Magyarország mozgástere a nagyhatalmi politikában, 1956 1985

Magyarország mozgástere a nagyhatalmi politikában, 1956 1985 Magyarország külpolitikája I. A Szovjetunió A szovjet érdekszféra kettõs megítélése Magyarország az 1956. évi, fegyveres erõszakkal elfojtott kitörési kísérlet után kénytelen-kelletlen a szocialista világrendszer és ezen belül a szovjet érdekszféra része maradt. A szocialista világrendszer belsõ helyzetének megítélését azonban kettõsség jellemezte. A kötelezõ ideologikus tiszteletkörök mellett a magyar értékelésekben megjelentek az idealizált képet árnyaló kritikai megjegyzések is. Ha az európai szocialista országokban vizsgáljuk a helyzetet, látni kell egy alapvetõ tényt: A szocializmus építésének útjára lépett európai és talán ázsiai szocialista országokban is ez a történelmi fordulat nem kizárólag a belsõ feltételek eredményeként, nem csupán természetes folyamatként, hanem elsõsorban a Szovjetunió katonai gyõzelmének eredményeként következett be. Ezért ez a tényezõ tehát a belsõ feltételek nem teljes kialakulása még hosszabb idõszakon érezteti a hatását fejtegette Erdélyi Károly külügyminiszter-helyettes az 1969. évi követi értekezleten. Kézenfekvõ volt a következmény: a magyar külpolitikának szinte beláthatatlan ideig számot kell vetnie minden cselekedeténél a szocialista táboron belül érvényesülõ közegellenállással, mintegy ólomsúlyú kolonccal, amely lépten-nyomon késlelteti és visszahúzza, akadályozza az elõrehaladásban, különösen a tõkés világgal való kapcsolatépítés terén. A szovjet nagyhatalmi politika jellemzõi Kádár János, az MSZMP KB elsõ titkára fogadja Ny. Sz. Hruscsovot, az SZKP KB elsõ titkárát. Budapest, 1958. április 2. A hagyományos nagyhatalmi politika az érdekszférájába tartozó gyengébb szomszédaitól fõleg külpolitikai, esetleg még gazdasági alkalmazkodást kívánt. (Így volt ez a Szovjetunió esetében is.) Elvárta tõlük azt, hogy ne csatlakozzanak vetélytárs szövetségi rendszerhez, ne adjanak számára támaszpontot, ne váljanak legalábbis önszántukból felvonulási területté, átjáróházzá ellenséges haderõk számára. A Szovjetunió azonban ennyivel csupán Finnország esetében érte be, mert geostratégiai okokból nem tekintette a biztonsági övezet kulcsfontosságú elemének. A szovjet övezetben a térségszervezõ nagyhatalom és az alárendelt országok viszonya többféle formát ölthetett. A primátus azt jelentette, hogy a túlsúlyban lévõ állam jobbára csak diplomáciai és gazdasági téren érvényesíthette akaratát, erõszakhoz nem folyamodott és nem is fenyegetõzött alkalmazásával. A hegemónia már jobban ránehezedett a függõ országokra. A vezetõ nagyhatalom ugyan többnyire alkalmazkodott a nemzetközi jog normáihoz, de akaratát mindenképpen, szükség esetén katonai erõszakkal is keresztülvitte. A dominancia feszes és szigorú hódoltsággal, a nemzetközi jog szinte teljes negligálásával járt. Az alaptípusok rendszerint nem kristálytiszta képzõdményként léteztek. A Szovjetunió magatartása, fölényérvényesítésének eszközrendszere belpolitikai és gazdasági okokból, valamint a nemzetközi körülmények dinamikájának hatására változott. Úgyszintén módosult a függõ országok helyzete, ennek következtében átalakultak az érdekszféra belsõ erõviszonyai és összeköttetései a régión kívüli világgal. Magyar szovjet viszony, 1964 1985 A magyar szovjet viszonyban lényeges szerepet töltöttek be a kommunista állampártok vezetõinek személyes kapcsolatai. Kádár számára 1964 októberében, Hruscsov leváltásakor nem csupán az elsõ titkári szintû, már-már baráti viszony szûnt meg az egyik pillanatról a másikra, hanem a magyar szovjet kapcsolatrendszer egész építménye megingott. A megbomlott szinkron helyreállítását Kádár János fontosnak tartotta, de korántsem minden áron. Egy jottányit sem volt hajlandó visszavonni vagy