Mezei Balázs A LÉLEK ÉS A MÁSIK JAN PATOČKA ÉS A FENOMENOLÓGIA NÉHÁNY PROBLÉMÁJA

1 Mezei Balázs A LÉLEK ÉS A MÁSIK JAN PATOČKA ÉS A FENOMENOLÓGIA NÉHÁNY PROBLÉMÁJA 1

2 Nullo modo igitur interit veritas. Augustinus, Soliloquia, II, 28. 2

3 Tartalomjegyzék Köszönetnyilvánítás Előszó I. Tanulmányok Jan Patočkáról A három mozgás és a jó ideája Metanoia és epokhé A lélek és a másik: Patočka, Levinas Patočka és Brentano Etika és soliloquium Aszubjektív fenomenológia és proszontológia II. A fenomenológia sodrában A fenomenológia Magyarországon Mit einem Schlage Brentano és a pszichologizmus Edmund Husserl kartezianizmusa A fenomenológia és hermeneutika elemi ontológiája Fenomén és relevancia Felhasznált irodalom Az írások eredeti megjelenésének helye és ideje 3

4 Köszönetnyilvánítás Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik e kötet tanulmányainak elkészültét lehetővé tették és bátorították. Így a liechtensteini Internationale Akademie für Philosophie vezetőinek, ahol először nyílt alkalmam arra, hogy megismerkedjem Jan Patočka munkáival; a bécsi Institut für die Wissenschaften vom Menschen vezetőségének, ahol támogatásukkal kutatásokat végezhettem az ottani Jan Patočka Archívumban; végül valamennyi kollégámnak, barátomnak és tanítványomnak idehaza és külföldön, akikkel e kötet néhány témáját sokszor érintettük beszélgetéseink és vitáink során. Továbbá köszönetet mondok az Osztrák Kelet- Európa Intézet budapesti vezetőinek a kötet anyagi támogatásáért; a budapesti Cseh Nagykövetségnek az erkölcsi bátorításáért; végül az Atlantisz könyvkiadó vezetőjének és munkatársainak azért, hogy vállalkoztak e könyv közreadására. Szárliget, 1998. február 15. Mezei Balázs 4

5 Előszó Jan Patočka munkássága azóta kísér, amióta fenomenológiával foglalkozom. 1988-ben került a kezembe Patočka A természetes világ mint filozófiai probléma című első jelentékeny munkájának 1974-es francia nyelvű kiadása, melynek hangvétele és témaválasztása azonnal megragadta a figyelmemet. Sajátosságát kezdetben nem a munka tartalmi jegyeiben, hanem inkább a szerzőnek az általa felvetett tárgyhoz való viszonyában véltem felismerni. Patočka úgy bukkan föl a fenomenológia történetében, mint a peremvidékről érkezett idegen. Kívülállóságát nem földrajzilag kell érteni, hiszen prágai kötődésű lévén térben eredetileg közelebb érezhette magát a nagy európai filozófiai központokhoz, mint mestere és idős barátja, Edmund Husserl, aki egy morvaföldi kisvárosban, Proßnitz-ban született és nevelkedett. Patočka határozottan csehnek vallotta magát; de nem a hagyományos cseh nagypolgárság módján, ahogyan ezt megfigyelhetjük Thomas Masaryk életművében, hanem a cseh kisember, az alsó középosztály hátteréből indulva. Ez a kiinduló pont Patočka számára egyszerre biztosította a környezetéből és műveltségéből fakadó kulturális érzékenység tájolóját, másrészt azt a felfogást is, mely kritikusan viszonyult a volt Osztrák-Magyar Monarchia fennmaradt nagypolgárságának univerzalizmusához. Patočka azonosult a cseh kisnemzeti mivolttal, azonosult ezzel azon törekvésében is, hogy ilyenként kívánt filozófiát művelni és filozófussá lenni. Mint a német és az osztrák hagyományokhoz képest filozófiai kultúrájában sok tekintetben kialakulatlanabb cseh művelődés képviselője, Patočka egész életében, bölcseleti munkásságának egész időszakában kívülről viszonyult a fenomenológiához, mely bölcselőnk eszmélkedésének időszakában a meghatározó kontinentális filozófiai mozgalomnak számított. E kívülállóságot meg kell különböztetnünk attól a helyzettől is, melyet a lengyel vagy az orosz bölcselők foglaltak el ugyanebben az időszakban az európai filozófiával szemben. A lengyel filozófia képviselői Kazimierz Twardowski hagyományain nevelkedve az osztrák filozófiai hagyomány önálló továbbfejlesztésén dolgoztak s a logikai gondolkodás terén igen hamar kiemelkedő eredményeket értek el. Az európai tájékozódású orosz bölcselők mint például Lev Sesztov vagy Szemjon Frank egy számában és kultúrájában jelentékeny nép képviselőjeként, erős kritikával és egy remélt civilizációs alternatíva szószólóiként kezelték az európai filozófiai kultúrát. Patočka nem vallhatta magát lélekszámában, kultúrájában vagy politikai jelentőségében jelentős nemzet tagjának; de csehként egyszerre érezte magát a nyugati kultúra 5

6 képviselőjének, és törekedett arra, hogy a periferikus helyzetéből fakadó kritikai érzékenységét megfelelő fenntartások mellett érvényesítse. Amikor Patočka írásaival találkoztam, helyzetemet sok szempontból hasonlónak láttam az övéhez. A magyar filozófiai kultúra hagyományai nem mérhetők az immár jelentős filozófiai tradíciókkal és eleven munkássággal bíró lengyel kultúrával; s nem vetekedhet az orosz bölcselet misztikus érzékenységével és, talán nem túlzás, ha így mondjuk, elfogultságával sem. Patočka úgy állt tehát előttem, mint egy adottságában és a nagy filozófiai kultúrákhoz való viszonyában a sajátomhoz hasonló helyzetű közösség képviselője. Ennyiben bátorítóan hatott az az önállóság és egyben elmélyült szakértelem, melyet a kortárs filozófusok, elsősorban Edmund Husserl, Martin Heidegger, Jean-Paul Sartre és Maurice Merleau-Ponty műveinek elemzésében mutatott az a sajátos hozzáállás, mely egyrészt tisztában van a maga kulturális helyzetével, másrészt mégis elfogulatlanul ütközteti saját törekvéseit a nálánál jóval ismertebb és befolyásosabb gondolkodókkal. Rokonszenvemet csak növelte, hogy Patočka mélyen vonzódott a klasszikus kultúrához, Platónhoz és Arisztotelészhez, valamint az a tény is, hogy írásaiban egyforma elmélyültséggel elemezte az elvont filozófiai állításokat és a kortárs cseh és nemzetközi irodalom és művészet jelentős alkotásait. Sokszor emlegetett szókratészi beállítódását lényegében azonosnak láttam a fentebb felvázolt periferikus helyzet sikeres, mind exisztenciális, mind pedagógiai feldolgozásával és teremtő továbbfejlesztésével. Azt a személyiséget véltem benne felismerni, aki saját eredeti nyelvi közösségének képviselőjeként hidat épít a nagy kultúrák és saját kicsiny kultúrája között, olyan hidat, mely ténylegesen kétirányú forgalmat bonyolít le. A patočkai életművet méltató írások, például Paul Ricoeur, Ilja Srubar vagy Barry Smith tollából, megerősítik a Patočka által épített híd tényleges kétirányúságát. Patočka munkássága ugyan sok szempontból a szerző periferikus helyzetében gyökerezett, ám megközelíthetősége jelentős részben annak is köszönhető, hogy az életmű számos darabja német nyelven született; egyes, eredetileg cseh nyelvű írásait nem egyszer maga Patočka fordította németre. E sorok írója számára ez a tény tette lehetővé, hogy Patočka életművét, a szerző anyanyelvét nem ismervén, fontos részeiben áttekinthesse. Patočka egyes írásai már részben életében is megjelenhettek francia és angol nyelven, majd néhány évvel ezelőtt megindult munkáinak magyar nyelvű publikálása. Mindebben jelentős szerepet vállaltak azon magyar anyanyelvű szakértők, akik idehaza vagy a szomszédos országokban élve Patočka munkásságának alakulását már akkor szoros figyelemmel kísérhették, amikor Jan Patočka neve az éppen aktuális nemzetközi filozófiai vitákban jószerivel ismeretlen volt. 6

