Nicholas Sparks MENEDÉK

Nicholas Sparks MENEDÉK

Senki sem tudja, honnan, de egy nap gyönyörő nı érkezik Southportba, a tengerparti kisvárosba. A zárkózott fiatalasszony számára ez a hely többet jelent holmi átmeneti állomásnál. Katie-nek ez a városka valódi menedék. Szörnyő emlékek őzték idáig, és túlélése érdekében csak remélni tudja, ittléte titok marad. Legalább az elıtt a bizonyos férfi elıtt. Egyetlen módon lehet biztonságban: ha senkivel sem barátkozik, és fıként senkit sem enged közel magához Ám az önkéntes számőzetésbe vonult nı erre képtelen, és szép lassan megnyílik két ember felé: az egyik a mindig váratlanul, szinte a semmibıl elıbukkanó szomszédasszonya, Jo, akivel szoros barátságba kerül, a másik pedig Alex, a gyermekeit egyedül nevelı özvegyember. Ahogy Katie érzelmei a férfi iránt elmélyülnek, a múltját elsötétítı árnyak egyre közelebbrıl fenyegetik e törékeny boldogságot

A mő eredeti címe: Safe Haven Copyright 2010 by Nicholas Sparks Fordította SZIEBERTH ÁDÁM

Paul és Adrienne Cote szeretettel ırzött emlékének. Az én csodálatos apósom és anyósom Máris hiányoztok.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Ha elkészülök egy regénnyel, mindig azokra terelıdnek a gondolataim, akik írás közben a segítségemre voltak. A névsor, ahogy mindig, most is feleségemmel, Cathyvel kezdıdik, aki azon túl, hogy elviselte az alkotómunkával járó hangulatingadozásaimat, maga is emberpróbáló évet élt át, hiszen édesanyját és édesapját is elvesztette. Szeretlek, Cathy, és bárcsak enyhíthetném valamivel a fájdalmadat. A szívem veled van. Köszönet jár a gyermekeimnek: Milesnak, Ryannek, Landonnak, Lexie-nek és Savannah-nak is. Miles már nem otthon lakik, egyetemre jár, a legkisebbek pedig harmadik elemisták, és állandóan örömet okoz, ahogy az ötös fogat cseperedik. Ügynökömnek, Theresa Parknak is köszönettel tartozom, amiért mindig mindent megtesz annak érdekében, hogy a tılem telhetı legjobb regényt írjam meg. Szerencsém van, Theresa, hogy veled dolgozhatok. Ugyanez vonatkozik Jamie Raabra, a szerkesztımre. Az írás számtalan fortélyára tanított meg, és hálát adok a sorsnak, amiért jelen van az életemben. Denise DiNovi, az én kedves hollywoodi barátnım és több filmem producere, az évek során sok örömet szerzett nekem, a barátsága pedig sokat jelent a számomra. Köszönöm, Denise, mindazt, amit értem tettél.

David Young, a Hachette Book Group vezérigazgatója okos ember és csuda jó fej. Köszönöm, David, hogy toleráltad az állandó késedelmeimet a kéziratleadással. Howie Sanders és Keya Khayatian, a filmes ügynökeim, már évek óta dolgoznak együtt velem, és a sikereimet jórészt az ı kemény munkájuknak köszönhetem. Jennifer Romanello, aki a PR-osom a Grand Central Publishingnál, minden egyes regényem népszerősítésén együtt dolgozott velem. Szerencsés embernek tartom magam mindazért, amit értem tesz. A másik PR-osom, Edna Farley nagy hozzáértéssel, szorgalmasan teszi a dolgát, és óriási segítséget nyújt abban, hogy a felolvasó körútjaimon minden simán menjen. Köszönöm, Edna. Scott Schwimmer, a szórakoztatóipar jogi oldalát jól ismerı ügyvédem, nem csupán a barátom, hanem a szerzıdéseim rejtett finomságaiban is kivételes tehetséggel igazodik el. Megtisztelı a számomra, hogy veled dolgozhatok, Scott. Abby Koonst és Emily Sweetet, a Park Literary Group két harcosát is köszönet illeti mindazért, amit a külföldi kiadóimmal, a honlapommal és a szerzıdéseimmel tesznek. Ti vagytok a legjobbak. Hálával tartozom Marty Bowennek és Wyck Godfrey-nak, akik a Kedves John producereiként fantasztikus munkát végeztek. Nagyra értékelem a munka során tanúsított gondosságukat, odafigyelésüket. Hasonlóképpen szívesen dolgoztam együtt Adam Shankmannel és Jennifer Gibgottal, Az utolsó dal producereivel is. Köszönet mindenért. Courtenay Valenti, Ryan Kavanaugh, Tucker Tooley, Mark Johnson, Lynn Harris és Lorenzo di Bonaventura igazi szenvedéllyel

dolgozott a regényeim filmadaptációin, ıket is köszönet illeti a munkájukért. Hálás köszönetem Sharon Krassney-nek, valamint az olvasószerkesztık és korrektorok csapatának, akik sokszor éjszakába nyúlóan dolgoztak, hogy nyomdakész állapotba hozzák a regényt. Jeff Van Wie, Az utolsó dal társ-forgatókönyvírója is hálára kötelezett a munkában tanúsított szenvedélyével és buzgalmával, valamint a barátságával.

