1 Juhász József, az MTA Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa: A koszovói konfliktus magyar szemmel (Az előadás 2007. december 14-én hangzott el az MTA Nemzeti Stratégiai Tanulmányok Programbizottsága és az Európa Intézet Budapest által szervezett Koszovó: konfliktus után, konfliktus előtt c. konferencián) Tisztelt Konferencia! A rendelkezésemre álló időben a koszovói konfliktus magyar vonatkozásait szeretném áttekinteni, mintegy kiegészítve a kérdés tágabb nemzetközi és szűkebb regionális (nyugatbalkáni) szálait boncolgató előző előadásokat. Talán érdemes előre bocsátanom azt is, hogy a referátum nem történeti jellegű (ezekkel az aspektusokkal már több ízben foglalkoztunk az előző konferenciákon, legutóbb áprilisban is), hanem arra a most kialakult, valóban sorsdöntő helyzetre szeretnék koncentrálni, amely az ún. trojka-tárgyalások sikertelenségével állt elő. Azzal tehát, hogy mi várható most, milyen forgatókönyvekre lehet számítani, illetve azzal, hogy az eseményekre reagálva a magyar külpolitikának milyen tényezőkre kell koncentrálnia. Azt gondolom, hogy a közvetítő trojka december 10-i jelentésével végérvényesen lezártnak tekinthetjük azokat a próbálkozásokat, amelyek mindegyik fél számára (legalább úgy-ahogy) elfogadható megoldást kerestek. A Koszovóval kapcsolatos legjobb forgatókönyvek ezáltal meghiúsultak (ilyen lett volna a szerb-albán megegyezés a tartomány jövőjéről, vagy annak hiányában legalább egy olyan ENSZ BT-határozat meghozatala, amely kijelölné és nemzetközi jogilag legitimálná a teendőket). A tárgyalások folytatásának, amit Belgrád és Moszkva továbbra is szorgalmaz, nincs értelme, hiszen az eredményességre nincs semmilyen kilátás (ők is csak az időhúzás céljából szorgalmazzák). A függetlenedés azonban nemcsak elkerülhetetlen kényszerűség és új nemzetközi teher (mert az államépítés érdekében és a szerbek védelmében mindenképp ott kell maradnia a nemzetközi közösségnek!), hanem az egyetlen lehetséges gyakorlati megoldás, amely hosszú távon jobb Szerbiának (hiszen megszabadíthatja egy megoldhatatlan problémától és végre önmagával, saját felzárkóztatásával foglalkozhat), és utat nyit a majdani nyugati exit strategy előtt is. Szerencsére azt is elmondhatjuk, hogy minimális a legrosszabb forgatókönyv esélye is, mert egyes tanácsadók, főpapok, gárdaszervezők kardcsörtető nyilatkozatai ellenére sincs igazi háborús veszély. Helyi összetűzésekre, terrorakciókra azonban mindenképp számítani kell, s erre fel kell készülnie a KFOR-nak.
2 Mostantól fogva elvileg lehetséges, hogy Koszovó bármelyik pillanatban kikiálthatja a függetlenséget, valószínűbb azonban egy elnyújtott forgatókönyv. Az Európai Tanács ma, az ENSZ Biztonsági Tanácsa pedig 19-én fog tárgyalni a kérdésről (és a következő hónapokban természetesen mindkét testület még többször), de ezeken most még nem várható érdemi döntés. Számításba kell vennünk azt is, hogy Koszovóban még nem alakult meg a november 17-i választásoknak megfelelő új parlament és kormány, s valószínűtlen, hogy a függetlenséget a mostani ügyvivő kormányzat mondaná ki. Ugyancsak lassíthatja az eseményeket a szerb elnökválasztás kiírása január 20-ra. Mindenkinek (a koszovói albánoknak is) érdeke, hogy a szerb államfői székbe a demokratikus oldal jelöltje kerüljön (Borisz Tadics mostani államfő), ezért az USA és az EU nyilván rá tudja venni az albánokat, hogy várják meg az elnökválasztás eredményét, ami minden bizonnyal csak a február 3-i második fordulóban fog eldőlni. Vagyis pillanatnyilag a függetlenségi deklaráció legvalószínűbb időpontja február közepe-vége. Az albán ígéretek szerint a koszovói parlament egyúttal kérni fogja a nemzetközi jelenlét további fenntartását az Ahtisaari-terv szellemében. Ez egyben azt jelentheti, hogy de facto az Ahtisaari-terv menetrendje érvényesülne, amely 120 napos átmeneti időszakot irányzott elő vagyis a függetlenség valamikor június táján lépne érvénybe. A deklarációt követően az Egyesült Államok valószínűleg gyorsan és a legelsők között ismeri el Koszovó függetlenségét, amelyet