Játszó tér Mosolyogva élünk Bábel-Szűcs Szilvia 2015 Publio kiadó Minden jog fenntartva! Köszönöm a gyerekeinknek és magunknak. Azt írta Tom- a nemzetközi ügynök, akivel egy éve levelezek a könyvemről, de eddig semmilyen konkrétummal nem kápráztatott el-, hogy pakoljak és a többit bízzam rá. A jegyek a reptéren lesznek, csak oda kell mennem és elegánsan felvennem a kisasszonytól. Így írta, ő még a nagyanyjától tanult magyarul. Először elfogott a félsz, hogy mindezt, hogy fogom én megszervezni, de ahogy teltek a percek- és egyre többször rohantam el kétségbeesve az előszobai tükör előtt azt bizonygatva saját magamnak, hogy MEGTUDODCSINÁLNI- a harmadik körnél már egész komolyan el is hittem amit hangosan mormolok. Gyorsan megnéztem az interneten, hogy milyen idő van New York-ban,
majd mindent kiszórtam a földre, amit eddig bepakoltam. Vegyük úgy, hogy itthon megbolondult az időjárás és ott normális. (Éreztem, hogy hamar rá tudok hangolódni a témára.) Rákerestem a potenciális kiadómra, sikeres filmproducerre G. Andy-re, kinyomtattam az eddigi teljesítményét, hobbiját, feleségeit. Reménykedtem, hogy legalább az egyik témában lesz közös pontunk. Láttam, hogy az amerikai futball a kedvence, amit sosem értettem, csak a fuss Forest momentum maradt meg, úgyhogy beírtam ezt is és nyomtattam a játékszabályokat. Túl sokszor fordult már elő velem, hogy ilyen apróságokon múlt a mennybemenetelem. Felhívtam a férjemet Ákost, hogy ne izguljon- mindenki szereti, ha így kezdődik egy mondat-, de pár napra (miért nem lehet mondani, hogy mindösszesen három nap?) el kell mennem NY-ba a film ügyében. Mondta, hogy éppen tárgyal, szívesen hallana többet is a témáról,
beszélhetünk-e pár perc múlva, csak annyit kér, hogy hadd menjen ki a teremből. Sokszor elképzeltem, hogy milyen lesz majd, amikor ötösünk lesz a LOTTO-n és felhívom a férjem, aki éppen tárgyal valahol, én meg mondom neki, hogy gyorsan menjen ki, cserébe mondok egy jó hírt. Na, ez pont ilyen volt, csak a milliárdok hiányoztak. Mindent megbeszéltünk, csak arra kért, hogy oldjam meg valahogy ma délután a gyerekek egy helyre történő transzportálását. Felhívtam Kamillát, hogy most váltanám be azt, amiről oly sokszor biztosított, miszerint bármikor vigyáz a gyerekekre. -Csak néhány óra, utána Ákosnak úgyis hiányérzete lesz és értük megy. Próbáltam elviccelni az egyáltalán nem vicces dolgot. Kamilla, akivel nem lehetett csak úgy tényszerűen beszélni, azonnal kikérdezett, hogy hova megyek ennyi időre. Ő olvasta a könyvem, tetszett neki, de azért azt nem
gondoltam volna, hogy ilyen hamar világhíres leszel!- mondta és Kamillában az volt a jó, hogy nem éreztem az utálatot a hangjában. Soha életében nem dolgozott semmit- két évet igenis dolgoztam egy divatcégnél, mint marketinges-, de valahogy ezt elegánsan viselte. A többi barátnőm, aki szintén megengedhette magának-illetve megengedte a férje neki-, hogy ne dolgozzon állandóan elégedetlen volt a sorsával. Jó érzés volt, mitöbb:- el sem tudom képzelni, hogy nekem valaki megmondja, hogy hányra menjek és hova!-, hogy nem kell a klasszikus értelemben dolgozniuk, nincs főnökük, nem cseszegeti őket senki, de a gyerekek szállítgatása, bevásárlás, takarítás- vagy annak felügyelete-, sportolás négyszögét unták. Kamilla is unta, de ha behunyta a szemét és elképzelte a következő öt évét nem az ugrott be neki elsőre, hogy mindennap körömcipőben és kiskosztümben elindul mondjuk biztosítási-vagy ingatlanügynökként egy irodába. Pontosan
ismerte a korlátait- például azt, hogy semmilyen végzettsége nincs és mindehhez már lassan negyven éves- és tudta, hogy a férje soha nem fogja őt kitenni annak a blamának, hogy a fenti öltözékben induljon a napja. A taxiban arra gondoltam, hogy mi van akkor, ha nem lesz ott a repülőjegy, ha csak egy üzenet vár majd azzal, hogy másképp alakultak a dolgok. Mit mondok a kisasszonynak-mindig is sokat foglalkoztam a külvilággal, ki-mit gondol majd rólam-, mit mondok a taxisnak, akinek majd csak egy kört kell tennie és ugyanaz az utas ül majd az autójában. A címet legalább nem kell majd újra bemondanom. Érdekes, hogy a mit mondok magamnak, hogy hülyét csináltak belőlem kérdés meg sem fordult a fejemben, pedig talán ez lenne a legfontosabb. Mit mondok Ákosnak? Neki mindig is volt humorérzéke, úgyhogy ő lesz a legkönnyebb.