1. fejezet Az asztalok közt szlalomozó Katie haját fölborzolta az Atlantióceán felıl fújó enyhe szél. Három tányért a bal kezében vitt, a negyediket a másikban. Farmert és pólót viselt, az utóbbin a Térjen be Ivanhoz, ahol a lepény is hal! felirat díszelgett. Négy pólóinges férfinak szervírozta az ételt; a hozzá legközelebb ülı elkapta a tekintetét, és rámosolygott. Bár igyekezett úgy tenni, mintha egyszerően csak egy barátságos fickó lenne, Katie tudta, hogy figyeli ıt, ahogy távolodik az asztaluktól. Melody említette, hogy Wilmingtonból jöttek, és egy filmhez keresnek külsı helyszínt. Katie hozott egy kancsó jeges teát, újratöltötte a poharukat, majd visszament az ırhelyére. Egy pillanatig lopva a panorámában gyönyörködött. Április vége volt, a hımérséklet az ideális érték körül mozgott, és egészen a láthatárig tisztán kéklett az ég. A keleti part mentén húzódó hajózható csatorna a szél ellenére nyugodt volt, és mintha az égbolt színét tükrözte volna vissza. A korláton tucatnyi sirály gubbasztott, éberen várták, hogy lecsaphassanak az asztal alá hulló morzsákra. Ivan Smith, a tulaj győlölte a madarakat, szárnyas patkányoknak nevezte ıket. Aznap már kétszer járırözött a korlátnál a fanyelő gumipumpát suhogtatva, hogy elriassza ıket. Melody odahajolt Katie-hez, és bevallotta, hogy ıt nem anyira a sirályok aggasztják, inkább az, hogy elızıleg vajon mire használták a vécépumpát. Katie nem szólt semmit. 8

Föltett még egy kanna jeges teát, és letörölte a pultot. Kis idı múlva megkocogtatták a vállát. Ivan lánya, Eileen állt mögötte. A csinos, lófarkas, tizenkilenc éves lány részmunkaidıben besegített apjának az étterem vezetésébe. Katie, tudnál vinni még egy asztalt? Katie végighordozta tekintetét az asztalain, és fejben átpörgette a felszolgálás ritmusát. Persze bólintott végül. Eileen lement a lépcsın. Katie a közeli asztaloktól odaszőrıdı mondatfoszlányokat hallgatta; az emberek barátokról, családtagokról, az idıjárásról vagy éppen a horgászatról beszélgettek. Aztán észrevette, hogy az egyik sarokasztalnál összecsukják az étlapot a vendégek. Odasietett, fölvette a rendelést, de nem idızött tovább az asztalnál, nem próbált bájcsevegni velük, ahogy Melody tenné. Az nem az ı mőfaja volt, de mivel hatékonyan és udvariasan szolgált fel, a vendégek, úgy tőnt, nem bánják. Március eleje óta dolgozott az étteremben. Ivan egy hideg, de napos délutánon vette föl, az égbolt a vörösbegytojás kékjében játszott. Amikor a tulajdonos azt mondta, hétfın kezdhet, Katie kis híján ott helyben könnyekre fakadt, de türtıztette magát, és csak hazafelé menet omlott össze. Egy vasa sem volt ugyanis, és már két napja nem evett. Vizet, jeges teát töltött a vendégek poharába, majd a konyha felé indult. Ricky, az egyik szakács, rákacsintott, ahogy mindig. Két napja randira is hívta, de Katie azt felelte, hogy nem akar olyasvalakivel randizni, aki az étteremben dolgozik. De az volt az érzése, hogy Ricky újra próbálkozni fog, és csak reménykedhetett, hogy az ösztöne ezúttal csal. 9

