MEMORITEREK A memoriterek pontos tudása a minimumszint egyik feltétele. 5.o. legalább 5 szöveges és 3 szöveg nélküli légző- és artikulációs gyakorlat a szaktanár kijelölése alapján Arany János: Családi kör 1-2.vsz. Petőfi Sándor: János vitéz: -1.fejezet 1-4.vsz. - 3. fejezet 6.,8-10. vsz - 24.fejezet 1-4 vsz. 6.o. 3 szöveges légző- és artikulációs gyakorlat a szaktanár kijelölése alapján Arany János: A walesi bárdok Arany János: Toldi 7.o. - Előhang ( 2 vsz) - 1. ének 1-3.vsz - 1. ének 14.vsz ( Mint komor bikáé ) - 3. ének 7. vsz.( Repül a nehéz kő ) - 4. ének 3-4.vsz (álom-allegória) - 6.ének 15. vsz ( Nagy erőt érezek ) - 8. ének 14.vsz( Toldi György versebb lőn ) vagy Utóhang vers: Ady Endre: A föl-földobott kő * Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez Janus Pannonius: Pannonia dicsérete Kölcsey Ferenc: Himnusz Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger* Petőfi Sándor: Reszket a bokor, mert Vörösmarty Mihály: Szózat részletek
Kölcsey Ferenc: Huszt Petőfi Sándor: Az alföld (1-2.vsz; utolsó két vsz.) Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet 1-12 sor Petőfi Sándor: Szeptember végén 1. versszak Radnóti Miklós: Nem tudhatom* prózarészletek Jókai Mór: A kőszívű ember fiai vagy Abigél ( 3-5 sor) Mikszáth Kálmán: A néhai bárány (1. bekezdés)* 8.o. Móricz Zsigmond írói hitvallása ( Én azt hiszem ) Móricz Zsigmond : Hét krajcár 1-2. bekezdés Juhász Gyula: Tiszai csönd Juhász Gyula: Milyen volt József Attila: Tiszta szívvel József Attila: Születésnapomra vagy más a szaktanár által kijelölt vers összesen 4 db. A *-gal jelölt memoriterek a következő évfolyamra átvihetők a tananyagtól, a használt könyvtől függően.
Tüzesen süt le a nyári nap sugára Az ég tetejéről a juhászbojtárra. Fölösleges dolog sütnie oly nagyon, A juhásznak úgyis nagy melege vagyon. Szerelem tüze ég fiatal szivében, Ugy legelteti a nyájt a faluvégen. Faluvégen nyája mig szerte legelész, Ő addig subáján a fűben heverész. Tenger virág nyílik tarkán körülötte. De ő a virágra szemét nem vetette; Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak, Bámuló szemei odatapadtanak. De nem ám a patak csillámló habjára, Hanem a patakban egy szőke kislyányra, A szőke kislyánynak karcsu termetére, Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére. IV./6.,8-10. "Utószor látlak én, szivem szép tavasza! Utószor szólt itten furulyám panasza; Utószor ölellek, utószor csókollak, Örökre elmegyek, örökre itt hagylak!" Petőfi: János vitéz I/1-4. "Most hát, szép Iluskám! Most hát, édes rózsám! Az isten áldjon meg, gondolj néha reám. Ha látsz száraz kórót szélvésztől kergetve, Bujdosó szeretőd jusson majd eszedbe." "Most hát, Jancsi lelkem, eredj, ha menned kell! A jóisten legyen minden lépéseddel. Ha látsz tört virágot útközépre vetve, Hervadó szeretőd jusson majd eszedbe." Elváltak egymástól, mint ágtól a levél; Mindkettejök szive lett puszta, hideg tél. Könnyeit Iluska hullatta nagy számmal, Jancsi letörölte inge bő ujjával. 23./1-4. János vitéz egy nagy hegy tetején jára, Hogy a kelő hajnal rásütött arcára. Gyönyörűséges volt, amit ekkor látott, Meg is állt, hogy körülnézze a világot.
