Tamási, 2011. november 30. A vadászat és a vallás erkölcs és vadászat c. előadás Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mindenekelőtt, kérem, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak a megtisztelő meghívásért Antli István úrnak, az Országos Erdészeti Egyesület Tamási Helyi Csoportja elnökének, valamint Gőbölös Péter úrnak, a Gyulaj Erdészeti és Vadászati Zártkörűen Működő Részvénytársaság vezérigazgatójának. Nyugodt szívvel elmondhatom, hogy mindkét szervezet irányában őszinte elismeréssel vagyok, hiszen az Országos Erdészeti Egyesület Magyarország egyik legrégibb 1866-ban megalakult társadalmi szervezete, amely annak idején megadta a keretet ahhoz, hogy az alapfokú végzettségű szakemberek képzésének szükségességével is foglalkozzanak. Ennek eredményeként, elsőként 1883-ban Szeged-Ásotthalmán nyílhatott meg Erdészeti Szakiskola, amelyet még további három követett, közöttük az én szeretett alma materem is. Most, amikor ezt az előadást tartom, köteles tisztelettel adózom annak az intézménynek, mely 1885-ben Temesvár-Vadászerdőn alakult meg, s amelynek a trianoni békeszerződés után előbb Tatára, majd Esztergomba kellett költöznie, mígnem letelepedhetett Sopronban, ahol immáron 61 éve neveli az erdész, 21 éve a faiparos és 11 éve a természetvédő diákokat szakemberré. Én magam 1994-ben végeztem ott, és köszönetet mondok Istennek, hogy részem lehetett benne. Gőbölös Péter úrral, a Gyulaj Erdészeti és Vadászati Zártkörűen Működő Részvénytársaság vezérigazgatójával a Bács-Kiskun megyei vadásznapokon találkoztam, s most legutóbb Kalocsán, az országos vadásznapon. Már többször szót ejtettünk arról, hogy egy előadás keretében időt kellene szentelni a vadászat és a vallás, ill. a vadászat és az erkölcs kapcsolódása témának, és ezt mindketten olyannyira komolyan gondoltuk, hogy jelen idő szerint éppen ez zajlik annak a nagymúltú vadászterületnek a közepén, ahova eddig még nem adatott meg személyesen ellátogatnom, de a szakirodalomból amennyire lehet ismerem, gondolok itt az 1923-as Rimler-bikára, amely 1937-ben a berlini nemzetközi vadászati kiállításon lett világrekorderré, vagy a Fehér Lajos akkori miniszterelnök-helyettes által elejtett 65 -ös ill. 69 -es bikákra ez utóbbi hivatalos bírálatára éppen az 1971-es, Budapesten megrendezett 1
világkiállításon került sor. De az 1970-ben elejtett Tolnai-bika ill. az 1972-ben Kádár János által lőtt dámbika ami 20 évig őrizte vezető helyét a világranglistán, mind-mind olyanná teszi ezt a helyet, ahova megtiszteltetés érkezni. Ez után a rövid bevezető után szabad legyen az előadás témájának kibontása előtt azt a megjegyzést tenni, hogy meglehetősen gazdag kérdéskört takar A Vadászat és a vallás cím. Sok a kapcsolódó téma, meglehetősen nehézzé téve ezzel az előadónak azt, hogy időbeli korlátokba jelesül 45 percbe férjen és ne kalandozzék el az egyébként rokon-területekre. Pap-ember lévén és a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége helyi csoportjára tekintettel először szentírási alapokra helyezem a gondolatmenetet, majd a vadászat történelmi-kulturális szövegkörnyezetére térünk ki, ezután pedig a szakma képviselőinek szeretnék kicsit jobban kedveskedni a mondanivalómmal. Végezetül az erkölcsi-etikai megfontolások következnek és zárják le az előadást, átadva helyüket a fórumnak, a kérdéseknek. I. rész A