T Á R S A D A L O M T Ö R T É N E L E M M Û V E L Ô D É S 2010.4 TUDOMÁNYOS SZEMLE MAGYARORSZÁG FELBOMLÁSA ÉS A TRIANONI BÉKESZERZÔDÉS A MAGYAR ÉS A SZLOVÁK KOLLEKTÍV EMLÉKEZETBEN 1918 2010. I. RÉSZ BEVEZETÔ: Miroslav Michela Zahorán Csaba: Variációk egy témára TRIANON ÉS A POLITIKAI GONDOLKODÁS: Romsics Ignác: Trianon és a magyar politikai gondolkodás; Simon Attila: A két világháború közti kormánytámogató (aktivista) szlovákiai magyar politika viszonya Trianonhoz...; Roman Holec: A Trianon-diskurzus a szlovák szépirodalomban TRIANON ÉS A TÖRTÉNELMI EMLÉKEZET: Kovács Éva: Trianon traumatikus emlékezetérôl; Ablonczy Balázs: Legitimitás és mítosz között; Lucia Segl ová: Történelmi képek a turóci régióban 1918 végén TÖRTÉNELEM ÉS OKTATÁS: Vajda Barnabás: A közös történelem a korszerû történelem tankönyvek kontextusában; Viliam Kratochvíl: Multiperspektivikus módszerek a történelemtankönyvekben; Jakab György: A magyarországi történelemoktatás anomikus viszonyai SZEMLE: Demmel József, Lukács B. György recenziói
LIMES 2010.4 TUDOMÁNYOS SZEMLE Magyarország felbomlása és a trianoni békeszerzôdés a magyar és a szlovák kollektív emlékezetben 1918 2010. I. TATABÁNYA
TARTALOM Magyarország felbomlása és a trianoni békeszerződés a magyar és a szlovák kollektív emlékezetben 1918 2010 A Szlovák Tudományos Akadémia és a Magyar Szlovák Történész Vegyesbizottság érsekújvári konferenciájának előadásai Szerkesztette: Miroslav Michela Zahorán Csaba BEVEZETŐ Miroslav Michela Zahorán Csaba: Variációk egy témára... X Trianon és a Politikai gondolkodás Romsics Ignác: Trianon és a magyar politikai gondolkodás... XX Simon Attila:... a magyar nép ebben a köztársaságban lett nemzetté A két világháború közti kormánytámogató (aktivista) szlovákiai magyar politika viszonya Trianonhoz és az első Csehszlovák Köztársasághoz... XX Roman Holec: A Trianon-diskurzus a szlovák szépirodalomban... XX Trianon és a kollektív emlékezet Kovács Éva: Trianon traumatikus emlékezetéről... X Trianon és a történelmi emlékezet Ablonczy Balázs: Legitimitás és mítosz között... XX Lucia Segľová: Keletkezés, megszűnés és valami a kettő között. Történelmi képek a turóci régióban 1918 végén... XX történelem és oktatás Vajda Barnabás: A közös történelem a korszerű történelem tankönyvek kontextusában... XX Viliam Kratochvíl: Multiperspektivikus módszerek a történelemtankönyvekben (A másik narratívájához)... XX Jakab György: A magyarországi történelemoktatás anomikus viszonyai... XX
Limes 4 Limes Szemle Demmel Jószef: A kánon határai. Ľudovit Stúr legújabb életrajzáról... XX Lukács B. György: Források a Muravidék történetéhez... XX Információk... XX
Limes 5 Bevezető Miroslav Michela Zahorán Csaba Variációk egy témára Azt gondolhatnánk, hogy Trianonról, kilencven évvel a békeszerződés aláírása után, már nem lehet újat mondani. A téma azonban mindmáig aktuális, és nemcsak a történészek közötti tudományos vitákban van jelen, hanem meglehetősen szerencsétlen módon a politikában, sőt az államközi kapcsolatokban is. A 2010-es év különösen sűrű volt Trianon vonatkozásában. Magyarországon és Szlovákiában is parlamenti választásokat tartottak, ráadásul épp a gyökeresen másképp értelmezett évforduló környékén, így nem csoda, hogy a történelmi események, pontosabban azok máig ható következményei, és az egész kérdés politikai instrumentalizálása nagymértékben befolyásolták a közbeszédet mindkét országban. Magyarországon a kormányváltást követően a békeszerződés ismét a nemzet- és emlékezetpolitika fontos részévé vált. Az inkább csak szimbolikus jelentőséggel bíró, Trianon-emléktörvénynek is nevezett törvény 1 elfogadása mellett a magyar parlament megkönnyítette a Magyarországon kívüli magyarok magyar állampolgársághoz való jutását is azaz a kettős állampolgárság megszerzését. Ez az intézkedés szintén közvetlenül kapcsolódik Trianonhoz, hiszen tulajdonképpen a kilenc évtizede aláírt békeszerződés következményeit hivatott kezelni az eddigiektől eltérő módon. Szlovákia nem maradt adós a válasszal: az ország szuverenitását féltő szlovák törvényhozás is módosította a szlovák állampolgársági törvényt, kilátásba helyezve a szlovák állampolgárság megvonását a kettős állampolgároktól. A