helyreigazítani Hruscsov brutális eltávolítása miatt Brezsnyevnek és Kosziginnek szóló bírálatából, amelyhez hasonló kemény kritikát Nagy Imrén kívül egyetlen magyar kommunista vezetõ sem fogalmazott meg Moszkva címére. Az MSZMP elsõ titkára azért köszönt be a Kreml új urainak, hogy tisztázza velük a viszonyát, és tudomásukra hozza, miszerint vele nem lehet packázni. Õ nem egy dróton rángatható marionettfigura, hanem olyan személyiség, akinek tartása van, és önálló koncepciót alakított ki a magyar szovjet viszonyról. Aczél György feljegyzései szerint Kádár János 9

politikai alaptétele az volt, hogy olyan politikát kell folytatni, amelyet a Szovjetunió elfogad, vagy legalábbis nem ellenez, s amelyet a magyar nép megért és követni, támogatni tud. A Szovjetunió elvárásait és a magyar nép igényeit együtt látta, együtt kezelte. A kettõ egyidejû kielégítését, a tartós konfliktusok kialakulásának elkerülését rendkívül bonyolult, a kívülálló számára meg sem érthetõ taktikázással próbálta elérni. [ ] 1956 november elsejétõl 1985 áprilisáig a legnagyobb megoldandó feladat Kádár számára: hogy lehet úgy önálló vagy önállóbb politikát csinálni egy nagyhatalom árnyékában, amelyik szorosabban fogja ezeket az országokat, mint némely köztársaságát, hogy ne élezze a helyzetet. A feszült odafigyelés, a soha nem lazuló éberség adja meg a lehetõséget erre a nagy taktikai játszmára. [ ] Quislingként indult, így nézték õt sokan, majd ámulva látták az évek, évtizedek folyamán, hogy a tizennégy (szövetséges) ország közül egy sem közelítette meg a szovjet modelltõl való elszakadásban Kádár Jánosét. A pártvezetés célja az volt, hogy a külpolitikai mozgástér bõvítését és ezzel szoros összefüggésben a belsõ liberalizálást a Szovjetunió egyetértésével valósítsa meg, elnyerje reformjaihoz Moszkva jóváhagyását. Kádár a szovjet kínai ellentéteket a román vezetéstõl eltérõen nem a semlegesség és függetlenség demonstratív hangsúlyozására kívánta felhasználni, hanem szövetségesi értékének bizonyítására, amit szovjet részrõl a magyar reformokkal szemben tanúsított toleranciával illett nyugtázni. Kádár a bizalmi elv alapján mozgási szabadságot akart kapni, biztosította a Szovjetuniót, hogy nem él vissza megkülönböztetett helyzetével. Taktikázását a pesti humor így érzékeltette: A Nixon Brezsnyev csúcstalálkozón Kádárt meghívják, csatlakozzék hozzájuk. Amikor autóikkal útkeresztezõdéshez érnek, Brezsnyev utasítja sofõrjét: Irányjelzõ balra, kanyar balra. Nixon is egyértelmû: Irányjelzõ jobbra, kanyar jobbra. Kádár pedig: Irányjelzõ balra, kanyar jobbra. 10 L. I. Brezsnyevnek, az SZKP KB elsõ titkárának (balról az elsõ) és Kádár Jánosnak, az MSZMP KB elsõ titkárának találkozója. Budapest, 1965. január 29. A konszolidáció feltétele II. Az Egyesült Államok A magyar külpolitika számára különös fontosságú volt az Egyesült Államokkal való kapcsolat. Egyrészt a kádári külpolitika lehetõségeit számottevõen befolyásolták az amerikai szovjet viszony fordulatai. Ugyanis a hidegháború folyamán a feszültség és az enyhülés szakaszai ciklikusan követték egymást, és a magyar külpolitikát érzékenyen érintették a nemzetközi légkör változásai, amelyekhez igyekezett alkalmazkodni. Másrészt a legtöbb tõkés ország, valamint a harmadik világ számos állama számára az amerikai magatartás etalont jelentett, ami a nemzetközi szervezetekben, így az ENSZ-ben is érvényesült. A Kádár-kormánynak ezért fontos volt, hogy bármilyen szûk keretek között, bármilyen kényszeredetten is, de fennmaradjon és normalizálódjék a diplomáciai viszony, amely 1956 1967 között ügyvivõi szinten stagnált. Kádár János 1960 októberében, New York-i tartózkodása alkalmával ismertette álláspontját a magyar amerikai viszonyról a State Department egyik meg nem nevezett bizalmi emberének, aki szerint Kádár