vadászat, mint tevékenység, a természethez való viszonyunk szemszögéből a hit szemüvegén keresztül nézve. Titkon remélem, hogy ez segítség lesz abban is, hogy a saját- és embertársaink életét, de a növény- és állatvilág életét is más megvilágításban lássuk és értékeljük. Mivel a Teremtő Isten önmagához hasonlónak alkotta az embert, Ő a mi példánk, vegyük szemügyre először azt, hogyan viszonyul Ő alkotásaihoz: Te öntöd a források vizét patakokba, a hegyek közt csörgedeznek. Inni adsz a mező vadjainak, füvet nevelsz az állatoknak, és növényeket, hogy az ember jóllakhasson. (Zsolt 104, 10-11, 14) Isten ismeri minden teremtményének szükségleteit, és gondoskodik róluk. Nála mindennek célja van. Az állatok is mintegy tudnak arról, hogy függnek Valakitől, hogy nem kizárólag rajtuk múlik az életük alakulása: Te hozod a sötétséget és ránk köszönt az éj, s az erdő vadjai körülhúznak. Az oroszlánkölykök zsákmányért ordítanak, Istentől követelik táplálékukat. Rád vár minden élő, hogy ételt adj nekik a kellő időben. (Zsolt 104, 20-21; 27) Nem véletlenek lánca az élet, hanem Valaki a kezében tartja, átlátja a dolgokat. Jézus Krisztus szavai csengenek a fülünkbe: Ugye két 2
verebet adnak egy filléren? S Atyátok tudta nélkül egy sem esik le a földre (Mt 10,29) Hogy mennyire Istené minden, mennyire Őtőle függ az egész teremtettség, azt a következőképpen fejezi ki például az 50. zsoltár, amelyben maga Isten szól így: Halld meg, népem, beszélni fogok, Izrael, ellened tanúskodom. Perbe szállok veled és szemed elé tárom vétkeidet, én az Isten, a te Istened. Nem áldozataid miatt feddlek meg, égőáldozataidat látom szüntelen. Nem tulkot akarok elvenni házadból, sem kecskebakot a nyájadból. Hiszen az erdő minden állata enyém, épp úgy, mint hegyeim ezernyi vadja. Ismerem az ég minden madarát, s mi a réten mozog, azt is ismerem. Ha éheznék, nem szorulnék rád, enyém a földkerekség egész teljessége. Talán a tulkok húsát eszem, vagy a bakok vérét iszom? A dicséret áldozatát vidd az Úr elé, s váltsd be fogadalmad a Fölséges előtt! Aki tisztel engem, az a hódolat áldozatát hozza! (Zsolt 50, 7-14a, 23a) E versek tudatosítják bennünk, hogy az embernek éppúgy nincs semmije önmagában, mint a többi teremtménynek. A jó és a rossz küzdelmének lezárulásáig Isten tartja életben még a gonoszság fejedelmét és annak követőit is: esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is, jó a hálátlanokhoz és a gonoszokhoz. (Mt 5,45b; Lk 6,35b) Tehát fizikailag minden lény Tőle függ. A Mindenható képességeit felfogni: ez próbára teszi az ember értelmét, hitét. Mégis, mivel a Szentírás szava ez, megerősíthetjük magunkban, hogy mindez így igaz. Elakad a szavunk, hogy Isten szeretettel a sajátjainak vallja az ég madarait és a mező vadjait, egyenként számon tartja, tudja, ismeri őket. Tévedés azt hinni, hogy a Teremtő Isten örömét, kedvét lelné az állatáldozatban. Ő soha nem gyönyörködik a meghaló halálában. Az ószövetségi áldozati rendszer kizárólag az ember föleszméltetése, felrázása érdekében létesült, szükséges rossz volt. Az Úr milliónyi alacsonyabb rendű teremtményét azért volt hajlandó az eljövendő helyettes áldozat jelképeként az ember kezébe adni, hogy az ember ne haljon meg bűne büntetéseként rögtön, hanem időt kapjon gondolkodni a saját önzése következményeiről, és maradjon lehetősége a jót választani. Minden feláldozott élet Krisztus helyettünk vállalat halálára mutatott. Isten nagyon sok teremtményét áldozta fel így az emberért. Nagyon sok nálunk magasabb rendű teremtményét pedig az ember megsegítésére rendelte. Isten angyalairól mondja a Szentírás: Nemde ők 3
