SZEKERES KATÓ. Maruska sorozat A NAGY TITOK. Kaland egy rejtélyes világban.

SZEKERES KATÓ Maruska sorozat A NAGY TITOK Kaland egy rejtélyes világban. Szeged 2012

Tilos a kiadványokat, vagy azok bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, minden féle formában sugározni, a szerző, vagy annak meghatalmazottja írásbeli egyetértése nélkül. A kiadvány védett. *** Rövid földi úton, batyud a sorsod. Lehet könnyű, vagy nyomasztón súlyos. Bárhová mész szabadulni nem fogsz, Ha Isten csapása, mit rád kiosztott. E világon, neked kell hurcolni, Elfáradva sincs, kinek átadni. Lehet lázadni, alázattal tűrni, Akkor is magadét fogod megélni. Könnyebb, ha megtörsz és elfogadod, A te életed, a saját választásod. A szerző 1

ISBN: 978-963-08-6930-0 Lektorálta: Bätz Piroska Borítót elképzelte: Szekeres Kató Kivitelezte: Bätz Piroska www.prb-webdesign.de 2

ITT, VAGY ODAÁT Sötét alagútban széjjeltekintek, Bezárult ajtón, vissza nem mehetek. Nem látok ragyogást, melyet ígértek, Hazugság volt minden, csak hitegettek. Felvillant egy fény, mikor elindultam, Vakító csóvától el-elcsábultam, Kínom feledni, feléje rohantam, Délibáb eltűnt, magamra maradtam. Ez már a pokol. Remegve szorongtam, Égi mennyország elillant, ellobbant Mit is reméltem ettől a világtól? Odalent vérem, kedvesem, imádóm. Azután valami vonszolt magával, Kitörölt emlékek birodalmába. Ahol a lelket mindentől megfosztják Könnyűvé teszik, akár egy ködpárát. Csordát gyűlöltem, de nem volt mit tenni, Holt lelkek közé, be kellett sorolni. Súrlódni, sodródni, amíg tisztulnak, Majd egy új testbe, új életre kapnak. Mire e szenvedés? Itt sem, ott sem jó. Gyönyörű élet, hazug, csalogató. Érzéstől fosszon meg a Mindenható, Soha ne szeressen a gondolkodó 3

ELŐSZÓ HELYETT A könyv szinte mondhatni, hogy laza bevezetéssel indul. Majd menet közben, szép lassan, fokozatosan, alapos részletességgel, és különböző szemléltető eszközökkel, (példákkal) mutat be olyan megtörtént eseteket, amivel a végtelen életet próbálja alátámasztani, de legalább megvillantani az olvasó számára. A szerző, ezen örök témán, mint izgató, és megválaszolandó titkon, való elgondolkodásra szeretné rávenni a kételkedőket. Hogy a földi élettel nem ér minden véget. Nem érhet véget, mert a porhüvely, ha el is használódik, a szellemnek élnie kell, hisz a világmindenség egy örök körforgás. Pont az ember maradna ki belőle? Ez képtelenség. Persze, az örök élet létezését a szakemberek egészen másképpen értelmezik. Nem fizikai, és nem szellemi értelemben. Az ember maradandó tevékenysége, és művei alapján. A materialisták vallják, hogy az élet egyszeri, és megismételhetetlen. De, ki lehet magában olyan biztos, hogy fentieket meg merje cáfolni, mikor mindig új, és új felfedezések írják felül, az addig biztos várra épült tudományt? Ki hitte volna, hogy jóval az ezredforduló után egy korábban megingathatatlannak tűnő állítás roskad össze és egyúttal lázba hozza a világot, a húrok felfedezésével? Hogy az anyagnak nem az atom a legkisebb részecskéje, hanem annál kisebb; az úgynevezett húrok. Persze, ez a laikusnak csak annyit mond, mint a- mi itt le van írva. Hogy megdőlt az addig kemény tanított állítás. Természetesen vannak tudósok, akik ezt sem hiszik el. Pedig a NASA szakemberei nem hazudnak! Akkor miért ne lehetne állítani, hogy az élet, a földi elmúlással nem szűnik meg? Mindezt a szerző, a sokak által hirdetett reinkarnációval, a felsőbbrendű lény, mint rendező elv létezésének tudatosításával igyekszik bizonyítani, illetve az olvasóra bízva ennek eldöntését. Az itt leírt érdekes esetek, mint egy-egy kiragadott példa szolgál bizonyságul olyan emlékezésre, amit lehet, hogy nem az agy produkál, hanem más érzékszervek. Esetleg a sejtek, bár, le- 4