sejtette, hogy megjegyzéseit az amerikai kormány tudomására hozzák. A magyar politikus nem titkolta, hogy sok gyerekes (sic!) dolog történik a két ország között, mind az amerikai, mind a magyar kormány kölykök módjára viselkednek Ez nem okos magatartás. Vizsgáljuk meg a megegyezés lehetõségét. Hangsúlyozta a reálpolitika szükségességét, annál is inkább, mert Magyarország csak egy kis tetû (sic!) a nagyvilágban. Viszont az amerikai kormány ismerje el a Magyar Népköztársaság létezésének tényét, s ebben az esetben felújíthatók a normális diplomáciai kapcsolatok a nevetséges ügyvivõ vacakolás helyett. Az amnesztiát normalizálásért -ügylet Az 1960-tól indult tapogatózások után, 1962 októberében az amerikai külügyminisztériumban a magyar ügyvivõnek átadtak egy nem hivatalos emlékeztetõt a megegyezés feltételeirõl. Az irat szerint az Egyesült Államok az 1956. október novemberi eseményekben való részvétel miatt elítéltek és még börtönben lévõk szabadlábra helyezését kívánja. Ennek fejében az amerikai kormány kezdeményezi a magyar fél hátrányos helyzetének megszüntetését az ENSZben. Ezután az amerikai kormány kész a tárgyalásokra a kétoldalú kapcsolatok rendezése végett.* A kubai rakétaválság után Kádár János 1962. november elején moszkvai tárgyalásai során nem csupán hozzájárulást, hanem kifejezetten biztatást kapott Hruscsovtól az amnesztiát normalizálásért -ügylet lebonyolítására. Az MSZMP elsõ titkára a párt november végi VIII. kongresszusán elmondott beszámolójában hangoztatta a magyar kormány készségét az Egyesült Államokkal való kapcsolatai rendezésére. És nem kellett különösen éles hallásúnak lenni annak megértéséhez, miért közvetlenül ez után jelentette be, hogy az 1956-os politikai elítéltek 95%-át már szabadlábra helyezték, s e téren még további lépések várhatók. Az amerikai fél is állta a szavát. Az ENSZ XVII. Közgyûlésén, 1962. december végén elfogadott határozati javaslat megszüntette Sir Leslie Munro * Vö. Borhi László: Magyar amerikai kapcsolatok, 1942 1989 címû cikkével 2010/3. számunkban! (A szerk.)

Húsvéti forgalom a magyar csehszlovák határátkelõhelyen, 1964 Kalauz kezeli a jegyeket a 4-es villamoson, 1961 Szórakozó fiatalok az Ifjúsági Parkban, 1962 Magyarország az 1960 1970-es években Fotó: Kun Kovács László Fotó: Tóth Béla Aszódról viszik hátikosárban a gázpalackot az ikladiak, 1968 Korai zöldségeket termelnek fólia alatt a háztájiban. Szeged, 1970-es évek vége Amerikában élõ magyarok hazai látogatáson, 1970-es évek Könyvvásárlás munkahelyen, 1974 Külföldi diákok Magyarországon, 1970-es évek 11

új-zélandi diplomata különleges megbízatását a magyar ügyben, amely ezzel lekerült a világszervezet napirendjérõl. Az ENSZ mandátumvizsgáló bizottsága 1963-ban a XVIII. Közgyûlés elõtt, egyhangúlag elfogadta valamennyi delegáció, így a magyar küldöttség megbízólevelét is. Tárgyalások, 1964 1965 12 Richard Nixon amerikai politikus vásárol egy budapesti piacon, 1963. július Az amerikai diplomáciának döntõ szerepe volt abban, hogy Magyarország világszervezetbeli helyzete nemzetközi jogi értelemben rendezõdött. Ez elhárította a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésének legsúlyosabb akadályát. A magyar fél 1964 elején kezdeményezte a hivatalos tárgyalások megindítását többek között a követcserérõl, a gazdasági és kulturális kapcsolatokról, valamint egy konzuli egyezményrõl. A Politikai Bizottság jóváhagyása után a külügyminisztérium február 21-én jegyzékben javasolta a budapesti amerikai követségnek a megbeszélések megkezdését. Az amerikaiak igenlõ választ adtak. A magyar kezdeményezés éppen szerencsés idõpontban született, a Nyugat ugyanis feladta a felgöngyölítés és a felszabadítás doktrínáját. Johnson elnök 1964 májusában, mintegy a Kennedy-politika folytatásaként, egy beszédében bejelentette, hogy