Lefordított traumák, lefordított életek

Louise O. Vasvári Lefordított traumák, lefordított életek Holokauszt-túlélô magyar nôk az emigrációban BEVEZETÉS Ez a tanulmány egy nagyobb projektnek a része, amely arra irányul, hogy a nôi túlélôk hangját beemelje a holokausztról szóló diskurzusokba, és hogy ennek révén gazdagítsa a holokausztkutatásokat és a Gender Studiest. Tanulmányom egyik, Women s Holocaust Memories: Trauma, Testimony and the Gendered Imagination címû párdarabjában azokat a korábbi feminista fôleg történeti és szociológiai kutatásokat tekintettem át, amelyek nagyrészt biológiai és szociológiai meggondolások alapján érveltek amellett, hogy a nôk sajátos holokausztélményeire igenis szükséges figyelmet fordítani. Ennek a cikknek a második részében egy másik olyan, szintén a nemi szerepekkel kapcsolatos kérdéssel is foglalkoztam, amely mindeddig kevés tudományos figyelemben részesült: azzal, vajon állíthatjuk-e, hogy van egy sajátosan nôi módja annak, ahogyan a túlélôk a holokausztélményekre emlékeznek, és róla tanúságot tesznek. Arra viszont nem volt lehetôségem, hogy a nôk élettörténet-írásának egyéni eseteit tanulmányozzam ebbôl a nemileg meghatározott perspektívából mint ahogy ezt itt most reményeim szerint tenni fogom. Noha a nôi holokauszt-túlélôk már közvetlenül a háború vége után írni kezdtek, ezek közül az írások közül aránylag kevés maradt fenn nyomtatásban, lett lefordítva, vagy kapta meg az ôt megilletô tudományos figyelmet. Az elkövetkezô oldalakon arra törekszem, hogy történeti bevezetést adjak az emigráns magyar nôk azon irodalmiasított tanúvallomásaiba, amelyeket jó öt évtizeden keresztül írtak. Közben kitérek a fordítással és a nemi szerepekkel kapcsolatos kérdésekre is, valamint azokra a különféle narratív technikákra, amelyeket a szerzôk használnak, és amelyek közül néhány egybevág a szóbeli tanúvallomások technikáival. Az általam tanulmányozott nôk egyike sem magyarul írt, bár néhány esetben volt valamiféle elôzetes vázlatuk, vagy az eseményekkel egy idôben vezetett naplójuk ezen a nyelven. Ezért tanulmányom címének elsô fele, a lefordított trauma az önmagunk megértésének, lefordításának azokra a további bonyodalmaira próbálja irányítani a figyelmet, mellyel az emigrációban élô felnôtt túlélôk szembesülnek, amikor arról az Ént megváltoztató, széthasító élményrôl próbálnak írni, ami a trauma. Egy olyan idegen nyelven kell tanúskodniuk, melyet nem birtokolnak teljes mértékben, vagy, ami még rosszabb a két nyelv közötti térben kell megszólalniuk. A második csoport tagjai viszont, akik a trauma idején gyerekek vagy kamaszok voltak, gyakran már nem beszélik a nyelvet, vagy csak gyermeki szinten beszélik. A mûvek között, amelyekre kitérek, több olyan is van, ahol a túlélôk csak szóban tudtak beszámolni hol magyarul, hol idegen nyelven, de legtöbbször egy köztes térben megszólalva, és a második generációba tartozó lányuk volt az, aki felidézte és összeszerkesztette a megörökölt történetet. Közülük csak néhányan, mindenekelôtt Edith Bruck, Hélène Stark és Evi Blaikie teszik témává annak a kulturális átmenetnek a nyelvi dimenzióját, amely önmagunk megértésével, lefordításával jár, bár úgy tûnik, hogy többük számára a nyelvi váltás volt az, ami megadta a kellô távolságot ahhoz, hogy szakíthassanak a múlttal, és egy új identitást alakíthassanak ki. Noha az általam tanulmányozott tanúvallomások mindegyikét magyar anyanyelvû nô írta, ezek a nôk különféle társadalmi osztályokat, korosztályokat és vallási háttereket képviselnek, valamint a legkülönfélébb holokauszt-túlélési 35

stratégiákat. Ezek a stratégiák felölelik a táborokat megjárt túlélôk viszonylag jobban ismert történeteit, de az elbújtatott gyermekek élményeit is. A nôk legtöbbje azon egyszerû okból ír épp angolul, mert a legtöbb holokauszt-túlélô, legyen bármilyen nemzetiségû, angol nyelvû országban kötött ki még ha elôtte gyakran többször is emigrált, és többször nyelvet is cserélt. Az angol nyelvnek tehát paradox szerepe lett a holokauszt-narratívákban: egyfelôl a túlélôk tanúvallomásainak és a tudományos cikkeknek az elsôdleges nyelve lett azaz ironikus módon egy olyan nyelv, mely egyszerre alkalmas és alkalmatlan is a holokauszt elbeszélésére, éppen amiatt, hogy kívül áll a holokauszt eseményein, hozzá képest idegen; másfelôl pedig a törve beszélt angol nyelv egyben arra is képes, hogy ezt például a Maus túlélô apjának, Vladeknek az esetében is látjuk jelölje a holokauszt-élmény kifejezhetetlenségét. Elizabeth Trahan egyik tanulmányában, melynek némiképp megtévesztô a címe, a Writing a Holocaust Memoir in Two Languages: a Balancing Act-ben, azokra a nyelvet és identitást érintô súlyos kérdésekre kérdez rá, amelyeket az von magával, ha valaki a saját múltjában lévô traumatikus eseményekrôl egy másik nyelven próbál meg írni. Trahan a saját, 1998-ban megjelent memoárját, a Walking with Ghosts: A Jewish Childhood in Wartime Viennat angolul írta, azon a nyelven, amelynek, saját bevallása szerint, sokkal inkább a birtokában van, mint az anyanyelvének, a németnek. Ugyanakkor leírja, hogy olyan eseményekkel és párbeszédekkel kellett foglalkoznia, melyek németül folytak, és eközben német forrásokat kellett használnia, mint például saját korabeli naplóit és újságkivágásokat, és végsô soron azt az utólagos német fordítást is, melyet valaki más csinált az ô memoárjából. Trahan felvetésére reflektálva felvethetjük a kérdést: ha egy önéletrajzi mû megírása nem egyszerûen csak az elveszett tartalom visszaszerzését jelenti, hanem egy korábbi személyes állapotét, valamint egy élet elnyerését is (Eakins, 5; Smith and Watson, 80; a fordítás, trauma és a kulturális emlékezet kérdéseirôl bôvebben lásd még Suleiman Monuments c. tanulmányát és Brodzkit), akkor milyen további kihívások rejlenek abban, ha valaki amint erre a cím második részével utalok egy új nyelven írja meg (vagy írja át) saját traumatikus élményét? Amennyire én tudom, Ruth Klüger volt az egyetlen szerzô, aki, bár majdnem ötven évig várt a memoárja megírásával, úgy nézett szembe ezzel a dilemmával, hogy kétszer is megírta és nem egyszerûen csak lefordította egyik nyelvrôl a másikra a Bécsben a holokauszt idején töltött gyermekkorát: elôször németül, jó tíz évvel késôbb pedig angolul. Talán nem teljesen véletlen, hogy Klüger aki több neves amerikai egyetem Német Tanszékén