hetnek agysejtek is. A sejtmagban lévő örökítő anyag a DNS (dezoxiribonukleinsav)? Vagy a lélek. Ki tudja? Ez is rejtély. A közzétett esetek, mint példák, megdöbbentőek, és különbözőek. Szereplőinek közös vonása, hogy olyan dolgokat cselekszenek leginkább tudatlanul, ami arra enged következtetni, hogy valamikor már mívelhették, részük volt benne. Tegyük fel, hogy egy korábbi életben, amire ép ésszel képtelenség emlékezni, csakis valamely érzékszervükkel, amiről nem is tudnak, vagy nem gondolnak rá, mert a tudomány mai állása szerint nem bizonyított. Attól függetlenül, hogy az ember agya kapacitásának csak egy részét használja ki, az sem valószínű, hogy például a nómálistól eltérő viselkedésű emberek, az agy olyan bugyrát használhatják, amire még egy géniusz is képtelen. Legalább is erről még nem esett hírverés. Marad a sejtek, vagy valami ismeretlen érzékszerv emlékezete, mint feltételezés egy más, korábbi időből. De egy mindenképpen materialista gondolkodással. Még akkor is, vagy azzal együtt, hogy az agykutatás talán nem véletlenül gyerekcipőben jár. A könyv, nem egy racionális kutatásokra épült bizonygatás, hanem az itt tudósok által is megidézett, örök és megválaszolatlan kérdésnek, a titoknak a valószínűsíthető feltételezése, fejtegetése, határok feszegetése. Van-e élet a halálon túl? Ha van, akkor magától értetődik, hogy reinkarnáció is létezik. Sokszor tesszük fel újra, és újra a már ismert kérdést: Mi értelme van az életnek? Válasz: Az élet értelme, maga az élet. Csakhogy ez nem elégíti ki a kíváncsiskodókat. Mintha azt mondanák, hogy vaskalap, az vaskalap. Miből lettünk, honnan jöttünk, mivé válunk, hová tartunk? Manapság ez a kérdés meglehetősen sok embert izgat. Tulajdonképpen mindig is kérdés volt a kérdés, csak megnyugtató válasz nem érkezett rá. Nem tartozott a tudományos témák közé, bár az ezzel foglalkozók, már tudományos szinten kezelik. Ám a témát, mindinkább az érzelmi sík, és a szubjektivitás felé nyomják. De, ezeket a szubjektivitásokat is észrevétlenül racionális útra terelik. Ez sem szentírás, mert akkor mit kezdjünk a nagy feltalálókkal, s legin- 5

kább azokkal, akiknek érdemeiket életükben nem értékelték, munkájuknak nem adtak hitelt? Változó világunkat figyelembe véve, ismét feltehető egy ú- jabb merésznek tűnő kérdés. Ki meri azt állítani teljes bizonyossággal, hogy az emocionális témák nem lehetnek racionálisak? *** A doki téblábolt a szobában. Mindenki elment otthonról, és ő nem tudott magával mit kezdeni. Már egy hónapja nyugdíjba vonult, és azóta minden egyes napja egy nyűglődéssel telt. Nem azért, mintha nem lett volna dolga, hiszen alig várta, hogy végre szabad legyen. Csak az a sok beteg, akiket ott hagytam! gondolt újra, meg újra bele lelkiismeret furdalással. Mert akadt, akit könnyűszerrel meggyógyított, de a- kadt, akin már nem tudott segíteni. Ez utóbbi eseteket személyes kudarcként élte meg. Ilyenkor kicsit sem szerette a szakmáját. E- zek voltak azok az idők, mikor már nagyon otthagyta volna az e- gészet, de nem lehetett. Felelősséget, terhet érzett, egyben fáradtságot is. Neje, észlelte rajta a friss nyugdíjas betegséget, de csak semmitmondó szavakkal vigasztalta. Majd csak megszokod, hogy nem kell minden nap bemenned. Legalább hozzáfogsz a könyvedhez. A doki is így képzelte, de valahogy ahhoz sem fűlt a foga. Tényleg meg kell szoknom ezt a helyzetet mondogatta magának állandóan. Már az újságot is kiolvasta, a kihűlt kávéját is bekortyolta, ami nem esett jól. Pedig bent is mindig hidegen itta. Hiába. Az, egészen más volt. Megszokta. Most hosszan nézegette a csésze alját, mikor csöngettek. Kilesett a kukucskálón, mikor az egyik szintén friss nyugdíjas kollégáját pillantotta meg, aki vidáman integetett. Gyorsan kizárta az ajtót, és köszönés helyett rádörrent. Hát te? 6

