Franciaország a felvilágosodás után

FRANCIA SZOCIOLÓGIATÖRTÉNET. PORTÉVÁZLATOK. AUGUSTE COMTE. ÉMILE DURKHEIM. PIERRE BOURDIEU A középkorban, illetve a felvilágosodás koráig uralkodó utópiák, társadalomalakító illúziók, reformok és víziók után, az emberi gondolkodás modern szakaszában a szociológia vette át az emberi együttélés értelmezésének gondját. A tudomány státuszáért folyó küzdelem során a spekulatív gondolkodás, a mágikus világmagyarázat és a teológiai szemlélet alóli felszabadulás, a világ varázstalanításával 1 (Entzauberung der Welt) járó megpróbáltatások teremtették meg a társadalom racionális, evilági, objektív megismerésének feltételeit. A szociológiai gondolkodás kialakulása összefügg a modernitás fellépésével: AUGUSTE COMTE tevékenységét megelőzően csak társadalomelméletek léteztek. A XVIII. század második felétől kezdetét vette az a folyamat, amelynek során az elméleti gondolkodás differenciálódásnak indult. Ez végül egy új fogalmi készlet és új perspektívák megjelenéséhez vezetett. Az ipari termelés átalakulása és a szabad versenyes kapitalizmus kialakulása átalakította az állam szerepét, a társadalom alapszerkezetét, az emberek hétköznapi életét, emellett hatással volt a kulturális és az ideológiai szférára is. Az ipari társadalomba 2 való átmenet összességében tehát olyan kihívásokat állított a társadalom elé, amelyek új megközelítést és egy új tudományt hívtak életre. Franciaország a felvilágosodás után A XIX. század francia szellemi atmoszférájában két felismerés vezetett a szociológia geneziséhez: egyrészt annak az érzékteltetése, hogy más erők tartják egyben a társadalmat, mint azt korábban hitték, másrészt azon szükséglet megjelenése, hogy a társadalom működésének értelmezéséhez és leírásához egy új tudomány ki-és felépítése dukál. Ez a két momentum inspirálta CLAUDE HENRI SAINT-SIMON és AUGUSTE COMTE tevékenységét is, akik ezzel a szociológiai gondolkodás közvetlen előfutárává, illetve alapító atyjává váltak. A nagy francia forradalmat követő lázas építkezés időszaka sok területen igényelt reformokat: a rend tudományos alapokon (is) nyugvó helyreállítását, a további súlyos konzekvenciákkal járó politikai fordulatok megakadályozását, az új stabilitás megteremtését a tudomány mentőövének segítségével. A társadalomtudomány berkeiben SAINT-SIMON a 1 WEBER, MAX (1905): Die protestantische Ethik und der Geist des Kapitalismus, in: Gesammelte Aufsätze zur Wissenschaftslehre. Mohr/Siebeck, Tübingen, 1920, pp. 94-95. 2 POLÁNYI KÁROLY a következőket írta az ipari forradalom kapcsán: A tizennyolcadik század ipari forradalmának lényege a termelési eszközök szinte csodával határos fejlődése volt, amit az egyszerű emberek életének katasztrofális szétzilálása kísért. POLÁNYI KÁROLY (1944): A nagy átalakulás. Franklin Nyomda és Kiadó Kft., Budapest, 1997, 45. p. 1

fejlődés törvényeit kutatta, azt feltételezve, hogy a jelenségek egyetlen rend szerint működnek, mégpedig a fizikai törvényszerűségek alapján. 