1Kir 18, ; 19,1-2 Akháb 2.

1Kir 18,1-3. 5-12. 15-21. 36-46; 19,1-2 Akháb 2. És lőn sok idő multán, a harmadik esztendőben, az Úrnak beszéde Illéshez, mondván: Menj el, mutasd meg magadat Akhábnak, és esőt adok a föld színére. És elméne Illés, hogy megmutassa magát Akhábnak. Nagy éhség volt pedig Samariában. És Akháb hivatá Abdiást, a ki az ő házának gondviselője volt. (Abdiás pedig felette igen féli vala az Urat [ ] És monda Akháb Abdiásnak: Menj el az országba szerén-szerte a vizek forrásaihoz és a patakokhoz, hogyha valami füvet találhatnánk, hogy a lovakat és öszvéreket megtarthatnánk életben, és ne hagynánk a barmokat mindenestől elpusztulni. Eloszták azért magok közt a földet, a melyen kiki elmenjen. Akháb egyedül ment az egyik úton, és Abdiás is egyedül ment a másik úton. És mikor Abdiás az úton ment, ímé Illés előtalálá őt, és mikor felismerte őt, arczra borula és monda: Nem te vagyé az, uram, Illés? Felele néki: Én vagyok; menj el, mondd meg a te uradnak: Ímé itt van Illés. Ő pedig monda: Mit vétettem ellened, hogy a te szolgádat Akháb kezébe akarod adni, hogy megöljön engem? Él az Úr a te Istened: nincs sem nemzetség, sem ország, a hova el nem küldött volna az én uram, hogy megkeressen téged. És ha azt mondották: Nincs itt! az országot és a népet megesküdtette, hogy téged csakugyan nem találtak meg. És most te azt mondod: Menj el, mondd meg a te uradnak: Ímé itt van Illés. Ha most elmegyek tőled, téged pedig olyan helyre ragad el az Úrnak Lelke, a melyet én nem tudok, és én elmegyek, hogy megmondjam Akhábnak, és ha ő téged nem talál meg, engem öl meg; pedig a te szolgád féli az Urat gyermekségétől fogva [...] És felele Illés: Él a Seregeknek Ura, a ki előtt állok: e mai napon megmutatom magamat néki. Elméne azért Abdiás Akháb eleibe, és megjelenté ezt néki, és eleibe méne Akháb Illésnek. És mikor meglátta Akháb Illést, monda Akháb néki: Te vagy-é az Izráel megháborítója? Ő pedig monda: Nem én háborítottam meg az Izráelt, hanem te és a te atyád háza, azzal, hogy elhagytátok az Úrnak parancsolatait, és a Baál után jártatok. Most azért küldj el, gyűjtsd hozzám az egész Izráelt a Kármel hegyre, és a Baál négyszázötven prófétáját, és az Aserának négyszáz prófétáját, a kik a Jézabel asztaláról élnek. És elkülde Akháb mind az egész Izráel fiaihoz, és egybegyűjté a prófétákat a Kármel hegyre. És odamenvén Illés az egész sokasághoz, monda: Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt; ha pedig Baál, kövessétek azt. És nem felelt néki a nép csak egy szót sem [ ] És a mikor eljött az esteli áldozás ideje, oda lépett Illés próféta, és monda: Óh Uram, Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek Istene, hadd ismerjék meg e mai napon, hogy te vagy az Isten az Izráelben, és hogy én a te szolgád vagyok, és hogy mindezeket a te parancsolatodból cselekedtem. Hallgass meg engem, Uram, hallgass meg engem, hogy tudja meg e nép, hogy te, az Úr vagy az Isten, és te fordítod vissza az ő szívöket! Akkor alászálla az Úr tüze, és megemészté az égőáldozatot, a fát, a köveket és a port, és felnyalta a