Heuréka! Semmi sem állandó, csak a változás maga" - állította az ókori görögök egyik legismertebb scifi-rajongója, a filozófus Hérakleitosz. Hogy honnan lehet ezt tudni az epheszoszi mesterről? Onnan bizonyosan, hogy kíváncsisága, gondolkodása és kutatói szenvedélye messze túlterjedt a megfigyelhető környezeten, és egyik legismertebb fennmaradt töredéke az a bizonyos hasonlat, amikor azt mondja a víz áramlásához hasonlítva a létezőket, hogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba". A Galaktika szerkesztői ebben a lapszámban is számos irodalmi és tudományos érdekességet, továbbá az életünk, gondolkodásunk változását jelző írást kínálnak az olvasónak, miközben a változás/változtatás e lapszámnak is sajátja. Ismét kicsit több irodalom feszíti a jelenlegi terjedelmi korlátokat. Reméljük, hogy az önök megelégedésére változik a tudományos rovat, ahol a megszokott technikai újdonságok színvonalas bemutatása és a műszaki fejlesztésekről szóló hírek mellett egy HEURÉKA! című friss szegmenssel is jelentkezünk. Kiváló kortárs magyar és külföldi tudósok találmányairól, zseniális ötleteiről és személyes heuréka-élményeiről" számolunk be ezen az oldalpáron, mégpedig azzal a szándékkal, hogy olyan embertudományok jelesei is megszólaljanak, mint a pszichológia, a szociológia, a kulturális antropológia, a vallásludományok, az etika, az orvostudomány vagy mint a Galaktikában is szépen zöldülő ökológia. Tudós vendégeink egytől egyig olyanok lesznek, akiknek a gondolkodásmódjuk, felfedezéseik elválaszthatatlanok a science fiction világától. Elsőként Mérő Lászlóval beszélgettünk, aki matematikus és pszichológus, és olyan kérdésekre kerestük a választ, hogy hogyan is működik a fantázia, fejleszthető-e a kreativitás, vagy hogy szerinte mi a hatásmechanizmusa a scifi-novelláknak, regényeknek. Változás, pontosabban nagyszerű új esemény az is, hogy ezentúl minden lapszám megjelenésével egy időben, havi rendszerességgel Galaktika Esteket szervezünk újságíróknak, a Galaktika Baráti Kör tagjainak és minden érdeklődőnek a Próféta Galériában (1111 Budapest, Szent Gellért tér 3.). Erről a rendezvényről a média csatornáin, valamint változó-megújuló www.galaktika.hu oldalunkon is hírt adunk. Találkozunk tehát írásban és szóban, kölcsönös érdeklődéssel és kíváncsisággal! Simkó János kommunikációs vezető
6 Robert Silverberg: A Hawksbill Állomás (első rész) 24 Scifi-hősök: Interjú Will Smithszel 28 Peter Schattschneider: Monológ protoplazmával 38 A villanyautók kora 42 Nina Kiriki Hoffman: Ördögi alku 44 Heuréka! - Interjú Mérő Lászlóval 46 Bogáti Péter: Időzavar 61 Kapcsolatfelvétel 62 Michael Swanwick: Ősi szerkezet 68 Filmajánló 70 Damon Knight: A jámborak földjén 80 Villanyautót tölteni 82 Márki István: A császár üzenete 89 Intelligens dizájn 90 Isaac Asimov: Galatea
Robert Silverberg: A Hawksbill Állomás A legszörnyűbb börtönnek nincsenek falai, rácsai. Rabjait valami sokkal hatalmasabb, mégis megfoghatatlan dolog választja el valódi otthonuktól. EGY Barrett volt a Hawksbill Állomás koronázatlan királya. Ő érkezett a legrégebben, ő szenvedett a legtöbbet, ő rendelkezett a legtöbb belső erővel. Egész a balesetig bármelyik helybéli baját el tudta volna látni. Most viszont nyomorék volt, még ha továbbra is körülötte lengett a hatalom aurája, ami tekintélyt kölcsönzött neki. Ha az állomáson gond adódott, csakis hozzá fordultak segítségért. Ez magától értetődött. Barrett volt a király. És micsoda királyság fölött uralkodott! Tulajdonképp az egész világ az övé volt, pólustól pólusig, délkörtől délkörig. Minden kincsével együtt. Amiből persze nem sok akadt. Megint esett az eső. Barrett egy vállrándítással felállt - gyorsan, könnyeden, még ha erre csak végtelen, bár gondosan leplezett kínok árán volt is képes -, majd a kunyhója ajtajához Vánszorgott. Az eső türelmetlenné tette: a súlyos, zsíros vízcseppek kopogása a hullámos bádogtetőn bőven az őrületbe kergethetett akár egy Jim Barrett kaliberű embert is. Finoman meglökte az ajtót, de nem menti ki; csak végignézett a királyságán. Kopár szikla, szinte egész a láthatárig. A nyers dolomitmező mintha a végtelenbe nyújtózkodott volna. Esőcseppek táncoltak és pattogtak a kontinenst alkotó sziklatömbön. Sehol egy fa. Sehol egy fűszál. A tenger Barrett kunyhója mögött terpeszkedett, szürkén és hatalmasan. Az ég is szürke volt, akkor is, ha épp nem esett. Barrett kisántikált az esőbe. Mostanra egész jól megtanulta, hogyan kell mankóval járni. Kényelmesen rátámaszkodott, így megnyomorodott bal lábára nem nehezedett súly. Tavaly, a Beltengerhez tett éves kirándulás alkalmával kaszálta el egy sziklaomlás. Otthon új lábat kapott volna, ennyi az egész: új boka, új lábfej, frissen zsírozott porcok és inak. De az otthon milliárdévnyire volt tőle, és esélytelen, hogy valaha is hazatérjen. Az eső súlyosan zúdult rá. Barrett nagy ember volt, kis híján két méter magas, szeme mélyen ülő, fekete, orra horgas, álla királyok arcára
illő. Fénykorában száztíz kilót nyomott - a régi, szép, felforgató időkben, amikor mindenhova transzparensekkel járt, és egyre-másra írta a kiáltványokat. Mostanra azonban elmúlt hatvan is, kezdett összetöpörödni, a bőre pedig megereszkedett az egykor duzzadó izmok helyén. A Hawksbill Állomáson nem egykönnyen tarthatta meg akárki is a súlyát. Az étel tápláló volt, de nem elég kiadós. Idővel mindenki hiányolni kezdte a vörös húst. A brachiopodapörkölt és a trilobitafasírt közel sem elégítette ki az igényeket. Persze Barrett már túl volt minden keserűségen. Részben ezért tekintettek rá vezetőként a többiek. Nem morgott. Nem panaszkodott. Belenyugodott a sorsába, elfogadta az örök száműzetést, ezáltal pedig képes volt másokat is átsegíteni a szívfacsaróan nehéz átmeneti időszakon. Valaki jött: futva közeledett az esőben. Norton volt az. Hruscsovista gondolkodó trockista beütésekkel. Alacsony, izgága ember, aki gyakran vette magára a hírvivő szerepét - már ha épp akadt hírféle az állomáson. Ő loholt Barrett kunyhója felé, meg-megcsúszva a csupasz köveken. Barrett feltartotta húsos kezét. - Ácsi, Charley! Lassíts, különben még kitöröd a nyakad! Norton csak a kunyhó előtt állt meg. Az eső a koponyájára tapasztotta barna hajának ritkás tincseit. Merev tekintettel, csillogó szemmel bámult, mint valami fanatikus - vagy mint akinek szemtengely ferdülése van. Levegőért kapkodva támolygott be a kis házba, ahol megrázta magát, akár egy ázott kiskutya. Nyilvánvalóan egész az állomás főépületétől rohant idáig, vagyis háromszáz méterről - ami hosszú út a síkos köveken. - Minek állsz az esőben? - szólalt meg végre. - Hogy megázzak - felelte Barrett, miközben ő is bement. - Mi újság? - A Kalapács felizzott. Társaságot kapunk. - Honnan veszed, hogy élő rakomány? - Már vagy fél órája izzik. Vagyis elővigyázatosak. Tehát újabb foglyot küldenek. Ráadásul most nem is esedékes újabb ellátmány. Barrett bólintott. - Jól van. Átmegyek. Ha tényleg új embert kapunk, betesszük Latimer mellé. Norton nehezen, reszelősen fölnevetett. - És mi van, ha materialista? Latimer az őrületbe fogja kergetni a misztikus hülyeségeivel. Akkor már inkább Altman mellé tegyük! - Hogy aztán fél órán belül megerőszakolja? - Á, már túl van azon a korszakán - legyintett Norton. - Most épp igazi nőt akar alkotni; már nem elégszik meg a B kategóriás pótlékokkal. - És ha az új fiúnak nincs fölös oldalbordája? - Milyen jópofa vagy ma, Jim! - Persze Norton nem mulatott a tréfán. - Tudod, kinek örülnék? Egy konzervatívnak. Egy sötét lelkű reakciósnak, aki egyenesen Adam Smith köpönyegéből bújt elő. Istenem, hogy örülnék egy ilyen embernek! - Nem lennél boldogabb egy bolsevik elvtárssal? - Ez a hely dugig van bolsevikokkal - felelte Norton. - Megvan minden árnyalatuk a halvány rózsaszíntől a rikító vörösig. Ugye megérted, ha azt mondom, elegem van belőlük? Ahogy abból is, hogy trilobitahalászat közben Kerenszkij és Malenkov érdemeiről diskuráljak. Jim, kell valaki, akivel lehet beszélgetni! Valaki, akivel vitatkozhatok. - Rendben - mondta Barrett, mialatt belebújt esőkabátjába. - Majd utánanézek, hogyan keríthetnénk neked egy vitapartnert a Kalapácstól. Egy lármás objektivista megteszi? - kérdezte nevetve. - Tudod, könnyen lehet, hogy az utolsó beutalt óta lezajlott Odafönt a forradalom! Lehet, hogy most a bal van fent, és a jobb van lent, s ezentúl csupa reakcióst kapunk majd. Az hogy tetszene? Ötven vagy akár száz rohamosztagos, hm, Charley? Bőséges nyersanyag, akikkel vitatkozhatsz a közgazdaságtanról. Fokozatosan elárasztják majd az állomást, míg végül ők lesznek túlerőben; akkor aztán puccsot szerveznek, és megszabadulnak a büdös balosoktól, akiket még az előző rezsim küldött ide, és... Elhallgatott. Norton döbbenten bámult rá, fakó szeme el kerekedett, és kényszeredetten simogatta ritkuló haját, hogy elrejtse zavarát. Barrett ráébredt, a Hawksbill Állomáson elképzelhető legalávalóbb bűnt követte el: elragadtatta magát. Senki nem kérte tőle ezt a kis szónoklatot. Sőt, az egészben épp ez volt a leg-