az iszlám országok és a vezető európai államok követnek. Az EU egységének megbontása nem áll érdekében a függetlenséget nem szívlelő tagállamoknak, ezért kisebb-nagyobb kivárással ők is elismerik Koszovót. Így az EU végrehajthatja terveit, azaz koordinálhatja a nemzetközi közösség Koszovóval kapcsolatos lépéseit, a stabilitás, jogállamiság, működő gazdaság megteremtését, ill. kompenzációként Szerbia EU-közelítését. Szerbia és Oroszország nem fogja elismerni Koszovó elszakadását, Kína pedig kivár. Az észak-koszovói szerb többségű körzetek kimondják, hogy Szerbiában maradnak, újabb feszültség keletkezik az nyugati-orosz kapcsolatokban, Belgrád pedig beváltja fenyegetéseit: Koszovó blokád alá vonása, a határ lezárása, a szórványban élő szerbek áthívása az északi körzetekbe, erődemostráció a Presevó-vidéken, a Koszovót elismerő államokkal szemben a gazdasági és diplomáciai kapcsolatok korlátozása vagy megszakítása. De ha ezeken nem megy túl (a háború irányába szinte biztosan nem, Bosznia destabilizálásának irányába talán igen), akkor ezek a reakciók elviselhetőek lesznek és a végtelenségig nem is tudják fenntartani azokat. Ui. a blokáddal az a probléma, hogy ha teljes, akkor az északi körzeteket is
3 sújtja, a külkapcsolatok befagyasztása pedig Szerbia olyan mértékű önelszigetelését jelentené, amelyet az orosz kapcsolat nem ellensúlyozhat. Az elszakadás precedens-hatását nehéz megítélni. 1991-92-ben a fél világ aggódott amiatt, hogy a szecessziók precedensként fognak szolgálni aztán azt láttuk, hogy az amúgy is bomlófélben lévő közép- és kelet-európai szocialista föderációk megszűnésén kívül nem történt semmi, csakúgy mint Montenegró tavalyi elszakadásakor. Mindez arra utal, hogy a dominóeffektussal kapcsolatos félelmek nem feltétlenül megalapozottak, ill. belpolitikai célzatúak, mint Szlovákiában és Romániában vagy éppenhogy a szerb nacionalizmus váltja ki az effajta fenyegetéseket, mint Bosznia-Hercegovinában. Ezzel kapcsolatban mindjárt le kell szögezni, hogy Szerbia kompenzálása semmiképp sem jelentheti a Republika Srpska átadását. Boszniában szinte a kilencvenes évek elejére emlékeztető hangulat uralkodik, miután Miroslav Lajcak nemzetközi főmegbízott október 17-i rendeleteit Belgrád és Banja Luka egyaránt elutasította. 1 A szerb országrészben nagygyűléseket tartanak, Vojislav Kostunica pedig élezi a feszültséget, a daytoni egyezmény nyílt semmibe vételét és a Republika Srpska léte elleni közvetlen támadást emlegetve. Szerbia belső helyzetére nacionalizáló hatással lesz az elszakadás, erre számítani kell (sőt az elnökválasztási kampány tovább polarizálja majd a politikai színteret). Ezt a nacionalizálódást csak enyhíteni lehet, elkerülni nem. Ráadásul a szerb politikának ma szinte lehetetlen segíteni: beássák magukat, s mint aki autizmusban szenved, úgy hajtogatják hogy Koszovót nem adjuk, Koszovó a miénk. Jóformán észre sem veszik a segítő szándékot, ha az nem annak a kinyilvánításával kezdődik, hogy Koszovó Szerbia része és annak is kell maradnia. Ennek ellenére az elszakadási processzust úgy kell levezényelni, hogy Szerbia számára a lehető legkevésbé legyen megalázó. A vereségélmény enyhítésének egyik legfontosabb feltétele az ún. európai perspektíva fenntartása de nemcsak elvont, hosszútávú ígéretként, hanem gyors és társadalmilag érezhető hétköznapi előnyöket adva (vízumliberalizáció, a társulási egyezmény életbe léptetése). Folytatódhat Szerbia orosz oldalra sodródása. Az orosz-szerb kapcsolatok már most is szorosak, mivel Belgrád hálás a politikai támogatásért és intenzív a gazdasági kooperáció (az orosz részesedés a szerb külkereskedelemben 11 %, ami meghaladja bármely EU-államét, és terjeszkednek a privatizációban is). De mivel Moszkva nem lesz képes megőrizni Koszovót 1 A december 1-jével életbe lépő rendeletek a központi kormányzat működőképességét javítanák, ill. a gyakori főleg szerb obstrukció letörését szeretnék elérni azzal, hogy az etnikai blokkszavazás szerepének mérséklésével egyszerűsítenék a parlament és a kormány ügyrendjét.