vizet, a mely az árokban volt. Mikor ezt látta az egész sokaság, arczra borult, és monda: Az Úr az Isten! az Úr az Isten! És monda Illés nékik: Fogjátok meg a Baál prófétáit; senki el ne szaladjon közülök! És megfogák őket, és alávivé őket Illés a Kison patakja mellé, és megölé ott őket. Akkor monda Illés Akhábnak: Eredj fel, egyél és igyál, mert nagy esőnek zúgása hallszik. És felment Akháb, hogy egyék és igyék. Illés pedig felment a Kármel hegy tetejére, és leborula a földre, és az ő orczáját az ő két térde közé tevé; És monda az ő szolgájának: Menj fel, és nézz a tenger felé. És felment, és arrafelé nézett, és monda: Nincsen semmi. És monda Illés: Menj vissza hétszer. És lőn hetedúttal, monda a szolga: Ímé egy kis felhőcske, mint egy embernek a tenyere, jő fel a tengerből. Akkor monda: Menj fel, mondd meg Akhábnak: Fogj be és menj le, hogy meg ne késleljen az eső. És lőn azonközben, hogy besötétedett az ég a fellegektől és a széltől, és nagy eső lett. Akháb pedig szekérre ült és elment Jezréelbe. És lőn az Úr keze Illésen, és

felövezvén az ő derekát, még Akháb előtt futott el Jezréel felé [ ] És Akháb elbeszélé Jézabelnek mindazokat, a melyeket Illés cselekedett és a többek között, hogy hogyan ölte meg mind a prófétákat fegyverrel. És követet külde Jézabel Illéshez, mondván: Ezt cselekedjék velem az istenek és úgy segéljenek, ha holnap ilyenkor úgy nem cselekszem a te életeddel, mint a hogy te cselekedtél azoknak életekkel mind egyig. Bevezetés (1) Akháb Folytatjuk Akháb életének a tanulmányozását, megnézzük a számunkra levonható tanulságokat. (2) Öt szempont 1. A nagy szárazság és éhség Samáriában. 2. Miért, és milyen szívvel kereste Akháb Illést? 3. Miért volt szükség a Kármel hegyi eseményekre? 4. Illés imája. 5. Akháb viszonya Jézabelhez, a feleségéhez. 1.) Nagy szárazság és éhség (2. 5-6. v.). Az Ige nem ecseteli, hogy a három és fél év alatt, amikor sem eső, sem harmat nem volt, mekkora nagy volt a nyomorúság, csak annyit olvastunk: Nagy éhség volt pedig Samariában (2. v.). (1) A vízforráshoz kényszerültek Az Ige egyetlen egy epizódot mond el, amit fel is olvastunk, amikor Akháb, a maga házának a gondviselőjével kettesben ő személyesen is elment, hogy a patakoknál, vagy vizeknek forrásánál valami füvet keressen a lovai, öszvérei számára, mert minden elpusztult volna. (1Kir 18,5). Úgy gondolom, hogy ha az Ige ezt emeli ki belőle, akkor ennek nyilván van valami szellemi üzenete is, hogy a patakokhoz, és a forrásokhoz mentek. Az a szellemi üzenete, hogy szellemileg eltávoztak Istentől, Akiről úgy szól az Írás, hogy Ő minden életnek a forrása (Zsolt 36,10). Jeremiás könyvében így mondja ezt a próféta: A papok nem mondták: Hol van az Úr? A törvény magyarázói nem ismertek engem, és a pásztorok hűtelenekké lettek hozzám, a próféták pedig a Baál által prófétáltak, és azok után jártak, a kik tehetetlenek. Azért még perbe szállok veletek, mondja az Úr, és perelni fogok a ti fiaitok fiaival is! Menjetek csak át a Kittim szigeteire, és lássátok meg; és küldjetek Kédárba is és szorgalmasan vizsgálódjatok, és