3 Véleménye szerint a fizikában alkalmazható törvények érvényesülnek a társadalom terrénumában is, az emberi szellem evolúciója pedig egyúttal a világegyetem fejlődését is jelenti. Az egységre a társadalmon kívül a tudományos világértelmezésben is nagy szükség van, ennek érdekében pedig egysége fejlődéstörvényt kell kialakítani. A tudás első formája szerinte az ún. politeizmus, ennek a rabszolgaság és a militarizmus társadalmi formái feleltethetők meg. A teológiai magyarázat a feudalizmus eszmei kifejeződése volt, míg az ipari társadalmakhoz a pozitív tudomány megjelenése és felívelése köthető. Az előttünk álló utópikus társadalomban SAINT-SIMON szerint megszűnnek az érdekkülönbségek, az embereket elvek fogják irányítani és a társadalom egésze fog hatalommal rendelkezni. AUGUSTE COMTE szociológiája AUGUSTE COMTE (1789-1857) tudományos igénnyel rendszerezte a fentebb már említett társadalmi igényeket, megfogalmazva a fejlődés szabályait. Munkásságának derékhada a tudomány-és társadalomfejlődés összehangolt interpretálására vonatkozik. A társadalom válsága szerinte a megegyezés hiányából fakad, mert a felvilágosodás racionalizmusa lerombolta az addigi kohéziós eszmét. Ezen a problémán meglátása szerint a tudomány végső állapota fog segíteni, amely nem más, mint a megfigyelt tényeken alapuló pozitív tudomány, amelyet végül szociológiának nevezett el, a latin societas, illetve a görög logos szóösszetételéből. COMTE ún. stádiumelmélete szerint az emberiség korai szakaszában teológiai magyarázatokkal, fiktív tényekkel magyarázták a megfigyeléseket, ebből pedig a feudális típusú állami berendezkedés konstrukciója következett. A második stádium a metafizikai volt, az átmenet, egyben a rombolás szakasza, amelyben az emberek elvesztették ugyan a teológia támasztékait, de még nem állt rendelkezésükre a tudományos magyarázatok mankója ezt COMTE a felvilágosodás fő bűnének titulálta. Ez a probléma csak az emberiség végső állapotában, a pozitív stádiumban oldódik meg, amelyben a tudás alapját már az általános törvények megfogalmazását biztosító, megfigyelt tények jelentik. A ténytudományok zenitjét szerinte a szociológia tudománya jelenti. A megismerés a gyakorlati szükségletek kielégítését, míg a pozitív törvények az előrelátást szolgálják. 4 3 SAINT-SIMON, CLAUDE-HENRI (1810): Emlékirat az emberről szóló tudomány tárgyában, in CLAUDE-HENRI DE SAINT-SIMON válogatott írásai. Gondolat Kiadó, Budapest, 1963 4 COMTE, AUGUSTE (1844): A pozitív szellem. Magyar Helikon, Budapest, 1979 2

A pozitivizmus COMTE interpretációjában azt jelenti, hogy a rendszeres megfigyelés és az elmélet feltételezi egymást. Ebben a felfogásban a tudományok szorosan összefüggenek a társadalom fejlődésével: a teológiai stádium a feudális, a metafizikai a jogászi, míg a pozitívtudományos szakasz az ipari társadalommal azonosítható. COMTE őszintén hitt abban, hogy a társadalom megreformálásához a szellemi hatalom újjászervezésén, egy új tudomány beindításán keresztül vezet az út, a szociológia pedig képes lesz arra, hogy hozzájáruljon az emberiség jólétéhez. A tudományra alapozott gyakorlati politika az emberek kormányzása helyett a dolgokét végzi, kizárva a teológiai és a népszuverenitással azonosított metafizikai önkényt is. COMTE stádiumelmélete a társadalom dinamikáját vizsgálta, de figyelme a statikára is kiterjedt: ennek égisze alatt a társadalom rendjét és a konszenzus fenntartásának lehetőségét vizsgálta. A teológia a rend szemléletét jelentette, a metafizika a haladás szolgálatában állt, a pozitív filozófia viszont arra is képes, hogy összeegyeztesse a különböző igényeket. A társadalom és a tudomány alapegysége a comtei elméletben a család, a munkamegosztásos együttműködés, a hitek és érdekek közösségének biztosítéka. ÉMILE DURKHEIM és a társadalmi tények Franciaország a III. Köztársaság idején (1875-1940) a társadalmi reformok és a konzervatív