Haldoklófélben volt a hajnali csillag, Halovány sugára már csak alig csillog, Mint gyorsan kiröppent fohász, eltünt végre, Mikor a fényes nap föllépett az égre. Föllépett aranyos szekeren ragyogva, Nyájasan nézett a sík tengerhabokra, Mik, ugy tetszett, mintha még szenderegnének, Elfoglalva térét a végtelenségnek. Nem mozdult a tenger, de fickándoztanak Sima hátán néha apró tarka halak, S ha napsugár érte pikkelyes testöket, Tündöklő gyémántnak fényeként reszketett. Toldi: Előhang Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon, Messziről lobogva tenger pusztaságon: Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben. Rémlik, mintha látnám termetes növését, Pusztító csatában szálfa-öklelését, Hallanám dübörgő hangjait szavának, Kit ma képzelnétek Isten haragjának. Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton, Nem terem ma párja hetedhét országon; Ha most feltámadna s eljőne közétek, Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek. Hárman sem birnátok súlyos buzogányát, Parittyaköveit, öklelő kopjáját, Elhülnétek, látva rettenetes pajzsát,,és, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját.' 1. ének 1-3. Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta; Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben, Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben. Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga; Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan, Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan. Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel: Óriás szunyognak képzelné valaki, Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.
Válunál az ökrök szomjasan delelnek, Bőgölyök hadával háborúra kelnek: De felült Lackó a béresek nyakára, * Nincs, ki vizet merjen hosszu csatornára. Egy, csak egy legény van talpon a vidéken, Meddig a szem ellát puszta földön, égen; Szörnyű vendégoldal reng araszos vállán, Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán. Széles országútra messze, messze bámul, Mintha más mezőkre vágyna e határrul; Azt hinné az ember: élő tilalomfa, Ütve,általútnál' egy csekély halomba. Toldi: 3. ének 7.vsz. Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg? Ki tudj, a hol áll meg s kit hogyan talál meg? Fuss, ha futhatsz, Miklós! pallos alatt fejed! Víz sem mossa rólad le a gyilkos nevet! Elvadulsz, elzüllöl * az apai háztól, Mint amely kivert kan elzüllik a nyájtól: Ki egyet agyarral halálosan sérte, Ugy aztán kimarta őt a többi érte. 4. ének 3-4.vsz. Majd az édes álom pillangó képében Elvetődött arra tarka köntösében, De nem mert szemére szállni még sokáig, Szinte a pirosló hajnal hasadtáig. Mert félt a szunyogtól, félt a szúrós nádtól, Jobban a nádasnak csörtető vadától, Félt az üldözőknek távoli zajától, De legis-legjobban Toldi nagy bajától. Hanem amidőn már szépen megpitymallott, És elült a szúnyog, és a zaj sem hallott, Akkor lelopódzott a fiú fejére, Két szárnyát teríté annak két szemére; Aztán álommézet csókolt ajakára, Akit mákvirágból gyüjte éjszakára; Bűvös-bájos mézet, úgy hogy édességén Tiszta nyál csordult ki Toldi szája végén. 6. ének 15.vsz. "Nagy erőt érezek mind a két karomban, Nem vesztegetem azt szérűn és malomban; Édesapámnak is hallám vitézségét: Hát csak én gyaláznám meg a nemzetségét? Felmegyek Budára bajnok katonának, Mutatok valamit ottan a királynak,