7 Ezen a ponton szeretném kihangsúlyozni, hogy a jelen kötetben összegyűjtött tanulmányok, amennyiben Patočkáról szólnak vagy gondolataira utalnak, mindenkor a német nyelvű (vagy francia, illetve angol fordításban megjelent) munkákra támaszkodnak. Elemzéseim tehát nem lépnek fel filológiai, hanem kizárólag filozófiai igénnyel. De nem csak azért tekintettem példaképként Jan Patočkára, mert egy periferikus kisnemzeti kultúra bátor és átható szellemű képviselője volt. Tisztában voltam azzal is, milyen meghatározó szerepet játszott 1977 során, a totalitarizmussal szembeszegülő cseh értelmiség mozgalmának, a Charta 77-nek alapító személyiségeként. Ahogyan kitartott filozófusi tevékenységében és életfelfogásában, ahogyan szűk és a rendőrség által gyakorta zaklatott tanítványi körében ténylegesen is megvalósította a szókratizmus eszményét, ahogyan a lélek gondozásának platóni felfogásában helyet biztosított a filozófia manapság oly kevéssé jellemző elmélyült felfogásának mindez Jan Patočkát szememben útmutatóvá, filozófiai Vergiliusszá avatta, akinek személyisége és életműve mind erkölcsileg, mind tartalmilag követésre méltónak látszott. 1977-ben bekövetkezett halálát, mely kíméletlen rendőrségi kihallgatások egyenes következménye volt, sokan mártírumnak tekintik és benne a szókratészi életeszmény beteljesülését látják. Olvasóim talán nem tartják szentimentalizmusnak, ha ezzel a felfogással, az ésszerűség határain belül, magam is egyetértek. Jan Patočka személyisége azon brit állampolgárokéhoz hasonlítható, akik London német bombázásakor a 2. világháború során az előzetes várakozásra rácáfolva igazi hősiességet tanúsítottak. Jan Patočka egy kíméletlen totalitarizmus ideológiai és lélektani bombázásával szemben tartott ki az alapvető emberi értékek védelme és a szabad bölcseleti gondolkodás szellemének őrzése mellett. E magatartás érvénye múlhatatlannak tűnik, hiszen közelebbi és távolabbi környezetünkben nap mint nap tanúi lehetünk olyan ideológiák felbukkanásának vagy újjászületésének, melyek a független és elfogulatlan gondolkodás elfojtására törekednek. A filozófiai kultúra az ideológiai és politikai totalitarizmus összeomlása után nehéz helyzetbe került. Ez a helyzet természetesen más volt Lengyelországban és más a hajdani Német Demokratikus Köztársaságban; más Magyarországon és más Romániában. A rendszer végóráiban már leplezhetetlenül ellentmondásos és tarthatatlan építmény melyet természetesen meg kell különböztetnünk a benne célzatosan és szelektív módon használt filozófiai tartalmak önmagukban vett értékétől összeroskadása nyomán világossá vált, hogy a filozófiai kultúra rekonstrukciójához friss anyagra van szükség. Több lehetőség is nyitva állt; először is annak lehetősége, hogy a marxizmus-leninizmus ideológiai égisze alatt 7

8 kibontakozó és gyakran valódi értékeket eredményező filozófiatörténeti-deskriptív munka képezze az új bölcseleti kultúra alapját. Másodszor az a lehetőség, hogy a filozófiai kultúra oldódjék föl egyfelől szaktudományos kutatásokban (társadalomelméletben, lélektanban, tudományelméletben stb.), másrészt az oly sok színben pompázó, szórakoztatónak szánt közéleti filozófiában. Harmadszor annak a lehetősége, hogy a kortárs tudományos filozófia (melyet analitikusnak is neveznek) vegye át azt a szintetizáló szerepet, melyet korábban az ideológia kötelező kultusza töltött be. Negyedszer adódott az a lehetőség, hogy e kis országok filozófusai a kontinentális hagyomány komolyan vehető kortárs törekvései közül abból a filozófiai törekvésből merítsenek anyagot és ihletet, mely az európai bölcselet mindeddig legutolsó, átfogó filozófiai igénnyel fellépő hagyománya lett: a fenomenológiából. 1 Kétségtelen, hogy e lehetőségek sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem zárják ki egymást éppen azt látjuk, hogy mindegyikük jelen van a mai hazai filozófiai kultúrában. Jan Patočka iránti érdeklődésem egyik fő hajtóereje azon törekvésem volt, hogy a hazai bölcseleti élet újjáformálódásához elsősorban a fenti felsorolás negyedik lehetőségének megvalósítása által járuljak hozzá. Itt rögtön hozzá kell tennem, hogy véleményem az elmúlt évtized során fokozatosan átalakult, amennyiben ma már fontosnak tartom a tudományos (analitikus) filozófia és a komolyan vehető kontinentális (elsősorban a brentanizmus és a husserli fenomenológiában gyökerező) bölcselet magas szintű szintézisét. A fenomenológia eredményeire véleményem szerint szükség van módszertani és tárgyi szempontból; de ugyanígy szükség van a tudományos filozófia argumentális szigorára és logikai mércéjére. Ha az itt összegyűjtött írások némelyikéből nem ez a törekvés szűrhető le, az felfogásom egyes elemeinek időközbeni átalakulásából ered ám a meggyőződések indokolt átalakítását a filozófiai munka szerves részének tartom. Patočka életművét a fenti, inkább formálisnak nevezhető értékelésen túlmenően tartalmilag is alaposan szemügyre vettem. Erről tanúskodik néhány alább következő írás. A tartalmi vizsgálat gyakran vezetett arra a belátásra, hogy Patočka egyes tételei a szigorú elemzés fényében nem mindig tűnnek megalapozottnak. Bírálatomban azonban nemegyszer saját felfogásom összefüggő kifejtésének törekvése vezérelt. Ugyanez a törekvés egynehányszor arra a belátásra vezetett, hogy Patočka egyes felfogásai, például a lélek gondozásának eszméje, elméletileg meggyőzőbb, mint a rivális felfogások, például Levinas felfogása a másik gondozásáról. 1 A filozófiai hermeneutikát alapjában véve a fenomenológia fejleményének 8

