Copyright by Margit Sandemo, 1982 All Rights Reserved Hungarian translation Sz. Egerszegi Erzsébet, 1993 Hungarian edition CESAM Publishing Ltd.

A svéd nyelvű eredeti mű címe: Avgrunden Copyright by Margit Sandemo, 1982 All Rights Reserved Hungarian translation Sz. Egerszegi Erzsébet, 1993 Hungarian edition CESAM Publishing Ltd., 1993 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős szerkesztő: Nagy Arpád Felelős kiadó: a CESAM Publishing Ltd. ügyvezető igazgatója A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-02-4 HU ISSN 1217-0666 Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Magyar Posta és az AGORA Kft. Ára: 240 Ft

1. fejezet A FÁK KORONÁJÁBAN templomi korál hangja zengett. Lassan zúgott-morajlott, akár egy hatalmas katedrális csuhásainak mély hangú kórusa. Komor misét mondott a bajról és a gyászról. Vihar tépázta a fenyőfák csúcsát, ágaik recsegveropogva hajlottak meg a szélnek. A sápadt őszi hold olykor előbukkant felhő-üldözői mögül. Sol kacagva futott a fák között. Az orkán ereje visszhangra lelt benne, s mintha megrészegítette volna. Felnőtt lány volt immár és szabad, szabad, mint a fák koronáján végigdübörgő szélroham. Kezében a Hannától származó kis batyut fogta, amit aznap kapott vissza Tengettől; erősen odaszorította melléhez a keszkenőbe kötött kincseket. Aznap reggel mindenkitől elbúcsúzott a hársfasori házban. Most eljött az ő ideje! Are, a kisöccse elkísérte útján az oslói kikötőhöz, ahol a hajó már készen állt az indulásra Dánia felé. Együtt lovagoltak egy jó darabon, de amikor az út felénél járhattak, Sol mindenáron egyedül akart továbbmenni, az erdőn keresztül, toronyiránt. Are végül ráhagyta. Fogta a nővére útiládáját, és Sol lovát a magáé mellett vezetve elporoszkált, hogy majd ott találkozzon vele újra, ahol az erdő véget ér. Meg akart győződni róla, hogy Sol baj nélkül felszáll a fedélzetre. Ezt a dániai utazást Charlotte Meiden intézte el Solnak. A lánynak egy idősebb nemesasszonyt kellett elkísérnie, aki félt egyedül megtenni a hosszú hajóutat. Úgy gondolták, nem lesz baj belőle, hiszen Sol az utolsó öt évben valóban kifogástalanul viselkedett. Most viszont már olyan nyughatatlan volt, hogy nem tudták tovább visszatartani. Így igaz, tényleg nagyon jó kislány volt. De csakis azért, hogy szeretve űzött mesterségének szentelhesse magát, ha majd felnő.

Ó, ha tudnák, milyen nehéz volt kibírnia! Viszketett az ujja, valahányszor megpillantott az út szélén egy beléndeket vagy egy csomorikát! Vagy ha egy pimasz fráter bántani merészelt valakit a családjából. Egyszer már el is készített egy bábut, egy gőgös nemesasszony mását, aki sértő megjegyzéseket tett Charlottéra. Solnak sikerült hozzájutnia a nemesasszony egyik hajszálához, azt rávarrta a bábura, és már majdnem átszúrta a szívét egy tűvel, amikor az utolsó pillanatban észbe kapott. Ezt nem volt szabad, szentül megesküdött Tengetnek, hogy nem tesz ilyet. Megsemmisítette a bábut, és ettől helyrebillent a lelkiismerete. De azért bosszantó volt, hogy nem derült ki, birtokában van-e még annak a bizonyos erőnek. Már hogyne lett volna! Tengel nagyon elégedett volt Sol betegápolói munkájával. A betegek csaknem ugyanúgy megbíztak Solban, mint magában Tengelben. No persze olykor kissé drasztikus szerekhez folyamodott, hogy meggyógyítsa őket, de olyan elővigyázatosan tette, hogy senki sem vett észre semmit. És bár tudta, hogy egész életükben csak gyötrelem és szenvedés vár rájuk senkit sem segített át a túlvilágra. Kivéve néhány jelentéktelen esetet, ami igazán nem számított gondolta könnyedén. Csak azért tette, hogy be ne zápuljon teljesen. De most már lejárt a vezeklés ideje. Sol nem akart lóháton átvágni az erdőn. Érezni akarta bőrén a szelet, lába alatt a földet, tudni, hogy mindez az övé, hallgatni az orkán zúgását, ránevetni a holdra. Szabad vagyok, Hanna suttogta. Szabad vagyok! Eljött a mi időnk! Sol nem egészen olyannak tervezte el a dániai utazást, ahogyan a családja elképzelte Egy-két dolgot megérdeklődött előre. Valóban elfogtak mostanában is jó néhány boszorkányt Dániában, de olyanokat, akiket a szomszédok jelentettek fel: egyszerű, hétköznapi aszszonyokat, akiknek fogalmuk sem volt a feketemágiáról. Sol azonban tudta, hol találhatók az igazi boszorkányok és varázs-