Ma már aligha lassul le a tempó jegyezte meg Ricky. A hórihorgas, szıke fiú talán egy-két évvel lehetett fiatalabb Katie-nél, de még mindig a szüleinél lakott. Amikor úgy néz ki, hogy kezdünk egyenesbe jönni, mindig beüt egy újabb roham. Csodaszép az idı mondta Katie. Hát ez az, miért ülnek itt az emberek ilyen szép idıben? Miért nem mennek a strandra, vagy horgászni? Én pontosan ezt fogom tenni, ha itt végzek. Jól hangzik. Hazavihetlek majd? Ricky hetente legalább kétszer fölajánlotta, hogy hazaviszi. Köszönöm, nem kell. Nem lakom olyan messze. De tényleg nem gond erısködött a fiú. Nagyon szívesen elviszlek. Jót tesz nekem az a kis séta. Azzal a kezébe nyomta a cédulát, Ricky pedig föltőzte a falikerékre, és elıkereste Katie egyik korábbi rendelését. A nı kivitte az egyik asztalához. Ivan étterme amolyan helyi intézmény volt, már csaknem harminc éve mőködött. Katie az ott töltött idı alatt megismerte a törzsvendégeket. Most, miközben átvágott az éttermen, messzebbre vándorolt a tekintete, azokra, akiket még sosem látott. Egyes párok javában flörtöltek egymással, míg mások tudomást sem vettek a mellettük ülırıl. Családok is ücsörögtek az asztalok mellett. Senki sem rítt ki a környezetébıl, és senki sem kérdezısködött utána olykor mégis remegni kezdett a keze, és még most is égı villanynál aludt. Rövidre vágott haja gesztenyebarna volt; a konyhai mosogatóban festette be a parányi házikóban, amelyet kibérelt. Nem sminkelte 10

magát, és tudta, hogy elıbb-utóbb lesz egy kis színe, vagy talán több is a kelleténél. Napirenden tartotta, hogy naptejet vegyen, de miután kifizette a házikó lakbérét meg a közüzemi számlákat, efféle luxuscikkekre már nem sok maradt. Még a naptej is gondot okozott. Ivan étterme jó munkahely volt, és Katie örült, hogy ott dolgozhat, de mivel olcsón mérték az ételt, a borravaló sem volt valami sok. Étrendjében az utóbbi négy hónap során nagyrészt rizs, bab, tészta és zabpehely szerepelt, így jócskán le is fogyott. A pólója alatt kiálltak a bordái, és pár hete még sötét karikák éktelenkedtek a szeme alatt, amelyekrıl akkor úgy gondolta, soha nem tőnnek el. Azt hiszem, méregetnek téged azok a pasik mondta Melody, és a négy férfi felé intett a fejével, akik a filmstúdióbóljöttek. Különösen az a barna hajú. Az a kis aranyos. Aha dünnyögte Katie, és fızni kezdte az újabb adag kávét. Tudta, hogy ha Melodynak bármit is megemlít, az körbejár, ezért rendszerint nemigen mondott neki semmit. Na, mi az, szerinted nem aranyos? Nemigen vettem észre. Hogy lehet nem észrevenni, hogy egy fiú aranyos? bámult rá hitetlenkedve Melody. Nem tudom felelte Katie. Rickyhez hasonlóan Melody is fiatalabb volt Katie-nél, talán huszonöt éves lehetett. A vörösesbarna hajú, zöld szemő, kacér lány egy Steve nevő fiúval járt, alti a város másik felében lévı lakberendezési bolt futára volt. Ahogy az étteremben mindenki, Melody is ott, Southportban nıtt fel, és azt tartotta a szülıvárosáról, hogy a gyerekek, a családosok és az idısek paradicsoma, egyedülállóknak viszont a világ leglehangolóbb helye. Hetente legalább egyszer elmondta Katie-nek, hogy úgy tervezi, 11

Wilmingtonba költözik, mert ott vannak kocsmák, szórakozóhelyek, és sokkal több helyen lehet vásárolni. Úgy tőnt, mindenkirıl mindent tud. Katie néha már arra gondolt, hogy Melodynak igazából a pletykálkodás a foglalkozása. Hallom, Ricky randira hívott váltott témát Melody, de te nemet mondtál. Nem szeretek munkatársakkal randizni felelte Katie, és úgy tett, mintha nagyon lekötné az evıeszközök rendezgetése. Pedig lehetne dupla randink. Ricky és Steve együtt járnak horgászni. Katie-nek szöget ütött a fejébe, hogy erre vajon Ricky kérte-e meg Melodyt, vagy a saját ötlete volt. Persze, lehet, hogy ez is, az is, gondolta. Esténként, zárás titán az étteremben dolgozók többsége még ott maradt pár sörre. Katie-n kívül mindenki évek óta dolgozott már Ivannál. Nem hinném, hogy jó ötlet lenne hőtötte le Melodyt. Miért? Egyszer volt egy rossz élményem mondta Katie. Mármint azzal kapcsolatban, hogy a munkatársammal randiztam. Azóta nálam ez amolyan szabály. Melody a szemét forgatta, majd elsietett az egyik asztalához. Katie pedig kivitte két asztalhoz a számlát, és összeszedte az üres tányérokat. Talált magának tennivalót, ahogy mindig, igyekezett hatékonyan dolgozni, és észrevétlen maradni. Leszegte a fejét, és gondoskodott róla, hogy csillogjon-villogjon a pult. Így gyorsabban telt a nap. A filmstúdiós fickóval nem flörtölt, és a férfi, amikor elment, egyszer sem nézett vissza. Katie dupla mőszakot vállalt, ebéd- és vacsoraidıben is dolgozott. Amikor lassanként leszállt az est, nagyon szerette azt nézni, ahogy a 12