Nem bírsz aludni? És hogy jöttél be a kapun? A látogató visszakérdezett, hogy; te sem? A vendég, kérés nélkül lépett be, és a másik kérdést figyelmen kívül hagyta. Csodálkozott, hogy a doki még pizsamában van. Nem akarlak zavarni, de olvasd már el ezt a vékony könyvet. Kíváncsi vagyok a véleményedre. Most úgyis ráérsz hadarta egyfolytában. A másik kíváncsian nézett rá, hogy miért olyan fontos ez a tőlük olyan távol álló neki semmit nem mondó, szerző könyve. Ismeretlen is, nem is szakkönyv. Biztosan valami firkálmány. Gyanúsan nézett volt kollégájára, aki vette a lapot, és közölte, hogy ő sem ismeri a szerzőt, de valami van az írásában, amit nem tudja, hogy higgye-e vagy nevessen rajta. A doki továbbra sem értette, hogy miért neki kell tesztelni, de a másik kérésére átvette, és hanyagul ledobta a kanapéra. Nem akarta megsérteni a vendéget, és úgy gondolta, hogy majd lefekvéskor beleolvasgat, hátha elálmosítja. Még megkérdezte a vendéget, hogy megkínálhatja-e valamivel, de az tiltakozott, mondván, hogy csak a könyvet hozta, és már megy is. A doki kissé csodálkozva kísérte ki, és meg is feledkezett a könyvről. Aztán ahogy minden nap megszokta, gyorsan letusolt, megborotválkozott, és felöltözött, hogy elinduljon a munkába. Már az ingét gombolta, mikor észbekapott, hogy nincs semmiféle munkanap, nyugdíj van, és nagy-nagy szabadság. Bosszúsan vetkőzni kezdett, majd megállt és arra gondolt, hogy kíváncsiságból, mégis csak bemegy a klinikára. Megteheti. Senki nem küldi el. Legfeljebb bámulnak rá. Aztán eszébe jutott, hogy délelőtt műtenek, és legfeljebb a nővérekkel, vagy a titkárnővel, portással válthat néhány szót. Kissé elszontyolodott. Felesége kikészítette a szabadidő ruháját, amire sandán nézett, majd felkapta, mert az mégis csak kényelmesebb, mint a pantalló. Eleget szorította a hasát. Több mint négy évtizeden keresztül. Le, s föl mászkált egy ideig, aztán a kezébe vette a könyvet. Morgolódott, hogy milyen vacakkal kell töltenie a drága idejét, mert ígéretet tett. 7

Eleve fenntartással olvasott bele, és elégedetten vigyorgott. Tudtam, hogy egy firkálmány dörmögött biztosan a legújabb csaja. Ugyan hogy nézhet ki? töprengett. Átrágta magát a bevezető részen, ami szerinte egy blődség volt. De a kíváncsiságát némileg felkeltette, mert folytatta az olvasását. Már tudni akarta, hogy ilyen kezdés után vajon mivel töltötte meg az írócska a könyvet. Ha bele döglöm is elolvasom, hogy szemébe nevessek a kollégának dörgölte elégedetten a kezeit *** A BIZTOS IS BIZONYTALAN Fura dolog az emlékezés. Amire kellene, arra sokszor nem emlékszik az ember. De ha egészen máson járnak a gondolatai, biztos beugrik, amin korábban hiába járatta az esze kerekét. Bizony-bizony. A nagy mesélésbe zuhanót többször is cserbenhagyja a memóriája. Főleg, ha gyorsan ki akarja mondani a szavakat. Mit is akartam mondani? Na, hogyishívják már? Tudod az, a izé. Már mondtam neked a múltkor szokta volt mondogatni, akinek az istennek sem jut eszébe a megfelelő szó. Hányan jártunk már így, és úgymond besültünk, mint az iskolában, ha nem tudtuk a leckét, és csak hebegtünk, habogtunk. Ilyenkor mindjárt oda van a jó kis traccsparti, a hallgatóság is türelmetlen, és keserű lesz a szájízünk. Pedig milyen jót beszélgethettünk volna sajnálkozunk egyre olyan ritkán adódik rá alkalom. De ez csak a hétköznapi eset. Hanem, mikor közönség előtt kellene brillírozni, és akkor nem jut az ember eszébe a megfelelő kifejezés, az már egy katasztrófa. És rettentően kínos tud lenni. Bosszantó is az ilyen emlékezetkiesés, de biztos lehet benne mindenki, hogy ez nemcsak az időseknél fordul elő. Sőt! Az úgynevezett nagyoknál, beszédművelőknél is, akik tanulták. Persze 8