9 A jelen kötetben korábban már megjelent vagy előadásban elhangzott munkáim egy részét gyűjtöttem össze. De nincs szó a szövegek egyszerű újranyomásáról mindegyik írásomat alaposan, egyes esetekben a leglényegesebb pontokat is érintve átdolgoztam. Az ily módon kialakult gyűjtemény egységét a történetileg fenomenológiainak nevezett tárgy, ezen belül is Jan Patočka munkásságának némely vonatkozása adja. A szövegek tanulmányozása feltárja, hogy a bennük felbukkanó kérdések a filozófia néhány alapvető problémáját érintik; az egyik ilyen központi probléma a filozófia módszeré; a másik szubjektivitás mivolta. A fenomenológia kifejezést azonban olyan értelemben használom itt, mely némileg differenciáltabb, mint általában ismert jelentése. A fenomenológiát ugyanis szemlélhetjük felülről, azon oldaláról, mely a husserli kezdeményezést Heidegger, majd a hermeneutika bírálata szempontjából fejlesztette tovább. Ez a fenomenológia nemcsak Husserl tudományos filozófiájának a gondolatát kritizálja, hanem a szubjektivitás problémájának husserli hangsúlyozását is, ami a szubjektum naturalizálásához vezetett. A fenomenológia másik megközelítése alulról történik. Ebben a fenomenológiát brentanói gyökerei felől közelítjük meg; Husserlben nem Kant néhány gondolatának új megfogalmazóját látjuk, hanem az osztrák filozófiai hagyomány szerves továbbfejlesztőjét, mely hagyomány, Nyíri Kristóf kifejezésével, legalábbis Bolzanótól Wittgensteinig több-kevesebb egységet mutat. Ez a fenomenológiafelfogás a fenomenológia eredeti, tudományos igényét fontosnak tartja, noha sok szempontból felülvizsgálandónak és kiegészítendőnek. Jellemző erre a gondolkodásra a tudományos irányultság; a logikai és nyelvi analitikus törekvések; valamint nem elhanyagolható módon a vallásfilozófiai érdeklődés. 2 Jan Patočka gondolkodását egyrészt ebben az értelemben tekintem a fenomenológiai hagyomány részének. Másrészt Patočka nemcsak Husserl tanítványa volt, hanem Heideggeré is, és mint ilyen éppen a felülről nézett fenomenológia szempontjából bírálta Husserlt vagy Brentanót. Szemében mintha Platón és Arisztotelész éppen e kétfajta fenomenológia egy-egy eredeti alakját képviselte volna; s amiképpen gondolkodása a szókratizmus, a platóni eszme ötvözése az arisztotelészi dinamizmussal, a peripatetikus eredetű mozgásfilozófiával úgy mondhatjuk azt is, hogy Jan Patočka e két fajta fenomenológia sajátos szintézisére törekedett. tekintem. 2 V. ö. Smith 1994. Franz Brentano személye kiválóan képviseli ezen törekvések és érdeklődések szintézisét, megtoldva azzal, hogy Brentano a jó nevű költő, Clemens Brentano unokaöccseként maga is kiváló költői képességekkel bírt. 9

10 Ennek megfelelően alábbi tanulmányaim egyrészt olyan kérdésekről szólnak, melyek az alulról nézett fenomenológia szempontjából merülnek fel. Másrészt nem tagadható, hogy e sorok szerzőjét is megérintette a felülről nézett fenomenológia szellemisége. Ezért is adtam e kötetnek a Lélek és a másik címet. A lélek és a másik egyrészt a kötetben szereplő egyik tanulmányom címe, melyben Patočka és Levinas néhány gondolatát vetem össze és elemzem kritikusan. Másrészt a lélek a brentanói lelki fenomének világa, tehát egy olyan szubjektumfilozófia jele, mely Husserl munkáiban éri el fejlődésének tetőpontját s amely, Husserltől talán függetlenül és meglátásait sokszor nem hasznosítva, napjainkban is a filozófiai viták egyik legfontosabb témája. A másik ebben az összefüggésben a szubjektivitás döntő jelentőségét nem kellően mérlegelő felfogásokra, például a fizikalizmusra vagy a kontextualizmusra utal. A kötet címe harmadrészt az említett két fenomenológia felfogását jelenti, az alulról, illetve a felülről nézett fenomenológiáét. A dolgozatokat két csoportra osztottam. Az első csoport tanulmányai hangsúlyosan Jan Patočkával, gondolkodásának egyes elemeivel foglalkoznak. A fenomenológia sodrában címet viselő másik csoportot olyan tanulmányokból válogattam össze, melyekben Patočka gondolatai újra meg újra felbukkannak, de figyelmem középpontjában átfogóbb, fenomenológiai kérdések állnak. A figyelmes olvasó bizonyára észreveszi majd, hogy a dolgozatok nemcsak e nagy témák értelmében függnek össze egymással. Egyes gondolati felvetések többször is felbukkannak a dolgozatokban, és például a normatív cselekvés fogalma végül olyan feldolgozásba torkollik a soliloquiális etikára utalok --, mely logikailag is összekapcsolja az alábbi dolgozatok jelentős részét. Az egyes tárgyalt kérdések kapcsán újra meg újra utalok a kötetben szereplő azon dolgozatokra, ahol az adott problémát valamivel bővebben vagy más szemszögből közelítem meg. Ennek következtében a látszólag egymástól függetlenül feldolgozott témák, ha egymásra helyezzük őket, összefüggő tematikát mutatnak. A fenomenológiai filozófia e tematikus sodra, úgy tűnik, fokozatosan olyan meggondolásokhoz vezette a jelen sorok íróját, melyekben maga a fenomenológia is egyre inkább csupán segédszerepet tölt be. Tanulmánygyűjteményem egyik fő tanulsága is ebben foglalható össze: a fenomenológia módszertani és tematikai meglátásaira szükségünk van, de leginkább egy átfogóbb filozófiai törekvés segédtudományának formájában. A filozófia egyes módszertani és tematikai törekvései, e sorok írójának úgy tűnik, valóban veszíthetnek időszerűségükből, és ami egy adott alkotói helyzetben központi szerepet játszik, későbbi, átfogóbb meggondolások fényében már mellékesnek látszhat. A filozófia fázisai 10

11 melyekről Franz Brentano szólt A filozófia négy fázisa című írásában 3 filozófiatörténetileg valóban létező fejleménynek tűnnek. Eszerint egy filozófiatörténeti korszak az elfogulatlan, előítélettől mentes empirikus kutatások alapján álló szabad bölcselkedéssel indul, mely a második fázisban átalakul dogmatizmussá; a harmadik fázisban szkepticizmus uralkodik el, majd a negyedik fázisra a rajongó miszticista bölcselet a jellemző. Manapság, az empirisztikus és szkeptikus törekvések lecsengése és a nyomukban népszerűsödő sok tekintetben miszticizmussal is jellemezhető főképpen szórakoztató igényű közéleti filozófia dominanciája után minden jel szerint a tudományos, a filozófia eredeti értelmében átfogó törekvések megjelenésének lehetünk tanúi, melyek olykor éppen vallásfilozófiai megfontolásokból táplálkoznak. Meggondolásaim, melyek az utóbbi fejleményre vonatkoznak, már csak érintőlegesen jelennek meg az alábbi tanulmányokban (főképpen a Fenomén és relevancia címűben); bennük e sorok írója új felismerések feldolgozására szánja el magát, melyek már túlmutatnak a jelen kötet horizontján. 4 3 V.ö. Mezei-Smith 1988. 4 1997-ben megjelent Zárójelbe tett Isten című munkám (Mezei 1997a) több ponton a jelen kötet tanulmányaira támaszkodik. De e tanulmányok egy része, így az Aszubjektív fenomenológia és proszontológia, illetve a Fenomén és relevancia című már gyökeresen új utat keresnek. Az utóbbi a Zárójelbe tett Isten tematikájának továbbfejlesztését kísérli meg; az előbbi a "proszontológia" kapcsán olyan ontológiai megközelítés első vázlata, mely elvileg tartalmazza a vallásfilozófiai tematikát is. 11