Olyat, ami nem lesz bátyám szégyenére, Sőt irígység miatt megszakad a lépe. Toldi György veresebb lőn a főzött ráknál, Homályosan látott a szép napvilágnál, A faragott képek táncoltak körűle, Csak kicsibe mult el, hogy el nem szédűle; Aztán egy hidegség végig futott rajta, Fázott, mégis izzadt; elsápadt az arca, Elsápadt, hogy annyi vér se maradt benne, Mennyi egy szúnyognak egyszer elég lenne. Így szerette anyját a daliás gyermek, Szívét nem bántá még nyíla szerelemnek; Nem is lőn asszonnyal tartós barátsága, Azután sem lépett soha házasságra. Rettenetes vitéz támadott belőle, Kalász-módra hullt az ellenség előtte, Védte az erőtlent, a királyt, országot; Csuda-dolgairól írtak krónikákat. Senki sem állhatott ellent haragjának, De ingét is odaadta barátjának, S ha nem ellenkedett senki az országgal, Örömest tanyázott a víg cimborákkal. Nem hagyott sok marhát, földet és kincseket, Nem az örökségen civódó gyermeket: De, kivel nem ér föl egész világ ökre, Dicső híre-neve fennmaradt örökre. 8. ének 14.vsz. 12. ének: 19-20.vsz. Főldiekkel játszó Égi tűnemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának, Bókol úntalan. Síma száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak! Biztatóm valál; Hittem szép szavadnak: Csokonai: A Reményhez
Mégis megcsalál. Kertem nárcisokkal Végig űltetéd; Csörgő patakokkal Fáim éltetéd; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal Fűszerezted azt. Gondolatim minden reggel, Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé. Egy híjját esmértem Örömimnek még: Lilla szívét kértem; S megadá az ég. Jaj, de friss rózsáim Elhervadtanak; Forrásim, zőld fáim Kiszáradtanak; Tavaszom, vígságom Téli búra vált; Régi jó világom Méltatlanra szállt. Óh! csak Lillát hagytad volna Csak magát nekem: Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem. Karja közt a búkat Elfelejteném, S a gyöngykoszorúkat Nem irígyleném. Hagyj el, óh Reménység! Hagyj el engemet; Mert ez a keménység Úgyis eltemet. Érzem: e kétségbe Volt erőm elhágy, Fáradt lelkem égbe, Testem főldbe vágy. Nékem már a rét hímetlen, A mező kisűlt, A zengő liget kietlen, A nap éjre dűlt. Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek!
Edward király, angol király Léptet fakó lován: Hadd látom, úgymond, mennyit ér A velszi tartomány. Van-e ott folyó és földje jó? Legelőin fű kövér? Használt-e a megöntözés: A pártos honfivér? S a nép, az istenadta nép, Ha oly boldog-e rajt Mint akarom, s mint a barom, Melyet igába hajt? Felség! valóban koronád Legszebb gyémántja Velsz: Földet, folyót, legelni jót, Hegy-völgyet benne lelsz. S a nép, az istenadta nép Oly boldog rajta, Sire! Kunyhói mind hallgatva, mint Megannyi puszta sir. Edward király, angol király Léptet fakó lován: Körötte csend amerre ment, És néma tartomány. Montgomery a vár neve, Hol aznap este szállt; Montgomery, a vár ura, Vendégli a királyt. Vadat és halat, s mi jó falat Szem-szájnak ingere, Sürgő csoport, száz szolga hord, Hogy nézni is tereh; S mind, amiket e szép sziget Ételt-italt terem; S mind, ami bor pezsegve forr Túl messzi tengeren. Ti urak, ti urak! hát senkisem Koccint értem pohárt? Arany János: A walesi bárdok
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek! Ne éljen Eduárd? Vadat és halat, s mi az ég alatt Szem-szájnak kellemes, Azt látok én: de ördög itt Belül minden nemes. Ti urak, ti urak, hitvány ebek! Ne éljen Eduárd? Hol van, ki zengje tetteim - Elő egy velszi bárd! Egymásra néz a sok vitéz, A vendég velsz urak; Orcáikon, mint félelem, Sápadt el a harag. Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik. - Ajtó megől fehér galamb, Ősz bárd emelkedik. Itt van, király, ki tetteidet Elzengi, mond az agg; S fegyver csörög, haló hörög Amint húrjába csap. Fegyver csörög, haló hörög, A nap vértóba száll, Vérszagra gyűl az éji vad: Te tetted ezt, király! Levágva népünk ezrei, Halomba, mint kereszt, Hogy sírva tallóz aki él: Király, te tetted ezt! Máglyára! el! igen kemény - Parancsol Eduárd - Ha! lágyabb ének kell nekünk; S belép egy ifju bárd. Ah! lágyan kél az esti szél Milford-öböl felé; Szüzek siralma, özvegyek Panasza nyög belé. Ne szülj rabot, te szűz! anya Ne szoptass csecsemőt!...
