Rémmesék a következő generációnak 1

A lány a hasán feküdt a padlást beborító vastag porban. Hányan, de hányan dicsérték már, milyen csodálatos jelenség, menyire szép, sőt gyönyörű, most mégis úgy hevert ott, mint egy játékbaba, amit az őszi esők idején kint felejtettek a kertben. A lány mocskos volt és csúnya. Virágmintás ruháján a nefelejcsek szirmai feketék voltak a kosztól, ragacsos bőrén pacákba folyt össze a por és a száradt festék törmeléke. A nyaka köré meg, mint valami túl sokszor hordott szétfoszlott sál, pókháló tekeredett. Izzadtságcseppjei szerte szét fröccsentek körülötte, mintha csak fekete vércseppek lettek volna. A tető alatt szinte elviselhetetlen volt a forróság. A lányt azonban sem ez, sem a kosz nem zavarta: két kapkodó mozdulat közt hangosan szuszogva keresett valamit. Egész pontosan valakit, vagyis valakiket: a szüleit. Azt remélte, hogy itt, ezen a lomos padláson találja majd meg azt (azt a jelet? üzenetet?), ami közelebb viszi a megoldáshoz, közelebb viszi régóta nem látott édesanyjához és édesapjához. A hasán feküdt, előrenyújtott karjával egy hatalmas fotel alatt matatott, amivel időről időre csak újabb port kavart fel. A fotel a padlás egyik sarkában terpeszkedett, dobozokkal, szétszerelt bútorokkal, egymásnak támasztott festményekkel körülbástyázva. A lánynak először ezeket a limlomokat kellett az útból eltakarítania. Fárasztó munka volt, mintha egy kemence gyomrába kellett volna bemásznia, kiszedni a még ki sem hűlt cipókat. Letérdelt, majd lehasalt a fotel elé: valahol itt kell lennie egy elrejtett fapöcöknek, ami egy még jobban elrejtett fiókot nyit. Ha valahol, akkor abban a fiókban kell lennie, amit keres. A fotel végül megadta magát a kutató mutatóujjnak és a titkos rekesz előcsúszott a rejtekhelyéről, minden erőlködés vagy hang nélkül. Az izgalom úgy remegtette végig a lányt, mint fogságba esett pillangó a pókhálót. Lehuppant, az ölébe vette a rekeszt és türelmetlenül kezdte el vizslatni a tartalmát: száradt, zörgő papírlapok, néhány rajz, és egy apró üveg. Ennyi. Egy levelet várt, valamilyen üzenetet, kedves lányunk, nagyon vártunk rád, itt és itt vagyunk - ehelyett, legnagyobb megdöbbenésére a soroknak, melyeket olvasni kezdett, semmi köze nem volt se hozzá se azokhoz, akiket annyira szeretett. Valami mese, egy furcsa, érthetetlen történet kezdődött az elsőn, aztán egy újabb és megint egy újabb egy másik lapon. Ne, nem - motyogta a lány. Várt, aztán újra olvasni kezdett megint az elejéről. Ezúttal lassabban, figyelmesebben. Lehet, hogy a sorok között lesz majd valamilyen apró utalás? Egyszer volt, mekk, hol nem volt, volt egyszer egy öreg kecske, Teofil így kezdődött az első történet. 2

Teofil (az első mese) Egyszer volt, mekk, hol nem volt, volt egyszer egy öreg kecske, Teofil. Jobb szarva: fából volt. Három tavasz előtt beszorult a cirkuszkerítésbe és addig-addig, hogy letört. A gazda, Ihók, meg faragott egy újat, ni. Olyat, amilyet. Teofil bal szeme az is fából volt. Szemét négy tavasz előtt a vadrózsabokor szúrta ki. Nosza, a gazda, aki nagyon szeretett fából eztazt bütykölni, faragott neki egy fagolyót, szemnek. Teofil patái na, azok még megvoltak mind. Maga alá húzta őket és naphosszat a porban heverészett, lecsukott szemmel, szakálla alatt a kecske-nóta sorait füttyögve, hortyogva. Így élt vénecskén Teofil kecskénk, a baromfiudvar lármáját alig mekkzavarva. De amikor a hold sarlója lecsukott kecskeszemnyire véknyult, na, akkor feléledt Teofil és elindult a tanya kerítésén túl pokolbeli kalandjaira. A baromfiudvar lakói már hajnalok óta másról sem kotkodácsoltak, gágogtak, nyávogtak és fercsegtek, csak arról: meneküljünk, visszatért a fantom koca! Leharapja a taréjunkat és a nyakába akasztja, dísznek - futott ide-oda, felvetett fejjel a pulyka. Egyenként kitépi a tollunkat és szalmaszálakat szúr be helyettük, azzal szívja ki a vérünket, sápítoztak és pislogtak a kacsák. Mindenki rémesebbnél véresebb részletekkel szolgált, mindenki tudni vélt valami újat, a másik meséjénél még borzasztóbbat. A szomszéd tanyán élt a szikár Ihók gazda öccse, a termetes Timás. Volt neki egyszer egy hatalmas kocája. Vérszomjas volt, kegyetlen, hegyesre kopott fogú malac. Orrán kereszt-forma forradás, füléből baltaél alakú darabok hiányoztak, szeme - mint a vadmacskáé! Amikor ez a gigászi koca már minden porban kapirgáló és földet túró jószágot elpusztított a tanyán, na, akkor szúrta le végre Timás, aki maga is disznónyi ember volt. Mondják, az első szúrás után a malac az ól tetejére szökellt, onnan vicsorgott. Timás gazda nagy hasa (amit a tyúkok csak megtermett tojáshoz hasonlítanak) csak remegett. Aztán birokra keltek és Timás újra döfött. A koca húsából vagy négy évig jól volt a gazda, bőréből nejének még kesztyű, meg öv, sőt még kabát is került. Na - ez a malac tért most vissza a lakatlan kísértetólba, hogy visszakövetelje elveszett darabjait, a kolbásznak használt renyhe béltől, egészen a bőrkabát gallérjáig. Hogy aztán, természetesen, a szomszéd tanya lakóival is leszámoljon. A farkatlan kandúr legalábbis így mesélte. Attól meg Ihók dagadt kutyája, Kavics hallotta. Ő meg a gúnárnak vakkantotta tovább. Hát így. Hát így beszélik. 3

Mekk, minden mesének van valami veleje. Amikor a kesztyű tűnt el, Timás neje, a tömött zsáknyi Zsuzsanna még csak alig zsémbelt. Amikor a bőröv már zsinórban zsörtölődött és zsandárt emlegetett. De amikor a bőrkabátnak, a gazda legbecsesebb ruhadarabjának kelt lába, Zsuzsannából akkor jött csak elő igazi házsártos természete. Álló nap sápítozott, zsörtyögött és hápogott. Az ablakukban gubbasztva csípte el aztán e szörnyű híreket a farkatlan kandúr. 4

Kavics, a komondor, Teofilra ásít: Te mit gondolsz, kecske? Kavicsot a gazda se nem vette, se nem az utcán lelte, hanem csepp kavicsként az udvar sarkában szunyókálva találta. Már kölyökkutyaként is olyan lusta és dagadt volt, mint egy kő. Ha ment is, inkább gurult. Fehér volt, többnyire. Eső után fekete. Teofilnak legjobb komája. De Teofil, még nem gondol semmit a fantom kocáról. Közeleg az éjjel, amikor a hold sarlója úgy összeszűkül, mint egy jóllakott kecskeszáj. Na, majd akkor. Na, addig nem. Olyan az éjszaka, mint egy véget nem érő rémálom. A szél a lakatlan kísértetól ajtaját veri. A fák halott ágai a tyúkok itatójáig hajolnak. Az ég sötétjét fel-felszántó villámok a tanyák tetői után kapdosnak. A hold meg, mint egy vaksi szem figyel mindent, lát mindent. És ítélkezik. Teofil, a fürge, az éles(jobb)szemű, az éjjben cikázó, már a szomszéd tanya száradt sarán tapod. Jobb pata után bal pata. Hát őrült ez a kecske? Már a kísértetólnál jár! Állítsa meg valaki! Még elkapja a torkát a fantom koca! Az ól oldalában kecskelábnyi rés. A réshez tyúktaréjnál alig szélesebb palló vezet. De Teofilt semmi sem rettentheti el. Patái máris a pallón kopognak. A réshez nyomja bal szemét. Semmit nem lát. A réshez nyomja hát jobb szemét. Semmi. Aztán hirtelen villám tépi szét az éjszakát. Teofil olyat lát, hogy rémülten hátrahőköl. Szemei elkerekednek, bal szeme, a fagolyó hangosan koppan a pallón. Hátat fordít és mint a szöcske, nagyokat szökellve elszelel. Mert a kísértetól egy eldugott sarkában, a villám villanásnyi fényében, ott látta teljes életnagyságban, igen, őt - a fantom kocát! Teofil, ha a gazda lenne, most pipára gyújtana, hogy mekknyugodjon. De nem az, így marad a száraz kóró, a tyúkól mögött, azt rágja. Vissza kell mennie! Ha tényleg a fantom koca jött el, senki sincs biztonságban! Felkerekedik hát Teofil, és újra nekivág a pokoli útnak. Nem is sejti, hogy ez a néhány pata-lépés örökre megváltoztatja kecske létét. Mekk bizony. A réshez nyomja bal szemét. Üres. A réshez nyomja hát jobb szemét. De most sem lát semmit. A palló fel-felnyikordul alatta. És ekkor a rés túloldalán, szemétől alig egy kecskelábnyira, Teofil olyat lát, hogy minden szőrszála égnek áll. Nem a fantom koca jött el, ó, nem. Valami sokkal 5

