Harcom ADOLF HITLER Előszó

Harcom ADOLF HITLER Előszó 1924. április 1-én kezdtem meg várfogságom letöltését a Lech melletti Landsberg várfogdájában a müncheni népbíróság ítélete alapján. Hosszú évek szüntelen munkássága után itt végre alkalmam nyílt egy olyan mû megírására, amelyre sokan buzdítottak, és amelynek szükségszerûségét a mozgalom érdekében magam is éreztem. Így határoztam el, hogy két kötetben nemcsak mozgalmunk célját fejtem ki, hanem fejlõdésének útját is vázolom. Meggyõzõdésem, hogy egy ilyen mûbõl több tanulság meríthetõ, mint egy kizárólag elméleti munkából. Itt kínálkozott alkalom arra is, hogy saját egyéniségem kialakulásáról is képet nyújtsak, hogy ezzel egyrészt mûvem megértését könnyítsem meg, másrészt pedig eloszlassam azokat a torz mendemondákat, amelyeket elsõsorban a zsidó kézben lévõ sajtó terjesztett rólam. Ezzel a munkámmal nem az idegenekhez fordulok, hanem azokhoz a párthíveimhez, akik szívvel lélekkel mozgalmunk alkotórészei, és akik értelme a mozgalom belsõ részleteinek feltárása iránt érdeklõdik. Tudom, hogy az emberek megnyerésére az élõ szó hatásosabb az írottnál. Minden mozgalom nagyarányú kifejlõdését elsõsorban a nagy szónokoknak köszönheti, nem a nagy íróknak. Mégis szükség van arra, hogy egy tan alapvetõ gondolatait az egység és egyöntetûség kedvéért mindörökre papírra vessük. Ezt a két kötetet is közös munkánk építõkövének tekintem. A Lech melletti Landsbergi vár fogdájában. Adolf Hitler

1923. november 9-én. déli 12 óra 30 perckor Münchenben a Feldhernhalle elõtt és az egykori hadügyminisztérium udvarán a következõ férfiak estek el népünk föltámadásába vetett törhetetlen hittel: Alfarth, Felix kereskedõ, szül. 1901. július 5. Bauriedl, Andreas kalapos, szül. 1879. május 4. Casella, Theodor banktisztviselõ, szül. 1900. augusztus 8. Ehrlich, Wilhelm banktisztviselõ, szül. 1894. augusztus 19. Faust, Martin banktisztviselõ, szül. 1901. január 27. Hechenberger, Anton lakatos, szül. 1902. szeptember 28. Körner, Oskar kereskedõ, szül. 1875. január 4. Kuhn, Karl fõpincér, szül. 1897. július 26. Laforce, Karl mérnökhallgató, szül. 1904. október 28. Neubauer, Kurt szolga, szül. 1899. március 27. Pape, Claus, von kereskedõ, szül. 1904. augusztus 16. Pfordten, Theodor von der, törvényszéki tanácsos, szül. 1873 május 14. Rickmers, Johann ny. huszárkapitány, szül. 1881. május 7. Scheubner Richter, Max Erwin dr. von, okl. mérnök, szül. 1884. január 9. Lovag Stransky, Lorenz mérnök, szül. 1899. március 14. Wolf, Wilhelm kereskedõ, szül. 1898. október 19. Az úgynevezett "nemzeti" hatóságok nem engedélyeztek közös sírt a halott hõsöknek! Emléküknek ajánlom tehát munkám elsõ kötetét. Vértanúságuk legyen örökké ragyogó példa mozgalmunk hívei elõtt! A Lech melletti Landsberg várfogdájában, 1924. október 16-án Adolf Hitler

Harcom ADOLF HITLER Beszámoló A szülõi házban Isten kegyelmébõl Braunauban az Inn mellett születtem. Ez a városka éppen a két német állam határán fekszik, annak a két német államnak a találkozási pontján, amelyeknek egyesítése legalább is elõttünk, fiatalok elõtt feltétlenül megvalósítandó életcélként lebeg. Német-Ausztriának ismét egyesülnie kell a nagy német anyaországgal, éspedig nem holmi gazdasági ok miatt! Nem! Ennek az egyesülésnek még akkor is be kell következnie, ha az gazdaságilag közömbös vagy akár káros lenne, be kell következnie a vérségi kötelékeknél fogva. A német népnek addig nincs joga gyarmatpolitikai célokat követni, amíg nincs minden fia egy közös államban. Azonos vér egy államba való. Csak ha a Birodalom határai az összes németet körülzárják, és ez a terület nem tudja lakosait élelmezni, akkor fogja a nép ínsége arra megadni az erkölcsi jogot, hogy idegen területeket vegyünk birtokunkba. Akkor az ekébõl kard lesz, és a háború könnyei megteremtik az utódoknak a mindennapi kenyeret. Ez a kis határmenti városka nagy feladat jelképévé lett számomra. De egyébként is éppen korunkban hat