pozsonyi parlamenti vitákban ismét felsejlett a nagymagyar nacionalizmus és revizionizmus rémképe, a Szlovák Nemzeti Párt pedig kifejezetten Trianonnal kampányolt Révkomáromban konferenciát rendezett a békeszerződésről, majd felavatott egy Trianon-emlékoszlopot a határátkelőn. De ugyanabban a városban, ugyanazon a napon, ugyanannak az eseménynek egy másik emlékművet is állítottak a református parókia udvarán egy magyar Trianon-emlékoszlopot. A gyűlés egyik szónoka Raffay Ernő történész és egykori MDF-es politikus volt. A két emlékmű és a két ünnepség akár a párhuzamos nemzeti történelemszemléleteket is jelképezhetné, amelyek nem tudnak, de nem is nagyon akarnak egymással találkozni, ugyanis elég jól megvannak önmagukban is. Ám Trianonról másképp is lehet beszélni, nemcsak úgy, mint a fentebb említett esetekben. Igaz, ez jóval kevesebb publicitással és érdeklődéssel is jár. A 2010. június 24 25- én, Érsekújváron megtartott, a Magyarország felbomlása és a trianoni békeszerződés a magyar és a szlovák kollektív emlékezetben 1918 2010 nevet viselő konferencia a szakmai eredmények mellett azzal az üzenetértékkel is bírt, hogy Trianonról ilyen zaklatott körülmények közepette is lehet higgadt, tudományos eszmecserét folytatni. Erre reflektáltak rövid felszólalásaikban a jelenlévő diplomaták is az óhajt, hogy a múlt ne legyen aktuálpolitikai ügy, Heiser Antal, Magyarország szlovákiai nagykövete fogalmazta meg. A diplomata ugyanakkor abbéli reményét is kifejezte, hogy talán tovább folytatód-
Miroslav Michela Zahorán Csaba 6 Variációk egy témára nak a közös projektek is például a magyar-szlovák történelemtankönyv elkészítése. Peter Weiss, Szlovákia magyarországi nagykövete is kitért arra, hogy a békeszerződés ürügyén lehetőség nyílik a történészek közötti vitákra, a vélemények ütköztetésére, ami önreflexióra késztethet. Ez pedig idővel a politikai elitbe és a társadalom szélesebb rétegeibe is átszivároghat. A konferenciát a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársai, Miroslav Michela és Vörös László szervezték, a Magyar Szlovák Történész Vegyesbizottsággal együttműködve és az érsekújvári Rotary Club támogatásával. A kérdéskörnek bőséges, elsősorban politika- és diplomáciatörténeti szakirodalma van, amely egyrészről segít jobban megismerni a múltat, másrészről viszont régóta a történettudományon belül zajló viták tárgyát képezi. Ezzel szemben a történeti emlékezetnek, mint fontos társadalmi jelenségnek a kutatása még mindig gyerekcipőben jár. A szervezők ezért újszerű megközelítést választottak, és nem a klasszikus politikatörténetnek szentelték a konferenciát. Azaz ezúttal nem a történelmi Magyarország felbomlásának okait és következményeit kívánták elemezni, hanem inkább arra összpontosítottak, hogyan van jelen mindez a szlovák és magyar társadalomban, miképp élnek a történtekről alkotott elképzelések. Nemcsak neves magyar és szlovák történészeket, hanem a társadalomtudományok más területeinek elismert szakértőit is sikerült megszólítani és megnyerni a konferencián való részvételre, ami aláhúzta a rendezvény interdiszciplináris jellegét. Az eszmecsere célja az volt, hogy a résztvevők megvizsgálják a történelmi Magyarország felbomlásáról, a nemzetállamok létrejöttéről, a trianoni békeszerződésről és a következményekről szóló történetek működését 1918/1920 és 2010 között. Az egyes felszólalók Magyarország felbomlása/trianon múltbéli és jelenlegi ábrázolásait tanulmányozták a csehszlovákiai, szlovákiai és magyarországi kollektív emlékezetben. A szervezők arra törekedtek, hogy egy módszertanilag koherens megközelítést nyújtsanak az említett jelenségek vizsgálatához, mivel a konferencia eredményét egy szlovák nyelvű kötetben tervezik megjelentetni. A LIMES jelen száma e konferencia anyagából ad közre néhány tanulmányt. 2 Jegyzetek 1 A trianoni békediktátumról megemlékező és a magyar nemzet egységét leszögező 2010. évi XLV. törvényt a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről az Országgyűlés május 31-én fogadta el. 2 Terjedelmi és anyagi okokból a rendelkezésre bocsátott anyagot két részre kellett bontani, a tanulmányok másik része a LIMES következő számában fog megjelenni.
