BARTA ZOLTÁN KÖRKÖRÖS HULLÁMOK

BARTA ZOLTÁN KÖRKÖRÖS HULLÁMOK

Arany csík szűrődött át az ablaktáblák alatt, és a szembelévő falra vetült. Nem esett jól ránézni erre a sávra, az álom-sötét szemhéjam mögül bántotta a szememet. Behúztam a lábfejem a takaró alá, kicsikét testhelyzetet változtattam, és visszazuhantam valami alvásszerűségbe. Az utolsóba. Amire feleszméltem, az volt, hogy lihegve ültem egy kőfal tetején, mint aki messziről futva érkezett meg. Az előzményt nem tudom, egyszer csak ott teremtem. A fal tetejének felületén vastag rétegben állt az emlékezet kezdete óta lerakódott száraz por. Kissé távolabbra magas, mozdulatlanságában is szokatlanul merev fa kapaszkodott a falba, furcsa gyökerei, amelyeknek nem jutott hasadék, a köveken kapaszkodva futottak a mélybe. Feltápászkodtam, körülnéztem. Fejmagasságból rengeteg hasonló, azonos magasságban lévő fal teteje látszott, amelyek hol egymáshoz kapcsolódtak, hol meg elszakadtak egymástól. Mindegyik között kék mélység tátongott, hasonlított a mélyülő tengervízre, a világos árnyalattól a sötétig mélyült. Nem láttam az alját, de felsejlett bennem, hogy jobb ez így. A fal, amelyik tetején álltam, néhány lépés után derékszögben elfordult, és rövidebb felületen folytatódott. Elindultam rajta, ahogy befordultam a szögletnél, más perspektívából láttam az egész környezetemet. Mindenütt egyenes, vagy derékszögben elforduló falak azonos magasságban, ameddig a szem ellát. A fa egy hosszabb, L alakú felület tetején állt, ami nem csatlakozott más alakzathoz. Visszanéztem arra a részre, amit az imént hagytam el. Hiába a vastag porréteg, a lábnyomaim nem látszottak benne. Képes vagyok innen elrugaszkodni, hogy átugorjak a fához? Talán a tetejéről többet látok ebből a furcsa vidékből. Másfél méter lehetett a távolság a falak között. Apró lépésekkel nekifutottam, nagyjából kiszámítva a távolsághoz szükséges lendületet, majd elrugaszkodtam. Azt hiszem, a por nem verődött fel lépéseim nyomán. A repülés simán ment, légüres térben úsztam, és lassan, puhán érkeztem le a másik fal tetejére. Effajta valószínűtlen fát még életemben nem láttam: kívülről sűrű lombokat mutatott, belül pedig a rugalmas kéreggel borított, ritka ágait találtam, melyeknek csupán a végein nőttek levelek. Belül üres lombozat. Sátor. Kérgére valósággal rátapadt a kezem, amikor megfogtam, bizonyos voltam benne, hogy lehetetlen róla lezuhanni. A legvékonyabb gallyai is úgy tartották meg testemet, hogy meg sem rezzentek alatta. Teljesen a tetejére másztam, ahonnan egy pálcika-vékonyságú ágba kapaszkodva vettem szemügyre a környéket. Falak, mindenütt csak falak. Felülnézetben egyforma magas falakat, T, L, E betűket és ezek végtelen variációit láttam egymás mellett, ismétlődés nélküli, mégis szabályos elhelyezkedéssel, betűnként hosszabbrövidebb szárakkal, tengelyekkel. Közöttük világoskék, lefelé sötétedő mélységgel. De hiszen ez egy labirintus! Egy útvesztő, amilyen óriásit még soha nem láttam. Az észlelhető látóhatár végéig csak ezt láttam, kőfalak tetejét, amelyek labirintust alkottak és a végtelenbe vesztek. Addig forogtam, amíg elvesztettem azt a kiindulási pontot, ahonnan a fához érkeztem. Nem estem kétségbe, a feladatom nyilvánvalóan az, hogy megtaláljam a kiutat. Mivel egyáltalán nem tudtam, hogy honnan kerültem ide, nyilván bármerre kijuthatok innen. Valami fogódzóra viszont szükségem volt.