figyelmeztetõen szülõvárosom. Több mint száz évvel ezelõtt, hazánk legmélyebb megaláztatásának idején, itt halt vértanúhalált szeretett Németországáért a nacionalista, franciagyûlölõ Johannes Palm, nürnbergi könyvkereskedõ. Nem volt hajlandó társait és fölötteseit elárulni, és neki is Leo Schlageter sorsa jutott osztályrészül. Palmot is elárultak Franciaországnak. Az uralkodó rendszer egyik képviselõjének, az augsburgi rendõrkapitánynak jutott osztályrészül az a szomorú dicsõség. hogy árulásával az új német hatósági közegek mintaképe legyen Severing úr birodalmában. (Severing Wilhelm Karl többségi szocialista politikus [Mehrheitssozialist]. 1920-30 között többször német belügyminiszter.) Ebben, a német vértanúság dicsfényével övezett, vér szerint bajor, földrajzilag osztrák városkában laktak szüleim a múlt század nyolcvanas éveinek vége felé. Édesapám, aki tizenhárom éves korában a szülõi háztól elkerült vándorlegénybõl, kõmûvessegédbõl állami tisztviselõvé küzdötte fel magát, hivatali kötelességének, anyám pedig fõleg háztartásának és mindenekelõtt nekünk, gyermekeinek élt, igaz, szeretõ gondossággal. Csak kevés emlékem fûzõdik e városkához, mert szüleim innen áthelyezés folytán Passauba, majd röviddel azután a vámtisztviselõk sorsaként Linzbe kerültek. Édesapám itt ment nyugdíjba 56 éves korában. Édesapám mint szegény házaló gyermeke, 13 éves korában elhagyta a szülõi házat. Noha a falu tapasztaltabb emberei errõl lebeszélték, Bécsbe ment, hogy ott kézmûvességet tanuljon.

Ez az 1850-es években történt. 3 gulden vagyonnal ment a bizonytalan jövõbe, 13 évesen. 17 évesen letette az iparoslegényi vizsgát, de ez nem elégítette ki. A kézmûves sors szegénységébõl és függõségébõl is ki akart szabadulni és arra vágyott, hogy állami tisztviselõ legyen. Ezt a célját is elérte. 24 év után visszatért falujába mint tisztviselõ. Ekkor már szinte senki sem emlékezett a szegény fiúra, aki valaha nagy reményekkel indult a nagyvárosba. Innen ment nyugdíjba. Nyugdíjaztatása után a felsõausztriai Lambachban vásárolt magának földet, és mint valaha szülei, ezt mûvelte haláláig. Erre az idõszakra esnek életem elsõ nagy lelki benyomásai. A szabadban eltöltött sok idõ, hosszú utam az iskoláig már kora fiatalságomban elidegenítettek a szobához kötött foglalkozástól. Bár ekkor még nemigen törõdtem a pályaválasztás gondolatával, abban bizonyos voltam, hogy életutamon nem követem apám nyomdokait. Azt hiszem, szónoki készségem társaimmal való civakodás közben már itt némi iskolázottságra tett szert. Egyike voltam a kis fõkolomposoknak. Könnyen és ekkor jól is tanultam, de a velem való bánásmód nem volt egyszerû. Szabad idõmben énekórára jártam, és a lambachi kolostorban alkalmam volt részt venni a pompás templomi ünnepségeken. Szinte belekábultam ezek nagyszerûségébe. Mint egykor apámnak a kisvárosi plébános, számomra az apáti méltóság jelentette törekvéseim legmagasabb pontját. Késõbb apám könyvtárának böngészése közben katonai dolgokat tartalmazó mûvekre, többek között az 1870/71-es német-francia háború történetének népszerû kiadására bukkantam, Nem telt bele hosszú idõ, és e hõsi küzdelem csakhamar belsõ lelki élményt jelentett számomra. Ettõl fogva mindenért rajongtam, ami háborúval vagy katonasággal volt összefüggésben. E mû olvasása közben vetõdött fel elõször bennem annak a gondolata, hogy mi különbség van e dicsõséges háborúban részt vett és a többi német között? Miért nem vett részt Ausztria is e háborúban, miért nem ment apám és a többiek is velük? Hát mi nem vagyunk mind ugyanolyanok, mint a többi németek? Nem tartozunk mindannyian együvé? E nagy kérdés most kezdett elõször motoszkálni bennem. Belsõ irigységgel vettem tudomásul, hogy nem minden németnek jutott osztályrészül az a szerencse, hogy Bismarck birodalmához tartozhassék. Számomra ez teljesen érthetetlen volt. Édesapám helyes érzékkel egész egyéniségembõl, de leginkább vérmérsékletembõl arra a következtetésre