mind szolgáló lelkek? Azok szolgálatára vannak rendelve, akik majd öröklik az üdvösséget. (Zsid 1,14) Sőt Fia révén még Önmagát is értünk szolgáltatta ki a keresztáldozatkor. Semmink sincs önmagunkban, de Isten mindenét nekünk ajándékozta. Lássuk továbbá, hogy mit mondott Isten a teremtéskor az embernek a természettel kapcsolatban: «Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog (...) Nektek adok minden növényt az egész földön, amely magot terem, és minden fát, amely magot rejtő gyümölcsöt érlel, hogy táplálékotok legyen. A mező vadjainak, az ég madarainak s mindennek, ami a földön mozog és lélegzik, minden növényt táplálékul adok.» Úgy is történt. (Ter 1,28-30) Az ember uralomra született, de az Isten fogalma szerinti uralomra: rendezheti, előrelátóan alakíthatja a környezetét, táplálhatja, gondoskodhat róla, értelmesen használhatja oly módon, hogy mintegy szolgálja ezzel. Az Édenben az ember közvetlen kapcsolatban élt a természettel. Minden állat és az ember is növényevő volt, így nem szolgáltak táplálékul egymásnak. Nem volt félelem. A bűn azonban mindezt elrontotta. A vízözön után már módosította rendeletét az Úr: «Töltsétek be a földet. A föld minden állata, az ég minden madara, a föld minden csúszómászója és a tenger minden hala féljen és rettegjen tőletek: a kezetekbe adom őket. Minden, ami él és mozog, szolgáljon nektek eledelül, mindent nektek adok, mint a zöld növényt.» (Ter 9,1-3) Megjelent a félelem, kialakult a tápláléklánc, az ember-állat viszony degenerálódott. Az ember megtanult ugyan szelídíteni, de még a házi kedvencekből sem tűnt el teljesen a félelem. És vajon kinek jó a félelem? Ez a föld a félőlények lakhelye mindaddig, amíg létezik a bűn. Nos, miután láttuk, miként jött létre a tápláléklánc, hogyan romlott el az ember-állat viszony és jelent meg a vadászat-eseménye, nézzük meg röviden, hogyan alakult az ezen tevékenységhez kapcsolódó kultúra az emberiség történelmében. 4
II. rész A modern ember kialakulását és fennmaradását az anyagi kultúra fejlődése és annak az értelemre való folytonos visszahatása tette lehetővé. Mindezzel egy időben a szellemi kultúra csírái is kibontakoznak. Az ember kezdte megérteni, leképezni magának a világot, annak történéseit, s ezt nem tehette más módon, mint ahogy azt ő megélte: cselekedetein keresztül. A világot eleinte számára elsősorban a létét biztosító vad és annak vadászata jelentette. Hitvilága e köré csoportosult, a világban elsősorban azt látta meg. Nem véletlen tehát, hogy az első ábrázolások kizárólag a vadról és a vadászatról szóltak gondoljunk (Les Combarelles, Les Eyzies, Lascaux, Rouffignac vagy) Altamira barlangjainak festményeire. De ugyanilyen ábrázolásokat láthatunk Dél- Afrikában vagy a Szaharában, a Tasszili-hegységben is. Hihetetlenül kifinomult, jó megfigyelőképességről tesznek tanúbizonyságot ezek a barlangrajzok. Ugyanezt tapasztaljuk a szibériai ősvadászoknál, akik nyírfakéregbe metszették állatképeiket. Nem túlzás azt állítani, hogy az első képzőművészek vadászok voltak. A rituális barlangfestményeknek helyet adó barlangok az első áldozati