volt professzor, és aki ezért egyedülálló módon alkalmas volt a dupla megírásnak erre a nyelvi bravúrjára írta meg azt, amit én a legeslegjobb nôi és feminista holokauszt-memoárnak neveznék. Érdekes, hogy Klüger a német cím szerint a saját gyerekkoráról [Jugend] ír, míg a késôbbi angol verzió, A Holocaust Girlhood Remembered [Visszaemlékezés egy holokauszt korabeli lánykorra], már elôrevetíti írásmódjának egy adott nemi szerephez kötött jellegét. Gerda Lerner, aki talán a feminista történetírás anyja, már a hetvenes évek végén arról beszélt, hogy a társadalmi nemet is a történelem egyik elemzô kategóriájának kell tekinteni. Nem olyan értelemben, hogy pusztán újabb adatokat kell összegyûjteni, hanem hogy paradigmaváltásra lenne szükség: új kérdéseket kellene feltenni, és megkérdôjelezni a hagyományos forrásokat. Lerner a hagyományos történetírást melyet ô a férfiak történetének hívott tömören úgy összegezte, hogy mindaz, amit a nôk történelmérôl tudunk, azokban a dolgokban merül ki, melyeket a férfiak emlékezésre érdemesnek tartanak, és amelyeket egy olyan értékrendszer fényében látunk és értelmezünk, ami a férfiakat helyezi a középpontba (168 169). Igencsak meglepô, hogy Lerner, aki maga is holokauszt-túlélô, soha nem alkalmazta saját elméletét a holokausztra, és helyette a nôknek az amerikai történelemben játszott szerepére szakosodott, és csak két évtizeddel késôbb, 2002- ben írta meg holokauszt-memoárját. Lerner külön kitér arra is, hogy azt, létezhete nôi szubkultúra egy dominánsan patriarchális társadalomban, sajátos történelmi helyzetekben kell megvizsgálni. Ez az utóbbi megállapítása különösen jól alkalmazható a társas interakcióknak azokra a különféle formáira, melyek a nôi csoportokban zajlottak a holokauszt idején. Az együttmûködés érdekében kifejtett egyik fontos nôi stratégia az volt: a nôk visszautasították, hogy elszakítsák ôket nôi családtagjaiktól, vagy, ha a családjukat elvesztették, akkor a kölcsönös gondoskodáson alapuló táborbeli nôvér -csoportokat alkottak, amelyekben a csoporttagok megosztották egymással az ételüket, és vigyáz- 36

tak egymásra mindkét eset gyakran elôfordul azokban a memoárokban, amikrôl mindjárt szólni fogok; és Rosen is említi abban a könyvében, melyet a magyar nôk visszaemlékezéseirôl írt, és ahol a Sisters in Sorrow terminust használja, melyet az interjúalanyai által használt bajtársnôk magyar szó ihletett. Ezek a pótlólagos családi kapcsolatok és csoportidentitás jóval gyakoribbak voltak a nôi, mint a férfi táborlakók között. Minden bizonnyal azért, mert a nôket hagyományosan a családi életre, az altruisztikus, gondozói szerepkörre szocializálják, vagy azért, amit úgy hívnak, hogy a nôk kapcsolatorientált felnôtt személyisége. Linden, aki kétszáz túlélôvel készített interjút, leírja azt is, amit a túlélés fenomenológiájának hív, azaz, aminek segítségével a zsidó nôk túlélték a táborokat: Linden szerint ez alapvetôen egy társas folyamat volt, emberi lények kölcsönös egymásra hagyatkozása a túlélés érdekében. Ennek egyik részét képezte a szellemi ellenállás, azért, hogy megvédjék méltóságukat és ember-mivoltukat, és ezt úgy érték el, hogy ôrizték a múlt emlékét: újra meg újra elmesélték egymásnak korábbi életüket, szerelmeiket és családjaikat, irodalmi mûveket szavaltak, néha még írtak is. És ételekrôl is sokat beszéltek, recepteket osztottak meg egymással, igaziakat és kitaláltakat. Ebben a tanulmányban nem fejthetem ki részletesen (helyette a tanulmány párdarabjában teszem), hogy a nôk hogyan elevenítik fel emlékeiket nôként, legyen elég itt annyi, hogy függetlenül attól, holokauszttörténetrôl van szó, vagy, teszem azt, egy válás történetérôl, a nôk igenis hajlanak arra, hogy más diszkurzív eszközökkel éljenek, mint a férfiak. Lásd ennek kapcsán Lagerway etnográfiai kísérletét, ahol férfi és nôi holokauszt-narratívákat olvasott egymás ellenében; de Deborah Shiffrin remekbe szabott munkáját leszámítva, melyben egy túlélô anya-lány kapcsolatát vizsgálta, nincs nyoma annak, hogy lenne más, sajátosan a nôk holokauszt-narratíváinak nyelvi vonatkozásaira koncentráló vizsgálat. Az ilyen nemspecifikus narratívák tovább erôsödnek annak során, amikor a szülô, elsôsorban az anya, elmeséli ôket a gyerekeinek. Úgy tûnik, ha arról van szó, hogy újra el kell mondani a történetet ahhoz, hogy a múlt emlékeit átörökítsük, akkor a nôk mintha sokkal készségesebben vállalkoznának erre és ez nincs máshogy a holokauszt-történetekkel sem. AZ ELSÔ GENERÁCIÓ: A LEGKORÁBBI MÛVEKTÔL A MEMOÁROK BOOMJÁIG LENGYEL OLGA Five Chimneys: A Woman Survivor s True Story of Auschwitz címû mûvének, amely egyike a legelsô publikált holokauszt-memoároknak, igen bonyolult a kiadástörténete, és ráadásul három címe is van. A legtöbb forrás egy 1947-es londoni kiadást jelöl meg, de valójában a legelsô kiadás egy 1946-os francia fordítás volt. Lengyel Olga magyarul írta, és abban az elsô kiadásban a fordító neve is szerepelt. Hogy, hogy nem, a késôbbi angol fordításokban, bár sehol semmi jele annak, hogy Lengyel Olga esetleg saját maga fordította volna saját magát, már nincs megadva fordító, csak egy köszönetnyilvánítás az elôszóban három különbözô embernek a fordítási munkálatokért (arról, hogy milyen nehézségekkel jár a Lengyel-memoár és más memoárok kiadástörténetének összeállítása, lásd még Suleiman, Monuments 400, n. 6). A mû kezdetben kapott némi figyelmet, és állítólag még maga Einstein is írt egy elismerô levelet a szerzônek 1947-ben. Mindazonáltal Lengyel teljes elfeledettségben halt meg kilencvenkét éves korában New York-ban 2001-ben, és csak egy rövid fizetett nekrológ jelent meg róla a New York Times-ban. Van, aki azt állítja, hogy William Styron regénye, a Sophie választása ami vitatható módon egy keresztény nôt tesz meg fôhôséül, és meszszemenôen kiaknázza az auschwitzi erotikában rejlô lehetôségeket részben talán Lengyel memoárjából merített (Mathé, 2004). Lengyel, aki egész könyvében gondosan kerülte, hogy bevallja, ô is zsidó, sôt, aki egyenesen azt a benyomást próbálta kelteni, hogy orvos, többeket is annak a téves következtetésnek a levonására késztetett, miszerint ô keresztény és csakugyan orvos. Lengyel kétszeresen is félrevezette az olvasóit: valójában zsidó volt, orvosi diploma nélkül. A holokauszt elôtt egy zsidó orvos feleségeként élte kiváltságos életét a romániai Kolozsváron. A többi korai memoárhoz hasonlóan Lengyel is csak viszonylag kis terjedelmet szentel korábbi életének, és könyve nagy része arról a megközelítôleg hét hónapról szól, amelyet Auschwitzban töltött. Mivel egészségügyi iskolába járt, és sebészasszisztensi végzettsége volt, a túlélési esélyei jelentôsen megnôttek, és dolgozhatott a klinikán, melyet Gisella Perl, az auschwitzi fôszü- 37