rémisztőbb néz vele a rés túloldaláról farkasszemet. Valami sokkal pokolibb. Az ördög? Homloka csúcsán két apró szarv. Egy démon? Feje tetején se szőr, se haj, se bőr, csak a megbarnult koponyacsont. A barna csont tetején lidércfény lobog. De a szeme. Az a legborzasztóbb. Jobb szeme helyén - semmi nincs. Semmi. Csak az összeforrt csont. Bal szeme körül kísérteties karika. Mekk, Teofil csak ennyit tud kimekkenteni. Mekkukult. Futna, menekülne, de patái nem viszik. Kecskehangon sikoltana, de torkára fagyott a mekk. És ekkor, ebben a pokoli pillanatban odaátról cérnahang reccsen: - Hát te mekk ki vagy? Teofil nem bírja tovább, mellső patáival nagyot csap a résre. Szarvaival nagyot döf előre. Patái átszakítják a korhadt fát, deszka hullik, léc pattan, faszarva reccs, szúrágta fapor szitál. Ott állnak most (fél) szemtől szembe. Most minden eldől. Az égen újabb kövér villám hasít. A két éjji lény most végre szemügyre veheti a másikat. És Teofil kecskekoponyájában hirtelen világosság gyúl. Teofil egy kecskeszemvillanás alatt mindent megért. És hangosan felmekeg ő így kacag. És a rémült cérnahang is nevet már. Mindketten a földön gurulnak, kacagva, felborítva deszkát, favillát, sarokban ácsorgó fantom kocát. A rejtély megoldása? Ihók és Timás. A két tanyasi testvér. Pontosabban harmadik, legkisebb öccsük, aki már igazi városi gyerek. Ihók és Timás bár mindketten szeretnek fúrni, faragni, gyermektelenek. Ihóknak még felesége sincs. A testes Timás mellett a felfújt zacskónyi Zsuzsanna zsarnokoskodik. Idén nyáron azonban a tanyára göthös jövevény érkezik: városi öccsük legkisebb fia, a hóbortos és folyton betegecske, magas homlokú Teodor. Arca a számítógép monitorjától fakó. Szeme a kurzor villogásától eres. Most éppen a városi levegőtől köhög. Meleg tejjel itatják, attól majd erőre kap. Biztosan. És a szeme se áll jól, kancsal, vagy mi fene. Jobb szeme tapasszal leragasztva. Hogy gyógyuljon. És hogy a kúra 6

teljes legyen, hogy a gyermek lelke is megerősödjön, Timás titokban mindenféle rémes történettel tömi a fejét: hatalmas kocákról, meg friss vérre éhes kakasokról. Teodor meg csak hallgat, mint valami hülyegyerek. Akár csak bátyja, Timás gazda is szeret faringcsálni. És mert hóbort dolgában ő is elég szépen áll, fejébe veszi, unokaöccsét bajaiból majd ő, kigyógyítja. Faszemüveget farag, a jobb lencse helyén falappal. Így, ni. Nem túl kényelmes, viszont csúnya. Teodor hatalmas gyerekfejére fasipka is kerül. Kicsi, mint egy mélytányér, a szél ellen nem véd ugyan, viszont szíj kell, hogy a különös tökfödő a gyerek fején maradjon. Nappal Teodor hallgatag. Csak a telefonja gombjait nyomogatja. De térerő nincs. Hát fényképez. Mindent, ami az útjába kerül: a gazdát, Zsuzsannát, a ksckét. Ha etetik - eszik. Ha badarságokkal tömik a fejét bután bólogat. Félénk, csesznye gyerek. Annak néz ki. Éjjel azonban! A tanya végébe, az üresen tátongó ólba szökik. Nem fél a sötéttől! Nem fél az éjszaka teremtményeitől. Sőt! Krumpliszsákból köpenyt kerít, fasapkájára gyertyát tapaszt: és átvedlik őrült tudóssá! Valami 3D-s rajzfilmben látta. Ki más, ő csente el a néhai malac maradékait: a bőrkesztyűt, az övet, meg a kabátot! Az ólban álló kecskelábra húzza mindet, a néhai legendás, hős malacot, játszótársnak, persze, mi másnak, ő majd a pokolból megidézi. És e helyett mit talál? Egy törött szarvú, üres szemgödrű, öregecske kecskét. Bár vén, de bátor! Alapjában lusta, de ha kell fürge is tud lenni. És amilyen furcsa Teodor, éppen olyan lökött Teofil is. Kecskénk a kaland után a gazdától új szarvat és új szemet kap. Már cuppan is a csontenyv. Igaz, a szarv kicsit girbegurba, székláb volt, meglehet, a szem kicsit szálkás, de mekkvannak, és ez a fő! Így köt hát Teodor, a kecske, és Tódor, a habókos, hibbant, hebrencs embergyerekecske kecske-életre szóló barátságot. De pszt! Micsoda nesz hallik?! A tanya kerítésén túl már egy új rejtély bontogatja csirkeszárnyait! De meséltem mára már eleget mekk. Most aludjatok gyerekek! Vagy elvisz bennetek a fantom koca! Ahh..! 7

Széndió (a második mese) Amikor a folyók áradni kezdtek, hát látom ám, néhányan a partjára ültek és kezdték a vizet visszagyömöszölni a medrébe, mintha csak lepedő lenne, amit a matrac alá be lehet gyűrni. Mások meg akkora kanalakat fogtak, mint egy lavor, és a kiöntött vizet hozzáfogtak visszamerni a folyóba: a hidak megteltek tüsténkedő emberekkel, kezükben a hatalmas kanalakkal. De a folyók csak nem akartak rendesen viselkedni. Hallottam, hogy volt olyan vidék, ahol mindent víz borított, víz volt a kertekben, víz az iskolaudvaron, a mozikban, a konyhákban, víz hömpölygött a hálószobákban csak a folyómeder maradt száraz. Az állatoknak persze több eszük volt. A lovak, régi szokásukhoz híven, szárnyakat növesztettek és magas fák tetejére költöztek. A pockok, nyulak, macskák a békáktól lestek el fortélyokat: volt, aki uszonnyal próbálkozott, de a kutya például, aki ekkor már nem volt az ember legjobb barátja, tüdejét egyszerűen kopoltyúra cserélte. A folyók meg csak áradtak, a cipőm orra is kis híjján vizes lett. A patakok, erek, vájások kimosták a földből a szemetet, az istállókból a trágyát, így se inni nem lehetett a vizet, sem fürödni benne. Hozzászoktunk, hogy mocskosan éljünk, a szappant hamar elfelejtettük, és legfeljebb a felhőkből, meg a ködből, meg a harmatból ittunk. Ez volt tavasszal. Ó, nyáron már egészen más lett a helyzet. Kisütött a nap. 8

Beindult az olvadás! Először persze a házfalak olvadtak el, mint a napon hagyott csokoládé. A gyerekek hamar rájöttek, hogy az utakat, meg a fekete bitumenbe ragadt olvadt gumiabroncsokat úgy lehet majszolni, mint a medvecukrot. Lassan mind megették az autópályákat, de csak lassan, mert fújni kellet őket, hiszen forrók voltak. A nap meg csak sütött. Ha valaki például tükörtojást akart enni, nem kellett mást tennie, csak kitartani a csupasz tenyerét, zsupsz, bele egy tojást, és már kész is volt, akkora volt a forróság. De vigyázni kellett, mert a körmök is megpörkölődhettek. Na, tiszta víz nyáron sem volt. Az eső megszáradt még mielőtt lehullott volna. Így az égből legfeljebb csavarok, meg használt elemek hullottak. A tavak meg eltűntek nyáréra, mintha nem is lettek volna. Na, igen. Az állatok megint okosabbak és gyorsabbak voltak. A malacok például, a leglustábbnak tartott állatok, fülüket megnövelték és napernyőként feszítették ki fejük felé. Néha, méteres nyelvükkel, a harmatból is tudtak lefetyelni. A varjúnyira dagadtak legyek szárnya meg akkora lett, mint egy teniszütő, azzal legyezték magukat. De ha jöttek a viharok aminek szárnya volt, jobb, ha a földbe ásta magát. Kész járatai voltak a galamboknak a veteményesek alatt. Akkora volt a szél, hogy a házakat felkapta és a levegőben összekoccantak, mint a pezsgős poharak. Ez történt felénk. Na, de már csak megnézem, mi van messze, az üveghegyen is túl! Azt beszélik, ott van valami, ami miatt mindez a szörnyűség ránk köszönt. Talán egy felhergelt óriás állat? Egy elszabadult otromba rém? Mi lehet akkora, hogy ha egyet toppant, itt vet szelet a lába? Felvettem hát ronggyá nyűtt futócipőm, műanyag szatyromba raktam kormos kenyérhéjat, meg műanyag palackba csalánnedvet és felkerekedtem, hogy megkeressem azt a túlnani nagyokost, aki megmondja, mi végre mind e baj. A hegyen túl aztán olyat láttam, hogy a varrás kiszaladt a nadrágomból, a gombok meg lepotyogtak a kabátomról, és kikeltek. A kabátfácskákról aztán szüreteltünk sok-sok kis zekét, meg is gazdagodtam belőle de az már egy másik mese. Elindulok, kelek át az üveghegyen, hát látom ám, nem üveg az: műanyag. De fene nagy! Törtem, kapartam, rágtam, napokon át, végül csak utat találtam odaátra. Nem fogjátok elhinni, a műanyag hegyen túl mit találtam! Hát a mi világunkat csak éppen a fordítottját. Ami nálunk keltre, ott nyugatra folyik, ha itthon balra fésülöm a hajam, ott, jobbra áll, pont mint a tükörben. Ami itthon befelé, ott kifelé nyílik, ami nálunk hopp, ott hipp. Ebben a tükörvilágban az emberek alvás helyett ébren vannak és alszanak, amikor ébren kellene lenniük. A pipát először elfüstölik, csak aztán tömik meg. Tátott szájjal megyek előre. Egy városba érek. A neve: Óó. Éppen ünnepelnek. Bezörgetek emide, beengednek amoda, kopp, kopp, kérdem, honnan jön az árvíz, tudjátok, fuldoklunk, honnan jön a hőség, és közben nem győzök hunyorogni: ezek mindent le-be-ki- meg meg-világítanak. Úgy bámulok, hogy bele is vakulok, már alig látok. Az utcáikon ezerféle lámpa ég, valóságos lámpaerdő, fa meg bokor, meg cserjeszerű oszlopon. Van köztük magas, cérnaszál-vékony, elefántláb 9