S int a király. S elérte még A máglyára menőt. De vakmerőn s hivatlanúl Előáll harmadik; Kobzán a dal magára vall, Ez íge hallatik: Elhullt csatában a derék - No halld meg, Eduárd: Neved ki diccsel ejtené, Nem él oly velszi bárd. Emléke sír a lanton még - No halld meg, Eduárd: Átok fejedre minden dal, Melyet zeng velszi bárd. Meglátom én! - S parancsot ád Király rettenetest: Máglyára, ki ellenszegűl, Minden velsz énekest! Szolgái szét száguldanak, Ország-szerin, tova. Montgomeryben így esett A híres lakoma. - S Edvárd király, angol király Vágtat fakó lován; Körötte ég földszint az ég: A velszi tartomány. Ötszáz, bizony, dalolva ment Lángsírba velszi bárd: De egy se birta mondani Hogy: éljen Eduárd. - Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal London utcáin ez? Felköttetem a lord-majort, Ha bosszant bármi nesz! Áll néma csend; légy szárnya bent, Se künn, nem hallatik: Fejére szól, ki szót emel! Király nem alhatik. Ha, ha! elő síp, dob, zene! Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait A velszi lakoma... De túl zenén, túl síp-dobon, Riadó kürtön át: Ötszáz énekli hangosan A vértanúk dalát. Kölcsey Ferenc Huszt Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék; Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém. És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán? Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl! Kölcsey Ferenc: Himnusz Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt! Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai Felvirágozának. Értünk Kunság mezein Ért kalászt lengettél, Tokaj szőlővesszein Nektárt csepegtettél. Zászlónk gyakran plántálád Vad török sáncára, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villamidat Dörgő fellegedben, Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktől rabigát Vállainkra vettünk. Hányszor zengett ajkain Ozmán vad népének Vert hadunk csonthalmain Győzedelmi ének! Hányszor támadt tenfiad Szép hazám, kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre! Bújt az üldözött s felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett, s nem lelé Honját a hazában, Bércre hág, és völgybe száll, Bú s kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger felette. Vár állott, most kőhalom; Kedv s öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virúl A holtnak véréből, Kínzó rabság könnye hull Árvánk hő szeméből! Szánd meg, isten, a magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának. Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt! Vörösmarty Mihály: Szózat Hazádnak rendületlenül Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is, Mely ápol s eltakar. A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell. Ez a föld, melyen annyiszor Apáid vére folyt; Ez, melyhez minden szent nevet Egy ezredév csatolt. Itt küzdtenek honért a hős Árpádnak hadai; Itt törtek össze rabigát Hunyadnak karjai. Szabadság! itten hordozák Véres zászlóidat, S elhulltanak legjobbjaink A hosszú harc alatt. És annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán. S népek hazája, nagy világ! Hozzád bátran kiált: "Egy ezredévi szenvedés Kér éltet vagy halált!" Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért, S keservben annyi hű kebel Szakadt meg a honért. Az nem lehet, hogy ész, erő, És oly szent akarat Hiába sorvadozzanak Egy átoksúly alatt. Még jőni kell, még jőni fog Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán. Vagy jőni fog, ha jőni kell, A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött Egy ország vérben áll. S a sírt, hol nemzet sülyed el, Népek veszik körul, S az emberek millióinak Szemében gyászköny ül. Légy híve rendületlenül Hazádnak, oh magyar: Ez éltetőd, s ha elbukál, Hantjával ez takar. A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell. Janus Pannonius: Pannónia dicsérete Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek, S most Pannónia is ontja a szép dalokat. Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám, Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld! Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá. Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál, Eszembe jutottál, Kicsiny kis leányka, Te a nagy világnak Legnagyobb gyémántja! Teli van a Duna, Tán még ki is szalad. Szivemben is alig Fér meg az indulat. Szeretsz, rózsaszálam? Én ugyan szeretlek, Apád-anyád nálam Jobban nem szerethet. Mikor együtt voltunk, Tudom, hogy szerettél. Petőfi Sándor: RESZKET A BOKOR, MERT...