A látóhatár vége földöntúli panorámát mutatott: kéznyújtásnyira a mély világűr, csillagködök és igen közeli bolygók vetültek a horizontra, azon csodálkoztam, hogy nem szippantanak magukba minden útvesztőstől együtt. Zöldes aurába foglalt, aranybarna planéta forgott a látótér peremén, lassan, méltóságteljesen. Hallottam a hangját, ahogy suhant az éterben. Felszínét kontinenseken át húzódó égett sebek tépték, belőle parázs-ér szivárgott szerteszét. Mérhetetlen kíváncsiság fogott el, hogy még közelebbről megnézzem azt a planétát. Valami eltiporhatatlan vágyakozás ébredt bennem arra, hogy a horizont széléről átlépve rá életem rajta folytatódjon, és ennél mi sem tűnt könnyebbnek. Lemásztam a fáról. A perspektíva változott, ebben a magasságban már nem látszottak a csillagok, csillagködök, a közeli bolygó sem. Ügyelve arra, hogy testemet és arcomat mindig a kitűzött cél felé fordítsam, elindultam a horizont felé. Kissé gyengébbnek éreztem magam, a famászás vehette ki az erőmet. A falak tetején haladtam egyforma ugrásokkal. A köztük lévő távolság mindenhol pontosan megegyezett, de néhány ugrást követően arra figyeltem fel, hogy ugyanazzal a lendülettel egyre rövidebb távra tudok elrugaszkodni annak ellenére, hogy testem súlyától a lábam továbbra sem süllyed a porba, nem hagy nyomot a vastag porrétegben. A fától már jócskán elhaladtam, ingem a hátamhoz izzadt. A másfél méternyi szakadékok leküzdéséhez egyre több és több energiát kellett felhasználnom, mind jobban kényszerítettem magam, hogy figyeljek az ugrásokra. Nem fáradtságként jelentkezett ez az állapot, inkább azt észleltem, hogy testrészeim irányítására fordított gondolataimon keresztül a környező falakba és a porrétegbe áramlik az energiám. Aztán megtörtént az egyetlen dolog, amitől igazából tartottam. Egy ízben majdnem elvétettem az ugrást, pedig ugyanolyan lendületet vettem, mint az előzőeknél. Éppen csak az ujjaimmal tudtam a fal szélében megkapaszkodni. Megrettenve, remegve húztam fel magam a poros tetőre, bár nem tudtam, hogy mi várna rám, ha lezuhannék a sötétkék mélységbe. Az ösztönös félelem pedig csak óvni próbált engem, ahogy történt az a következő időpillanatban. Mintegy figyelmeztetésként arra, hogy jóval ésszerűbben kellene beosztanom az energiámat, a szomszédos falak tetején testeket, porhüvelyeket fedeztem fel. Némelyiknek már csak csontjai voltak, könyökén támaszkodó testhelyzetben száradt le róluk a hús, másokon még feszült a szakadozott bőr, szemüregük a mélység felé meredt, alattuk és mellettük alaktalan energiafoltok maradékát észleltem. Ami kevés maradt nekik, azzal már nem voltak képesek továbbhaladni. Mi lehet ettől rosszabb? Távolabb másik porhüvely hevert a vastag porréteg tetején, a koponya félrebillenve, a bordák szabálytalan gúlába roskadva, a láb csontjai terpeszben, egyedül a bal kéz lógott a mélység fölé, még megtartotta egy íncafat. Úgy tűnt, mintha lefelé mutatna, vagy valamit félbehagyott volna, ami a mélységgel kapcsolatos. Addig szinte félelem nélkül szökelltem a falak között, most rettegve, az elkerülhetetlennel való találkozásra számítva kényszerítettem magam, hogy lenézzek. Ugyanazt láttam, mint azelőtt. Az enyhe, tompa kékség lefelé komorodott, mind sötétebb árnyalatot vett fel, végül valami sötétkék, feketébe hajló színképben állapodott meg, a tekintet képtelen volt túlhaladni azt. Mi lehet azon túl?