át kell hidalni a Kelet-Európától elválasztó szakadékot. A lehetõséget a nyitottabb és kevésbé konfrontatív taktikára az adta meg, hogy a szovjet övezet több országa, így Magyarország is amerikai értékelés szerint a lázongás és a konszolidáció után az evolúció szakaszába lépett. A State Department egyik 1965. júniusi feljegyzése szerint a térségre négy új vonás jellemzõ: belsõ liberalizálódás, bizonyos mérvû függetlenedés a Szovjetuniótól, gazdasági reformok és közeledés a Nyugathoz. Magyarországgal kapcsolatban a feljegyzés értelmében új lehetõségek nyíltak meg: a gazdasági, pénzügyi, konzuli és egyéb problémák megoldása tárgyalások révén. A vietnami háború: retorika és külpolitika Az 1960-as évek közepén az Egyesült Államok és a szocialista országok viszonyát alapvetõen befolyásolta a vietnami háború. Ez mint a kapcsolatok fejlõdését hátráltató tényezõ gyakran megjelent a magyar érvrendszerben is bár inkább a táborhûséget formálisan kifejezõ és kötelezõnek tartott frázisként bukkant fel, amely a gyakorlati politikában devalválódott. 1965 májusában a Budapesti Nemzetközi Vásáron való amerikai részvételrõl folytatott vitában Kádár kifejtette: A valóságban is egy idõben létezik a békés egymás mellett élés és a harc az imperializmus ellen ezt kell a magyar amerikai kapcsolatban is folytatni. Egy idõben kell az USA-t politikailag támadni ugyanakkor a tárgyalásokat folytatni kell. Még azt sem mondanám, hogy keményítsük a pozícióinkat. A fejtegetésbõl kicsendülõ ambivalencia, az együtt létezés mellett tett hitvallás és a harcos antiimperializmus kettõssége nemcsak a magyar amerikai relációban érvényesült, hanem a kádári külpolitika egyik jellegzetességévé vált. 60 ország kommunista és munkáspártjainak találkozója Budapesten a vietnami háború elleni tiltakozás jegyében, 1968. február Mind a szovjet, mind az amerikai külpolitikában is érvényesült egy sajátos kettõs beszéd más volt a retorika és más a külpolitika gyakorlata. Az államrezon által diktált politika más cselekvést, más taktikát követelt, mint az ideológiai vezérszavak. A szovjet külpolitikában többnyire a pragmatizmus szempontjai érvényesültek. Az imperializmusra szórt szitkok-átkok a vietnami háború idején is jól megfértek társbérletben az Egyesült Államokkal folytatott tárgyalásokkal és egyezményekkel. A vietnami háború eszkalálódása ellenére 1966-ban élénkebbé váltak a magyar amerikai kapcsolatok és megegyeztek a diplomáciai képviseletek nagyköveti szintre való emelésérõl. Követcsere javuló viszony, 1966 1978 1966 novemberében a budapesti, illetve a washingtoni diplomáciai missziók nagykövetségi rangra emelkedtek. Hillenbrand nagykövet 1967 októberében foglalta el budapesti állomáshelyét. Az 1970-es években zökkenõkkel ugyan, de javultak a magyar amerikai kapcsolatok. A folyamat legfontosabb mérföldkövei a következõk: 1972 júliusában William Rogers külügyminiszter Budapesten tárgyalt, ez volt az elsõ amerikai külügyminiszteri látogatás a magyar fõvárosban; 1973 márciusában Washingtonban aláírták a két állam vagyonjogi megállapodását; 1978. január 6-án Cyrus Vance külügyminiszter, Jimmy Carter elnök személyes képviselõje átadta Budapesten a magyar koronát és a koronázási ékszereket; 1978 júliusában Magyarország megkapta a legnagyobb kedvezmény