helyek is voltak, ahol vadászat előtt támogatást kértek vagy utána hálát adtak isteneiknek. A többnyire állatistenek köszöntése alakíthatta ki a zenét és a táncot is. A vadászat azután az ókorban és a középkorban is a hitvilág meghatározó, igaz már nem domináns eleme, de változatlanul a képzőés iparművészet egyik fő tématerülete maradt. Mezopotámiában a vadászat mint uralkodói kiváltság hívta életre Nimródnak (magyarul Ménrót), a vadászok ősapjának tiszteletét. Egyiptomban (Kr. e. 3000) a vadászat szórakozását lépten-nyomon fellelhetjük a korabeli ábrázolásokon. Az ókori Hellaszban Artemisz tiszteletére Epheszoszban (későbbi nevén Szmirnában) templomot emeltek: az Artemisziont az ókori világ hét csodája egyikeként tartják számon. Olyan nagy gondolkodók értekeztek a vadászatról, mint Szókratész, Platón, s Xenophón nevéhez köthető az első vadászkönyv írása. A föníciai ugyan elsősorban hajós nép volt, mégis tisztelték Tanitot a vadászat istennőjét, aki a hellén Artemisznek feleltethető meg. A Római Birodalomban a legkiválóbb elmék mint Cato, Varro, Plinius, Horatius, 5
Ovidius Naso írásaiban olvashatunk a vadászatról. Oppianosz jegyzi azt a Caracallának ajánlott tankölteményt a Künégétikát amelynek eredeti szerzője a már említett görög Xenophón volt. A rómaiak Dianát tisztelték a vadászat istennőjeként, aki kezdetben a nők és az anyák segítője volt, s a görög hatás érvényesülésekor fedezték fel benne Artemiszt, a termékenység istennőjét, így vált egyszersmind a vadászok oltalmazójává is. Mindemellett a természeti népeknél s az alkalmasint a napjainkig túlélő vadásztörzseknél a legkülönbözőbb állatfajoktól való származtatás mondái, a totemábrázolások, a sámánoknak vad képében, maszkjában való megjelenése valószínűleg az őskori viszonyoknak egyfajta túlélését jelenthetik. A közép- és újkorban a nemesi vadászatok fontossága, a vadászati tevékenységnek a mindennapokban betöltött szerepe az építő-, a képzőés iparművészetben, de az irodalomban, sőt a zenében is visszatükröződött. Szebbnél szebb vadászkastélyok épültek, a legkiválóbb festők és szobrászok teljesítették a vadászati témájú megrendeléseket, s a vadászatokon és azok szünetében zenével szórakoztatták a résztvevőket. A vadászat esetenként a mértéktelenséget az öldöklést is felszínre hozta, amit a vadállomány sínylett meg. A kereszténység, Jézus Krisztus szeretetüzenete lehetőségeket kínált az Európában kialakult féktelen vadüldözés megoldására is. A katolikus egyház szentjei a mértékletesség és a vad védelmének üzenetét hirdették Krisztus jelével, a kereszttel. Erre példákat a II. században élt Szent Euszták (Eustachius), illetve a VII. században élt Szent Hubertus legendái szolgáltatnak. Mindkettejük látomásában egy olyan szarvasbika jelenik meg, amelynek agancsai között kereszt tündököl, s az Úr mértékletességre inti őket a vadászatban. Az ugyancsak VII. századi Szent Egyed (Egidius) remeteként Provence-ban a saját testével védett meg egy szarvasünőt a vadász nyilától. A keresztény Európában aztán ez a szellemiség formálta a vadászat gyakorlatát és szokásait. Ezzel a fejlődéssel párhuzamosan a magyarság történetét is befolyásolta a természetközeliség, a vadászat dominanciája, igaz elsősorban az őshazában, illetve azokon a területeken, ahol tartósan megtelepedett. Eredetmondáink az elveszett ősvallás elemeit és a keresztény krónikaírók ismereteit és szándékait egyaránt tükrözik. Így 6