lész vezetett, akinek a memoárjáról még szintén ejtek majd szót. Lengyel a saját bevallása szerint abból merített bátorságot, hogy továbbküzdjön még azok után is, hogy elvesztette a családját, köztük két kisfiát, hogy része lett a tábori földalatti ellenállásnak, és el akarta mondani a történetét. Lengyel a könyvben megvallotta a bûnét, hogy Birkenauban akaratlanul is a gázkamrákhoz vezetô sorba küldte a fiatalabbik, tizenkét éves fiát, aki öregebbnek látszott, mondván, legyen a nagyanyjával, mivel azt gondolta, hogy így megmentheti ôt. Honnan tudtam volna?, kérdezte. Lengyel könyvének egyik szokatlan vonása, hogy nagyon ôszintén és részletesen beszél a táborban zajló szexuális aktusokról. Így például elmeséli, hogy egy lengyel börtönôr ételt ajánlott neki a szexért cserébe, de ô nem fogadta el az ajánlatot; egy másik nô viszont igen, és szifiliszt kapott. Beszámol a nôk közti szörnyû versengésrôl, hogy a szexet ételre cserélhessék. Az egyik különösen dermesztô anekdotája arról szól, milyen nagy szükség volt kondomra, amit csecsemôcucliból készítettek, olyasvalamibôl, amire viszont, veti közbe, nem igazán volt szükség Auschwitzban. Lengyel nagy-nagy undorral ugyan, de beszámol a táborban szövôdött sok leszbikus kapcsolatról is, beleértve ebbe egy transzvesztita leszbikus esetét, akit a nácik a férfiak közé akartak tenni, és akit úgy ábrázol, mint aki igen agreszszíven csapta neki a szelet. Lengyel egyike az elsôknek, akik leírták Mengelét és Irma Gresét, a szadista fekete angyalt, aki a nôi tábor vezetôje volt. Lengyel szerint Irma biszexuális volt, és jó pár szeretôjét a gázba küldte; leírja azt is, hogy egy jóbarátja, Gisella Perl (akit viszont nem nevez a nevén) abortuszt végzett Gresén. Azt is elmondja, a kórházban ô és még négyen hogyan ölték meg az újszülötteket úgy, hogy úgy tûnjék, halva születtek, máskülönben mind az anya, mind a csecsemô a gázban végezték volna. Minden valószínûséggel Lengyel volt az elsô, aki részletesen leírta azoknak a cigány táboroknak a megsemmisítését is, ahonnan senki sem tért vissza, hogy tanúskodjék. GISELLA PERL 1948-ban publikálta I Was a Doctor in Auschwitz címû mûvét, egy évvel Lengyel Olga után, aki ugyanúgy erdélyi magyar volt, mint ô. Máramarosszigeten Perl kezdetben a nemébôl és a vallásából fakadó korlátokkal szembesült, amikor orvos akart lenni, mivel az apja attól félve tiltotta meg neki, hogy gyermekgyógyászatot tanuljon, hogy a lánya emiatt bizonyára majd el fogja hagyni a zsidó vallást. Perl Auschwitzban megfogadta, életben marad, azért, hogy megmenthesse a terhes nôk életét, úgy, hogy elhajtja a magzataikat. 1500 abortuszt csinált végig, minden orvosi eszköz nélkül, még víz sem állt a rendelkezésére: általában mocskos vécékben, puszta kézzel végezte a mûtéteket. Sem a férje, sem a fia nem maradtak életben, ô maga 1946-ban az elsô menekültekkel emigrált az Egyesült Államokba, ahol továbbra is nôorvosként dolgozott, és csaknem kétezer gyermeket segített a világra. Valószínûtlen, hogy a könyvét angolul írta volna, mégis, ahogy Lengyelnél, úgy nála sincs fordító feltüntetve. Amerikában csakhamar további méltánytalanságokat kellett elszenvednie, ugyanis nekitámadt egy katolikus fôpap, aki egyenlôségjelet tett az ô humanitárius akciói és a nácik bûnei közé. Perlt és Lengyelt, mivel nem egyeztek a memoárjaik minden apró részletben, a holokauszttagadók is támadták, mondván, hazudnak, és csak kitalálták a memoárjukat, ahogy a személyazonosságukat is (http:// cwporter.com/jtrinity.htm). 2001-ben Joseph Sargent rendezésében készült egy tévéfilm Perl életérôl Out of the Ashes címmel, és ebben szóba kerültek azok a morális dilemmák is, melyekkel a náci táborokban fogva tartott orvosoknak kellett szembesülniük. Nem meglepô, hogy a legtöbb holokausztmemoár-író, Lengyelhez és Perlhez hasonlóan sôt, olyan kamasz naplóírókhoz hasonlóan is, mint Anna Frank, kivételezett háttérrel bírt. A kevésbé mûvelt és vidéki túlélôk memoárjai legtöbbször csak a szóbeli tanúságtételeket gyûjtôk erôfeszítéseinek köszönhetôen maradtak fenn (Rosen Hungarian, Sisters). EDITH BRUCK, (igazi nevén Edith Steinsschreiber), aki 1932-ben született Tiszakarádon, egy aprócska magyar faluban az ukrán szlovák határ mentén, több szempontból is nagy kivételnek számít. Bruck kifejezetten szembeállítja magát Anna Frankkal, és azt mondja, hogy ô a szegény galíciai zsidó falvak világából érkezett, egy iszákos apa és egy végtelenül egyszerû, istenfélô anya utolsó, nem kívánt gyermekeként és enynyiben inkább Chagallhoz vagy Wieselhez, és nem Frankhoz hasonlít. Bruck, aki mögött egy ennyire elszegényedett világ állt, akinek gyakorlatilag semmiféle mûveltsége nem volt, és aki egy nem-irodalmi olasz nyelven írt, teljesen valószínûtlen módon vált bestseller-szerzôvé. Bruck legfontosabb mûvei az elsô könyve, a 38

Chi ti ama così, és az 1988-ban megjelent Lettera alla madre, melyek közül az utóbbi a halott anyával folytatott párbeszéd formájában íródott, ahol Bruck újra és újra megszólal az anya hangján. A Chi ti ama cosít 1965-ig bezárólag öt nyelvre, köztük magyarra, fordították le, és késôbb Bruck néhány további munkáját is átültették magyarra, aminek köszönhetôen jelenleg ô az egyetlen magyar zsidó emigráns, akinek legalább valamennyire ismerik a nevét a hazájában és nemzetközi körökben is. Bruck életmûve, melynek minden darabja a túlélô önazonosságért való küzdelmérôl szól, jó egytucatnyi kötetet ölel fel, prózát és verseket vegyesen, amelyek együttesen valami olyasmit hoznak létre, amit talán egy olyan posztmodern mozaiknak lehetne nevezni, amely a szóbeliség és írásbeliség közti érintkezô felületre íródik, tanúságtevô történetek formájában, vegyítve egymással a memoárt és a fikciót. Nelo Risi, aki Bruck olasz férje volt, amikor Bruck az elsô könyvét írta, az elôszóban azt mondta, Bruck úgy írt, hogy közben az oldalak tele lettek zsíros gulyásfoltokkal és csípôspaprika-ujjlenyomatokkal, és hogy félig-meddig az oral