akadnak olyan autodidakta szófo k, akiket úgy kell lelőni. De az más lapra tartozik. Viszont egyfolytában, elakadás nélkül ömlik belőlük a szó. A fiatalabb korosztály meg csakis a sajátjával tud beszélgetni leginkább a szleng szóhasználat alkalmazásával, mikoris félszavakból megértik egymást. Röviden, tömören, minden érthető magyar szót elkeresztelve, mintha külön nyelvezetük lenne. De csak azért, mert leginkább lusták gondolkodni. Az írásról, olvasásáról itt most ne essék szó, mert mindenki tudja, hogy a mai tizennyolc évesek legtöbbje sem olvasni, sem írni nem tud még. Kétségbeejtő tény. Akkor mi lehet a gondolkodással? A köszönésnél sokáig elment a csáó, a helló. (A National Geographic Online szerint a szia a szervusz alakváltozata, mely a latin sevus -ból=szolga, rabszolga, jelentésből ered. A régi latin servus humillius domini azaz, alázatos szolgája vagyok az úrnak köszöntés első szava. Valószínű, hogy a jelentése miatt szoktak le róla, és tértek át a helló-ra. Na, és hol van már ez a fajta udvarias köszöntés, ami talán nem is inkább udvarias, mint alázatos. Gondoljuk csak alaposan végig. A magyar ember, nyilván nem szeretne, senki szolgálja lenni. Mások alá meg főleg nem akar szolgálni, ha szó szerint vesszük. A többi országok népei sem, de a magyarok főleg nem. Azért könyörögnek állandóan, azért egy sírás-rívás a nemzeti imájuk, mert Istentől várják a megváltást, ahelyett, hogy maguk is tennének valamit. Érdekes módon más népek himnusza vidám, és örömteli. A könyörgés ellenére, az eredeti magyarság mégis mindig szolga volt. Mégis mindig valaki lába kapcája volt. És van. Úgy, hogy mindegy, köszönnek-e alászolgája szóhasználattal, vagy nem. Manapság meg a csá vagy csákó változatra kaptak Az ember meg csóka lett. A szellemi fogyatékos zokni. Na, de i- lyet! Mit lehet erre mondani? Szomorú nyelvújítás. És akkor csak arról van szó, amit nagyjából meg lehet érteni. A többi szinte kínai. Mindenesetre szégyen nem szégyen, sokan bizony nem értik a mai fiatalok beszédét. Olyan közönséges dumát, halandzsát 9

tudnak levágni, hogy az ember csak bámul, mint a piacon. Mint, akit akkor szalasztottak a tanyabokorból. Az ember egyre azon elmélkedik, hogy ha megöregszenek, (csak, ha megöregszenek! mert ez egyszer sem biztos) hogyan fognak kommunikálni? Halványlila elképzelés nincs hozzá. (Na, tessék! Már itt is a nyelvújítás, bár ez azért nem egészen az, mint amit a mai fiataloktól lehet hallani.) És még a finom obszcén szavak is elmennek (ha egyáltalán létezik ilyen), mivel ismerős az eredeti szó. Így ez lehet pejoratív is, és írója szellemességnek is szánhatja. Hogy a mai fiatalok mit gajdolnak? Ki tudja? Vajon emlékeznek-e majd az édes anyanyelvre? Egyáltalán mire fognak emlékezni? Lehet, hogy az elme működik, és így az emlékezés is. De a mondanivaló szavakba öntése, a nagy szókinccsel rendelkezőknek is sokszor akadályba ütközik. Ennél fogva, az arra felkészült sem tudja megfogalmazni közérthetően mondanivalóját. Hiába érti, tudja, vágja a témát, és professzora a szakának. A beszéd, a kifejező eszköz, az édes anyanyelv használata legtöbbnél kétségbeejtő. Tessék csak az erre hivatott híradástechnikai eszközöket figyelemmel kísérni. Némelyik tudósnak egy sorstragédia a beszédje, az artikulációja. George Bernard Shaw írja valahol, hogy a magyar nyelv olyan gazdag kifejező eszköztárral rendelkezik, hogy ha ő magyarnak születik, magyar beszéden ringatják álomba, sokkal érthetőbben tudja magát kifejezni. Hát így is nagy tisztelet neki, és a fordítójának A híres író nem szó szerinti kijelentése került közlésre, csak az értelme, mondanivalója, és nem lehet elégszer leírni. Ez a téma kimeríthetetlen, és mindig csak érintőlegesen térünk rá vissza, mert szúrja a szemeket. Fenti problémával azonban kötelessége lenne a szakmabelieknek foglalkozni. Főleg, ha meg kívánják őrizni a magyar nyelv szépségét mely dallamos, kifejező, képszerű a hangsúlyozhatóságával, és nyelvi eszközeivel. Nem elég ismerni (bebiflázni) a grammatika (nyelvtan) szabályait, tudni kell alkalmazni. Ez utóbbi szinte taníthatatlan, mert olyan, mint a tehetség. Vagy van, vagy nincs. 10