restaurációs tendenciák elegyében élt, a monarchista és republikánus erők összecsapása pedig időnként egészen a véres konfliktusokig eszkalálódott. A korszak a nemzeti traumák (vereség a poroszokkal vívott háborúban, a Kommün kikiáltása) feldolgozásának, a klerikális erők semlegesítésének (egyházi iskolák bezárása, a szerzetesrendek felszámolása) és a köztársasági alkotmány stabilizálásának évtizedeit hozta magával, de a liberális modern értelmiség születését is megteremtette. ÉMILE DURKHEIM (1858-1917) pályafutása korai szakaszában a neveléssel, illetve az egyén társadalomhoz kapcsolásának elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozott, hogy aztán ezen pozícióból kiindulva intézményesítse a szociológiát: tudományos társaságokat állított fel, folyóiratokat indított útjára, lerakta egy új tudományos paradigma alapjait, létrehozott egy követőkre szép számmal találó iskolát, és elfogadtatta a szociológiát, mint megalapozott szaktudományt. A DURKHEIM által kutatott témák (demokrácia, nemzeti egység, szolidaritás) a kor uralkodó eszméinek megfelelő manifesztációi voltak, de fontos záloga volt sikerének a társadalmi tény fogalmának megkonstruálása is. A szociológia többi alapító atyjához hasonlóan DURKHEIM is mindenekelőtt a társadalmakat átalakító változásokkal foglalkozott. 3

A szociológia módszertani szabályai című tanulmányában (1895) a szociológia tárgymeghatározásának feladatát végezte el. Meglátása szerint eleve adott a valóság egy lehatárolt szegmense, amelynek az értelmezésére a szociológia tudománya alkalmas. Ezt a valóságszeletet a társadalmi tény fogalmával írta le, a szociológia tehát a társadalmi tények pozitív tudománya. A társadalmi tények egyének felettiek, függetlenek, külsők, kényszerítő erővel hatnak az egyéni magatartásokra és a társadalomra általános jellemzőek, kellőképpen elterjedtek. Csak néhány, szemléltető jellegű példával élve: a szocializáció során rögzült normarendszerek, az erkölcsi és jogi szabályok, a jelrendszerek, a nyelv vagy a pénzrendszer, az útrendszer, az építkezési stílusok és a kollektív lelkesültség állapotai egyaránt társadalmi tényeknek minősülnek. Módszertani szempontból a társadalmi tények olyan dolgok, adatok, cselekvésmódok, amelyek a szociológus megfigyelésének tárgyai, egyben a tudomány végső, mindenki számára ugyanazt jelentő, a megfigyelőktől független, objektív alapját jelentik. A társadalmi tényekkel foglalkozó tudósoknak ezért meg kell szabadulniuk téveszméiktől, előzetes tudásuktól de előre le kell szögezni, hogy mely tényekkel kívánnak foglalkozni. A tények ugyanis osztályokba rendezettek, az osztályozási kategóriákat és a rendezettséget nem a megfigyelő csempészi bele a valóságba. A legfontosabb üzenet mindezekre tekintettel talán akként foglalható össze, hogy a társadalmi intézmények elemzésében ugyanolyan objektivitásra kell törekedni, mint a természet tudományos vizsgálata során. A szociológiára vonatkozó legfontosabb alaptétel: a társadalmi tényeket dolgoknak kell tekintenünk. 5 Ez alatt azt értette, hogy a társadalmi élet ugyanolyan pontossággal vizsgálható, mint a természet tárgya vagy eseményei. A szolidaritás típusai. DURKHEIM A társadalmi munkamegosztásról szóló munkájában (1893) a társadalmi integráció problémáját vizsgálta, a munkamegosztás fejlődésével és a különböző foglalkozások közötti egyre bonyolultabb különbségek növekedésével próbálva meg értelmezni a társadalmi változásokat. A munkamegosztás fokozatosan felváltja a vallást, mint a társadalmi kohézió legfontosabb alapját. A munkamegosztás növekedésével az emberek egymástól való kölcsönös függése is növekszik, mivel mindenkinek szüksége lesz a mások által nyújtott javakra és szolgáltatásokra. 5 DURKHEIM, ÉMILE (1895): A szociológia módszertani szabályai, in DURKHEIM, ÉMILE: A társadalmi tények magyarázatához. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1978, 37. p. 4