lehet az, hogy Anonymus Noé fiától, Jafettől származtatja Gógot és Magógot, s az utóbbitól eredezteti Attilát, Álmost és az egész magyar nemzetet. Kézai Simon szerint Jáfet fia volt Ménrót (Nimród), s az ő, valamint Enéch (Emese) gyermekei voltak Hunor és Magor, a hunok és magyarok ősei, akik nagy vadászok voltak. A csodaszarvas legendájában ők ketten szarvasünőt űzve jutnak el a Meotisz mocsaraiba, ahol Dul király lányait elrabolva megalapítják a hun és magyar nemzetet. Emellett közismert, hogy mind a tajga, mind az erdőssztyepp népeinél (hun, osztják, szkíta stb.) kultikus állat volt a szarvas, az ősanya szerepét betöltő szarvasünő. Így lett a magyarság eredetmondájában is szerepe a szarvasnak. A sztyeppei népeknél azonban a ragadozó madarak tisztelete is megjelenik, így válik a szarvasnak társ-totemállatává egy héja-forma madár, ahogy Anonymus írta, vagyis a turul. Emese álmának mondája Álmos születését beszéli el. Emese (Enéh = ünő) álmában héja-forma madár jelent meg, amely rászállott és teherbe ejtette. Mivel a gyermek születését álom jövendölte meg, neve Álmos lett. Emese méhéből sebes patak fakadt, mely nem a saját földjén növekedett meg. Ágyékából dicső királyok származtak. A turul mutatta meg a monda szerint eleinknek a Kárpát-medencébe vezető utat is, s terjesztette le rájuk védő szárnyait. A vadászat gyakorlatát a fent elmondottak alapján egyfajta kettősség határozta meg. A.) Az egyik a katonáskodással való együttélésből származó külsőségek átvétele, úgymint az egyenruha használata, a terepi életet kényelmessé tevő eszközrendszer alkalmazása, a társas vadászatok katonai hadműveletszerű levezénylésének egykori módja (pl. kürtök használata). Érdekes, hogy a haditechnika fejlődésével a harcászatból mindez kiveszett, így a vadászat jelenlegi szokásrendszere részben annak a kornak a megidézése is. B.) Másrészt pedig és már a vadászszentek megjelenítése is ezt mutatja előtérbe kerül a vadászatnak egy más dimenziókat érintő, lelket építő szerepe is. Ezzel hozható összefüggésbe kezdetben a szépirodalom, majd a szakirodalom megjelenése. Mindkettő művelése igényelte a latin mellett a nemzeti nyelvek általános fejlesztésén túl a szaknyelv kialakítását is. Magyarországon ehhez a német nyelv felváltásának igénye is társult, hisz 7
a Magyar Tudományos Akadémia eredeti célkitűzése is mindenekelőtt ez volt. Talán nem véletlen, hogy az első magyar nyelvű szakszószedetgyűjteményt Pák Dienes Vadászattudomány című, Budán kiadott munkájának (1829) hetedik fejezete tartalmazza Magyar vadász-szavak és kifejezések címmel. Pákról tudni kell, hogy annak a gróf Károlyi Györgynek a pártfogását élvezte könyvét is neki ajánlotta, aki negyedmagával (gróf Széchenyi Istvánnal, báró Vay Ábrahámmal, gróf Andrássy Gyulával) a Magyar Tudós Társaság alapító tagja volt. A könyv megjelenésétől a magyar vadászati nyelv gyors fejlődésnek indult, s a szak 180 év alatt nagykönyvtárnyi alkotást produkált, számtalan szakfolyóiratot indított és működtetett, elmélyítve, formálva, a kor szellemiségéhez igazítva a magyar vadászati kultúrát, valamint a vadgazdálkodás-vadászat tudományát. Napjainkban a vadászati kultúra ápolása új reneszánszát éli, ennek egyik legfőbb letéteményese a Vadászati Kulturális Egyesület. III. rész Nagyvonalakban áttekintve a