1989 októberében, amikor a megosztott Európában politikai változások vannak folyamatban, Leo Kleinschmidt a feleségével, Gizellával a barátaihoz utazik egy kölcsönből vásárolt, kissé túl hivalkodó gépkocsiban, mely önbizalom hiányát hivatott ellensúlyozni. A hatalmas lakásban baloldali egyetemistákból, egykori RAF-szimpatizánsokból és lengyel Szolidaritás-aktivistákból álló társaság gyűlt össze. Leo Kleinschmidt igazából nem tartozik közéjük, ő se nem baloldali, se nem jobboldali. Ő az, aki mindig is volt: útkereső, aki majdnem minden politikai táborban talált elfogadható nézeteket, ezért semmilyen ideológiának nem szegődött hívéül. Mi óta a nyugatnémet nagyvárosban néhány hasonló gondolkodású ismerősével alapított egy Kelet-Európa-egyletet, amelynek a tömbök létrejöttének kezdeteire emlékezve a Schloß Cecilienhof nevet adták, azóta az ottani baloldaliak maguk közé valónak tartják. Megtűrik maguk között. Bár zavarja a kommunizmusról, a földi paradicsomról való áradozás, mégis ezek a zavaros fejű emberek állnak hozzá a legközelebb, akik a tisztánlátásukat megzavaró ideológiai béklyóiktól nem is oly régen kezdtek megszabadulni, és végre hajlandóak bevallani, hogy az elmélet és a gyakorlat között áthidalhatatlan szakadék tátong. Ők állnak hozzá a legközelebb, hiszen a legtöbb kelet-európaihoz hasonlóan az emberarcú szocializmusról álmodoznak. Sok álmodozó találkozik egymással ezen az estén. Vágyakozásuk kiindulópontja nagyon hasonló. Mindannyian radikális társadalmi és magánéleti változásokról álmodoznak: a híres-hírhedt dadogó akit húszszor, harmincszor vagy talán ötvenszer is letartóztatott a lengyel titkosrendőrség és sok-sok évet töltött börtönben, életében csak egyszer nem dadogott több órán át, mégpedig amikor a Szolidaritás-mozgalom tetőpontján öröm- 9
mámorban tartott előadást egyetemistáknak, leghőbb vágya egy nyitott társadalom, azaz a szocialista népboldogítás megszüntetése, akárcsak a tizenöt év börtön után szabadlábra helyezett RAF-terrorista, a kis, fürge nő, aki a tetthelyről menekülő terroristák sofőrjeként híresült el, és aki most, mivel e kései órán a nagypolgári lakásban szívesen aludni térne, a hangos zenére panaszkodik. A nyugdíjba vonult terrorista idegei kikészültek. Fél óránként megjelenik a táncszalonban halk, fürge járással, vadul gesztikulálva és nyugtalanul szikrázó szemmel, és könyörögve csendet kér az éjszakázóktól. Lám, az egykori tettes saját meggyengült idegzetének lett az áldozata. Annak ellenére, hogy aznap este mintegy hetven ember gyűlt ott össze, Leo Kleinschmidt másokra nem nagyon emlékszik. Ez talán Teresa miatt van. Teresa Poznańból jött, abból a városból, amelyhez Leo Kleinschmidtet laza családi szálak fűzik. Már nem emlékszik, mikor és hogyan, de hirtelen ott állnak egymással szemben, földbe gyökerezett lábbal, egymásba fonódó, hosszúhosszú pillantással. A közmondásos villámcsapás a derült égből. Valami elkerülhetetlen, végzetes van a levegőben. Leo Kleinschmidt sejti, hogy eddigi élete zátonyra futhat, családja végleg széteshet. Az abszolút szerelmet akarja, a szerelmet, csak úgy, a szerelemért, hogy ne szálljon tovább e pillanat, mely az örökkévalóságot ígéri. Gizella, akinek egzisztenciája egy részét köszönheti, teljesületlen ígéret maradt. Gizella családja, flúgos természete, és közös gyermekük, Bence halála éket vert kettejük közé. A hasadék egyre csak nő, míg végül minden széttörik, szétesik. Felbomlik, mint a halottak csontján rothadó hús. A jóságos atya 1968. december 31. Leo Kleinschmidt húsz órája fordított hátat nem szeretett keletnémet hazájának, megérkezett Budapestre, Kelet Párizsába. Az NDK-határőrök és vámosok hangsúlyozott udvariassággal kezelték. Egy endékás, aki nem a személyigazolványához mellékelt szokásos úti okmánnyal van felszerelkezve, hanem 10