világ nyugati peremén a kék ég elıbb elszürkül, majd narancs- és citromsárgán ragyog. Napnyugtakor csillogott a víz, és táncoltak a szélben a vitorlások. Mintha még a fenyıfák tőlevelei is csillámlottak volna. Amikor pedig a nap lebukott a horizont mögé, Ivan bekapcsolta a propángázzal mőködı főtıtesteket, és a tekercseik úgy világítottak, mint megannyi töklámpás. Katie arcát kicsit megkapta a nap, így csípte a bırét a főtıtestekbıl áradó meleg. Este Abby és Nagy Dave váltotta Melodyt és Rickyt. Abby végzıs középiskolás lány volt, és sokat vihogott, Nagy Dave pedig már csaknem húsz éve fızte a vacsorát Ivánnál. A kétgyermekes családapa jobb alkarjára egy skorpiót tetováltatott. Dave csaknem százötven kilót nyomott, és a konyhában mindig fénylett az arca. Mindenkinek adott valami becenevet, ıt például Katie Katnek szólította. Az esti roham kilencig tartott. Amikor már kezdett kiürülni az étterem, Katie letakarította és bezárta a pincérállást. Amíg arra várt, hogy az utolsó asztaloktól is távozzanak a vendégek, behordta a tányérokat a mosogatófiúkkal. Az egyik asztalánál egy fiatal pár ült, és ahogy fogták egymás kezét az asztal fölött, Katie meglátta az ujjukon a győrőt. Vonzóak és boldogok voltak, és Katie-n déjà vu érzés lett úrrá. Egyszer, valamikor réges-régen ı is ilyen volt, ha csak egy pillanatra is. Legalábbis akkor azt hitte, mert azóta rájött, hogy az a pillanat is csak illúzió volt. Elfordult a boldog pártól, és arra gondolt, bárcsak ki tudná törölni az agyából az emlékeit, és soha többé ne támadna ilyen érzése. 13

2. fejezet Másnap reggel Katie kilépett a verandára, kezében egy csésze kávéval. A padlódeszkák nyikorogtak a csupasz lába alatt. A korlátnak dılt. Az egykori virágágyásban liliom nyílt a vadfő szálai között. Katie megemelte a csészét, és aprót kortyolt belıle, alaposan kiélvezve a kávé aromáját. Tetszett neki itt. Southport más volt, mint Boston vagy Philadelphia vagy Atlantic City, ahol egy pillanatra sem ült el a forgalom zaja, végtelen sokféle szag terjengett a levegıben, és a járdán hömpölygött az emberár. Ráadásul életében elıször magáénak mondhatta a lakóhelyét. A házikó nem volt valami nagy, de csak az övé volt egy jó, félreesı helyen, és ı ezzel bıven beérte. Két egyforma, deszkafalú építmény állt egy kaviccsal felszórt ösvény végén, az egykori vadászházak mögötti tölgy- és fenyıliget pedig egészen a tengerpartig nyúlt. A házikónak elég kicsi nappalija és konyhája, valamint gardróbszekrény nélküli hálószobája volt, viszont bútorokkal együtt lehetett kibérelni, még hintaszékek is álltak a verandán, és mindezért igazán jutányos lakbért kértek. A faanyag még nem korhadt, de a sokéves elhanyagoltság miatt az egész épületet belepte a por. A tulajdonos fölajánlotta, hogy megveszi a szükséges eszközöket, ha Katie hajlandó valamelyest kicsinosítani a házat. Így mióta beköltözött, a szabadideje jó részét négykézláb vagy széken állva töltötte. Addig sikálta a fürdıszobát, amíg az csillogottvillogott, és még a plafont is lemosta nedves ronggyal. Az ablakokat ecettel törölte le, és órákon át térdepelt a konyha padlóján, hogy amennyire lehet, eltüntesse a linóleumról a rozsdafoltokat meg a mocskot. A fal repedéseit kiglettelte, majd simára smirglizte. A 14