vadászat történetét kiviláglik, hogy a vadászatnak az állat elejtése nem kizárólagos célja. Bár elsődleges célja valóban a birtoklás, a vad megszerzése (gondoljunk vissza az előadás elején elhangzottakra, amikor a bűnbeesést és vízözönt követően Isten az ember kezébe ad minden élőlényt, hogy táplálékul szolgáljon neki: Ter 9,1-3), ennél mégis fontosabb a vad elejtéséhez vezető út, maga a vadászati tevékenység. Úgy tűnik, hogy a vadászatnak nem feltétlenül lényege az, hogy sikeres legyen. (A ragadozók vadászata esetében is csak minden 8-10. kísérlet eredményes.) Gróf Széchenyi Zsigmond ezt úgy fogalmazta meg a mai ember nyelvén az Ünnepnapok című művében, hogy A vadászat vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás. Ebből következik, hogy az igazi vadászat lényegén mit sem változtatott, hogy eszköztára miként fejlődött. A vadászat lényege nem a kelléktárban rejlik, az legfeljebb szükséges a tevékenység folytatásához. Ellenkezőleg, a vadász a technika tökéletesedésével fokozatosan korlátokat kezdett állítani magának, hogy a fejlődésből fakadó esélyegyenlőtlenséget kiegyenlítse, hogy a vadászat az maradjon, ami, és ne váljék puszta mészárlássá (és innentől lassan az etika-, az erkölcs és vadászat kérdéskörét is el kezdjük boncolgatni). A mai vadászatba az ész amely mindig kölcsönkapcsolatban állt a vadászattal úgy avatkozik 8
bele, hogy korlátokat állít önmagának, megszabja tevékenységének határait. Vagy idézhetjük Ortega y Gasset spanyol filozófust: A vadászatban mint sportban... az ember a legszabadabb módon lemond felsőbbrendű emberi voltáról. A vadászat kérdéséhez óhatatlanul hozzátartozik az elejtés (durvább megközelítésben az ölés) pillanatának megélése. Megint csak Ortegát idézhetjük: A jó vadászhoz hozzátartozik a nyugtalan lelkiismeret a halállal kapcsolatban, amit éppen ő hoz a pompás állatra. Tudnunk kell azonban, hogy ez a megközelítés, az élet-halál misztériumának ilyen mélységű megélése viszonylag új keletű. Az élet megtartásának csak történelmünk utóbbi néhány évszázadában van mértékadó módon erkölcsformáló értéke. Korábban a halál évezredekig a mindennapok része (tehetetlenség a betegségekkel, járványokkal, éhínséggel, háborúkkal szemben), inkább súlyos realitás, mint rejtély volt. A halál rejtélye a vadászetikában viszont megsokszorozódik az állat rejtélye miatt. Bár a tudomány tárháza bőséges, mégis keveset tudunk a vadászott fajok életéről, így igazából titokzatos életük, a miénkénél sokkal kifinomultabb és hatékonyabb szerveik jelentik azt a védőpajzsot, amely mind a mai napig egyenlő ellenfeleké teszik őket velünk. Ma is érvényes a szabadterületi vadászat során a ragadozókkal kapcsolatban említett 1:8-10 zsákmányolási arány. Már csak azért is, mert ahogy elhangzott a vadász korlátokat állít önmagának. A nyugtalan lelkiismeret és a vad ősidőktől fogva megélt tisztelete vezetett a közép-európai vadászati kultúrában az elejtett vad formai megtiszteléséhez is. A ravatal, a levett kalap, az utolsó falat, a seb elfedése, a főhajtás vagy az adott faj egyedének halálát zengő kürtjel, mind a legyőző atavisztikus tiszteletét fejezi ki a vad, az elvett élet előtt. Ez a tevékenységsor kiváltja a lelki megnyugvást is. Ugyanakkor a sikeres vadászat az elmondottakkal együtt is győzelem, amelynek emlékét, valamint tárgyiasult formáját (trófeás vad esetében a trófeát) magával viszi a vadász. A trófea amely hajdan a győzelem jelképe és egyben bizonyítéka is volt élethossziglani megőrzése mára éppen a vad tiszteletének jelévé, a vadászat és a vad emlékévé vált. 9