lássátok meg, ha volt-é ott ehhez hasonló? Ha cserélt-é valamely nemzet isteneket? noha azok nem istenek. Az én népem pedig felcserélte az ő dicsőségét tehetetlenséggel! Álmélkodjatok ezen, oh egek, és borzadjatok és rémüljetek meg igen! azt mondja az Úr. Mert kettős gonoszságot követett el az én népem: Elhagytak engem, az élő vizek forrását, hogy kútakat ássanak magoknak; és repedezett kútakat ástak, a melyek nem tartják a vizet (Jer 2,8-13). Ez történt, Isten ennek a szellemi valóságnak a földi vetületét mutatta meg a népnek, hogy mit jelent az, amikor elhagyják a vízforrást, amikor nincs víz, amikor a patakok is kiszáradnak. Isten szerette volna visszaterelni az Ő népét, Önmagához, a forráshoz (37. v.). Tanulság: Amikor a mi dolgaink is rosszul mennek, mint ennek a népnek, és Akhábnak, amikor szellemileg kiszáradunk, mert elhagytuk az Urat, akkor Isten vissza akar bennünket terelni Önmagához, a forráshoz. Az a forrás soha ki nem szárad. Itt a patak néhány nap múlva kiszáradt, ahová először küldte Illést (1Kir 17,7). Nem írja az Ige, hogy vajon találtak-e forrást Akháb, és a szolgája. Arról ír az Ige, hogy a szellemi forrás, Isten mindig

megtalálható, és soha ki nem szárad. Mindig bőségesen árad belőle az élet. 231. énekünk mondja: Mindig újra meg kell térnem szomjú szívvel Tehozzád. Ebben van egy ilyen versszak: Tiszta látást, erőt, áldást, csak e forrás, más nem ad. Ki nem szárad, buzog, árad, vize tiszta, és szent marad. Amikor úgy érezzük, hogy kiszáradtunk, nagy bajban vagyunk, üresek, és fáradtak vagyunk, akkor jusson eszünkbe, hogy vissza a forráshoz, vissza az Úrhoz. Mindig újra térjünk szomjú szívvel az Úrhoz. 2) Az antikrisztusi nagy nyomorúság előképe ez a 3,5 év. A három és fél évig tartó szárazság nagy csapás volt a népen, de csak egy halvány előképe annak, ami az Antikrisztus idején lesz. Akkor olyan nyomorúság lesz, amilyen nem volt még soha, és nem is lesz azután sem, így mondta az Úr Jézus (Mt 24,21). Nem csak testileg, fizikailag is igen nagy nyomorúság lesz akkor, írja le a Jelenések könyve. Szellemileg még nagyobb lesz a nyomorúság, mert a kettő mindig összetartozik. Izráel Akháb idejében is, először szellemileg távolodott el az Úrtól, és került nyomorúságba a bálványok miatt, és utána testileg, fizikailag is. Az antikrisztusi korban ugyanígy lesz, elsősorban szellemileg lesz nagy nyomorúságban az ember. Már nem lesz itt a Gyülekezet. Lejár a kegyelemnek az ideje. Nagy lesz a hitetés, az Antikrisztusnak a hitetése. Nagy lesz a nyomás szellemileg. azért bocsátja reájok Isten a tévelygés erejét, hogy higyjenek a hazugságnak (2Thessz 2,11), mert nem hittek az igazságnak. Tudjuk, hogy mi történt a Kármel hegyen. A Baál papok hiába rimánkodtak az ő bálványisteneiknek, akik nem istenek, hogy szálljon tűz alá az égből, és gyújtsa meg az ő oltárukat. Nem jött se felelet, sem tűz. Semmi nem jött (26. v.). Amikor Illés imádkozott, akkor Isten tüzet hozott az égből, és felgyújtotta az oltárt, és akkora tüzet, hogy még a port és a vizet is felnyalta (38. v.). Leöntette az oltárt Illés vízzel