Még egy ok szól a helyes beszéd, artikulálás, kifejezés mellett. Az egyértelműség. A félreérthetetlen egyértelműség. Ehhez gondolkodás, emlékezés, az elme működése szükségeltetik. *** Ha már az elme működésénél tartunk, akkor biz jó helyen járunk eredeti mondanivalónkat illetően. Az ezzel foglalkozó szakmák tudorai állítanak, és tanítanak egy kétséget kizáró tényt. Hogy nem ismerik eléggé az agy működését. És feltétlenül ide kellene biggyeszteni az eredetet, mert mint azt tudjuk szinte minden megdönthetetlen állítást idővel felülírnak. De ki meri nyíltan vállalni? Csakis a médiában elhangzottakra támaszkodhatunk. Lehet, hogy azt is megcáfolnák bizonyíték híján. Ki gondolta volna pl, hogy a szentírásnak minősülő számok is kétes értékűek? Hogy a háromszög szögeinek összege földrészenként változó? És ez már régen nem meggyőződés, és nem szakmai szint kérdése, hanem tény. A végén kiderül, hogy a 2x2 sem négy. Vagy nem minden földrészen. Azon állítás mellett is határozottan voksolnak, hogy az ember általában hároméves koráig tud visszaemlékezni. Annál korábbi időről lehetetlen emléket őrizni. Ezt teljességgel meg lehet cáfolni, mert adott szituációban, még az anyaméhen belüli életre is sokan emlékeznek. Lehet, hogy nem tudják összerakni a képeket, lehet, hogy nem tudják mire vélni, mert nem érnek rá gondolkodni, és nem is akarják a régi emlékeket előhívni. Lehet, hogy képtelenek szavakba önteni, pedig azok ott vannak valahol mélyen elrejtve. Mindenkinél ott vannak. Mindenkinél. Tehát ez a lényeg. Nem az elmével emlékezik, hanem a génjeivel, az idegsejtjeivel. Vagy a szellemmel. Ez utóbbi mondatra a tudósok felkapnánk a fejüket, mivelhogy nem igazolható az állítás. Ennek ellenére, ezt a kijelentést határozottan meg kell erősíteni, mert például egy magzat nem gondolkodik, csak érzékel. Ennek alapján emlékezik is. Tovább nem érdemes taglalni, mert sok minden szükséges 11

még ahhoz, hogy fent említett emlékezést valaki szavakba tudja önteni. Persze, pillanatnyilag ezen állítás a még érthetőbb szavakba foglalása és szemléltetése is szinte kilátástalan ahhoz, hogy hihető legyen. Ugyanis szakmai tudás hiányában, kifejezetten a tapasztalatok, történetek birtokában kellene felülbírálni nagytekintélyű tudósok jelenlegi álláspontját. Esküdözni sem ajánlatos, mert az, nem nagy kunszt. Az esküre már senki nem figyel oda. Sőt! Viszont esküdöznek a szkeptikusok, hogy el lehet-e hinni, vagy nem. Leginkább az ellenkezőjét. Az ilyen esküdözés, általában nyilvánvaló hazugság, mert főleg azok esküdöznek, akik a valóságot el kívánják fedni, és olyanok, akik csakis a tiszta igazságot hivatottak hirdetni. A saját tiszta igazságukat! Az effajta esküdözés, leginkább némely politikusok szájából hangzik el, és ezeken már nem kell csodálkoznunk. Mivel itt politikusoknak nincs helye, ezért az emlékeket, mondanivalókat, valóban úgy kellene megfogalmazni, hogy azt teljes komolysággal fogadják az olvasók, és egyértelmű kételkedés nélkül. Vagy legalább gondolkodásra késztesse az olvasót. De ha mégis kételkedne, ahogy mondani szokás zümmögjön a fülben a bogár. Ez már elegendő ahhoz, hogy beinduljon a fantáziája, és maga döntse el, hogy miben higgyen. Az írás manapság sokszor hálátlan munka, mert a puszta betűkön, a stíluson, a nyelvi eszközökön, a szellemen kívül nem áll más a rendelkezésre. Nincsen se színes, vagy fekete-fehér kép, nincs rajz, nincs zene. Lehetne, de azt más médiaterméknek nevezik. Ebben az írásban, kizárólag az adott személyekkel megtörtént eseményt kellene meginvitálni, emlékeket előcsalogatni, elsősorban olyan képi leírással megelevenítéssel, ami elé várakozással tekint az olvasó. Az egyén veleszületett fantáziája kevés. Az eseményeket meg kell idézni, mint egy szellemet. Utána, a megtisztelő olvasó, kedvére fantáziálhat. Illetve mindenki úgy értelmezi, ahogy felfogja. Annyit fog hozzáadni, elvenni, amennyihez kedve van. De mivel a gondolkodó emberi lények számára ezek izgató kérdések, így remélhető, hogy az érdeklődést sikerül felbirizgálni. 12