Volt egy kis sor is, legalább kinyugodtam magam és arra gondoltam, hogy ha már az elején ennyire kész vagyok, akkor mi lesz később. A kisasszony átadta a borítékot, benne a jegy. Retúr. A helyzeteknek általában van egy olyan pontjuk, amikor azt mondjuk, hogy na, ha ezután már nem történik semmi, már akkor is jó. A kávémat kortyolva- mindig százszor meggondoltuk, hogy vegyünk-e valamit a reptéren hatcsillagos áron, de most így volt íve a történteknek- arra gondoltam, hogy végül is most már elmondhatom, hogy majdnem megfilmesítették a könyvemet. Szerintem egy Kelet- Európai már a nulladik fázisból is tud profitálni. Amióta megjelent a könyv nem is gondoltam rá, szinte már alig emlékeztem a részletekre. Ezt szokták mondani a többszörös írók is, hogy amikor már megjelent, nem jelentett semmit, túl voltam rajta, már a következő nagy kihívás járt a fejemben. Ellentétben velük, engem
egy éve semmilyen új gondolat nem kerít hatalmába, kihívás az van elég, de nem írói értelemben. Elképzeltem, hogy ott ülök majd talpig rúzsban a nagynehezen összehozott találkozón és nem tudom, hogy miről szól a könyv, de prímán elbeszélgetek az amerikai futballról. Elmentem a mosdóba- kicsit rosszul is lettem, a szokásos enyhe lefolyású pánik tünetek- és visszafelé vettem egy példányt a sajátomból. Nem, nem kérek hozzá zacskót. Köszönöm. Bekanyarodott a gép, elkezdték pakolni a kajákat a tengerentúlra. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor utaztam egyedül repülővel. Az első még egy telekomos workshop volt Amszterdamba, ami botrányba fulladt, mert annyira kritikátlanul rossz volt az előadó, hogy fellázadt a csoport és kivoult a teremből. Az már más kérdés, hogy én komolyan vettem az evonulást és mivel nem értettem pontosan, hogy a főlázító angol csaj mit beszél, ezért egy óra szünet
helyett úgy értelmeztem, hogy véget is ért a program és elegánsan kisétáltam a hotelből. A tortúrásabb utaknál- sok a várakozás, sok a levegőben töltött idő-, az ember fel-és magába száll, próbál feladatok kitűzni maga elé az útra. Én nem bírom az ismerkedést a repülőn, bár kétségtelen, hogy ha az ember kémiailag rá van hangolódva egy love is in the air-re, akkor kíváló terep egy ilyen út. Az ipodon beállítottam egy hosszabb válogatást és elkezdtem a valóságos időutazásomat. Mostantól kezdve kilenc órám van arra, hogy a kevesebb több-jelleggel átgondoljam az elmúlt évet. Azt az évet, amely választ adott a férjem kérdésére, hogy mit szeretnék csinálni tíz év múlva. Emlékszem, hogy azonnal adtam a választ (engem úgy szocializáltak, hogy egy kérdésen nem kell gondolkodni), hogy gyerekek, család, boldogság, majd ezt még megfejeltem néhány
materiális darabbal. Mondta, hogy ez tök jó, de nem ez volt a kérdés, hanem az, hogy vannak-e az életem puszta fenntartásán túl olyan céljaim, amelyek örömmel töltenek el, és amelyekért- még fogyasztásom kárára is- hajlandó lennék időt és energiát áldozni. Kérdezte ezt akkor, amikor testi, lelki-és intellektuális leltáram, életem 33.évében nagyjából a következő volt: - 7o kg testtömeg. A BMI-om jelenleg nem értelmezhető. - A lábméretem pár hónapja egy számmal megnőtt. - Lassan tíz éve élek házasságban egy agysebésszel, akihez nem az autójáért mentem feleségül. - Van egy 5 éves fiúnk, aki már most, ebben a formájában is a nők bálványa. - Nemsokára megszületik a második fiúnk, akihez már megszületése előtt nagy reményeket fűzünk.
