BEVEZETÉS Esti fényben fürdött a füstös, külvárosi utca. A néma falak egymást nézték, s egy kósza szellő susogását hallgatták. Lassan szállingózott lefelé a tisztító köd, illatos nedvességgel árasztva el a földet. Az idő hűvösebbre fordult. A borongós ősz otthonaikba és a szórakozóhelyekre űzte az embereket. A kietlen sikátorban végül egy magas, jól öltözött férfi bukkant fel. Hosszú léptei alatt mintha moha volna, úgy suhant el tompán, hangtalanul. Látszott rajta, hogy siet, s nemsokára el is tűnt a saroknál. Mögötte néhány méterre egy kimerült, fiatal lány futott farmerben, pulóverben. Alig volt már ereje, de azért kitartóan rohant tovább. - Várj meg, kérlek, Robert! Állj meg! Veled megyek! kiabálta, síró hangon, de hiába, válasz nem érkezett. Már alig állt a lábán, hosszú, fekete haját arcába fújta a szél, mikor a kanyarnál hirtelen az üldözött férfi bukkant fel előtte. Terpeszben, csípőre tett kézzel, hanyag testtartásban várta. Rövid, szőke haja szinte világított a sötétben, helyes arcát elcsúfította rideg, zöld szeméből sugárzó megvetés. - Rob, szeretlek! Kérlek, ne tedd ezt velem! sóhajtotta a lány, utolsó erejével, mire a férfi gúnyosan felnevetett. Nem is nevetett, inkább hahotázott. Tekintetéből egy csepp érzelem sem tükröződött, csak undor és lenézés. A lány kétségbeesett, nem tudott megmozdulni. Kövér könnycseppek peregtek végig az arcán. Lesújtva állt, a szíve erősen fájt. Legszívesebben teli torokból üvöltött volna. Befogta fülét, és hirtelen elsötétült előtte minden. Úgy érezte, itt a vég. Félelem járta át egész testét. Megszűnt számára a világ, eltűnt minden emlék. Csak néma ürességet érzett, és aztán minden véget ért, mert szörnyű álmából felébredt. A valóság talán még szörnyűbbnek tűnt, mikor Kim Mi Rae kinyitotta a szemét, és nem tudta, hol van. Az a világoskék szabadidőruha volt rajta, amit utoljára felvett kis szöuli, bérelt lakásában. Meglepődve, félelemmel telve nézett körül az elegáns szobában. - Mint egy szállodai szoba - állapította meg magában, majd feltűnt neki, hogy nincsenek ablakok. Felfedezett három ajtót, és rögtön kipróbálta az egyiket, de csak a fürdőszobába vezetett. A második a konyhára nyílt. Csalódottan vette észre, hogy a harmadik ajtón nincsen kilincs. Fémből volt, és úgy tűnt, igen biztonságos, talán még kirobbantani sem lehet a helyéről. A szoba fényűzése meglepte, nem úgy nézett ki, mint egy börtön, bár most annak érezte. Középen hatalmas franciaágy terpeszkedett, mellette egy kis szekrény, amelyen művirágok voltak. A fémajtó mellett, a falba építve volt egy hatalmas plazmatévé, az ággyal szemben pedig egy óriási tükör, fésülködőasztallal. A szoba másik felében egy sarokszekrény, előtte pedig asztal, két székkel. A televízióval szemben volt két fotel is, és a bombabiztos ajtó másik oldalán még egy kisebb szekrény. Más helyzetben még tetszett is volna neki ez a szoba, de jelenlegi lelkiállapotában nem tudta értékelni. A fürdőszoba elég tágas, jól felszerelt, és igen esztétikus volt. Ugyanez elmondható a konyháról is. Minden ragyogott a tisztaságtól, mintha még sohasem használták volna. Feszülten várakozva bolyongott a szobában, majd az asztalról felkapott egy poharat, és az oda készített üvegkancsóból töltött magának vizet. Pár korty után még idegesebb lett. A poharat hirtelen 2