Limes 7 Trianon és a politikai gondolkodás Romsics Ignác Trianon és a magyar politikai gondolkodás Az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírása óta közel 90 esztendő telt el. E szűk évszázad alatt Trianon folyamatosan jelen volt a magyar politikai gondolkodásban. A probléma megítélése ugyanakkor koronként változott. Írásunkban a 20. század három nagy időszakának, a Horthy-korszaknak, az 1945 és 1947 közötti koalíciós időszaknak és a Kádár-kornak a Trianon-felfogását vázoljuk fel, rövid kitekintéssel a rendszerváltás utáni évekre. 1. A Horthy-kor A Horthy-kor vezető elitje történelmi véletlenként és totális igazságtalanságként fogta föl Trianont, s válasza rá a teljes elutasítás volt. Ez nemcsak az országzászló félárbocra eresztésében, az iskolai oktatás előtt és után deklamáltatott Magyar Hiszekegy mondanivalójában és a különböző irredenta jelszavak hangoztatásában fejeződött ki, hanem az irodalom, a művészetek (köztéri szobrászat!) és a társadalomtudományok reflexióiban is. A teljes elutasítás álláspontját és az integrális vagy optimális revízió ebből logikusan következő programját változatos érvrendszer támasztotta alá. A kor történészei kidolgozták például a magyarok Kárpát-medencei elsőbbségének a tézisét, amely szerint a honfoglalás pillanatában idegenek nem, illetve csak elhanyagolható számban éltek a magyar törzsek által birtokba vett területeken. A historizáló gondolkodás ebből azt a konklúziót vonta le, hogy a Kárpátok északi lánca és az Adria közötti területekre történeti joga egyedül és kizárólag a magyar nemzetnek van. 1 A magyar békedelegáció vezetőjeként és az 1928- as Igazságot Magyarországnak című kötet nyitó tanulmányának szerzőjeként Apponyi Albert a magyarság kulturális fölényét és különleges politikai szervezőképességét hangsúlyozta, amely a térség minden más nációjától megkülönböztette, és egyedül őt tette alkalmassá a Nyugat védelmére, valamint a római és a brit világbirodalmakéhoz hasonló civilizatórikus misszió betöltésére a Duna-medencében. 2 A történelmi Magyarország visszaállítását alátámasztani hivatott érvek közé tartozott az ún. Szent István-i állameszme is. Eszerint a nemzetiségek magyarországi elnyomása minden valóságalapot nélkülöz; Szent István és utódainak az országa lényegénél, belső szelleménél fogva mindenkor a nemzetiségek barátja volt; ezt szívük mélyén az elszakadt nemzetiségek is tudják, és ezért a Szent István-i birodalom, azaz Nagy-Hungária összes népeinek újraegyesülése csupán idő kérdése. Ez olyan egymástól távol álló személyiségek Trianon-felfogását is jellemezte, mint amilyen például a 30-as években már egyértelműen németellenes és a rendszer liberális ellenzéke felé közeledő Szekfű Gyula, illetve a fasiszta és 1944-ben a németek kegyéből hatalomra kerülő Szálasi Ferenc volt. 3 A Trianonnal szembeni 1920
Romsics Ignác 8 Trianon és a politikai gondolkodás és 1945 közötti revíziós propaganda negyedik tipikus argumentuma a Közép-Duna medence földrajzi és gazdasági egysége, illetve az itt élő népek gazdasági egymásrautaltsága volt. A földrajzi szempont hangoztatta például Teleki Pál is a nemzetalkotó tényezők legfontosabbika, és a békekonferencia nagyot hibázott, amikor döntéseit a nyelvi különbségekre alapozta. 4 Bethlen István, aki a kor legmeghatározóbb politikusa volt, mindezeket sajátos stratégiai, illetve biztonsági szempontokkal egészítette ki. Úgy gondolta, hogy az Osztrák Magyar Monarchiát felváltó fragmentált kisállami struktúra a térséget hagyományosan fenyegető orosz és német behatolás számára egyaránt kedvezőbb feltételeket teremtett. Ezt elkerülendő hangoztatta elengedhetetlen a térség államai közötti szoros együttműködés, amelynek viszont előfeltétele a magyar revízió. A fenti érvek egyike sem volt teljesen légből kapott, az igazság néhány elemét mindegyik tartalmazta. Ezek az igazságelemek azonban olyan mértékben keveredtek csúsztatásokkal, féligazságokkal, elhallgatásokkal és téveszmékkel, hogy végeredményben egyáltalán nem a magyar társadalom múlt- és önismeretét, valamint politikai tisztánlátását növelték, hanem éppen ellenkezőleg: illúziókat és megalapozatlan reményeket keltettek a lakosság széles köreiben. A birodalmi gondolat természetesen