historyt utánozta, és egy olyan szentenciózus, népies atmoszférát tudott az emlékeibôl elô - hívni, amely egy már letûnt paraszti kultúrában gyökerezik, és amelynek manapság a legfontosabb képviselôi az Egyesült Államokban találhatók, a keleti zsidó tradíció írói között. Egy új nyelvet kellett kitalálnia, részben azért, mert az olasztudása finoman szólva hagyott némi kívánnivalót maga után, de azért is, mert a maga kezdetleges neveltetésével semmit nem tudott az irodalmi stílusról. De mi is volt Bruck anyanyelve? Risi azt állította, hogy Bruck nem a magyar, hanem a keleti zsidó jiddis kultúrából jött, egy olyan faluból, ami három ország, a magyar, az ukrán és a szlovák állam határán feküdt. Bruck Edithet nem sokkal tizenkettedik születésnapja után a vagonokhoz terelték, anyjával és egyik nôvérével együtt. Edith épp menstruált, és amúgy is nagyon rosszul érezte magát, mert rövidre vágták a haját, mire az anyja kevéske holminkból kikeresett egy nyomorúságos kis piros masnit, és a hajamba kötötte. Aztán simogatott, mintha valóban hosszú copfom lenne (25). A jelenet értelmezhetô úgy, mint az a pillanat, amikor a nôiség beíródik a gyerek-nô életébe; de úgy is, mint az anyai szeretet pillanata; de akár egyik, akár másik, az világos, hogy a babonás anya így próbálta megvédeni a gyermeket ahogy ez Violette le Duc hasonlóan engesztelhetetlen memoárjából, a La batârde-ból világosan kiderül: Anyám és nagyanyám megpróbálják talizmánokkal elûzni a balszerencsét, amikor szalagokat kötnek a kislányra (27). Auschwitzban az anyát azonnal a gázkamrába viszik, de Bruck és nôvére túlélik a tábort, nagyrészt annak köszönhetôen, hogy végig kölcsönösen segítik egymást. Bruck eredetileg magyarul kezdte írni a mûvét 1945 végén, de aztán elvesztette a jegyzetfüzetét, benne azokkal a versekkel, amelyeket még gyerekkorában írt, és az anyjának ajánlott. Csak Rómában, a húszas évei elején, oldalán Risivel, a negyedik férjével sikerült végül újra megírnia egy olyan nyelven, ami nem volt az enyém. Az olaszra, mint mondja, véletlenszerûen esett a választása, és ha Amerikába emigrál, akkor angolul írt volna. Italo Calvino egyenesen azt mondta neki, hogy Amerikában kéne élnie, mivel a közönsége amerikai. Bruck ugyanakkor azt is állítja, hogy az olasz nyelv használata részérôl tudatos stratégia volt, mivel így egyfajta távolságot tudott teremteni története tárgya és az elbeszélôi hang között, és ez lehetôvé tette a számára, hogy elviselje azt az érzelmi megrázkódtatást, amit a fájdalmas emlékek okoztak neki. Mint egy interjúban kifejtette, Attól még, hogy nem vagyok olasz anyanyelvû, ez a nyelv lehetôvé tesz számomra olyan dolgokat, amikre nem lennék képes a saját nyelvemen, azon, ami a vérem, az erem, a kultúrám. Az író és az anyanyelve között ott van valamiféle szégyen, egy fék, ami megakadályozza az írót abban, hogy kimondjon bizonyos dolgokat (ix). A Lettera alla madre 2006-os Modern Language Association-féle kiadása, amely már önmagában is Brucknak az amerikai feminista kánonba való felvételét jelzi, a bevezetôben megpróbálja összefüggésbe hozni Bruck irodalmiatlan stílusát a háború utáni neorealista filmnek a hatásával, holott legfeljebb közvetett kapcsolatról lehet szó. A könyv sokkal inkább egyfajta posztmodern sirámként olvasható, amely ironikus módon visszhangozza a zsidó húsvét Haggadájának aspektusait, tekintve, hogy Bruck nem a patrilineáris tradíció nyomdokain halad, hanem arra törekszik, hogy egy matrilineáris leszármazási sorhoz kapcsolódjon, és eközben folyamatosan szembeállítja saját nôi szubjektivitását az anyjáéval. Magyarán, Bruck elbeszélése teljességgel anyacentrikus, ami igen gyakori a holokausztot túlélt lánygyerekek körében, akik el- 39

vesztették anyjukat, és ezért hajlanak arra, hogy az emlékezetükben felmagasztosítsák ôket. Ugyanakkor Bruck írása nagyon is rendhagyó abból a szempontból, hogy eltökélten nosztalgiaellenes, és ennyiben Natalie Serraute és Christa Wolf munkáihoz hasonlít (Brodzki: Mother ). Bruck történetében ironikus elem, hogy ô maga csak engedetlen leány lehet, és sohasem válhat maga is anyává, nemcsak azért, mert elhagyta a vallását, hanem azért is, mert meg kell vallania halott anyjának, hogy minden magzatát elabortálta (arról, hogy hogyan jelennek meg a zsidó sirámok a tanúságtételekben, lásd Rosen Literaried, 27). Bruck számára az írás sikeres kísérlet arra, hogy kitaláljon egy új irodalmi nyelvet pontosan abban a nyelvek közti térben, ahol sok túlélônek élnie kell, egy nyugtalan és (szigorúan nyelvi értelemben) elszegényedett nyelvet, ami különös hatékonysággal szövegszerûsíti a traumát, de ami mindezek mellett egyben egy olyan nyelv is, ami ezen kívül semmi mást nem képes kifejezni. Bruck több, a táborbeli férfiak és nôk közti különbségrôl is beszámol. A Lettera alla madréban azt mondja, hogy a férfiaknak nehezebb volt, és gyorsabban haltak meg. A hagyományos patriarchális kultúra gyengévé és megalázottá tette a férfiakat, akik képtelenek voltak ellátni magukat, mosakodni, gondoskodni magukról. Másutt ezt írja: Megtörtént nem egyszer, hogy egy nô titokban a férfiakhoz szökött, hogy jobban megnézze ôket, mert hát a nôk mindig csak nôk maradnak, és képesek egy darabka kenyeret tükörre, rúzsra vagy fésûre cserélni. Amellett jó üzletet is csináltak, mikor ezeket az áhított holmikat bérbe adták: egy adag margarint adtunk, csak hogy belepillanthassunk a tükörbe, vagy egy igazi fésûvel végigszánthassunk nevetséges hajunkon. [ ] Egy kendô, amellyel a kopaszságunkat leplezhettük, öt adag kenyeret ért. Engem ez a cserebere nem érdekelt, inkább ettem (38). A Chi ti ama così már igen korán, 1959-ben megjelent magyarul Ki téged így szeret címmel. Bruck, mint arról egy interjúban beszámol (Maceri), sokszor megfordult Magyarországon a kommunizmus idején, a korabeli rendszer ugyanis támogatta ôt, és még egy dokumentumfilmet is forgattak az életérôl. ANA NOVAC (született Harsányi Zimra), akit idônként a román Anna Franknak is neveznek, magyar zsidónak született Kolozsvárott, habár ma csak a román irodalom követeli, tévesen, a magáénak. Csakúgy, mint Bruck, ô is egy többnyelvû környezetbe született bele, ahogy ô mondja, szegény erdélyi nôként, azaz egy olyan régióban, amelynek lakosai románok, magyarok és németek a három nyelv keverékét beszélik. Ezért is mondja, hogy csak nagy nehézségek árán