a tükörhöz vágta, majd az hatalmas robajjal csapódott le róla. A poháron, és a tükrön sem maradt még egy repedés sem! - Törhetetlenek - állapította meg rémülten a lány, és félelme egyre nőtt. - Mi ez az egész? Mit akarnak tőlem? - tépelődött, és eszébe jutott utolsó emléke, fájdalmas találkozása azzal a jóképű angollal, Robert Whiteman-nel... Egy fogadáson ismerkedtek meg, amelyet a Secret Hotel konferenciatermében tartottak. Az eseményre Dél-Korea legsikeresebb üzletemberei kaptak csak meghívást, valamint néhány kiváló, nemzetközi hírű szakember Európából, az USÁ-ból. Mi Rae aznap morcosan ébredt, mert egy nagyon szép álmot szakított félbe az ébresztőórája. A fogadáson, mint hostess, ennek ellenére igyekezett a legjobb formáját hozni. Azzal bíztatta magát, nem tart már sokáig ez a hostesskedés, az eredményei alapján a következő félévben talán sikerül ösztöndíjat kapnia az egyetemen, ahol művészettörténetet tanul, és akkor minden könnyebb lesz. Ezt az alkalmi állást az árvaházból ismert barátnője, Eun Yoo szerezte neki, aki jóban volt a főszervezővel, így neki is szerzett munkát. Eun Joo és Mi Rae is az italokért voltak felelősek. Mi Rae szerencsére kiválóan beszélte az angolt, ezért jól elboldogult minden vendéggel. Az egyik vállalatcsoport fiatal elnöke, akit még az újságokból ismert, próbált flörtölni vele, de udvariasan elhárította őt. Kicsit büszke volt magára, milyen diplomatikusan tudta kezelni a helyzetet, és enyhén elmosolyodott, amikor hirtelen egy szőke fiatalemberrel találta szemben magát. Nem volt a férfi kezében semmi, ezért akcióba lendült, és pezsgővel kínálta őt is. A férfi kedvesen elhárította, Mi Rae ekkor nézett csak a szemébe. Nagyot dobbant a szíve, ugyanis ezt az arcot látta álmában is. Igen, épp róla álmodott az éjszaka! Lenyűgözve állt előtte, miközben a férfi meglepődve vonta fel a szemöldökét. Jobban megnézte a lányt, majd mélyen a szemébe nézett. Két zöld szempár találkozott ekkor, és merült el egymásba hosszú másodpercekig. A férfi ajka szenvedélyes mosolyra nyílt, és úgy nézett rá, mintha már régóta ismerné. Ebben a pillanatban váratlan dolog történt. A mennyezeten lévő csillár ugyanis kialudt, teljes sötétségbe borítva a lefüggönyözött termet. Néhányan felsikoltottak, és hirtelen poharak repültek a földre. Mi Rae hevesen reagált az eseményekre. Fény nélkül elveszettnek, élettelennek érezte magát. Úgy viselkedett, mint egy őrült. Összefüggéstelenül kiabált és kapálózott. Amikor újra felvillant a lámpa, ő továbbra sem tért magához. Eun Joo rohant oda hozzá, megpróbálta lecsillapítani, és hirtelen abba is hagyta az értelmetlen kiabálást, de aztán némaságba burkolózva, görcsösen rángatózott tovább. Vizes ruhával törölgették a homlokát, és kigombolták az egyenruháján a két legfelső gombot. A szemei nyitva voltak, mégsem érzékeltek semmit. Arra eszmélt, hogy egy ismeretlen hang beszél hozzá angolul. - Nyugodj meg, kislány, nincs semmi baj! Látod, nincsen már sötét. Nem kell félned, minden rendben van. Kérlek, nézz rám, itt vagyok, ne félj! Minden világos, fény van mindenütt. Megvilágítja arcodat, beborítja fénylő hajadat. Olyan, mintha a nap sugara sütne rád, ami megvéd, megóv mindentől. Minden, de minden csupa fény, nem kell tartanod semmitől. Vigyázunk rád, nem eshet bajod, kicsim. Nézzél rám, kérlek, figyelj ide rám! Biztonságban vagy, nincs semmi baj. Elmúlt minden veszély. Nincsen semmi baj, ne félj! - ezt az utolsó mondatot már alig hallhatóan suttogta. Kellemes hangja megérintette a lányt, aki hirtelen kezeibe temette az arcát, mert igen elszégyellte magát, mikor felfogta, mi történt. 3