- ELTE-re jártam, két szakra is, amikor még az volt a jelszó, hogy magadnak tanulsz, nem az iskolának. - A karrierem csúcsa egy középvezetői beosztás volt, a boldog monopoltelkos időben. (Volt személyi használatú autó is.) Mivel tisztában voltam vele, hogy a kérdés jelenleg túlmutat az átlagos képességeimen, ezért időt kértem- ezt már ő tanította, hogy ha valami nem megy elsőre, akkor lehet később is- és megígértem, hogy kitolom a második gyermekünket és utána azon leszek, hogy válaszoljak. * Tavaly ilyenkor még terhes voltam Marcival, egy rövid időre egyértelművé vált, hogy mint individum újra megszüntem létezni. A hívó felek igen nagy aránya többes számban kérdez hogy vagytok?, ami csak azért elviselhető, mert tudom, hogy egyszer vége lesz. Az első gyereknél biztos voltam benne, hogy mostantól többes szám első
személy maradok, mindig körül kell majd néznem, amikor kérdeznek felőlünk, hogy hányan is vagyunk jelen; csak a korrekt válasz miatt. Bármennyire is konformista vagyok azt nagyon gyorsan eldöntöttem, hogy próbálok úgy jelzőzni a külvilágnak, hogy három (lassan négy, ha a férjem is számít) személyről kérdezhetnek külön-külön, hogy ha a gyerek eszik egy jót és közben én nem fogyasztottam, akkor nem azt mondom, hogy ettünk, hiszen ha a férjem vécén volt és közvetlenül utána hív valaki telefonon, neki sem azt mondom, hogy bocs, hogy ennyi ideig csörgettél, de éppen kakiltunk. A másik ilyen személyes névmásos problémám abból adódótt, amikor például azt mondtam a gyereknek, hogy anya jön és segít neked felvenni a nadrágot, tehát egyes szám harmadik személyben beszéltem saját magamról. Ő segít? Hát ki az? A Juci néni? Az első gyereknél nagyon hamar visszamentem a Vállalathoz, első-és
kizárósorban az anyagiak miatt. Más kérdés, hogy utána karrier szempontból jól alakultam, kipróbálhattam magam, a boldog monopolidő végén, a verseny eleje-közepén küzdhettem, hogy telefonáljon a magyar. Ákos akkor még agysebészként fungált, azóta pályaelhagyó lett; ép aggyal felmérte: 12 év orvoslás alatt a magyar egészségügy alapos tanulmányozása után vagy most vált, vagy semmikor. Bálintnak, a nagyobbik fiú gyermekünknek annyi maradt meg, hogy amikor Activity-zünk és éppen egy fejet húz, amit egyszerűen elmutogathatna például úgy, hogy rámutat a fejére, azt mondja (mert körülírni is lehet): ezzel dolgozott régen az Apa. A Phd. után másfél év feltöltődés- MBA- és folyamatos magyarázkodás- miszerint: most akkor pontosan miért is hagytad el az orovsi pályát? Neked a Hipokrateszi eskü, akkor nem is igazán jelentett semmit? Biztos, hogy minden rendben volt a kórházban? Lehet, hogy
mégsem te csináltál először XY műtétet? - alatt kivesézte a múltat és felkészült a következő életszakaszára. Ez nagyjából annyit tesz, hogy lassan a piros lámpánál is el tudja dönteni, hogy három millió forinttal belevágjon a rőfös-boltba vagy vissza kettő padlógáz. Jelenleg egy globális tanácsadó cégnél dolgozik, ahol az átlagéletkor 25 év, de abból is az a fajta kiválogatva, aki tud-és el is hiteti, hogy szeret 24 órát dolgozni, majd vidáman és jókedvűen kezdeni a napot, illetve bármikor szemrebbenés nélkül képes ezer eurót elkérni egy egynapos tanácsadásért. Emellett minimum két nyelvet anyanyelvi szinten beszél, kifogástalan az öltözéke, viszont nem mentett még emberéletet. Ez utóbbi különböztette meg Ákost kezdetben a többiektől. Néha persze eszembe jut a Vállalat. Nagyon pozitív élmény volt az egész búcsúztatós fázis. A nulladik fázisban dőlt el a sorsom egy jó
időre, amikor is a végkielégítésemről tárgyaltunk. Mindegyikre felkészültem, tudtam, hogy mi a legjobb és mi a legrosszabb verzió. Arra optimalizáltam, hogy a szerződésemben szereplő hónapokat elismertessem a tárgyalópartnereimmel. Tekintve, hogy elég régóta ott dolgoztam, nagyjából levettem, hogy kivel kell, kivel ajánlatos és kivel nem kell beszélnem. A kulcsember a HR-es kollegina volt, akinek én egy voltam a száz közül, de nekem az általa elmondottakból kellett kiszámolnom a valószínűségeket. Paradox módon a listámon hamar kiesett a közvetlen főnököm, mert úgy ítéltem meg, hogy semmilyen ráhatása nem lesz a végeredményre, viszont a vele való beszélgetés minimum hetekbe tellett volna. A hetekről annyit, hogy ekkor voltam nyolc hónapos terhes. A főnököm főnöke még friss hús volt az arénában, úgyhogy legjobbnak láttam, ha kész helyzetet és arra való 1,2,3 opciót ajánlok