tudta megállapítani, mi is a nemzetisége és az anyanyelve. Az 1929-ben született Novac 11 éves korában hirtelen magyar állampolgárrá lett, 15 évesen Auschwitzba deportálták, és amikor 1945-ben hazajött, újra a román állampolgárság várta. Auschwitzban naplót vezetett, és verseket írt német propagandaplakátdarabokra, amiket a cipôjében rejtett el, a verseket pedig kívülrôl megtanulta, mielôtt kidobta volna a plakátdarabokat; ezért volt képes újraírni ôket, amikor kiszabadult. Sok-sok nôi témáról írt, így például az angyalcsinálókról, azaz azokról a nôkrôl, akik segítettek más nôk magzatait elhajtani, hogy megmentsék az anyákat a gáztól. A háború után Novac színdarabíró lett Romániában, majd az ötvenes években Németországba menekült, és 1966-ban megjelentette a naplóját magyarul, az eredeti neve (Harsányi) alatt, a következô címmel: A téboly hétköznapjai: egy diáklány naplójából. Késôbb Franciaországba emigrált, ahol sok mûvet írt franciául, és hírnevet szerzett az 1968-ban franciául megjelent memoárjával, ami 1997-ben angolul is napvilágot látott The Beautiful Days of My Youth: My Six Months in Auschwitz and Plaszow címmel. Az angol fordítás idején Novac már nem volt elégedett az eredeti francia verzióval, és ezért újraírta (franciául) a történetet a magyar jegyzetei alapján, amiket nagyítóval kellett kibogarásznia aztán ezt az új francia változatot fordították le angolra. Novac ezért mindenképp többnyelvû irodalmi jelenségnek számít, olyasvalakinek, akinek a hangja azért is különleges, mert nemcsak a gyengeséget és éhséget írja le, hanem az érdes hangú, groteszk nevetést is, valamit, ami legtöbbször hiányzik a holokauszt elbeszéléseibôl. Novac azt példázza, amit Teresa de Lauretis arra törekedve, hogy meghatározza a marginalitás és a kimozdítás kérdéseit az irodalomban és a társadalomban a feminista írással kapcsolatban úgy hívott, hogy excentrikus szubjektum, azaz olyasvalaki, aki az identitás és különbözôség számtalan paradoxonát testesíti meg, és aki az ellentmondások terében él, azaz az egyéni mivolt [selfhood] összetett és ellentmondásos kontextusaiban. Joyce Antler szerint igaz ugyan, hogy ezt a terminust fôleg leszbikusokra és mes- 40

tizákra [latin-amerikai származású, amerikai bevándorló nôkre] szokták használni, de a zsidó nôk szintén gyakran kerülnek a társadalmi nem, az etnikum és a nemzetiség kulturális peremeire (195). Pontosan ez történt a holokauszt idején a romániai zsidó nôkkel, akik többszörösen is elátkozottak voltak (Case). Polcz Alaine, aki Harsányi Zimra egyetemi évfolyamtársa volt azután, hogy Harsányi visszatért Auschwitzból, felidézi, hogy Zimra gyakran mondogatta, Romániában születtem, nônek és magyar zsidónak. Ennél nagyobb szerencsétlenség már nem érhetett. Ellentétben Bruck memoárjával, melyet már 1959-ban magyarra fordítottak, Harsányi/Novac nevét a magyarok egyáltalán nem ismerik (Vasvári: A töredezett test ). AGNES ROZSA (lánynevén Halász Ágnes) Nagyváradon született és Kolozsváron halt meg. Naplója, mely a férjének címzett fiktív levelek formájában íródott, elsô alkalommal magyar nyelven jelent meg, csakúgy, mint Novac/Harsányi naplója, méghozzá 1971-ben, Jövôlesôk címmel, Bukarestben, kis példányszámban, késôbb pedig Budapesten Nürnbergi napló cím alatt. A napló a magyar kiadások ellenére bizonyos mértékig mégis a mi témánkhoz tartozik, ugyanis mindmáig teljes ismeretlenségben maradt volna, ha nem lenne a 2006-os német kiadás. Rozsa, hasonlóan Novachoz, azt mondta, hogy az írás volt az, ami életben tartotta, még ha az életét kockáztatta is azzal, hogy naplója volt a táborban a naplót egy szürke zsákban rejtegette, amit maga varrt. Elôször a nürnbergi Siemensgyárban dolgozott kényszermunkásként öt hónapig, aztán tábori krónikásként, ahol az volt a feladata, hogy információkat gyûjtsön a többi táborról. Végül Auschwitzban kötött ki, és a tábor felszabadulása után újra találkozhatott a férjével, aki azonban nemsokára meghalt. ROSE VISONTAY CZEIGLER 1973-ban írta meg Boutique címû memoárját, és egyszerre jelentette meg magyar és angol nyelven (mindkét kiadás Amerikában készült), de Magyarországon nem ismerik. Mûvének szokatlan címe annak köszönhetô, hogy Cziegler divatszakmában töltött élete szövôdik össze a holokauszt élményével. A divatszakmában befutott karrierje 18 éves korában kezdôdött, amikor a szülei megengedték, hogy Debrecenbôl egyedül elutazzon Párizsba. Csak egy látogatás erejéig jött vissza Magyarországra, de végül itt maradt, férjhez ment, és divatüzletet nyitott Debrecenben és Budapesten. Könyvében feleleveníti, hogy olyan sikkes ruhái voltak, és annyira divatos sminkje, hogy a nôk szinte könyörögtek, hogy nekik is varrjon. Vevôköre a színésznôktôl és luxusprostituáltaktól kezdve a jobboldal nagyaszszonyaiig terjedt. Amikor az egyik vevôje ruhapróba közben azt mondta Czeiglernek, hogy minden zsidót meg fognak ölni, Czeigler ezt válaszolta: képzelheti, hogy ezt nem hallom örömmel, hiszen én is zsidó vagyok, mire a vevô rávágta, magát persze nem fogják. Mire Czeigler: na persze, ki is varrna akkor Önnek, méltóságos asszony?. Késôbb férjével és kislányával együtt deportálták egy ausztriai családi táborba, ahonnan megszöktek, és parasztnak öltözve bujkáltak. A háború után férjével a lányuk után utaztak Sydney-be, és itt is haltak meg mindketten, egy lánygyermeket és két unokát hagyva maguk után. Úgy tûnik, hogy Czeigler emigrációban töltött éveit a szakadatlan szomorúság töltötte ki, és számtalan problémával kellett megküzdenie, de ezekre csak a könyve végére csatolt versben utal. ISABELLA LEITNER Fragments of Isabella címû 1978-as mûve, csakúgy, mint Novac memoárja, ténylegesen is töredékekbôl, avagy azokból a papírdarabkákból nôtt ki, amelyekre feljegyezte magyar nyelven azokat a képeket és emlékeket, amelyek eszébe jutottak kevéssel azután, hogy 1945-ben megérkezett New Yorkba. A magyar, amint ezt az Isabella 227. oldalán írja, az a nyelv, amit még Isten sem ért. Az Isabella folytatása, a Saving the Fragments; From Auschwitz to New York, l985-ben jelent meg, hasonlóképpen a két késôbbi átirathoz, melyek közül az egyik ifjúsági kiadás volt. Úgy tûnik, hogy mindegyiket amerikai férjével együtt készítette. Noha Leitner a témáját tekintve talán hasonlít valamennyire Bruckra, hiszen, egy róla írt tanulmányból idézve, minden mûve megszállottan a lány szûnni nem akaró gyászát mutatja be (Kertzer, 77), a hangneme viszont teljesen más: a memoároknak abba a csoportjába tartozik, amelyet a gyerekek feltételezett olvasói elvárásaihoz igazítottak. Ez Leitner esetében annyit tesz, hogy az Isabella ténylegesen is át lett írva, mielôtt 1992-ben megjelent The Big Lie címmel egy speciális kiadásban, amit fiatal olvasók igényeihez szabtak, és ahol Leitner egy nagyon más történetet mesél el: nagyban háttérbe szorítja az anya hangját, és kiradírozza a düh és a gyász hangjait (Kertzer, 83-85). LIVIA BITTON-JACKSON Elli: Coming of Age in the Holocaust címû, 1980-ban megjelent 41