kék útlevéllel, benne kivándorlóvízummal? Nem lehet tudni, kivel van dolga az embernek. Lehet, hogy egy jövőbeli mesterkémmel? Óvatosnak kell lenni. Egy rossz szó, és a mesterkém panaszt tesz a központban, annak pedig végzetes következményei lehetnek. Szilveszter Budapesten: ezrek és ezrek sétálnak kart karba öltve a körúton, szerpentint dobálnak, konfettit szórnak a tömegbe, papírtrombitát fújnak, vidám lárma tölti be az utcákat. Minden másmilyen, mint a régi hazában. Nincs durrogás, nincs tűzijáték, amelytől Leo Kleinschmidt már gyerekkorában is mindig pánikba esett. Nincs szüksége háborús játékokra, fél tőlük, a bombák robaja a lipcsei háborús éjszakákon belefúrta magát a csecsemőfülébe, ott megtelepedett, és minden alkalommal újraéled, amikor hasonló hanghullámok érik. Semmi sem emlékeztet a keletnémet szilveszter-éjjelek hangulatára, a pirotechnikai eszközök, pezsgősdugók durrogására, a kezükben sörösüveget tartó, ordibáló és öklendező emberekre, netán a sötét mellékutcák esztelen és fékevesztett fiataljaira, akik katonai díszlépésben menetelve, karjukat náci köszöntésre emelve fasiszta jelszavakat kiáltoztak, hogy jókedvüket demonstrálják. Budapesten vadidegen emberek ölelgetik és csókolgatják egymást, így köszöntötik az új évet és Leo Kleinschmidtet, aki vadul elszánta magát, hogy német hazáját a magyarra cseréli. Még nem tudja, hogy nem cserélhetünk hazát, mint egy inget, hogy a haza nyelv is, mindaz, amit megéltél, amit átéltél, amire emlékszel, hogy a hazát nem tudod elhessegetni magadtól, mint egy kellemetlen gondolatot, hogy gyerekkorod hazája mindig a hazád marad, függetlenül attól, hogy mit követett el ellened, hogy legfeljebb kitágíthatod, kiegészítheted egy másikkal, hogy aztán homogén újjá olvadjanak össze. Gizella és Leo Kleinschmidt esküvője óta már eltelt fél év. Csak a két tanú és a tolmács volt jelen. A templomi esküvőt viszont már megünnepelték, erre az alkalomra Leo Kleinschmidt családja is eljött Kelet-Németországból. A tolmácsnő összetévesztette a gyász és a nász szavakat, vagyis a násznépet kedves gyászoló gyülekezetnek szólította, mintha megsejtette volna a fiatal pár életében tizenkét évvel később bekövetkező tragédiát. 11
Magdolna, a tolmács, bankárcsaládból származik. Miután a há ború és a mostohaapa megfosztotta vagyonától, tizennyolc évesen férjhez ment a nála huszonöt évvel idősebb Ernőhöz, egy csellistához, aki zenészi kudarcát egyensúlyzavarbeli problémákkal próbálja leplezni. Leo Kleinschmidtnek véletlenül a kezébe kerül egy fénykép, amelyen Ernő látható egy gyógyszálló pódiumán, fehér szmokingban, egy kvartett tagjaként, és sejteni kezdi, hogy Ernő nemzetközi zenész-karrierje nemzetközi kávéházimuzsikus-karrier lehetett. Ernő elbeszélései zenész-pályafutásáról ugyanolyan ködösek, mint a nemzetközi parketten zajló üzletemberi élete, melynek során állítása szerint nagy vagyonra tett szert. Ezt a mesés vagyont ugyancsak saját állítása szerint több millió papíron megvásárolt és ugyanúgy eladott seprű alapozta meg. Annyi bizonyosnak látszik, hogy élt Nagy-Britanniában, Franciaországban, Görögországban, Törökországban és Szerbiában, hisz ezeknek az országoknak a nyelvét olyan jól ismeri, hogy a belügyminisztérium