A szolidaritás megítélése szerint az erkölcsi válságban lévő társadalom legfontosabb problémája volt. Művében a morális közösség hiányát, a társadalom megosztottságát, a magánérdek és a közösség összeegyeztetésének problémáját próbálta meg újszerűen megközelíteni. Véleménye szerint a népességnövekedés, a lakosságkoncentráció, a társadalmi kapcsolatok sűrűsége, a városok fejlődése, a közlekedés intenzívvé válása szükségessé teszi a munkamegosztás fejlődését, ami a modern társadalmi szolidaritás fundamentuma. Munkája során a szolidaritás két formája között differenciált. A premodern társadalmi állapotban a társadalom integrációs formája a mechanikus szolidaritás volt. Itt az összetartozás érzése a hasonlóságon alapult, a közös érzelmeken, a vallási jellegű tekintélyeken és a közös tudat túlsúlyán. Ez a társadalom a represszív jellegű szankciók dominanciájával írható le. A modern társadalomra jellemző integrációs forma ezzel szemben az organikus szolidaritás fogalmával írható le. A kétféle szolidaritás azonban szervesen egymásra épül. A munkamegosztáson alapuló, organikusan integrált társadalmakban a közös tudat a szerződéses viszonyok mögött álló, az igazságosság alapelveit tartalmazó állami szabályozásban jelenik meg. Az organikus szolidaritást a restitutív (helyreállító) szankciók jellemzik. A központi szabályozás a büntetőjogi szankciókkal a közös tudat megsértését bünteti és a kollektív érzelmek erősítésével növeli a társadalmi összetartást. A civilisztikára, a magánjogi jogágakra jellemző, tartózkodásra vagy együttműködésre kötelező normák esetén az összetartást az alapozza meg, hogy a társadalom tagjai különböző tevékenységeket, munkákat végeznek, amelyekre kölcsönösen szükségük van. A jogi szankció e viszonyok rendezési igényét jeleníti meg. [A jog szemléletében olyan társadalmi tényként jelent meg, amely kikristályosodott formában tartalmazza és rögzíti a társadalmi viszonyokat, a szociológia módszertana ezért a jog megfigyelésén (is) alapul.] A bűncselekmény a durkheimi gondolkodásban a kollektív tudat megsértése, olyan társadalmi tény, amelynek az a feladata, hogy a kollektív reakció segítségével megerősítse a közösség értékeit, a társadalmi kohéziót. A kriminális viselkedés tehát társadalmi termék; a bűnözőt viszont a társadalomtól idegen, beilleszkedésre képtelen, patologikus elemnek tekintette. Később annyiban árnyalta álláspontját, hogy a bűncselekményt normális szociológiai jelenségként és minden egészséges társadalom szerves részeként írta le, 5