Akkor meleg nyár volt, Most tél van, hideg tél. Hogyha már nem szeretsz, Az isten áldjon meg, De ha még szeretsz, úgy Ezerszer áldjon meg! Föltámadott a tenger, A népek tengere; Ijesztve eget-földet, Szilaj hullámokat vet Rémítő ereje. Látjátok ezt a táncot? Halljátok e zenét? Akik még nem tudtátok, Most megtanulhatjátok, Hogyan mulat a nép. Reng és üvölt a tenger, Hánykódnak a hajók, Sűlyednek a pokolra, Az árboc és vitorla Megtörve, tépve lóg. Tombold ki, te özönvíz, Tombold ki magadat, Mutasd mélységes medred, S dobáld a fellegekre Bőszült tajtékodat; Jegyezd vele az égre Örök tanúságúl: Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr! Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt. Még ifju szivemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet, De íme sötét hajam őszbe vegyűl már, A tél dere már megüté fejemet. Petőfi Sándor: FÖLTÁMADOTT A TENGER... Petőfi Sándor: Szeptember végén
Mit nekem te zordon Kárpátoknak Fenyvesekkel vadregényes tája! Tán csodállak, ámde nem szeretlek, S képzetem hegyvölgyedet nem járja. Lenn az alföld tengersík vidékin Ott vagyok honn, ott az én világom; Börtönéből szabadúlt sas lelkem, Ha a rónák végtelenjét látom. Messze, hol az ég a földet éri, A homályból kék gyümölcsfák orma Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop, Egy-egy város templomának tornya. Szép vagy, alföld, legalább nekem szép! Itt ringatták bölcsőm, itt születtem. Itt borúljon rám a szemfödél, itt Domborodjék a sir is fölöttem. Petőfi Sándor: Az alföld Mikszáth Kálmán: A néhai bárány Az napról kezdem, mikor a felhők elé harangoztak Bodokon. Szegény Csuri Jóskának egész hólyagos lett a tenyere, míg elkergette a határból Istennek fekete haragját, melyet a villámok keskeny pántlikával hiába igyekeztek beszegni pirosnak. Minden érezte az Isten közeledő látogatását, a libák felriadtak éji fekhelyeiken, és felrepülve gágogtak, a fák recsegve hajladoztak, a szél összesöpörte az utak porát, s haragosan csapkodta fölfelé. A Csökéné asszonyom sárga kakasa fölszállt a házfedélre, és onnan kukorékolt, a lovak nyerítettek az istállóban, a juhok pedig egy csomóba verődve riadoztak az udvarokon. Hanem a harangszó, mely fönségesen rezgett a viharban, egy kis eső híján, s az is inkább használt, mint ártott, elfordította a veszedelmet. A kísértetiesen szaladó búzavetések és kukoricaszárak megállottak, lassanként kitisztult az ég, s csak a megdagadt Bágy hömpölygő vize, mely szilajon, zúgva vágtatott el a kertek alatt, mutatta, hogy odafönn Majornok, Csoltó környékén nagy jégeső volt, vagy talán felhőszakadás. Föl-földobott kő, földedre hullva, Kicsi országom, újra meg újra Hazajön a fiad. Messze tornyokat látogat sorba, Szédül, elbusong s lehull a porba, Amelyből vétetett. Ady Endre: A föl-földobott kő