És mi történne, ha ledobnék valamit? Nem mindegy, hogy szárazra, vízre, puhára vagy keményre esik, meddig zuhan, és így tovább, ezekből következtetni lehetne, hogy mi van a túlsó oldalon. Ezen felbuzdulva követ kezdtem keresni, egy apró kődarabot, szilánkot, bármit, amit belevethetek a mélységbe, hogy megfigyeljem a viselkedését, abból pedig kitaláljam annak a természetét, ami lent található. Csak nehezen találtam egyet, ráadásul közben rájöttem, hogy hiba volt energiámat erre pocsékolni, de már nem lehetett visszacsinálni. Energiám nagyobb része elillant. Küszködve lehasaltam a fal tetején, kis szakaszokban a széléhez csúsztam. A poros felületen megkapaszkodva a kőszilánkot a mélységbe hajítottam, és fejemet úgy fordítottam, hogy a halljam, de lássam is, ami történni fog. Teljesen a fal pereméhez tapadtam, ez további energiámat kívánta, már alig bírtam mozdulni. Felkönyököltem, fejem a jobb kezemmel kitámasztottam, a ballal pedig határozott, de lassú mozdulattal elengedtem a kőszilánkot. Lassan kezdett hullani, mintha tollpihét engedtem volna el. Meghatározhatatlan ideig haladt lefelé, majd az egyre szürkülő világoskék szín határán megállapodott és lebegni kezdett. Körülötte körkörös hullámok keletkeztek, akárha vízfelületre dobtam volna. Lejjebb hajoltam, hogy jobban lássam a jelenséget. A kődarabka lebegett valamiben, körötte a tömege által keltett hasadékok? Hmm, mik lehetnek azok? Lejjebb nyomtam a fejem. Tartottam attól, hogy lezuhanok, de jobban érdekelt az, ami lent történt. A hullámnyomok mentén a sötét háttéren világos, napfény színű rések nyíltak meg, amelyekből színek, alakok forgataga sejlett elő. Bámultam, és alig hittem el, amikor felismertem a részleteket. Különféle helyzetekben magamat láttam a hullámnyomok keltette résekben. A színkavalkád eleinte álló, majd mozgó képekké, filmekké állt össze, minden hullámnyomban egy újabb résszé, fejezetté. Én, a csecsemő. Öröm, glória, sírás. Én, a gyermek. Én, a felnőtt. Én, akiből nincsen több, és soha nem is lesz. A hullámok lassan elenyésztek. Az idő mozdulatlanul állt, amíg a filmeket néztem, de miután abbamaradt a történetem, nyilvánvalónak tűnt, hogy nem idővel, hanem energiával fizettem érte. A kivetülés végén a kőszilánk hirtelen eltűnt, mintha sosem lett volna. Az egyik pillanatban még a helyén volt, a másikban már sehol. A körülötte pulzáló időhullámok megszűntek és eltűntek, a kék színárnyalatok újra zavartalan átmenetet képeztek, folyamatossá téve a teret. Még, még akarom! Semmi mást nem akarok, csak ezt a filmet látni. Kell lennie itt egy újabb kődarabnak! Óriási erőfeszítések közepette felemeltem a fejem. Ezzel a mozdulattal szembe néztem a másik fal tetején heverő porhüvellyel, amelyik ugyanúgy hevert ott, mint én itt. Könyökölt, a feje a mélybe bámult, másik kezével kapaszkodott a meredély szélében. Tudatomban megjelent a figyelmeztetés a továbbiakat illetően. Választanom kell: kődarabot keresek, dobálom a mélybe és gyönyörködöm saját filmemben, amíg teljesen ki nem merülök és eltűnik az energiám, vagy kevés maradékával inkább továbbindulok, igyekszem elérni a planétát, amelyen továbbvihetem életemet, azt, amit annak gondoltam.