mûve, Bruck Lettere alla madréjához és Leitner munkájához hasonlóan szintén az anya lány kapcsolatra összpontosít. Csakúgy, mint Leitner és Siegal memoárjai, ez is úgy vált ismertté, hogy díjakat nyert, és I Have Lived a Thousand Years: Growing Up in the Holocaust címmel megjelent egy átdolgozott, ifjúsági kiadása. A Bridges of Hope és a Hello, America: a Refugee s Journey from Auschwitz to the New World folytatásokban írja le azt, hogyan emigrált Bitton-Jackson New York City-be, ahol különféle nehézségekkel kellett megküzdenie: például pánikroham jött rá a metrón, mivel az a marhavagonokra emlékeztette. Bitton-Jacksont, aki egy pozsonyi alsóközéposztálybeli vallásos családba született, tizenhárom évesen deportálták Auschwitzba. Ahogy Kertész Imre Sorstalanság címû regényében az odaérkezésekor tizennégy és fél éves elbeszélô azt hitte, hogy a vagonba belépô csíkosruhás rabok fegyencek, úgy Bitton-Jackson is, amikor meglátta a nem nélküli és zilált, fegyencnek tûnô embereket, azt hitte róluk, hogy egy elmegyógyintézet bennlakói. Bitton-Jackson azért menekült meg, mert sikerült tizenhat évesnek kiadnia magát, és mert maga Mengele választotta ki a szôke haja miatt. Ahogy ezt egy másik fiatal szôke lány is tanúsítja: Azt mondták, vetkôzzünk le, és leborotváltak minket. Leborotválták a szép szôke hajamat, és a két nôvérem haját, és meztelenül álltunk a katonák elôtt, ami nekem nagy megrázkódtatás volt, mert vallásos lány voltam úgy éreztem magam, mint egy állat. (Tova Berger visszaemlékezése, Yad Vashem Archives 0.3/10839, Jeruzsálem, 11). Azok számára, akiket nem küldtek azonnal a krematóriumba, az auschwitzi szauna volt a dehumanizálás folyamatának elsô lépcsôje: itt a deportáltaktól elvették az összes ruhájukat, leborotválták a testszôrzetüket, tetoválták ôket, így változtatva ôket emberi lénybôl számmá. Az eljárás sokkal megalázóbb volt a nôk számára, mivel arra kényszerítették ôket, hogy férfi ôrök elôtt vetkôzzenek le, és ezért ki voltak téve mindenféle verbális és fizikai szexuális zaklatásnak. Ezt az eljárást, amit sok nô úgy írt le, hogy közben megfosztották ôket mind az emberi, mind a nôi mivoltuktól, Bitton-Jackson mégis úgy élte át, mint ami megszabadította ôt az identitás terhétôl. Holott pontosan az emberi kapcsolatainak köszönhette, hogy életben maradt, és az anyja életét is megmenthette; ôt magát pedig anyja egy ismerôse mentette meg, akinek volt egy vele egykorú lánya. 1951-ben Bitton-Jackson Amerikába emigrált, ahol végül a zsidó tudományok [Jewish Studies] professzorává vált. Ma Izraelben él. HÉLÈNE STARKnak a Memoires d une juive hongroise címû mûve 1981-ben jelent meg, negyven évvel azután, hogy a szerzô a férjével Brüszszelbe érkezett, miután hároméves kisfiát visszaküldte Magyarországra a nagymamával, mert azt gondolta, hogy ott nagyobb biztonságban lesznek. A házaspárt Franciaországba, vidékre telepítették ki, ahol egy csodálatos parasztcsalád gondoskodásának köszönhetôen túlélték a háborút. Negyven évvel késôbb Stark ezt az egészet egy olyan holokauszt-memoárban írja le, aminél különösebbet soha nem olvastam: a vidéki élet idilli pásztorkölteményét már-már filmszerû módon többször is megszakítják a durva terror epizódjai. A könyv a falusi élet igazi, folklorisztikus leírása, ahol Stark, aki nem beszélt franciául, hát még a helyi tájszólásban, végül mindenféle praktikus dologra tanította meg a helyieket, kezdve attól, hogy hogyan csináljanak a tejfeleslegükbôl sajtot, addig, hogy hogyan lehet croissant-t és más pékárut készíteni úgy, hogy lisztet ôrölnek egy öreg, berozsdált kézimalomban. Meggyôzte ôket arról is, hogy a kukorica, amit korábban nyersen a disznóknak adtak, emberi fogyasztásra alkalmas eledel, ha megsütik, és az ôt vendégül látó asszonyt is megtanította magyar uborkasaláta készítésére. Az egyik fejezetnek ténylegesen is Des recettes a címe, és Stark leírja benne, hogyan készített levest, scipetkét és gombocot Nogyvarodon (ilyen helyesírással, ahogy írom). Mindezek közben Stark még szül egy gyereket is, mert a helyi orvos és a házigazdája lebeszélik az abortuszról. Madelaine-nek nevezi el a gyereket, a faluról. Stark minden falusi tevékenységhez tökéletesen ért, de sose magyarázza el, honnan a tudása. Mivel azt állítja, hogy egy tehetôs máramarosi családból származik, az sem világos, hogy miért ír olyan rosszul magyarul, mint ahogy azt a magyar szavakban ejtett helyesírási hibái mutatják, és amely hibák közül alig néhány például a cholette a sólet helyett tekinthetô a szó francia átírására tett kísérletnek. Ez a természeti idill keveredik olyan rémtörténetekkel, mint például a tizenhat éves zsidó fiúé, aki véletlenszerûen meglátogatja a szüleit, akik egy francia városban bujkálnak, amikor hirtelen megjelenik az SS, és a fiúnak levágják a kezét, kiherélik, és megölik, mire az anyja megôrül; vagy amikor Starkot majdnem megöli két SS-es, akik arra gyanakszanak, hogy az ellenállóknak visz élelmet. De a házaspár és a faluban idôköz- 42