Tehát, újra és újra ki kell hangsúlyozni, hogy az itt olvasottakat úgy kell az olvasó elé tárni, hogy teljeséggel hihető legyen. De ha nem is teljességgel, legalább egy kis esélyt kapjon ez a történet. Fentiekben reménykedve, arra buzdítva a tisztelt olvasót, hogy kutakodjon emlékei dikójában. Hihetetlen dolgokra fog rálelni, ha az alábbi emlékidézőt is elolvassa. A megoldatlan, megválaszolatlan kérdések iránti izgalmakat és kíváncsiságot, először is egy megtörtént eseménnyel ajánlott felvezetni. A SÉTAHAJÓZÁS *** Alábbi történet egy médiatudósítás útján terjedt forrás, ami sok embert nem hagyott nyugodni. Annál is inkább, mert többen, több felől állították, hogy igaz. Most ne fejtegessük, hogy az elbeszélésből mennyi lehet a valóság, mert arra nincsenek eszközeink, hogy bármelyik állítást bebizonyítsuk. Csakis szubjektíve tudjuk megítélni. Íme, a történés. A 19. század végén, sétahajózás alkalmával, egy magányos szigethez közeledve, az egyik női utas, le akart szállni a hajóról. Nem azt mondta, hogy szeretne, vagy kedve lenne leszállni, hanem azt, hogy neki itt le kell szállni, és bármi is történjék, ki kell mennie a szigetre! Meg kell jegyezni, hogy a tengeren nem egyedül álló szigetről volt szó, hanem egy egész kis szigetcsoportról. De ez a szóban forgó szárazföld, kissé eltávolodott a többitől. Minél jobban közeledtek feléje, annál jobban ragaszkodott elhatározásához, hogy kimondottan arra a szigetre neki ki kell menni, amelyre rámutatott. Sőt! Azzal fenyegetőzött, hogy ha nem áll meg a hajó, hogy kiszállhasson, akkor vízbe ugrik és kiúszik. 13

A kapitányig jutott az ügy, mert a hölgy egyáltalán nem tágított. Már mindent elkövettek, hogy megértessék vele; a hajó nem állhat meg kedvük szerint ott, és akkor, amikor egy utas kívánja. A szigorú menetrend mellett, a hajónaplóba sem tudnának mit írni következmény nélkül. Az utast a hajó orvosa alaposan megvizsgálta, és egyéb tortúrának vetette alá épelméjűségének bizonyítása érdekében. Ő mindent vállalt még úgy is, hogy egyéb körülmények között meglehetősen megalázónak bizonyult volna a vizsgálatok sorozata. A hölgy, neves, közismert, és jó módú lévén, kapott némi hitelt. Ezen felbuzdulva, amit csak tudott bevetett, hogy elérje a célját, vagyis, hogy a hajó kapitánya megálljon a megnevezett szigetnél. A későbbi híradás nem részletezte, hogy mit ígért, ígérhetett a hajó kapitányának, amennyiben teljesíti kívánságát, de tény, hogy az végül engedett. Az utast kivezették a partra, miután a hajó megállt, kikötött, ami nem volt egy egyszerű dolog (lehorgonyzás, legközelebbi révkalauz értesítése annak heves tiltakozása ellenére, hajóhíd leeresztése stb.), hogy a kiszállót vissza is tudják vinni. A hajón maradt utasok kíváncsian, és feszült figyelemmel kísérték a szokatlan fejleményeket. A kísérőnek egy bizonyos távolságban le kellett maradni, így a hölgy, a szigeten lévő körülmények ismerete nélkül szinte e- gyedül indult el, de olyan magabiztosan, hogy egyre nagyobb csodálkozást váltott ki az emberekből. Ő váltig állította, hogy nem ismerte a szigetet, tudomása szerint soha nem járt ott. Sokan messzelátón keresztül figyelték minden lépését, és mint egy sporteseményt, úgy közvetítették a többi utas felé. A szkeptikusok előre dörgölték a kezüket, hogy hamarosan rádöbben, nincs mit keresnie a jól láthatóan elvadult földdarabon, és akkor ez a kaland sokba kerül neki. Ám a hölgy, hosszú ruhájában olyan határozottan lépkedett a dudvától benőtt tájon, ahol az útnak nyomait, legfeljebb régészek igazolhatták volna, mint a minden napos sétáján a parkban. 14