lók. Hanna egyszer említette neki azt a helyet, mélységes tisztelettel a hangjában. Sol oda akart menni! Oda kellett mennie! Ők, az igazi boszorkányok nem voltak sokan. Nem is lehettek, amilyen könyörtelenül elbánt velük a hatóság. De akik még megmaradtak, azok valódiságához nem fért kétség. És az egyikük éppen ő volt, ő: Sol, a kevesek közül. Meg Tengel. Csakhogy Tengel nem akart közéjük tartozni. Ő jótettekre fecsérelte el az erejét. Hogy bírhatta ki?! Solnak épp elég volt ez az öt év is a tisztesség és az erény útján. Egy percre meg kellett állnia, hogy számba vegye becses tárgyait, amelyeket oly régóta nélkülözött. Örömmel és várakozással telve mosolyodott el. Igen, a pogány csecsemő koponyája, melyet száz évvel ezelőtt találtak egy padlódeszka alatt, aztán egy akasztott lator ujja, egy jókora kutya szíve, egy temetői földből való göröngy, kígyónyelvek No meg ez itt, a legfőbb kincse: a mandragóra. Örökség, amelyet sok ezer évvel ezelőtt egy dél-tengeri országban találtak az akasztófa tövében húzták ki a földből, ahová egy gyilkos magja hullott le a halál pillanatában. Ott nőtt ki a mandragóra és azon a csütörtöki napon, holdtöltekor, amikor egy varázsló kitépte a földből, ember formájú gyökere olyan fülsiketítően jajdult fel, hogy a varázsló nyomban eszét vesztette. Így szólt a fáma, és Hanna is így mesélte el Solnak. A mandragórára úgy kellett vigyáznia, mint a szeme fényére: felbecsülhetetlen érték volt. Sol a tenyerébe fektette az aszott, furcsa gyökeret. Hoszszabb volt a kezénél, de látszott a nyoma, hogy valaki apró darabkákat vágott le a végeiből. Meglehet, hogy legfélelmetesebb őse, Gonosz Tengel tette. Mondták, hogy a mandragóra az övé volt. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a levágott darabkákat titokzatos cselekedetekhez használták fel. Sol jól tudta, mire való a mandragóra gyökere. Számtalan dologra: tulajdonosa bárkit szerelemre lobbanthatott, ellenségét elveszejthette,

önmagát dúsgazdaggá tehette vele. Vékony bőrzsinór volt ráerősítve. Sol bólintott: most már őt illette a gyökér, most már használhatta, rendeltetése szerint. Kisimította a bőrzsinórt és a nyakába akasztotta a mandragórát, persze úgy, hogy ne lehessen észrevenni. Súlyosnak és merevnek érezte a bőrén, bár mintha egy pillanatra megvonaglott volna. Sol megborzongott. Csak nem él ez a gyökér? De hamarosan megszokta. Immár a világ legerősebb amulettje, legfőbb szerencsét hozó talizmánja vette őt védelmébe. Biztonságot adó és kissé ünnepélyes érzés volt. DAG MÁR MÁSFÉL ÉVE élt Koppenhágában: fura lesz újra találkozni vele. Az egyetemen tanult, jogtudósnak készült, így jó állásra tehet majd szert, ha visszatér Norvégiába. Az otthoniak bíztak benne, hogy Dag gondját viseli majd Solnak. Hátha kisül valami ebből az utazásból: gyümölcsöző kapcsolatok, netán egy jövedelmező nevelőnői állás? A kapcsolatokat illetően Silje, a romantikus lélek, persze jó házasságra gondolt. Dag bemutathatná Solt a szóba jöhető embereknek az udvarnál és más előkelő körökben. Tudott dolog volt, hogy Dag egyetemi társai közül sokan a legjobb házakból származnak. Úgy tervezték, hogy Sol egy hónapig marad Dagnál, azután hazamegy Norvégiába. Sol elfintorította az orrát, ahogy az erdő panaszosan nyögő, viharvert fái között szaporázta lépteit. Nem vitás, hogy némi biztonságot kínált mostohabátyja közelsége. De azt talán bízzák csak rá, hogy kit választ. Még hogy előkelő körök! Ámbár az udvar azért nem lebecsülendő. Éppenséggel akadhat ott egy-két jóvágású úrfi. Sol nem lépte át a tisztesség mezsgyéjét azóta, hogy tizennégy évesen elcsábította az egyik lovászfiút, Klaust. Nem lett volna ellenére az újabb románc, annál is inkább, mert az az ügy Klausszal nem is igazán elégítette ki, alig jelentett többet a hódítás diadalánál. Sol jól tudta,