ben született két gyermekük végül túlélik a borzalmakat, hála a hamis papíroknak, amit a falubeliektôl kaptak. Érdekes összevetni Starknak a barátságos falusiakról szóló történetét Irén Némirovskyéval, a nemrégiben újra felbukkant Suite francaise-zel, ami azonnal bestseller lett Franciaországban, és amiben a falusiak folyton kíváncsiskodnak, pletykálnak, de igyekeznek semmibe sem belekeveredni, és akik egyetlen szót sem emelnek Némirovsky érdekében, amikor 1942 júliusában elviszik a francia csendôrök, hogy aztán Auschwitzban haljon meg. Stark csak a háború után tudja meg, hogy mi történt pontosan a családjával Magyarországon, és hogy a gyerekét megôrzésre keresztényekhez adták, akiknek aztán a gyerekkel együtt nyoma veszett. A kisfiú csak felnôttként és véletlenül derít fényt saját igazi identitására, de nem szívesen veszi fel a kapcsolatot Starkkal és a férjével, mivel úgy érzi, nagyon sokkal tartozik a nevelôszüleinek. Stark beszámolója a jól elmesélt történet példaértékû esete, ugyanakkor a szerzô nem tesz kísérletet önmaga megértésére, és semmiféle értelmet sem tud kihámozni a saját történetébôl, amelybe bele van kódolva a rémület, amit az anya érez, aki kudarcot vallott nemcsak az elsôszülöttjével, hanem a két másik, Franciaországban született gyerekével is. Noha Stark folyton a hibás franciatudásáról beszél, és arról, hogy nem képes uralni önnön történetét, valójában a kihagyások és titkok szélsôségesen manipulatív kezelésmódja az, ami felforgatja az idillikus történetet. Stark könyve a memoároknak ahhoz a típusához tartozik, melyben folyamatos a feszültség az elhallgatott és a felfedett között: az anya bûne között, aki úgy érzi, elhagyta a gyerekét, és aközött, hogy magát védendô a háború alatt kitalált egy jól mesélhetô történetet, melyre szüksége volt ahhoz, hogy rekonstruálja az identitását. Ugyanabban az évben, mint Stark, azaz 1981- ben, egy másik magyar túlélô, ISABELLE VI- TAL-TIHANY is megjelentette franciául írt memoárját, a La vie sauve-ot, melyben azt írja le, hogyan élte túl 1944-45-öt Budapesten. A története nagyon drámaian kezdôdik: míg Vital-Tihany elbújik egy utazóládában, a láda köré terelik összes rokonát az egyik fiatal lányt meg is erôszakolják, akikrôl késôbb megtudjuk, hogy mind meghaltak. Vital-Tihanyt végül szintén letartóztatják, de a késedelem megmenti ôt a deportálástól, és csak börtönbe kerül, ahol ôt is megerôszakolja az egyik ôr. Végül prostituáltakkal dolgozik egy mosodában, míg a gyerekei vidéken bujkálnak az egyik cseléddel. A nemi erôszakról szóló részt leszámítva, furcsa módon nagyon kevés személyes részlet található a könyvben, beleértve ebbe a szerzô férjérôl, vagy mindazokról az emberekrôl szóló részeket is, akik segítették a megmenekülésben; Vital-Tihany írása ehelyett inkább tipikus (férfi) hôstörténetként értelmezhetô, olyan mûfajként, melyben mint azt Ilana Rosen kifejti a túlélôk szóbeli történeteirôl szóló tanulmányában ( Rescue Narratives ) nagyon kevés az értékelô és értelmezô rész. BARBARA PIRI BROWN szintén 1981- ben publikált A Hungarian Saga címû munkája arról szól, hogy a szerzô hogyan bujkált a háború idején hamis papírokkal, miközben gyerekfelügyelôként és cselédként dolgozott, úgy, hogy komoly problémái voltak a látszat fenntartásával, mivel például egyáltalán nem tudott fôzni így írja nakedly-t. Sokkal érdekesebb azonban az a rész, melyben Brown a szatmárnémeti vidéki életérôl számol be, ahol olyan tehetôs kereskedôk tizenegy gyermekének egyikeként látta meg a napvilágot, akik, mint Brown írja, a 13. század óta éltek Kelet-Magyarországon. Úgy tûnik, Brown 1905-ben született, tehát ô ennek a csoportnak a legidôsebb írója. Sok-sok anekdotát ír le az elsô világháború utáni életrôl, így például, hogy a cselédjük megvádolta Brown férjét azzal, hogy ô lenne a gyermekének az apja, de elveszítette a pert, mert a bíróságon az egyik tanú ellene vallott, amikor elmondta, hogy a cseléd szerette a nyalókát, azaz, hogy egyszer egy murin minden férfit orálisan kielégített. Brown szemmel láthatóan nagyon élvezi, hogy a cselédet kurvának hívhatja, ráadásul azt is hozzáteszi, hogy minden cselédje kurva volt! Azzal is folyton kérkedik, milyen gazdag és jó reputációjú is volt a családja, és ô mennyire értett az üzlethez, és ez tette lehetôvé, hogy a háború után a férjével megvegyék a Pick gyárat, hatalmas pénzügyi nyereségre téve szert, mígnem 1948- ban menekülniük nem kellett. Brown, Hélène Starkhoz hasonlóan, folyton henceg, de közben a magyar helyesírása melyet olyan szavak példáznak, mint a tanitoneni, nokadly, Andros Boulevard azt mutatja, hogy, csakúgy, mint a memoárírók jelentôs része, ô is nagyban túloz családja társadalmi pozíciójával kapcsolatban. MARIANNE FISCHERnek a Christian Herald Books-nál 1981-ben megjelent Time of Storm: The Harrowing True Story of a Jewish Christian Woman in Wartime Hungary címû mûve, mint azt a cím is jelzi, rendhagyó munka, mert Fis- 43

cher kamaszkorában, barátai hatására, kereszténnyé lett. Megtérésével ugyan nem tudta elkerülni, hogy zsidóként kezeljék a holokauszt idején, de kereszténysége mégis nagyon is sokat segített neki a háború után, amikor az Egyesült Államokba emigrált, mivel hittársaitól hihetetlenül sok támogatást kapott. Ennek ellenére férjével együtt majdnem kitoloncolták ôket az Államokból, és hogy végül mégsem, azt csak annak köszönhette, hogy gyermeke született, aki automatikusan amerikai állampolgár lett, és ezért engedélyezték, hogy maradjanak, hogy gondoskodhassanak az amerikai állampolgárról. Érdekesség, hogy amikor a könyvét 1999-ben lefordították magyarra, a keresztény szó elmaradt a címbôl: Egy magyarországi zsidó asszony élettörténete. ARANKA SIEGAL Beregszászon született. Könyvével, amely szintén 1981-ben jelent meg, Upon the Head of a Goat: A Childhood in Holocaust, 1939-1944 címmel, és amelyet négy évvel késôbb a Grace in the Wilderness: After Liberation, 1945-1948 követett, Leitnerhez hasonlóan olyan szerzôként vált híressé, aki ifjúsági könyveket ír, és aki ezekért számtalan díjat is kapott. A Goatban egy kilencéves kisgyerek hangján szólal meg, átható nosztalgiával részletezve a vidéki családi életet egy olyan világban, ami hasonlít ahhoz, amit Bruck kritizál a nemi szerepekbe kódolt feszültség miatt, köztük amiatt, hogy a nôket nagyon megterheli a túl sok gyerek. Siegal maga az ötödik volt anyja hét gyerekébôl, melyek közül kettô egy sokkal fiatalabb férjjel kötött második házasságból származott; ám Siegal nem fed fel olyan részleteket, melyek megzavarnák a háború elôtti életrôl felrajzolt idilli képet. A két kötet alcíme megtévesztô, mivel úgy tûnik, mintha ketten együtt egy kilencéves idôtartamot fognának át, holott valójában kimarad az a rész, ami 1944 júniusában kezdôdik, akkor, amikor az elsô kötet végén bezárul a marhavagon ajtaja, és ami 1945 tavaszáig, a felszabadítás pillanatáig tart, azaz kimaradnak a táborban szerzett élmények. Siegal Grace-e, ami a két kötet közül a nagyobb sikert elért mû, a háború utáni eseményekre összpontosít, visszatekintésekkel a táborbeli élményekre, melyek kapcsán