jutott, hogy számomra nem megfelelõ a humanisztikus gimnázium. A reáliskolát alkalmasabbnak tartotta, s e feltevésében még inkább megerõsítette mar ekkor feltûnõ rajztehetségem. Alapjában véve azonban az volt az óhaja, hogy az õ nyomdokaiba lépjek, és belõlem is állami hivatalnokot faragjon. Keserû ifjúsága, az önerejébõl felküzdött ember büszkesége késztette arra, hogy fia az õ nyomdokain haladjon, és azon az életpályán lehetõleg többre vigye, mint atyja. Mindehhez még hozzájárult az a véleménye, hogy saját beosztása révén ezt a pályafutást igen megkönnyítheti számomra. E tekintetben tanúsított ellenállásom érthetetlen és megfoghatatlan volt számára. Életpályámat illetõ elhatározása kemény és végleges volt.

A létért való küzdelemben megedzett zsarnoki természete kizárta azt, hogy az ez irányú döntést egy tapasztalatlan és felelõtlen gyermekre bízza, már csak fia késõbbi jövõje érdekében is. Másképp történt! Ellenzékbe léptem, és konokul ellenszegültem apám elhatározásának. Belõlem nem lesz hivatalnok! mondottam. Sem komoly példálózás, sem rábeszélés nem használt. A hivatalnoki pálya iránt nem lehetett kedvet ébreszteni bennem. Kellemetlen, bántó érzés fogott el arra a gondolatra, hogy majd egy irodában üljek, ne legyek ura saját idõmnek, ne legyek szabad ember, hanem egész életem alakiságok közé legyen kényszerítve. A számomra igen könnyû iskolai tananyag mellett sok szabadidõm maradt. Így bizony többet voltam Isten szabad ege alatt, mint a szoba négy fala között. Boldog vagyok és hálás az égnek azért, mert most, amikor politikai ellenfeleim szorgos és kedves figyelmességgel kutatják életpályámat kora ifjúságomig visszamenõleg, és megkönnyebbülten megállapítják ennek a "Hitler"-nek pajkos voltát Ennek folytán újra és újra visszaemlékezhetem gyermekkorom boldog idejére, amikor erdõ ós mezõ volt a fel-felmerülõ ellentétek rendezésének hadszíntere. A szabad pályát illetõ erõs elhatározásomon a reáliskola sem változtatott sokat. Az összeütközés mindaddig elkerülhetõ volt, míg csupán apám kívánságának egyszerû ellenzésére szorítkozhattam, és titokban tarthattam belsõ meggyõzõdésemet. A magam megnyugtatására egyelõre elegendõ volt az a szilárd elhatározásom, hogy belõlem nem faragnak hivatalnokot. Nem volt ilyen egyszerû dolog, amikor apám terveivel ellenkezõ véleményt nyilvánítottam. Ez pedig már tizenkét éves koromban bekövetkezett. Magam sem tudom, hogyan történt, de egy szép napon egyszerre csak elhatároztam, hogy festõmûvész leszek. Nem lehetett kétségbevonni rajzképességemet, ezt apám is tudta, hiszen éppen ez késztette többek között arra, hogy reáliskolába küldjön. Mégis, amikor megkérdezte, hogy tulajdonképpen milyen életpályát választanék magamnak, kimondtam fenti elhatározásomat. Elsõ percben torkán akadt a szó. Kételkedni kezdett épelméjûségemben. Miután pedig megismételtem elhatározásomat, és megérezte ennek komolyságát, esetleges tehetségem figyelmen kívül hagyásával, határozott egyéniségének egész erejével fellépett tervem ellen. "Festõmûvész nem lesz belõled, legalább is, míg én élek, addig soha!" mondotta. Mindketten következetesek maradtunk: Atyám a "sohá"-hoz, én pedig a "csak azért is"-hez. Magától értetõdõen ennek nem lehettek kellemes következményei. Bármennyire is ragaszkodtam apámhoz, kitartottam eredeti álláspontom mellett. Apám kijelentette, hogy festõvé való kitaníttatásomhoz nem hajlandó hozzájárulni, én pedig kijelentettem, hogy a reáliskolában nem vagyok hajlandó tovább tanulni. Hallgattam, de fenyegetésemet valóra váltottam abban a reményben, hogyha apám majd látja az iskolában tanúsított gyatra elõmenetelemet, kénytelen-kelletlen majd hagyni fog boldog álmaim felé evezni. Nem tudom, hogy vajon helyes volt-e ez a számításom. Bizonyos azonban, hogy azokkal a tárgyakkal, amelyek örömet szereztek és amelyekre késõbb, mint festõnek legalábbis saját felfogásom szerint szükségem lehetett, nagy buzgalommal foglalkoztam.