konyha falát vidám, sárga színőre festette, a faliszekrényeket pedig csillogó fehérre. A hálószobája immár világoskék volt, a nappali bézs színő, és az elızı héten a kanapé is új huzatot kapott, amitıl gyakorlatilag vadonatújnak nézett ki. Most, hogy túl volt a munka dandárján, délutánonként szívesen üldögélt a verandán, és a könyvtárból kivett könyveket olvasgatta. A kávén kívül az olvasás volt az egyetlen luxus, amit engedélyezett magának. Tévéje, rádiója, mobiltelefonja, mikrohullámú sütıje nem volt, sıt még autója sem, és az összes holmija elfért egyetlen táskában. A huszonhét éves, egykor hosszú hajú, szıke lánynak nem voltak igazi barátai. Amikor beköltözött, nem volt szinte semmije, és az elmúlt hónapok alatt sem halmozott föl túl sokat. A borravalója felét félretette, és a pénzt minden este szépen betette a veranda alatt ırzött kávésdobozba. Vészhelyzetre tartalékolta azt a pénzt, és inkább éhen maradt, mint hogy hozzányúljon. Már a puszta gondolatra is föllélegzett egy kicsit, hogy a pénz ott van, mert tisztában volt vele, hogy a múlt nem tágít, és bármikor visszatérhet. A múlt árnyai bizonyára most is portyáznak, szimatolnak, tővé teszik érte az egész világot, és napról napra egyre dühösebbek lesznek. Jó reggelt! zökkentette ki merengésébıl egy hang. Nyilván te vagy Katie. Katie megfordult. Hosszú, borzas, barna hajú nı integetett neki a szomszédos házikó rozzant verandájáról. Ránézésre harmincöt körül járhatott, farmert és könyékig felgyőrt ujjú inget viselt. A feje búbján napszemüveg fészkelte be magát a zilált, göndör fürtjei közé. Kis szınyeget tartott a kezében, és mintha azon vívódott volna, hogy kirázza-e vagy sem, míg végül félredobta, és elindult Katie felé. Energikusan, könnyedén mozgott, látszott, hogy rendszeresen sportol. 15

Irv Benson mondta, hogy szomszédok leszünk. A tulaj, futott át Katie agyán. Én nem is tudtam, hogy valaki beköltözik még ide. Szerintem ı sem hitte volna. Majd leesett a székrıl, amikor mondtam neki, hogy kivenném a házat. A nı idıközben odaért Katie verandájához, és a kezét nyújtotta. A barátaim Jonak szólítanak mondta. Szia! Katie kezet fogott vele. Hát nem hihetetlen, hogy ilyen pompás idınk van? Tényleg szép ez a reggel bólintott Katie. Mikor költöztél be? Tegnap délután. És aztán, öröm a köbön, nagyjából egész éjjel tüsszögtem. Szerintem Benson összeszedte az összes port, ami az útjába akadt, és itt tárolta. El se hinnéd, hogy néz ki belülrıl az a ház. Katie az ajtó felé intett a fejével. Ugyanez volt a helyzet nálam is. Hát, pedig nagyon nem úgy néz ki. Bocs, de nem tudtam megállni, hogy a konyhámból be ne kukkantsak az ablakodon. Ez a ház vidámságot áraszt. Én viszont egy poros, pókoktól hemzsegı sötétzárkát béreltem ki. Mr. Benson megengedte, hogy kifessem a házat. Azt elhiszem. Bármit, csak ne neki kelljen csinálnia. Lefogadom, hogy nekem is meg fogja engedni. Neki lesz egy szép, tiszta háza, mi meg dolgozhatunk vele. Fanyar mosollyal folytatta: Mióta laksz itt? Katie keresztbe fonta a karját. A délelıtti napsütés már kezdte melengetni az arcát. Már majdnem két hónapja. Én nem hiszem, hogy bírni fogom itt annyi ideig. Ha még sokáig úgy tüsszögök, mint az éjjel, alighanem leesik a fejem. A 16

napszemüvegéért nyúlt, és az ingével törölgetni kezdte a lencséjét. Hogy tetszik Southport? Egészen más világ, nem igaz? Hogy érted ezt? A kiejtésedbıl ítélve nem vagy környékbeli. Talán valahonnan északról jöttél? Katie kis szünet után bólintott. Gondoltam folytatta Jo. És eltart egy ideig, mire az ember megszokja Southportot. Illetve én mindig is szerettem, de hát elfogult vagyok a kisvárosokkal szemben. Idevalósi vagy? Itt nıttem fel, aztán elmentem, de végül visszajöttem. A szokványos történet, nem igaz? Meg aztán ilyen porfészket nem találsz akárhol. Katie elmosolyodott, és egy kis ideig egyikük sem szólalt meg. Jo nyugodtan állt szomszédnıje elıtt, és várta, hogy ı tegye meg a következı lépést. Katie kortyolt egyet a kávéjából, és az erdıt bámulta, de aztán eszébe jutott, hogy mit kíván a jó modor. Kérsz egy csésze kávét? Most fıztem. Jo visszatette a napszemüvegét a feje búbjára, és hátratolta vele a hajtincseit. Tudod, szívbıl reméltem, hogy megkérdezed. Nem kérek, könyörgök egy csésze kávéért. Még nem csomagoltam ki a konyhacuccaimat, a kocsim meg szervizben van. Tudod, hogy milyen érzés koffein nélkül szembenézni a hosszú nappal, ami elıtted áll? El tudom képzelni. Igazság szerint kıkemény koffeinfüggı vagyok. Különösen az olyan napokon, amikor ki kell csomagolnom. Említettem már, hogy utálok kicsomagolni? 17