12 Tanulmányok Jan Patočkáról I 12

13 A három mozgás és a jó ideája Jan Patočka neve idehaza ma már nem cseng oly ismeretlenül, mint akár néhány évvel ezelőtt. Néhány írása már napvilágot látott, műveinek eredeti, részben cseh, részben német, illetve francia nyelvű kiadása folyamatban van, s e munkálatokkal párhuzamosan a bécsi Institut für die Wissenschaften vom Menschen egymás után jelenteti meg válogatott írásainak német fordításköteteit. Ilyen módon várható, hogy neve nemcsak hazájában, Csehországban, hanem Közép- és Kelet-Európában is hamarosan majd éppoly ismerősen hangzik az általában a filozófia, a művészetelmélet, a politológiai esszé iránt érdeklődők fülében, mint szerencsésebb sorsú, nagyobb népszerűségre ítéltetett kelet-európai írótársaié, Milan Kunderáé, vagy a lengyel Leszek Kolakowskié. Patočka befogadását azonban több körülmény is nehezíti. Először is a Közép-Európaszerte tapasztalható kulturális fordulat jelensége, amelynek lényege, hogy az elmúlt évtizedek akár legértékesebb életműve is valamiképpen a lehetőleg gyorsan feledésre ítélt monumentumok csoportjába kerül, függetlenül az életműben kifejeződő, mögötte meghúzódó erkölcsi, tudományos, elméleti teljesítménytől. E jelenséget legradikálisabban talán a hajdani Német Demokratikus Köztársaság területek értelmisége éli át mint az ott változatlan hevességgel dúló irodalmi, tudományos és filozófiai viták mutatják --, de hasonló a helyzet délkeletebbre is. Holott azon hagyományoknak az elvetése, amelyek az elmúlt évtizedekben valamiképpen amennyire az égi és ninivei hatalmak lehetővé tették a korábbi, a páneurópai kultúra és erkölcs alapformáit közvetítették, éppoly veszedelmes lehet, mint amennyire végzetes lett volna, ha az elmúlt történelmi korszak időszakában híján maradunk (mi, akkor felnőtté érők, vagy éppen mindezt már felnőttként átélők) ezeknek a formáknak. Hiszen az európaiság amelyhez most annyira, sokszor túlzónak tűnő hevességgel fordul a mindennapok érdeklődése (s ennek örve alatt sok minden máshoz is, amely aligha érdemli meg akár az európai, akár a kulturális jelzőt), éppen a kontinuitásban fejeződik ki, a nyelvek, a társadalom, a kulturális formák, a viselkedés fejlődésének azon folyamatosságában, amellyel az általánosság szintjén világosan szembehelyezhető az európai szférától idegen ciklikusság vagy drámaiság a történelem és a kultúra olyan megélése és tényleges alakulása, amelyben a folyamatosság rovására az egyes korszakok drámai gyorsaságú kialakulása és összeomlása, a maguk dinamizmusa szerint folytonosan fejlődő hagyományok hiánya (visszatérő megtagadása) figyelhető meg. Ebben az értelemben európaibb lenne, ha a jelenleg megfigyelhető kelet-európai kulturális fordulatban több hely 13

14 jutna a folyamatosság értékeinek, így azon személyiségeknek is, akik e folyamatosság fenntartására áldozták életüket egy olyan időszakban, amely önmagát a nem európai, ciklikus fejlődés-felfogás terminusaiban határozta meg. Patočka befogadását azonban egy másik tényező, sajátos gondolkodói karaktere is késlelteti. Noha munkássága a humanisztika számos területére kiterjed, noha azonos elmélyültséggel írt a huszadik századi filozófiai gondolkodás igen elvont, akadémikus szakkérdéseiről, a filozófiatörténet kiemelkedő egyéniségeiről, a művészetelméletről, és nem utolsósorban a politológia alapvető, etikai kérdéseiről ám szövegeinek megértése nem egy esetben az adott szakterület (a modern ismeretelmélet, a természetes világ problémájának kutatása, a nyelvfilozófia stb.) az átlagosnál alaposabb ismeretét feltételezi. Életműve valóban átmenetet képez a népszerű és népszerűsítő, a retorikus felületességet többé-kevésbé bocsánatos bűnnek tekintő esszéizmus és a szakkérdésekre összpontosító, valóban szakmai, megalapozott és megbízható válaszokat kereső tudós tevékenysége között. Némelyik írása például Európa és ami utána következik ; A huszadik század háborúi és a huszadik század mint háború inkább a művelt olvasóközönséghez fordul, míg más művei például A husserli fenomenológia szubjektivizmusa és egy aszubjektív fenomenológia lehetősége már speciális eredményekre építenek. A tudós tehát kétarcú; de ennek talán életrajzi okai vannak. Mint Edmund Husserl, Eugen Fink és Martin Heidegger tanítványa, az 1930-as években a legfontosabb filozófiai iskola, a fenomenológia akadémikus szakértője írta meg első műveit (így nevezetessé vált habilitációs munkáját A természetes világ mint filozófiai probléma címen) 5 ; ám az ismert politikai változások következtében éppen elkezdett egyetemi tanári pályafutása derékba tört, és számos kelet-európai kortársához hasonlóan az alkotó filozófusként induló prágai tudós filológusi, fordítói munkákra kényszerült, hogy élete végén filozófiai felfogását végleg a helyes élet praxisában összpontosítsa, s ezt a Charta '77 kezdeményezőjeként, rendőri kihallgatások következtében halálával pecsételje meg. De miben is lehetne megragadni Jan Patočka életművének korszerűségét? Vagy a kérdést pontosabban fogalmazva: többrétű aktualitásának mely vonása állhat hozzánk legközelebb? E kérdés megválaszolásához mindenekelőtt arra kellene választ találnunk, milyen típusú aktualitást keresünk; valamint: a kontinuitás fent említett fogalmán túl mit nevezhetünk általában Patočka aktualitásának? 5 Patočka 1934. 14