hogy jóval nagyobb izgalmakat is rejthet egy férfival való találkozás. Kezével végigsimította a testét. Igen, tudta, hogy szép. Épp elég sokan mondták már neki. Szegény Hanna, gondolta egyszeriben elkomorodva. Hannának nem adatott meg az, ami neki. Csúf volt, olyan csúf, hogy az emberek hátrahőköltek, amikor meglátták. És milyen magányosan, milyen elszigetelten élt abban a kis völgyben De most az egész élet, az egész világ az ő lábai előtt hever! Ő pedig igenis ki fogja használni az adottságait! Otthon mindenki szomorú volt, amikor elutazott, de belátták, hogy szüksége van egy kis friss levegőre. Az utóbbi fél évben eléggé nehéz volt vele: türelmetlen és ingerlékeny volt ezt ő is tudta. Tengel és Silje erősen magukhoz ölelték, amikor elbúcsúzkodtak. Livinek, a húgának pedig könny szökött a szemébe. Charlotte Meiden is eljött elbúcsúzni, üdvözletét küldve szeretett fiának, Dagnak. Azután Sol és Are maga mögött hagyta a Silje hársfasoráról Hársfaligetnek elnevezett majort. A hársfasor foghíjas volt: az egyik fa, az özvegy báróné fája kiszáradt és elpusztult, Tengel kénytelen volt kivágni. Az idős hölgy elment, most a gråastensholmi temetőben pihen. Tengel új hársfacsemetét ültetett a helyére. Sol jól emlékezett erre a napra, és Silje szokatlan dühkitörésére. Több fát már nem engedek megbabonázni, Tengel! kiabálta Silje és egész testében remegett. Nem bírom ezt az örökös izgalmat a fák miatt! Mindig nagy segítségemre voltak védekezett Tengel. Tudod, hogy a fák árulják el nekem a rejtett betegségeket. Igen, tudom, de halálra rémisztenek! Valahányszor észreveszek egy elsárgult levelet vagy egy ágat a földön, páni félelem fog el! Ahogy akarod mondta Tengel. Megígérem, hogy több fát már nem bűvölök meg. Úgysincsenek újabb családtagok, akiknek fái lehetnének.

Most nincsenek, de felnőtt mind a négy gyerekünk. Pár év múlva unokáink születhetnek. Tengel engedelmesen ráállt, hogy az újabb fák ezentúl egyszerű, hétköznapi fák legyenek. Az erdő kitárult: egy falucskának adta át helyét. A levegőben terjengő tengerillat elárulta, hogy Sol már a fjord közelébe ért. A távolban kémények füstje sejlett fel sűrűn egymás mellett: ez csak Oslo lehetett, az Akershus erőd tövénél. Kora hajnal volt. A hold egyre halványabbá sápadt, ahogy nőtt és vastagodott a láthatáron a fénysugár. Mikor kiért az erdőből, Sol úgy látta, mintha remegne a pirkadat szürke fénye a város körül, és a csend mintha betapasztotta volna a fülét a fák zúgásának elhaltával. Könnyű, gyors léptekkel haladt el az alacsony házak mellett, amelyek még nem ébredtek föl álmukból. Csak a fűszálak zizegése törte meg a hatalmas csendet. Amikor odaért a dombhoz, amelyen a templom magaslott, megtorpant. Türelmetlenül simította hátra hosszú, fekete hajfürtjeit, amelyeket a szél az arcába fújt. Többször is megfordult és alaposan körülnézett. A pellengért látta maga előtt, a derest, meg azt a helyet, ahol a bűnösöket megkövezték. Odább megpillantotta a vérpadot a fatönkkel, amelyre a halálraítéltek hajtották a fejüket, mielőtt a hóhér bárdja lesújtott rájuk. Üres bitófa állt a vérpad mögött, de úgy, hogy a templom népe jól láthassa. Ez a látvány tárult Sol elé. Ő azonban sok minden mást is látott. Mozdulatlanul állt, ezúttal szembefordulva a széllel, hogy ne csapkodjon a haja a szeme előtt. Csodálkozva vette észre, milyen sokféle érzés töltötte most el. Átérezte az utolsó perceiket élők halálfélelmét, átélte a szégyent, amely mint valami pára, szálldosta körül a pellengért érzékelte a bűnösök szeretteinek fájdalmát, a bámészkodók mohó, nyáladzó kíváncsiságát és kárörömét. Sol nem félt a halottaktól. Egyszer, bár erre ő maga nem emlékezett, hangosan felkacagott egy bitófán himbálódzó hulla