elmeséli, hogyan próbálta meg egy normális kamasz életét élni. Elmeséli, hogy az anyja csatlakozhatott volna a kamaszlányaihoz is, de ô inkább azt választotta, hogy a három- és hatéves fiaival marad, mondván, nekik nagyobb szükségük van rám. A lányainak pedig azt mondta: legyetek bátrak, és vigyázzatok egymásra (70). Fishman szerint Siegal mûve olyannyira visszaadja a gondoskodó és találékony anya képét, hogy valójában sír vagy sírkô nélküli sírfelirattá válik (1991:29). Ugyanez elmondható sok más túlélô anyacentrikus visszaemlékezésérôl is, melyek közül, mint már említettem, Brucké a nagy kivétel. Siegal még él, és 2008-ban kiadta a Memories of Babit Pirirôl és arról, hogy Piri mi mindent tanult a nagyanyjától, Babitól a mû gyerekkönyvi átdolgozása a Goat cselekményének. ELSÔ GENERÁCIÓ: A KILENCVENES ÉVEK BOOMJÁTÓL NAPJAINKIG A holokauszt-memoárok, mint az a fenti listából jól látható, folyamatosan jelentek meg, és igen nagy számban, de körülbelül 1990-ig nem beszélhetünk a memoárok boomjáról, avagy, ahogy Leigh Gilmore hívta, a trauma-memoárok koráról (128-129). Radstone szintén kitér a memoárírás iránt megnyilvánuló, elôre nem látott érdeklôdésre, amit részben azzal magyaráz, hogy a (poszt)modernség különös figyelmet fordít a széttartó idôbeliségekre, és amikor visszaforgatja a jövôt a megtörtént múltba, akkor ezzel megteremti a lehetôséget, hogy az identitás diszkontinuitásával foglalkozzunk. A holokausztról szóló írások túlnyomó többségét manapság nôk írják, a túlélôk vagy a lányaik; ami jól tükrözi azt a mindig is fennálló helyzetet (ami azonban sosem nyert adekvát elméleti kifejtést), hogy a nôk sokkal könnyebben beszélnek és írnak traumatikus eseményekrôl, mint a férfiak (a trauma és a nôi írás kapcsolatáról lásd Henke; és Vasvári, Introduction, ahol körülbelül 400 angol nyelven elérhetô nôi memoárt sorolok fel). Ezért még ha csak a magyar túlélô nôk memoárjaira korlátozom is a kutatásomat, nincs módom arra, hogy a jelen tanulmány keretei között minden memoárt tárgyaljak, ami csak a kilencvenes évek eleje óta megjelent; csak a legfontosabb példákat elemzem, és néha ezeket is csak röviden. JUDITH MAGYAR ISAACSON 1938-tól kezdi a memoárját, amikor tizenhárom éves Kaposváron, és arról álmodozik, hogy a Sorbonneon fog tanulni, és az összehasonlító irodalomtudomány professzora lesz. 1944-ben deportálták, 1945 áprilisában Lipcse közelében szabadította fel az amerikai hadsereg, és még a menekülttáborban összetalálkozott egy amerikai hírszerzô 44

Judith Magyar Isaacson tiszttel, Irving Isaac son nal, akivel még azon év decemberében össze is házasodott, és akivel mindmáig együtt él a férfi szülôföldjén, Maine államban. Érdekes módon, amikor 1991-ben németre fordították a memoárját, a Seed of Sarah: Memoirs of a Survivor-t (1989), új címet adtak neki Befreiung in Leipzig: Erinnerungen eiger ungarischen Jüdin ami elô re jelezte az olvasó számára a felszabadulás helyét. Nyilvánvaló, hogy Isaacson mun kája tudatosan kifinomult irodalmi stílusban íródott, amit jól mutat az is, hogy a szerzô több helyen is használja Ady Endre verssorát, az aki él, az mind, mind örüljön -t, mottóként és a szövegben is sokszor (77, 129, 989). Ugyanakkor Isaacson a függelékben közzéteszi azokat a leveleket is, melyek, éles ellentétben a fôszöveg irodalmiasan csiszolt stílusával, nehézkes angolsággal íródtak, és amelyeket ô írt leendô apósának és anyósának 1946-ban. Sajnos a magyar kiadásból ezek a levelek hiányoznak. Amerikában Magyar Isaacson, korábbi érdeklôdési irányának mintegy hátat fordítva, matematikatanár lett, és végül a Maine állambeli Bates College dékánja, valamint az emberi jogok szószólója; ám 1976-ban, azután, hogy felkérték, beszéljen az élményeirôl, újra írni kezdett, és végül meg is jelent a munkája, a Köszönet az életért, melybôl világosan kitetszik, hogy volt irodalmi tehetsége, csak épp elfojtotta a háború. A könyv tele van nôi tapasztalatokkal is, így például Bitton-Jacksonnal ellentétben Magyar Isaacson megemlíti, hogy milyen traumatikus élmény is volt a fej leborotválása a nôk számára, és hogy ô a saját anyját sem ismerte fel: ki akart térni elôle, amikor az anyja odajött hozzá, hogy átölelje. Részletesen leírja azt is, milyen fontos volt a kendô a táborban amit sok más nôi memoár is említ (vö. Tedeschi: There is One Place on Earth, 152): Most már mindenki otthonról beszélt, a fô beszédtémák nagyrészt ételreceptek és a férfiak voltak. De mi lesz, ha a férfiak elôbb érnek haza, mint mi? El akartuk fedni meztelenségünket, de ellentétben a bûnbeesés utáni Évával, nekünk csupasz fejünkre is gondolni kellett. Egy rongyos fejkendô árfolyama csakhamar egynapi kenyéradag értékével volt egyenlô. [ ] Valaki hozzájutott egy varrótûhoz, s úgy határoztam, hogy kölcsönkérem. Vonakodva letörtem egy darabkát a kenyerembôl, hogy a kölcsöndíjat kifizessem. Miért is törôdöm ilyen dolgokkal? kérdeztem magamtól, miközben a kihúzott szálakkal beszegtem a szalagot. Furcsa szerzet vagyunk mi, nôk apróságokkal ôrizzük meg a józan eszünket, még a pokolban is. Bizony, a pokolban is! Noha a könyv nagy része arról szól, hogy ô, az anyja és a nagynénje hogyan élték túl a koncentrációs tábort, Magyar Isaacson magával ragadó módon beszéli el egy tizenéves szemszögébôl a háború elôtti életet egy magyar zsidó családban, olyan stílusban, amit parahistorikus élettörténetnek neveznek (Rosen Literaried, 43). Megpróbálja bemutatni, mit jelentett magyar zsidó lánynak lenni, akit Jutkának becéztek, és akinek a biztonságos középosztálybeli élete apránként darabokra hullott. Magyar Isaacson sok évvel késôbb visszalátogatott Kaposvárra, és megtudta, hogy ô az egyike annak a kétszázötven embernek, annak az öt százaléknak, aki az ötezer elhurcolt zsidó közül életben maradt. Az utolsó fejezetben, mely a sokatmondó A megbocsátás ideje címet viseli, néhány táborbéli nôvérével együtt visszatér az egyik olyan táborba, ahol rabszolgamunkát végzett. Ezeknek a nôknek az egyike, Baik Éva, aki a memoárjában is szerepel, volt az, aki 1991-ben lefordította a könyvét magyarra, és amelynek példányai, hogy, hogy nem, sokáig teljes ismeretlenségben kallódtak a Holokauszt Múzeum alagsorában. A könyvet csak 2008-ban adták ki újra. Számtalan további memoár is megjelent ekkoriban, de ezek kevesebb figyelmet kaptak, mint Magyar Isaacson munkája. Ezek egyike RIVKA 45