Szerintem még nem. Nagyjából a legszörnyőbb dolog a világon. Agyalsz, hogy mit hova tegyél, és folyton megbotlasz valamiben, ahogy a nagy kupiban gázolsz. De ne félj, nem vagyok az a fajta szomszéd, aki az ilyesmiben segítséget kér. Hanem a kávé Gyere intett Katie. Csak azt ne felejtsd el, hogy a bútorok többségét a házzal együtt kaptam. Miután átvágtak a konyhán, Katie elıvett a szekrénybıl egy csészét, színültig teletöltötte kávéval, és odaadta Jónak. Bocs, de tejszínem és cukrom sincs. Az nem is kell mondta Jo, és elvette a csészét. Megfújta a kávét, majd szürcsölve ivott belıle. Oké, most már hivatalosan is bejelenthetem szólalt meg. Mostantól kezdve te vagy a legjobb barátom az egész világon. Ez annyira finom! Örülök, hogy ízlik mondta Katie. Bensontól hallottam, hogy Ivannál dolgozol. Pincérkedem. Nagy Dave megvan még? Miután Katie bólintott, Jo folytatta: Még középiskolás se voltam, amikor ı már ott fızött. Még mindig becenevet ad mindenkinek? Igen felelte Katie. És mi van Melodyval? Még mindig mondogatja, hogy milyen helyes fiú egyik-másik vendég? Minden egyes mőszakban. És Ricky? Még mindig ráhajt az új pincérlányokra? Miután Katie ismét bólintott, Jo elnevette magát. Ott soha nem változik semmi. Te is dolgoztál ott? 18

Nem, de ez egy kisváros, és Ivan étterme itt valóságos intézmény. Meg aztán minél tovább élsz Southportban, annál inkább megérted, hogy ebben a városban nincsenek titkok. Mindenki tud mindenki más viselt dolgairól, és egyesek, mint például Melody, szinte mővészi tökélyre fejlesztették a pletykát. Engem ez régebben megırjített. Persze, Southport lakóinak fele ilyen. Nem sok szórakozásuk van a pletykálkodáson kívül. Mégis visszajöttél. Jo vállat vont. Hát, igen. Mit mondhatnék erre? Lehet, hogy szeretem, ha megırjítenek. Kortyolt még egyet a kávéjából, és az ablak felé intett. Tudod, bármilyen régóta élek itt, eddig fogalmam sem volt róla, hogy ez a két házikó egyáltalán létezik. A tulaj szerint vadászházak voltak. Régen az ültetvényhez tartoztak, aztán meg ki lehetett bérelni ıket. Jo a fejét csóválta. El sem hiszem, hogy kiköltöztél ide. De hát te is kiköltöztél mutatott rá Katie. Igen, de nekem csak azért jutott eszembe, mert tudtam, hogy nem egyedül lakom majd a murvás út végén, a semmi közepén. Ezen a kissé félreesı helyen. Éppen ezért vettem ki ezer örömmel, gondolta Katie. Nem olyan vészes mondta hangosan. Már megszoktam. Remélem, én is megszokom majd. Jo megfújta a kávéját. Szóval, mi szél hozott Southportba? Mert abban biztos vagyok, hogy nem az Ivan által kínált karrierlehetıség. Talán rokonaid élnek errefelé? Szüleid, testvéreid? Nem felelte Katie. Csak én. A barátod után jöttél? Nem. 19

Szóval csak úgy ideköltöztél? Igen. És ugyan mi az ördögnek? Katie nem felelt. Ugyanezeket a kérdéseket tette föl Ivan, Melody és Ricky is. Tudta, hogy minden hátsó szándék nélkül kérdezgetik, pusztán a természetes kíváncsiság vezérli ıket, de nem nagyon tudta, mit mondhatna hacsak nem az igazat. Egyszerően újra akartam kezdeni mindent. Jo megint ivott a kávéjából, és közben szemmel láthatóan Katie válaszát emésztgette, de meglepı módon nem kérdezısködött tovább. Csak bólintott. Ezt megértem. Néha az embernek pontosan arra van szüksége, újrakezdésre. És szerintem bámulatra méltó, hogy te belevágtál. Sok embernek nincs hozzá bátorsága. Úgy gondolod? Nem gondolom, hanem tudom felelte Jo. Szóval, mik a terveid mára? Amíg én nyavalygok, meg kicsomagolok, meg takarítok orrvérzésig. Késıbb majd be kell mennem dolgozni. De addig semmi különös. Még el kell szaladnom a boltba pár dologért. A Fisher-boltba mész, vagy be a városközpontba? Csak ide, Fisherhez. Találkoztál már a tulajjal? Az ısz hajú fickóval? Katie bólintott. Egyszer-kétszer. Jo kiitta a kávéját, betette a csészét a mosogatóba, majd felsóhajtott. Na jó mondta nem túl lelkesen. Elég az idıhúzásból. Ha most nem kezdek hozzá, sose leszek kész. Kívánj nekem sok szerencsét. 20