vastag, kíváncsin kunkorodó, vagy éppen pörkölt gyufaszálnyi oszlop. Van olyan, amit össze lehet téveszteni egy szőrös emberi karral, és van amelyik lehajol, ha valaki közelít hozzá, hogy a magányos vándor éjfél után el tudja olvasni a buszjegy feliratát. De lámpák világítják meg a lámpákat is: vannak izzók, amik a lámpaoszlopokat, és megint más izzók, amik a lámpaégők foglalatait világítják meg. A lámpák, természetesen, nem csak világítanak, de meleget is adnak, így a gyerekek tudják, hogy alattuk nem szabad sokgombócos fagyit enni, vagy epres-jeges teát inni. Látom ám: egyesek lámpát drótoznak a kóbor kutyák farkára, a pipacs szirmaira, és olyan cukorkát is árulnak, ami egészen addig világít, amíg meg nem eszik őket. Világító krémeket is lehet kapni, de olyat is, ami sötétbe borítja a bőrt (ezt a fiatal lányok különösen szeretik) hiszen olyan világos van mindig, éjjel is, hogy aki ki akar tűnni, annak sötétben kell maradnia. Színes fények égnek az édességboltok kirakatában, ha be vannak zárva akkor még fényesebbek, meg a hidakon, meg a hidak alatt, hogy a halak jól lássák a víztükröt, víztükörben csinos pikkelyeiket. Fény van a lépcsőházakban, szeméttárolókban, a gyerekszobákban, gyerekszobák babaházaiban, babaház gyerekszobájának az éjjeliszekrényén. A nappalik plafonjáról meg csillárok csüngnek, amikre úgy tapadnak a villanyégők, mint fürtre a szőlőszemek. A szőlőszemeken 10

meg ki-be kapcsolható szentjánosbogarak lakmároznak. A nappalikban vannak még állólámpák (folyton állnak, csak ritkán kínálják őket hellyel), meg éjjeli lámpák (nappal is világítanak, de éjjel vannak igazán elemükben), meg szpotlámpák, meg ledek, meg a tévéken kis piros fények, na ezek egyedül amik igazán félelmetesek. Éjjel ördögszem, vagy vörös bárkában vicsorgó emberek, vagy tányéron darab cékla, brr, félelmetesek ezek az apró, vörös, itt-ott felbukkanó, folyton égő fények. Óó városában éppen ünnepeltek. A kerítések tele voltak hatalmas képekkel, nagyobbak voltak, mint a házak, meg zászlók voltak kifeszítve az utcákon, keresztbe, és a kezében kicsi zászlót tartott mindenki: a világ legkisebb gépének megszületését ünnepelték. Igen, megszületett, ahogy mondom. Szó szerint. Az ember adott neki életet, de nem a nő, hanem egy férfi szülte meg! Ez úgy van, hogy egy buborékban ül egy férfi, előtte egy másik buborék: a monitor. Sokáig kell néznie, ahogy számok futnak képek után, azt meg grafikonok kergetik. Aztán álomba merül és megálmodja a gépet! A vérében van elég fém meg műanyag, könnyen megy. Ezután már csak meg kell szülnie. De nem a hasából, egyenesen a fejéből jön a világra: a szeme sarkából könnyezi ki a pici gép-petéket. Pipettával gyűjtik őket össze. De a világ legkisebb gépe ekkor még mindig nincs kész. Ki kell kelteni a petéket, ehhez pedig mégiscsak nők kellenek. A csillogó tojáskákat nyakláncokon, fülbevalón, gyűrűbe foglalva viselik, aztán hopp, egyszer csak átszakítják a burkot a pirinyó lábak és csápocskák. Íme a Gép. A legkisebb a világon. Fürge lábain feltipeg a bőrön, a szájig, és elfoglalja foglalatát a szemhéj mögött. Hogy mire jó ez a gép? Néz, lát, olvas, gondolkodik, igen, persze, mindezt az ember helyett. A könny hajtja, meg a testmeleg. Az embernek ezután már tényleg semmi dolga nincs, csak élvezni az életet. De engem nem érdekel az ünnep. Nem ezért vagyok itt. Hol puffadnak óriásra a felhők, ki nyeli el nyáron a vizet kérdeném, ki felel a bolondériáért, ami minket otthon bolonddá tesz? De ahogy szóra nyitom a számat, szavaim elvesznek az ünnep zajában. A hegyen túli embereknek lételeme a zörej. Óóban sosincs egy nyugodt óra. A boltokban színesebbnél színesebb recsegőket, meg ropogókat vesznek, zizegnek a zizegéstől, és eljárnak izzadva borzongani a surrogókba, meg a sistergőkbe. A csendet, akár csak a sötétséget, nem tudják elviselni. Félnek tőle. Imádják a zenét: járatják hát a zajos mosógépet (mindig akadt valami mosnivaló), brümmögtetik a gyümölcscentrifugát (ezt még a gyümölcsnél is jobban szeretik), az elektromos fogkefét, az orrszőrnyírót, a mosogatógépet, a szárítógépet, a hajszárítót, a porszívót, a páraleszívót, berregtetik a telefon csengőjét, a mikrohullámú sütőt, az elektromos kést és az elektromos késélezőt, és az elektromoskésélezőélezőt. Klikkelnek az oldalakon, bippelnek a telefonokkal. Külön sport ez. Ha egy füttyszó alatt a legtöbb gépet tudod bekapcsolni, Te nyersz. Persze mindez fárasztó, de a masszázsgépet nem használhatják, mert az éppen zajt ad. A teát is csak addig élvezik, amíg a vízforraló zubog. Szaladok ide, szaladok amoda, de senki nem figyel rám: éppen azon örvendeznek, 11

micsoda meleg van, mert ilyenkor nyitogathatják a hűtők ajtaját. Így jobban hallatszik a gép morajlása, meg járhat a légkondicionáló, a levegőszűrő, a párátlanító, meg a párologtató, meg a ventillátor, meg a propeller, még és még hangosabban, meg dermedhet a mélyhűtőben a citromos fagyi. Így élnek, berregve, meg kattogva, meg zümmögve, meg hörögve, meg vümm, vümm, vümm, meg fffffff, sssssssss, zzzzzzzzzzzzz. Nem tudnak csendben maradni. Én meg bele is süketülök, már alig hallok. Hát, csak megállok egy téren, felkapaszkodok egy padra és vaksi szememmel hunyorítva, süket fülemet hegyezve kiabálni kezdek. Hahó! Kérem szépen! Figyeljem már rám valaki! Ti itt habzsoltok kedvetekre Mi meg felforrunk, meg tele lesz a szánk esővel, annyi esik, hogy a fogunkat kimossa a szánkból, az ökreink messze úsznak tőlünk, a libáink meg, mint a strucc, mélyen az iszap alá fúrják a fejüket. Ti csak dőzsöltök a zajban, meg a fényben, mi meg áradunk, úgy élünk, mint a vízitök, meg kicsavarnak minden fát tövestől a viharok. De senki sem figyel rám. Hát tovább megyek. Egy másik városba érek- Áába. Áá apraja nagyja szintúgy ünnepel. Éppen most indul útjára a világ legnagyobb gépe. A Titanic! Egy óriási vonat. Maga előtt rakja a sínt, így bárhová eljut. Még a jéghegyet is megolvasztja. Minden magtalan és meddő lakosa Áának tolong, hogy helye legyen az utolsó kocsiban. Olyan ez a gép, mint egy város. De az is lehet, hogy a város olyan, mint ez a gép. A vonat elé ugrok, a sínek megállnak a levegőben és én kezdem előröl, az áradás, a hőség, és a viharok, amik még ennél a vonatnál is hatalmasabbak. Erre aztán elfognak, megkötöznek, elvisznek, becsuknak. Nem vallatnak, csak néznek rám, értetlenül, mint egy döglődő békára. Hát én kérdezek: tudjátok, hogy miért jönnek ránk ezek a napok? Akkora a meleg, hogy a háztetőn kicsattannak a cserepek, mint a pattogatott kukorica. A madarak szárnyai füstölögnek, majd kékes lángra lobbannak. A patakok felforrnak, a halak inkább pikkelyeiken kúsznak ki a vízből. A tavak partján a szarvasok, meg az őzek levedlik a bőrüket, inkább csupasz húsukat dörzsölik a fák kérgéhez, még az is hidegebb, mint a levegő. A méhek nem adnak több mézet, mert a félkész méz ropogva elég. A kutyák a nyelvüket a meszelt falhoz csapkodják és sült tojást tojnak a tyúkok. Ha eső hull a bőrödre, felhólyagzik. 12

13

Azt hiszitek válaszolt valaki? Kinyitották a szájukat, de csak azért, hogy szuszogva élelmet tömjenek bele. Vállat vonnak, elengednek. De hát mit is remélek: itt hiába várok választ, Áában mindenki csak fal és fal és egyre fal. A szájuk meg folyton habzik. Na, itt hiába keresem a feleletet. Reggeltől estig, néha még álmukban is esznek, meg isznak, akkor is, ha nem éhesek. És persze rettegnek attól, hogy éhen maradhatnak. Mindent megesznek: csordákat, akkorákat, mint egy sziget, de nem csak a húst, az utolsó ideget is, meg a csontot, a körmöt, de még a szőrszálakat is. Vastagon bekenik a műanyagdarabokat zsírral, hogy íze legyen, és vidáman ropogtatnak. Ha a kenyér nem elég, megeszik a lisztet, meg elmolyolnak a búzával, de a szárával, meg a gyökerével is, ha sáros, akkor is. Színeket esznek, meg ízeket zabálnak, meg pamutot, meg lent, meg műszálat. Eszik a meszet, a ként, a klórt meg úgy tömik magukba, mint a dunakavicsot. Fogakat esznek, meg csőröket, kopoltyúkat, sonkákat, a bél színét és fonákját, nyelveket, hájt, jó sok nyállal, agyvelőt, nyúltagyat, gerincvelőt, szemet, szájat, akinek ingere, magára vegye. Eszik a tablettát, a bogyót, a bigyót, a kapszulát, a dobozt, a krémet, a tégelyt, a labdacsot, a labdát, a hálót kaput. Eszik a földet, eszik a vizet, a vasat, a fémeket, az érceket mindent felfalnak. Olajat isznak, szájuk szélén, mint bajusz, folyik le a finomított olaj. A színes hab, amit meg kiböfögnek, végighömpölyög az utcákon, ki a városból, csak úgy mocskosan, át a földeken, bele egyenesen a patakokba. Zabálnak és közben egyfolytában nevetnek, éppen mintha köhögnének, potyognak a színesen foszforeszkáló könnyeik, ezek is mind a folyóba ömlenek. Elég legyen ebből! Már fordulnék vissza búsan, otthon legalább rend van, ha leejtesz egy kavicsot, biztosan a tetőn koppan, de nem lelem az utat haza. Benézek minden mohos csatornafedő alá, minden kapcsolószekrénybe, borz, róka, nyest üregébe, kinyitom a könyveket és rázom a lapokat, de nem hull ki térkép, vagy egy nyíl egy papírfecnin, hol az út vissza. Legfeljebb egy számla, bolt neve, dátum, ár. Az utak visszakanyarodnak, a felhők körbe-körbe keringenek, még a kriptákból is kilógnak a csontok, még arra sem vezet út haza. De miért is mennék dolgom végezetlenül? Mi hírt vinnék az otthoniaknak? És amit mondanék, abból ugyan mennyit értenének meg? Megállok hát és az ellenkező irányba indulok. De ha völgybe mennék, hegy kerül a lábam elé, ha a fák közé, folyó keresztezi az utam, végül nagy sokára, félálomban, egy faluba érek. A neve: Jajj. Csak a gyerekeket látom. Jajjban nem ünnepelnek. A gyerekek olyan csöppek, mint az újszülött katicabogár. Pöttyösek is. Meg zizegnek, mint a kitinszárny, amikor zihálva veszik a levegőt. Tudjuk miért vagy itt, villognak rám a gombostűfejnyi szemek. Tudjuk mit keresel. Mitől van egyre nagyobb forróság? köhécsel felém egy fiúforma lány. Miért ugrottak egymás torkának a bárányfelhők? kérdezi könnyezve egy másik. Miért tekergőznek őrülten a folyóitok? 14