Mindig elvágyik s nem menekülhet, Magyar vágyakkal, melyek elülnek S fölhorgadnak megint. Tied vagyok én nagy haragomban, Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban Szomoruan magyar. Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan, Kicsi országom, példás alakban Te orcádra ütök. És, jaj, hiába mindenha szándék, Százszor földobnál, én visszaszállnék, Százszor is, végül is. MÓRICZ ZSIGMOND: HÉT KRAJCÁR Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni. Hálót fon az est, a nagy, barna pók, Nem mozdulnak a tiszai hajók. Egyiken távol harmonika szól, Tücsök felel rá csöndben valahol. Az égi rónán ballag már a hold: Ezüstösek a tiszai hajók. Tüzeket raknak az égi tanyák, Hallgatják halkan a harmonikát. Magam a parton egymagam vagyok, Tiszai hajók, néma társatok! Ma nem üzennek hívó távolok, Ma kikötöttünk itthon, álmodók! Juhász Gyula: Tiszai csönd Milyen volt szőkesége, nem tudom már, De azt tudom, hogy szőkék a mezők, Juhász Gyula: Milyen volt
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár S e szőkeségben újra érzem őt. Milyen volt szeme kékje, nem tudom már, De ha kinyílnak ősszel az egek, A szeptemberi bágyadt búcsuzónál Szeme színére visszarévedek. Milyen volt hangja selyme, sem tudom már, De tavaszodván, ha sóhajt a rét, Úgy érzem, Anna meleg szava szól át Egy tavaszból, mely messze, mint az ég. Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám, se bölcsőm, se szemfedőm, se csókom, se szeretőm. Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset. Húsz esztendőm hatalom, húsz esztendőm eladom. Hogyha nem kell senkinek, hát az ördög veszi meg. Tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök. Elfognak és felkötnek, áldott földdel elfödnek s halált hozó fű terem gyönyörűszép szívemen. Harminckét éves lettem én - meglepetés e költemény csecse becse: ajándék, mellyel meglepem e kávéházi szegleten magam magam. Harminckét évem elszelelt s még havi kétszáz sose telt. József Attila: Tiszta szívvel József Attila: SZÜLETÉSNAPOMRA
Az ám, Hazám! Lehettem volna oktató, nem ily töltőtoll koptató szegény legény. De nem lettem, mert Szegeden eltanácsolt az egyetem fura ura. Intelme gyorsan, nyersen ért a Nincsen apám versemért, a hont kivont szablyával óvta ellenem. Ideidézi szellemem hevét s nevét: Ön, amig szóból értek én, nem lesz tanár e féltekén - gagyog s ragyog. Ha örül Horger Antal úr, hogy költőnk nem nyelvtant tanul, sekély e kéj - Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon tanítani! Radnóti Miklós: Nem tudhatom Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
RÁADÁS ARANY JÁNOSHOZ TOLDI írójához elküldöm lelkemet Meleg kézfogásra, forró ölelésre!... Olvastam, költőtárs, olvastam művedet, S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége. A hatalmas szerelemnek Megemésztő tüze bánt. Te lehetsz írja sebemnek, Gyönyörű kis tulipánt! Szemeid szép ragyogása Eleven hajnali tűz, Ajakid harmatozása Sok ezer gondot elűz. Csokonai: Tartózkodó kérelem Teljesítsd angyali szókkal, Szeretőd amire kért: Ezer ambrózia csókkal Fizetek válaszodért. Ténagy Sándor: Bolondos móka Hétfőn egy szem makkot leltem, Kedden délben földbe tettem, Szerdán este vödröt vettem, Csütörtökön megöntöztem, Pénteken csak nézegettem, Szombaton már büszkélkedtem, S akár hiszed, Akár nem: Vasárnap az én fámról, Annak mind a tíz ágáról Száz szem makkot leszedtem Egy szög miatt. Egy szög miatt a patkó elveszett A patkó miatt a ló elveszett A ló miatt a lovas elveszett A lovas miatt a csata elveszett A csata miatt az ország elveszett Verd be máskor jól a patkószeget Buda Ferenc: Mese (részlet) Kőország Kővilág