elvét és életbe lépett a két állam kereskedelmi egyezménye. A magyar amerikai kapcsolatok pozitív fejleményei a Kádár-rezsim jelentõs sikerét jelentették, növelték hazai és nemzetközi presztízsét. Magyarország a kelet-európai térségben, Lengyelország és Románia mögött, az Egyesült Államok harmadik legfontosabb partnere lett. III. Nyugat-Európa Nyitás a nyugati partnerek felé A magyar külügyi vezetés ugyanebben az idõszakban az európai helyzetet értékelve nyugtázta, hogy a fejlett tõkés országokkal fenntartott kétoldalú kapcsolatainkban eddig nem keletkezett zavar, nyugati partnereink egyetlen korábban rögzített vagy tervbe vett akciót sem mondtak le a számunkra fontos nyugat-európai relációkban a kétoldalú kapcsolatok jelentõsebb, a mostani nemzetközi helyzetbõl eredõ visszaesésével nem kell számolnunk. Azok a kapcsolatok az európai tõkés országokkal, amelyek megõrzését a magyar vezetés az enyhülés vége ellenére is fontosnak tartotta, az 1960-as évek közepétõl alakultak ki. Az Atlanti-óceántól az Urálig terjedõ Európa De Gaulle-i gondolata, Nyugat-Európa emancipálódása az amerikai hegemóniával szemben lehetõséget kínált a közeledésre a kontinens két része között, amire a magyar pártés államvezetés jelentõs része, korlátok között ugyan, de hajlandóságot mutatott. A Nyugat-Európa felé való nyitás egyik vonulatát az utazási könnyítések jelentették. Nem volt kétséges, hogy a rendszer támogatását vagy legalábbis elfogadását erõsítette a börtönérzület oldása. 1964-tõl a tõkés országokba turista célból három-, rokonlátogatásra kétévenként lehetett az útlevélbe kiutazási vízumot, úgynevezett ablakot kapni. (A rokonlátogatás lehetõvé tételét a nyugat-európai magyarok Kádár bosszújának titulálták, mert megrohanták õket az óhazából a nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek ) Osztrákok, nyugatnémetek, 1964 A Kádár-kormányzat nyugati nyitási törekvéseiben különleges szerepe volt a magyar nyugatnémet és a magyar osztrák viszonynak. A hagyomány, a földrajzi közelség, a gazdasági motiváció, az állampolgárok százezreinek személyes érdekeltsége kiemelt jelentõségûvé és szinte természetessé tette a kölcsönös erõfeszítéseket a kapcsolatok normalizálására. Ausztriában az 1960-as évek elején, az NSZK-ban az évtized végén alakultak ki a szocialista, illetve a szociáldemokrata párt hatalmi pozícióba kerülésével a közeledés belpolitikai elõfeltételei. A magyar nyugatnémet tárgyalások 1963. november 9-én fejezõdtek be az elsõ kormányközi egyezménnyel a hosszú lejáratú kereskedelmi és fizetési forgalomról, továbbá kereskedelmi képviseletek létesítésérõl. A Nyugat- Berlin-klauzulát bizalmas levélváltás rendezte, amely kimondta: ez a fizetési forgalomra vonatkozó megállapodás a magyar német kereskedelmi és fizetési forgalom eddigi gyakorlatának megfelelõen a német márka (DM- West) és a forint érvényességi területein nyer alkalmazást. Az elsõ olvasatra devizatechnikai megfogalmazás politikai tartalommal bírt. Magyarország de facto elismerte az NSZK és Nyugat-Berlin összetartozását. A megállapodás 1964 júliusában lépett hatályba, ekkor kezdte meg a mûködését a két képviselet. Magyarország az egyezményt, az NDK ismételt tiltakozása ellenére, 1969. december 31-ig Magyar turisták Schönbrunnban, 1974 nyara meghosszabbította. Sõt ugyanezen év októberében kormányközi megállapodás jött létre arról, hogy a kereskedelmi képviseletek 1970. január 1-jétõl útlevélkezelési és vízumkiadási jogokat kapnak. Ez a felhatalmazás már a teljes értékû diplomáciai viszony felvételének elõkészületét jelentette. Az 1960 1970-es évek fordulóján a magyar NSZK viszonyban is fordulatot jelentett Willy Brandt Ostpolitik (keleti politika) programjának kiteljesedése, amelynek állomásai, csupán leltárszerûen: az NSZK szovjet, az NSZK lengyel egyezmények, 1971-ben a négyhatalmi Berlin-egyezmény, majd 1972-ben az NSZK NDK alapszerzõdés, 1973-ban az NSZK csehszlovák megállapodás. Ebbe a folyamatba illeszkedett, hogy 1973 decemberében Magyarország és az NSZK képviselõi megegyeztek a diplomáciai kapcsolatok felvételében. A budapesti NSZK nagykövetség jogot kapott Nyugat-Berlin állandó lakosainak konzuli ellátására Magyarország területén, és Nyugat-Berlinben magyar fõkonzulátust létesítettek. Magyarország ENSZ-beli helyzetének konszolidációja és ezzel összefüggésben nemzetközi presztízsének megújulása nem maradt hatás nélkül a magyar osztrák viszonyra sem. A két ország kapcsolatában valósággal gátszakadást jelentett, hogy 1964 júliusában többéves huzavona után létrejött a vagyonjogi egyezmény. A megállapodással elhárult az utolsó akadály a viszony teljes értékû normalizálásának útjából. Bruno Kreisky külügyminiszter, az osztrák szocialista párt vezetõ személyisége az átfogó rendezés szándékával 1964. október 29. és november 1. között Budapestre látogatott.