kellemetlenebb: minden előzmény nélkül engedte meg magának ezt a luxust. Ezen a helyen elvileg ő az erős ember, a stabilizátor, a tisztesség, az elvek és a józanság abszolút megtestesítője, akire a többiek támaszkodhatnak. És most hirtelen elvesztette az önuralmát. Ez rossz jel. Elhalt lába megint szaggatott; talán ez volt a magyarázat. Fojtott hangon szólalt meg ismét: - Menjünk! Lehet, hogy már itt is van az új fiú. Kiléptek a kunyhóból. Az eső lassan elcsendesedett; a vihar a tenger fölé vonult. Keleten, a víz fölött, amelyből egy nap majd kialakul az Atlanti-óceán, az eget még mindig szürke ködfelhő takarta, nyugat felől pedig másfajta szürkeség közeledett, az a megszokott, amely a száraz időt jelentette. Mielőtt idekerült volna, Barrett arra számított, hogy az ég gyakorlatilag fekete lesz, mivel kevesebb por van a levegőben, ami kékre festhetné. Ehelyett fakó bézsszínt mutatott. Ennyit az előzetes feltevésekről. A két férfi a főépület felé vette az irányt a ritkuló esőben. Norton Barrett sántításához igazította saját sebességét, miközben Barrett, aki elkeseredetten emelgette mankóját, mindent megtett, hogy sérülése ne lassítsa le őket. Kétszer is megbotlott, de feszülten igyekezett leplezni ezt Norton előtt. A Hawksbill Állomás feltárult előttük. Nagyjából kétszázötven hektáron terült el. Középen magasodott a főépület, a tágas kupola, amely felszerelésük és készleteik legnagyobb részének adott helyet. A lakóépületek műanyag hólyagjai egymástól távol, mint megannyi groteszk, óriási, zöld gomba dudorodtak ki a kőzetlemezből. Néhányat, mint Barrett házát is, az Odaföntről érkező szállítmányok borításáról leszaggatott ónlapok fedtek. Mások védtelenül álltak, ahogy annak idején kiköpte őket a fröccsöntőgép. A kunyhók száma nyolcvan körül volt. Jelenleg száznegyvenen lakták a Hawksbill Állomást, ami már-már megközelítette a valaha elért legmagasabb létszámot. Odaföntről régóta nem érkezett építőanyag, így az újoncoknak a korábbi lakók mellé kellett beköltözniük. Barrett és mindazok, akik száműzetése még 2014 előtt vette kezdetét, abban a kiváltságban részesültek, hogy választhatták a magányt. (Persze akadt, aki nem akart egyedül maradni, Barrett azonban úgy érezte, így kell tennie, ha meg akarja őrizni a tekintélyét.) Az újoncokat mindig olyasvalaki mellé osztották be, akinek még nem volt lakótársa - az érkezéssel ellentétes sorrendben. Mostanra a 2015-ben száműzöttek többsége rákényszerült, hogy befogadjon valakit. Még egy tucat deportált, és a 2014-es öregek is kezdhetnek helyet csinálni a szekrényben. Persze megesett, hogy valaki elhalálozott az egyik korcsoportból, és sokan egyenesen kérték, költöztessenek melléjük valakit. Barrett ezzel szemben úgy vélte, ha már egyszer valaki életfogytiglani börtönre van ítélve, akkor kijár neki egy kis magány, amennyiben éppen arra vágyik. Az egyik legkomolyabb gondja is ehhez kapcsolódott: neki kellett arról gondoskodnia, hogy a többiek össze ne roppanjanak, amiért alig lehet magánéletük. Egy ekkora településen a szomszédság hamar elviselhetetlenné válhat. Norton a főépület csillogó, zöld kupolája felé mutatott. - Ott van Altman, épp bemegy! És Rudiger! És Hutchett! Valami készül! Barrett megszaporázta lépteit. Az épület felé igyekvők közül néhányan látták, amint termetes alakja megjelenik a sziklahalom fölött, és integettek neki. Ö válaszul felemelte súlyos kezét. Érezte, ahogy egyre növekszik benne az izgalom. Mindig nagy esemény volt, ha új ember érkezett az állomásra, viszont utoljára hat hónapja kaptak újoncot. Hosszabb szünetre Barrett nem is emlékezett. Kezdte azt hinni, többet nem is jön senki. Az pedig katasztrófa lett volna. Egyedül az újoncok álltak a régebben beutaltak és az őrület között. Csakis ők hozhattak híreket a jövőből, abból a világból, amelyet végleg maguk mögött hagytak. Kizárólag ők frissíthettek új egyéniségekkel egy olyan csoportot, amelyet egyre az a veszély fenyegetett, hogy megposhad. Ráadásul Barrett jól tudta, egyesek - bár ő maga nem - azzal a reménnyel áltatják magukat, hogy a következő újonc nő lesz.
Ezért gyűltek mindig a főépülethez, ha a Kalapács felizzott. Barrett lebotorkált az ösvényen. Az eső pont akkor állt el, mikor a bejárathoz ért. Odabent az állomás hatvan-hetven lakója tolongott a Kalapács körül: szinte mindenki, aki még ép volt testben és lélekben, és elég eleven ahhoz, hogy érdeklődést tanúsítson az újonc iránt. Kiáltozva üdvözölték Barrettet. Ő biccentett, mosolygott, és kedveskedő kézmozdulatokkal hárította el a kérdéseket. - Vajon kit kapunk most, Jim? - Tán egy kislányt, hm? Tizenkilenc éves szőkét, akinek a teste, mint a... - Csak azt remélem, hogy tud sztochasztikus sakkot játszani! - Nézd, hogy izzik! Egyre fényesebb! Barrett, csakúgy, mint a többiek, a Kalapácsra bámult. A titokzatos műszerek komplex, bonyolult kompozíciója mostanra cseresznyepirosan világított, ezzel jelezve, hogy épp ki tudja hány kilowattnyi feszültséget pumpálnak bele a vonal túlsó végén. Az izzás lassan átterjedt az Üllőre is, arra a széles alumíniumlemezre, amelyre minden jövőből való szállítmány érkezett. Még pár másodperc, és... - Karmazsin kód! - kiáltotta valaki. - Itt jön! KETTŐ Egymilliárd évvel később, az idővonal felső végén az energia csak úgy ömlött a valódi Kalapácsba, amelynek az itteni csak részleges másolata volt. Az embert - vagy bármi egyebet - beállították az eredeti Üllő közepére, hogy aztán a Hawksbill-mező hirtelen lebontsa, és viszszahajítsa a paleozoikum elejére. Az időutazás sokban hasonlít arra, amikor valakit úgy megütnek egy hatalmas kalapáccsal, hogy keresztülrepül a téridőkontinuum falain; ezért pont ezeket a metaforákat használják a gépezet főbb elemeinek jelölésére. A Hawksbill Állomás felállítása hosszadalmas, lassú művelet volt. Először is, a Kalapácscsal utat kellett törni, hogy visszaküldhessék a fogadóállomás magját. Mivel azonban akkor még nem volt állomás, amely fogadhatta volna az alkatrészeket, adódtak bizonyos veszteségek. A fogadó oldalon nem feltétlenül van szükség Üllőre és Kalapácsra: csak a finomhangoláshoz