A mai vadász tehát korlátokat, mindenekelőtt etikai korlátokat szab magának. A Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács (CIC) 1992. május 26-31. közgyűlése fogalmazta meg a Vadászat Kódexét, és javasolta, hogy minden vadász tartsa tiszteletben és alkalmazza a vadászmagatartás e normáit. Ezeknek az elveknek a betartása a vadászatot integrálja a modern társadalomba, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a jövő nemzedékei is űzhessék, folytathassák ezt a nemes mesterséget, azaz: Isten akaratából gondozzák-őrizzék a teremtett világ javait, amelynek elengedhetetlen része a vadgazdálkodás is. A hivatkozott etikus önkorlátozás és erkölcsös vadászmagatartás alapelvei a következők: Az első elv: a vadon élő állatoknak, mint alapvető természeti forrásnak a tisztelete A vadászatot úgy kell értelmezni, mint a vadon élő állatvilág bölcs hasznosítását, mint egy megújuló természeti forrás aratását. A fajok és élőhelyeik védelmével a vad megújuló természeti érték marad. Ugyanakkor egy terület kezeléséért felelős vadgazdának meg kell akadályoznia a vadállomány erős túlnépesedését is, mert az tönkre teheti saját és más fajok környezetét. A vadászoknak fel kell ismerniük a vadon élő állatok gazdasági értékét is: értékelendő és megbecsülendő kincset jelentenek. A második elv: a vad mint élőlény tisztelete A vadász köteles kerülni a vadászat során az állat sebzését és bármilyen szenvedését. A vadat gyorsan és humánusan köteles elejteni, alkalmas fegyvert kell használnia, nem lőhet nagy távolságra, fel kell kutatnia az elejtett vagy sebzett állatot, tisztelnie kell az élő és elejtett állatot egyaránt, mint a természet részét, nem tekintheti haszontalan tárgynak vagy egyszerűen a vadászati kikapcsolódás tárgyának. A vad tisztelete azt jelenti, hogy a vadász a vadat ne rekordhajhászásból, a trófeanagyság vagy a terítékmennyiség miatt lője. A vad tisztelete miatt az állat ügyességének és a vadász által alkalmazott módszereknek összhangban kell lenniük. Nem használhat aránytalan eszközöket a vad felkutatásában és követésében, foglyul ejtésében. A harmadik elv: a természet más használóinak vagy hasznosítóinak a tisztelete 10
A vadászok az emberek azon kis csoportját képezik, akiknek fegyverviselési és- használati joguk van. A fegyverhasználatnál különös figyelmet kell fordítaniuk a vadászati törvények előírásaira, a fegyverkezelés szabályainak szigorú és biztonságos betartására. Fontos, hogy a természetet élvező más használókkal egyezségre jussanak a terület hasznosításában, főleg bizonyos időszakokban. A vadászoknak viselkedésükkel meg kell mutatniuk, hogy ők a vadon élő állatvilág védői. A negyedik elv: a természet tisztelete a maga egészében A vadászat nem okozhat kárt a természet más elemeiben, a vadászoknak el kell kerülniük a környezet szennyezését. A vadgazdálkodási, vadászati tevékenység során csak a tájba, a környezetbe illő eszközöket használhatnak, illetve ilyen berendezéseket építhetnek. A fajok sokszínűségét nem rombolhatják le egyetlen vadfaj érdekében. A vadászat úgy értendő, mint a vadon élő fajok gondos és felelősségteljes kezelésének módja. A jövőben a vadászat