* Személyében az elsõ nyugati külügyminiszter járt Magyarországon. Az elsõ nyugati kormányfõi látogatásra, Josef Klaus kancellár budapesti útjára 1967-ben került sor. Kádár személyes tekintélye Az évtized végére a kontinens nyugati felében Kádár lett a kedvenc pártfõnök. Sikerében jelentõs sze- * Vö. e számunkban Gecsényi Lajos tanulmányával! (A szerk.) 13

repe volt annak, hogy a magyar pártvezetés 1973-tól kapcsolatba lépett több szocialista, szociáldemokrata párttal. A Politikai Bizottság 1974 májusában elfogadott irányelvei szerint a pártkapcsolatokat fel kell használni kétoldalú államközi kapcsolataink javítására különösen azokkal a tõkés országokkal, amelyekben szociáldemokrata vezetés érvényesül törekedjünk együttmûködésre és közös akciók kidolgozására a nemzetközi enyhülés megszilárdítása a békéért és a biztonságért folytatott küzdelem terén. Kádár személyes presztízsét a nyugati világban mi sem bizonyítja jobban, mint az a körülmény, hogy két ízben is felvetõdött a gondolat, miszerint közvetítésre kérik fel õt a Szovjetunió felé. 1978 decemberében Philip Kaiser, az Egyesült Államok budapesti nagykövete egy ebéd alkalmával Rényi Pétertõl, a Népszabadság fõszerkesztõhelyettesétõl arról tudakozódott, Kádár vállalná-e, hogy közvetítsen Brezsnyev és Carter között. A diplomata szerint Kádár élvezi a szovjet vezetõk bizalmát, nagy elõttük a tekintélye, és bizonyára nagy hatást gyakorolna az amerikai elnökre, az amerikai vezetõkre. Ezzel kapcsolatban utalt arra a respektusra és szimpátiára, amellyel az O Neill képviselõházi elnök vezetésével Budapesten járt kongresszusi delegáció tagjai nyilatkoztak róla. 1979 szeptemberében Helmut Schmidt német kancellár a magyar fõvárosban tett látogatása során felvetette, hogy Kádár tud a Szovjetunióra hatni, ezért azt kérte, hogy ne csupán informálja a szovjet politikusokat a fontos európai és világpolitikai kérdésekben, hanem próbálja meg meggyõzni õket errõl vagy arról. 14 IV. A szocialista országok Román magyar kapcsolatok A Románia és Magyarország közötti viszony egy circulus vitiosus-t képez, amennyiben az éppen úgy függ az erdélyi magyarság sorsától, mint ez a két ország közötti kapcsolatok függvénye írta 1945 augusztusában Demeter Béla erdélyi újságíró Gyöngyösi János Kádár János látogatása a Vatikánban VI. Pál pápánál, 1977. június 7 8. magyar külügyminiszternek küldött feljegyzéseiben. Az idézett megállapítás axiómaértékû, mert kifejezi a magyar román kapcsolatok lényegét az 1918 1989 közötti évtizedekben, politikai rendszerektõl függetlenül. Mind a magyar román viszonyban, mind a román kisebbségi politikában hét évtized folyamán kettõs tendencia érvényesült. Az államközi relációban az idõnként felbukkanó megbékülési kísérleteket kudarcuk után tartós ellenségeskedés követte. A román kisebbségi politikában pedig a villanásszerûen érvényesülõ toleranciát hosszabb távú erõszakos asszimilációs, homogenizáló stratégia váltotta fel. A két állam viszonyában 1945, s különösen 1948 1950 után új mozzanatként épült be a rivalizálás a szovjet támogatásért. A magyar érdekeket hátrányosan érintette, hogy a Szovjetunió a status quo megõrzését kívánta és a minden áron való megbékéltetésre törekedett. Ez nyilvánvalóan a birtokon belül lévõ román félnek kedvezett. Nem hagyható figyelmen