4 Szerbiának (és mert Szerbia gazdaságilag a Nyugattól is függ), Belgrád nem lesz teljes vazallusa, örökös előretolt balkáni ékje az orosz politikának. Idővel feléled a szerb történelmi emlékezetnek az a (mostanság teljesen elfelejtett) eleme, hogy az oroszok bizony sokszor cserbenhagyták már őket... Talán nem ismétlik meg a magyar hibát : azt, hogy annak idején Magyarország a Trianon miatti elkeseredésében egy olyan országhoz kötötte a sorsát, amely szemben állt a Nyugattal, s ez a második világháborúban újabb történelmi vereséggel járt. A szerbeknek most meg kell gondolniuk, hogy Belgrádnak hosszú távon érdeke-e az, hogy teljesen és mindenben elköteleződjék Oroszország mellett. S most szeretnék áttérni a bevezetőben említett másik szempontra, a magyar reagálás kérdésére. Úgy vélem, hogy a koszovói elszakadással kapcsolatos magyar politikának lehetne egy általános és egy specifikus pillére : egyrészt az, hogy szomszédsági, gazdasági és általános Balkán-politikai okokból egyaránt érdekeltek vagyunk a térség egészének stabilitásában, fejlődőképességet megalapozó konszolidációjában és (nem végtelenül távoli) euroatlanti csatlakozásában. Másrészt az, hogy ne romoljon a vajdasági magyarság helyzete. Ezek alapján azt gondolom, hogy Magyarországnak el kell ismernie a függetlenséget. Nem kell szembe menni azzal, ami úgyis megvalósulóban van és amely játékot úgyis a nagyhatalmi játékosok fognak eldönteni (meggyőződésem, hogy a most még oly nagyhangú szlovák vagy román kormányzat is előbb-utóbb elismeri Koszovót). Nem kell az elsők között lennünk, de nem kell bevárni az utolsókat sem, hanem az EU tagjainak többségével, az Unió főáramával együtt lenne érdemes ezt megtenni, továbbá össze kell kötni azzal, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel támogatjuk Szerbia európai integrációját. Ennek érdekében Magyarországnak határozott jelzést kellene adnia mind Belgrád, mind pedig az EU többi tagállama felé, hogy (az egyéb feltételek, pl. a hágai törvényszékkel való megfelelő együttműködés esetén) messzemenően támogatja a mostani szerb kormánykoalíciót eurointegrációs menetrendjének sikeres teljesítésében (a 2008-ra megfogalmazott szerb célok: a novenber 7-én parafált Stabilitási és Társulási Egyezmény életbe léptetése, valamint a vízummentessség és a tagjelölti státusz elnyerése). Lehetnénk tehát a vizummentességet és tagjelöltséget 2008-ban jelszó élharcosai, amivel mérsékelni lehetne a függetlenség elismerésének káros hatását a magyar-szerb kapcsolatokra. Tudatában kell lennünk ui. annak, hogy Magyarországnak biztonságpolitikai, gazdasági és kisebbségügyi szempontból egyaránt fontosabb a Szerbiával való jó viszony, mint az a haszon, amit Koszovó függetlensége hozhat. Sőt Szerbia még akkor is fontosabb partnerünk marad, ha a két albán állammal (mert Nagy- Albánia nincs napirenden) kiépítendő kapcsolatok együttes potenciálját vesszük tekintetbe.