15 I Ha filozófiája egészét nézzük, úgy találjuk, a pályakezdés időszakában a Közép-Európában leginkább jellemző filozófiai kérdésfeltevésből indult ki, amely Husserl akadémikusan elvont, ismertelméleti szintre redukált filozófiai problematikája közvetlen visszahatásként jelentkezett. Míg Husserl a fenomenológia programját a vissza magukhoz a dolgokhoz jelszavában adta meg, addig Heidegger első időszakában annyiban helyesbítette ennek tartalmát, amennyiben megpróbálta kimutatni: a dolgokhoz való visszatérés már eleve feltételezi a dolgok létét; újabb redukció segítségével egyenesen a létet magát. A vissza magához a léthez jelszava azonban kimondva-kimondatlanul már a husserli fenomenológia első kritikai értékeléseiben felmerül (nevezetesen Johannes Daubert, Max Scheler és Roman Ingarden észrevételeiben), bizonyítékaként annak, hogy a husserli filozófia a maga létrejöttével, noha minden tipológia megalapozó tipológiájaként mutatkozott be, mégis egy valamilyen szempontból talán még alapvetőbb, a filozófiai kérdésfeltevés pszichológiáját illető tipológia egyik osztályába sorolódott. E tipológia valójában két alaptípust ismer: a filozófiai kérdésfeltevés axiomatikus, illetve exisztenciális típusát. Axiomatikus a kérdésfeltevés akkor, ha a kérdésben magában nem merül fel a kérdés létrejöttének problémája, hanem inkább a kérdés által illetett probléma a mindenkori alapprobléma kerül előtérbe. Exisztenciális a kérdésfeltevés akkor, ha a gondolkodó számára világossá válik, hogy a filozófiai kérdésfeltevésben már maga a kérdés feltevése is problémaként jelentkezik, nem ugyan kimondott, vagy akár elgondolt problémaként, hanem inkább a kérdéshez való eljutás komplex gondolkodói-exisztenciális folyamatának a kérdéseként. Valójában az 1930-as évek két vezető fenomenológiai irányzatának képviselői tehát mind Husserl, mind Heidegger tudatában voltak annak, hogy a maguk axiomatikus, illetve exisztenciális kérdésfeltevésük terében valamiképpen a másik típusnak is helyet kellene találniok. A korai Heidegger főművében e törekvést fejezi ki a fundamentális ontológia fogalma, amely a lét értelmét teszi vizsgálat tárgyává az emberi létezés analízise alapján. De maga Husserl is arra törekedett, hogy a kérdésfeltevés kialakulásának alapvetően exisztenciális, tehát a konkrét, az itt és most létező filozófus személyéhez, személyi tevékenységéhez kötődő folyamatát olyan ideális szférába emelje, olyan abszolút helyzetben szemlélje, amelyben a folyamat maga a kérdés kialakulásának ideális tipológiájává változik, amelynek legvégső alapja, az abszolút szubjektivitás a rendszerben valójában axiomatikus funkciót tölt be. E törekvések ellenére mindkét rendszer Husserlé, illetve Heideggeré 15

16 többé-kevésbé tisztán jeleníti meg valamely alaptípust, hogy azután habent sua fata philosophiae későbbi fejleményeik során egyre nagyobb hajlamot mutasson arra, hogy a másik típus rendszeréhez közeledjék (így Heidegger a fordulat után, illetve, csekélyebb mértékben, Husserl a Válságban). Ebben az összefüggésben Patočka helye pontosan kijelölhető. Már Eugen Finkkel folytatott mindennapos vitáiban, majd említett habilitációs dolgozatában is kifejezésre jutatta, hogy számára a filozófiai kérdésfeltevés mindenekelőtt olyan folyamat, amelynek kettős meghatározottságát egyrészt a kérdés kialakulásának történetisége, másrészt e történetiség exisztenciális, a konkrét, itt és most tevékeny filozófus testiségében megvalósuló feltárulása adja. Vagyis a filozófiai gondolkodás kizárólagos és átfogó tárgyaként megjelölt világ ontológiai megközelítésében az ontológiai valójában történeti és dialektikus kategória, másrészt azonban az ontológiaival szemben nem áll hiposztazált szubjektivitás, hanem inkább a szubjektivitás praxisa, amelyben egyrészt feltárul a szubjektum történetisége, másrészt a feltáruló fenomenológiai mező nem redukálódik a szubjektivitásra, hanem megőrzi nehezen megszerzett függetlenségét éppen mint olyan gyakorlati lehetőségek tipológiája, amely a szubjektum, a konkrét gondolkodó én cselekvésében realizálódik. Vagyis a világhorizont egyetemes összefüggése felfogásában már nem a fenomenológiai reflexió kizárólagos zsákmánya, hanem egyrészt az igazság egyéb kifejeződéseié így a vallásé és a művészeté is --, másrészt e világhorizont a konkrét testiségnek olyan tipológiája alapján áll össze egyetemes összefüggéssé, amely a testiség mozgásainak a testiségben megvalósuló tehát nem attól elvonatkoztatott és reflektív dekódolásán alapszik. Mindezzel Patočka olyan önálló megfigyelést tett, amely sajátos helyet biztosít számára nemcsak a fenomenológiai mozgalom történetében, hanem egyáltalán a huszadik századi filozófiai gondolkodásban. Felfogását a mozgás filozófiájának is nevezhetjük, ám ügyelnünk kell arra, hogy látszólag rokon törekvésektől megkülönböztessük. Így például Merleau-Ponty három viselkedésfomája (a szinkretikus, az elmozdítható és a szimbolikus), amelyek egyrészt az organizmusok primitív, állati, végül szabad döntésre képes, emberi viselkedésének jellegzetes formáját hivatottak jelölni az alaklélektan alapján, noha nyilvánvaló rokonságot mutat az exisztencia Patočkánál leírt három alapmozgásával, mégis más összefüggésbe, ti. az érzékelés fenomenológiájának keretébe illeszkedik. 6 Patočka mozgásfilozófiája sokkal inkább a következő forrásokból merít: 6 Merleau-Ponty 1945. 16

17 1. Először is Arisztotelész mozgáselméletéből, amely a mozgás kontinuitásának problémáját volt hivatva megoldani a korai, sikertelennek nyilvánított eleai megközelítés kritikájaként. Csakhogy Patočka nem a formális ontológia szintjén kívánja megoldani a mozgás problémáját, hanem a filozófiai megalapozásén, vagyis azon a szinten, amelynek vizsgálatakor reményei szerint fény derülhet az emberi exisztencia világi létének végső, metafizikai alapjaira. Ez a metafizika azonban revideált, immár nem jelentheti olyan ideális szféra elfogadását, amelyből a konkrét gondolkodó ember a maga testiségében, a maga érzékitapasztalati összességében kirekesztődik. A meta a patočkai metafizikában dialektikus értelmű, vagyis azt jelenti, hogy a létezés megalapozása nem egy természettudományosan objektivizált, s ebben az értelemben fizikai világ horizontján történik, hanem ezt az exisztencia praxisa irányában meghaladva, azon mozgás irányában, amelynek alapformáiban az emberi élet, a világhoz való viszony, ilyen értelemben az ebben a találkozásban adott, kibontakozó fogalmiság és szemlélet megvalósul. 2. Ebben az értelemben a patočkai mozgásfilozófia másik jelentős forrása a husserli fenomenológia két alapvető témája: az időkérdés és az élet problémája. Husserl időelemzései, amelyek ma is rabul ejtik az olvasót s újabbnál újabb meglepetésekkel szolgálnak, az időélmény redukcióján alapulnak, azon eredeti időszféra felfedezésén, amelyhez képest a tárgyiságok szórtságában megvalósuló praktikus időhorizontok csak derivatív jelentéssel bírnak. Az eredeti időélmény három vonatkozását Husserl az áramló vagy eleven jelen, illetve ennek két aspektusa: a retenció és a protenció fogalmaiban határozza meg. Az idő e három dimenziója jelen, múlt, jövő Patočka számára alapul szolgál majd a három mozgástípus megállapításához. Az élet problémája, másrészről, olyan kulcsterminus Husserl gondolkodásában, amelynek jelentősége a gondolkodói életmű második felében bontakozik ki. Eszerint az élet a konkrét szubjektivitás jelenléte egyrészt az intencionalitás egyes régióiban, másrészt magán a totális világhorizonton, végül pedig a transzcendentális szubjektivitás szférájában. Husserl utolsó műve, a Válság azonban már tartalmazza azt a felismerést, amely szerint a konkrét szubjektivitás élete a természetes világban olyan alapvető talaja a fogalmiságnak, amelynek meghaladása a transzcendentális szféra felé korántsem problematikus. 7 Említette habilitációs írásában Patočka éppen ezt a gondolatot ragadja meg, noha ebben az időszakban még nem utasítja el oly radikálisan a husserli redukciók tanát, mint élete vége felé, az 1960-as évek második felében. Ennek 7 Hua VI. 17

