Kveite: INDULÁSOM (Egy inas bemutatkozása) 1971-et írunk. Az ölbői Lenin úton hatalmas tömeg, násznép kíséri az ifjú párt. Többen arról sugdosnak, hogy a menyasszony már öthónapos terhes, de ez az akkori modern világban már nem skandalum. Végül is minden jó, ha a vége jó, s a felszín ezt is mutatja. A násznép élén a lányos apa, Páli Károly. Büszkeségének és boldogságának csak annyi a híja, hogy a másik apa, Kveite Dezső a menet végén lépdel, mert nem akar közösködni egy kommunistával. De Páli Zsuzsán, a lányán kívül mire büszke ez a falusi kovács? Arra, hogy ő az egyetlen, vashoz igazán értő ember a faluban? Arra, hogy rajta megy keresztül a patkolni való ló, a körmözni való marha? Arra, hogy ő itt a párttitkár, az atyaúristen (vagyis a Párt) balos keze, és még azt is megteheti, hogy a Pávakör után templomba jár, majd átmegy a postára, és átveszi az Izraelből minden évben többször érkező csomagot, amit a Lusztig gyerekek küldenek neki hálából? A másik konok magyar, mintha az ellenkezője lenne. Ő, Kveite Dezső, aki már tekintélyt parancsoló termetére is büszke lehet. Meg a két gyerekére, közülük is a lányára, akit apácákhoz járatott iskolába. Arra, hogy annakidején sváb lányt vett feleségül, aki boldogan mondott igent egy vagyonos, világot látott embernek. A vaszari kocsmában, ha ott voltak az unokatestvérei, azt az angolt beszélte velük, amit amerikai bányászkodásuk alatt tanultak meg.
Büszke volt arra, hogy nem úgy, mint az elöl parádézó komcsi, ő kulák és 56-os forradalmár. Vasvillával kergette el a Tsz-elnököt. Ennek ellenére vadásznak is megmaradhatott. 190 centi magas volt, száz kiló, a fejmérete 62-es, ereje legendás, üzleti érzéke kiváló. Légvédelmi tüzér volt az I. Magyar Páncéloshadseregnél. A Donnál esett fogságba, hat év múltán jött haza negyvenöt kilósan. Túlélte. Azt is, amikor betegen kerékpározott fel Vaszarról Pestre, a csomagtartón Hieró Annával, akit ki akartak telepíteni. Ő akadályozta meg. Az új rendszer se tudta maga alá gyűrni, gazdag ember lett. Beszélt angolul, németül, oroszul. Az utóbbiakat gyűlölte, ha a tévében balettot látott, mindig megjegyezte: balettozni, azt nagyon szépen tudnak a büdös ruszkik! Most pedig ott megy elől a nászmenetben, vőlegényként a legkisebb, legkedvesebb fia, akivel még számolni fog, mert inkább kőművesnek ment Pestre, minthogy otthon maradt volna a földet túrni, állatokat gondozni. Így ballagott a két jeles magyar paraszt a gyerekeik esküvőjére. Nem zavarta őket, legalábbis nem mutatták, hogy gond lenne számukra, hogy a menyasszony szoknyája elöl már kurtult, s ezt egy öthónapos magzat okozta, s azt sem tartották rossz előjelnek, hogy a házasulandók egy temetésen ismerték meg egymást. *** 1971. augusztus 11-én születtem a Péterfy Sándor utcai kórházban. Édesanyám egy külkereskedelmi cégtől ment gyes-re. Édesapám szakoktatóként majdani házunkat építette. A beugró egy autónyeremény-betétkönyvvel nyert Skoda Octavia ára volt. A többi