számára készít fordításokat, ami nem feltétlenül egyeztethető össze a baráti és ismerősi körében reakciósnak kikiáltott nézeteivel. Az 1956-os forradalom alatt korbáccsal a kezében indult el, hogy a kommunisták által kisajátított házából, mint kóbor kutyákat, kergesse ki az ott lakó funkcionárius-családot. Szerencsére, szokta mondani, az utolsó pillanatban, épp mielőtt a baráti szovjet nép páncélosai véget vetettek volna a felkelésnek, a barátainak sikerült visszatartaniuk. Mert különben őt is bizonyára felakasztották volna, mint szegény Nagy Imrét. Hogy Ernő majdnem anyanyelvi szinten beszélt németül, az magától értetődik; nagyszülei Németországból vándoroltak be, és nem tudtak magyarul. Szíve magyarul és németül vérzik. A zsidókat mélységesen megveti. Csak az arabokat, a cigányokat és a négereket becsüli emberként kevesebbre. Gyakran sajnálkozását fejezi ki, hogy az osztrák szobafestőnek, akiből a történetírás németet csinált, nem jutott elég ideje a cigánykérdés megoldására, vagy hogy nem sikerült legalább Európából cigánymentes övezetet létrehoznia. Amikor Izrael 1967-ben hat nap alatt megsemmisítő veresé- 12
get mér az arabokra, nem tud megtagadni a zsidóktól bizonyos mértékű elismerést, bár úgy gondolja, hogy a német harcművészet ismerete nélkül erre nem lettek volna képesek. A zsidóknak a hatnapos háborúban elért huszárcsínye iránti lelkesedése egy tőről fakad a sikeres villámháború iránti lelkesedésével, főleg hogy német eszményképének megtagadtatott a szláv hordák elleni siker. Ernő a jóságos atyai barát, aki szívesen beszélget a fiatal Leo Kleinschmidttel. Igaz, alkalmanként a szívjósága, akár a hirtelen kerekedő vihar, az ellentétébe csap át. A beszélgetés monológra hasonlít, amelybe Leo Kleinschmidt bőbeszédűen bekapcsolódhatna. Jaj neki, ha kételkedő megjegyzésekkel zavarja meg az intellektuális egyetértést! Akkor előfordulhat, hogy Ernő az öklével az asztalra csap, úgy, hogy a kávéscsészék ijedten ugranak a magasba, hogy aztán a konyha kövén ízzé-porrá zúzódjanak. Egyszóval, Ernő szereti a feltétlen harmóniát. Magdolna, a tolmács, a felesége, a polifón elfoglaltság rabszolgája. Esténként a kutatóintézetben végzett nyolcórás munka után műszaki szövegeket fordít németről magyarra, és viszont. Szájában a soha ki nem alvó cigaretta, egy gyerek az ölében, a tévében esetleg egy krimi, úgy kalapálja bele a fordításait a régi Erika írógépbe. Szüntelen szibillai mosollyal, zúgolódás nélkül viseli el férje kolerikus dühkitöréseit. Csak egyszer mondják fel az idegei a szolgálatot, amikor kitudódik, hogy Amerikában élő féltestvére elsikkasztotta a rábízott több ezer dollárt, amelyet ciprusi, görögországi és törökországi utazásra akartak költeni. A házasság Ernővel a három közös leánygyermek ellenére fias kó. Csak azért működik, mert Ernő megtalálta az áldozati bárányt, aki mindent panasz nélkül eltűr. Míg a halál el nem választ! Ez volt Magdolna életének mottója. Amikor 1975-ben alig ötven évesen rákban megbetegszik, Ernő odaadóan ápolja. A szobát, amelyben Magdolna meghalt, a temetés után bezárja. Oda azután senki nem léphet be. Ott lebeg Magdolna szelleme, amelyet senki nem zavarhat meg. A makkegészséges Ernő utána már csak senyved. Nincs többé áldozati bárány. Életének nincs többé értelme. Német-magyar fa- 13
natizmusa köddé válik, pusztán csak általános emberi értékképzetek maradnak vissza belőle. Csak az egyéni szenvedés számít, és ennek semmi köze a nemzeti vagy faji őrülethez, hanem csak az esendő emberi léthez.