kívül az a körülmény sem, hogy Moszkva szemében a kõkemény neosztalinista román diktatúra külpolitikai kicsapongásai ellenére (eltérõ Kína-, illetve Izrael-politika, távolmaradása az 1968-as csehszlovákiai intervenciótól) sokkal rokonszenvesebb volt a kádári puha diktatúránál. Kádár ennek tudatában, valamint a magyar nacionalizmustól való félelmében az 1950-es évek végén és az 1960-as években óvatos, sõt meghunyászkodó politikát követett. Az 1970-es évek elején azonban összefüggésben a helsinki értekezlet elõkészületeivel mindinkább elõtérbe kerültek az emberi jogok s ennek óhatatlan következményeként a nemzetiségi kérdés. Ezt a fejleményt a kádári vezetés sem hagyhatta figyelmen kívül. Annál kevésbé sem, mert a román magatartás mind Magyarországgal, mind az erdélyi magyarsággal szemben egyre agresszívebbé vált, amelynek hazai hatása az immár nem elfojtható felháborodásban és a tétlenséggel való elégedetlenségben jelentkezett. Így a romániai magyarság helyzete par excellence magyar belpolitikai kérdéssé vált. Kádár és az MSZMP többi vezetõje feladta azt az illúzióját, hogy a szocialista fejlõdés megoldja a nemzetiségi kérdést, és elõbb zárt körben, majd nyilvánosan is megkezdõdött a ceau escui nemzetiségi politika bírálata, amely román részrõl heves ellentámadást váltott ki. Csehszlovákiai bevonulás, 1968 Az 1968. évi csehszlovákiai fegyveres intervenció gondolatával Kádár több hónapon át szembeszegült, míg végül fogcsikorgatva ugyan, de hozzájárult a magyar közremûködéshez. A megszállás kivitelezésével és eredményeivel azonban egyáltalán nem volt elégedett, eltérõen a többi diadalittas pártvezetõtõl. A Központi Bizottság 1968. október 27-i ülésén meglehetõsen keserû hangulatban vonta meg a történtek mérlegét: nem kell bebeszélni magunknak és legkevésbé a tömegeinknek, hogy itt gyõztünk, vagy ki gyõzött. Erre semmi szükség nincsen. Teljes komolyságában és mélységében kell ezt a problémát néznünk, és a dolgok valamikor csak jó megoldáshoz jutnak. És inkább egy évvel késõbb kell konstatálnunk, hogy ki gyõzött és hogyan gyõzött a szocializmus Jóllehet meghatározó szerepe volt Magyarország intervenciós részvételében, mindvégig kritikusan szemlélte Moszkva Csehszlovákia-politikáját, és a szolidaritás kötelezõ hangsúlyozása mellett megnyilatkozásaiban bizonyos távolságtartásra, mérsékletre és türelemre intõ hangvétel is érzékelhetõ. Az intervenció után a csehszlovákiai helyzetet úgy értékelte, hogy az nem egy elsõ

díjas mûalkotás. A tökéletlenségért ugyan elsõsorban a CSKP elnökségét tette felelõssé, de nem hallgatta el a társtettesek, elsõsorban a Szovjetunió, de a többi beavatkozó ország hibáit sem. Több ízben is szóvá tette a csapatok bevonulásával egyidejûleg tervezett és a megszállást úgymond igazoló és alátámasztó politikai megoldás kudarcát, amelyért burkoltan ugyan, de nyilvánvalóan a gyatra szovjet elõkészítést hibáztatta. A magyar pártvezetés arra törekedett, hogy mérsékelje a megszállásban való bûnrészesség káros külpolitikai következményeit. Nem kívánt haragszom rád taktikát folytatni az intervenciót ellenzõ Romániával és Jugoszláviával sem, és sürgette a viszony normalizálását. Eszerint a megszállást bíráló tõkés országbeli testvérpártokkal elvtársi módon kell vitatkozni, de nem a szakításra, hanem az egységre kell törekedni. Figyelemre méltó és a kádári külpolitika józanságát bizonyítja, hogy a határozat szerint vissza kell ugyan verni az imperialista propagandát, de a fejlett tõkés országok viszonylatában is rendületlenül folytatni kell fõ politikai irányvonalunkat, a békés egymás mellett élést, a kapcsolatok normalizálásáért és továbbfejlesztéséért kell dolgoznunk. Szembetûnõ a magyar külpolitika azon célkitûzése, hogy elkerülje Magyarország visszasüllyedését az 1963 elõtti számkivetett helyzetébe