Azokat viszont, amelyek az én szememben jelentékteleneknek látszottak, elhanyagoltam. Ebbõl az idõbõl származó bizonyítványaim szélsõségeseknek nevezhetõk. Egymás mellett voltak kitûnõ, jeles, elégséges, vagy akár elégtelen osztályzatok is. A legszebb eredményt a történelemben és földrajzban értem el. E két kedvenc tantárgyamban kitûntem az osztályban. Ha most, annyi esztendõ után ismét szemügyre veszem ezt az idõszakot, mindenekelõtt két feltûnõ dolgot kell jelentõségteljesnek tartanom. Elõször: nacionalista vált belõlem! Másodszor: megtanultam belsõ tartalma és értelme szerint mérlegelni és felfogni a történelmet. A régi Ausztria több nemzetiségû állam volt. A birodalmi német legalábbis akkoriban aligha tudta felfogni, mit jelent az egyén mindennapi életében egy ilyen nemzetiségi állam polgárának lenni. A németfrancia háború hõs német hadseregének csodálatos diadalmenete után a birodalmi németek mind jobban elidegenedtek a külföldi németségtõl, sõt lassan már figyelemre sem méltatták azt. Az õsi, alapjaiban egészséges ausztriai németséget pedig nagyon gyakran összetévesztették magával a lezüllött Ausztriával. Ennek a népnek a német nyelvért, német iskoláért és német volta megvédéséért folytatott örökös, könyörtelen harcáról nagyon kevés birodalmi németnek volt fogalma. Csak most, amikor hasonló szomorú sorsot sok millió, hajdan birodalmi németre is rákényszerítettek, amikor idegen uralom alatt annyian álmodnak vágyakozva a közös hazáról, és annyian küzdenek azért, hogy legalább az anyanyelvhez való jogukat elismerjék, most végre megérti a többség, mit jelent a nemzetiségi küzdelem. Most már talán egyesek képesek értékelni az õsi Ostmark németségnek azt a hõsi magatartását, amellyel kiállt a birodalom és a német nyelvterület keleti határán, akkor, amikor a birodalmat jobban érdekelték a gyarmatok, mint a kapui elõtt küzdõ saját vérének és húsának sorsa. Már kora ifjúságomban én is részt vehettem a régi Ausztria nemzetiségi küzdelmeiben. A déli határvidék és ennek iskolái számára akkoriban gyûjtéseket rendeztek. Búzavirág és piros-fekete-arany színek segítségével juttatták kifejezésre belsõ meggyõzõdésüket azok, akik minden büntetés és figyelmeztetés dacára "heil"-lal köszöntötték egymást, és a császári himnusz helyett inkább a "Deutschland über Alles"t énekelték. Magától értetõdik, hogy én már ebben az idõben sem tartoztam a "langyosak" közé. Rövid idõ alatt "német nemzeti" lettem, ami persze nem fedi a mai hasonnevû párt fogalmát. Ebben az irányban igen gyors fejlõdésen mentem keresztül. Már tizenöt esztendõs koromban élesen meg tudtam különböztetni a dinasztikus "hazafiságot" a népies, faji "nacionalizmus"-tól. Már akkor is csak az utóbbit ismertem el! Aki sohasem vett magának fáradságot a Habsburg monarchia belsõ viszonyainak tanulmányozására, nemigen tudja megérteni ezt a fejlõdést. Pedig már a világtörténelem iskolai tanítása is magában hordozta ennek a fejlõdésnek csíráját, hiszen különálló osztrák történelem tulajdonképpen csak igen kis mértékben létezik Az osztrák állam sorsa olyan szerves összefüggésben van az össznémetség fejlõdésével, hogy a történelemnek osztrák és német részre való fölosztása szinte elképzelhetetlen. Az egykori birodalmi nagyság Bécsben õrzött jelvényei pedig, mint az örökös közösség összekötõ kapcsai, csodálatos varázserõvel hatnak.