Sok szerencsét. Jo gyors mozdulattal búcsút intett. Örülök, hogy megismertelek, Katie. Katie a konyhaablakból látta, hogy Jo kirázza az elıbb félredobott szınyeget. A nı egész barátságosnak tőnt, de ı nem volt biztos benne, hogy vágyik-e a társaságra. Talán jól jöhet, ha néha szomszédolhat egy kicsit, gondolta, de már igencsak megszokta az egyedüllétet. Ugyanakkor tudta azt is, hogy egy kisvárosban nem tarthat örökké ez az önként vállalt elszigeteltség. Hiszen muszáj dolgoznia, boltba járnia, jönnie-mennie a városban; az étteremben egyik-másik vendég máris megismeri. És nem tagadhatta azt sem, hogy jólesett beszélgetni Joval. Valamiért úgy érezte, abban a nıben több rejlik, mint amennyi elsı ránézésre látszik, úgy érezte, van benne valami valami bizalomgerjesztı, bár maga sem tudta, miért gondolja ezt. Ezenkívül egyedülálló nı, ami határozottan elıny. Katie inkább meg sem próbálta elképzelni, hogyan reagált volna, ha egy férfi költözik a szomszédjába; eltőnıdött rajta, vajon miért nem fordult meg soha a fejében ez az eshetıség Kimosta a kávéscsészéket, majd visszatette ıket a faliszekrénybe. Ismerıs volt a mozdulat, ahogy reggeli után eltesz két csészét, és egy pillanatra rátörtek a hátrahagyott élete emlékei. Egymáshoz kellett préselnie a két kezét, és vennie kellett néhány mély lélegzetet, hogy elmúljon a remegés. Két hónapja még ez sem lett volna elég, sıt még két hete is alig-alig tudott parancsolni a kezének. Örült, hogy már nem olyan elsöprı erejőek a szorongásrohamai, ugyanakkor ez arra is utalhatott, hogy kezd megnyugodni, elkényelmesedni, és ezt ijesztınek találta. Hiszen nem engedheti meg magának, hogy elkényelmesedjen, hogy lankadjon az ébersége. 21

Ezzel együtt hálát adott a sorsának, hogy Southportba vetette. Ez a pár ezer lakosú, történelmi városka pontosan ott fekszik, ahol a Cape Fear folyó a part menti hajózható csatornába torkollik. A széles járdák, árnyas fák, homokos talajban viruló virágok földje ez. Az ágakon spanyolmoha nı, az aszott fatörzseken fojtóbab kúszik fel. Katie sokszor elnézte az utcán biciklizı, labdát rugdosó fiúkat, és elálmélkodott azon, hogy szinte minden sarokra jut egy templom. Esténként tücskök ciripeltek, békák kuruttyoltak, és Katie arra gondolt, hogy ez a hely kezdettıl fogva megfelelınek tőnt. Itt biztonságban érezte magát, és Southport valahogy mintha hívogatta volna, mintha menedéket ígért volna neki. Katie belebújt az egyetlen pár lábbelijébe, a viseltes Converse edzıcipıbe. A fiókos szekrénye nagyrészt üresen állt, és a konyhában alig volt ennivaló, de amikor kilépett a napfényre, és elindult a bolt felé, azt gondolta: Ez az otthonom. Beszívta a jácint és a frissen nyírt fő illatát, és tudta, hogy évek óta nem érezte ennyire boldognak magát. 22

3. fejezet A férfinak már a húszas évei elején ıszülni kezdett a haja, és nem is úszta meg a kedélyes baráti ugratást. És még csak nem is szép lassan következett be a változás, nem fokozatosan lett ezüstös színő itt-ott pár hajszála. Ehelyett az történt, hogy az egyik év januárjában még fekete volt a haja, a következı januárra pedig már alig maradt benne sötét szál. A két bátyjához kegyesebb volt a sors, igaz, az utóbbi években az ı pajeszuk is kifehéredett egy kicsit. A szüleik sem tudtak magyarázatot adni a dologra; amennyire tudták, Alex Wheatley mind apai, mind anyai ágon anomáliának számított. Ez azonban ıt furcsamód nem zavarta. Sıt, gyanította, hogy a hadseregben az ısz haja meggyorsította az elımenetelét. A katonai bőnügyi nyomozó hatóság, a CID munkatársaként Németországban, majd Amerikában, Georgia államban állomásozott. Tíz évig foglalkozott a katonai bőncselekmények felderítésével, a szökéstıl a betörésen át egészen a családon belüli és nemi erıszakig, sıt gyilkosságig. Idırıl idıre elıléptették, végül harminckét évesen ırnagyi rangban vonult nyugdíjba. Miután letette a lantot, és befejezte katonai pályafutását, a felesége szülıvárosába, Southportba költözött. Friss házasok voltak, akkor várták elsı gyermeküket, és bár Alex úgy tervezte, hogy a bőnüldözésben próbál elhelyezkedni, az apósa fölajánlotta, hogy megvásárolhatja tıle a családi vállalkozásukat. Az ódivatú vidéki bolt külsı falát fehér deszkaburkolat borította, a zsalugátereket kékre festették, fedett verandája volt, a bejárat mellett 23