Töprengés közben mozgás vonta magára a tekintetemet a háttérből. A látómezőm belátható területének szélén megjelent egy alak, ugyanúgy a fal tetejére zuhanva, mint én nemrég. Csak úgy ott termett, a semmiből. Minden maradék életösztönöm arra biztatott, hogy tudassam vele a jelenlétemet, energiáinkat egyesítve ketten talán többre mehetünk itt. Még mielőtt a számat kinyithattam volna, belém vágott a felismerés: ez energiámba fog kerülni! Kétség fogott el: ha kiáltok, marad-e elég nekem? A körülményekből okulva végül lemondtam a kiáltásról, hiszen amire ideér az a másik, talán pontosan ennyire ki lesz merülve, mint én magam. Ebben az állapotban pedig senki másnak nem lennék képes segíteni, nyilván ő sem tudna nekem. Mialatt megbeszéltem ezt magamban, az a másik pontosan azt tette, amit én: átugrott egy közeli fal tetejére, amelyen ugyanolyan fa állt, mint az én falamon. Felmászott rá, körülnézett, és egyforma ugrásokkal megindult de egy egészen más irányban! Őszinte rémület futott át a tagjaimon, valamint a késztetés, hogy segítsek, hiszen nem jó felé megy! Mindenképpen figyelmeztetnem kell! Nem törődtem már az energiámmal, magamat összeszedve kiáltottam felé, hogy Hé, arra ne menjen! de nem jött ki hang a torkomból. Újra próbáltam, majd megint, de az erőlködésen kívül mást nem tudtam elérni. Az alak közben kitartóan ismételt ugrásokkal annyira elhaladt, hogy már egyáltalán nem láttam őt a távolban. Egyik pillanatról a másikra eltűnt, talán nem is volt. Lehanyatlottam a fal tetejére, ujjaim közt szárazon csikordultak a porszemek. Honnan van por ebben az ismeretlen világban? Nem mertem a szemközti porhüvelyre nézni, a gondolattól, ami átfutott az agyamon, minden idegszálam irtózott. Inkább további kő után kezdtem kutatni a porban. Ha találok: ledobom, ha nem, továbbindulok. Az előbbi gondolatszikra hatására kézfejemet immár utálkozva merítettem bele a csontszáraz porba. Amint alámerült benne, érzetem eltűnt, nem a kezem volt már az, a falakat borító porréteggel vált eggyé. Ettől megrémültem, de mielőtt kihúztam volna a porból, a közelében egy másik helyen energiakoncentrációt észleltem. Kézfejem és ujjaim ott újra összeálltak, felvették alakjukat, visszatért az az érzet is, hogy a testemhez tartoznak. Az ismeretlen energia kődarabbá anyagiasult. Nem voltam biztos benne, hogy azelőtt is ott hevert, hiszen nemrégen végigtapogattam körülöttem a falat, azon a helyen bizonyosan nem találtam kőszilánkot. Az újabb kődarabnak nem volt súlya, mintha gondolatból, nem anyagból állt volna, a tapintása viszont követ jelzett vissza a tudatomban. Amíg kitapogattam a kődarab alakját, és illesztgettem a kezemhez, hogy megfelelően be tudjam dobni a mélybe, rájöttem, hogy előbb az a másik alak nem kezdett el dobálni, és lefelé bámulni, hanem elindult, és egyre csak haladt nagy ugrásokkal. Szerintem rossz irányban haladt, de mégis Nem tudhattam, hogy nem állt-e meg később, és nem kezdett-e el köveket a mélybe dobálni, és bámulni lefelé ő is, amikor kihaladt a látómezőmből, de szöget ütött a fejembe, hogy én bezzeg itt fekszem, és életem filmjeire szórom szét az energiámat. Újra körülnéztem: pontosan úgy fekszem itt, mint a szomszédos falak tetején az emberi maradványok.