A világtörténelem tanítása az ún. középiskolákban még ma is nagy zavarban van. Csak kevés tanár tudja megérteni, hogy a történelem tanulásának célja sohasem a magolásban és a számadatok elhadarásában rejlik. Nem az a fontos, hogy a tanuló tudja, mikor volt ez vagy az az ütközet, mikor született ez vagy az a (mégpedig többnyire jelentéktelen) hadvezér, sõt mi több, az sem fontos, hogy mikor tette fejére valamelyik uralkodó õsei koronáját. Nem! Istenemre, ez igazán nem fontos! Történelmet "tanulni" annyit jelent, mint azokat az erõket keresni és megtalálni, melyek hatása a késõbbi történelmi eseményekben jelentkezik. Az olvasás és tanulás mûvészete itt is a fontos dolgok megtartásában és a kevésbé fontosak elfelejtésében rejlik! Talán egész késõbbi életemre végleges befolyást gyakorolt az a körülmény hogy a szerencse éppen olyan történelemtanárral ajándékozott meg, aki mind a tanítás, mind a vizsgáztatás terén a fentebb vázolt álláspontot juttatta érvényre. A linzi reáliskola tanárában, dr. Leopold Pötschben ez a követelmény valóban ideálisan testesült meg. Dr. Pötsch jólelkû, de határozott fellépésû öregúr volt, aki nagyszerû elõadásaival nemcsak figyelmünket tudta lekötni, hanem magával ragadott bennünket. Még ma is elérzékenyülök, ha reá gondolok, aki lelkes magyarázataival a jelenbõl egy elmúlt korszakba varázsolt bennünket, és évezredek ködébõl élõ valósággá formálta a száraz történelmi eseményeket. Izzó lelkesedéssel figyeltük szavait, néha még könnyekig is elérzékenyültünk. Tanárom értett ahhoz. miként kell a jelenbõl való következtetésekkel a múltat megvilágítani, és viszont a múltból a jelenre következtetéseket levonni. Így tudta velünk legnagyobb boldogságunkra a jelen problémáit a legjobban megértetni. Ilyen módon felszította nemzeti fanatizmusunkat. Nemzeti büszkeségünkre történt hivatkozással szedte rendbe a mi kamasz társaságunkat, ami más eszközzel bizonyára sokkal kisebb mértékben sikerült volna. Neki köszönhetem, hogy a történelem kedvenc tantárgyammá vált. Így hát magától értetõdõen anélkül, hogy tanárom akarta volna már fiatalon [nacionalista] forradalmárrá váltam. Ugyan ki tudott volna ennél a tanárnál történelmet tanulni anélkül, hogy ne váljék annak az államnak az ellenségévé, amely uralkodó dinasztiája révén olyan megbocsáthatatlan módon befolyásolta nemzete sorsát? Ki tudta volna megõrizni hûségét azzal a császári házzal szemben, amelyik mind a jelenben, mind a múltban képes volt a német nép érdekeit saját önzõ érdekeinek feláldozni? Mi már mint iskolásfiúk is tudtuk, hogy bennünket, németeket az osztrák állam nem szeret, de nem is szerethetett. Napjaink tapasztalata csak megerõsítette bennünk a Habsburg ház történelmi szerepének felismerését. Északon és délen idegen népiség méregfoga rágódott németségünkön. Bécs pedig napról napra veszített német jellegébõl. A "trónörökös udvara" ott csehesített, ahol éppen lehetõség adódott erre. Az örök isteni igazságszolgáltatás vasökle volt az, amely Ferenc Ferdinánd fõherceget, a németségnek ezt az elkeseredett ellenségét éppen azokkal a golyókkal terítette le, melyeknek öntésénél maga is segédkezett. Ausztriában Ferenc Ferdinánd volt a felülrõl irányított elszlávosítás fõvédnöke!