láttán. Silje a gyermeki tudatlansággal magyarázta a dolgot, de nagyot tévedett. Az éjszaka, a sötétség, a halál ez volt Sol világa. Neve, mely a Napot idézi, nem védelmezte meg semmitől. A Hold vezérelte útján, nem a Nap. Egyetlenegyszer félt csak életében: amikor Tengel dühöngve ordítozott vele. Ez akkor történt, amikor a lány eltett láb alól egy nyavalyás templomszolgát, aki ártani akart a családjuknak. Sol határtalanul tisztelte és szerette Tengelt. Az ő haragjától való félelem bírta rá azután, hogy ilyen hosszú ideig veszteg maradjon. Ezt leszámítva semmi sem ijeszthette meg Solt. Egy széllökés rázta meg az erdő fáit a lány mögött. Húszéves volt. 1599-et írtak. Kezdődhetett az élet, Sol igazi élete. ARE AZ ERDŐ szélén várta Solt. Ő volt Tengel egyetlen fia. A haja szénfekete, arca széles, csontos, egy tizenhárom éves kamasz félkész vonásaival. Míg Tengel és Silje három másik gyereke, illetve nevelt gyereke úgy festett, mint egy-egy tökélyre vitt műalkotás, Arét a legnagyobb jóindulattal sem lehetett szépnek mondani. Viszont erő és biztonság sugárzott belőle, Sol szerint pedig ez hosszú távon többet ért. Are elkísérte nővérét a kikötőbe, és meggyőződött róla, hogy rendben felszáll a hajóra az idős nemesasszonnyal együtt, aki egyébként kellemesen meglepődött. Nahát, milyen gyönyörű és jólnevelt fiatal leány lesz az útitársa! Sol azonnal átváltott az idős hölgyeknek tetsző nyájas modorra. Leírhatatlanul készségesnek mutatkozott, a hangja-lágy volt és tiszteletteljes. Sokáig integetett Arénak, aki buzgón integetett vissza a rakpartról. És megkezdődött a nagy kaland. A hajóút meglehetősen fárasztó volt, a hajót ide-oda dobáló erős szélben. Solnál azonban volt orvosság a tengeribetegség

ellen, amiért is az idős hölgy nem győzött hálálkodni. Láthatólag nagy hősnek érezte magát, azzal büszkélkedett, hogy az utasok közül egyedül ők ketten tudják leküzdeni a tengeribetegséget. Solnak azonban fájdalmasan csalódnia kellett, ha már a tengeri utazás alatt remélt egy kis flörtöt. A férfi utasok mind vagy a korláton lógtak, vagy egy sarokban görnyedeztek, a legénység pedig csupa vén, köpcös, minden vonzerő híján levő tengeri medvéből állt. Maga az utazás persze nagyon is izgalmas volt az életvidám Sol számára. Amikor csak tehette, fölment a fedélzetre, és teli torokból kacagott, valahányszor a hullámok felcsaptak az arcába. Amikor a hajó alászállt a szédítő hullámvölgyekbe, mintha csak a tenger fenekére igyekezne, Sol elragadtatva nevetgélt, majd amikor a súlyos hajótest újból feltornászta magát, szíve mélyéből ujjongott. Most értette meg igazán, milyen egyhangú volt az élete a Hársfaligetben. Amikor befutottak a koppenhágai kikötőbe, az idős hölgyet már várta a hintó, és ezzel Sol megbízatása lejárt. A hölgy anynyira el volt bűvölve tőle, hogy egy ezüstökkel teli erszényt ajándékozott neki. Solnak össze kellett szednie minden önfegyelmét, hogy nyomban meg ne nézze, hány ezüst csörög benne. Ehelyett illedelmesen pukedlizett, s egy darabig még integetett a távolodó hintó után. Őt sem hagyták azonban sorsára. Dag ott állt a rakparton, hogy fogadja. Sol a nyakába ugrott. Nahát, Dag! Hogy te milyen fess vagy! Egészen megemberesedtél, öcskös! Hátrább lépett, és fölnézett az arcába. Dagnak egészen megférfiasodott a fizimiskája. A hosszú, egyenes orr meg a keskeny arc a régi, de a vonásai harmonikusabbak lettek. Merészen ívelt, világosbarna szemöldöke jól illett szőke hajához, acélszürke szeméhez. Divatos ruhát viselt. Nem a megszokott, alul csúcsos vattakabátot a malomkőgallérral és kézelővel. A