fusi, szatyorban az állami építkezésekről hordott tégla, és munka szakadásig. Az óvodába nem vettek fel. Nem ez volt az első kudarc életemben. Protekcióval bekerültem az Attila úti elitóvodába, ahol motoros legóval és matchboxszal játszottak a gyerekek. Csak a távolság volt nagy, reggel hatkor indultunk, hogy beérjek időre. Haza apu vitt buszon, metrón, megint buszon, vagy Trabanttal. Ha tömegközlekedtünk, az nekem a verstanulást, mesélést jelentette. Eredménye az lett, hogy a Hősök terén, ahova általános iskolába jártam, március 15-én én szavalhattam el a Nemzeti Dalt, bár érteni nemigen lehetett, mert nyolc éves koromig vasi tájszólásban beszéltem. Németül tanultam, zeneiskolába jártam, és elküldtek úszni is, mert a gyerekorvos, M. Gy. Két éve megszakításokkal jelentkező fulladásos rohamaimat asztmaként diagnosztizálta, és a kamillás inhalálás mellé felírta a vizisportot is. A medencéhez kicsi voltam, majdnem megfulladtam. A doktor szanatóriumba pénzért sem akart beutalni, akkor is ellenállt, amikor éjszakai telefont kapott, hogy mindjárt megfulladok a rohamok miatt. Egy péceli illetőségű nővér fecnire írt levele juttatott be végül a hőn áhított intézménybe, ahol hamar kiderült, hogy mindenre allergiás vagyok, de különösen a fűre, fára, virágra. Ennyit a kamillás gőzről és a mindentudó, ránézéssel diagnosztizáló körzeti orvosról. Diadal Úti Általános Iskola, úttörőcsapat. Jó tanárok, új épület, remek közösségi szellem, sport, történelem, irodalom. Szerettem úttörő lenni. Szerettem a közösséget. Volt gyerekszínpad, Szeifner Ferencné, Csetényi Anikó polihisztor vezényletével, aki olyan színészek szárnypróbálgatásainak volt részes irányítója, mint Újvári Zoltán, Mertz Tibor, Pápai Erika.
Fölvettek a Magyar Rádió Gyermekstúdiójába. Nem akartam elmenni, de édesanyám annyira erősködött, hogy engedtem. A felvételin Petőfitől a Kutyák dalát és a Farkasok dalát szavaltam. Az egyiket megalázkodva, a másikat harcosan. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy megfeleljek. A Rádióban, azon kívül, hogy gyerekszínészként foglalkoztattak minket, és engedték, hogy máshol is szinkronizáljunk, vagy filmezzünk, komoly oktatás is folyt. Ez igazi, életre szóló gyerek-egyetem volt, jó alanyokkal és hozzáértő, lelkes tanárokkal. Az irodalom szeretete már korábban is megvolt bennem, de a nagyobb megértést ennek a nevelő-programnak köszönhetem. A történelemtanárom, aki az úttörőcsapat vezetője is volt. Jó és elfogulatlan szemléletet plántált belénk. Annyira magával ragadott, amikor szónoklatokról, koronázásokról, csatákról beszélt, hogy elhatároztam: vagy politikus, vagy hadvezér lesz belőlem. A Vörösmarty Gimnázium drámai tagozatára nem vettek fel, a papíromat késve küldték át a Fürst Sándor Gimnáziumba, ahova szintén nem vettek fel. A betelt helyekre, a késői jelentkezésre hivatkoztak, meg arra, hogy nekik nem kell egy renitens színészgyerek. (Persze, oda járt Kovács Krisztián, a Hahó öcsi és a Keménykalap és krumpliorr c. filmek gyereksztárja, akit egy év után kirúgtak.) Édesanyám akkor egy szállítási vállalat szakszervezeti bizalmija volt akkor, kapcsolatban a helyi pártapparátussal is. A Párt akkor öt fiatalt juttathatott be a kerületi gimnáziumba, én lettem az egyik, és nem hoztam szégyent a mozgalomra. Nem szerettem oda járni. Ezt most írom le először. A neve azóta Fürstből Balassi lett, de más nemigen változott. Nem szerettem azt, ami átlagos, és az többnyire az volt.