Óriási terheket raktak a németség vállára; az anyagi és véráldozatok szinte elviselhetetlenek voltak, s csak a vak nem látta, hogy mindez hiábavaló! Nekünk az fájt a legjobban, hogy a Németország és Ausztria közötti szövetségi viszony mintegy szentesítette Németország részérõl az ausztriai németség kiirtását eredményezõ rendszer mûködését. A Habsburg álszenteskedés eredményeként az volt a látszat, mintha Ausztria még mindig német állam lenne. E kétszínû magatartása viszont a felháborodást a megvetésig fokozta a Habsburg házzal szemben. Csak magában a [német] birodalomban nem láttak mindebbõl semmit az ún. "hivatottak". Mintha a vakság átkával lettek volna sújtva, egy élõhalott mellé szegõdtek, és a rothadás jeleiben még új élet csíráját is felfedezni vélték. A fiatal birodalomnak a korcs osztrák állammal kötött szövetségében azonban a késõbbi világháború és az összeomlás csírája rejlett. Munkámban még behatóan fogok e problémákkal foglalkozni, éppen azért itt csak annak a megállapítására szorítkozom, hogy már kora ifjúságomban az a felfogás kristályosodott ki bennem amelyhez mindörökre hû maradtam és amely felfogás mindinkább megszilárdult bennem, hogy a németség sorsának biztosítása megkívánta Ausztria megsemmisítését, hogy a dinasztiával egybekötött patriotizmusnak semmi köze sincs a nemzeti érzéshez, s hogy mindenekelõtt a Habsburg ház a németség, illetve a német nemzet kárára van. A fentiek felismerésébõl már ekkor levontam a következtetéseket: amilyen forró szeretet vonzott német-osztrák hazámhoz, ugyanolyan mély gyûlöletet éreztem az osztrák állammal szemben. A történelmi gondolkodásmódnak az a formája, amelyet én az iskola padjaiban ismertem meg, végigkísér egész életemen. A világtörténelem, a napjainkban lejátszódó történelmi események tehát a politika megértésének kiapadhatatlan forrása maradt számomra. Nem akartam tanulni a történelmet, hanem azt akartam, hogy a történelem tanítson engem! Kétségtelenül korán lett belõlem politikai forradalmár, de nem kevésbé korán lettem forradalmárrá a mûvészet terén is. A linzi színházban 12 éves koromban láttam elsõ ízben Tell Vilmost és pár hónapra rá életem elsõ operáját: Lohengrint. Egy csapásra meghódítottak ezek a mûvek! Wagner iránti lelkesedésem határtalan volt, és ma különös szerencsének tartom, hogy a szerény vidéki elõadás meghagyta számomra a mûvészi élvezet késõbbi fokozásának lehetõségét! Mindez még inkább megerõsítette bennem a pályaválasztással kapcsolatos elhatározásomat. Végleg rájöttem arra, hogy mint hivatalnok, sohasem lehetnék megelégedett! Mióta pedig a reáliskolában rajztehetségem is feltûnt, elhatározásom még keményebbé vált, s ezen sem jó szóval, sem fenyegetéssel változtatni nem lehetett. Festõ akartam lenni, de a világ minden kincséért sem hivatalnok! Különös, hogy minél idõsebb lettem, annál inkább érdekelt az építészet. Az építészetet festõi tehetségem természetes kiegészítõjének tekintettem s bensõmben örültem annak, hogy a mûvészi keret kibõvült. Nem sejtettem, hogy egykor másként lesz. Jövendõ hivatásom kérdése azonban hamarabb eldõlt, semmint sejthettem volna.

Tizenhárom éves koromban váratlanul meghalt édesapám. Szívszélhûdés ölte meg, így legalább a legkevesebb szenvedéssel fejezte be földi pályafutását. A fájdalom mindnyájunkat lesújtott. Úgy látszott, hogy legfõbb óhaja: fia jövõjének a biztosítása nem teljesedik be, pedig tudat alatt mégis õ alapozta meg jövõmet! Külsõleg egyelõre még semmi sem változott meg. Édesanyám kötelességének tartotta, hogy neveltetésemet édesapám óhajához híven folytassa, és engem továbbra is a hivatalnoki pályára akart elõkészíteni. Én azonban konokabbul ragaszkodtam elhatározásomhoz, mint valaha. Váratlan segítségként lépett fel betegségem amely döntõ jelentõséggel befolyásolta sorsomat. Tekintettel súlyos tüdõbajomra, orvosom édesanyám lelkére kötötte, hogy engem semmi szín alatt se tegyen be valami irodába. Egy esztendõre a reáliskola látogatását is be kellett szüntetnem. Így szinte önmagától teljesedett be leghõbb vágyam, amelyért oly sokáig küzdöttem. Betegségem hatása alatt édesanyám ezután végleg kivett a reáliskolából, hogy az akadémiára küldjön. Ezek voltak életem legboldogabb napjai, hogy azután e napok minden gyönyörû álmát halomba döntse édesanyám halála, mely hosszú és fájdalmas betegség befejezõje volt. A könyörtelen valóság