18 ellenére megállapítható, hogy a husserli redukció nem tűnik el Patočka életművéből, csak éppen sajátos metamorfózison átmenve egyrészt a megrendülés fogalmának megjelenéséhez, 8 másrészt éppen a három alapmozgás fogalmának kialakulásához vezet. 3. A mozgásfilozófia harmadik forrása Hegel gondolkodása. Egyébként ez a rokonság a magyarázata azon hasonlóságoknak is, amelyek a mozgásfilozófia és Merleau-Ponty három viselkedésformája között találhatók, hiszen a francia gondolkodó az 1930-as években új lendületet kapott francia Hegel-recepció hatását is mutatja. Patočka három mozgása, Merleau- Ponty fogalmaihoz hasonlóan, bizonyos fejlődést implikálnak, nem ugyan az életvilágon belül, hanem csak az egyes ember életében. E három fokozat, nagy vonalakban, az igazsághoz vezető utat jelöli, amelyen az igazság megvalósul, kibontakozik, egyes megfogalmazásokban: inkarnálódik. A hegeli abszolút szellem gondolata itt tehát a praxisban élő egyes ember személyében bukkan fel, akinek exisztenciáját a történelem ugyan determinálja hiszen például a teoretikus gondolkodás maga történeti alakzat --, ám nem oly mértékben, hogy az ember ne térhetne vissza természetes világ közvetlen, cselekvő megélésében adott konkrét, testiségükben konkrét lehetőségeihez, amelyek realizálása egyben az igazságba való áttörést is jelenti. A három alapmozgás a következőképpen jellemezhető: Az első a világba való belegyökerezettség állapota, amelyre leginkább a passzivitás jellemző, a világ adottságának oly természeti naiv tudomásul vétele, amelyben a világban való létezés magától értetődését semmi sem teszi kérdésessé. A világ az exisztencia otthona, tere, birtoka és pályája, az exisztencia örömmel lakozik e földön, amely eltartja őt, amelyhez kötődik, amely táplálja, óvja, magába fogadja. A gyökerezettség mozgásában köt bennünket a lét a létezőhöz a maga egyediségében. 9 A lét még nem mutatkozik meg, mégis odaköt bennünket a létezőkhöz, egyrészt önmagunkhoz önmagunk naiv és természetes elfogadásában, másrészt a többiekhez a maguk szintén természetes adottságában. A második alapmozgásban az exisztencia ráébred a világ adottságára, az adottságot reflektált tényként fogja fel, nem ugyan a maga totalitásában, hanem inkább eszközök halmazaként, amelyek mindannyian valamely cél elérésére szolgálnak. A cél végeredményben az exisztencia maga, ám mégis úgy tűnik, az ember mindig valami más az eszközként magukat adó tárgyak halmazában. Az exisztencia önmagát mintegy meghosszabbítva, újra 8 Lásd a jelen kötet Metanoia és epokhé c. írását. 9 Patočka 1991, 225 oldal. 18

19 létrehozva, reprodukálva látja az eszközök világában, szemben áll a világgal, önmagát tárgyiasítja benne anyagi és szellemi javak létrehozásának formájában. A létrehozás a munka alakját ölti, az exisztencia a világon dolgozik, annak átalakításán és magához igazításán, szívósan és olykor kínok közepette, anélkül azonban, hogy önmagát mint e tevékenység feltételét észrevenné. A harmadik alapmozgásban az exisztencia már képes arra, hogy tulajdonképpeni értelemben megragadja önmagát. Ez a mozgásforma két mozzanatból tevődik össze: egyrészt a megrendülésből, amelyben az exisztencia magára eszmél; másrészt a másik felfedezéséből, akinek az exisztencia szabad döntésben átadja magát. A létező a másiknak való önátadásban létezik, vagyis kilép önmagából (éppen ezért képes önmagát felfedezni), de kilépése nem a husserli transzcendentális szubjektivitás, hanem inkább az interszubjektivitás szellemében fogant másik felé történik meg. Míg az első alapmozgás öntudatlan, prelogikus, a második tudatos és racionális, e harmadik már misztikus, vagy a racionalitásnak a meghaladását jelenti, amely egyben az erkölcsi cselekvés feltétele. Az erkölcsi cselekvésben tárul fel, hogy az ember nemcsak mint Heidegger vélte a lét pásztora, Hirt des Seins, hanem inkább: Hüter des Seins, a lét megőrzője, felelős gondozója. A lét gondozása azonban nem az absztrakt, objektív realitás gondozását jelenti, hanem a lélek gondozását az embernek önmagára irányuló gyakorlati cselekvésben megvalósuló figyelmét. 10 II Patočka általában vett aktualitása mindezek alapján a következőképpen jellemezhető: 1. Figyelemre méltó az a következetesség, ahogyan filozófiai gondolkodását a kezdetektől egészen utolsó műveiig egyre inkább a praktikus filozófia eszmekörébe vonta; ezen törekvésében éppenséggel egyáltalán nem gátolta meg, hogy alkotó erejének teljében, mintegy húsz esztendőn át, a tisztán elméleti munkálkodást elhagyni kényszerülvén Arisztotelész-, Comenius- és Hegel-kutatásain dolgozott. Praktikus filozófiájának végső formája sokat köszönhet ezen kutatásainak, amelyek az európai filozófiatörténet egészét átfogták, s korántsem a történész adatrendező megközelítésében, hanem az elmélyülten töprengő, a múlttal és jelennel számot vető, a jövőre figyelő humanista tudós szemszögéből. 10 Lásd alább e kötetben a Lélek és a másik című dolgozatot. 19

20 Azt is mondhatnánk, tipikusan közép-európai szempontokat érvényesített, amidőn a fenomenológiai módszerben rejlő, egymásnak sokszor ellentmondó lehetőségeket harmonizálta életművében: a leíró elemzést a spekulatív alkotással, a racionális megközelítést a misztikum visszafogott érvényesítésével, a metafizikai érdeklődést az etikai dimenzió felmutatásával. 2. Működését, humanisztikus érdeklődésén túl, aktuálissá teszi szakírói tevékenysége: a fenomenológia és a Husserl-kutatás sokat köszönhet tanulmányainak, visszaemlékezéseinek. A század utolsó éveiben, amidőn a fenomenológiai érdeklődés megújulását tapasztaljuk, amidőn Husserl ismét kilépni látszik követőinek és tanítványainak árnyékából és a tudományos filozófia gondolata az elmúlt évtizedek népszerű filozófiáinak szétesésével ismét teret nyer, Patočka gondolkodása, amely sikeresen őrizte függetlenségét a fenomenológiai irányzatok irracionális és retorikus törekvéseinek légióival szemben, mértékadó mindazok számára, akik nem a feltétlen eredetiséget, hanem a felelős, etikus gondolkodás elveit keresik. 3. Ezzel összefüggésben külön kiemelendő, hogy a filozófiai problematika felmerülésének kérdésére vonatkozólag Patočka írásai olyan belátásokat tartalmaznak, amelyek tartalma nélkül nem képzelhető el a filozófiai gondolkodás átfogó megújulása. Ezen belátások közül a legfontosabb a eredetileg husserli, ám Patočkánál hangsúlyosabban felmerülő gondolat, amely szerint a dolgoknak való utánajárás filozófiai intenciója a szabad személy döntésén alapszik; pontosabban egyrészt azon az élményen az említett megrendülés élményén --, amelynek hiányában a filozófiai kérdések nem nyílnak meg a maguk éles és kihívó mivoltában, másrészt azon az akarati döntésen, mely a megrendülésben feltárult bölcseleti kérdésekre választ kíván adni. Patočka világosan kiemeli, hogy egyfajta akarati, exisztenciális döntés nélkül nem képzelhető el a filozófiai kérdésekkel való alapvető, elvi szembenézés, legfeljebb a problémakezelés rutinná válható, technikaként elsajátítható eljárásai. E gondolat megtalálható Husserlnél is a teória akarásának a filozófiához szükséges akarati döntésnek a formájában; s gyakorta felbukkan homályos célzásként, mely a filozófiai munkával járó személyes átalakulásra utal. E döntésnek az akaratinál mélyebbre nyúló, a személyiség autentikus lényegét illető, exisztenciális gyökerezettsége csak Heidegger munkásságában lesz hangsúlyossá; teleologikus vonatkozását azonban Husserl emelte ki gyakran. 11 Amennyiben Patočka átveszi a filozófiai munka 11 V.ö. Schuhmann 1994. 20