nem kizárólagosan uralta a két világháború közötti magyar politikai gondolkodást. Az integrális vagy nagy-revízió eszméje mellett jelen volt az etnikai elvű revízió programja is. Az ellenzéki pozícióban levő különböző liberális és liberális demokrata csoportok lényegében ezt képviselték. nem törekszünk egyébre, mint az ország etnográfiai kikerekítésére és a külföldi magyar kisebbségek hathatós védelmére fogalmazta meg a polgári radikálisok revíziós programját Vámbéry Rusztem 1928-ban. A revízió írta a liberális Fenyő Miksa 1935-ben nem lehet más, mint a magyarlakta vagy magyar többségek lakta területek visszacsatolása. 5 Lényegében ugyanezt vallották a szociáldemokraták is. Az emigráns Jászi Oszkár és a szellemi fenegyerek Szabó Dezső ennél is tovább mentek, és a trianoni határokat lényegében elfogadva keresték a megoldás kulcsát. A probléma lényege vélte Jászi nem a terület, hanem a területen élő népesség kulturális, nemzeti és nyelvi autonómiájának és megszervezésének a lehetősége vagy lehetetlensége. 6 Jászi dunai konföderációs gondolatát Szabó a kelet-európai szláv népekkel való összefogás víziójává tágította. Magyarországnak írta közelebbi és távolabbi szomszédjaival együtt két nagy lidércnyomása van: Németország és Oroszország, amelytől csak akkor szabadulhatnak meg, ha létrehozzák a Kelet-európai Államok Szövetségét. 7 A népi mozgalom meghatározó ideológusa, Németh László Jászihoz egyébként hasonlóan azt vallotta, hogy az Osztrák Magyar Monarchia és ezen belül a történelmi Magyarország felbomlása elkerülhetetlen volt. A Habsburg-monarchiát írta a nacionalizmus végső következése, a népek önrendelkezésének az elve dobta szét. Mihelyt nemzetiségeinket ez a tizenkilencedik századi elv teljesen hatalmába kerítette, Magyarország régi alakjában nem maradhatott fenn, az engedékenység éppúgy felrobbantotta volna, mint a türelmetlenség. Ebből az akkor hallatlan eretnekségnek számító gondolatból logikusan következett a másik eretnekség: a területi revízióról való lemondás és a dunai népek tejtestvériségének a hangoztatása. 8 A Trianonnal kapcsolatos két világháború közötti politikai gondolkodás sajátos regionális hajtása volt a transzilvanizmus. Ennek maximális verziói Erdély független állammá szervezését, illetve Románián belüli széleskörű területi autonómiáját propagálták, a mérsékeltebb elképzelések viszont megelégedtek volna a kulturális és/vagy
Romsics Ignác 9 Trianon és a politikai gondolkodás vallási autonómiával. Sokféleségéből következőleg a transzilván érvrendszer a különböző revizionista koncepciókkal éppúgy érintkezhetett, mint a dunai népek egymásrautaltságát és együttműködésük fontosságát hangoztató elképzelésekkel. 9 Sem a politikai baloldal, sem Jászi, Szabó, Németh László és a transzilván ideológusok hatását nem szabad lebecsülnünk. A két világháború között, s különösen az 1930-as és 40-es években eszmélődő ifjabb értelmiségi generációk gondolkodására kimutathatóan nagy hatást gyakoroltak. Saját generációjuk Trianonnal kapcsolatos felfogását viszont csak igen mérsékelten tudták befolyásolni, a kormánykörökét, az uralkodó elitét és az állami propagandát pedig egyáltalán nem. Jellemző példája volt ennek Rothermere 1927-es ismert fellépése a magyar határok etnikai elvű módosítása érdekében és ennek magyar fogadtatása. Az angol lord javaslatára Herczeg Ferenc, a két világháború közötti szellemi élet prominens alakja és a Magyar Revíziós Liga elnöke a szervezet 1927. július 27-i ülésén így válaszolt: az ún. Rothermere-vonal nem magyar javaslat, a magyar nemzet nem adja fel jogát a maga ezredéves [ ] államterületéhez. 10 Ez az attitűd jellemezte Bajcsy-Zsilinszky Endrét is, aki 1943-as Erdély-könyvében még mindig azt hangoztatta, hogy Erdélyt a maga egészében mint érintetlen egységet a Szent Korona fennhatósága alá kell visszahelyezni. 