kellenek, hiszen ezek gátolják meg a temporális szóródást; hiányukban a mező nem maradhat egészen stabil, és az egymást követő szállítmányok akár húsz-harminc éves eltéréssel érkezhetnek meg. A Hawksbill Állomás körül bőséggel akadt effajta temporális hulladék: ide tartozott minden olyan holmi, amelyet eredetileg a bázis létrehozására szántak, ám a Kalapács előtti időszak beállítási pontatlanságai miatt a tervezett célhoz képest pár évtizeddel (és pár száz mérfölddel) arrébb landolt. Mindezen nehézségek ellenére végül mégis csak sikerült annyi alkatrészt visszaküldeni a fő temporális helyszínre, hogy megépülhessen a fogadóállomás. Ezután indították el az első foglyokat: olyan technikusokat, akik tudták, hogyan kell összeszerelni az Üllőt és a Kalapácsot. Természetesen jogukban állt volna megtagadni az együttműködést. Azonban az ő érdeküket is szolgálta az állomás elkészülése, hisz ezáltal válhatott lehetővé, hogy továbbra is kapjanak ellátmányt Odaföntről. Elvégezték a feladatot. Ezek után már könnyű volt berendezni a Hawksbill Állomást. A Kalapács ma is felizzott, ami azt jelentette, hogy a Hawksbill-mezőt aktiválták a küldő oldalon, valahol Kr. u. 2028 vagy 2030 körül. A küldés mindig onnan indult. A fogadás mindig itt történt. A folyamat ellentétes irányban nem működött. Senki nem tudta, miért van ez így, pedig sokan folytattak látszólag mélyenszántó diskurzusokat az entrópia természetéről. Sipító, sziszegő hang hallatszott, amint a Hawksbill-mező peremén ionizálódni kezdett a terem levegője. Aztán jött a várva várt, mennydörgő robaj, ami azért keletkezett, mert lehetetlen volt pontosan meghatározni, mennyi levegőt kell kiszivattyúzni itt, hogy a helyét éppen kitöltse az Odaföntről, a szállítmánnyal együtt érkező mennyiség. Aztán hirtelen egy férfi potytyant ki a Kalapács alól, és kábultan elterült a még mindig ragyogó Üllőn. Fiatal volt, ami jócskán meglepte Barrettet. Nem tűnt harmincévesnek sem. Idáig mindig csak középkorúakat küldtek a Hawksbill Állomásra. Javíthatatlanokat, akiket a közjó érdekében el kellett különíteni az emberiség többi részétől. A legfiatalabb bentlakó is már negyvenhez közelített, mikor idekerült. A sovány, rendezett küllemű srác érkezése fájdalmas szisszenést váltott ki többekből, akik a teremben voltak; Barrett pontosan értette, miféle érzelmek kavarognak bennük. Az új fiú felült. Megborzongott, mint egy hosszú, mély álomból ébredő kisgyerek. Körbenézett. Az arca egészen sápadt volt. Vékony ajka vértelennek tűnt. Kék szemével sebesen pislogott. Állkapcsa úgy mozgott, mintha mondani akarna valamit, csak éppen nem találná a szavakat. Az időutazásnak nem voltak fiziológiailag káros mellékhatásai, ám a tudatot általában igencsak megrázta. Az utolsó pár pillanat, mielőtt a Kalapács lesújtott volna, sokban hasonlított a guillotine alatti végső másodpercekhez, mivel a Hawksbill Állomásra való száműzetés felért egy halálos ítélettel. A távozó fogoly még egy búcsúpillantást vet az űrrakéták és mesterséges szervek világára, ahol mindaddig élt, szeretett és agitált - majd hirtelen az elképzelhetetlenül távoli múltban találja magát, ahonnan nincs visszatérés. Szomorú dolog volt ez; ezért se lepett meg senkit, hogy az újoncok az érzelmi sokk állapotában érkeznek. Barrett könyökkel tört utat a tömegben. A többiek automatikusan átengedték. Mikor az Üllő pereméhez ért, fölé hajolt, és odanyújtotta kezét az új fiúnak. Széles mosolyára csak zavart, üres tekintet volt a felelet. - Jim Barrett vagyok. Üdv a Hawksbill Állomáson! Gyere... mássz le arról az izéről, még mielőtt a fejedre esik egy raklapnyi zöldség! - Barrett arca megvonaglott, ahogy áthelyezte súlyát, hogy felhúzza az Üllőről az új fiút. Jellemző lett volna az odafönti idiótákra, ha küldenek egy szállítmányt is pár perccel az ember után. Barrett biccentett Mel Rudigernek, mire a köpcös anarchista átadott az újoncnak egy alkoholkapszulát. Az elvette, és szó nélkül a karjára nyomta. Charley Norton odanyújtott neki egy csokoládészeletet. A fiú megrázta a fejét. Olyan volt, mint aki részeg - tipikus időutazási sokk, gondolta Barrett; talán a legsúlyosabb eset, amit valaha látott. Az újonc mindeddig egyetlen szót se szólt. Lehet a hatás ennyire szélsőséges?
- Most átmegyünk a gyengélkedőre, hogy lássuk, jól vagy-e - mondta Barrett. - Aztán kijelöljük a szállásodat. Később lesz még időd körbenézni, és megismerkedni a többiekkel. Hogy hívnak? - Hahn. Lew Hahn. - Nem hallom. - Hahn - ismételte a fiú, még mindig alig hallhatóan. - És honnan jöttél, Lew? - 2029-ből. - Biztos rosszul vagy. - Borzalmasan. Még mindig nem hiszem el, hogy ez történik velem. Ugye valójában nincs is Hawksbill Állomás? - Attól tartok, van - felelte Barrett. - Legalábbis a többség szerint. Persze akad, aki úgy véli, az egész csak egy drogindukált illúzió. De ezt kétlem. Ha ez illúzió, akkor átkozott jó. Nézd csak! Átkarolta Hahn vállát, aztán kikísérte a tömötten ácsorgó foglyok közül, ki a Kalapács terméből, és a közeli gyengélkedő felé irányította. Bár Hahn sovány volt, sőt törékeny, Barrett meglepődve tapasztalta, hogy vállához vaskos izmok tapadnak. Átvillant az agyán, ez az ember esetleg közel sem olyan tehetetlen és gyámoltalan, mint amilyennek pillanatnyilag látszik. Igy kell lennie: hisz valamivel ki kellett érdemelnie, hogy a Hawksbill Állomásra száműzzék. Kiléptek az épület nyitott ajtaján. - Nézz körül! - kommandírozott Barrett. Hahn körülnézett. Aztán megtörölte a szemét, mintha láthatatlan pókhálókat akarna ledörzsölni róla, és megint körülkémlelt. - A késő kambriumi táj - suttogta Barrett. - Ez a látkép minden geológus álma... csak belőlük, úgy tűnik, ritkán lesz politikai fogoly. Amit magad előtt látsz, úgy hívják, Appalachia. Ez egy pár száz mérföld széles és pár ezer mérföld hosszú földsáv, amely a Mexikói-öböltől Új- Fundlandig húzódik. Keletre terül el az Atlantióceán. Innen nem messze, nyugatra van egy Appalache-i Geoszinklinálisnak nevezett izé; ez egy ötszáz mérföld széles árok, ami csurig van vízzel. Valahol kétezer mérföldre innen, nyugatra van egy másik árok, egy bizonyos Kordillerai Geoszinklinális. Az is színültig van vízzel, és a
földtörténet ezen szakaszában a két tengervályú közötti földterület a tengerszint alatt van, ezért ahol Appalachia véget ér, van egy Beltengerünk, ami kiér egész messze nyugatra. A Beltenger túloldalán, észak-déli irányban egy másik, keskeny földtömeg húzódik, amit Cascadiának hívnak, és amiből egy nap Kalifornia, Oregon és Washington lesz. De ne akard kivárni, mert az még soká lesz! Remélem, szereted a tengeri herkentyűket, Lew! Hahn csak bámult, és Barrett, aki mellette állt az ajtóban, ugyanígy tett. Ehhez a bizarr helyhez lehetetlenség volt hozzászokni, még akkor is, ha az ember már húsz évet lehúzott itt, mint Barrett. A Földön voltak, és mégis egy egészen másik bolygón, mely kietlen, üres és valószerűtlen. A szürke óceánokban persze nyüzsgött az élet. Azonkívül viszont nem volt semmi, csak egy-egy kósza talajfolt, mely ki tudja hogyan alakult ki a puszta sziklán. Az itt lakó egy csótánynak is megörült volna; a rovarokra azonban nyilvánvalóan várni kellett még néhány földtörténeti korszakot. A szárazföldi teremtmények szempontjából halott hely volt ez: egy még meg nem született világ. Hahn megrázta a fejét, és visszatántorodott az ajtóból. Barrett végigvezette a folyosón, be a kicsi, fényesen kivilágított szobába, amely gyengélkedőül szolgált. Quesada doki már várta őket. Persze nem volt igazi orvos, ám egy időben dolgozott egészségügyi asszisztensként, és itt ez is elegendő volt. A zömök, sötét bőrű férfi megjelenése tökéletes magabiztosságról árulkodott. Mindent egybevetve nem túl sok beteget vesztett el. Barrett többször is látta, amint teljes hidegvérrel távolítja el valaki vakbelét. Fehér köpenyében Quesada elég orvosszerűen festett ahhoz, hogy betölthesse ezt a szerepet. - Doki, ez itt Lew Hahn - mondta Barrett. - Idősokkot kapott. Szedd rendbe! Quesada egy habfotelhez kormányozta az újoncot, és lehúzta kék overalljának zipzárját. Aztán elővette az orvosi szettet. Manapság a Hawksbill Állomás megfelelően fel volt készülve orvosi vészhelyzetekre. Az odaföntiek nem akartak embertelenek lenni, ezért egy sor hasznos holmit küldtek vissza, köztük érzéstelenítőt, sebkampókat, gyógyszereket és fecskendőpisztolyokat. Barrett még emlékezett azokra az időkre, amikor nem volt itt más, csak az üres kunyhók, és aki megsebesült, az megnézhette