A füsttől vágja rá mind kórusban. A kémények torkán, meg a kipufogók csövén kiköhögött füst az oka köhögik bele rózsaszín, katicamintás papírzsebkendőikbe. Vakarom a fejem, eltátom a számat. A füstben apró, láthatatlan lények izegnek-mozognak kezd bele egy csöppség, majd felkiált a széndiók és közben vékony karjaival úgy gesztikulál, mint a szélmalom lapátja. Több széndió van az égben, mint az összes ember meg állat a Földön együttvéve. Körbefognak. Körbezárnak. Ha tudni akarod, azok miatt van minden. Azok vicsorognak bután vissza a földre, fentről, a felhők felől, mintha csak a padlásról bámulnának le a spájzba. Azok csinálják mindezt. Azok miatt van a forróság is, meg hogy alig van víz, de az árvíz is, meg a hideg nyári napok, a vad szelek. Én meg persze bután, még mindig semmit nem értve visszakérdezek: de miért van ennyi füst? Erre mind leszakít egy-egy mogyorófaágat (így sincs már elég zöld) és ütlegelni, csépelni, agyabugyálni kezdenek. Hogy miért ez a sok füst? Hogy legyen áram a tévédben. Azért. Hogy legyen áram, ha zenét akarsz hallgatni. Azért. Hogy legyen áramod telefonálni, hogy tudj esemest küldeni képpel, azért. Hogyan ne rettegj a sötétben, azért. Hogy ne kelljen felemelned a kis kövér valagad, ha csatornát akarsz a tévén váltani, azért. Hogy ne járj gyűrött ruhába, azért. Hogy mindig hideg legyen a kólád, és hogy mindig legyen kólád, és hogy működjenek a gépek, amik kólát töltenek a palackokba és működjenek mások is, amik előtte kimossák a palackokat. Ezért. Áram kell, hogy el tudd olvasni ezt a történetet. Ezért. Hogy le tudj írni egy másikat. Hát ezért. Meg hogy ide utazhass, hogy repülhess, hogy vonatozhass, hogy kicsikocsikázhass. Hogy autó vigye ából bébe kis kövér valagad, azért, hogy autó vigye béből cébe a kis kövér valagadat hizlaló zsíros falatokat és a kis kövér valagadat fedő kis cuki rucikat, meg a bálnazsíros krémet, amivel kis kövér valagadat, meg duzzadt ajkaidat kened. Hogy télen se fázz és kisgatyában tudj szaladgálni a lakásban, hogy nyári forróságban se 15

kelljen kisgatyára vetkőznöd a lakásban ezért. A kis kövér valagadat borító kis cuki bugyidért, gatyádért, nadrágodért! Hogy az olajból műanyag legyen, hogy a kőből fém, azért. Hogy az erdőből fa, a fából pedig papír. Hogy a gyümölcsből lé legyen, a magból kenyér. Hogy földből ház, hogy a házban meleg legyen. Hogy élhess, azért. Hogy gyűjthesd és hogy eltékozolhasd. Ezért pöfög a füst az arcunkba. Ezért, ezért, ezért kiabálják és suhog a mogyorófabot, sajog a bőröm és már szaladok is, vissza, haza, menekülök a jól ismert, kényelmes otthonomba, puha fotelembe, pihe párnáim ölelésébe. Hozzátok, földijeim. De az újra meglelt műanyaghegyen túl, otthon, minden az itteni fordítottja. Ha itt felemelik a hangjukat, otthon csendben maradnak, ha itt némán várnak, otthon biztosan óbégatnak, ami itt épül, otthon biztosan lerombolódik. Hát hazaértem. Amikor a folyók újra áradni kezdtek, mint ahogy eddig is, egyre többen ültek a partjára és kezdték a vizet visszagyömöszölni a medrébe, mintha csak lepedő lenne, amit a matrac alá be lehet gyűrni. 16

Glukk (a harmadik mese) 1. Egyszer lesz, hol nem lesz hol nem lesz víz, élt egyszer egy kiszáradt folyómederben egy galutó. Galutó: fele részt galamb, olyan gerleszerű, fele részt meg autó. Kipufogó csőre volt, meg bajsza, mint az ablaktörlő, lába olyan gumi féleség. Nyári. Fele részt ember is volt, már ami a természetét illeti, a többi részén meg lógó orrú biológusok, ornitológusok, meg szihológusok osztozhatnak. Neve nem volt, vagyis nem lesz, mindig azt turbékolta öblösen és fémesen, hogy glukk-glukk, hívjuk mi is így: Glukk-Glukk, vagy csak egyszerűen Glukk. Ott, nézd csak, a kiszáradt meder közepén van egy nagy rakás egymásra dobált próbababa! Amikor már alig adott vizet a folyó, az embatok gátat emeltek rajta, valahol a piros oszlopos híd után. Így lett a Duna-tó. Amikor már a tó is kezdett fonnyadni, és a folyó sem volt már nagyobb, mint egy apró kanális, az embatok még egyszer gátat emeltek, valamivel feljebb. És mert akkoriban még megszámlálhatatlan dishop állt nyitva, hát mi másból építették volna, mint milliónyi próbababából. A Lánchíd után halmozták fel őket. Aztán ez elől is elapadt az ér, és a babákat lassan befújja a forró szél a poros lomok, a lomos romok, a meder szétmállott vickei és vackai közé. E kupac alján, az egyik szürkére kopott baba üreges fejébe élt Glukk. A galutó. Élt, vagy legalábbis úgy csinált. Reggelente kitotyult az üres fejből (hol totyogott, hol gurult), felfelszippantott a porból egy kis finom eztazt, izébizét és valamicskét, majd boldogan pihegett és öblögött a napon. Két öblögés között kuruttyolt is, hátha odacsalogat egy-két varancsot, de azok ilyenkor még nem bújnak elő odvaikból. Hogy voltak-e barátai ennek a Glukknak? Lesznek, hát persze hogy lesznek. Ott van mindjárt egy palacska teste olyan műanyag palack, forma. Amúgy meg macska, közönséges, házi. Farka kábel. Karma, mint a konzervdoboz recés fedele. Hívjuk őt Kupaknak, mert mindig erre vágyott. Emitt meg egy telekány araszol elő az árnyékból. Furcsa teremtmény a telekány. Elsőre azt mondanád telefon: tele van gombokkal, meg van olyan elcédé szerű izéje. De ha kidugja antenna farkát, meg előbukkannak drótlábacskái, akkor meg már azt mondod: jé, de hiszen ez egy patkány! Neve legyen Szpung. Szpung a telekány. Ők hárman szinte elválaszthatatlan barátok. A szónak nem abban az értelmében, hogy nagyon sokat vannak együtt, inkább úgy, hogy egymás nélkül nem tudnak élni. 17