szerepe világosan meghatározandó, s szabályait az egész társadalomnak el kell fogadnia. A vadászok e szabályokat úgy alkalmazzák, hogy szem előtt tartják a természet és a környezet védelmét. Így a XXI. század vadásza a tudás embere lesz, aki fel van vértezve intelligens nemeslelkűséggel is. Az erkölcs, mint tudjuk: norma- és magatartási rendszer, mely a különböző közösségek keretei között alakul ki, s amely nemzedékről nemzedékre hagyományozódik. Legfőbb őre és ébren tartója a lelkiismeret, mert míg a törvények betartása felett küldő hatalmak őrködnek, addig az erkölcs elvei és elvárásai a belső késztetés eredményeképpen érvényesülnek. A jog kívülről szabályoz, az erkölcs belülről vezérel. A jog épít az erkölcsre és az erkölcsöt is erősíti a jog. De az erkölcs hatóköre tágabb. A jog az erkölcsösség minimuma, hisz az írott törvények betartása a bonyolult élethelyzetekben gyakran kevésnek bizonyul Minden szakmának, hivatásnak megvannak a maga erkölcsi szabályai. A vadászerkölcs sem más tehát, mint egy szakmai erkölcs, ugyanakkor mégis kitüntetett helye és felelőssége van a szakmai erkölcsök sorában, hisz rendkívül bonyolult viszonyrendszerek keretei között érvényesül. 11
Mert az erkölcs: viszonyrendszer. Azt fejezi ki, hogy miképpen viszonyulunk bizonyos dolgokhoz. A vadászerkölcs a természethez való viszonyt, a vadhoz való viszonyt, a vadásztársakhoz való viszonyt és a társadalom nem vadászó többségéhez való viszonyt szabályozza. A legnagyobb magyar vadász, Széchenyi Zsigmondot azt mondotta róla, hogy: a nemes vadászszenvedély legszebb cégére, legelőkelőbb ismertetőjele: a jóindulat. A vadászerkölcs. Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az ember és a természet sokrétű és bonyolult kapcsolatrendszerének legautentikusabb megnyilvánulási formájáról amely egyszersmind az egyik legkülönlegesebb, legnagyobb felelősséggel járó tevékenység is, a vadászatról gondolkodtunk közösen. A vadászatról, amely nem csupán a természetben, de magában a vadászó emberben is folyamatos változásokat indukál. Akkor tölti be hivatását, ha jobbá tesz. A vadászatot a kultúra és az erkölcs emelte fel az egyszerű zsákmányolás szintjéről a nemes szenvedélyek és a vadállomány felelős kezelésének társadalmilag is igényelt és elismert szintjére, és a jövőben is csak a kultúra és az erkölcs tarthatja fenn. S ehhez még csendben hozzáteszem: a hit, hiszen Isten akaratából lettünk őrzői és gondozói ennek a teremtett világnak, és benne minden élőlénynek. Befejezésül, hangozzék fel Sík Sándor papköltő, Erdei mise c. költeménye. Erdei mise Csepp asztalon éppen csak annyi hely, Hogy elfér rajta Tányér és Kehely. A kis szobában annyi levegő, Hogy elfér benne négy-öt térdelő: A házinép imádkozik velem: Fölöttünk szénapadlás, azon felül a menny. Két-patak-parton, erdő közepén, Zöld hegyek alján mondom a misém. Belecsengenek, belezsonganak 12
Kántoros kedvű kicsi madarak. Az erdőből is ide-idezeng A tölgyek orgonája. Így még nagyobb a csend. Jertek, jertek, világ kicsinyei, Csendben az Istent dicsőíteni. Jertek, ti szépek, hívek, boldogok, Csengőm szavára elnémuljatok, És meghajoljon valamennyi térd Az Isten árnyékában didergő nagyokért. /Sík Sándor/ Köszönöm megtisztelő figyelmüket! Felhasznált irodalom: Békés Sándor Az igaz vadász Faragó Sándor Miért vadászunk? Nyitrai Mónika A Biblia természetszemlélete 13