Volt azonban énekkar is, amit az osztályfőnököm vezetett, nagy hozzáértéssel. Velük jártam Dániában, Olaszországban. Dánia! Azt hittem, álmodom. A Skive Gimnázium osztálytermeinek falán szexképek, lány a lánnyal, fiú a fiúval, még olyan is akadt, ahol fiú és lány. Azt persze csak később vettem észre, hogy ezek AIDS-ellenes plakátok. Óvszer- és sörautomaták, szabad ki- és bejárás az órákon, hattyúk a kerti tóban, olyan volt, mint a mesében. Nálunk dúlt az ideológia, a diri Kádár János szavaival nyitotta meg a tanévet, itt meg, ha nem volt szabad szék az iskolai zenekar koncertjén, az igazgató leült a földre. Senki sem érezte, hogy át kellene neki adni a helyét. De nem is éreztették senkivel! Miért jön ilyen későn a saját szülinapi bulijára? Üljön csak a Mao ce Tung kép alá! Uramatyám! Több se kellett! Itthon, magyar és történelem fakultációra járó társaimmal, amint hazaértünk, megalapítottuk a Pilács című reformújságot, hogy mozgalommá fejlesszük tétova diákindulatainkat. Előadásokat tartottunk a többi tanulónak Trockijról, a boksz történetéről, Hitlerről, Jézusról, Leninről és kirúgattuk a ruhatárosnőt. A mozgalmat a rajztanárunk, aki művészettörténész és egykor párttitkár volt, óvta meg a feloszlatástól, minket pedig még érettségi előtt rehabilitáltak. A nyarakat az NDK-ban töltöttem, egy Bulgáriában született barátság folytatásaként. Ezt a barátságot a Knabe családdal, a szüleim máig ápolják. Tudtam németül, és volt makkos, fehér Salamander cipőm. Az énekkarból kirúgtak, mert egy húsvéti fellépésre nem mentem el, inkább a szerelmemet néztem meg egy diákelőadáson. A hölgy azóta a feleségem, kislányom édesanyja.
Szerettem az 1988-89-es tanévet. Szabadegyetemre jártam, Nemeskürty Istvánt hallgattam, játszottam az Ascher Oszkár amatőrszínpadon, leérettségiztem. Az MSZMP Politikai Főiskolájára nem vettek fel. A felvételin az elérhető 60 pontból 58-at szereztem, de kevés pontot vittem, ezért nem lettem politológus. A Színművészeti szintén kudarc. Muszáj volt valamit kezdenem magammal, hát Nemzeti Stúdiós lettem. Különböző darabokban statisztáltam, szerepem nem volt soha, de az ámulat is elég volt, hogy láthattam a nagyokat, leshettem őket, lophattam tőlük egy-egy gesztust a jobb napokra. A stúdiós tanáraim és a diákok is azt mondták: túl kész vagyok, nem vagyok elég beteg. - Egy művész valamilyen defektből dolgozik. Te egészséges külvárosi srác vagy. Menj és dolgozz, tanulj valami szakmát, legyél pék! Nagy Zoltán színész, akkori mesterem mentett meg, próbálta kimasszírozni azt a furcsa görcsöt, amitől ledobott magáról a színpad. Tiszteltem, szerettem őt, de tudtam, ha színész akarok lenni, betegnek kell lennem. Ilyeneken tépelődtem, és közben nem vettem észre, hogy dohányzom, iszom, tiszta hülye lettem. Egy év után fölvettek az Usztics Mátyás által vezetett Bodnár Sándor Drámai Akadémia hallgatói közé. A felvételi brosúrán feltüntetett színésznagyságok az első órán már ott se voltak, lefoszlottak az ígéret néhány rojtjaként. Usztics a saját pénzéből tartotta fenn az iskolát, fizette a szaktanárokat, és megszállottként foglalkozott velünk. Kicsit más volt, mint most. Az első év végén ki akartak rúgni, azt mondták, hogy beteg vagyok, valami nem tiszta bennem. Keressem meg azt a külvárosi srácot, aki vagyok!
