Schäffer Erzsébet Pókfonálon történetek útközben
Pókfonálon Schäffer Erzsébet 2009 Borítóterv: Czeizel Balázs Fotó: családi archív Tördelés: Kerényi Attila ISBN 978-963-9710-62-7 ISSN 17855667 Megjelent a Sanoma Budapest Zrt. gondozásában 1037 Budapest, Montevideo u. 9., tel.: 437-1100 Felelős kiadó: Szabó György vezérigazgató Könyvkiadás: Szemere Gabriella Készült a Szekszárdi Nyomdában 2009-ben Felelős vezető: Vadász József Megrendelhető a www.polc.hu weboldalon.
Schäffer Erzsébet Pókfonálon történetek útközben
Hát azt képzeled, hogy aki tisztaszívű Herkuleshez, Zeuszhoz vagy akármilyen más kutyafejű vagy sasszárnyú istenhez imádkozott hittel és áhítattal, azt nem hallgattam meg? Még keményebbet mondok, azt hiszed, törődöm azzal, hogy hisz bennem vagy sem, ha tetteit a szeretet vezeti? Aki tisztaszívű, az az én pártfogóm és pártfogoltam. Csak nem képzeled, hogy kényem szerint különbséget teszek ember és ember között? Mindenki maga állítja elő érdemeit és csúfságait is persze. Hogy mi az érdem és mi a csúfság? Nem túl bonyolult, minden józan értelmű ember meg tudja ítélni, ha egy kis fáradságot szentel neki. Önmagát pedig mindenki kénytelen megítélni, ha akarja, ha nem. S mindenki igazi bírája: önmaga. Elfogultak, önimádók, tévelygők, aranyborjú-imádók? Akkor is van egy másodperc, egy sajgó sejtés, egy csöppnyi keserű íz, ami kikezdi a mondvacsinált örömöket, a látszatsikert, a látszatéletet. Ez a büntetés. Súlyosabb mindennél. Lehetséges, hogy az az energia, ami a szeretetünkben, jobbra való törekvésünkben, hasznos munkánkban testesül meg, az nem vész el mint ahogy az energia nem vész el, hanem valami magasabb- 5
rendűvé alakul, egy olyan világgá, amit Isten célul tűzött maga elé. Nagyon sok szeretet, nagyon sok jó cselekedet, nagyon sok hasznos munka át fogja alakítani a világot, a mainál magasabbrendűvé. Ez a megváltás. És aki tesz ezért a megváltásért, az részesül is belőle. Aki meg nem, az visszahullik az anyagba. Por lesz. Fény helyett. Lázár Ervin (Napló 1988. július 11.)
Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. Simone Weil Violának
Leselkedő Egy régi kislányra gondolok. Mindannyian voltunk egyszer régi kislányok Még a fiúk is voltak. Az a kislány iskolába menet, amikor sötétkék, fodros kötényében elért egy szürke deszkakerítéshez, lábujjhegyre állt, fölnyúlt a kerítés pereméig és fölágaskodott. Benézett egy kertbe. A tenyerét nyomta a szürkére öregedett vén deszka, tele volt a kiesett göcsörtök lyukaival leselkedhetett volna ott is. De nem leselkedett. Nyújtózkodott, úgy nézett a deszkapalánk fölött, ámulva. Olyan sokáig ágaskodott, hogy magas szárú cipője fölött már fájt a vékony lába szára. A hátitáska szíja húzta a vállát, de ő csak állt, lógott az öreg kerítés deszkájához tapadva, és bámult. Egy tipegő nénikét bámult, és egy szapora léptű bácsikát. A nénikének kerek szemüveg ült az orrán, nyáron levendulaszínű, vékony horgolt kendő, télen vastag, sötétbarna berlinerkendő borította a vállát. A bácsika fütyörészett. Ha nem fütyörészett, valami ismeretlen dallamot dudorászott. Mit nem adna, ha föl tudná idézni, mi volt az a dallam. Vagy ha hallhatná még egyszer A bácsika meleg időkben 9
széles karimájú szalmakalapot, tavasszal meg őszszel fekete posztósapkát, télen közönséges kucsmát hordott. Nem is olyan közönségeset. Inkább olyan legényeset, tornyosat. Őket bámulta lábujjhegyre ágaskodva a kislány. A csöppnyi kertet, a kert végén az alacsony házat, a ház előtt a két kényelmes fonott széket, köztük az asztalt, rajta minden évszakban a cserépkorsót, teli virággal. A kertben nem volt egyetlen tenyérnyi hely sem, ahol ne nőtt volna virág. Petúnia, szarkaláb, muskátli, kerti liliom, pipacs, kukacvirág, margaréta, tulipán. Legényfogó, viola, levendula, rózsa Nem tudom, miféle napsugarak melegítettek a deszkakerítés mögött, de késő novemberig, egyszer még hóban is virítottak rózsák abban a kertben! És kora nyártól lepattogzott zománcú, színes vödrökben az illatos leanderek...! Szelídség volt a nénike meg a bácsika kertjében, a haszon reménye, a nyereség vágya nélküli szelídség. Még el se adják, minek nekik annyi virág? hallotta egyszer egy szomszédtól. Talán éppen ezt bámulta a kislány. Hogy a palánkon kitóduló illatár csak úgy volt magáért. S a két öreg minden kapavágása a bimbókért, a napra néző kelyhekért, a szirmok kitárulkozó csodájáért esett meg. Az illatért, melynek titkát nem fejti meg az elménk. Kémiát emlegetünk, aromák vegykonyháját kutatjuk meg utánozzuk, de hogy hogyan lesz az illat, hol pattant ki a gondolat, hogy ez a légnemű, illanó csoda megszülessen, ehhez kevesek vagyunk. 10