Babits Mihály verseinek elemzése 1. A lírikus epilógja 2. Jónás imája 3. Mint különös hírmondó 4. Ősz és tavasz között 5. Esti kérdés 6. Fortissimo 1. A lírikus epilógja (1903) A vers költői utószóként áll a Babits első kötetének (Levelek Iris koszorújából) végén. Az epilógus szó mint műfajmegjelölés különállásra utal, a tény, hogy az epilógus is vers, a kötethez tartozást sugallja. A kint és a bent játéka már a címben elkezdődik. Az első személyű megszólalás különös hangsúlyt kap a problémafelvetéstől. A lírai én és a valóságos én azonossága itt, ebben a helyzetben lehetségesnek látszik. A megszólalás feszítő paradoxona és feloldhatatlansága a kétségbeesésig nyugtalanná teszi a hangnemet. A vers alapproblémája az én versbeli helyzete és önszemlélete. Az alanyiság megrendülésének egyik alapverse. Az énen túllépő költészetfelfogás felé nyit utat. Fő motívumai: az ÉN-be zártság, vak dió, feltörhetetlenség, börtön, a költői szerep, mindenség-vágy. A vers szerkezete a kint és bent ellentétére épült. Kérdésfelvetése ismeretelméleti. Versformája: a hagyományostól eltérő rímképletű szonett (abab, abab, cde, cde). 2. Jónás imája (1939) A cím összekapcsolja a verset Babits Jónás könyve c. epikai művével. A Jónás könyvében azonosítás nélkül maradt szereplő egyértelmű megnevezését adja: Jónás maga a költői én. Az egyes szám első személyben megnyilatkozó lírai én Jónás alakja mögül beszél. A vers második felében ez az azonosság megszűnik, a bibliai alak már csak a költői én hasonlítójaként szerepel ( hogy ki mint Jónás, rest szolgája ). Közvetlenül nem megszólított, csak egyes szám 3. személyben emlegetett Gazdához intézett fohász a mű. 1
Két hosszú mondatra tagolódik a szöveg. Időszerkezete és motívumrendszere alapján is két részre válik. I. 1-6. sor: a jelen múltbéli folyamat eredményeként jelenik meg (hűtlenek lettek a szavak, régi sok hiú szavam). A költészethez, a költőléthez való viszonya, a hiteles megnyilatkozás ellehetetlenülése fogalmazódik meg, fájdalmas önminősítésben. II. 7-26. sor: jövőkép rajzolódik ki óhajtó, feltételes módban (Óh bár adna ). A szenvedés és a költőszerep vállalásának problémája foglalkoztatja, A szenvedés egyszerre jelenik meg konkrétan (rossz gégémből telik) és távolabb mutató általánosságok szintjén ( a kínok eleven/süket és forró sötétjébe ). Nem a szenvedés elhárítását kívánja (mint Jónás), hanem az erkölcsi kötelességként megélt költőszerepet, vállalt küldetését akarja beteljesíteni (mielőtt végképp eltűnök bátran szólhassak). Motívumok: 1. patak hasonlat: végigvonuló látványként összefogja az egész I. egységet; felidézi az idő képzetét; felkelti a beszédfolyam asszociációját; 2. A patak motívumhoz szervesen kapcsolódik a tenger képe: a végső cél, a megérkezés, a beteljesedés jelentéskörben szerepel. Cethal: a megpróbáltatások, szenvedések felidézője. Gazda: a gondoskodás megtestesítője, a Teremtő: a létezés végső oka, aki az alkotások hitelét, érvényességét is megteremti. Az egész verset átszövő szó szavak beszél szólhassak stb. motívumháló a költői megnyilatkozás feladatára utal. Versforma: szakasztagolás nélküli páros rímű, jambikus lejtésű sorok. Első részére a verselés homogenitása jellemző: szabályos jambikus sorokból áll. A második egységben feltűnően sok a soreltérések száma: a sorok fele csonka, pirrichiusok, trocheusok törik meg a jambikus lejtést. Megnövekszik a sorátlépések száma. Gyakran szorosan összetartozó mondatrészeket (alanyállítmány) választ szét az áthajlás. A verselés nyugalom és felzaklatott nyugtalanság ellentétét érzékelteti. Ezzel szemben a rímforma az egyneműség, a folyamatosság hatását kelti. 3. Mint különös hírmondó Első címváltozata Őszi misszió. A végleges cím nem válik el a vers törzsétől. Felütése lendületes, feszültségkeltő. Egy nagyívű hasonlatot indít el. Motívumok: hegy-metafora, hegyiség-ősz, mint világérzés és személyes halálközeliség túl a személyességen nagy természet és emberiséglátomás, felhívás. A hír szakrális értelemmel bíró üzenet. A beszélő költői alakmás, személyiséghordozó más-személy. Megszólalása magatartás- és 2