Ruhája minden gazba beleakadt, elszakadt, és mire odaért ahova tartott, díszes kalapja ellenére, legfeljebb egy kopott naccságának lehetett volna titulálni. Végcélját, még a hajóról is jól kivehették a kíváncsiskodók, ám ő későbbi beszámolója alapján, egész úton nem tudta, hogy hová igyekszik. Valami hajtotta, és azt sem tudta, hogy hová. A- kadt, aki észlelte is, hogy mielőtt elindult volna, jól érezhető izgalom lett rajta úrrá, mert bármit kérdeztek tőle, semmit nem hallott meg. Végül megérkezett egy romos várnak is mondható nagy házhoz, és meglehetősen primitív, vagy hihetetlen butuska módon elrejtett kulcsot keresve, szinte tudatosan az épület bejáratához közel lévő beugró rejtekhelyéhez nyúlt. Még azt sem gondolta át, hogy az üregnek kellemetlen lakója is lehet, ami komoly következményekkel járhatott volna számára. Meg is találta a nagy kovácsoltvas kulcsot, és a legtermészetesebb módon beillesztette a még ép zárba. Mit ád az ég, az ajtó könnyen kinyílt, mint Bartók Kékszakállújában Judit számára a hetedik szoba ajtaja. (Ez a kapu az épület kora ellenére, fura módon egy kicsit könnyebben nyílt meg.) A hölgy belépett az épületbe, ami belül sem látszott különbnek, mint kívül. Mindent por lepett, bár a megmaradt bútorokat letakarva találta. A valamikor fehér lepel helyenként foszladozott, apró bogarak tanyájaként szolgált, és némely helyen likasra rágta valami. A pókháló úgy beszőtte a helyiségeket, hogy alig bírta magát rajta keresztülverni. Ami elszakadt, elszakadt, de a legnagyobb része tépett ruhájára ragadt, tekergett. A látogató semmivel nem törődve, minden helyiséget végigjárt, miközben a kísérője jól hallotta, hogy magában beszél. Ez itt a fürdőhelyiség, itt van a konyha, itt a cselédszoba, ez a társalgó, ez a zeneszoba, itt a hátsó kijáró, ez a szüleim szobája, ez az e- nyém, és így tovább. A hajó alkalmazottja nem győzött csodálkozni, hiszen jó esetben is több száz évesre becsülte az épületet. Ráadásul a hölgy, egyre azt motyogta, hogy ott lakott valamikor, és hogy milyen helyiség 15

milyen tevékenységre szolgált. Sőt! Még bizonyos eseményekre is emlékezett. A kísérő agyán végig futott, hogy vajon milyen életet élhettek itt abban az időben az emberek, mikor más épületnek a nyoma sem látszott. Nem értette, hogyan kerülhettek ide egyedül, és miért? Gondolatai egymást kergették, és arra a megállapításra jutott, hogy kisebb építmények azért lehettek a főépület körül, amiben feltehetően a cselédség tartózkodott. Elképzelte magának azt a kort, amikor még a nagy házban élet volt. Bár tovább nem jutott, mert az is megfordult a fejében, hogy miért lett lakatlan? És ez, izgatóbb kérdésnek bizonyult számára. Roppant szórakoztatónak találta saját fejtegetését, és meg sem próbálta a hölgyet faggatni. Biztosan érezte, hogy úgy sem tudna rá válaszolni. De nem sokáig révedezett, mert a veszteglő hajó kürtölni kezdett jelezvén, hogy lejárt az idő, ideje visszaindulniuk. Ám a hölgy ezzel sem törődve leült a küszöbre, és arcát két kezébe temette. Régmúlt idők emlékei lephették meg, mert egyre több esemény töredékeket emlegetett nevekkel, és a kísérő számára összefüggéstelennek tűnt a beszéd. Mintha magán kívül lett volna. Már nem a saját korában járhatott, hanem gondolatban, vagy lélekben, visszautazott az idő síkján. A hajótársaság alkalmazottja is érezte valahol, hogy ezek a régről feltört emlékfoszlányok valóságosak, és nem valami közeli időből származhattak. Úgy gondolta, hogy ha visszaérnek a hajóra, komolyan utána néznek az elhanyagolt szigetnek, és a valamikor ott élő emberek történetének. Mivel hiába beszélt hozzá, hirtelen felkarolta a magába roskadt nőt, és szinte húzta, vonszolta, mert az nem tudott a lábán járni. Valószínűleg transzba (öntudatlan állapotba) kerülhetett az emlékek hatására. Mi másra? Hiszen az égvilágon semmi sem történt vele, azon kívül, hogy ismerte a járást a házban. Lassan értek vissza a hajóra, ahol alig tudta elhadarni a hihetetlennek tűnő eseményt. Abban az időben egy ilyen történet szenzációnak számított, és leginkább a kísérőt rohanták meg a kérdésekkel, mivel a hölgy bezárkózott a kabinjába. 16