amely sajnálatos, de elkerülhetetlen jelenség és mint ilyen az emberek javíthatatlan gonoszságában gyökerezik. 6 A társadalmi evolúció és a büntetőjog fejlődése kapcsán megállapította, hogy vannak olyan univerzális szabályok, amelyek minden társadalomtípusban érvényesek, ilyen az emberölés. Alapvető különbség van azonban az egyszerű és a modern társadalmak gyakorlata között. Az egyszerű társadalmakban az emberölés a társadalmi rend, a közösség, a kollektív erkölcs elleni támadás. A modern társadalmakban az individuális morál kiszorította a kollektív erkölcsöket, az egyén szentté vált és védelem alatt áll. A társadalmi evolúció ezért jól megfigyelhetően a kollektivitástól az individualizáció irányába tart: az emberölés mögött az egyén tisztelete áll. A büntetések intenzitása is egy ide kapcsolható probléma: ez ugyanis annál nagyobb, minél közelebb áll egy adott társadalomtípus az egyszerű társadalom típusához, illetve minél inkább abszolút jelleget ölt a központi hatalom. A társadalmi fejlődés foka, illetve a hatalomgyakorlás módozata hatással van a büntetőjog szigorúságára, represszív, megtorló jellegére. Az anómia. Az öngyilkosság. DURKHEIM Az öngyilkosság című munkájában (1897) igazolta, hogy az öngyilkosság okaként társadalmi tényezőket kell keresni, az öngyilkosságot társadalmi tényként kell kezelni. Az elmélet mellett a szerző sokváltozós elemzéssel a statisztikai adatsorokat is csatasorba állította. A mű azonban főként az anómia fogalmának kimunkálásával gyakorolta a legnagyobb hatást a szociológiai irodalomban. A modern világban oly intenzívnek tekinthetők a változások, hogy azok komoly társadalmi problémákhoz vezetnek, amelyek az anómia fogalmával írhatók le. Az anómia a céltalanság vagy irányvesztés érzése, amely bizonyos társadalmi feltételek esetén alakul ki. A korábban a vallás által biztosított tradicionális erkölcsi korlátok és minták nagy részét a modern társadalomfejlődés lerombolta és ez a modern társadalmak sok tagjában olyan érzést alakított ki, hogy úgy érzik: mindennapi életüknek nincs értelme. A öngyilkosság látszólag tisztán személyes cselekedet: teljes egészében a rendkívüli személyes boldogtalanság következményének tűnik. DURKHEIM viszont kimutatta, hogy a társadalmi tényezőknek alapvető befolyása van a (leendő) öngyilkos viselkedésére ezek közül az egyik az anómia. Az öngyilkossági arányszámok évről évre visszatérő mintákat követnek, amelyeket szociológiailag kell megmagyarázni. 6 DURKHEIM: op. cit. (1978), 87. p. 6

DURKHEIM egy ún. középútelméletet fejtett ki, amely szerint a társadalom alul-és túlintegráltsága, valamint a túl erős vagy túl gyenge regulációja egyaránt magyarázhatja az öngyilkossági mutatók romlását. A reguláció és integráció foka szerint a gyenge integrációra utaló egoista, a túlintegráltságra utaló altruista és a normazavarokat jelző anomiás öngyilkosság különböztethető meg. Az egoista öngyilkosságot a túlhajtott individualizáció okozza, az altruizmus alapja az individualizáció kezdetlegessége és a közösséggel való túlzott azonosulás, az abban való feloldódás. Az egoista öngyilkosság abból fakad, hogy az emberek nem látják az élet értelmét, az altruista öngyilkosság forrása az, hogy a földi életen kívül látják az élet értelmét; a harmadik fajta öngyilkosság pedig ( ) abból ered, hogy tevékenységük elvesztette a szabályozóit és ők szenvednek miatta. Ezt a fajtát eredetére való tekintettel anomiás öngyilkosságnak nevezzük. 7 DURKHEIM késői munkásságában már azt vallotta, hogy a vallás tanulmányozása lehet a megfelelő eszköz a társadalom megismeréséhez: a vallást a társadalom egyén felett gyakorolt kollektív hatalmaként értelmezte. PIERRE BOURDIEU és az egyenlőtlenségek reprodukciója BOURDIEU (1930-2002) életműve meglehetősen szerteágazó. Szociológiai munkássága az oktatási rendszer vizsgálatával kezdődött, de érdeklődése átfogta a modern társadalmak osztályszerkezetének kérdését, a társadalmi hierarchia elemzését, a hatalom és uralom analízisét, a társadalmi egyenlőtlenségek problémáját és a művészetszociológia terepét is. A társadalmi struktúra és a kultúra viszonyával elméletben és empirikusan is foglalkozó társadalomtudósok közül az egyik legbefolyásosabbak közé tartozott. Szociológiaelméleti művei mellett társadalomkritikai esszéi is kiemelkedőek. 