szerepösszegző. A hangnem prófétikus. Szerkezet: A vers egyetlen késleltetett szerkezetű mondat. Az első rész (1-6. vsz.) hasonlat. A hasonlított a hetedik szakaszban jelenik meg: úgy vagyok én is, nagy hír tudója. Minden tagmondat ennek az értelmezős szerkezetű főmondatnak rendelődik alá, de tekinthető az első öt szakasz a fent-lét, a második öt a leszállás helyének. A hatodik szakaszt két kettőspont zárja be, ez a fordulópont, középpont, itt mondja ki a hírt, ősz van. Versforma: szabad vers, de nem hiányzik a központozás, ellenkezőleg: írásjelekkel zsúfolt. A négyes sorokban hexameter-emlékek. Gyakori eszköz az áthajlás (enjambement). A késő versekben én és más viszonya megváltozik, közelebb kerül. Az én áll elől (a korai Babitsnál fordítva). 4. Ősz és tavasz között (1936) A vers a halállal való szembenézés a végzetes betegség (gégerák) tudatában. Címe egyszerre bőbeszédű és kopár: az egyetlen szóval megnevezhetőt (tél) körülírással jelöli. Ez eufémizmus: a halál (=tél) kimondásának rettenetét a körülírás oldja. A között szó időben elhúzódó folyamatot jelez a halálra felkészülés időszakát. Az évszakváltás képe az egyén egyszeri halálát a pusztulás-éledés egyetemes körforgásába helyezi. A vers alapképe ősi szimbólum: tél=halál. Képei (hasonlatok, metaforák) nem újszerűek, költői konvenciókhoz kapcsolódnak (sietnek az esték, tolvaj öregség, homokóra, reppenő madár, lehullt lomb stb. az idő múlását idézik.) A vers azonosítás és különbségtevés kettősségére épül: télbe forduló természet és halál felé tartó emberi élet párhuzama; megújuló természet és a halál véglegességének szembeállítása. A visszatérő refrén a középkori haláltánc-énekeket idézi. A költői megnyilatkozás módja szerinti tagolás: I. 1-30 sor: tárgyias kifejezésmód: a halál rémisztő voltának és a tehetetlen rettenetnek tárgyias megfogalmazása. Az évszakváltás képei uralják a verset. A természetre vonatkozó metaforák (megszemélyesítések: lúdbőrzik, álnokul), jelzők (silány, csúf, unt) a költői én lélek- és tudatállapotát vetítik ki. Minden kép, hasonlat, utalás a halál felé mutat, a refrén általánosító kijelentésében összegződik. II. 31-60 sor: alanyi megnyilatkozás túlsúly: az általános alanyt egyes szám 1. személy váltja fel. Az Én személyes névmás többszöri ismétlése a személyes, egyéni halál döbbenetét jelzi. 49-56 sor: A halállal szembenéző egyén elmagányosodását, elhagyatottságát írja le: archaizáló hangvétel (jeremiádok panaszos hangja), inverziókkal (szokatlan szórenddel) szaggatott mondatpárhuzamok, igénytelen ragrímek jellemzik. A zárlat: elégikus, fájdalmas beletörődés, visszatérő nyitókép (karó, tőke) sűrítetten fejezi ki a tiltakozás hiábavalóságát. A népdalszerű szimbolika oldja az iszonyatot. 3
Versforma: ütemhangsúlyos verselés, hosszú, nyugodt, hármas ütemű 10-es sorok. 5. Esti kérdés (1909) A cím a beszédhelyzetet és az egyetlen mondatból álló vers modalitását jelöli. Az este (elfedő, eltakaró) egyben a vers jelentésgazdag alapmetaforája is (napszak, elmúlás, sötétség, késő stb.) A vers egyetlen filozófiai (ontológiai=lételméleti) kérdés, de variánsainak szövegszerű kimondását a vers beszédfolyama késlelteti. A meditáció ideje az alkonyat (Minerva baglya). A közeledő est köréhez kapcsolódó motívumok: bársonytakaró, dajka, lepel; a természethez: fűszál, virág, lepke, illetve domb, lomb, víz, ég, nap, hold, felhő; a bolyongáshoz, utazáshoz: országút, kocsi, hajó, vonat; az emlékezéshez: fény, lámpa, kép stb. A motívumok egyre bonyolultabb rendszere a magában álló fűszáltól indul és a zárlatban visszajut hozzá. A világot panoráma-szerűen bemutató szecessziós képek egyszerre hordoznak kulturális utalásokat és a személyes lét pillanatemlékeit. Nyelvi szerkezet: A vers ötvenhárom rövid sorból, de egyetlen mondatból áll. Három határozószó tagolja (midőn, olyankor, ott ). 