Maradtam. Az órák után, a nap végén a tanár úr Márait és Hamvast olvasott nekünk. Teáztunk, és megbeszéltük, amit hallottunk. Igazi esti kör volt ez, a Tusculanum Hotel bárjában. Az első nagyszínházi főszerepem Rómeó volt a kassai Magyar Thália Színházban. Kisebb megszakításokkal, majd fél évig laktam kint. Szerettem az ottaniakat, köztük élve megéreztem, milyen egyedül is vannak ők, egyenként, és vagy félmilliónyian. A szlovákokkal nem volt gondom, szeretetre méltó magyar emberek, ahogy ezt édesapám mondta egyszer. A Színművészeti harmadik próbálkozásomra sikerült. Hegedűs D. Gézán kívül senkit sem ismertem a tanári karból, bár tudtam, hogy van egy osztályvezető tanárom, de hogy kicsoda, hogyan néz ki, arról gőzöm sem volt. Akkor tudtam meg, hogy ki ő, amikor egy színházi sátor előtt beszélt a televízióban, és próbálta magyarázni, hogy a kivágott kétszáz éves gesztenyefák már öregek voltak és maguktól is kidőltek volna. Én természetvédő voltam, tüntettem Bős ellen, jártam a Szigetközben, horgászom is, egyszóval nem nagy jövőt jósoltam a kapcsolatunknak. Négy éven keresztül voltam főiskolás. Csupa nagybetűvel: FŐISKOLÁS. Éjjel és nappal. Imádtam dolgozni. Voltam beteg és egészséges, külvárosi és belvárosi, kicsattanó és defektes. Közben, ha tudtam, mint már tíz éve mindig, eljártam dolgozni az édesapámmal. Segédmunkás voltam,, újságot hordtam ki, kocsmákban voltam pultos. A keresett pénzt és egy filmes gázsit egy vállalkozásba fektettem, amit két barátom vezetett, a bevételből jutalékot kaptam, ezért nem szorultam annyira a szüleim segítségére.
Imádtam az elméleti órákat, Balassa Pétert, Lator Lászlót, de legjobban Ungvári Tamást. Tőle hallottam először részletesebben a Szabadkőművesekről. Faltam a tudását, imponált, hogy mindenhez hozzá tudott szólni, nem volt kikerült, elhallgatott téma, fekete lyuk. Ilyen szeretnék lenni egyszer, avatott ember. Olvastam én is, mindent, ami a kezembe került. Már nem kellett olvasáspénzt fizetnem az öcsémnek, hogy éghessen a zseblámpám a takaró alatt. Már nem szólt anyunak, hogy nem tud tőlem aludni. Saját szobám volt, a húszasokat nem az ő perselyébe dobtam, hanem könyvekre költöttem. A hivatásom a szakmám, és a szakmám a hivatásom. Ezt szeretem csinálni, és a mestereim - Marton, Hegedűs, Bálint nem is vették el tőle a kedvemet. Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy alattuk lettem színész, s még most is közel állnak hozzám. A főiskola végén, 1997-ben megházasodtam Azt a lányt vettem el, aki miatt kivágtak az énekkarból. A családja csupa műszaki szakemberből áll, a nagyapja az MTA tiszteletbeli tagja, vegyész, feltaláló. A testvére az UNICEF nagykövete. Apósom egy számítástechnikai céget vezet, rendszereket fejleszt a mezőgazdaság számára. Édesapja bányatiszt volt Pécsett, nagybátyja a kuvaiti Nemzeti Múzeum igazgatója volt az Öbölháború idején, iszlám-művészettörténész. Hozzá kapcsolódik érdeklődésem az iszlám iránt. Ha összejön a család, van miről beszélgetnünk. A hét év alatt, amióta színész vagyok, jó és rossz is történt velem a színházban. No meg azon kívül is. Tudom, hogy minden siker és minden tragédia, ami velem történik, azért talál meg, hogy jobb és belül gazdagabb ember, jobb színész legyek.
Hiszem, hogy a kisfiam is azért lett angyalka, hogy engem tegyen jobb emberré. Hiszem és tapasztalom, hogy a lányom puszta léte naprólnapra gazdagabbá, érzelemmel teljesebbé tesz. Ez persze valamiféle törekvés, ahogy az olvasás is az, a minél szélesebb tudás megszerzésére, és ez a törekvés a záloga annak, hogy állandó szellemi változásban legyek, és velem együtt a hozzám közel állók is változzanak. Tagja voltam a színészválogatottnak, és ami fontosabb, befogadott a Színész-Trabucco Horgászcsapat is. Hogy milyen ember lehetek én? Hát ilyen! Vagy talán olyan, mint az öblői násznap 1971-ben, amikor olyan sok szín és akarat került egybe miattam, aki még nem is voltam. Nyitott szem és várakozásteli tekintet, előre lépdelek én is, mint a násznép, van célom, van értelme az életemnek. Bízom a jövőben, a múlt pedig csak a jövő miatt érdekel.