11 2. A koalíciós időszak A II. világháború után a magyar politikai és szellemi élet Trianon-felfogásában radikális és realista irányú fordulat vette kezdetét. A hatalomra került koalíciós pártok a két világháború közötti baloldali ellenzék mérsékelt revíziós elképzeléseiből indultak ki, és azokat próbálták alkalmazni az új helyzetre. Még az ebben a kérdésben legradikálisabb koalíciós partner, a reakciós Kisgazdapárt sem követelt az etnikai határoknál és annál többet, hogy a távolabbi tömbökben élő magyarok kapjanak autonómiát. A Nemzeti Parasztpárt főtitkára, Kovács Imre pedig így nyilatkozott: Sovinizmus az ezeréves határok követelése, és aki ezt követeli, az népellenes és antidemokrata, és mint kártékony elemet ki kell irtani a politikából. Nem [azonban] sovinizmus arról beszélni, hogy a magyarság szeretné a maga nemzeti államát kialakítani, mégpedig úgy, hogy a magyar etnikum területét fedje az új nemzeti állam. 12 A Szent István-i államelvvel, a történelmi határokkal és általában a különböző nagy-revíziós tervekkel való szakítás, illetve a nemzetiségi elv elfogadása a Nemzeti Parasztpárt kiemelkedő ideológusának, s egyben a Külügyminisztérium kebelén belül folyó béke-előkészítés tevékeny résztvevőjének, Bibó Istvánnak az 1946-os esszéiben nyert klasszikus és tágabb történeti, szociológiai és politikai perspektívába illeszkedő megfogalmazást. Kelet- és Közép-Európában írta például A kelet-európai kisállamok nyomorúságában a nemzetek egymás közötti elhatárolódásának a stabilizálását nem a történeti határ mentén kell keresni, mint Nyugat-Európában, hanem a nyelvhatár mentén. Mindazok a kísérletek, amelyek ezen a területen nyugat-európai mintára a történeti egységre támaszkodva többnyelvű népeket akartak egységes nemzeti tudattal megtölteni, mindenekelőtt a lengyel, a magyar és a cseh kísérlet, visszahozhatatlanul megbuktak. [ ] Az összes többi állítólagos szempontok: a földrajzi, gazdasági, stratégiai, kikerekítési, közlekedési és Isten tudja még miféle szempontok, [ ] valójában teljesen hiábavalóak, és nagyméretű alkalmazásuk a legnagyobb bajok forrásává lesz. 13
Romsics Ignác 10 Trianon és a politikai gondolkodás A két munkáspárt képviselői ennél is radikálisabban szakítottak a két világháború közötti domináns megközelítések alapelveivel. Révai József, a Magyar Kommunista Párt ideológiai kérdésekben irányadó vezetője 1945 végén és 1946 elején több alkalommal kifejtette, hogy nemcsak a történelmi, hanem a néprajzi határok követelése is irreális és káros. Az ész hangoztatta azt diktálja nekünk, hogy minden erőnket a határon túl maradt magyar kisebbséggel való kulturális, szellemi és gazdasági kapcsolatok kiépítésére, fenntartására és erősítésére összpontosítsuk. 14 A Szociáldemokrata Párt ugyancsak elvetette a revizionizmus bármely formáját, sőt egyes megnyilatkozásaiban még a kollektív jogokra épülő kisebbségvédelem eszméjét is. Mint Horváth Zoltán, a Népszava olvasóinak elmagyarázta: Nemcsak a Szent István-i határok hirdetése sovinizmus, sovinizmus az a világnézet is, amely azt hiszi, hogy valakit valamilyen jog megillet csak azért, mert ilyen vagy olyan nemzetiségű. 15 Az 1945 és 1946 fordulóján zajló sajtóviták és pártközi egyeztetések során a kommunista és a szociáldemokrata álláspont annyiban változott, hogy Erdélyt illetően hozzájárultak az 1920-as határok módosításának felvetéséhez. Egyetértés alakult ki közöttük abban is, hogy Jugoszláviával szemben értelmetlen lenne területi követelésekkel fellépni. A határ menti szlovák területek jövőjével kapcsolatban azonban továbbra is ellentét feszült közöttük. Az 1946. március 6-i pártközi értekezleten a kisgazda Auer Pál és a parasztpárti Farkas Ferenc egyaránt a kompakt magyar többségű vidékek visszakövetelését javasolta, míg a kommunisták és a szociáldemokraták képviselői hallani sem akartak erről. Ezért és a nagyhatalmak világosan kifejezésre juttatott ellenzése miatt az 1946. július 29-én kezdődő békekonferencián a magyar delegáció Csehszlovákiával szemben nem támasztott területi követelést. Romániától viszont 22 ezer négyzetkilométer átengedését kérte közel 2 millió lakossal, valamint területi autonómiát a Székelyföld számára. Amerikai tanácsra augusztus második felében a magyar delegáció ezt 4 ezer négyzetkilométerre, illetve kevesebb, mint félmillió lakosra redukálta. A békekonferencia azonban ismeretes módon ezt is elutasította, s a Pozsonnyal szembeni hídfő kivételével, amit Csehszlovákiának ítélt, az 1920-as határokat állította helyre. A békeszerződést 1947. február 10-én írták alá Párizsban. Lelkesedést Magyarországon természetesen senki részéről sem váltott ki, de olyan elkeseredést és hisztériát sem, mint 1920-ban a trianoni békeszerződés aláírása. Mindössze a Mindszenty József által celebrált bazilikai szentmiséről jelentették a tudósítók, hogy Mikor felcsendült a templomban az ének szava: Hol vagy István király, Téged magyar kíván, hangos zokogás tört fel a templomban lévők és a térre kiszorultak soraiból. 