8 Legutolsó korszakában a globalizációt kritizálta, felemelve hangját a neoliberális-globális kapitalizmus rendszere által kisemmizettekért. Iskolai egyenlőtlenségek. BOURDIEU a francia társadalom egyenlőtlenségeinek újratermeléséről írt tanulmányaival vált széles körben ismertté. Az örökösök (1964) és Az újratermelés (1970) című munkáiban az oktatási rendszer kritikájaként azt fogalmazta meg, hogy az alacsonyabb társadalmi rétegekből származók nem tudják behozni kulturális lemaradásukat az oktatási rendszerben, sőt, az iskola tovább növeli a különbségeket. A családi szocializáció révén örökölt kulturális tőke a formális egyenlőség álarcával lényegi és 7 DURKHEIM, ÉMILE (1897): Az öngyilkosság. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1982, 243. p. 8 Munkásságát kiváló módon foglalja össze HANS-ULRICH WEHLER ismertetése: WEHLER, HANS ULRICH: Pierre Bourdieu. Az életmű magva, in Korall, 2001 tavasz-nyár, pp. 247-265. 7

megszüntethetetlen egyenlőtlenségeket takar. A családi körben átadott képességek, kompetenciák, tudáskészletek döntő hatással vannak az iskolai teljesítményekre: csak az válhat sikeressé ebben a rendszerben, aki képes elsajátítani az adott kultúrához való viszonyt. Az iskolai vizsgarendszer ezen viszonyok intézményesített rögzítését jelenti. A tanár mint az értelmiségi mező reprezentánsa a meglévő osztályviszonyok fenntartását szolgálja azáltal, hogy a beszédmódok közül a felsőbb osztályokét értékeli jobb osztályzatokkal. Így válnak a társadalmi előnyökből iskolai előnyök, amelyeket aztán ismét társadalmi előnyökre lehet konvertálni. Az iskola csak korlátozott számú egyén számára biztosítja az előrejutás lehetőségét. A habitus. A habitus olyan közvetítő struktúra a társadalmi struktúra és a cselekvés között, amely egy adott típusú környezetre jellemző tartós beállítottságokat, hajlandóságokat, játékszabályokat tartalmaz. A habitus az olyan diszpozíciók összessége, amelyek a magatartást és a gondolkodást, az észlelést és az érzelmeket, a mimikát és a gesztikulációt, a nyelvet és a szembeszédet szabályozzák és irányítják. Egy mélyen bensővé tett, állandóan aktív irányítási képességet jelent, amely a valóság észlelését és feldolgozását, az ítélőképességet és a cselekvést, az érzésvilágot és a kedélyállapotot, a testbeszédet és a viselkedést szabályozza. A habitus a gyakorlatban az öt klasszikus érzéken túl további, a habitusban gyökerező érzékek segítségével tájékozódik. Például magában foglal egy tájékozódási érzéket, a morális felelősség érzékét, a szakrális iránti vallási érzéket, a szép iránti esztétikai érzéket, egy politikai érzéket, üzleti érzéket stb. ekként a képességek és az érzékek együtteseként fogható fel. Társadalmi mező. A modern össztársadalmi struktúra különböző szociális terekből, ún. mezőkből áll. Mezőkből, amelyek különböző funkcióval, illetve speciális struktúrákkal rendelkeznek. A mező nagyon profán módon összefoglalva a bizonyos társadalmi pozíciók közötti viszonyok összességét jelenti, ahol az egyes mezők sajátos logikájuk alapján különböztethetők meg. A