18

Azon a tikkadt délutánon, amikor történetünk elered, éppen közös zenélésre készülnek a kiszáradt folyómeder közepén. Ezt úgy kell, hogy Szpung lecsukott szemmel pittyegni kezd, mint egy tűzjelző, gyorsan, ütemesen: pitty, pitty, némi cifra, majd újabb három pitty. Kupak, aki leginkább lapos, forró tárgyakon szeret ide-oda gurulni, a pittyegésre kopogással felel, kimeredt farkával csapkodva a ritmust. Nem nyávog. Nem tud. Glukk csőre már itt-ott rozsdás, apró lyukakkal pettyezett. Kiváló lehetőség, ha a galutó mondjuk egy régi dallamot akarna belefurulyázni a hőségbe. A közös zene nem csak vidám mulatság, hanem értelmet is ad az eseménytelen, szürkéskék és szemszárítóan szeles napoknak. Biztosan e gyermekien egyszerű koreográfiát követve történt volna mindez ezen a napon is, ha. Ha csak nem. Kupak vidáman gurigázik egy poros motorháztetőn. Glukk már a csőrét dörzsölgeti egy betonbójához. Szpung csak úgy van. Lesz. Ihletre várva. Egyszerre elnémul a varancsok kuruttyolása. A csend vibrál, mint napfény a felposhadt pocsolya vizén. Szpung áhitatos pittye megadja a zene kezdőütemét. De Kupak most nem folytatja kopogással a muzsikát. Hovatovább, ez egyszer Glukk rozsdás csőre is néma marad. Mert a pitty után a néma folyómedret egy hatalmas robaj rázza meg. 2. (vagy lehet, hogy még csak háromnegyed?) El tudod képzelni a világot fák nélkül? Se bokrok, se fenyők, se tölgyek. El tudod képzelni, hogy körös-körül minden szürke por, mint a Holdon nézd, az ott az olasz csizma, az ott meg az Alpok, megvan minden, csak víz nincs sehol, meg fák, meg zöld, meg élet; csak szürke por; mint a Holdon? El tudod képzelni? Akkor talán azt is el tudod képzelni, milyen az a világ - amelyet fehér por borít. Az utcákon, parkokban, a városokban, és városokon kívül is hegyekben áll a por. A tartósítószer fehér halma akkora, hogy maga alá temeti a templomtornyot, csak a kereszt kandikál ki alóla. Van, ahol csak a kakas. A tanyák végében rovarirtók hegyei magasodnak, lankáin fehér bőrű szarvasmarhák kergetőznek hóka húsú sertésekkel. Patáik alatt apró felhőpamacsok porzanak fel. A mosószerek dombjai komplett városrészeket és falvakat temetnek el, még a metróalagutak is eldugulnak. Arra távol a szélkerekek lapátja kap belebele a csillogó anyagba, hogy egy elsuhanó repülőgép csíkja után küldjön égre rajzolt üzeneteket. A repülőgépek, természetesen, fehér port szállítanak, egyik kontinensről - a másikra. Az iskolák udvarain meg az édesítőszer áll halmokban. Az embatgyerekek (hivatalos nevükön jerkék) sikítozva, visongatva siklanak és bukfenceznek végig a fehér domboldalakon. A lehelletfinom fehér port apró jerkekezek szórják sivítva a magasba. Így nézett hát ki a világok legjobbja, a Föld. De az embatok (a felnőtt egyedek neve: bika) lassan fulladozni kezdtek a töméntelen tömény szertől. Valamit tenni kellett. Ekkor léptek színre a babák. Az utcákon minden második házban dishop volt, ahol meg véget értek az utcák, 19

kezdődtek az autó, traktor, kamion és targoncagyárak. Az előbbiek próba, utóbbiak tele teszt babákkal. Megjelenésre az embatok tökéletes hasonmásai: hosszú mohó ujjak, halott szemek, és ami a legfontosabb, nagy, üres fej. És tömni való hasüreg. Mert ez volt az ötlet: nyeljék el a babák a feleslegessé vált fehér por hegynyi halmait. Így aztán az embatbikák hosszú sorokban meneteltek a folyó irányába, hátukon a legkülönfélébb színű és alakú babákat cipelve. Az, hogy alig volt már víz a mederben inkább jött kapóra, mintsem problémát jelentett volna. A parton aztán lapátolni kezdték a matériát, bele a babák üregeibe azokat meg rakták, mint a téglát a meder egyik falától, a másikig. A testek közötti réseket feleslegessé vált holmikkal tömték ki. Plüssmackók, színes építőkockák, kisvonatok, játékkatonák, a gát elnyelt mindent. Bár a víz továbbra is szivárgott dél felé, sebaj! Lényeg, hogy a világ új csodája, a babák hegye (sőt hegylánca) állt! Ha nem borította volna az eget is szemét, még a világűrből is tisztán kivehető lett volna. És a babák csak álltak, azaz feküdtek, évtizedekig, vagy talán évezredekig, ki tudja, a földön nem volt már, aki az idő múlását mérje. A dishopok bezártak, és az embatok is eltünedeztek a vidékről. Katedrálisok dőltek le, a Parlament is beleporladt már rég a földbe, de a műanyag babákból épített gát dacolt minden viharral és rendületlenül állta útját a réges-rég elapadt folyónak. Hát ez a gát ömlött most össze egy akkora robajtól kísérve, hogy a meder falai beleremegtek. És hogy ez a különleges nap még emlékezetesebb legyen, a babák felrepedt hasából szerte szét fröccsen a por, embat emlékezet óta nem látott különös hóesést előidézve. Mint egy tévé tetejére állított felrázott hógömb. A galutó, a telekány és a palacska kedvenc időtöltését űzi. Dermedten állnak. Úgy festenek a szállingózó porban, mint tepsiben sült mézeskalácsfigurák a porcukorfüggöny alatt. Vagy (mert annyira szeretjük a hasonlatokat), levágásra ítélt rémült malacok a hajnali ködben. Mozdulatlanok. És szó szerint egyre fehérebbek. Hevesen dobognak ellenben a galutó és telekányszivek. Dolgoznak a pumpák és klattyognak a polietilén szívbillentyűk. A csendet egy furcsa, halk zene töri meg: Glukk asztmatikus hörgésére Szpung allergiás sípolása kontrázik. Az ütemet Kupak ideges vakarózása adja. A galutóban a páni félelmen felülkerekedni látszik a macskákat elcsapó kétüteműk merészsége. Glukk meredten nézi két barátját, akár a feszült autós a nyílegyenes autópályát. A csillogó porszemek, mint a reflektorfénybe került apró bogarak, megbabonázzák. Közelebb vonszolja magát a vihogó Kupakhoz. A galamb-macska barátság új korszakaként a kipufogócsőr éhes érdeklődéssel nyomul egyre közelebb a másik bundájához. Glukk-glukk, öblögi Glukk izgatottan, még szárnyával is csap egyet, és az ablaktörlők eddig soha nem tapasztalt sebességgel hessegetik a felzavart port, ami amúgy minden egyes levegővétellel hol beszáll, hol sebesen kipöfög a kipufogó csőrön. Még jó, hogy a nem túl hosszú törzsfejlődési bakugrások alatt a galutó elveszítette köhögési 20

képességét. A jelenetet visszahúzott végtagokkal bámuló telekány esemest kap. Csak összevissza karakterek. Hm, elég érthetetlen. De ahhoz több, mint elég, hogy ő is kedvet kapjon a kóstolóhoz. És íme hullámvonalban cakkogni is kezd a galutó felé. Patkány, galamb két jó barát, és Szpung rózsaszín rágcsálónyelve már lefetyeli is a szárnyakat borító port - talán műtrágyát. Vagy szívgyógyszert. Kupak csak vigyorog, mint egy figura a macskaeledelről és élvezi: ha megmozdul, hátáról, mint kvarchomok, simogatva siklik le a finom matéria. De jó lenne egyszer igazán jóllakni! És ím, a mederlakóknak megadatik milliók álma: már javában habzsolnak. Nem hogy régóta: soha nem ettek még ennyit. Zabálnak. Tömik magukat, a port egymás testéről majd a földről beszívva, nyalva, nyelve, nyeldekelve. Böfiznek és búgnak, makognak és nyávognak, burrognak és nyekegnek örömükben. Pofácskájuk sarkában finom hab vet buborékokat, ahogy a poroktól bódult állatok meg-megrázzák fejüket. Már remegnek a jóllakottságtól, de nem elég. Még nem! Ki tudja, talán az örökkévalóságig, de legalábbis a kipukkadásig tartana ez a lakoma, ha egy furcsa jelenés véget nem vetne neki: a gát romjai felől egy próbababa leszakadt feje pattog feléjük. Gurul, gurul, fordul még lassan néhányat, majd Kupak recéjéhez koccanva megállapodik. Szpung eszmél elsőre. Nini, ez meg egy fej. Amúgy finom formájú, gyerek méret, a jobb szemgödör alján a szemek mozgatására konstruált aprólékos mechanikával. A bal még működik is - még pislog egyet. Vagy kacsint. Az emberszem most a patkányszemmel néz farkasszemet. De csak egy szempillantásra, mert Szpung, mint egy mérgezett egér, felkapja fejét és a próbababák felé mered. És ekkor valami olyat lát, ami felülmúl minden patkányképzeletet. Glukk még nem vette észre. Kell egy kis idő, hogy a kugligolyóként érkező fej magához térítse. Aztán már ő is a babák felé bámul, a meglepetéstől égre meredő ablaktörlő lapátokkal. Kupak eddig a bajsza hegyét nyaldosta, ő pillant oda utolsónak. Úgy bámulják mindhárman az égi jelenést, hogy megfeledkeznek mocskos mederről, fehér porról, nélkülözésről és jóllakottságról. Az összeroskadt babák tetején ugyanis egy csodálatos külsejű lény áll mozdulatlanul. Fenséges, akár egy sas. Bolyhos, akár egy pár napos házinyúl. Vakító fehér bundáján szikrát vet a napfény. De nem, nem nyúl ő, nem. Tisztességes nevén ursus maritimus isoptera: egy termeszjegesmedve. 3.15 Nyár van. A kukorizs mozdulatlan, cérnavékony szálai cikcakkos árnyékot vetnek egymásra. Csenevész, de nagyon szapora növény. Még éretlen termése a kukoricára emlékeztet, de megjelenésre rizs, határozottan az. Ha egy magaslatról körbe nézel láthatod, hogy ameddig a szem ellát mindenütt kukorizs virul. Most érik. Most is. A forróságban a kalászból 21