pad állt, és az üzlethelyiség fölött, az emeleten volt a lakás. Az efféle boltok nagyon régen élték fénykorukat, és mára többé-kevésbé kihaltak. Az épület egyik oldalára hatalmas magnóliafa vetett árnyékot, elıtte pedig egy tölgyfa állt. A parkolónak csak az egyik felét betonozták le, a másik felét murvával szórták föl, de csak nagyon ritkán állt üresen. Alex apósa még Carly születése elıtt nyitotta meg a boltot, amikor az épületet jóformán csak szántóföldek vették körül. Büszke volt az emberismeretére, és arra törekedett, hogy legyen raktáron minden, amire a vevıknek szükségük lehet, így aztán kissé zsúfolt lett az üzlet. Alex ugyanígy állt a dologhoz, és nemigen változtatott a bolt jellegén. Öt-hat polcsoron élelmiszerek és tisztálkodási szerek sorakoztak, hátul a hőtıszekrények szénsavas üdítıtıl, ásványvíztıl, sörtıl, bortól roskadoztak, és ahogy minden vegyesboltban, itt is voltak a pénztár közelében rácsos állványok, amelyekrıl a kedves vevı lekaphatott egy kis csipszet, cukorkát meg mindenféle egészségtelen mőkaját. Alex üzlete azonban csak ennyiben hasonlított egy átlagos vegyesboltra. A polcokon ugyanis volt horgászfelszerelés, friss csali, és kis grillbüfé is várta a vendégeket: a hamburgert, hot dogot, melegszendvicset Roger Thompson sütötte, aki egykor a Wall Streeten dolgozott, de aztán Southportba költözött, mert egyszerőbb, csendesebb életre vágyott. Ezenkívül lehetett DVD-t kölcsönözni, volt többféle lıszer, esıkabát, esernyı, sıt, még bestsellerek és klasszikus regények szerény választékát is kínálta az üzlet. Lehetett kapni autógyertyát, ékszíjat, benzineskannát, és Alex a szomszédos helyiségben lévı géppel kulcsmásolatot is tudott készíteni. Volt továbbá egy kis töltıállomás három kúttal, a mólón lévı negyedikbıl pedig a vízi jármőveket lehetett megtankolni; ezt a kishajókikötın kívül csak itt lehetett megtenni. A pult közelében kapros savanyúság és sós vízben fıtt 24

mogyoró sorakozott a polcokon, valamint néhány kosár friss zöldség is kellette magát. Meglepı módon nem volt olyan nehéz fenntartani a készletet. Egyes árucikkek rendszeresen forogtak, mások nem. Alex az apósához hasonlóan jó érzékkel meg tudta állapítani, hogy mire van szüksége valakinek, amint belépett a boltba. Mindig észrevett és eszébe vésett olyan dolgokat, amit mások nem, ennek a képességének már a katonai rendırségnél mérhetetlenül nagy hasznát vette. Mostanában szüntelenül toldozta-foldozta az árukészletet, hogy lépést tartson a vásárlók változó ízlésével. Azelıtt nem gondolta volna, hogy egyszer ilyesmivel foglalkozik majd, de jó döntés volt, már csak azért is, mert így szemmel tudta tartani a gyerekeket. Josh már iskolába járt, Kristen viszont még ıszig nem, így ı az üzletben töltötte napjait. Alex kialakított a pénztár mögött egy játszósarkot, ahol az ı vidám, beszédes kislánya igen jól érezte magát. Csak ötéves volt, de már tudta kezelni a kasszát, és vissza is adta az aprót, igaz, föl kellett állnia egy kis zsámolyra, hogy elérje a pénztárgép billentyőit. Alex mindig nagy élvezettel figyelte, milyen arcot vágnak az idegenek, amikor Kristen sorra beüti a tételeket. Ezzel együtt tudta, hogy ez nem nevezhetı ideális gyerekkornak, még akkor sem, ha a kislánynak nincs összehasonlítási alapja. Alex ıszinte pillanataiban kénytelen volt beismerni, hogy a gyerekeirıl való gondoskodás meg az üzlet vezetése minden energiáját fölemészti. Néha úgy érezte, épphogy boldogul a sok feladattal: ebédet készíteni Josh-nak, elvinni az iskolába, leadni a rendeléseket a beszállítóknak, tárgyalni a kereskedıkkel, kiszolgálni a vevıket, és közben arra is figyelni, hogy Kristen ne unatkozzon. Tıle telhetıen szánt idıt a gyerekeire: biciklizett, sárkányt eregetett velük, és 25