rövid, ballonszerű nadrágot is újabbal cserélte fel. Dag most a nagyvárosban lakott, és lám, haladt a korral. Ezúttal széles karimájú kalapot hordott, melynek egyik, felhajtott oldalán madártoll ékeskedett. A gallérja rásimult a vállára. A kabátja és a nadrágja is szűkebb, feszesebb volt a korábbinál, a lábán pedig elegáns csizma pompázott, amitől Sol egészen el volt ragadtatva. Egyszóval nagyon-nagyon csinos volt! Solból egyszeriben előbújt a nő. Tekintete végigpásztázta a közelben látható néhány hölgyet. Szóval ez most a divat? Rémesen nézhetek ki! Dag, én legszívesebben a föld alá bújnék! Dag elnevette magát. A csodálat ugyanis kölcsönös volt. Sol remekül festett az egyszerű, vidékies norvég ruhában is. Arra igazán semmi okod. Jaj, szegény fejemnek! Miért? Hogy győzöm majd távol tartani tőled a hódolókat? Már miért kellene távol tartanod őket? nevetett Sol. Dag tréfára vette a megjegyzést, pedig nem az volt. Itt lakom egészen közel, úgyhogy mehetünk gyalog. Add ide az útiládádat! Jé, ez nem is olyan nehéz. Viszem a kisbatyudat is. Nem, azt majd én viszem. Dag gyanakvó pillantást vetett rá, de nem makacskodott. Mi újság otthon? kérdezte kíváncsian, miközben maguk mögött hagyták a kikötő nyüzsgését és befordultak egy forgalmas utcába. Sol tágra nyílt szemmel szívta magába a sok új benyomást: az embertömeg és a háziállatok látványát, a hal, tengeri moszat, füst, szemét, gyümölcs és zöldség szagát a levegőben Tengellel járt ugyan néhányszor Akershusban és Oslóban, de ez itt maga volt a nagyvilág! Otthon? Jól van mindenki és mindnyájan csókoltatnak, elsősorban persze Charlotte. Hoztam leveleket, egy egész rakást. Meg pénzt is. Az jó lesz nyugtázta Dag.

Are kérdezteti, nem tudnál-e szerezni neki egy olyan jófajta karabineres puskát. Nahát, Dag, hogy ez milyen érdekes! Nézd ott azt a házat, milyen hatalmas! Sol majd kibújt a bőréből és egyfolytában csacsogott. Charlotte mama most biztosan nagyon egyedül van mondta Dag. Hát igen. Alig várja, hogy befejezd a tanulmányaidat és hazagyere. De Siljével gyakran meglátogatják egymást. Na, és a többiek? Hogy vannak? Tengel, mint mindig, a betegeivel van elfoglalva. Igyekszik úgy intézni, hogy a gyógyítás ne vegye igénybe a hét minden napját, de hát ez nem könnyű. A nép csak jön, egészen messziről is, úgy látszik, mindenhol elterjedt Tengel gyógyító kezének híre. Ő meg sosem tudott nemet mondani. Utálatos járvány volt nálunk a télen, és Tengel megtiltotta, hogy a betegek belépjenek a házba, nehogy megfertőzzenek minket. De csak jöttek csőstül, Tengel egészen kétségbe volt esve. De megúsztuk, majdnem mindenki. A Jéghegyek Népe erős nép, ha nem tudnád. Csak nagyanyád, az özvegy báróné hagyott el bennünket. Igen, hallottam. Tudod, rettentően hiányzik. Nekem is mondta Sol halkan. Nagyon rendes asszony volt. Tengelt eléggé megviselte a dolog. Hiszen annyira közel álltak egymáshoz. Egyébként furcsa: Tengel semmit sem változik, egyáltalán nem fog rajta az öregség. Emlékszel még Hannára? kérdezte Dag. Ő is milyen hihetetlenül magas kort ért meg. Hogy emlékszem-e Hannára? ismételte Sol. Elszorult a szíve, de máris összeszedte magát, és felvidult. Épp ezért én is vénséges-vén matróna leszek, és túléllek majd mindnyájatokat, öcskös! Azt majd meglátjuk felelte Dag váratlanul elkomorodva. Na, és mi újság Siljével? Hogy van? Silje? A szokásos. Boldog és elégedett, mint mindig, ha maga mellett tudhatja Tengelt. Festeget és talán egy gondolat-

tal gömbölyűbb lett, de jól áll neki Ja, majd elfelejtettem! Livnek megkérték a kezét. Dagnak földbe gyökerezett a lába az utca kellős közepén. Egy lovas kocsi majdnem elütötte őket, félre kellett ugraniuk. Mit mondtál? Te jó ég, de hiszen jóformán még gyerek! fakadt ki Dag. Tizenhat éves, nemsokára tizenhét lesz. És olyan kedves és bájos, hogy azt el sem tudod képzelni. Silje sem volt idősebb, amikor beleszeretett Tengelbe. Dag meg sem hallotta. Arca mozdulatlanná vált. Megkérték a kezét az én kishúgomnak! És ki az az alak? Ne vedd úgy a szívedre! No igen, mit is mondjak A kérője jó családból való. Persze nem nemesi családból, mint ahogy Liv sem, de a szülei nagyon gazdagok. Kereskedők. Jobban mondva, az apja már meghalt. Laurents lép a nyomdokaiba. Te kedveled őt? Sol megvonta a vállát. Nem az esetem válaszolta kitérően. Folytatták a sétát. Dag jó darabig nem szólalt meg. Sokat adott Sol véleményére, mert ő volt a legjobb emberismerő közöttük. És Liv? Ő mit mond? Ne emeld olyan magasra a szoknyád, Sol, akkora sár azért nincsen! Hát, Liv igazából nemigen mond semmit. Tulajdonképpen nem is tudom, mit gondol. Hallottuk, hogy te meg nősülni készülsz? Mikor lesz az esküvő? Nősülni, én? Ezt meg ki mondta? Charlotte. Valami Trolle kisasszonyról volt szó. Anya mondta? Kinek, Livnek? Nem, mindnyájunknak. Nagyon boldognak látszott. Ugyan már mosolyodott el Dag és lemondóan legyintett. Hiszen épphogy csak megemlítettem néhány levelemben, hogy helyes és kedves lány. Persze hogy tetszett nekem, de nem ő volt az egyetlen. Már hetek óta nem is láttam. Anya