sárgás vattacsok pattognak ki. Mintha csak kicsiny fültisztító pamacsok lennének. Ha fújna a szél, és a meder felé kergetné a pattogatott puha szemecskéket a galutónak gyakrabban szolgálna csemegéül. Így hősünk be kell, hogy érje azokkal a kiaszott darabokkal, melyek a varancsok tüskés hátára ragadva kerülnek nagy ritkán a meder aljára. A varancsok puha fészket raknak belőle, a palacska ellenben nem kedveli. A kukorizs, jó tudni, a selymes bundához tapadhat, szinte levakarhatatlanul, szaga ráadásul kellemetlen. Ez érthető, hiszen a növény (vagy talán gomba?) gyökerei a gombaölőkkel és gyomirtókkal és műtrágyával és hormonadalékokkal és a többi megsemmisíthetetlen vegy- és egyéb szerekkel átitatott avarból próbálnak valami kevésbé mérgezőt magukhoz venni. Ha egy palacska olyan bolond lenne, hogy elpattogtat a pofikájában egy kipattogzott kukorizsszemet, az nemsoká a gyomrába kötne és a vérét sárgára színezné. Kellemetlen halál. A mérges kukorizsmezők szegélyezte meder oly békés most, mint egy sarokba dobott kifakult frottírtörülköző. Akár egy film kimerevített képkockája. Csak egy apró lény mozdul újra. Igen, ő az, a kicsi termeszjegesmedve. Egy apró medvebocs. Körülszaglászik a levegőben, majd adébb csoszog egy műanyag babaháton. Tömött bundája patyolat fehér. Fülei, mint az égbolt vonala, finom ívben hajlanak hátra. Tappancsai kecsesek. Ha Glukk és társai az összevissza gyermekákombákom a medvebocs a festmény. Ha a mederlakók a szeméttelepre kidobott törött tárgyak ő a játékbolt kirakatában tündöklő házikedvenc. Ha a galutó, a telekány és a palacska a természet korcs játéka a termeszjegesmedve maga a tökéletesség. A látvány még egy egyszerű galutót is elvarázsol. Beszélhetünk-e apai ösztönökről egy olyan meddő lénynél, akinek ükapja egy négyütemű, ükanyja meg egy koszos morzsák után tipegő galamb nem igen. Glukk szíve most mégis nagyot dobban. Talán egy családi egyterű olajából is csörgedezik valami az ereiben. Felemelt szárnyával esetlenül próbál jelezni: itt vagyunk, hé! Az is lehet, hogy az összevissza szárnycsapások azt jelentik: hahó, te meg ki vagy kispajtás? Vagy: gyere közelebb és zenéljünk egyet. Szpungra is átragad a rajongás. A farkát tekergeti. Tisztára, mint egy csalikukac a horog végén. Kupak kábel farkával játszik vihogva: mintha konnektort keresne. Hogy világítson, vagy muzsikáljon, vagy klampogjon, bármi, amivel üdvözölheti az új jövevényt. De a maci csak mozog ide-oda, egyik baba hátáról egy másik bezúzott fejére. Ügyet sem vet az üdvözlőbizottságra. Talán észre sem vette őket? Csak nehogy elmenjen. Csak nehogy itt hagyja őket! De lám, a bolyhos kicsi lény nincs is már egyedül. Ketten vannak..! Sőt! Újabb és újabb egyedek bukkannak fel - a romok közül kászálódnak elő. Vannak vagy két tucatnyian. Talán még többen is. És csak mozognak, tipegnek, szökellnek. Egyik erre, másik amarra, magasra tartott orrocskájukkal a levegőt böködve, valamilyen illatot fürkészve. Néha megállnak és megrázzák magukat. Innen nem látszik jól, de mintha a 22

bundájukat is felborzolnák, és már szökdécselnek is tova. Mintha se por, se kosz nem piszkítaná be őket. Szpung szeme, éles, kiszúr valamit. A bunda szőrszálai között. Mintha. Igen, mintha apró szikrák villannának fel! A gúvadó telekányban a szikrák látványára megszólal valami. A patkánymáj egy soha ki nem nyitott mappájából előkerül egy régi üzenet. Rövid, fenyegető (még helyesírási hiba is van benne), és Szpungnak ez éppen elég, hogy egy izgatott csörrenés reccsenjen ki belőle. Maga is meglepődik, hogy ilyen éles hangok lakoznak benne. A csengőhang fülsértő riadósípként vet visszhangot az amúgy néma mederben. A termeszmedvék megtorpannak. Fülük vigyázzba mered. Immár a mederlakók is mozdulatlanok. Mondom: e sportot űzik a legnagyobb kedvvel. Szpung, mint a rosszaságon kapott gyerek, lesüti patkányszemeit. De a palacska sem vihog már. Glukk gumi lábain feszengve várja, hogy valami történjen. És valami történik is. Egy apró, alig észrevehető mozdulat: az egyik medveszáj rág egyet. Majd megnyílik, az ajkak lassan szétválnak és az alig böfögésnyi résből egy apró fogaskerék hullik morzsaként alá. De mielőtt még a mélybe pottyanna, egy vékony, villás nyelv kap utána, és úgy teszi vissza a medveszájba a parányi, nyálas alkatrészt, oly könnyedén és hirtelen, mint egy türelmetlen órásmester. Újabb, ezúttal ibolyakék és lila szikrák pattannak ki az égre meredő szőrszálak közül. Harminchárom felvillanó szemű termeszmedve fordul egyszerre Szpung felé. 4 múlt Úgy hiszem éppen itt az ideje, hogy megtudjunk egysmást a termeszjegesmedvéről. Beszédes neve elárulja (a Föld utolsó biológusának dicséret érte) ebben az állatban, pontosabban fogalmazva élőlényben, egyszerre üdvözölhetjük a jegesmedvét illetve a termeszhangyát. Ugyanúgy örökölte ugyanis őse, a termesz mindent felemésztő falánkságát és másik felmenője a jegesmedve tüneményes fehér bundáját. A termeszjegesmedvét leginkább táplálkozási szokásainak bemutatásával jellemezhetjük. Az állat (lény) jórészt műanyagokon él. Így zömmel PVC-t, bakelitet és joghurtos dobozokat fogyaszt, de előszeretettel rágcsálja a zsenge nájlonszatyor-maradékokat is. Hála az ember tisztaságmániájának, (amelynek amúgy ki tudja hány milliárd köbméter folyékony szappant és tisztítószert köszönhetnek a folyók), az ismeretlen kosztól való beteges félelemnek, amely felsikolt, ha a pékárú nem kerül műanyag zacskóba, a Földet puha takaróként borítják a nájlonzacskók. A termeszjegesmedvék nagy örömére. 23

A pelenkákat is elfogyasztja, bár temérdek van belőlük, ezeket, a rárakódott nahadlássammiezek miatt nem kedveli. A babasamponos dobozok alján csillogó toxinokat, gumikesztyűkre égett savakat ellenben szívesen veszi. Folyton mozgó, kérődző szájával félig elrozsdált konzervdobozok falára maródott állományjavítókat rág le, medveajkai galacsinná gabalyodott csomagolóanyagok redői között megbúvó zsíros lakkrétegdarabokat, üvegszilánkokat, gombolyaggá foszlott sportcipőket és rózsaszínben játszó fogamzásgátlótörmelékeket papiznak be. Sajnos be kell, hogy érjék ilyen förtelmes élelemmel, mert kedvenc falatjaik lassacskán elfogynak a Föld színéről. Hol van már az az idő, amikor a medvék földöntúli örömmel falatozták a magasfeszültségű vezetékeket, a kerámia részeket sem elhanyagolva. Vagy az élvezettel ropogtatott föld alatti kábelek és huzalok? A legmeglepőbb helyeken is előforduló ezüstös csokipapírok és energiaitalos 24

dobozok? Vagy egy kilincs Ide nekem egy kilincset! Egy medve él hal a sárgaréz vagy nikkelezett kallantyúkért. Vagyis él. Halni ritkán hal. Ó, azok a lakomák, amikor egy jegesmedve beszabadult egy elhagyott transzformátorterembe, egy romos televíziógyárba, egy kitárt kapujú földalatti katonai kutatóbázisra. A bőség eme évtizedei messze szálltak. Így mostanában beérik azzal, ami maradt. Persze, e termesz is amúgy szinte mindenevő mindent szétrág, bekebelez, felszippant és felszürcsöl. Ott van például az alumínium! Ó, azok a mennyei, alumíniumban tobzódó hónaljdezodorok, süteménymázak és kandírozott gyümölcsök, az alumínium kólás dobozok és rovarirtó és festékszóró vagy tejszínhabfújó dobozok! Ki mondta, hogy az alumínium idegméreg? I-deg-mé-reg? Ugyan! A termeszmedvéknél békésebb állatot keresve sem találni. Igaz, néha kisebb feszültség gyűl bennük, de aztán hamar ki is sülnek. És a fluor, igen, a fluor, mennyi rosszat mondtak már róla. Még hogy a fluor károsítja a vért, meg a csontokat. A fluor?? Tessék: a medvék annyi fogkrémes tubus aljára kövült fluort nassoltak már el. Még hogy a csontokra káros? A medvék csontjai hajlékonyak! És ha el is reppennek néha, percek alatt összeforrnak. Maci csont beforr. Hála az ember által előállított több tízezer, zömmel teszteletlen vegyi anyagnak, valamennyi csillogó, zamatos és mágikus E adaléknak, módosított génmócsingnak, a jegesmedvék gyomra átalakult, ami az állatokat méregállóvá, sőt, méregínyencé tette. Egyébként vakok. A szemükre immár nincs szükségük, azaz csak éppen annyira, hogy a fel nem használt mérgeket és maró vegyületeket kikönnyezzék. A felnőtt hímek a szagok, hangok a nőstények a rezgések útján tájékozódnak. Mint a denevérek. Bundájuk kifogástalanul tiszta, mondhatni mosóporfehér. A rendszeresen fogyasztott acetátok, szulfátok és dikarbonátok a jegesmedve bundáját minden port és szennyeződést taszító antisztatikus csodává varázsolták. Ez úgy 30 rendellenesen termékeny medvenemzedékbe, és sok-sok hanyagul kinyomott fogkrémes tubus és öblítő kupak elfogyasztásába került. Tappancsuk oly puha, oly lágy és selymes (itt halmozódik fel a megemészthetetlen cukor), hogy a termeszjegesmedve gyakorlatilag hangtalanul közlekedik. Mint a csiga, nyelvükkel csíkot húznak, a nyál, amúgy, felold minden műanyagot. A termeszmedve nem ragadozó, attól eltekintve, hogy zsákmányára (például egy feltekeredett fülhallgatóra) könyörtelenül, olykor lesből csap le. Széttekintve a Földön, ami igen könnyű feladat, lévén nincsenek már felhők, vagy fák, summázva a látottakat elmondható, hogy a termeszjegesmedve kétségtelenül az evolúció csúcsa: egy csillogó, csinos, evő és szaporodógép. Immár minden év a jegesmedve éve! Már csak egy műanyag cetli hiányzik az oldaláról: mosni nem szabad, javasolt kezelési mód: vegytisztítás. Egy próbababa? Számukra igazi csemege. Nem csak az ízletes festék és lakkréteg, vagy a puha műanyag miatt, hanem azért is, mert a legtöbb baba intelligens agya apró rugókat, parányi fogaskerekeket és áttéteket 25