21 exisztenciális előfeltételeként értett személyi átalakulás eszméjét, inkább Heidegger követőjének mutatkozik. Ezzel a gondolattal Patočka gondolkodói életműve sajátos aktualitásához érkeztünk el. Bármily paradox módon hangozzék is, a mozgásfilozófia betetőzését jelentő harmadik alapmozgás mozzanata, noha nyilvánvaló analógiákkal rendelkezik a köznapi testiség élményvilágában, Patočka felfogása szerint az eszme megvalósulása: az áttörés mozgásában az exisztencia előtt megnyílik az út, nemcsak a lélekhez magához, a másikhoz, az önátadáshoz, a lemondásban adódó önmegtaláláshoz, hanem magához az eszméhez, ahhoz az eredetileg platóni fogalomhoz, amely Patočka értelmezésében egyszerre lesz ideális és materiális, teoretikus és praktikus. Az eszme, az idea, az igazság látása, materiális látása, ha úgy tetszik, az idea megpillantása (nem ugyan valamiféle nem létező világ fölötti szférában, hanem abban, amelynek otthona éppen a mozgásban megvalósuló élet) nem más mint a fenomének azon mezeje, amely a cselekvő exisztencia előtt a jó lehetőségét jeleníti meg. Az eszme a jó eszméje, amely a világban inkarnalódik, abban a lépésben, amelyben az exisztencia kilép a szabadságba, a szabad és felelősségteljes cselekvés ideális szférájába. Az eszmében való élet : ez a filozófus végső célkitűzése. 12 Ez vezérelte Szókratészt gondolkodásában, végül mártíromságában; ez ama végső értelemadó talaj, amelyet az idealista filozófia hasztalanul keres a világból kivezető transzcendentális szférában, s amelyet a pozitivizmus és a természettudományos objektivitás, egy illuzórikusan reálisnak vélt világban élve, elvileg szem elől téveszt. Mert a fenomenálisnak ezen aszubjektív szférája a másikra irányított látásban, a jó látásában bizonyul a végső értelmesség talajának, ama sziklának, amelyre az igazság egyháza épül. 13 Ha ez az értelemadó talaj hiányozna, értelmetlenné válna nem is annyira a filozófus igazságot felismerő (valójában dialektikus, a reflexiót a praxisban gyakorló) tevékenysége, mint inkább maga az emberi exisztencia, amelynek értelme akár tudatosan, akár naiv, reflektálatlan formában az eszmében válik létté. III 12 Lásd alább e kötetben az Etika és soliloquium című írást. 13 Az aszubjektív felfogáshoz lásd e kötetben az Aszubjektív fenomenológia és proszontológia című írást. 21

22 Hiányos lenne Jan Patočkáról alkotott képünk, ha nem tekintenénk át vázlatosan gondolkodói életműve egyoldalúságait is. Minthogy ezeknek egy része az életmű rendszerességének a hiányából fakad, e helyen csak három alapvető problémát érdemes szemügyre vennünk. Már említett habilitációs írásának, A természetes világ mint filozófiai problémának elemzői felfigyeltek arra, hogy míg a dolgozat történeti-áttekintő része számos éles meglátást tartalmaz a világproblematika előtörténetét illetően, s míg a szubjektivitás elemzése a mindenestül felkészült Husserl-tanítvány elemző készségét mutatja, addig a dolgozat szerkezeti egysége széteső. Először is sehol sem találjuk a természetes világ mint probléma mibenlétének definícióját. S ahol a probléma jelezve van vagyis amennyiben Patočka a modern emberiség válságát a természettudományos objektivitás és az életvilág kettőségének a feloldhatatlanságában látja --, ábrázolása ott sem elég sokoldalú és alapos. Ennek részben az az oka, hogy magát a természetes világ kérdését Patočka Husserltől vette át, anélkül azonban, hogy tartalmát megfelelő mélységben elemezte volna, illetve, hogy a husserli elemzések lényegét megragadta volna. Bár Husserlnél is kétértelmű, hogy az objektivisztikus látásmód mennyiben történeti-kulturális fenomén, illetve mennyiben antropológiai adottság, Husserl történeti utalásai vázlatosak maradnak, hangsúlya világosan episztemológiai. Ha ugyanis az objektivizmus történetisége felmerül, rögtön felmerül e látásmód antropológiai feltételeinek kérdése, vagyis olyan lélektani-fenomenológiai szféra kerül előtérbe, amelynek vizsgálata a természetes világ problematikája szempontjából minden történeti áttekintésnél sürgetőbb. A problémák második csoportja a mozgásfilozófiát érinti. Bár világosan kijelölhető a mozgásfilozófia filozófiatörténeti genealógiája, mi több, hármas felosztása legalább annyira tetszetős, mint Merleau-Ponty vagy Hegel hasonló trinitásai, ám hiánya a patočkai életműnek, hogy a három alapmozgást illetően alig találunk konkrét elemzéseket. Vagyis hiányzik az aprólékos műhelymunka, amely a brentanói-husserli iskola tagjait jellemzi, amely Husserl esetében is megragadóan részletes, gyakran megvilágosító elemzéseket eredményezett, és természetesen hitelessé tette a levont következtetéseket, vagyis igazolta Husserl célkitűzését, amely szerint a fenomenológia a spekulatív konstrukciókkal szemben a tapasztalat elemzésére támaszkodik. Patočka kategóriái azért maradnak kitöltetlenek, mert a megfelelő lehetőségeket elmulasztva nem fejtette ki annak a tapasztalati bázisnak a mibenlétét, amely alapján felállította tézisét. Vagyis azt mondhatjuk Patočka mozgásfilozófiájára, amit Ingarden írt a Válság Husserljének: ha látná a tapasztalati elemzéseket, valószerűbbé válna az elmélet 22

