Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak! Zárt ajtók mögött 2012. november 29. - Frauenhoffer György - Fidelio - Hogy néz ki belülről egy javítóintézet? A FÜGE és a Rákospalotai Leánynevelő Intézet jóvoltából most nem csak ezt tudhatjuk meg, hanem azt is, milyen rettentő erős színészi potenciálok rejtőznek odabent. Nehéz a Kérem vigyázzanak...-ról úgy értekezni, mint általában az előadásokról szokás. Nem mintha a színrevitel bármiféle hiányosságban szenvedne (nem szenved), sokkal inkább a végtelen közhely miatt, ami valahogy úgy hangzik, hogy az előadás már jóval az első színpadon elhangzott szó előtt elkezdődött. Leválaszthatatlanul válik az est részévé a néhány sarokkal odébb kitelepített vöröslámpás negyed (már ha negyednek lehet nevezni a helyi szemétégető mellett futó bekötőutat), a javítóintézetet körülbástyázó három méteres, szögesdróttal végigszőtt betonfal, vagy épp az est alkalmából váróteremmé előléptetett intézeti katedrális, oldalában két iskolatáblával, rajtuk gyöngybetűkkel írt szöveggel: hiányzik a családom." (Ez vajon kinek szól?) A Rákospalotai Leánynevelő Intézet olyan erős térélményt nyújt, amit legutóbb talán Mundruczónál tapasztalhattunk. Turistaszemektől gondosan elzárt világ ez, ami most néhány alkalom erejéig mégis megnyílt, hogy a lakók, a színészek, valamint Schwechtje Mihály és Kia Corthon egy politikailag fajsúlyos darabbal feladják a leckét társadalmi szolidaritásból.
Persze, amikor politikai fajsúlyt emlegetünk, korántsem valami bipolarizált, eldudvásodott nyelvi eszköztárra kell gondolnunk, hanem olyan világos és közérthető fogalmakra, mint fenntartható fejlődés, esélyegyenlőség, ökológiai egyensúly. Kia Corthon tragikusan optimista harlemi családtörténetében Thyme, a fiatal leányanya, és férje, a tizenéves Erry sorsát kísérhetjük végig, körülbelül a terhesség harmadik hónapjától a gyermek megszületéséig. Sokszor csak néhány mondatos, jelzésértékű jeleneteken keresztül kapjuk meg a fogyasztói társadalom precíz kritikáját, a lehető leghitelesebb forrásból, a társadalom perifériájára szorítottak szájából. Hogy Schwechtje Mihály biztos kézzel nyúl a kényes témákhoz, az legkésőbb a szemledíjas Hideg Berek óta tudható. Színpadi rendezését ezúttal is a már ismerős empátia hatja át: kozmetika nélkül, a darabba kódolt giccsfaktorok ügyes kiaknázásával mutatja fel a kívülállók által csak legendákból ismert Harlem-leányotthon tengely (túl)élhetőségét. Színpad természetesen nincsen, helyette egy közösségi térbe torkolló folyosón foglalhat helyet a közönség. Baloldalt számozott szobákat látunk, rajtuk a lakók nevével, szemközt pedig egy nappalivá alakított szobát, benne a legfontosabbakkal: ágy, asztal, tévé. Nehéz lenne megtippelni, hogy mindebből mennyi az állandó berendezés, és mennyi Kálmán Eszter díszlettervező alig-alig érzékelhető, éppen ezért rendkívül okos munkája. A nézők számára kijelölt szűkös kis sarokkal szemben például egyből ott a Roueni katedrális olcsón printelt, keretezett mása, a földön pedig szerteszét mindenhol könyvek és lexikonok: az előadás egyetlen percig nem engedi, hogy beinduljanak a néző sztereotíp reflexei.
A több irányból nyitott tér kiváló lehetőséget ad a rendezőnek, hogy már-már filmbeillően durva vágásokkal terelje egységbe Corthon időben és térben meglehetősen szabadon ugrándozó drámastruktúráját. A mindvégig jellemző feszes tempó megtartásának érdekében Schwechtje gyakran iktat be szimultán jelneteket a folyosó és a nappali helyszínei között, amikor pedig egy-egy gyors átkötés megoldhatatlannak bizonyul, egyszerűen sötétben kezdi játszatni színészeit. Így például a nyitójelenet első öt perce fény nélkül zajlik, ami alapján
akár azt is gondolhatnánk, hogy egy átlagos család átlagos párbeszédének vagyunk fültanúi. Gyanút csak akkor fogunk, amikor a várandós feleség váratlanul a pattanásaira tereli a témát. Felesleges lenne arra szót fecsérelni, hogy különbséget tegyünk a produkcióban színre lépő képzett és kevésbé képzett szereplők között, mert amit látunk, az elejétől végéig elsőrangú színészi munka eredménye. Laki Eleonóra, az intézet egyik lakója maximálisan érzékelhetővé teszi a leányanya Thyme ambivalens alakját: még gügyögésre hajló, bújós kislány a felszínen, de egy-egy váratlanul érett megnyilvánulásával mégis képes tisztázni, hogy nem az infantilizmus, hanem a túl korán elveszett gyerekkor iránti nosztalgia dolgozik benne. Érett nő, amikor a gyermekvállalás kerül szóba, és kamasz, amikor könyvekbe bújva, félinformációkra támaszkodva prédikál a globális felmelegedésről. A Vígszínházból kölcsönkért Józan László Erry szerepében mintha tudatosan igyekezne háttérbe szorítani magát. Az egykor energikus, túlmozgásos fiatal srác mozgástere a történet előrehaladtával folyamatosan szűkül, szemei alatt karikák jelennek meg, míg végül az ágyból is képtelen lesz kikelni. Tragikus leépülésének stációit szépen, és alig látható módon rajzolja fel Józan. Börcsök Enikő és Kardos Róbert hasonlóképp jelzésértékű szerepet kapott. Thyme szüleiként mindketten amolyan megfáradt working class heroként vannak jelen, végtelen melankóliát csempészve az előadás egészébe. Ezzel ellentétes intenzitással tölti fel a színpadot az intézet másik lakója, Jákovics Krisztina, Shaneequa szerepben. A szabadszájú barátnő ő, zsebében keretezhető szentenciákkal, számtalan futókalanddal a háta mögött, és még több gyerekkel az oldalán. Jákovics minden színpadon eltöltött pillanatából az egészséges életöröm sugárzik: a legváratlanabb pillanatban kezdi el kerekedő pocakjának hurkáit gyűrkészni, közben pedig hol teli szájjal nevet, hol vérbő szitokáradatot zúdít a barátnőjére. A szó legjobb értelmében véve játszik, és közben kivételes színházi energiákat mozgósít.
Olyanokat, amikért elvileg színházba szeretünk járni. http://fidelio.hu/szinhaz/kritika/zart_ajtok_mogott