és memóriakártyákat rejt. Egy rozsdás fémdarab, vagy egy ezüstkloridos chip csak az igazi zamat egy savakban tobzódó termeszmedvegyomornak! És mivel a mohóság általános tulajdonság a bolygón, a csordányi állat úgy veti rá magát a babákra, e terülj-terülj asztalkára, hogy csak rágnak és nyammognak, nyelvükkel utat marva a gát belsejébe. Alapos kis vakarcsok. Olvad a műanyag, alig hallhatóan ropognak az apró még szét nem mállott alkatrészek. Aztán az egyik baba megroggyan és a halom összeomlik. Hatalmas robaj. Sűrű fehér por. A többit már tudjuk. Harminchárom medve várakozik most a műanyag hullák hegyén. 66 (pontosabban 65) világtalan szem szegeződik Szpungra. A csorda egyszerre mozdul, fordulnak a fejek, ahogy az orr irányzékot keres. 66 (65) mindent látó vak szem most a galutót vizslatja. És így tovább, aztán a palacska, majd megint Szpung van soron. Nem csak a szem, de a medvék minden apró érzékelője, a fülek, a szőrszálak, az orr és a kis drótkefe bajszok is hasznos információt továbbítanak a medve hallatlanul összetett agyába. A galutó veséjébe és tüdejébe látnak. Megérzik a régente az erekben csordogált dízel illatát, a valaha itt kavargó kipufogógázt, a kipufogógáz száznál több gyilkos összetevőjét. Érzik a telekány rezgését és rádióhullámait, a milliárd, trilliárd bitet melyek az univerzumnyi felesleges információt hordozzák. De érzik a bajt is, amit egy testhez közel tartott mobiltelefon jelenthet, de lám, itt nem a bőrön, hanem a bőr alatt van a mikrohullámú készülék, és világosan látható: felesleges bármi féle veszélyről is papolni. A palacska egymaga a genetika és a vegyipar csodagyereke. Könyveket lehetne írni róla. De minek. Hogy szaporítsák a haszontalan adatok óceánját, amibe végül az ember is belefulladt? A pásztázó medvetekintetek megállapodnak a telekányon. 33 orr emelkedik a magasba. 600-nál több bajusz-szőrszál meredezik, mint a tengeri sün tüskéi. És valami fül számára hallhatatlan jel parancsára egyszerre Szpung felé lódulnak. Kupak, aki már rég nem a fehér kvarchomokkal játszik, szénsavas tajtékot nedvedzik. Szpung elméjét sírós telefonbeszélgetések emléke lepi el. Mi sem bizonyítva jobban, hogy Glukk már nem annyira boldog az új társaságtól: égett gumiszag terjeng a levegőben. Kb. 16.20 Vajon mi dönti el, ha hullanak az állatok, mint a rovarirtó felhőbe repült legyek, kinek a pártjára állunk? Ma a robosztusabb, holnap egy mackósabb ragadozónak szorítunk, ez az, hajrá, aztán mindketten lelépnek az élet porondjáról. Megszemléljük a kitömött egyedet, a faj már kihalt, igen, érdekes (jé, fehér, meg fekete), mi van még? Vagy vajon abban lel az ember valamilyen beteges gyönyörűséget, amikor egy állatfaj utolsó egyedeinek agóniáját szemléli? Nem, az ember nem ilyen korcs lélek. Hullatott valaki egy csepp könnyet is az utolsó szarvasért? Á, ugyan, 26

senki nem figyelt rájuk. Vagy az utolsó delfin? Némám múlt ki - se egy sor, se egy internetre feltöltött videó. Az utolsó ló (a Földön élt utolsó ló!) híre is csak azért járta be a világot, mert olyan szépen zuhant le egy emeletes ház tetejéről. Tényleg, vajon hogy került oda? Az embert nem érdeklik az ilyen apró csacskaságok. Ma lelkesedik, aztán holnap belelép egy kutyapiszokba és az összes bulldog, agár, és bernáthegyi vérét kívánja. Esetünkben húsát. A kutyákkal ugyanis nem a kihalás, de nem is az emberi éhség, hanem a kíváncsiság végzett. De tekintsünk most hőseinkre, és foglaljon állást, ki-ki maga. Egy galutó. A tolla sűrű, napolajszerű verítéktől és portól ragacsos. Úgy fekszik, mint aki mérgezett kenyérmorzsát szippantott fel, vagy mintha egy autó csapta volna el. Igaz, bizonyos értelemben egy autó csapta el. Vajon mit szólnál, ha a kalitkájából a nappalid szőnyegére hullajtaná a tollait? Hmm-hmm. Egy palacska. Nocsak, ki hinné, hogy az ótvaros bunda alatt szivacsos, javarészt üreges testecske rejtőzik. Így ez az állat bármikor fel tudja venni, mondjuk egy összegyűrt ásványvizes palack, vagy használt papírzsebkendő alakját. Még kérdés, hogy ezzel vajon a félelmét, behódolását vagy éppen agresszióját demonstrálja? Örülnél, ha TV nézés közben egy palacska vánszorogna fel melléd a kanapéra? Ehemm. Ó, nézd csak: egy telekány. Egyik őse, a patkány, egykor nagyon fürge és leleményes állat hírében állt. A telekány, köszönje sorvadt lábainak, viszont alig tud haladni (kúszásban éppen jó), leleményesnek sem mondható, hiszen deformált teste alkalmatlanná teszi, hogy szűk résekbe beférjen, vagy hogy a ragadozók elől összegubózva elrejtőzzön. Ha a lábtörlődről egy éhes telekány nézne rád ártatlan szemekkel, vajon dobnál neki ételmaradékot, vagy patkányméreggel jeleznéd, ki az úr a háznál? Szó, mi szó: ronda és rozzant kis élőlények. Nem úgy a termeszjegesmedvék! Sztárjai ők egy haldokló világnak. Nézd: koncentrikus körökbe rendeződve sorakoznak fel a három mederlakó körül. Mozgásuk gyors, kiszámított. Glukk magasra dobott szárnyakkal fekszik. Megszokta már e pózt. Néha délután lesz, mire az éjszakai dermesztő fagyokból ismét kienged és mozdulni tud. A rémült Szpung élettelen, mint egy esemesben elküldött szakító üzenet. Szemeiben a vérerek mintha szeszélyesen kanyargó folyók útjait mutatnák. Kupak recés körmeit vizslatja. Majd rájuk öklendezik. De nem eszik ilyen forrón a kását! A galutóban egy ősi ösztön bontogatja a szárnyait. Fészkelődni kezd. Tollait próbálgatja. Megvannak még? Fel tudja borzolni őket? Á, igen, ismerjük már ezt az olcsó taktikát. Tettesd magad nagyobbnak, testesebbnek, és az ellenfeled majd megrémül. Na, igen unalmas. De nem. Itt valami más történik. Glukk, egy régen lejegyzett törvény bizonyításaként, küzdeni kezd az életéért. Hiszen ő nem csak passzív áldozatszerepre, de támadásra is képes. Glukk felbőg, fenyegetően, tud ő például halálra gázolni! Vagy például rákkeltő kormot köhöghet. Igaz, kicsit lassú így az ellenfélnek szánt halál, de most a próbálkozást is értékelnünk kell. Ügyes! És nézd csak! Valaki másban már 27

biztosas szimpátiát kelt a próba. Szpung! Végtére is félig patkány. Elterjeszt mondjuk egy jó kis kórt, és a termeszmedvék pikk-pakk kihalnak. Szpungot felbátorítja a galutó harci kedve, farkát maga felé emeli, fenyegetően kunkorítva. Kupak is feltüzeli magát. Körmei recések, jaj annak a bolyhos testnek, amelyikbe egy konzervdoboz fedél hegyes fogai belevájnak. Vagy amelyik nyaka köré csavarodik egy kábelfarok. Diódaszaggató tekintetek merednek egymásra. Az erőviszonyok immár tisztázottak. Különben is, mit tehet egy termeszjegesmedve? Nyalogatni kezdi a telekányt, amig az lassan feloldódik? Ugyan! Ha itt harc lesz, kemény csatára készülhetünk. De várjunk még, a java csak most következik. Egy ásítás-szerű hangos áááááá kíséretében az egyik termeszmedve száját hatalmasra tátja. A többi is így tesz, egymás után, minta szerint. A medveszájak nyílnak, nagyra, még nagyobbra, látni engedve a hegyes fogakat és az apróbb alkatrészek felmorzsolására kiválóan alkalmas torkot. És egyre csak nyílnak, tovább, mintha a nyelőcső és a gyomor ki akarna bomlani a napvilágra. Aztán hopp, az ajkak kecsesen hátrahajlanak, mint egy kifordult hússzínű esernyő: és már nem termeszmedvék, hanem felszínre ömlött gyomrok, eleven húslabdák, alkatrészre éhes gépfalók várakoznak a napon. Az átalakulás némán, egy pissz, vagy fogaskerék-kattanás nélkül zajlik. Félelmetes. A harmichárom rózsaszín száj vár még néhány végtelennek tetsző pillanatot, meg-megremeg, mint a szárítókötélen lengő nedves bugyi, majd üveghangú sikoltás szakad fel belőlük. Fél Mint egy dráma elején, szereplőinket felsoroltuk, röviden bemutattuk. Tudjuk kit mi hajt, ismerjük hőseink gyengeségeit, hajlamait. Egy valaki maradt csak ki. Egy fontos, ha nem a legfontosabb karakter. Az egykor főhős, ma bukott mellékszereplő. Igen az embatok! E korcs és igénytelen faj, amely a neandervölgyi ember majd a homo sapiens kihalása után lépett a föld mérgekkel átitatott színére. Mit mondhatnék róluk? Tulajdonképpen nem is egy fajról beszélünk, hiszen szimbiózisban él a szénszalamandrával. A gyík az embatok orr üregében él, és a levegőből szűri ki a széndioxidot és más szennyező anyagokat. Az embat tiszta, belélegezhető levegőt köszönhet a szalamandrának, míg az a belső váladékokat fogyasztja. A szalamandra a felső üregekben lakik, de hogy a gazdatestet tökéletesen megtisztítsa, olykor a torokban is elidőzik. Az embatok hangszálai ezért el is csökevényesedtek. Az embatok nem beszélnek. Rövid vakkantás-szerű hangokkal, röhögő makogással, öblös nyerítéssekkel kommunikálnak. Vagyis dehogy: az embat egy ritka faj, amelyik tökéletesen érzéketlen fajtársára. Ha visítva felbőg, azt nem azért teszi, hogy mondjon, vagy kérdezzen, vagy kérjen valamit, pusztán a hang öröméért teszi. Igen, még egy zenész fajta. Kész csoda, hogy eddig nem döglött ki mind. 28