1-12. sor: midőn időhatározóval induló első szerkezeti egység az este leírása, egyre táguló horizonttal. 13-(38)-34. sor: a távolító képek az ember életvilágának részleteit villantják fel gyors egymásutánban. A 28. sor hol lángot apróz matt opáltükör hirtelen nézőpontot vált, közelképet mutat (Velencét idézi), innen pedig befelé fordul: időben tágul, mélyül tovább. Ezek a reflexiv, spekulatív sorok az emlékezésről beszélnek (28-34 sor). 35-(38)-53. sor: a vers centruma. A külső világ, a természeti és emberi környezet szintézise. Itt van a grammatikai főmondat: mégis csak arra fogsz gondolni gyáván (38. sor), és itt hangzik el a kérdés, az idáig késleltetett voltaképpeni közlés, illetve a lét értelmét kereső alapkérdés első variánsa: ez a sok szépség mind mire való? (39. sor). Ezt további kérdések sora követi. A zárlat az előző sor továbbfűzése. A kérdés irányának megfordítása az egyeditől ismét a kozmikus körforgás áramába kapcsol. A vers beszédfolyamában (est-leírás, emlékezés-kérdezés) a teljes múlt idéződik meg, nemcsak a saját életidő, hanem a mögötte húzódó közös idő is (Bergson hatása). A múlt-élmény sors-élménnyé teljesedik. Versformája: 10 és 11 szótagból álló jambikus sorok, a versszöveget nem tagolják szakaszok, rímképlete vegyes. 6. Fortissimo (1917) Az első világháború szörnyűségei megváltoztatják Babits költői viselkedését. Etikai meggyőződése szembefordítja a háborúval. Felvállalja a közösség sorsáért felelős költő szerepét. Verse miatt vallás elleni vétség vádjával perbe fogják. 4
A cím zenei műszó: legerősebben, legnagyobb hangerővel. A felszólító jellegű cím előre jelzi a vers felfokozott indulatosságát. Az első sorok költői kérdése az emberekről megfeledkező, az emberiséget magára hagyó Isten képét jeleníti meg ( alszik vagy halott is éppen ). A különös vízió kiegészül a közös siratásra való felszólítással (sírjatok hangosabban). A műfaj dithürambikus jellegű, felfokozott lelkiállapotban elmondott himnikus hangnemű közösségi ének. A tanító célzat és az önkívületi lelkiállapot összefonódik. A szöveg három egységre tagolódik: 1. 1-30 sor. felhívás; 2. 31-44 sor: Istenhez intézett fenyegetés, káromlás; 3. 45-58. sor: önkínzó feloldás. Az 1. rész megszólítottjai az anyák. A könnyeiket követeli a fájdalom, az anyai érzelmek felmutatásával próbálja felébreszteni az érzéketlen, halott Istent. A 2. részben a megszólaló lírai én azonosul a férfiak közösségével, a nevükben, ugyanakkor hozzájuk fordulva beszél. Fenyegeti Istent, ha könyörgő ima nem használt, akkor káromlással akarja megnyilatkozásra bírni. Elhangzik a legdurvább istenkáromlás: Isten létének kétségbeesett tagadása ( Tagadjuk őt, talán fölébred! ) Érzéketlen, közönyös Isten képe jelenik meg (süket Istenét). A 3. részben fájdalmas, ironikus álfeloldással, álmegnyugvással zárul a mű. Isten és a természet azonosul (minden süket, földben, Istenben), ebből az öntudatlanságban érzéketlen, közönyös világból szakad ki, eszmél fel az ember, aki számára egyetlen feloldás létezik: az öntudatlanságba való visszatalálás. Az első részben a felhívás erőteljességét, a fokozódó indulatokat az egymásra halmozódó hasonlatok jelzik. A szó- és szerkezetismétlések, a gondolatritmusok, az archaizálás (rezzenti-é) emelkedettséget ad a soroknak. Az első és második egységet a visszatérő motivikus elemek is összekötik (sírjatok jeget-bestemmiáknak jégesőjét, tüzet sírjatok-égő házban). A leglényegesebb gondolatnak külön hangsúlyt ad, hogy paradoxon formájában fogalmazza meg ( Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van? ). A harmadik részben a fájdalom csillapíthatatlanságát a süket szó konok, monoton ismétlése jelzi. A vers egészét felfokozott, expresszív kifejezésmód jellemzi. 5