- Ne szégyelld magad, nem tehetsz róla tette még hozzá a szőke ismeretlen, akiről álmodott, s aki most ott guggolt mellette. Lágyan megsimogatta a kezeit, majd lassan lefejtette az arcáról, hogy láthassa őt. Könnycseppek gördültek ki a lány szeméből. A férfi elővett egy zsebkendőt, hogy letörölje. Mindenki meghatottan nézte, néhányan összesúgtak mögöttük. Mi Rae fel akart állni, hogy elmeneküljön, de nem, ez lehetetlen volt ilyen tömeg előtt. A férfi segített felállni neki, és utána sem engedte el, mert elég labilis volt még. Átkarolta a vállát, és lassan elindultak kifelé. A férfi testőrei a nyomukba szegődtek, ami bosszantotta a férfit, de nem akart botrányt. Szólt titkárának, hogy nemsokára visszajön. Az ajtóhoz érve váratlanul egy fotós bukkant fel, valamelyik hírlaptól, és jó érzékkel, a megfelelő pillanatban kapta lencsevégre a két fiatalt, amire egyikük sem számított. Utána olyan gyorsan elszelelt, hogy a testőrök aligha érhették utol. Beszálltak egy liftbe, s ekkor vették észre, hogy kettesben maradtak, egy szűk helyen. Fellobbantak ugyanazok a szikrák, mint amikor először néztek egymás szemébe, s a férfi alig tudott uralkodni magán. Mi Rae is, ahogy ismét ránézett, legszívesebben örökre így, a közelében marad volna. Láthatóan mindketten zavarban voltak, s hogy a feszültséget oldja, a férfi végül bemutatkozott: - Robert Whiteman vagyok. Angliából jöttem, ahol van egy válságkezelő cégem. Mire Mi Rae is bemutatkozott, leértek a mélygarázsba. Normál esetben a lány nem szállt volna be egy ismeretlen kocsijába, de ez a helyzet közel sem tűnt veszélyesnek, sokkal inkább sorszerűnek, ezért inkább hagyta magát sodródni az árral. A férfi hazavitte őt, de nem maradt vele, csak az ajtóig kísérte. Másnap azonban már kora reggel ott állt az ajtaja előtt, egy csokor virággal, és együtt töltötték az egész napot. Robert ki akart minden percet használni, amíg Koreában van, hogy együtt legyen ezzel a különleges kisugárzású lánnyal, akinek ugyanolyan zöld színű szeme van, mint neki, és aki úgy néz rá, mint aki a lelkébe látna. Néhány romantikával telt, szédítő nap után végül az ágyban kötöttek ki, ahol csodálatos élményben volt részük, szenvedélyük hihetetlen magasságokba repítette őket. A végén a lány nem tudta visszatartani az öröm könnyeit, annyira elhatalmasodott rajta a boldogság. Szíve majd kiugrott a helyéből. Csak nézte a falat, érezte, hogy a férfi mellette fekszik, és közben potyogtak a könnyei. Nem akarta elhinni, hogy mindez megtörtént. Gondolatban tervezgetni kezdte, hogy el fog utazni a férfival, követi bárhová is, csak mellette lehessen, mikor észrevette, hogy Robert hirtelen felugrik. - Hogy én milyen barom vagyok! - vetette oda indulatosan a férfi. A lány hallotta, de nem fogta fel, miért is mondja. Mi ütött belé? Annyira meglepődött a nyers, rideg hangnemen, hogy hirtelen még megszólalni sem bírt. A teste is mintha megfagyott volna. Csak a szívdobogását érezte, ahogy vad