Van bennünk egyébként valami hihetetlenül praktikus hajlam: építenek, dekorálnak, bővítenek, mesterei ők a haszontalan konstrukciók összeeszkábálásának. Egyre sekélyesebbé váló értelmi képességeikkel párhuzamosan egyre kifinomultabb testi trükköket is elsajátítottak. Fára mászni például, amely foglalatosság nem kevés ügyességet kívánna, elfelejtettek, de hihetetlen leleményességgel tudnak kitörni vagy kicsavarni bármilyen korú és vastagságú fát. Ha tárgyilagos akarnék lenni, akkor azt mondanám: ez nem nehéz, hiszen élő fa alig van már a földön, a száradt, odvas maradékokkal meg könnyű elbánni. Vagy. Az embatok brilliáns kapaszkodók. Azon az égövön, ahol nagyobb számban élnek (tudunk egy harminc fős populációról is), heves szélviharok tombolnak. Az embatok bármiben megkapaszkodnak: földből kikandikáló gumicsőben, kerítésmaradványban, itt ott még álló, termeszmedvék által le nem rágott útjelzőtáblákban, sőt, akár még egymás hajában is. A viharok napokon át elhúzódnak, az embatok így hát napokon át kapaszkodnak és lengedeznek, mint a zászló. Az embatok, hogy erről is szóljak, zömmel balefántokra vadásznak: ez a legfőbb élelmük egyben legpraktikusabb lakóhelyük. Amikor a tengerek már olyan szennyezettek voltak, hogy a bálnák nem tudták elviselni a vízi létet, hirtelen eszükbe jutott, hogy ők tulajdonképpen emlősök, és újra kimásztak a szárazföldre. A bálnák korának sikertörténetét jelentették, hiszen nem hogy nem haltak ki, hanem egyfajta szimbiózisra léptek egy másik, akkoriban már alig néhány egyedet számláló fajjal, az elefánttal. A 29

Földön rekord gyorsasággal elterjedő balefántok egyik titka a higannyal átitatott üvegszerű bőr: ez az állat valóban elpusztíthatatlannak tűnt. Az embatok azonban náluk is leleményesebbnek bizonyultak így mára ismét csak alig néhány megmaradt példány kószál a kontinensen. Ezek is zömmel visszaszoktak a vízbe. Az egy-egy nagy ritkán elejtett, vagyis (csapatmunka nem lévén) lemészárolt balefánt nőstény bőre hamar megszárad a napon így ideális és a megmaradt kevés ragadozó támadásainak is kiválóan ellenálló lakhelyet biztosít. Akár több, három sőt nem ritkán négy (!) egyedet számláló embatcsaládnak vagy embatgenerációnak is. A bálna immár nem egy állat, hanem egy üvegbuborékszerű síremléke az egykor a Földön élt legnemesebb élőlénynek. A nyers húst egyébként, amit az embatok elfogyasztanak, zamatos földdel kenik be. A tüzet nem használják, nem azért mert fogalmuk sincs, hol található kén, foszfor, vagy kovakő (elektromosság régóta nincs), hanem mert elfelejtették a tűz mire is jó. Embatok! Hiszed vagy sem, már itt is vannak! Itt, a mi kis porral borított medrünkben. Az egykori híd omladozó pillérje mögött ácsorognak. Egy nagyobb család. Elő a mobilokkal, kattogjanak a fényképezőgépek, táncoljanak az exponáló gombon a kettőspontok és zárójelek nyomogatásán edződött ducskó ujjak! Mert ilyen haj-, toll-, és szőrmeresztő dolgot nem mindennap látni a Duna-mederben. Igen, kétségtelen, ezek: ők! Errefelé rég nem látott, felnőtt példányok, néhány satnya gyerekkel. Olyan rusnyák és természetellenesek, hogy le sem írom őket. Meg sem érdemlik. Fejhangon kurrogva hunyorognak körül. Véreres szemüket az éhség forgatja ide meg oda. Van, aki a kezében tartott színes botot lóbálja. Többen a jegesmedvék és a három mederlakó felé böknek. Mások sokatmondóan felröhögnek. Aki konyít is valamicskét az embatok szokásához az felismerheti: pillanatokon belül támadni készülnek. De várjunk csak. Odasüss! El sem hiszed a harcmezőn mi van készülőben. Apró termetű termeszjegesmedvéink (miért nem hívjuk őket terjeméknek, na mindegy) időközben visszahúzták gyomrukat. Nyelvük végét, ahol nincsenek mindent feloldó savat termelő mirigyek, már barátkozóan nyújtogatják hőseink felé. És az egyik termesz, talán a vezérmedve, vékony, hosszú nyelvével máris a telekányt tapogatja. A 33 bolyh szőrszálai közül a béke szikrái pattognak szerteszét. Fülük, mely nem csak radar, de antenna is egyben, már a nyugalom, a remény, a szeretet műsorát szórja az éterbe. És ahogy a terjeme még egyet lép apró tappancsával a félig patkány, félig telefon lény felé, a boldogság mindent elmosó folyamának habjai fröccsennek szerte a kiszáradt meder falán. Három hősünk kicsi testét soha nem tapasztalt melegség önti el. A felismerés: nem ebédek ők, ugyan, dehogy is, a jegesmedvék menüjében. Ellenkezőleg: örömmel üdvözölt lények, melyek felé a medvék most baráti jobbot, vagyis nyelvet nyújtanak. 30

De a szeretet eme kései karneválja kérészéletű: a híd lábánál zizegő, kéjesen acsarkodó embathorda máris támadó galoppba kezd. A 23. És most mi lesz? Valóban tudni akarjátok, hogy mi lesz ezután? Azt mondom, ezt most ne firtassuk tovább. Mert nem az a kérdés, barátaim, hogy megeszik-e majd végül mégis csak a medvék a patkányokat. Vagy a felbátorodott macskák bevájják-e fogaikat a fehér bunda alá? Vagy egyáltalán: mit tömnek majd magukba a mohó szájak, ha már föld se lesz, ami teremjen? Se nem az, hogy egymásnak esik-e, akinek bot van a kezében? Nem. Az egyetlen kérdés itt most az emberek, hogy: miért? Nem, ez nem az a miért, amit a még csak ezután születő gyerek tesz majd fel, miután visszanéz ránk: rád, rám, az iskolákban termelt engedelmeskedő és fogyasztógépekre; a reklámokra, filmekre, a játéknak nevezett virtuális vérfürdőkre; a szent könyvekre, a boldogabb élet megvehető, letölthető, elolvasható, megosztható, ajánlható, megvitatható tanításaira; a csillagképeket felismerő okostelefonokra; a tengerpart valamennyi homokszeménél ezerszer több leírt betűre és szóra; a szétszedett, összefoltozott, megerőszakolt génekre nem, ez nem az a miért. És nem is az, amely azt firtatja, hogyan lehet, hogy 0-ból és egyesekből temérdek új nyelvet és világot építünk fel, de ezt az egyet képtelenek vagyunk megmenteni a pusztulástól? Ez a miért olyan egyszerű, hogy ha leírnám, azzal csak elvenném tőled a földöntúli örömöt, amit a magadtól megfogalmazott kérdés és a rácsodálkozás adna neked. De jó, megértem, hogy Te is félig embat vagy már. Lassú felfogású. A csilliárd bitnyi információtól vak vagy, mint egy termeszmedve, béna, mint egy galutó, és ostoba, mint egy üres fejű próbababa. Rendben, ne keressünk avítt okokat, elhibázott döntéseket, aminek hála most itt tartunk. Ne kérjük számon a bizalom pajzsára emelt vezetőket, a jogászokat, újságírókat, tanárokat, mérnököket, filozófusokat és kereskedőket, akik butaságunknak hála ezt a világot építették nekünk. Felejtsük el, hogy a dolgok mögé tekintünk! Ám, legyen. Elégedjünk hát meg egy sokkal egyszerűbb kérdéssel: miért jelent meg pont itt, ez alatt a furcsa nap alatt ennyi istentelen teremtmény? Mi dolguk van itt, a kiszáradt mederben? A választ egy újabb zaj, egy távoli morajlás adja meg. Olyan mély, mint az óceánok legalja, messziről jövő, mint egy üzenet a génekben, a sejtek közötti nyúlós állományban, és sokkal hangosabb, mint néma folyómederben egy telekány füttye, egy halom próbababa zajos összeomlása, vagy egy sereg embat harcias üvöltése. Mégis friss és az gyengülő élet egy új reményével kecsegtető. Morajlásában mintha sok milliárd szomjas száj örömteli kiáltása vegyülne össze. 31

Igen, valahol feléledt a halottnak hitt, sok-sok száraz nap óta nem látott, egykor annyira tisztelt, aztán annyira megalázott folyó. Hogyan született újjá? Találgatni sem tudok. A víz régen érzett friss illata, a kavargó habok előszele, csakis az csalhatott most ide ennyi kreatúrát. Messze, a híd fölött feléled egy kíváncsi ér, hogy villámgyorsan már patak, folyó, sőt tajtékzó folyam dagadjon belőle. És a sebesen érkező ár felkapja a szűkölő embatokat, és minden teremtményt, ami az embatnak köszönheti korcs létét: a fémevő medvét, a girhes telekányt, a torz palacskát, a dögletes varancsokat, az ember torz mását: a félig szétmállott babákat, és igen, még a szerencsétlen galutót is. Az éltető víz elveszi őket messze, túl az újjászülető tengereken, túl az újra kéklő óceánokon, és lerakja őket egy távoli szigeten, ahol kedvére zenélhet, kaffoghat, táncolhat és vihoghat mind. És a folyó mentén újra susognak majd a méregzöld füvek, újra lesznek piros bogyós bokrok, és fák, amik árnyékában majd őzek és fácánok pihennek, és egymás kezéből eszik tigris, ember, nyúl és szarvas. Ámen, fiam, ámen. 32