Kőfákon Kő az ág Kőágon Kőmadár Kőtolla Hulldogál ( -) Kővirág Kőfelhő Kővölgyben Kőpatak Kőhegyen Kőerdő Kővízben Kőhalak 1. Első sor előtt alaplevegő, hatodik után pótlevegő; egy alaplevegővel Pók-korában jól ismertem kegyedet, Lenge háló csücskén fogtunk legyeket. Fölöttünk egy kancsal poszméh lebegett. ( -) Nyolc kacsója is volt Önnek s ezeket mind megkérte az a méh, kit kegyed három hétig szeretett. S végül persze megevett. Rákos Sándor. Pók-románc Szól a rigó kiskorában (bihari gyermekmondóka) Januárból február lesz februárból március lesz márciusból április lesz áprilisból május lesz májusból június lesz júniusból július lesz júliusból augusztus lesz augusztusból szeptember lesz szeptemberből október lesz októberből november lesz novemberből december lesz decemberből január lesz sok emberből nagy szamár lesz Lukács Ottó: Temérdek hó Hóból van a reggel És hóból van a dél Fákon kivirágzik
Hóból lett levél Házakat, várakat Hóból gyúr a tél Hajnalom hóhullás Álmom hófehér Fázás bihari gyerekmondóka Roppant bottal Koppantottam Szöcském csacskán szökkent, Papnadrágban kappant fogtam Macskám fecskét hökkent Derengett Borongott Merengett Szorongott Kerengett Dorongott De nem vett Korongot Körbe Pörg e Görbe Körte Hat gödörbe Vak tükörbe Fürge ürge sürg e zűrbe Őt gyötörd, te rőt ökörke Aki fázik,vacogjon, Fújja körmét, topogjon, Földig érő kocsmába', Nyakig érő csizmába', Bújjon be a dunyhába, Üljön rá a kályhára, Mindjárt megmelegszik! Vidor Miklós: Nyelvgyötrők
Szegény legény e vén cserény alatt Elél evén szerény lepényhalat Szeszély fején e szép keménykalap De félek én mesém henyén halad D felén e rémlegény belém harap Szakállas sakál Ha választ csak áll S e nóta dacára Spenót a szakálla Zabra zebra Zsebre zabra Hadra rebbents Hebrents babra Ugra-bugra zsupsz a sutra Pulyka húzta pudva dudva Lukba rúgva fúlt a kútba Weöres Sándor: Kínai templom Szent Kert Bő lomb: Tárt zöld szárny, Fönn Lenn Tág Éj Jő, Kék Árny. Négy Fém Cseng: Szép Jó, Hír, Rang, Majd Mély Csönd Leng Mint Hűlt Hang. Szabó Lőrinc: Nyár Nyár Ég Méh Pók Jó Csak Kint Bent Kert Föld Döng Ring Itt A Csönd Te Fák Gyík Légy Nincs Kis És Még Dél Szél Vár Száll Más Ház Fény Én Csönd
Petőfi Sándor: A TISZA Nyári napnak alkonyúlatánál Megállék a kanyargó Tiszánál Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelére. A folyó oly símán, oly szelíden Ballagott le parttalan medrében, Nem akarta, hogy a nap sugára Megbotoljék habjai fodrába. Síma tükrén a piros sugárok, (Mint megannyi tündér) táncot jártak, Szinte hallott lépteik csengése, Mint parányi sarkantyúk pengése.