iramban dobolni kezd, semmi mást. Félelem fogta el, és zokogni akart, de nem jött ki hang a torkán. Közben a férfi kapkodva felöltözött. - Nem jövök vissza! Nem jövök vissza! - kiáltotta még kifelé menet ingerülten, és becsapta maga mögött az ajtót. Mi Rae üres tekintettel bámulta a falat, és nem tudta felfogni, miért történt ez meg vele. Mit vétett, hogy így bánjon vele a sors?! Hangos zokogás rázta meg egész testét, már szégyellte mezítelenségét is. Úgy érezte, nem lehet ennél jobban megalázni embert, mint ahogyan őt megalázta ez a férfi. Mély fájdalmat érzett bensőjében, mintha szét akarna 4
robbanni belül. Legszívesebben meghalt volna, nem volt ereje még megmozdulni sem. Magához szorított egy párnát, és kínjában beleharapott, a fogaival teljesen szétmarcangolta. Azt hitte, megállt az idő, és ő is megállt, nincs tovább út, vége az életének. Később erőt vett magán, és felállt. Mocskosnak, beszennyezettnek érezte magát. Undorodott önmagától. Kibotorkált a fürdőszobába, és a zuhany alá állt. Ott időzött majdnem egy óráig. A víz azonban nem segített, elgyötört, és erőtlen maradt. Nem bírt visszafeküdni az ágyba, az élmények színterébe, nem volt hozzá ereje. Kiment a konyhába, és leült egy székre. Sírdogált, elmélkedett, kínozta önmagát a múlt emlékeinek felidézésével. Az álom ott érte el, néhány órával éjfél után. Az asztalra borulva aludt el. Hajnal felé halk kattanást hallott, aztán hirtelen felébredt. Kínzó fájdalommal tekintett fel a faliórára, mikor apró neszt hallott az előszoba felől. Az ajtó felé fordult, és ijedten vette észre, hogy áll valaki ott. Fekete ruhás emberek - állapította meg rémülten, és felsikoltott. Hirtelen odaugrott valaki, és a szája elé tartott egy rongyot, amelytől azonnal mély álomba merült. Tehát elrabolták állapította meg Mi Rae, és nagyot sóhajtott. - Lehet, hogy ugyanazok rabolták el most is, akik négyéves korában beadták az árvaházba? Talán megtud valamit az anyjáról! - támadt fel benne egy kis remény. Gyermekkorától kínozta egy visszatérő rémálom, amelyben még kislány, és idegenek jönnek hozzájuk, fekete ruhában. Durván ütlegelik az édesapját, aki végül élettelenül terül el a földön. Édesanyja sikoltozva ellenáll, de erőszakkal elhurcolják. Szinte rettegett tőle, hogy mindez nem csak álom. Egyetlen emléke maradt csupán a szüleitől. Egy arany nyaklánc, melyen egy érdekes formájú, lapos medál lógott, a szélén apró kék kövekkel, közepén pedig egy csillag alakú lyukkal. Szinte mindig viselte, soha sem vált meg tőle. Amikor négyévesen az árvaházba került, még a nevét sem tudta megmondani, csak néhány hónap némaság, magába zárkózás után. Meg is lepődtek, mikor először megszólalt, mert angolul mondta ki az első szavakat. Tudott kicsit angolul, és hangul nyelven is. Arra következtettek, hogy az egyik szülője angol vagy amerikai, a másik pedig koreai. Próbálták kinyomozni a múltját, pszichológus is foglalkozott vele, de minden hiába. A múlt örökre eltűnt az életéből, s neki új életet kellett kezdenie, új helyen, új emberek között. Sikerült lelki sebeiből kigyógyulnia, csak a sötéttől való félelme maradt meg, hogy emlékeztesse, valami szörnyűség történt vele. Miközben a múlton merengett, nem is sejtette, hogy néhány méternyire, egy másik helyiségben, épp róla folyik a beszélgetés. 5