16 A magyar társadalom nemzeti kérdésre érzékeny része ezekben a napokban döbbent rá, és kezdett beletörődni abba, hogy nemcsak az integrális vagy optimális revízió irreális és elérhetetlen, hanem az etnikai revízió, illetve a méltányos kiegyezés is. Bibó István ezek után helyezkedett arra az álláspontra, hogy a trianoni határokat mind fizikailag, mind lelkileg elfogadva a magyarság a továbbiakban csak két dolgot tehet: a kölcsönös és feneketlen gyűlölködés örvényeit elkerülve példát ad a kisnépek közötti lojalitásra és mértéktartásra, és ugyanakkor felelősséget érez a határon túli magyarság sorsával szemben. 17 Ezzel egyidejűleg mások is hasonló véleményt alakítottak ki. Ezek közül legnagyobb jelentősége a Horthy-kor történész-ideológusa, Szekfű Gyula pálfordulásának volt. A II. világháború alatti magyar nemzetiségpolitikai anomáliákra és a zsidótörvényekre hivatkozva, ám nyilvánvalóan az új hatalmi helyzettel is számot vetve Szekfű arra az álláspontra helyezkedett, hogy Ezek után pedig egyszer s mindenkorra el kell némul-
Romsics Ignác 11 Trianon és a politikai gondolkodás nia minden revíziós törekvésnek és propagandának, s hogy a szomszédos államokkal szemben Magyarországnak a továbbiakban csak egyetlen kívánsága lehet: a náluk lakó magyarok állampolgári jogainak tisztességes megadása és emberies bánásmód velük. 18 A két világháború közötti konzervatív, úri Magyarország és a II. világháború utáni demokratikus, népi Magyarország két kiemelkedő reprezentánsa ezzel lényegében azzal a Révai Józseffel került közös platformra, aki 1945-től hirdette az etnikai elvű revízió irrealizmusát. A kommunista sajtó propaganda-szólamaiban, amelyek szerint máris beköszöntött volna a népek közötti örök béke és barátság kora, azonban sem ők, sem a magyar társadalom többsége nem hitt. Különösen nehéz volt feltételezni ezt a Romániából és Jugoszláviából spontán, Csehszlovákiából pedig szervezetten áttelepülők és új hazát, új otthont keresők tízezreinek a beszámolóit hallgatva. 3. Az ötvenes évek és a Kádár-kor Trianon és a határon túli magyarság ügye 1947 után nem jelent meg problémaként a nyilvánosságban. A hegemón pozícióba került marxista elmélet a tőkés-polgári kizsákmányolás sajátos aleseteként értelmezte a nemzeti fölé- és alárendeltséget, és azt hangoztatta, hogy mind Magyarország, mind a szomszédos országok következetes demokratáinak mindenekelőtt saját reakciósaikkal és sovinisztáikkal kell könyörtelenül leszámolniuk. Ha ezekkel leszámoltunk mi is és ők is, akkor népeink között felmerülő kérdések megoldásának útjából is elhárulnak az akadályok. 19 Ez a marxizmussal vegyített függetlenségi retorika az 1953 és 1956 közötti reformkommunista megújulási kísérletet is jellemezte. Nagy Imre nézetei annyiban azonban mégis különböztek Révai Józsefétől és Andics Erzsébetétől, hogy a függetlenségi eszme nála ismét valódi tartalmat nyert. Kossuth lelki szemei előtt vetette papírra 1956 januárjában a magyarság független, szuverén, önálló és szabad nemzeti létének biztosítására nem valamilyen nagyhatalomhoz, vagy hatalmi csoporthoz való csatlakozás lebegett, hanem a környező népekkel való szoros összefogás, szabad népek egyenjogú szövetsége (föderációja) keretében. Ezekhez az eszmékhez kell visszatérnünk. 20 Közvetlenül a forradalom előtt, 1956. szeptember 9-én a Szabad Nép Pándi Pál tollából nagy és kritikus hangvételű cikket közölt az erdélyi magyarság helyzetéről. 21 A forradalom két hete túlságosan rövid volt ahhoz, hogy a trianoni trauma kezelésével kapcsolatban releváns koncepciók kidolgozására kerülhetett volna sor. A közzétett pártés egyéb programok szinte mindegyike követelte Magyarország állami függetlenségének a helyreállítását, de egyik sem tért ki a magyar nemzet megosztottságára. Sporadikus adatok szerint azonban ez utóbbi is foglalkoztatta az embereket. 