a világdiplomáciában. Ezt segítette a Nyugat békülékeny magatartása Csehszlovákia megszállásával szemben, amit a szocialista tábor belsõ ügyének minõsített. V. A harmadik világ A volt gyarmatokhoz való viszony A közép-kelet-európai szovjet övezet létrejötte mellett a II. világháborút követõ évtizedek legfontosabb, a világpolitika erõvonalait alapvetõen átrendezõ fejleménye a gyarmati rendszer összeomlása volt. A kolóniák túlnyomó többsége 1946 1965 között függetlenné vált. Az új államokhoz való viszonyt a szovjet blokk országai számára Moszkva határozta meg, mert ez fontos részét képezte a szuperhatalmak közötti globális konfrontációnak és versengésnek. Az újonnan függetlenné vált államok túlnyomó többsége az el nem kötelezettség elvét vallotta és távol tartotta magát a Kelet Nyugat-viszálytól. Az afroázsiai országok gondosan óvták friss keletû önállóságukat és úgy vélték, hogy a szuperhatalmi perpatvarba való besodródásuk korlátozná cselekvési szabadságukat, bármilyen egyoldalú elkötelezettség szûkítené nemzetközi mozgásterüket. Ezek az államok a korszakban polgárjogot nyert és közkeletûen használt, bár nem teljesen pontos gyûjtõnéven a harmadik világot alkották. A szovjet harmadikvilág-politikát átszõtték az ideológiai szálak. Moszkva különösen a Közel-Keleten és Afrikában azokat a kormányzatokat támogatta, amelyek szocialista retorikával éltek. Így alakultak ki a valósággal még köszönõ viszonyban sem lévõ fogalmak, mint a nem kapitalista út, az arab szocializmus és a haladó arab rendszerek. Haladó rendszerû országok Díszebéd a parlamentben Ahmed Szukarno indonéz elnök tiszteletére, 1960. április 15. A magyar vezetés mind politikailag, mind gazdaságilag különösen az úgynevezett haladó rendszerû országokkal való viszony fejlesztését preferálta. Ezek közé tartozott Egyiptom, Szíria, Algéria és (1958-tól) Irak, Fekete-Afrikában Ghána és Guinea, Mali, Tanzánia és Kongó-Brazzaville. Ázsiában India és (1965-ig) Indonézia. A haladó rendszer mint kritérium ismérve elsõsorban az volt, hogy az adott ország milyen magatartást tanúsított a nemzetközi politikában, vezetõ személyiségei mennyire harsányan hirdettek antiimperialista, antikolonialista szólamokat, hajlandók voltak-e a Szovjetuniótól és szövetségeseitõl elsõsorban fegyverzetet és más hadianyagot elfogadni, valamint tanácsadókat és szakembereket beengedni. A haladó rendszer fogalma azonban rendkívül cseppfolyós és bizonytalan ismérvnek bizonyult. A nemzetközi politikában még a haladó rendszerû országok sem fogadták el azt a szovjet nézetet, amely szerint a kor fõ ellentmondása az imperialista és a szocialista tábor szembenállása, s úgy vélekedtek, hogy az alapvetõ konfliktus például a gazdag Észak és a szegény Dél ellentéte. Nyilvánvalóvá vált, hogy a szocialista államok egy magyar külügyminisztériumi feljegyzés szerint illúziókat fûztek az országok társadalmi és gazdasági fejlõdésének lehetõségeihez és üteméhez egy-egy kiemelkedõ politikus (Szukarno, Nkrumah) állásfoglalásai alapján simább és gyorsabb elõrehaladásra számítottak. A fejlõdõ országok belsõ helyzetét is a politikai stabilitás hiánya jellemezte. Afrikában 1963 1969 között 40 államcsíny zajlott le. Számos esetben elõfordult, hogy egy-egy államcsíny alkalmával hatalomra került új rezsim szakított elõdje orientációjával, és így a szocialista országok tetemes támogatása veszendõbe ment. Így a magyar külpolitika az 1960-as évek második felében arra kényszerült, hogy bizonyos mértékig újragondolja a fejlõdõ országokkal kapcsolatos vonalvezetést. A harmadik világ megjelenése, a gyarmati rendszer összeomlása okozta eufória múlóban volt, és elérkezett a józan számvetés, a magyar külpolitika valós érdekei és lehetõségei mérlegelésének ideje. De ez már egy következõ tanulmány tárgya lehet. SIPOS PÉTER 15