magát. - Már kapott egy italt - világosította fel Barrett. - Azt látom - morogta Quesada. Megvakarta rövidre vágott, szúrós bajuszát. A fotelbe épített apró diagnosztika szorgosan dolgozott, és sorra villantotta fel a tudnivalókat Hahn vérnyomásáról, káliumszintjéről, augmentációs indexéről, illetve sok egyéb változóról. Quesada láthatólag képes volt kihámozni a lényeget az információáradatból. Néhány másodperc elteltével megkérdezte Hahnt: - Ugye nem is vagy igazán rosszul? Csak nagy megrázkódtatás ért. Nem hibáztatlak! Tessék... Most kapsz egy szurit, hogy megnyugodjanak az idegeid, és rögtön rendbe is jössz. Már amennyire itt rendbe jöhet valaki. Egy kis csövet illesztett Hahn nyaki verőerére, és hüvelykujjával megnyomta a végét. Az eszköz alig hallhatóan felbúgott, a nyugtató elegy pedig a férfi vérébe áramlott. Hahn megborzongott. - Most hagyjuk úgy öt percig! - mondta Quesada. - Hadd legyen túl a nehezén! Otthagyták Hahnt a fotelban, és kimentek a gyengélkedőről. A hallban Barrett lenézett a tömzsi orvosra. - Valdosto hogy van? Valdosto még hetekkel azelőtt omlott össze. Quesada folyamatosan gyógyszerezte, és próbálta lassan visszahozni a Hawksbill Állomás valóságába. Most csak vállat vont. - Nyugaton a helyzet változatlan. Ma reggel kiengedtem az
álomital befolyása alól, és pontosan ugyanúgy volt, mint korábban. - Magához tér még valaha? - Kétlem. Végleg összeroppant. Odafönt talán még kezdhetnének vele valamit, de így... - Jah - hümmögött Barrett. Halenne rá lehetőség, hogy valaha is visszajussanak, Valdosto nom omlott volna össze. - Akkor tégy róla, hogy jól érezze magát! Ha nem lehet ép, legalább ne szenvedjen! Altmannal mi van? Még mindig reszket? - Most épp asszonyt akar építeni - felelte Quesada. - Charley Norton is ezt mondta. És miből dolgozik? Rongyokból, csontokból...? - Kapott tőlem egy sor fölös vegyszert. Főleg a színük alapján válogattam. Adtam neki néhány bűzös rézvegyületet, egy kevés etilalkoholt és hat-hét egyéb anyagot, ő meg összegyűjtött némi talajt, és hozzáadott egy csomó döglött kagylót, most pedig igyekszik lehetőleg nőre emlékeztető alakra formázni, és várja, hogy belecsapjon a villám. - Más szóval elment az esze - foglalta össze Barrett a hallottakat. - Azt hiszem, ez egy megalapozott következtetés. De legalább már nem molesztálja a barátait. Ha jól emlékszem, te is azt mondtad, már nem tart soká a homoszexuális korszaka. - Valóban, de azt nem hittem volna, hogy ebbe az irányba fog fordulni. Ha a férfiembernek szexre van szüksége, és talál hozzá olyan partnert, aki belemegy a játékba, azzal semmi bajom. De az, ha nekiáll összerakni egy nőt porból és rothadófélben levő pörgekarúakból, azt jelenti, hogy elvesztettük. Kár érte. Quesada fekete szeme megvillant. - Előbb vagy utóbb mi is erre a sorsra jutunk, Jim. - Én még nem tartok ott. És te sem. - Csak idő kérdése. Én még csak tizenegy éve vagyok itt. - Altman meg csak nyolc éve. Valdosto annál is kevesebb ideje. - Egyeseket keményebb fából faragtak, mint másokat - jegyezte meg Quesada. - Itt az új barátunk. Amíg beszélgettek, Hahn kijött hozzájuk a gyengélkedőről. Még mindig sápadt volt, de az ijedtség eltűnt a szeméből. Máris kezdett hozzászokni az elgondolhatatlanhoz. - Nem tudtam nem kihallgatni a beszélgetéseteket - szólalt meg. - Gyakori errefelé az elmebaj? - Vannak, akik nem találtak maguknak semmi értelmes elfoglaltságot - válaszolt Barrett. - Ez pedig lassan felőrli őket. Quesadának itt az orvosi munkája. Nekem adminisztratív kötelezettségeim vannak. Pár srác a tenger élővilágát tanulmányozza. Van egy újságunk is, ami lefoglal néhány embert. De így is akadnak, akik elhagyják magukat, és lassan elmerülnek a kétségbeesésben; ők aztán összeroppannak. Saccra harminc vagy negyven menthetetlen mániákus van itt a száznegyven lakóból. - Az nem is olyan rossz - felelte Hahn. - Főleg, ha figyelembe vesszük az ideküldött emberek alapvető labilitását, valamint a szokatlan életkörülményeket. Barrett felnevetett. - Na, hirtelen hogy beindult valakinek a beszélőkéje! Mit nyomott beléd a jó Quesada doki?
- Nem akartam nagyképűsködni - mentegetőzött Hahn. - Bár lehet, hogy egy kicsit fölényesen hangzott, amit mondtam. Ügy értem... - Spongyát rá! Inkább azt áruld el, mivel foglalkoztál Odafönt! - Közgazdász voltam. - Pont erre van szükségünk - mondta Quesada. - Legalább segíthet megoldani az egyensúlyproblémánkat. - Ha közgazdász voltál, akkor jó sok alkalmad lesz társalogni - tette hozzá Barrett. - Ez a hely dugig van elméleti közgazdászokkal, akik szívesen megvitatnák veled az ötleteiket. Ráadásul olyanok is akadnak köztük, akik majdnem épeszűek. Most viszont gyere utánam; megmutatom, hol fogsz lakni. HÁROM A főépülettől Donald Latimer házához vezető ösvény többnyire lejtett, amiért Barrett hálás volt, még ha tudta is, hogy nemsokára, mikor visszafelé jön, emiatt egy emelkedővel kell majd megbirkóznia. Latimer kunyhója az állomás keleti felén állt, és az óceánra nézett. Lassan sétáltak az épület felé. Hahn aggályos tekintettel leste Barrelt nyomorék lábát, akit viszont boszszantott, hogy a fiatal férfi ennyire igyekszik hozzá igazítani a sebességét. Barrett nem tudott kiigazodni az új fiún. Látszólag csupa ellentmondás volt: érkezéskor olyan súlyos idősokkot kapott, amilyet Barrett még életében nem látott, és amin aztán figyelemre méltó gyorsasággal tette túl magát; ránézésre félszeg és törékeny, overallja alatt mégis tömör izmokat rejteget; megjelenésével lehetetlenséget sugároz, ennek ellenére higgadt önuralommal beszél. Eltöprengett, vajon mit művelhetett a srác, hogy kiérdemelte a beutalót a Hawksbill Állomásra - de tudta, az efféle kérdezősködésre bőven lesz még ideje. Tengernyi ideje. - Az egész világ ilyen? - szólalt meg Hahn. - Nincs más, csak sziklák és víz? - Semmi más. Még nem fejlődött ki a szárazföldi élet. Minden olyan csodálatosan egyszerü, hát nem? Nincs zsivaj, se városi tömeg. Már van ugyan némi moha a köveken, de nem sok. - fis a tengerben? Vannak úszó dinoszauruszok? Barrett megrázta a fejét. - Még több millió évig nem lesznek gerincesek. Halaink sincsenek, hüllőkről nem is beszélve. Csak azzal szolgálhatok, mi nyüzsög a vizekben. Csupán kagyló van, néhány nagyobb jószág, ami leginkább tintahalra hasonlít, na meg a sok trilobita. Hétszázmilliárd különböző fajta trilobita. Van itt egy Rudiger nevű fazon, akitől az italt kaptad; ő gyűjti ezeket. Ő írja a világ első trilobitákról szóló monográfiáját. - De soha senki nem fogja elolvasni ott... a jövőben. - Mi úgy mondjuk: Odafönt". - Odafönt. - Tisztában vagyunk vele - bólintott Barrett. - Mondtuk is Rudigernek, írja a könyvét aranylemezekre, amik talán kiállnák az idő próbáját, és reménykedjen, hogy a paleontológusok megtalálják. De szerinte erre kevés az esély. Egymilliárd év alatt a geológia apróra morzsolja a lemezeket, még mielőtt bárki megtalálhatná őket. Hahn körbeszimatolt. - Miért van a levegőnek ilyen fura szaga? - Más a keverék. Analizáltuk. Több nitrogén, kicsivel kevesebb oxigén és alig valamicske szén-dioxid. De igazából nem ezért érzed furcsának a szagát. Az a helyzet, hogy a levegő tiszta: még nem szennyezték be az élet kipárolgásai. Mi voltunk az elsők, akik beléleheltünk, de olyan kevesen vagyunk, hogy nem számítunk. - Egy kicsit becsapva érzem magam, amiért ilyen üres ez a világ - mosolygott Hahn. - Buja őserdőkre számítottam különös növényekkel, ahol Pterodactylusok suhannak keresztül az égen, és egy