mezők hierarchizáltak és a bennük tevékenykedő ágenseknek a dominanciáért folytatott versengése dinamizálja őket. Az ún. hatalmi mező a különböző almezők működését és struktúráját kisebb vagy nagyobb mértékben befolyásolja. A hatalmi térben két, egymással merőben eltérő érdek ütközik egymással. Azon leggazdagabb ágensek érdekeivel kerülünk konfliktusba, akik abban érdekeltek, hogy azt a javat, amelyből nekik jóval több van, mint másnak, az egész szociális térben elismertté és kívánatossá tegyék. Amíg az egyik csoport (pl. a nagyiparosok csoportja) arra törekszik, hogy a pénzt vagy a hatalmat minél szélesebb körben elismert jóként fogadtassa el, addig a másik, az értelmiségi csoport a művészet vagy a kultúra létjogosultságáért folytat harcot. 8

A küzdelem nagy jelentőséggel bír a társadalom életében, de a marxi pozícióval ellentétben itt alapvetően nem az osztályok közötti konfliktusról van szó, hanem az egyes mezőkön belül a domináns és a domináltak közötti küzdelemről. Amennyiben a társadalmi élet úgy fogható fel, mint egy játék, akkor a mezők játékpályáknak tekinthetők, ahol az egyes cselekvők a saját habitusuk által vezérelve folytatják játszmáikat. A játékhoz jól alkalmazkodott ágenseket a játék hatalmában tartja és kétségtelenül annál erősebben, minél inkább képesek a játék irányítására. Például azok, akik a játékba beleszülettek, előnyben vannak: van játékérzékük, ezért nem kell a játékból kiábrándulniuk; a jó teniszezőkhöz hasonlóan nem oda helyezkednek, ahol a labda éppen van, hanem oda, ahová esni fog; nem ott vannak és pénzüket sem oda fektetik be, ahova éppen megéri, hanem oda, ahova majd érdemes lesz. 9 E fogalmi eszköz révén a társadalmi konfliktusok számos típusa írható le a tudományos, a filozófiai, a vallási, a jogi, a politikai és a gazdasági mezőkre nézve. A harc tétje, hogy kinek sikerül 1-1 szimbólum értelmezését ráerőltetnie a többiekre, a kívülállókra. Többrétegű tőkefogalom. BOURDIEU gazdasági, kulturális, társadalmi és szimbolikus tőkéket különböztet meg (tőke alatt az erőforrások feletti rendelkezés erőt értve) és ezek egymásba való átváltásáról, konvertálásáról ír. A gazdasági tőke közvetlenül pénzzé konvertálható és különösen a tulajdonjogi formában történő intézményesedésre hajlamos; a kulturális tőke bizonyos feltételek mellett gazdasági tőkévé konvertálható és különösen az iskolai végzettségi titulusok formájában történő intézményesedésre hajlamos; a társadalmi tőke, a társadalmi kötelezettségekből vagy kapcsolatokból fakadó tőke bizonyos feltételek mellett ugyancsak gazdasági tőkévé konvertálható és különösen a nemesi címek formájában történő intézményesedésre hajlamos. 10 A kulturális tőke (szellemi javak, a végzettségi szint rendszerei etc.) a legegyszerűbben képzettségi tőkeként értelmezhető. A társadalmi tőke a kapcsolatokból, hálózatokból származik; olyan erőforrás, amely az azonos csoporthoz tartozáson alapul. A presztízs, a hírnév a tekintély, a valahová tartozás kulturális elismertséget eredményező tényezői szimbolikus hatalomként vagy tőkeként értelmezhetők. 9 BOURDIEU, PIERRE: A gyakorlati észjárás. A társadalmi cselekvés elméletéről. Napvilág Kiadó, Budapest, 2002, pp. 131-132. 10 BOURDIEU, PIERRE: Gazdasági tőke, kulturális tőke, társadalmi tőke, in FELKAI GÁBOR NÉMEDI DÉNES SOMLAI PÉTER (Szerk.): Szociológiai irányzatok a XX. században. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2000, pp. 431-445. at 432. p. 9