annyira, hogy a körülötte húzott árok is tele volt vízzel. (35. v.). Isten tűz által felelt. A hamis próféta: nagy jeleket tesz, annyira, hogy tüzet is hoz alá az égből a földre, az emberek láttára. És elhiteti a földnek lakosait a jelekkel (Jel 13,13-14). A nagy nyomorúságnak is az lesz a vége, mint ennek a három és fél évig tartó szárazságnak. A nép megtért, és elismerte, hogy az Úr az Isten, és meghajtották magukat. A nagy nyomorúság végén is a maradék megtér de csak a maradék, mert sokan elpusztulnak visszatér az Úrhoz. Világosan látni fogják, elismerik, és hirdetik, hogy az Úr az egyedül élő Isten. Nem a hamis próféta, nem az Antikrisztus, nem a Sátán, amelyik isteníti magát, hanem egyedül az egy élő Isten, a mi Atyánk. 2.) Miért és milyen szívvel kereste Akháb Illést? (1. 10-12. 16-18). Kereste, nagyon kereste, ezt olvastuk az Igében. Amikor Abdiás elküldte, hogy mondja meg Illésnek, hogy ő itt van, Abdiás nem akart elmenni. nincs sem nemzetség, sem ország, a hova el nem küldött volna az én uram, hogy megkeressen téged. És ha azt mondották: Nincs itt! Az országot és a népet megesküdtette, hogy téged csakugyan nem találtak meg (10. v). Vajon miért kereste ennyire Akháb Illést? Először gondolhatnánk arra, hogy amikor találkoztak, azt mondta neki: Te vagy-é az Izráel megháborítója? (17. v.) Biztos, hogy volt a szívében gyűlölet, hiszen Illés jelentette be, hogy: ez esztendőkben sem harmat, sem eső nem lészen; hanem csak az én beszédem szerint (1Kir 17,1). (1) Akháb jól megjegyezhette Illés szavát Úgy gondolom, hogy volt más oka is, amiért Illést kereste. Már nagyon hosszú ideje volt a szárazság. Valószínűleg visszaemlékezett arra, amit Illés mondott neki, hogy majd csak az ő beszéde szerint lesz eső. Szerette volna tudni, hogy mikor, és hogyan. Valahogy rá akarta

venni Illést, hogy szóljon és legyen eső. Ez egy tévedés, mert az nem úgy van, ahogy az ember elgondolja. Nem Illés rendelkezett az eső felett, hanem az Úr és Illés az Ő szavára szólt. Illés az Úr szolgája volt, Akháb haragudott Istenre, és haragudott az Ő szolgájára is. A szolgán akarta számon kérni, vagy rávenni valamilyen módon, hogy legyen már eső, de ez tévedés. Nézzünk magunkra, hogy nem vagyunk-e néha úgy, mint Akháb. Hogyan gondolkozunk Isten emberei felől? Miért keresünk kapcsolatot Isten embereivel? Az Úr üzenetét akarjuk hallani tőlük, vagy valami mást szeretnénk? Perünk van Istennel, és valahogy ezt az Úr szolgáival akarjuk leperelni? Egy másik dologra is tanít ez, amit korábban mondott a sareptai özvegyasszony Illésnek: te Isten ember vagy, és az Úrnak beszéde a te ajkadon igazság (1Kir 17,24), Valami ilyesmit is megsejtett Akháb. Tanulság: Jó, ha mi is olyan hívők vagyunk, akikről a környezete elmondhatja ezt a bizonyságot, hogy: ajkunkon az Úrnak szava igazság (1Kir 17,24). Nem beszélünk felelőtlenül, könnyelműen, nem a magunk szakállára teszünk kijelentéseket, hanem figyelünk az Úrra, és amit mondunk az igazság. Amikor találkozott Akháb Illéssel azt mondta, Te vagy-é az Izráel megháborítója? (17. v.). Milyen más volt, ez, mint