Döntenem kellett: energiám maradékaival tovább indulok az útvesztő tetején a csillagok, planéták felé új tapasztalatokért, akár az örök életért, vagy beleveszek a labirintus mélységeibe, hogy megnézzem a legösszetettebb filmet, amit valaha is készítettek az én számomra. Minden fellelhető energiámat összeszedve felálltam. Sokáig tartott. A kődarabot ökölbe szorított kezemben tartottam, de éreztem, hogy bár súlytalan, vele együtt mégsem leszek képes átugrani a következő falra. Anélkül, hogy szétnyitottam volna ujjaimat, a gondolatszövetekből álló kő lehullott a porba, és elmerült benne. Nem volt mire várnom. Néhányat léptem hátrafelé, majd erőimet összpontosítva átugrottam a következő fal tetejére. Leérkezésemet követően zihálva hevertem ott, és miközben azon dolgoztam, hogy energiám cseppjei ne szivárogjanak át a csontszáraz porba, döbbenetes felfedezést tettem. Addigi ugrásaimnál figyelmem rejtett szegletébe ivódott a por viselkedése, tudatosan viszont e legutóbbi átlendülésemkor értettem meg: bármilyen mozgást végeztem benne, ugrás, leérkezés, túrás kövek után, a por nem hullott alá a falak közti mélységbe. Testem mozgásával óhatatlanul is le kellett löknöm porcsomókat a falról, mégsem láttam a mélybe hullni belőle. Körülnéztem magam körül magyarázatot keresve, amit meg is találtam, de nem éreztem tőle nyugodtabban magam. Újra rá kellett jönnöm arra, hogy testem semmiféle nyomot nem hagy a porban, mintha nem lenne súlyom. Rátenyereltem a porrétegre. Bőröm érzékelte a felületét, hőmérséklete nem volt, illetve azonnal átvette a testemét. Turkálni tudtam benne, pergettem az ujjaim között száraz és kemény érintésű szemeit, de amikor abbahagytam és leszórtam a kezemről, felülete egymáshoz igazodott, simára és érintetlenre változott. Visszanéztem a másik falra, amelyikről az imént átugrottam. A kő, amelyiknek nem volt súlya, amelyik gondolatokból állt, alámerült a porban. Ekkor kényszerű szükségét éreztem annak, hogy újra a kezemben tartsam azt a követ. Pótolhatatlan veszteséget éreztem, hiányt keltett bennem az, hogy visszaejtettem a száraz porba, és már nincs nálam. Ott kell lennie! Ha valóban akarom, újra megkaphatom. Jelentős döntés előtt álltam tehát: mindeddig még nem haladtam visszafelé e végtelen labirintus tetején, csakis előre. Vészjóslóan logikusnak tűnt, hogy csakis többszörös energiával leszek képes visszaugrani az előző fal tetejére, pillanatnyilag viszont az is gondot okozott, hogy fejemet a célom felé fordítsam. A gondolati parancs elhagyta az agyamat, az impulzusok viszont képtelenek voltak megmozdítani a megfelelő izmokat. Kétségbe estem. Magamat kívülről szemlélve pontosan úgy néztem ki, mint bármelyik emberi porhüvely a környező falak tetején: könyökölve fekszem a porban, magam elé meredek, örök várakozásban. Nem végezhetem így viszont a végsőkig kimerültem, kétség nem fért hozzá. Egyetlen menedékem maradt: a gondolataim, amelyek egészen egyértelműen működtek. A kőnél egyszer már bevált, meg kell próbálnom újra. Igen ám, de az a másik fal tetején történt! Szememet a porrétegre fordítottam, gondolatrezgéseimet a kőre irányítottam. Nem egy kőre, hanem ugyanarra, amelyik a másik fal tetején tárgyiasult a kezemben. Azonnal változást éreztem. Elsősorban visszatért némi energia a testembe, éppen csak annyi, hogy az előző fal felé tudjam fordítani a fejemet. A száraz por tetején ugyanis megjelent a kő, pontosan ugyanaz, ami nemrég elsüllyedt benne. A gondolatszövetekből álló kőszilánk. Tekintetem összekapcsolódott vele, belemarkolt, rátapadt. Energiafolyam indult el belőle, amely tudatomban összegyűlve szétáradt testemben, betöltötte zsigereimet, összekapcsolta kóbor sejtjeimet, rendezettségemet visszaállította. Biztos voltam immár abban, hogy a kődarab fontos eleme létezésemnek. Az energia továbbra is, folyamatosan áradt belőle a testembe. A tekintetemet le nem véve róla felálltam, lendületet vettem és átugrottam a kőhöz.