Tyrannosaurus ostromolja az állomás köré húzott kerítést. - Itt nincs őserdő. Se Pterodactylus. Se Tyrannosaurus. Se kerítés. Nem csináltad meg a házi feladatot! - Bocsi. - Ez a késő kambrium. Élet kizárólag a tengerben. - Milyen kedves tőlük, hogy ilyen békés korszakot választottak a politikai foglyok pöcegödréül! - jegyezte meg Hahn. - Féltem, hogy a világ tele lesz karmokkal és agyarakkal. - Kedves a fenéket! Olyan korszakot kerestek, ahonnan biztosan nem árthatunk senkinek. Vagyis visszahajítottak minket az emlősök kifejlődése előttre, hogy még véletlenül se kaparinthassuk a kezünk közé a teljes emberiség ősét, és ne nyiffanthassuk ki. És ha már egyszer idáig eljutottak, jobbnak látták, ha úgy általában a szárazföldi élet kifejlődése előttre rekkentenek el minket, mondván, ha leölünk egy dinóbébit, akár azzal is befolyásolhatjuk az idővonalat. - És az nem baj, ha megfőzünk pár trilobitát? - Nyilván úgy vélik, az nem veszélyes - felelte Barrett. - És eddig úgy fest, igazuk volt. A Hawksbill Állomás már huszonöt éve áll, és egyelőre nem úgy néz ki, mintha észrevehető mértékben belepiszkáltunk volna a jövő történelmébe. Persze arra vigyáznak, hogy nőt még csak véletlenül se küldjenek ide. - Miért? - Hogy ne tudjunk szaporodni és sokasodni, gyökeret verni. Az jól megkavarná az idővonalat, nem igaz? Egy sikeres emberi kolónia időszámításunk előtt egymilliárdban, melynek tengernyi idő áll a rendelkezésére, hogy fejlődjön, változzon és növekedjen, hm? A huszonegyedik századra a mi leszármazottaink lennének az uralkodó faj, a másik emberiséget rabszolgasorba taszítanák, és több időparadoxon keletkezne, mint ahány trilobita lubickol a tengerben. Na, hát ezért nem küldenek ide nőket. Van női börtön is, de az pár százmillió évvel előrébb, a késő szilurban, így a két csoport sohasem találkozhat. Ezért akar Ned Altman asszonyt építeni porból és szemétből. - Isten Ádámot ennél kevesebből teremtette. - Altman nem Isten - felelte Barrett. - Ez a probléma gyökere. Nézd csak! Abban a kuny-
hóban fogsz lakni. Don Latimer mellé teszlek. Ő egy nagyon érzékeny, érdekes, kellemes ember. Mielőtt nekiállt politizálni, fizikus volt; már vagy tizenkét éve itt van, és talán jobb, ha most szólok, hogy az utóbbi időben kifejlesztett magának egy erős és némiképp bizarr miszticista beütést. A lakótársa tavaly megölte magát, azóta próbálja az érzékszerveken túli észlelés segítségével megtalálni a kivezető utat. - Ezt komolyan gondolja? - Attól tartok, igen. Mi pedig igyekszünk komolyan venni. Itt a Hawksbill Állomáson mind aszszisztálunk egymás hóbortjaihoz; csakis így kerülhetjük el a tömeges elmebajt. Latimer valószínűleg megpróbál majd rávenni, hogy dolgozz együtt vele ezen a projekten. Ha nem tetszik a társasága, kereshetek neked másik szállást. De előbb látni szeretném, mihez kezd Latimer valakivel, aki új az állomáson. Örülnék, ha adnál neki egy esélyt. - Az is lehet, hogy tényleg tudok neki segíteni annak a pszionikus kijáratnak a meglelésében. - Ha így lesz, vigyetek magatokkal! - Erre mindketten felnevettek, majd Barrett bekopogott Latimer ajtaján. Nem jött felelet, néhány másodperc után Barrett mégis benyitott. A Hawksbill Állomáson nem voltak zárak. Latimer középen ült a padlón, a puszta kövön, lótuszülésben, és meditált. Nyúlánk, szelíd arcú férfi volt, akin épp csak nemrég jelentek meg az öregedés első jelei. Pillanatnyilag mintha millió mérföld messze járt volna, és tudomást se vett a két férfiról. Hahn felhúzott vállal nézett Barrettre, aki a szája elé emelte az ujját. A két férfi néma csendben várakozott pár percig; Latimer csak ekkor tért vissza a transzból. Egyetlen folyamatos mozdulattal állt talpra, anélkül hogy a tenyerére támaszkodott volna. Mély, nyájas hangon szólította meg Hahnt. - Most érkeztél? - Alig egy órája. Lew Hahn vagyok. - Donald Latimer. Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell megismerkednünk. De meglehet, nem kell már soká tűrnünk e jogtalan bebörtönöztetést. - Don, Lew veled fog lakni - szólalt meg Barrett. - Szerintem jól kijöttök majd. Közgazdász volt 2029-ben, amíg le nem csapták a Kalapáccsal. - Hol laktál? - csillant fel Latimer szeme. - San Franciscóban. Erre a fény eltűnt a házigazda szeméből. - Jártál valaha Torontóban? Én onnan jöttem. Van egy lányom... most már huszonhárom éves, a neve Nella Latimer... nem ismered véletlenül? - Nem. Sajnálom. - Nem volt rá sok esély. De jó lenne tudni, milyen ember lett belőle. Mikor utoljára láttam, még pici lány volt. Mostanra már biztosan férjhez ment. De az is lehet, hogy elküldték a másik állomásra. Nella Latimer... biztosan nem ismered? Barrett magukra hagyta őket. Úgy tűnt, jól kijönnek majd. Mielőtt távozott, még meghagyta Latimernek, hogy vacsorára hozza fel a fiút a főépületbe, ahol mindenkinek bemutatkozhat. Amíg odabenn voltak, megint elkezdett szemerkélni a hűvös eső. Barrett lassan, gyötrődve haladt felfelé az emelkedőn. Szomorú volt, ahogy elillant a fény Latimer szeméből, mikor Hahn megmondta, nem ismeri a lányát. A Hawksbill Állomás lakói többnyire igyekeztek nem beszélni a családjukról, és inkább mélyen elnyomták a kínzó emlékeket. Az újoncok érkezése azonban sokszor felkavarta az eltemetett érzelmeket. A rokonok felől soha nem jött hír, és nem is lehetett információkat szerezni, hisz az állomásról képtelenség volt bárkivel is kommunikálni Odafönt. Nem lehetett fényképet kérni a szeretett személyről, különleges gyógyszert rendelni, beszerezni egy bizonyos könyvet vagy egy vágyott szalagot. Persze rendszeresen érkeztek tesséklássék, nem személyre szólóan összeállított szállítmányok, amelyek csupa hasznos holmit tartalmaztak: olvasnivalót, orvosi vagy műszaki felszerelést, élelmet. Sőt, alkalmanként meglepően bőkezű adományokat rejtettek: egy-egy rekesz burgundit, egy doboz érzékelőtekercset vagy egy új akkumulátort az energiatelephez. Az ilyen ajándékok többnyire arról árulkodtak, rövid enyhülés következett be a világ helyzetében, s ez múlékony vágyat ébresztett a vezetőkben arra, hogy kedvesek legyenek a Hawksbill Állomáson lakó srácokhoz. A rokonokról azonban elvből nem küldtek semmiféle információt. Ahogy friss újságokat sem. Jó bort, azt igen;
holoképei egy lányról, akit az apja úgyse lát soha többé, azt nem. Amennyire azt Odafönt tudták, az is elképzelhető lett volna, hogy senki sincs életben a Hawksbill Állomáson. Ha mondjuk egy járvány tíz éve végzett volna mindenkivel, arról se szerezhettek volna tudomást. Ezért jöttek továbbra is a szállítmányok. A hatalom gépezete kiszámítható folyamatossággal kattogott és zakatolt. A kormány, bár sok rosszat lehetett róla mondani, rosszindulatú, az nem volt. Nem csak a véres, elnyomó türannisz lehet totalitárius. Barrett megállt a domb tetején, levegő után kapkodott. Természetesen ő már nem érezte furcsa szagúnak az idegen levegőt. Megtöltötte vele a tüdejét. Ismét elállt az eső. A szürkeségen áttört a napfény, és szikrát vetett a csupasz köveken. Barrett lehunyta a szemét egy pillanatra, súlyát a mankóra helyezte, és mintegy lelki szemei előtt látta, amint soklábú lények másznak ki a tengerből, a mohaszőnyeg szétterpeszkedik, virágtalan növények pöndörödnek ki és nyújtóztatják pikkelyes tagjaikat, kísérteties kétéltűek bőre csillog a part mentén, és a szénképző korszak trópusi hősége kesztyűként húzódik rá a világra. Mindez a távoli jövő zenéje volt. Dinoszauruszok. Apró, nyüszögő emlősök. Pithecanthropus Java erdeiben. Sarrukín, Hannibál, Attila, Orville Wright, Thomas Edison és Edmond Hawksbill. Végül a jóindulatú kormány, amely egyesek gondolatait olyannyira tűrhetetlennek ítélte, hogy csak egyetlen helyet talált elég biztonságosnak, ahová száműzheti őket: ezt a kopár sziklát az idők kezdetén. A kormány túl civilizált volt ahhoz, hogy pusztán felforgató tevékenység miatt bárkit is halálra ítéljen, ám túl gyáva életben hagyni ezeket az embereket. A kompromisszumot a Hawksbill Állomáson való élve eltemettetés jelentette. Egymilliárd évnyi áthatolhatatlan időfal megfelelően elszigetelte még a legnihilistább eszmét is. Barrett grimaszolva tette meg a kunyhójáig hátralevő utat. A száműzetést már rég elfogadta, ám az, hogy beletörődjön lába megnyomorodásába, egészen más tészta volt. Rég nem