A nő, természetesen orvosi kezelésre szorult, de vissza tudott térni a korába, az ő világába. Viszont, a házban eltöltött időre nem emlékezett. A kísérő, és a hajó kapitánya, kis híján bajba került. A sziget történetének azonban utána jártak, ami azt igazolta, hogy a nő igazat mondott. Vagyis, egy gazdag család lakott ott több évszázaddal azelőtt, de valami tisztázatlan okok miatt elhagyták a házat. Talán, rövid időre más is lakhatta a birtokot, de a lényeg, hogy végül lakó nélkül maradt. A krónika nem jegyezte fel a sziget, és lakói történetét. Senkinek nem lehetett fontos. Inkább az a valószínű, hogy senki nem is járhatott ott mindaddig, míg a hölgy erőszakkal le nem szállt a hajóról, és át nem lépte a valamelyest ép, de már omladozó épület küszöbét. Az akkori sajtó egyértelműen, a hajózó társaság reklámjának tudta be az esemény közzétételét, de egy kíváncsi nyomozó-féle felkereste a szigetet, és alapos vizsgálódásba fogott. Hihetetlen módon egy elrejtett fiók titkos rekeszében többek között más képekkel együtt fellelte a hölgyről készült festett arcképet. A vélemények megoszlottak. Sokan hitték, sokan nem. Az asszonyt ugyan beszámíthatónak ítélték meg, de ezek után a- laposan megváltozott. Az addig vidám, nagy társasági életet élő nő, magába zárkózott. A közvélemény az eseményt képtelen volt megemészteni, és elfogadhatóan megmagyarázni. Eddig a történet, mert minden csoda három napig tart. Aztán e- lőbb-utóbb feledésbe merül. Aki valami nagy csattanót várt, az bizonyára csalódott. Pedig a lényeg ott van, csak figyelni kell. Hogy senkinek ne kelljen csalódni, feltesszük az örökké levegőben lógó kérdést. Létezhet-e reinkarnáció? A materialisták egyértelműen állítják, hogy nem. Viszont nem kell bigott vallásosnak lenni ahhoz, hogy valaki higgyen e misztikus, és feltételezett hiedelemben. Nos? Kinek lehet igaza? Ez, a nagy és megfejthetetlen kérdés e- gyik része. És ez a kérdés senkit nem hagy nyugodni. Mivel mindenki bizonyosságra törekszik, talán mert a földi élet valamelyest 17

bizonyos, vagy annak tűnik, ezért szeretnénk többet tudni a halál utáni állapotról. Nyilván még életünkben. Minél jobban telik az idő, minél jobban közeledünk a földi lét végéhez, annál erőteljesebben tolakodik gondolataikba. Vajon miért? Valószínűsíthetően azért, mert nem nyugszunk bele az elmúlásba. Legyen az életünk itt a földön jó, vagy rossz, hinni akarjuk, hogy valahol máshol folytatódik. És miért ne? Ha már a világmindenség egy örök körforgás Ennek a körforgásnak az ember is részesei A másik gyötrő kérdés, ami fentit megelőzi, hogy van-e élet a túlvilágon? Ha van, az milyen formában létezik? Sajnos, egyikre sincs kielégítő és megnyugtató válasz. *** Ezek után lehet-e némi esélye annak, hogy egy teljesen normális ember szavakba öntött furcsa elbeszélésének, mint emlékeknek hitelt adjon a kedves olvasó? Az illető, a történet mesélése közben, sok mindennel próbálta alátámasztani szavahihetőségét, hitelességét. Valahányszor érezte, hogy ha nem képes kellőképpen bizonyítani igazát, szavai kételyt ébresztenek a hallgatóban, a tudományt, némely neves szakember állítását, és nézetét hívta segítségül. Ennek ellenére nem a szakemberek állítása leginkább a lényeg, hanem az illető emlékezete, az emlékezésén alapuló vallomása. Egy olyan elbeszélés, aminek hallatán az ember kételkedni is elfelejt, nemhogy kérdezni. Azonnal a saját emlékei között kezd kutakodni, mert olyan hatás alá kerül, hogy megkísérli próbára tenni az emlékező képességét. Olyan ragályos közegben érzi magát, mint mikor egy ásítozó embert lát a közelében, és a saját megrohanó ásítását teljességgel képtelen titkolni, elnyomni. 18

Akkor, nosza. próbáljuk meg, vajon milyen különlegeséggel rukkol elő. A mesélő emlékezését, a legteljesebb hitelességgel, szavainak pontos leírásával célszerű közreadni. De mielőtt e furcsa elbeszélést, mint vallomást közreadnánk, feltétlenül meg kell erősítenem egy véleménnyel, mint bevezetővel, a saját hangomon. De csak ennél az egy történetnél. A történet túlságosan drámai, túlságosan megrázó ahhoz, hogy egy az egyben el lehessen hinni, annak ellenére, hogy képtelenség szabadulni tőle, vagy egykönnyen el lehetne felejteni. Sőt. Megismerése után lesz olyan olvasó, aki még másra, többre is fog emlékezni *** 19