A fal tetejére érkezve észleltem, hogy hibát követtem el, nem vettem figyelembe a kőből folyamatosan áradó energiát. Túlugrottam a fal tetejét. Nem sokkal vétettem el az ugrást. A kődarab mellett zuhantam a porra, de az túlzott lendület továbbvitt. Mozgás közben felvettem a követ, a tenyerembe zártam, és azzal szembesültem, hogy széttárt karokkal a falak közötti mélységbe zuhanok. Megdöbbentett saját, végzetes ostobaságom. Mialatt a fal szélétől a mély fölé ért a testem, tudatomban végigfutott rövid létem története: érkezésem a fal tetejére, környezetem beazonosítása, majd a falak tetején való haladás az ugrásokkal, amelynek célja nem volt más, mint átlépni a horizont szélén forgó planétára. Minden egyszerűnek tűnt, amivel nem számoltam: testem eltünedező energiája. Amivel pedig egyáltalán nem számoltam: a gondolatszöveteimből épült kő, létem köve. A mélység fölött fájóan egyértelmű volt tennivalóim sorrendje amelyeket már nem próbálhatok újra megtenni. A labirintus falai közötti rettenetes mélység fölött feküdtem mozdulatlanul, kezemben a kődarabbal. Egyelőre nem zuhantam le, ezt betudtam a kőnek a tenyeremben. Létezésemnek itt nincs több állomása, ez végérvényesnek tetszett ebben a helyzetben. Éreztem, hogy a kő birtokában nem zuhanok a mélybe, visszatérni viszont már nem tudok a falak tetejére. Az örök idő létezik, és én azt itt fogom tölteni a mélység fölött. Tehetetlen dühömben széttártam a tenyeremet, a kő alig érzékelhetően süllyedni kezdett a sötét mélység felé. Valamivel lejjebb megállapodott egy helyben, és újból megjelentek a körkörös hullámokat körülötte. A hullámok résein élénk fények bukkantak elő, amelyekből előbb képek, majd filmek álltak össze. Bámultam. Ez nem is helyes kifejezés: tudatomat a hullámrésbe vetítettem, és rögzítettem az információt. Magamat láttam, ez nyilvánvaló volt számomra. Magamat láttam különféle emberek között, akiknek tudati mintáját ismertem ugyan, de most másképp jelentek meg, mint eddig, a szerepek több személlyel elcsúsztak. Mindenki jelen volt eddigi életeimből egy más elv alapján. Vadidegen környezetben, ismeretlen rendeltetésű tárgyak és gondolatok között láttam magam, amint remekül helyemen vagyok abban a közegben. Néhány ismerős gondolati mintára rákapcsolódtam, de jóformán semmit nem fogtam fel az információikból. Én, aki a képeken és filmeken szerepeltem, mindent értettem, remekül bántam tárgyakkal és emberekkel, gondolatokkal irányítottam, öröm és bánat, siker és megbánás, édes és keserű, jó és rossz, a legmegfelelőbben helyén volt a látványban, mégsem emlékeztem ezekre eddigi életemből. Ilyen gyönyörűt nem láttam eddig. Én-tudatom új tárgyakat és új mintákat folyt körül, majd felvette egy olyan személy alakját, aki még soha nem voltam. Mozdulni próbáltam, hogy jobban lássam mindezt. Eközben szükségszerűen elvesztettem a szemkontaktust gondolataim kőfonatával. Abban a pillanatban a mélységbe zuhantam. Keresztülhaladtam a kövön, melynek alkotórészei azonnal visszailleszkedett belém, részei lettek tudatomnak, kitöltötték hiányzó tudásomat. A tapasztalás egy parányi részében éreztem, hogy mindent tudok, minden összefüggést és magyarázatot, mindent, amit e furcsa létezés előtt nem ismertem. Ekkor lassú zuhanásomban elértem a kő keltette hullámokat. Gondolataim, érzéseim, éntudatom milliárd részre porlott, egy része megült az örök falak tetején, többsége feloldódott az időhullámok csendesülő fodraiban.

Barta Zoltán 2012.04.15.

Körkörös hullámok Barta Zoltán, 2012 http://bartaz.hu/ Kép a borítón: Artur Rosa (ArthurBlue) Maze World (részlet)