gyötörte a hiú ábránd, hogy egy nap még szabad lehet saját korában, viszont egész leikével kívánta, az odafönti, üres tekintetű adminisztrátorok küldjenek egy szettet, amivel újjáépítheti a végtagot. A kunyhóba lépvén félredobta a mankót, és rögvest lerogyott az ágyára. Akkoriban, mikor ideérkezett, még nem voltak ágyak. A Hawksbill Állomás csak négy éve működött, alig egy tucat épület állt, és azokban se tengett túl az összkomfort. Nyomorúságos hely volt ez, ám az odafönti szállítmányok lassan egész elviselhetővé tették. A Barrett előtt érkezett vagy ötven rab közül már egy sem élt. Majdnem tíz éve volt ő a rangidős. Az idő itt és Odafönt párhuzamosan telt: a Kalapácsot ebben az idősíkban rögzítették, igy Hahn, aki Barrettnél több mint húsz évvel később érkezett, a férfi kitaszítása után több mint húsz évvel indult el Odaföntről. Barrettnek idáig nem volt szíve hozzá, hogy megpróbálja kiszedni Hahnból, mi újság 2029-ben. Előbbutóbb úgyis megtud mindent, amit tudnia kell - és ami valószínűleg nem fogja különösebben feldobni. Kinyúlt egy könyvért. Csakhogy az egész napos sántikálás az állomás körül többet kivett belőle, mint gondolta volna. Egy percig meredten bámulta a lapot. Aztán letette a könyvet, lehunyta a szemét, és elszenderedett. NÉGY Aznap este, mint minden este, a Hawksbill Állomás lakói a főépületben gyűltek össze pihenni és vacsorázni. A részvétel nem volt kötelező, és akadtak, akik egyedül étkeztek. Most azonban szinte mindenki eljött, aki testi és szellemi képességeinek teljes birtokában volt, hisz a mai különleges alkalomnak számított: nem sűrűn érkezett új fogoly, akit faggatni lehetett az emberek világáról. Hahnt láthatólag kellemetlenül érintette ez az újdonsült népszerűség. Ügy tűnt, alapvetően félénk természet, és ezért vonakodik elfogadni mindazt a figyelmet, ami most egyszerre rázúdult. Ahogy ott csücsült a csoport közepén, a nála harminc-negyven évvel idősebb férfiak kérdéseinek kereszttüzében, hamar nyilvánvalóvá vált, nem élvezi a helyzetet. Barrett kicsit távolabb ült, és épphogy csak részt vett a beszélgetésben. Kíváncsisága, amivel annak idején az odafönti ideológiai változásokat követte, már régen elpárolgott. Mostanra elképzelni is alig tudta, hogy egykor olyan szenvedélyesen foglalkoztathatta őt a szindikalizmus, a proletárdiktatúra vagy az éves minimálbér, hogy nézetei terjesztéséért akár az életfogytiglani börtönt is hajlandó volt megkockáztatni. Persze nem aggódott kevésbé az emberiségért; egyszerűen csak nem befolyásolhatta többé a huszonegyedik század történelmének alakulását. A Hawksbill Állomáson lehúzott húsz év után az Odafönt" elveszítette realitását Jim Barrett számára, aki energiáit már jó ideje a késő kambrium krízisei és kihívásai körül összpontosította - melyre megtanult a saját ideje"- ként gondolni. Így most csak fülelt, nem annyira arra, amit Hahn árult el az Odafönt eseményeiről, mint inkább arra, hogy a szavai mit árulnak el róla. És Hahnról leginkább az árulkodott, mit nem akar elárulni. Nem sokat mondott. Egyre csak hímezetthámozott. Charley Norton azt kérdezte: - Van bármi jele annak, hogy gyengülne a hamis konzervativizmus? Ügy értem, már vagy harminc éve ígérgetik, hogy csökkentik a kormányzat méretét, ami viszont egyre csak nő és nő. Hahn kelletlenül fészkelődött a széken. - Még mindig ígérgetnek. Amint a helyzet stabilizálódik... - Az mikor lesz? - Nem tudom. Nem hiszem, hogy komolyan gondolnák. - És mi van a Mars Közösséggel? - tudakolta Sid Hutchett. - Tényleg vannak ügynökeik, akik beszivárogtak a Földre? - Ezt nem igazán tudhatom. - És hogy áll a bruttó globális termék? - érdeklődött Mel Rudiger. - Hogyan görbül? Tartja a szintet, vagy elkezdett csökkenni? Hahn a fülét piszkálta. - Azt hiszem, lassan araszol lefelé. - És hogy áll az index? - kérdezte Rudiger. - A legutóbbi adatunk '25-ös, akkor 909 volt. De négy év alatt...
- Most úgy 875 körül lehet - felelte Hahn. Barrett eléggé csodálkozott azon, hogy egy közgazdász ilyen tessék-lássék módon nyilatkozik a gazdasági statisztikáról. Persze nem tudhatta, Hahn mennyi időt töltött börtönben, mielőtt lecsapott rá a Kalapács. Talán egyszerűen csak nem ismeri a legújabb adatokat. Barrett megőrizte hidegvérét. Charley Norton a polgárok törvényes jogairól kérdezősködött. Hahn erről sem tudott sokat mondani. Rudiger az időjárás-szabályozás hatásairól kérdezett: vajon a felszabadítókból alakult, elméletileg konzervatív kormány még mindig azon van-e, hogy lenyomja a jónép torkán a programozott időjárást - de Hahn erre se tudta a választ. Ahogy az igazságszolgáltatás alapvető feladatairól sem mondhatott semmi biztosat, még csak azt se, hogy visszanyert-e bármit abból a hatalomból, amitől a '18-as felhatalmazási törvény megfosztotta. Szintúgy nem tudott véleményt mondani a népességszabályozás sikamlós témaköréről. Valójában feleletei megdöbbentően kevés információt tartalmaztak. - Szinte nem is mond semmit! - dohogott Charley Norton a néma Barrettnek. - Csak ködösít. Vagy nem mondja el, mit tud, vagy tényleg nem is tud semmit. - Talán kevés a sütnivalója - vetette fel Barrett. - És mit csinált, hogy idekerült? Kellett, hogy legyen benne valami mély elkötelezettség. De Jim, most nem mutat belőle semmit! Intelligens gyerek, de nem úgy néz ki, mintha különösebben érdekelné bármi, ami nekünk valaha is számított. Erre Quesada doki állt elő egy ötlettel. - És mi van, ha nem is politikai? Mi van, ha mostantól másféle foglyokat kapunk? Baltás gyilkosokat, vagy ki tudja, miféléket. Például egy csendes fiút, aki csendesen feldarabolt tizenhat embert egy csendes vasárnap délelőtt. Még szép, hogy nem izgatja a politika! Barrett megrázta a fejét. - Ezt kétlem. Szerintem csak azért hallgat, mert félénk, vagy mert zavarban van. Ne feledjétek, ez az első estéje itt! Épp most ebrudalták ki a saját világából, ahova soha nem térhet viszsza. Az is lehet, hogy feleséget és gyerekeket hagyott hátra. Lehet, ma este egyszerűen nem tud azzal foglalkozni, hogy a legújabb híreket kéne közvetítenie elvont filozófiai eszmékről, mikor legszívesebben behúzódna egy sarokba, ahol kedvére vörösre sírhatja a szemét. Amondó vagyok, hagyjuk békén! Quesada és Norton ezzel láthatólag megelégedett; hümmögve csóválták a fejüket. Barrett azonban csak kettejükkel osztotta meg a véleményét. Hagyta, hadd folytatódjon Hahn vallatása, amíg a többiek el nem unják. Az emberek lassan elszállingóztak. Páran a szerkesztőségbe mentek, hogy Hahn ködös általánosságait átalakítsák a Hawksbilli Hírmondó legfrissebb, kézzel írott számának vezércikkévé. Rudiger felállt egy asztalra, és nagy hangon kijelentette, kimegy egy kis éjszakai halászatra, mire négyen is jelentkeztek, hogy elkísérik. Charley Norton megkereste szokásos vitapartnerét, a nihilista Ken Belardit, és mint egy fekélyes sebet, ismét megnyitották régi vitájukat a tervezésről és a káoszról, amely mindkettejüket annyira untatta, hogy legszívesebben sikítottak volna. Megkezdődtek a szokásos éjszakai sztochasztikus sakkjátszmák. A magányosok, akik csak ritkán látogattak a főépületbe, akkor is csak azért, hogy megnézzék maguknak az újoncokat, most visszatértek kunyhóikba, s azt csinálták, amit más éjjeleken is. Hahn a többiektől elkülönülten álldogált, és bizonytalanul malmozott az ujjaival. Barrett odament hozzá. - Úgy látom, ma este nem nagyon voltál fogékony a faggatásra. - Sajnálom, hogy nem szolgálhattam több információval. Tudod, már egy ideje kivontak a forgalomból. - De korábban aktívan politizáltál, nem? - Ó, igen - felelte Hahn. - Hát persze. - Csettintett a nyelvével. - És most mi lesz? - Semmi különös. Nincsenek szervezett programjaink. A dokival elmegyünk beteglátogatóba. Velünk jössz? - Mit kell csinálni? - Semmit; csak meglátogatjuk a legsúlyosabb eseteket. Komor egy séta, de legalább rövid úton megismerkedhetsz az itteni állapotokkal.