ahogy Abdiás közeledett hozzá. Abdiás istenfélő volt, és amikor felismerte Illést, akkor meghajtotta magát előtte, arcra borult és azt mondta: Nem te vagy-é, az, uram, Illés (7. v.). Urának nevezte, meghajolt, arcra borult előtte. Akháb azzal rontott neki, hogy Ő Izráel megháborítója. Így felelt neki Illés: Nem én háborítottam meg az Izráelt, hanem te, és a te atyád háza, azzal, hogy elhagytátok az Úrnak parancsolatait, és a Baál után jártatok (18. v.). (2) Ki volt Izráel megháborítója? Akháb Illést tartotta annak. Ma is olykor, akik Isten üzenetét közlik, megmondják az igazat, azokat szokták kárhoztatni, hogy ők háborítják meg az embereket, a környezetet vagy a családot. Azt tartják háborítónak, háborgatónak, aki felfedi a bűnt, nem azt, aki cselekszi azt. Nem mindenki mondhatja meg a bűnt akárkinek, és akármikor, ehhez Isten megbízatása kell. Egy szülő a gyerekeinek megmondhatja. Azt, hogy mit kinek mondhatunk meg, azon csendesedjünk el, és az Úr megmutatja. Azzal számoljunk, hogy ha felfedjük a bűnt, ha meg is feddjük azt, aki vétkezik, sokan így fognak gondolkozni, hogy mi vagyunk a megháborítók. Tanulság: Ha bárki rávilágít a bűneinkre, nehogy úgy gondolkozzunk, hogy ő az oka, ő háborított meg, hanem fogadjuk el, hogy mindig az háborít, aki a bűnt cselekszi. Azon is gondolkodjunk el, hogy mit teszünk a saját bűneinkkel? Akháb nem sokat törődött vele, és kiáradt az egész Izráelre. 3.) Miért volt szükség a Kármel-hegyi eseményekre? (1-2; 18-21; 36-40). Illés azt mondta Akhábnak, hogy gyűjtse össze az egész Izráel népét, a Baál, és az Asera prófétákat mindet. Azt mondta Illés a Baál papoknak, hogy építsenek ők is oltárt, és hívja segítségül mindenki a saját istenét. Amelyik isten tűzzel felel az az igaz Isten. (24. v.). A Baál papok hiába kiáltoztak, ordítoztak, vagdalták magukat, nem jött felelet. Felolvastuk azt, hogy amikor eljött az esti áldozás ideje, Illés odalépett az oltárhoz, és imádkozott. Azért imádkozott, hogy ismerjék meg, hogy Isten az isten Izráelben, és tudja meg az egész nép, hogy Ő az Úr, és visszafordítsa a szívüket. Akkor alászállt az Úr tüze. Amikor látta az egész sokaság arcra borult, és azt mondta: az Úr az Isten, az Úr az Isten! (36-37. v.). (1) Isten nem akarta az egész népet elpusztítani. Azt olvassuk: Hát kivánva kivánom én a gonosznak halálát? ezt mondja az Úr Isten; nem inkább azt, hogy megtérjen útjáról és éljen? (Ez18,23). Isten úgy látta, hogy a három és félévig tartó szárazság még nem volt elég, hogy Izráel szíve visszahajoljon az Úrhoz, mert ez volt Illés első szava a néphez: Meddig sántikáltok

kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt; ha pedig Baál, kövessétek azt (21. v.). Úgy látszik egyiket sem követték teljes szívvel, kétfelé sántikáltak, kettős, megosztott szívűek voltak. Az ilyen megosztott szívet utálja az Úr. Isten nem akarta, hogy így maradjon. Ha így maradtak volna, elpusztul az egész nép, ezért Isten az Ő kegyelméből adott még egy döbbenetes, és meggyőző jelet, aminek a hatására az egész nép elismerte, hogy az Úr az Isten, és meghajoltak