1956. október 22-én a miskolci egyetem diákparlamentjének az ülésén irredenta jelszavak ( Mindent vissza! ) hangzottak el, a Veszprém megyei Forradalmi Bizottság pedig október 29-én felhívásban követelte, hogy a kormány fordítson több figyelmet a határon túli magyarokra. Ugyanebben a felhívásban a Dunai Konföderáció kialakításának a szükségességéről is szó esett. Tudunk arról is, hogy Dobai István erdélyi jogász és környezete Erdély státusának az újrarendezéséről dolgozott ki memorandumot, amit az ENSZ-hez akartak eljuttatni. 22 Az 1956 novemberében hatalomra került új kommunista vezetés nagyfokú nemzetközi elszigeteltségben kezdte meg munkáját. Az elszigeteltségből való kitörés egyik eszköze a szomszédos szocialista országok bizalmának az elnyerése volt akár azon az áron is,
Romsics Ignác 12 Trianon és a politikai gondolkodás hogy az ottani magyar kisebbségeket a budapesti kormány sorsukra hagyja. Ezt a célt szolgálta Kádár János látogatása Romániában 1958 februárjában és Münnich Ferenc miniszterelnöké Csehszlovákiában 1958 decemberében. Tárgyalásaik során a magyar vezetők nemcsak arról biztosították román és csehszlovák partnereiket, hogy Magyarországnak semmiféle területi követelése nincs velük szemben, hanem arról is, hogy a román, illetve a csehszlovák nemzetiségi politikát megfelelőnek tartják, és hogy az ottani magyarság helyzetének alakulását Magyarország a két ország belügyének tekinti. Ennek következménye mindkét országban a magyar kisebbség helyzetének romlása lett. Az oktatás szocialista patriotizmusának erősítésére hivatkozva Csehszlovákiában ezt követően kezdték összevonni a magyar és a szlovák tannyelvű iskolákat, Romániában pedig 1959 márciusában egyesítették a magyar tannyelvű kolozsvári Bolyai Egyetemet a román tannyelvű Babeş Egyetemmel. Az 1960-ban életbe léptetett új csehszlovák alkotmány számos más magyarellenes diszkriminációnak is a jogi alapjává vált. A szlovákiai közigazgatási egységeket ennek alapján alakították át úgy, hogy a magyarok egy-két körzettől eltekintve mindenütt kisebbségbe kerültek, és ugyancsak erre hivatkozva váltották fel a nemzetiségeket közösségként felfogó addigi politikát az egyéni jogokat hangsúlyozó megközelítéssel. A magyar kisebbségek sorsa iránti közömbösség feltétlen szovjetbarátsággal és nagyfokú külpolitikai önállótlansággal egészült ki. Ennek az időszaknak a legitimációs ideológiája egy olyan történelemszemlélet volt, amely a nemzeti büszkeség és önérzet legtöbb megnyilvánulását nacionalista maradványnak bélyegezte, a magyar történelmet az osztályharcok történetére szűkítette, és a hungarocentrizmustól, valamint a provincializmustól mentes új nemzetfogalom szerepét abban jelölte meg, hogy mint ez egy 1966-os vitában megfogalmazódott magát a nemzeti formát a szocialista népek barátságának és testvéri közeledésének, végső soron egybeolvadásának az eszközévé tegye. 23 A konkrétumok síkján ennek felelt meg a magyar történelemben oly nagy szerepet játszó és 1956-al közvetlen összefüggésbe hozható függetlenségi harcok nimbuszának az aláásása, valamint a nemzetek fölötti gazdasági és politikai integráció történelmi előképeként felmutatható Habsburg Monarchia piedesztálra emelése. Ez az osztályharcos szemlélet a táboron belül is csaknem egyedülálló jelenség volt. Hasonló megközelítések csak a kelet-német történetírást és zsurnalizmust jellemezték. A többi országban, beleértve a Szovjetuniót is, a nemzet, mint olyan és a nemzeti szabadságért folytatott függetlenségi harcok sokkal pozitívabb megvilágítást kaptak, s valamilyen módon beépültek a kommunista pártok által vállalt történelmi hagyományok közé. Magyarországon viszont éppen ezek jelentősége kérdőjeleződött meg. A fentieknek látszólag ellentmond, hogy az 1960-as évek utolsó harmadától a kádári vezetés kezdett fellépni az erdélyi magyarság érdekében. Az ellentmondás azonban csak látszólagos. A magyar politika hirtelen feléledt érdeklődése az erdélyi magyarság helyzete iránt a román külpolitika különutasságával függött össze. A Szovjetunió ezt természetesen rossz néven vette, és nem bánta, ha a budapesti vezetés fellépései révén indirekt figyelmeztetésekben részesíthette a román vezetést. Moszkva ezt annál is inkább indokoltnak tartotta, mert 1964-től kezdődően a román történetírás és publicisztika félreérthetetlen utalásokat tett Besszarábia román jellegére, amivel a régió Szovjetunióhoz tartozásának problematikusságát kívánta jelezni. Az el nem kötelezett és semlegességre törekvő román külpolitikát a magyar vezetők például Kállai Gyula ezért már 1964-től kezdődően burkolt bírálatokban részesítette. Ezek közül a bírálatok közül nemzetközi