- Akkor szeretnék menni. Barrett intett Quesadának, és a három férfi elhagyta az épületet. Barrett továbbra is minden éjjel elvégezte ezt a kis rituálét, még ha nehezére esett is, mióta megsérült a lába. Mielőtt nyugovóra tért volna, mindig meglátogatta a lökötteket, az őrülteket és a katatón állapotba süppedteket, betakargatta őket, majd nyugodt éjszakát és gyógyult ébredést kívánt nekik. Hogy érezzék, van, aki törődik velük. Például ő. Odakinn Hahn felpillantott az égre. Majdnem telihold volt: úgy világított, mint egy fényesre csiszolt érme, arca sápadt lazacrózsaszínen ragyogott, alig pár himlőhely éktelenkedett rajta. - Itt ez is máshogy fest. A kráterek... hova lettek a kráterek? - A többségük még ki sem alakult - magyarázta Barrett. - Egymilliárd év a Hold számára is hosszú idő. A nagyobb hacacárék még előttünk állnak. Szerintünk egyelőre van légköre. Ezért tűnik innen rózsaszínnek. Persze Odafönt arra nem gondolnak, hogy csillagászali felszerelést is küldhetnének. Igy csak találgathatunk. Hahn beszédre nyitotta a száját, de az első hang után elharapta a szól. - Ne tartsd magadban! - biztatta Quesada. - Mit akartál mondani? Hahn önmagát gúnyolva felnevetett. - Csak hogy miért nem mentek fel, és nézitek meg magatok. Először nem értettem, miért elmélkedtek éveken keresztül azon, van-e a Holdnak légköre, ahelyett hogy felmennétek körbenézni. De aztán rájöttem. - Nem lenne rossz, ha kapnánk egy űrsiklót - helyeselt Barrett. - De ez eddig nem jutott eszébe senkinek Odafönt. Úgyhogy csak nézelődhetünk. A Hold ugye felkapott hely '29-ben? - A Rendszer legnagyobb üdülőhelye - felelte Hahn. - A nászutamon jártam ott. Leah és én... Megint elhallgatott. Barrett sietve szólalt meg: - Ez itt Bruce Valdosto kunyhója. Ő néhány hete roppant össze. Ha bemegyünk, állj mögénk, hogy ne lásson! Talán erőszakosan viselkedne egy idegennel. Kiszámíthatatlan. Valdosto tagbaszakadt ember volt, a negyvenes évei végén, napbarnított bőrű, durva, göndör, fekete hajú; nála szélesebb vállal ember fia nem büszkélkedhetett. Ahogy ott ült, első látásra még pocakosabbnak tűnt, mint Jim Barrett, ami önmagában is sokat mond. A lába azonban rövid és vaskos: mint egy olyan láb, amely egy óriás törzsét kénytelen cipelni - ez pedig teljesen elrontotta az összképet. Annak idején, még Odafönt, határozottan visszautasított mindenféle orvosi beavatkozást. Hitte, hogy az embernek együtt kell élnie a maga tökéletlenségével. Most egy habfotelbe szíjazva hevert. Magas homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, szeme lázasan csillogott a sötétben. Beteg volt, nagyon beteg. Valaha elég tiszta elmével rendelkezett ahhoz, hogy piszkos bombát dobjon a Szindikátorok Tanácsára, így vagy egy tucat sugárfertőzési esetért felelt; most azonban alig tudta megkülönböztetni a jobb kezét a baltól, a fentei a lenitől. Barrett fölé hajolt. - Hogy érzed magad, Bruce? - Ki az? - Jim vagyok. Csodaszép esténk van. Nincs kedved kijönni, és szívni egy kis friss levegőt? Majdnem telihold van. - Pihennem kell. Holnap ül össze a bizottság... - Elhalasztották. - Az meg hogy lehet? A forradalom... - Azt is elhalasztották. Határozatlan időre. - Felszámolják a sejteket? - kérdezte Valdosto hevesen. - Még nem tudjuk. Parancsra várunk. Gyere ki, Bruce! A friss levegőn jobban leszel. Valdosto magában motyogva várta, hogy kioldják a szíjakat. Quesada és Barrett talpra állították, és a kunyhó ajtaja felé irányították. A rangidős megpillantot-
ta az árnyak közt ácsorgó Hahnt, akinek arcát elkomorította a döbbenet. Együtt álltak a kunyhó előtt. Barrett a holdra mutatott. - Itt igazán gyönyörű a színe. Nem olyan, mint az a halott valami Odafönt. És nézd csak, nézz oda, Bruce! Ahogy a hullámok megtörnek a sziklás parton! Rudiger kiment halászni. Látom a csónakját a holdfényben. - Sügér... - sóhajtotta Valdosto. - Pisztráng... Hátha fog pár pisztrángot! - Itt nincs pisztráng. Még nem fejlődött ki. - Barrett benyúlt a zsebébe, és némi kotorászás után előhúzott onnan egy barázdált, csillogó, körülbelül öt centi hosszú valamit. Egy apró trilobita külső csontváza volt az. Odanyújtotta Valdostónak, aki megrázta a fejét. - Vidd innen ezt a kancsal rákot! - Ez egy trilobita, Bruce. Már kihalt, ahogy mi mindannyian. Milliárdévnyire vagyunk a saját múltunkban. - Te megőrültél - közölte Valdosto higgadtan, halkan, szeme vad csillogását meghazudtolva. Elvette Barrett-től a trilobitát, és elhajította a sziklák irányába. - Kancsal rák... - motyogta. Quesada bánatosan csóválta a fejét. Barretttel visszakísérték a beteget a kunyhóba. Valdosto nem ellenkezett, mikor az orvos beadta neki a nyugtatót. Elcsigázott elméje, mely fellázadt a szörnyű gondolat ellen, hogy száműzték a felfoghatatlanul távoli múltba, örömmel fogadta az álmot. Amikor kijöttek, Hahn a trilobitával a kezében állt, merengve forgatta. Mikor észrevette Barrettet, odanyújtotta neki a vázat, de a férfi nemet intett. - Tartsd meg, ha tetszik! - mondta. - Több is van ott, ahonnan ez jött. Továbbindultak. Ned Altmant a kunyhója mellett találták, épp a földön térdepelt, és tenyerével egy torz, alaktalan kupacot tapogatott, mely az eltúlzott mell és csípő alapján a készítendő nőalak kellett legyen. A férfi felállt, mikor a többiek megjelentek. Takaros kis ember volt, szőke hajjal és szinte láthatatlan, fehér szemöldökkel. Az állomás többi lakójával ellentétben ő eredetileg a kormánynak dolgozott, még tizenöt éve, mielőtt felismerte volna, hogy a szindikalista kapi-
ROBERT SILVERBERG Népszerű és termékeny amerikai szerző. 1935-ben született, első elbeszélése 1954-ben jelent meg. Nevét legismertebbé Majipoor című sorozata tette, aminek első trilógiája (Lord Valentine kastélya; Majipoor krónikái; Valentine, Napkirály) magyarul is olvasható már. Többszörös Hugo- és Nebulanyertes, antológia-szerkesztői munkássága is jelentős. A Galaktika olvasói jó néhány elbeszélésével találkozhattak már, legutóbb lapunk 248. száma közölte Csontház" című írását. talizmus csak mítosz, és csatlakozott az egyik föld alatti frakcióhoz. Szörnyű, mit művelt vele a Hawksbill Állomáson eltöltött alig nyolc év. - Reméltem, hogy ha már esik ma este, villámlani is fog - szólalt meg a gólemre mutatva. - Tudjátok, az kell hozzá. De az év ezen szakában kevés a villám. Ha majd életre kel, szükségem lesz rád, doki, mert kell majd neki pár szuri, és le kell metélni a kiálló részeket. Quesada mosolyt erőltetett az arcára. - Örömmel fogok segíteni, Ned. De ismered a szabályokat. - Hogyne. Ha végeztem vele, a tiétek. Minek nézel te engem, monopolistának? Megosztom veletek. Majd írunk várólistát. Csak el ne felejtsétek, ki alkotta! Ő az enyém marad, és használhatom, amikor csak szükségem van rá. - Ekkor vette észre Hahnt. - Te meg ki vagy? - Új fiú - felelte Barrett. - Lew Hahn. Ma délután jött. - Ned Altman - mutatkozott be a férfi udvariasan biccentve. - Volt kormánytisztviselő. Nem vagy te egy kicsit fiatal? És milyen a szexuális orientációd? Hetero? Hahn megborzongott. - Attól tartok. - Értem. Amúgy se nyúlnék hozzád. Van itt egy állandó felügyeletet igénylő projektem. Viszont szólok, hogy ezennel felírtalak a listámra. Még fiatal vagy, és biztos nagyobbak az igényeid, mint másoknak. Nem feledkezem meg rólad, még ha új is vagy. Quesada köhintett. - Ned, jobb lenne, ha lassan lepihennél. Holnap talán villámlik majd. Altman nem ellenkezett. A doktor bevezette és ágyba dugta, amíg Hahn és Barrett szemrevételezte a keze munkáját. Hahn az alak közepére mutatott. - Kihagyott valami lényegeset - mondta. - Ha tényleg közösülni akar ezzel a lánnyal, miután befejezte az alkotómunkát, akkor kéne rá egy... - Tegnap még ott volt - morfondírozott Barrett. - Ezek szerint megint orientációt vált. Quesada ekkor jött elő a kunyhóból. Továbbindultak, végig a sziklás ösvényen. Barrett aznap este nem járta be a teljes utat. Máskor mindig elment egészen Latimer házáig, amely a tengerre nézett - hisz őt is a betegek között tartotta számon. Aznap viszont már járt nála egyszer, és úgy vélte, sajgó jobbik lába nem bírná ki még egyszer a túrát. Igy - miután Hahn és Quesada társaságában végigjárta a könnyen elérhető kunyhókat, és meglátogatta azt az embert, aki azért imádkozott, hogy az idegenek érte jöjjenek; azt, aki egy párhuzamos dimenzióba szeretett volna áttörni, ahol minden olyan, amilyennek lennie kell; illetve azt, aki éber óráit azzal töltötte, hogy az ágyán fekve zokogott - elköszönt, és hagyta, Quesada hadd kísérje haza nélküle Hahnt. Ekkor jött rá, hogy bár fél napig figyelte a fiút, most se tud róla sokkal többet, mint mikor kipottyant az Üllőre. Furcsa. De talán majd kicsit jobban megnyílik, ha már eltöltött itt némi időt. Barrett felnézett a lazacrózsaszín holdra, és a zsebébe nyúlt, hogy megmarkolja a kis trilobitát. Aztán eszébe jutott, hogy Hahnnak adta. Visszabotorkált a kunyhójába. Elmerengett, vajon mennyi idő telhetett el, mióta Hahn elvitte kedvesét arra a holdbéli nászútra. Sarkadi (folytatjuk) Zsuzsanna fordítása