23 különben figyelemre méltó architektúrája. 14 Különösen a patočkai összefüggésben szembeötlő ez a hiány: a három alapmozgás ugyanis valóban oly számos, köznapi és könnyen hozzáférhető instanciát kínálna az analitikus számára, hogy említésük, elemzésük elmulasztása, úgy tűnik, éppen azzal az elvvel áll szembe, amely Patočkát vezérelte a mozgásban megvalósuló eszme gondolatának megfoganásakor. Utolsónak kell említenünk, hogy bár Patočka azon kevesek közé tartozik, akik felfedezték a husserli epokhé jelentőségét a filozófiai kérdésfeltevés kialakulásában s ennek verziójaként került sor a megrendülés gondolatának hangsúlyozására --, ám nála is, mint a legtöbb, a heideggeri létkérdés érvényét többé-kevésbé elfogadó gondolkodó esetében, észrevétlen marad a reflexió minden másnál sajátosabb emberi képessége, vagyis éppen az az ismeretelméleti szféra, amelynek felismerőit Heidegger szerint a létfeledés tartja hatalmában. Minthogy azonban ez a hiány minden olyan transzcendentális filozófia sajátja, amely az előfeltételek kutatásának lázában az ismeretelméleti abszolútum felől valamilyen más ontológiai, szociológiai, exisztenciális stb. végső adottság felé fordult, sajátos defektusként a fentiek mellett csak annyit említsünk meg, hogy felfogásunkban még a patočkai dialektikus fenomenológia sem alkalmas arra, hogy a reflexió jelenségét a maga fontosságához mérten számításba vegye. 14 Ingarden 1972. 23

24 Metanoia és epokhé Paul Ricoeur gyakran fejezte ki megbecsülését a cseh filozófus, Jan Patočka munkásságáról. A tisztelet egyszerre szól a kommunista hatóságokkal eltökélten szembeszálló, a testi megpróbáltatásokat is - mindhalálig - vállaló férfiúnak, valamint Husserl, illetve Heidegger egykori tanítványának, akinek eredetiségét, sokszor megragadó gondolatmeneteit még azok is elismeréssel idézik, akiktől egyébként idegen a Patočka által oly kedvelt, mindig hallatlanul tömör, olykor játékos, máskor szigorúan elemző filozófiai esszé műfaja. Ricoeur azonban nem állja meg, hogy egyik írásában meg ne ütközzék egy-egy patočkai gondolat olvastán, amelyek, mint írja, elrémítően idegenek. 15 A kontextusból kiviláglik, hogy Ricoeur számára nemcsak Patočka gondolatai tűnnek idegennek, hanem inkább az a bölcseleti alapfelfogás, amely ilyen gondolatoknak melegágya lehet. A kritikával illetett felfogás, melyről részletesebben alább szólók majd, abban áll, hogy Patočka a háború filozófiájának két kísérletezőjére támaszkodva (Teilhard de Chardinre 16 és Ernst Jüngerre 17 ) a háború elszenvedésének élményét teszi meg fejtegetése tapasztalati kiinduló pontjául. Két dolgot kívánok megkülönböztetni: egyrészt Patočka alapfelfogását, amely a szerzőre eltéveszthetetlenül jellemző, másrészt az egyes gondolatokat, amelyeknek forrása és lételeme ez a felfogás. Az egyes gondolatokban az alapfelfogás nem jut mindenkor megfelelő világossággal kifejezésre; s az egyes gondolatok olykor nem szerencsés megfogalmazása néha elfedi az alapfelfogást. Patočka azon filozófusok közé tartozik, akiknek a filozófiai probléma nem egyszerűen a tisztán teoretikus rejtvények legkifinomultabb válfaja. Patočka azokkal sem értene egyet, akik a filozófiát, Husserl módjára, burkoltan messianisztikus szerepkörrel ruháznák fel; végül pedig határozott távolságot tart mindazoktól is, akik a filozófiai kérdést a filozófiatörténet, a kultúrfilozófia, vagy éppen a társadalomtörténet bizonyos szemszögéből kiemelt problémáival azonosítják. Az első csoporttal szemben Patočka azt hangsúlyozná, hogy a filozófia a maga eredeti és lényegi hivatása szerint az emberről szól, de nem mint egyfajta antropológia, hanem éppenséggel azon problémák megnevezője és - részben - megválaszolója, amelyek az emberi létezés alapszerkezetének legbonyolultabb csomópontjait érintik. A második csoporttal szemben Patočka szókratészi szkepszisét alkalmazná, azt a bizonyos 15 Ricoeur 1981. 16 Teilhard de Chardin 1965. Écrits du temps de la guerre, Paris, 1965. 17 Elsősorban: Der Kampf als inneres Erlebnis, in: Jünger 1980. 24

25 értelemben gyakorlatias beállítottságot, amely türelmetlen mozdulattal adja ki a szépszavú lantosok és izzólelkű próféták útját, amely, Arisztotelész raffaellói mozdulatával, határozottan a föld fele mutat. A harmadik csoport nemegyszer sokbeszédű tudósaival szemben Patočka kicsit mindig gúnyos-szelíd mosolyra álló, ugyanakkor dacosan kemény ajaktartását idézhetjük, amely a filozófiatörténet nagy problémáit féloldalas körmondatokba sűrítve szemléli, hogy mihamarább felmutathassa saját, sokszor csak pármondatos megjegyzéseit. Ezek a megjegyzések, olykor részletesebb leírások és azok értelmezései egy rendkívül éles pillantású megfigyelő belátásait mutatják, amelyek végkicsengése mindig az igazság praktikus vonásait emeli ki bizonyos módon, azon igazságét, amelybe a filozófus hivatását követve áttör, amelyben - amennyiben filozófus - legalábbis az intenció szintjén benne él. 18 Ha ezeket az általános vonásokat összegezzük, nem csodálkozhatunk azon, hogy a patočkai gondolkodás elutasítja a huszadik századi filozófiai gondolat nagy megújítóinak magán-mítoszait, akár a husserli transzcendentális én ortodox értelmezését, akár a heideggeri létfeledés gondolatát. Patočka számára a múlt filozófusai, de leginkább a preszokratikusok és Platón éppoly beszédesek, mint kortársai, s ennek megfelelően egyszerre célpontjai csodálatának és kritikájának. Amennyiben azonban felfogása szerint a par excellence filozófiai feladat a tapasztalatnak olyan megértése, amelyben a hangsúly nem a megértés évezredek módszeres munkájával kifinomított, ám félrevezető eszköztárán, hanem magán a tapasztalat megkerülhetetlen tényén, fakticitásán van, melyet sajátos, közvetlen tapasztalati módon fedünk fel magunk számára, olyan módon, mely történetileg Franz Brentanótól ered. 19 Ennyiben Patočka mentalitásában közelebb áll a filozófia, a dolgoknak való utánajárás azon képviselőihez, akik, minthogy teljes odaadással a tapasztalat szívhangjaira figyeltek, a reflexiójukban még nem különítik el az elméletileg tisztázottat a szimbolikus-metaforikus, mondhatnánk: mitologikustól. Talán hátrány ez, amennyiben a filozófustól módszertanának rendszeres kifejtését kérik számon, amennyiben a fogalomtár követelményszerűen szakmai és dogmatikus. De talán előny is, amennyiben, a husserli felfedezés nyomán, az episztémé nappali fényben csillogó pompája végelemzésben gyámoltalannak és értelmetlennek bizonyul a megvetett, elhallgatott, félreértett doxa életadó hajszálér-hálózata nélkül. A terminológiai darabosság így 18 Lásd fentebb e kötetben a Három mozgás és a jó ideája című dolgozatot. 19 Brentanótól ered az empirizmus és az intuícionizmus sajátos ötvözése, ami lényegében inspirálta az egész fenomenológiai mozgalmat. V.ö. például Chisholm 1968. 25