és a nyomorúság gyors elhatározásra késztetett. A csekély atyai vagyon ráment anyám betegségére, az árvapénz puszta megélhetésemet sem biztosította, tehát valami úton-módon magamnak kellett megkeresnem a kenyeremet. Egy csomag ruhával és némi fehérnemûvel kezemben, de megdönthetetlen akarással nekivágtam Bécsnek! Hittem, hogy ami ötven évvel ezelõtt édesapámnak sikerült, az nekem is sikerülni fog. Én is lenni akartam "valami", bár semmi szín alatt sem hivatalnok! A bécsi tanulóévek Anyám halála részben már el is döntötte jövendõ sorsomat. A gyászesetet követõ keserû napok vége felé utaztam Bécsbe, hogy letegyem az akadémiai felvételi vizsgát. Nagy rajzcsomaggal és a siker biztos tudatával vágtam neki ennek az útnak, mert hiszen már a reáliskolában feltûnt rajztehetségem azóta igen sokat fejlõdött. Egyetlen zavaró körülmény merült fel néha-néha: festõi készségemet túlszárnyalta rajztehetségem, és e téren is fõleg az építészet érdekelt. Tizenhat éves koromban voltam elõször Bécsben, és kéthetes bécsi tartózkodásom idején az építészet iránti érdeklõdésem még inkább fokozódott. Annak idején az Udvari Múzeum képtárának tanulmányozása céljából utaztam oda, de tulajdonképpen csak a múzeum épülete hatott igazán reám. Egyik látványosságtól a másikhoz siettem, reggeltõl estig lótottam-futottam, és ezalatt mindig fõképpen az építészet alkotásai tudták lekötni figyelmemet. Az opera és az országházat órákig tudtam csodálni, az egész "Ring" az Ezeregyéjszaka varázsával hatott reám.

Most tehát másodszor voltam itt ebben a szép városban, és nagy nyugtalansággal, de büszke önbizalommal vártam felvételi vizsgám eredményét. Annyira meg voltam gyõzõdve a sikerrõl, hogy a visszautasítás villámcsapásként sújtott reám. Kihallgatásra jelentkeztem a rektornál, aki kérésemre készséggel közölte velem visszautasításom okát. Munkámból mondotta minden kétséget kizárólag kitûnik az a körülmény, hogy nem festõnek, hanem inkább építésznek való vagyok, számomra tehát semmi esetre sem az akadémia festészeti, hanem annak építészeti osztálya jöhet tekintetbe. Szinte érthetetlennek látszott elõttük az a körülmény, hogy mind ez ideig semmiféle építészeti iskolát sem látogattam, és még magánórákkal sem vettem. Lesújtva hagytam el Hansen mester gyönyörû alkotását, az akadémia Schiller téri épületét. Fiatal életemben elõször kerültem összeütközésbe önmagammal. Amit saját képességemrõl hallottam, fáklyaként világította meg a bennem lakozó kétlakiságot, amely már régen gyötört, anélkül hogy meg tudtam volna magyarázni. Néhány nap múlva azonban már magam is tudtam, hogy egykor majd építésszé kell lennem. Az ide vezetõ út rendkívül nehéz volt, mert amit eddig a reáliskolában elmulasztottam, az most keserûen megbosszulta magát. Az akadémia építészeti szakosztályának látogatása feltételezte az építésztechnikai iskola elvégzését. Ehhez pedig érettségire volt szükség, ami nálam hiányzott. Emberi megítélés szerint ez a körülmény tehát mûvészi álmaim végét jelentette. Idõközben visszanyert nyugalommal és határozottsággal tértem vissza ezúttal harmadszor Bécsbe. Hajdani dacom újra feltámadt, célomat véglegesen kitûztem magam elé. Építõmester akartam lenni, mert hiszen akadályok nem azért vannak, hogy az ember meghátráljon elõttük, hanem hogy legyûrje õket. Apám példája lebegett elõttem, aki egykor a falu szegényébõl és cipészinasból államhivatalnokká küzdötte fel magát, és le akartam gyûrni az akadályokat. Az én helyzetem mégiscsak könnyebb volt apáménál. Ami akkor elõttem a sors mostohaságának tûnt fel, azt ma a gondviselés bölcsességének tekintem. A szükség istennõje karjaiba vett, és gyakran összeroppanással fenyegetett, de a sors csapásai között akaratom csak erõsödött, ellenállásom nagyobb lett, míg végre akaratom került ki gyõztesen a küzdelembõl. Életem ez idõszakának köszönhetem, hogy kemény lettem, és hogy ma is kemény tudok lenni. Hálás vagyok életem e szakáért azért is, mert kiszakított a bárgyú és kényelmes élet lágy karjaiból. Az "anyás fiút" odadobta gond asszonyság elé. Nyomorba és szegénységbe jutottam. Megismerhettem azokat, akikért késõbb küzdenem kellett. Ebben az idõben nyílt ki a szemem az általam elõbb névleg is alig ismert, a német népre gyakorolt szörnyû jelentõsége tekintetében pedig teljesen ismeretlen két veszély meglátására. Ez a két veszély: a marxizmus és a zsidóság.