Előtte. (2) A nép kétfele sántikált Nem fogadhatja el az Úr a kétfele sántikálást, és a megosztott szívet. Az Úr Jézus is azt mondta: Vagy legyetek jó fák, és teremjetek jó gyümölcsöt, vagy legyetek romlott fák, és teremjetek romlott gyümölcsöt (Mt 12,33). Isten a langymeleget nem szereti: vajha hideg volnál, vagy hév (Jel 3,15). Ha langymeleg vagy kiköplek az én számból (Jel 3,16). Utálja az Úr a langymeleg, kettős életet. Azt mondta az Úr Jézus: Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak (Mt 6,24). Utálatos Isten előtt, ha egy embernek a szívében, aki azt mondja, hogy ő hívő, hisz az Úrban, az Urat szolgálja, ilyen langymelegség, és megosztottság van, különösen, ha bálványimádó is. A mammon, a pénz bálvány. Olyan az Úr előtt, ha valakinek megosztott szíve, és bálványai vannak, mint ha a házastársa mellett szeretőt tartana. Nem elég belátni, hogy ez nem jó, hanem azt a kapcsolatot, ami bűnös, radikálisan meg kell szüntetni, meg kell szakítani. Isten pontosan ezt akarta elérni a Kármel hegyen, hogy a nép végre teljes szívével azt tudja mondani és képviselni, hogy csak az Úr az Isten, a Baál nem. A Baál az senki, az nem isten. (3) A bálványpapokat ki kell irtani, akik terjesztik a bálványimádást. A bálványpapokat megölni, az összeset egyszerre, csak így lehetett. Így állt a nép és Akháb is Illés mellé, amikor látták, hogy milyen tehetetlenek a bálványpapok, és a bálványistenek, és milyen erős az Úr. A törvény is így rendelkezett, hogy a bálványpapokat ki kell irtani. Olvasom az Igét: Ha testvéred, a te anyádnak fia, vagy a te fiad vagy leányod, vagy a kebleden lévő feleség, vagy lelki-testi barátod titkon csalogat, mondván: Nosza menjünk és tiszteljünk idegen isteneket, a kiket nem ismertetek sem te, sem atyáid. Ama népek istenei közül, a kik körültetek vannak, közel hozzád vagy távol tőled, a földnek egyik végétől a másik végéig: Ne engedj néki, és ne hallgass reá, ne nézz reá szánalommal, ne kíméld és ne rejtegesd őt; Hanem megölvén megöljed őt; a te kezed legyen először rajta az ő megölésére, azután pedig az egész népnek keze (5Móz 13,6-9). Szükség volt a Kármel hegyi jelre, amit Isten adott, hogy a nép, és Akháb kész legyen megölni a bálványpapokat, és prófétákat. Amíg ez be nem következett, addig Isten nem vehette le róluk a fenyítő kezét, nem szűnt meg a szárazság. Addig nem részesíthette Isten őket uralkodói megbocsátásban. Most már értjük, az utóbbi időben többször volt szó erről, hogy mit jelent az uralkodói megbocsátás. Csak ezután jöhetett az eső, amikor a bálványpapokat kiirtották, az Urat elismerték, és nem volt kétfele sántikáló az életük. Tanulság: Nem elég csak elismerni a bűneinket. Nem elég az sem, hogy kijelentjük, hogy az Úr az Isten. Nem elég elismerni az Ige igazságát, azt mondani, hogy igaz minden, amit a Biblia ír, amit csak mondott az Úr. Engedelmeskedni kell az Igének. Hatása kell, hogy legyen rajtunk. Valamire rá kell bennünket vezetni és cselekedni kell, amit az Úr megmutatott. Csak ez az igazi változás az életünkben. 4.) Illés imája (41-45. v.; Jak 5,16-18).