mindenkit rögtön kiházasítana. Többet nem mondott, úgyhogy Sol vette át a szót. Are pedig nagyon rendes fiú. Kiegyensúlyozott és barátságos. Sokkal gyakorlatiasabb mindnyájunknál. Meg fogja állni a helyét az életben. Az biztos. Nagyon hiányoznak, azt gondolhatod. No, és te, Sol? Vannak már kérőid? Nekem? nevetett fel Sol. Éppen befordultak egy elegáns utcácskába. Honnan lennének nekem kérőim? Ezt nem mondod komolyan! Biztosan egy sereg hódolód van. Sol elkomolyodott. Az lehet, de nem érdekelnek. Dag, én néha komolyan félek. Úgy látszik, egyszerűen képtelen vagyok beleszeretni valakibe. Dag hosszan fürkészte Sol arcát, mielőtt megszólalt volna: Biztosan nem találkoztál még az igazival. Pedig nagyon tudsz szeretni. Az más, a családot persze hogy szeretem. De tudod, úgy érzem, Tengelnek egy férfi se jöhet a közelébe. Nem mintha szerelmes volnék Tengelbe, szó sincs róla. De valahogy mindig is ő volt a mérce, érted? Hozzá senki sem ér fel, én meg minden férfit hozzá hasonlítok, és persze mind reménytelenül eltörpül mellette. Igen, ez világos. Tengel csak egy van. Igen. Ezért olyan kétségbeejtő az egész. Dag elgondolkodott. Azt hihetné az ember, hogy az apát keresed a férfiakban, miután neked nem volt apád. De nem erről van szó. Nem Tengel jósága után vágyódsz. Neked olyan férfi kell, akiben megvan az ő tekintélye és démonikus ereje. Teljesen igazad van mondta Sol lehangoltan. Akkor viszont elárulok neked valamit. Az erő nem Tengelben van, hanem Siljéből meríti. Sol sokáig hallgatott.

Igen szólalt meg azután. Az ő ereje pedig abból fakad, hogy Tengel szereti őt. Ez is igaz. Egymás nélkül egyszerűen nem létezhetnek. Így van. Szerencsénk volt, neked is és nekem is, hogy egy ilyen házban nőttünk föl. De már meg is érkeztünk. Ez az a kapu. Hű, milyen előkelő ház! kiáltott fel Sol és megcsodálta a gyönyörű homlokzatot meg a legyező formájú kék és arany színű díszítést a kapu fölött. Bizony, és akiknél lakom, nagyon kedves emberek. Külön szobád lesz, amíg itt laksz. De sajnos nagyon rossz pillanatban érkeztél. Épp most veszítették el a kisfiukat. Meghalt? Nem, csak elveszett. Három napja, hogy eltűnt. Jaj, de borzasztó! szörnyülködött Sol. Az a lehető legrosszabb. Igen, a bizonytalanság a legrosszabb. Szegény asszony már majdnem az eszét vesztette. Mindenütt keresték a gyereket, átkutatták még a csatornákat is, de semmi eredmény. Feltételezik, hogy valaki elcsalta, mert semmi nyomot sem találtak. A két testvér már beért a házba, úgyhogy nem folytathatták a beszélgetést. A ház ura és úrnője rögtön elébük jött, hogy üdvözöljék őket. Dag cseppet sem túlzott. A fiatal grófnőnek remegett a keze, arcán látszott a sok sírás nyoma. Dag fojtott hangon mutatta be őket egymásnak. Ő a mostohatestvérem, Sol Angelica, ők pedig kedves vendéglátóim, Strahlenhelm gróf és hitvese. Elbűvölő a nővére mondta a gróf és megfogta a nagyot bókoló Sol mindkét kezét. Mit szólsz ehhez a szempárhoz, Henriette? Életemben nem láttam még ilyen borostyánsárga színű szemet! A grófné erejéből csak egy sápadt mosolyra és egy bólintásra futotta. Sol lopva megcsodálta a grófné öltözékét: A csipkegallérja