5 Koszovó elismerése persze így is rontani fogja a magyar-szerb viszonyt, de nem leszünk a szerb bosszú elsődleges célpontjai. Várhatók retorziók, akár a diplomáciai kapcsolatok felfüggesztése is, de hosszabb távon Szerbiának sem érdeke Magyarországból ellenséget csinálni. Magyarországnak az EU-val összhangban meg kell fogalmaznia bizonyos elvárásokat a független Koszovóval szemben (a nemzetközi jelenlét elfogadása, a demokratikus, jogállami és tiszta gazdasági keretek kiépítése, a kisebbségi jogok elismerése), de ezek teljesülésének arányában azt is szorgalmaznia kell, hogy Koszovó számára is nyíljék meg az európai perspektíva. Nagyon fontos a közös Európa iránti felelősségünk. Ezért Magyarország konstruktív módon vállaljon részt az EU koszovói politikájának formálásában és az UNMIK helyébe lépő uniós misszió munkájában. Ezekről a kérdésekről az előző előadásokban már hallottunk, csak azért emelném ki én is, mert látnunk kell, hogy Koszovó apropóján nemcsak Koszovóról van szó. A tartomány sorsának rendezése lesz a közös európai kül- és biztonságpolitika eddigi legnagyobb vállalkozása, ezért az Unió hitelességének, az integráció politikai dimenzióinak és a CFSP perpektíváinak igen rosszat tenne egy kudarc márpedig Európa egyszer már, 1991- ben belebukott a posztjugoszláv válságkezelésbe! A koszovói rendezés nagyon nehéz és időben hosszan elhúzódó folyamat lesz, de ha sikerül ellenőrzés alatt tartani és megfelelő irányba terelni, akkor több fontos hozadéka számunkra is lehet: - Egy normális koszovói állami struktúra létrejöttével belátható időn belül eltűnhet a régióból az egyik biztonságpolitikai fekete lyuk, s csökkenthetők a drog-, fegyverés emberkereskedelem veszélyei. Sokan persze kételkednek egy önálló Koszovó életképességében, nem is minden ok nélkül, de egészében véve azt gondolom, hogy Koszovónak ebben a tekintetben semmivel sincs kevesebb esélye, mint a térség bármely másik államának. - A koszovói szerbeknek adandó kisebbségvédelmi garanciák valamelyest hivatkozási alapul szolgálhatnak a vajdasági (és általában a határon túli) magyarság helyzetének a javításához ha Koszovó és a Vajdaság eltérő helyzete és eltérő nagyhatalmi megítélése miatt semmiképp sem teljesen és semmiképpen sem most. De a koszovói rendezés apropóján tágítani lehetne a nemzetközi jog mostani, meglehetősen szűkös
6 kisebbségi normáin. Érdekünk tehát a koszovói szerb autonómia és annak nemzetközi garantálása. - A koszovói elszakadás trauma-megértő magyar percepciója esetén javulhat a szerb politika és közvélemény Magyarországról alkotott képe. Ez már csak azért is fontos, mert bárhogy alakuljanak is a dolgok, a vajdasági magyarság helyzetének javításában Magyarország és az ottani magyar pártok legfontosabb szövetségesei hosszú távon csakis a szerb politikának a (legalább relatíve) nyugatos-demokratikus szereplői lehetnek. - Feltételezhetjük továbbá (de csak hosszabb távon!), hogy Szerbia a koszovói tehertől megszabadulva és elsődleges traumáján átesve, végre saját magával és önnön felzárkózásával foglalkozhat. Elsődleges hatásként, rövid távon viszont (ami sajnos csak történelmileg, s nem politikailag rövid táv) az is valószínűsíthető, hogy a szerb nacionalizmus a koszovói elszakadás miatti frusztrációját valamilyen formában a kéznél lévő kisebbségeken, így a vajdasági magyarokon torolja meg. Ez nem jelentene államilag szervezett fizikai retorziót vagy a nyílt, jogszűkítő diszkriminációt, hanem inkább azt, hogy a spontán gőzkitörést arra irányítják. Ennek veszélyét növeli a Koszovóból várható esetleges (bár 1-2 tizezernél nem nagyobb) menekülthullám és az EU-val kötött toloncegyezmény (Ez utóbbi január 1-től arra kötelezi Szerbiát, hogy fogadja vissza az EU-ban illegálisan tartózkodó állampolgárait, akik hogy mielőbb visszajuthassanak az Unió területére - jórészt a Vajdaságot fogják célba venni). Ezért a magyar külpolitikának egy kármentő nemzetközi fellépés előkészítésére is készülnie kell. Köszönöm a figyelmet.