AKI MEM ISMER LEHETETLENT Will Smith az egyik legbarátságosabb és legszórakoztatóbb színész, akivel valaha alkalmam adódott interjút készíteni. Úgy tűnik, soha nem fogy ki a poénokból, a szóviccekből. Az egykori tinisztárnak, aki karrierjét rapperként kezdte, majd színész és producer lett, egyszerű a filozófiája: Meg tudom csinálni!" GALAKTIKA: A karrierje zenészként indult, s számos Grammy-díjat nyert. Majd filmszínészként is a csúcsra tört. Kíváncsi vagyok, ön szerint van-e valami kapcsolat a színészet és a rap között. Segíti egymást a két műfaj? WILL SMITH: Igen. Mindenképpen. A rap nagyon agresszív. Nincs helye a bizonytalanságnak. A rappernek erőt és magabiztosságot kell sugallnia. Ha sikerül ezt az erőt magadévá tenni, valamint azt sugározni, hogy mindenkivel szemben meg tudod magad védeni, és nem érdekel, ki mit gondol rólad, az nagyon jól mutat a képernyőn is. G: Filmes karrierjének fontos állomása volt A függetlenség napja című mozi, amelyben a légierő pilótájaként megmenti a Földet. Hogyan emlékszik vissza a filmre? WS: Amikor az üzlettársam, James Lassiter és én Hollywoodba jöttünk, azt mondtam: A világ leghíresebb színésze akarok lenni!" Megvizsgáltuk minden idők tíz legnépszerűbb mozifilmjét, és úgy láttuk, mind a tízben speciális effekteket vagy animációt alkalmaztak. Kilencben közülük még furcsa lények is szerepelnek, nyolcban mindez szerelmi szállal egészül ki. Így aztán elkészítettük A függetlenség napját. Csak a mintákat kell látni, hogyan működik a világ, s ha belehelyezkedünk a megfelelő sémába, szerencsések leszünk. G: Milyen volt a forgatás? Hogyan jöttek létre a speciális effektek? WS: Valójában nagyon vicces így visszagondolni, hogy mondjuk a plafonra festettek egy nagy X-et, és azt kellett bámulni, ahhoz kellett beszélni. Fényévekre van ez a munka a hagyományos színészettől. A legrosszabb az egészben az, hogy miközben játszol, valaki folyamatosan beszél hozzád, hogy hova nézzél, most kapd el a fejed balra, most hirtelen fel vagy le. Nem könnyű így koncentrálni az alakításra. G: 1997-ben egy nagyon sajátos hangvételű science fiction vígjátékban szerepelt, a Sötét zsarukban, ahol titkos ügynökként a földönkívüliek ténykedését figyeli bolygónkon. Hogyan kapta meg ezt a szerepet? WS: Egy New York-i szállodában voltam éppen, amikor szóltak, hogy Steven Spielberg keres telefonon. Először azt hittem, valaki csak tréfát űz velem, de tényleg Spielberg volt az. Amikor elmesélte, miféle filmre készülnek, el nem tudtam képzelni, mi lesz ebből. De nagyon kíváncsivá tett. Azt hiszem, ennek a filmnek a forgatása során tanultam meg, hogy mi a csapatmunka. G: Milyen volt Tommy Lee Jonesszal dolgozni? WS: Tommy Lee Jones az én emberem. Mindig igazat mond, nem érdekli, ha megbánt vele, nem törődik azzal, hogy mások mit gondolnak majd, ami a szívén, az a száján. Ezt nagyon nagyra értékelem. G: Nemrég mutatták be a mozik a Sötét zsaruk 3. részét. Könnyű volt tíz év után folytatni a filmet? WS: Igen, nagyon meg is lepődtünk Tommy Lee Jonesszal, milyen könnyen visszarázódtunk a szerepeinkbe. G: Miért érdekes önnek ez a film? Miért gondolták, hogy folytatni akarják ennyi év után? WS: Bármilyen művészetről is legyen szó, akár zene, akár film, számomra nagyon fontos, hogy
amit csinálok, az szórakoztató legyen, de ugyanakkor inspiráló is. Amikor gyerekként megnéztem a Csillagok háborúját, eldobtam az agyam. Úgy éreztem, a legelképesztőbb film, amit valaha láttam. Nem értettem, hogyan voltak képesek erre, hogy ilyen hatást gyakoroljanak rám. Ezt szeretném én is elérni, amikor valamit csinálok. Hogy az emberek eldobják az agyukat a döbbenettől, és ezáltal inspiráljam őket egy jobb életre. Szerintem a film lényege, hogy lehetőséget ad sorsunk megváltoztatására. Sok művészfilm képtelen erre, de egy ilyen mozi, azt remélem, ugyanolyan erős hatást tud gyakorolni a közönségre, mint egykor rám a Csillagok háborúja. G: A filmben ön visszamegy 1969-be. Ha valóban létezne időutazás, hová kirándulna el? WS: A piramisok építését nézném meg. Anynyira lenyűgöző emberi teljesítmény. A probléma mindössze az, hogy valószínűleg én is csak egy rabszolga lennék, aki cipeli a köveket. G: Kedveli a science fictiont? WS: Imádom a science fictiont és az összeesküvés-elméleteket! G: Úgy hallottam, visszautasította Neo szerepét a Mátrixban. Nem bánta meg, hogy így döntött? WS: A Mátrix egy nagyon bonyolult történet, és én nem láttam meg benne azt a lehetőséget, amivé vált a film. Egyszerűen nem vettem észre, hogy itt valami nagy dolog készülhet. De amikor figyeltem, hogyan formálta meg Keanu Neo szerepét, akkor - és tényleg ritkán mondok ilyet - úgy éreztem, én csak tönkretettem volna a Mátrixot. Nem lettem volna elég okos, mint színész, hogy hagyjam megtörténni a dolgokat, minden pillanatot el akartam volna játszani; míg Keanu megértette, hogy a rendezőre bízhatja magát, mert ez a film önmagát meséli el. G: Játszott viszont egy nagyon komoly science fiction filmben is, az Én, a robotban, amely Asimov egyik novelláját dolgozta fel.
WS: Az Én, a robot olyan, mint egy kis művészfilm, melyet a nagy nyári mozifilm köntösébe bújtattak. Kielégíti a nagyközönség igényeit, ugyanakkor rendkívül bölcs és elgondolkodtató is egyben. Az eredeti novella briliánsan megírt, valódi kemény SF, amit a filmen mindenféle speciális effektekkel látványos szuperprodukcióvá fejlesztettünk. G: Tetszik önnek ez a világ, ahol a robotok dolgoznak helyettünk? WS: Kényelmesnek tűnik, hogy semmi piszkos munkát nem kell végeznünk, mert a robotok mindent megcsinálnak helyettünk: mosogatnak, kutyát sétáltatnak, kertet ásnak, s így az embernek több ideje marad fennkölt dolgokkal foglalkozni. Ugyanakkor szerintem nagyon fontos, hogy megtapasztaljuk, mit jelent a kemény munka. Gyerekkoromban apám hűtőszekrényeket javított nagy élelmiszer-áruházakban, és már hatéves koromtól magával vitt. Tudom, mit jelent a piszkos munka. És mit jelent keményen dolgozni. Apám azt mondogatta, hogy nincs B terv, mert az azt jelenti, hogy eltávolodtál az A tervtől, azaz az eredeti szándékodtól. Apám tanított meg arra, hogy nincs lehetetlen, mert amit nagyon akarsz, azt meg is tudod tenni. G: Úgy tűnik, ön örökké jókedvű, tele van energiával. Mi a titka? WS: Az emberektől nyerem az energiámat. Olyan típus vagyok, aki képtelen működni, ha valaki a szobában kényelmetlenül érzi magát, vagy feszült valami miatt. Az engem is nagyon lelomboz, ezért fontos számomra, hogy megőrizzem a pozitív energiákat, s fenntartsam a boldogságot, még ha ilyen önző okokból is. De az emberek is szeretik, ha nevethetnek és jól érezhetik magukat, úgyhogy ezért is fontos nekem az optimista, derűs kisugárzás. G: Köszönöm a beszélgetést! New York, 2012. június - Kantum Linda