neki. Arra, hogy ez egy liftben történik majd, persze nem számítottam. Az a bizonyos másfél perced van, hogy elmond a lényeget. Ez ott, akkor, élesben ment. Én beszáll, ő nem ki. Ketten vagyunk, a falnak nincs füle, jöhet a deal. Abban biztos voltam, hogy bármennyire is szimpatikus vagyok neki, kerek négy hónap után egy ekkora vállalatnál fogalma sincs, hogy ilyenkor mi a helyzet. Egy szerencsém azért volt: a pasi nem volt tök hülye, néhány kör után levette, hogy véletlenül most az van, hogy neki szinte semmit nem kell tennie és nekem az akár nagyon jó is lehet. Az emberek szeretik, ha nem nekik kell utánajárni egy vadidegen problémájának a megoldásában, ezért kevésbé tudálékosan, de annál határozottabban vázoltam a szitut. Szerencsére nem kellett nyomva tartanom az ajtó bezár piktogrammot a liften, mert csak az volt a dolga, hogy a végén bólintson, ami azt jelentette, hogy elindulhat a folyamat. A legnehezebb az volt, hogy mindez időre le is
legyen írva. Miután aláírásra került az összeg az összes érintett magának vindikálta a sikert. Mindenkinek volt egy story-ja arról, hogy az ő közbenjárásával, hogyan sikerült ennyi pénzt kisajtolni a szervezetből. Mindegyiket meghallgattam, megköszöntem, de az ellenőrző kérdéseket most mellőztem. Vicces volt. Az otthonlévő kedves Anyukáknál- statisztikai értelemben eléggé nagy a szórás, hogy mikor-, de nagyjából egy és hat év kivonulás a közéletből után kezdődik a jammerolás, hogy akkor most mi a next step. Otthon is maradna, unja is a gyerekét, keresni is szeretne, társaságot is kíván. Mindezzel együtt persze előrántja a kognitív disszonanciáját, amit a nagytöbbség folyamatos panaszkodással enged ki magából. Vagy az a baj, hogy nincs hova visszamennie dolgozni, vagy az, hogy van hova de igazán nem is akar menni, vagy alapvetően lusta, de más is visszamegy, ezért van mehetnéke. Van miről beszélni
a többi sorstárssal. Nem mondom, hogy nem nehéz a találjuk ki magunkat téma, de az a tapasztalatom (hallgattam elég ilyen történetet), hogy kevés olyan megoldás van, amikor mindenki jól jár. Az biztos, hogy a Vállalathoz csak akkor mennék vissza, ha ugyanazt csinálhatnám- persze teljesen másképp-, ugyanannyi emberrel és egy határozott vízióval rendelkező főnökkel. Tekintve, hogy ennek a valószínűsége elég kicsi, mert más csinálja ugyanazt, ugyanúgy, kevesebb emberrel, vízió nélkül. Ha találok valami elfoglaltságot, ami többet hoz a jegybanki alapkamatnál, akkor belevágok. Most, hogy a másodikat várom, lehetőségem van arra, hogy egyes szám első személyben eldöntsem, hogy mikor és mit kívánok kezdeni magammal. Az biztos, hogy nem fogok beiratkozni különféle tanfolyamokra batikolni, korongozni vagy egyéb kézművességre. Soha nem vonzott ez a téma, abszolút ügyetlen vagyok ezekben, valamint
semmi jelét nem látom, hogy bármikor is hasznos tagja lennék ezekkel a szakmákkal a társadalomnak. Ezek helyett valami személyre szabottra vágyom, de nem várom el, hogy valaki kitalálja helyettem. Ja, és mégegy: nem szeretném ha kifutnék az időből, de sürgetni se sürgessen senki. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy dombonülő vadászkutya-tartásban keresem a lehetőségeket, de nyitva tartom a szemem. A hegyen van például egy LOTTO-zó, ami ún. egyszemélyes LOTTOzó, tekintve, hogy- az ember 40-50 év körüli, cigiző, kicsit hajlott hátú, szemüveges pasi- egy ikszelőn kivül nem nagyon fér be senki. Illik rá az Anyámmal élek, kispolszkival járok és ne legyek ideges? mondás. Korrektül leokézza a lotto számokat, van nála toll (több is), ennyi. Vilmos ebben az évben mindösszesen (ez olyan könyvelős) öt-hatszor járt ott, de a lényeg: abból háromszor nyert a maga kaparósával!
Bement, vett egyet, itthon lekaparta (nem siet vele) és nyert. A