Romsics Ignác 13 Trianon és a politikai gondolkodás figyelmet is kiváltott Kádár Jánosnak a Pravda 1967. szeptember 17-i számában közzétett egész oldalas cikke. A román különutasság és ennek örve alatt a román nemzetiségpolitika bírálata az 1960- as évek végéig nem járt együtt a Csehszlovákiában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban élő magyarság helyzetének kritikus szemléletével. 1964-ben, amikor Tito Budapestre látogatott, a kiadott közös nyilatkozatok a nemzetiségek hídszerepét hangsúlyozták, és semmiféle problémáról nem tettek említést. Mivel a jugoszláv föderalizmusnak köszönhetően a vajdasági magyarok valóban sokkal jobb helyzetben voltak a többi magyar kisebbségnél, a nemzetiségek hídszerepére és a két ország közötti kapcsolatok elmélyítésére való utalások rendelkeztek némi realitással. Ezt látszott igazolni, hogy 1966-ban megszűnt a két ország közötti vízumkényszer, és ezt követően nemcsak élénk kishatárforgalom alakult ki, hanem a turizmus is fellendült. A másik két ország viszonylatában azonban semmi alapja sem volt az optimizmusnak. Csehszlovákiában például az 1960-as évek közepén a magyar gyermekeknek 25 30%-a szlovák vagy cseh tannyelvű iskolába járt, és a középiskolát végzett magyar diákoknak csak 36%-a tanult tovább egyetemen vagy főiskolán, miközben a szlovák diákoknak 60%-a. 1967 októberében, amikor Prágába látogatott, Kádár ennek ellenére azt állította nyilatkozataiban, hogy a korábbi problémákat megoldották, és a csehszlovákiai magyarok helyzete teljes mértékben kielégítő. A magyar kisebbségek helyzetével szembeni közömbösséget, illetve szelektív, csak a romániai magyarokkal szemben megnyilvánuló figyelmet, valamint az ideológiai szinten ezt alátámasztó proletár internacionalizmust az 1960-as évek végétől a nemzetnek, mint létező kulturális és politikai realitásnak a tudomásulvétele és a világ magyarságát összekapcsoló kulturális kötelékeknek az erősítése váltotta fel. A gazdaságpolitikai reformokhoz és a kulturális liberalizmushoz hasonlóan ez a váltás is Kádár és a kádári vezetés pragmatizmusával és bizonyos mértékű önkorrekciós képességével magyarázható. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a módosítás növelni fogja a rendszer bázisát a nemzeti szempontból elkötelezett közvélemény-formáló értelmiség körében, és a nyugati magyarság egyes csoportjainak aktivizálása révén külföldi megítélését is kedvezően befolyásolhatja. Az új politika egyik első jele egy bizottság felállítása volt 1968-ban a Hazafias Népfront kebelén belül azzal a céllal, hogy megvizsgálja a szomszédos országokban élő magyarok helyzetét. Az Írószövetség ugyanebben az évben a környező országok magyar nyelvű kultúrájának a problémáit tűzte napirendre. Az ezzel párhuzamosan megjelenő sajtóközlemények egyértelművé tették, hogy Magyarország szakítani készül a nemzetek elhalását és a nemzetiségek gyors asszimilálódását hangoztató korábbi álláspontjával, és hogy az új irányvonal lényege a nemzetiségek asszimilálásának elítélése, illetve a magyar kisebbségek etnikai és kulturális azonosságuk megőrzéséért folytatott erőfeszítéseinek a támogatása lesz. Vagyis az, amit Bibó István és Szekfű Gyula 1947-ben ajánlottak. Az új irányvonal alátámasztása érdekében indult meg az ún. anyanyelvi mozgalom, amely 1970-ben tartotta első konferenciáját. Az ettől kezdve 3-4 évente megrendezett összejövetelek a magyarság kulturális összetartozását demonstrálták. Ezeken a rendezvényeken eleinte csak a nyugati és a magyarországi magyarság képviselői jelentek meg. Az 1977-es harmadik konferencián azonban már a Csehszlovákiában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban élő magyarok küldöttei is ott voltak, s csak egyedül a romániai magyarok képviselői hiányoztak.