(1) Illés imádkozott, bár a felolvasott részben nem írja le. Utal rá, hogy leborult a földre, a fejét a két térde közé tette, ennyire meghajolt (42. v.). Amikor bejelentette a csapást, hogy eső, és harmat, csak az ő beszéde szerint lesz (1Kir 17,1), még utalás sem az imádkozásra. Máshonnan tudjuk, hogy Illés mind a kétszer imádkozott. Elolvasom: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése. Illés ember volt, hozzánk hasonló természetű; és imádsággal kéré, hogy ne legyen eső, és nem volt eső a földön három esztendeig és hat hónapig: [Figyeljük? Imádsággal kérte.] És ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld megtermé az ő gyümölcsét (Jak 5,16-18). Most nem akarok az imádságról bővebben szólni, mert Akháb életével foglakozunk, de nagyon tanulságos Illés imája. Az Akháb mögött álló, és a népet is bűnbeejtő, gonosz szellemi hatalom ellen mert a bálványok mögött mindig gonosz szellemi hatalom van, a leghatékonyabb fegyver az ima. Ne felejtsük el mi sem ezt a harcainkban. Az Úr jelenlétében dőlnek el mindig a dolgok, ezért kell imádkozni. Józsuénak a győzelme is attól függött, hogy Mózes keze fel volt-e emelve, vagy lehanyatlott (2Móz 17,11). Illés hittel imádkozott, és biztos volt abban, hogy Isten meghallgatja. (2) Miért lehetett annyira biztos az esőben, hogy Akhábnak előre megmondta? Eredj fel, egyél és igyál, mert nagy esőnek zúgása hallszik [ ] menj le, hogy meg ne késleljen az eső (41. 44. v.). A szolga csak hetedszerre mondta, hogy egy kis tenyérnyi felhőcske jön a tenger felől. (44. v.). Azért lehetett biztos, mert az imádsága Isten szavára támaszkodott. Akkor is, amikor azt kérte, hogy ne legyen eső, és akkor is, amikor már azt kérte, hogy legyen eső. Amikor azt kérte, hogy ne legyen eső, erre az Igére támaszkodott: ne tiszteljetek idegen isteneket, és ne boruljatok le előttök. Különben az Úrnak haragja felgerjed reátok, és bezárja az eget, hogy eső ne legyen, és a föld az ő gyümölcsét meg ne teremje (5Móz 11,16-17). Erre hivatkozva könyörgött az Úrnak mert, ha bálványimádó lesz a nép, megharagszik az Úr, és nem lesz eső. Isten beváltotta az ígéretét. Illés nem tudta, hogy mikor végezi el Isten a munkát, és mikor részesíti őket uralkodói megbocsátásban. Amikor a Kármel hegyen a bálványpapokat kiirtották, a nép elismerte Istent egyedüli istennek, az Úr haragja elmúlt, és tudta, hogy itt van az idő. Annál is inkább, mert így kezdtük az olvasást: És lőn sok idő multán, a harmadik esztendőben, az Úrnak beszéde Illéshez, mondván: Menj el, mutasd meg magadat Akhábnak, és esőt adok a föld színére (1. v.). Tudta, hogy elközelgetett az idő. A pontos idő csak akkor jött el, amikor kiirtották a bálványpapokat, vége lett a bálványimádásnak, a nép nem sántikált tovább kétfelé, hanem elismerték, hogy az Úr az Isten. Ekkor mondhatta Akhábnak: nagy esőnek zúgása hallszik [ ] menj le, hogy meg ne késleljen az eső (41. 