akkora volt, mint egy malomkő, gyöngyökkel hímzett kabátkát és brokátruhát viselt, amely alatt óriási tollpárnák lehettek, mert könyökben behajlított karját a csípőjén nyugtatta. A gróf most Daghoz fordult: Biztosan meg akarja mutatni Solnak a szobáját. Azután majd harapunk valamit. Kérem, nézzék el hitvesemnek, ha visszavonul, mostanában ugyanis kissé érzékeny. Hogyne, megértem válaszolta Sol halkan. Hirtelen egy rendkívül intenzív, ismeretlen érzés kerítette hatalmába, valami bizonyosság-féle, ami egészen felizgatta és türelmetlenséggel töltötte el. A grófné keszkenőjét a szeméhez nyomkodva távozott a szobából. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Sol a grófhoz fordult. A szoba várhat. Azt hiszem, én segíthetnék Önnek megtalálni a kisfiát. Sol! kiáltott rá Dag figyelmeztető hangon. A gróf azonban leintette. Mire gondol, kisasszony? Dag, tudom, hogy nem szabadna elárulnom, de a dolog nagyon sürgős, érted? Miről beszél? kérdezte a gróf. Tud valamit? Dag közéjük állt. A nővérem óriási veszélynek teszi ki magát. Nem kétlem, hogy tud segíteni, de ez az életébe kerülhet. Minden az ön diszkrécióján múlik. Mondják már el, miről van szó! Gróf úr, Ön fölfigyelt a nővérem szemére. Nem véletlenül ilyen a szeme. Ha ő azt mondja, hogy a dolog nagyon sürgős, akkor érzi, hogy a kisfiú él. Legalábbis egyelőre él. Sol azért várt, amíg az Ön hitvese eltávozik, mert tudja, hogy a grófnő képtelen lenne hallgatni. A gróf kifejezéstelen arccal nézett hol egyikükre, hol másikukra. A gyermekem élete mindennél többet jelent nekem. Szavát adja, hogy soha nem említi senkinek azt, ami

most történni fog? kérdezte Sol, aki már olyan türelmetlen volt, hogy alig bírt nyugton állni. Hogy soha nem ad föl engem? Szavamat adom. Köszönöm. Akkor most kérek valamilyen tárgyat, egy ruhadarabot például, amit a kisfiú mostanában magán viselt, és azóta, hogy használta, még nem mosták ki. De ne felejtse el, nem ígérhetem biztosra, hogy megtalálom. Csak azt ígérem, hogy megteszem, ami telik tőlem. Mély, fojtott sóhaj hagyta el a magas termetű, szikár ember ajkát. Kérem szépen, Sol kisasszony. Ha bármilyen kis nyomra bukkan, térdenállva mondok köszönetet önnek. És bízhatom a diszkréciójában? Tisztában vagyok vele, milyen következményei lennének, ha a hatóságok értesülnének az Ón képességeiről. Hitvesem azonban már korábban kifejezésre juttatta azt a kívánságát, hogy hívjunk egy látnok asszonyt, de nem ismertünk ilyet, és hiányzott a bátorságom is. A hálám hallgatásom biztosítéka. És ha nem sikerül? Akkor a hálám a próbálkozását illeti. Csak nehogy a hitvesem vagy egy szolgáló meglepjen minket. Sol kotorászni kezdett a zsebeiben. Adja be nyomban ezt az altatóport a grófnőnek! Ügyeljen rá, hogy lenyelje az egészet. A szolganépet pedig bizonyára távol tudja tartani. A gróf csodálkozó pillantást vetett Dagra. Erről eddig egy szót sem szólt, Dag. Az efféle képességeket nem szokás nagydobra verni, gróf úr válaszolta Dag kesernyés mosollyal. Persze-persze, igaza van. A gróf, kezében az álomporral, kisietett a szobából. Ezt nem lett volna szabad, Sol mormogta Dag. Biztos, hogy nem?

Dag nagyot sóhajtott: Ki tudja. Ha sikerrel jársz, egy életre le lesz kötelezve neked. Márpedig ő igen nagyhatalmú ember. Hatalmasabb, mint gondolnád. Miért? Kicsoda tulajdonképpen? Bíró. Dánia egyik legmagasabb hivatalú bírája. Ejha! kiáltott fel Sol, szája elé kapva a kezét. Most aztán jól befűtöttem magamnak! Be. Nem véletlen, hogy nem ismer egyetlen látnok aszszonyt sem, miután mindet halálra ítélte. Ezért kértelek, hogy tartsd a szád. De képtelen voltam rá, Dag! Éreztem, hogy a gyerek még él és bajban van. Ez áradt felém az egész teremből. Mintha a falak is jajveszékeltek volna. Ezek után nagyon remélem, hogy megtalálod a kisfiút tett pontot a beszélgetésre Dag. Hangján érződött a nyugtalanság. 2. fejezet A GRÓF VISSZAJÖTT. Beadtam neki az álomport közölte kurtán. És megmondtam a szolgálónak, hogy ne zavarjanak bennünket. Igazuk van, Henriette nyilván kikiabálna mindent, amilyen hisztérikus állapotban van. Itt van ez a kis játékszer, ezt szokta a fiam alvás közben a kezében fogni. A ruháit mind kimosták már. Sol kezébe vette a puha babát. Ez rongyból van, úgyhogy jó lesz. Leülhetek? Hogyne. Elnézést a figyelmetlenségemért. Sol leült egy székre. Most pedig kérem, maradjon mindenki csendben. Halálos csend lett a teremben. Az utca zaja ide nem hatolt be. Sokáig, nagyon sokáig tartott ez a csend. Sol az arca elé