Bécs, a kellemes, könnyed hangulatú város, a szórakozni vágyók otthona, az én életemben sajnos, csak a legszomorúbb korszak színhelyeként szerepelhet. Ma is vegyes érzelmekkel gondolok erre a városra, amely öt évi nyomorúságot jelentett számomra. Öt küzdelmes esztendõt töltöttem ebben a nimbusszal teli metropoliszban, amely idõ alatt elõbb mint napszámos, majd mint kis festõ, sikerült mindennapi kenyeremet megkeresnem. Azt a keserû kenyeret, amely még a természetes éhség csillapítására sem volt elegendõ. A nyomor hû társam maradt ez idõ alatt, sohase hagyott cserben, és mindenben testvériesen osztozott velem. Minden egyes könyv vételébõl kikérte a maga részét. és egy operai elõadás már arra késztette, hogy több napig ismét társamul szegõdjék. Állandó harcban állottunk egymással. És mégis, annyit tanultam ez alatt az idõ alatt, mint még soha. Az építészeten és a gyomrom rovására élvezett operai elõadásokon kívül egyetlen örömömet a könyvekben találtam. Rengeteget olvastam ebben az idõben. Minden szabad idõmet alapos tanulmányaimnak szenteltem, és ilyen munkával alig néhány esztendõ alatt sikerült tudásom alapját megteremtenem. Ennél is nagyobb jelentõsége ennek az idõszaknak, hogy ekkor alakult ki mai tevékenységem sziklaszilárdságú alapját képezõ világnézetem. Szentül hiszek abban, hogy a nagy alkotó gondolatok amennyiben valakinél ilyesmirõl egyáltalán szó lehet már a fiatal korban jelentkeznek. Megkülönböztetek korral járó bölcsességet és ifjúkori zsenialitást. Az elõbbit a hosszú élettapasztalat eredményezte alaposság és elõvigyázatosság jellemzi, az utóbbi viszont kimeríthetetlen új és új gondolatok szolgáltatásában, anélkül azonban, hogy ezeket nagy számuknál fogva képes lenne feldolgozni. Az ifjúkori zsenialitás szolgáltatja a jövõ terveit, az anyagot az építéshez, amelyekbõl viszont a bölcsebb évfolyamok választják ki az építõköveket az épület felépítéséhez, feltéve, hogy az elõrehaladott kor úgynevezett bölcsessége nem fojtja el az ifjúi zsenialitást. Az atyai házban töltött évek semmiben sem különböztek a többiekétõl. Gondtalanul vártam a másnapot, és semmiféle különös probléma sem létezett számomra. Ifjúságom környezetét kispolgárok alkották, tehát az a társadalmi réteg, amelynek az igazi kézi munkáshoz vajmi kevés köze volt. Bármilyen furcsának is tûnjék fel az elsõ pillanatban ez a megállapítás, mégis igaz, hogy e között a semmi esetre sem fényes anyagi helyzetben élõ réteg és a munkásság között sokkal nagyobb szakadék tátong, mint azt legtöbben hiszik. Ennek oka a félelemben keresendõ. A kispolgár attól fél, hogy ismét belekerül abba az annyira kevéssé becsült munkásosztályba, amelybõl csak nemrég vergõdött ki. Hozzájárul ehhez a kulturális nélkülözésekre való visszaemlékezés is. Ennek a következménye azután az, hogy a magasabb társadalmi osztályokhoz tartozó ember gyakran könnyebben ereszkedik le alacsonyabb sorban levõ embertársához, mint az ilyen "uborkafára fölkapaszkodott", akiben bizony a létért folytatott küzdelem gyakran megöli a könyörületességet, és megsemmisít benne minden érzést a lemaradottak nyomorával szemben. Velem szemben könyörületes volt a sors, amikor visszakényszerített a szegénység és bizonytalanság világába; levette szememrõl a korlátolt kispolgári környezet elõidézte hályogot. Csak most kezdtem végre az embereket megismerni, és lassan meg tudtam különböztetni az üres látszatot, vagy brutális külsõt annak belsõ lényegétõl.