44. v.). Tanulság: Az imáink, a hitünk is Isten szaván, és ígéretén nyugodjon. Az nem elég, hogy azt mondom, nagyon hiszem, hogy vége lesz ennek a melegnek, és imádkozom esőért. Ez nem elég! Sok mindent be lehet magunknak beszélni, és el lehet magunkat ámítani, meg másokat is. Nagyon hihetünk, bízhatunk valamiben, de ez nem elég. Isten nem változtat azon, hogy Ő azt cselekszi, amit jónak lát. A mi imánk mindig azon nyugodjon, hogy mit mondott Isten, mert az egyezik az Ő akaratával. Ami egyezik az Ő akaratával, azt meg fogja nekünk adni. Ha így imádkozunk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy meghallgat az Úr, és megadja azt, amit kérünk, ha azt pontosan nem is tudjuk, hogy mikor, de meg fogja adni. 5.) Hogyan viszonyult Akháb Jézabelhez, a feleségéhez? (19,1. v.). Akháb, amikor hazament Jezréelbe, elmondta Jézábelnek, hogy mi történt a Kármelen, hogyan ölte meg mind a prófétákat Illés. Ez kevés volt. Nem ezt kellett volna Akhábnak tenni,

hanem Jézabelt is meg kellett volna öletnie, mert ő volt a fő felbujtó. Olvastuk az előbb: vagy a kebleden lévő feleség, vagy lelki-testi barátod titkon csalogat, mondván: Nosza menjünk és tiszteljünk idegen isteneket [ ] Hanem megölvén megöljed őt; a te kezed legyen először rajta az ő megölésére, azután pedig az egész népnek keze (5Móz 13,6; 9). Jézabelt már akkor meg kellett volna ölnie, mikor behozta a bálványimádást, csalogatta Akhábot, az első olyan szót kiejtette, hogy ide akarja hozni a Baálokat, és a Baál tiszteletét. Ha akkor nem is ölte meg, legalább most már látnia kellett volna, hogy az összes Baál és Asera próféta mind halott akkor, aki idehozta, annak se lehet más sorsa. A felesége volt, de az Ige ezt pontosan szóról szóra ezt mondja: a kebleden lévő feleség csalogat, megölvén megöljed őt, meg ne szánd. Ezek nagyon kemény dolgok, mert a bűn és a bálványimádás ilyen kemény helyzet elé állítja az embert. Akháb ezt elmulasztotta, a szíve megosztott maradt, és Jézabel folytathatta az istentelenségét. Követeket küldött Illéshez, és megígérte neki, hogy megöli őt (1Kir 19,2). Még meg is esküdött az ő isteneire. Hiába tette, nem úgy történt, de ez a gyilkos szándék benne volt. A későbbiek során Jézabel olyan bűnben keverte Akhábot, ami miatt meg kellett halnia. Amikor Isten azt mondta, hogy ahol az ebek felnyalták Nábót vérét és annak a megölésére is Jézabel biztatta őt, ott fogják felnyalni Akháb vérét is (1Kir 21,19). Tanulság: Az Isten iránti szeretet azt is jelenti, hogy gyűlöljük a bűnt, és gonoszokkal nem szövetkezünk. Az Úr Jézus mondta, két Úrnak nem lehet szolgálni, ha az egyiket szereti, a másikat gyűlöli. (Luk 16,13). Nem úgy van, hogy a hívő ember semmit sem gyűlöl. A szeretethez hozzá tartozik mindannak a gyűlölete, ami nem egyeztethető össze azzal, akit szívből szeretünk. A következő részben is, - majd, ha az Úr még megadja -, elolvassuk, hogy Akháb erre a hamis szeretetre fizetett rá. Azt mondta neki az Úr, hogy te engedted futni azt, akit én halálra szántam (1Kir 20,42). Hamis szeretet. Az Úr őrizzen meg bennünket ettől! Befejezés Még egyszer elolvasom Illés imáját, amire az Úr válaszolt: Óh Uram, Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek Istene, hadd ismerjék meg e mai napon, hogy te vagy az Isten az Izráelben, és hogy én a te szolgád vagyok, és hogy mindezeket a te parancsolatodból cselekedtem. Hallgass meg engem, Uram, hallgass meg engem, hogy tudja meg e nép, hogy te, az Úr vagy az Isten, és te fordítod vissza az ő szívöket! Akkor alászálla az Úr tüze, és megemészté az égőáldozatot, a fát, a köveket és a port, és felnyalta a vizet, a mely az árokban volt. Mikor ezt látta az egész sokaság, arczra borult, és monda: Az Úr az Isten! az Úr az Isten! (36-39. v.). Ámen. Debrecen, 2012. július 11.