emelte a rongybabát. Behunyt szemmel, mozdulatlanul ült. Végre megszólalt. A hangja fátyolos volt, szinte suttogott. Sötétség Hideg. Szűk a hely. A gróf szerette-volna megkérdezni, él-e még a fia, de erőt vett magán. Alszik mondta Sol, és hangja visszanyerte szokásos csengését. Vagy pedig eszméletlen, nem tudom. Félelmet, nagy ijedtséget és magányosságot érzek. De ez nem újkeletű, a kisfiú most nem észlel semmit. Uramisten gondolta a gróf, de tovább nem merészkedett a gondolkodásban. Az egész olyan hihetetlennek tűnt fel számára. Itt van ez a lány, aki kétségbeesett reménnyel ajándékozta meg, de akit valójában el kellene ítélnie. Mit tegyen? Most elsősorban apa volt. A hivatása lényegtelenné törpült, e pillanatban semmit sem számított. Mégis, mintha furdalta volna a lelkiismeret. Képtelen volt rágondolni, de azért valahol ott motoszkált be a bűntudat. Az a sok hozzá hasonló nő, akit a legcsekélyebb részvét nélkül ítélt el az igazság nevében! Sol megszólalt. Beszéde a többiekhez intézett kérdések és a csak saját magának szóló szavak egyvelege volt. A kisfiú szőke. A haja selymes, vékonyszálú. Egy- vagy kétéves lehet? Inkább kettő, azt hiszem. Bársonyruhát visel. Bíborszínű bársonyruhát. Széles csipkegallérral A gróf meghökkent, kérdő tekintettel nézett Dagra. Én nem mondtam neki semmit súgta oda Dag. Mintha a szerencsétlen apába új erő költözött volna e szavak hallatán. Háta kiegyenesedett, álmatlan éjszakákról árulkodó szemében reménysugár gyúlt. Elegáns férfi volt a maga módján. Jóval idősebb a feleségénél, jól ápolt, aszkétikusan sovány, határozott tekintetű. Most feszülten figyelt különös vendégére. Sol élvezte a helyzetet. Végre hasznosíthatta képességeit és a figyelem középpontjába került. De a gyerek nyomorúsága megkínozta nyugtalan idegeit.

Sietnünk kell szólalt meg türelmetlenül. Nagyon kell sietnünk. De hát hol van? kérdezte a gróf szinte kiabálva. Azt nem tudom fújt egyet Sol, mint a macska. Már nem volt képes ügyelni a jómodorra. Elrabolta valaki? Nem, nem látok gonosztettet. Hallgasson el, érzek valamit! A gróf is olyan zaklatott volt, hogy fel sem tűnt neki az udvariatlan fogalmazás. Dag büszke volt a nővérére, viszont aggasztotta, hogy mi lesz ennek a vége. Együtt nőttek fel Sol és Tengel különleges adottságaival, de soha nem tudott napirendre térni fölöttük. Az efféle idegen volt tőle. Hirtelen észrevette, hogy a keze a feszültségtől ökölbe szorult az ölében. Miért kellett Solnak beleártania magát ebbe? Csak ne legyen belőle semmi baj! Egy kallantyút látok mondta Sol és idegesen babrálta a rongybabát, ami belefordult a zárba. Valaki bezárta a fiamat? kérdezte a gróf rekedt hangon. Nem, a kallantyú belül van, a sötétben. A gróf szerette volna megkérdezni, hogyan láthatja ezt Sol, hiszen sötét van, de attól tartott, hogy a kérdés túl naivan hangzik. Saját magát zárta be jelentette ki Sol. Azután pedig már nem tudta kinyitni. A gróf tűkön ült. Szeme szinte őrült módjára villogott. Itt a házban? Sol bizonytalanul válaszolt: Nem hiszem. Nem érzem a közelségét. De nem mehetett messzire, amilyen kicsike! Mikor veszett nyoma? Én a szomszédos könyvtárszobában üldögéltem Daggal együtt. Dag tanult. A grófnőnél néhány barátnője volt látogatóban. Ők itt a szalonban üldögéltek és beszélgettek. A kisfiú itt a földön játszott. A pesztonka fent volt a gyerekszobában, hogy előkészüljön az átöltöztetéséhez. Amikor lejött érte, akkor vet-