Készítette: Tóth Anita Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék A magyar nyelvészet Kolumbusza (Bárczi Géza) Bárczi Géza József 1894. január 9-én született Zomborban. Édesapja Bárczi Iván, pénzügyminisztériumi titkárhelyettes, a Trencsén megyei Baánban született. Édesanyja a pusztaszántói születésű Sántha Adalberta. A Bárczi családnév egyszeri (1894) előfordulásából arra következtethetünk, hogy Bárczi Géza után a családnak Zomborban nincs leszármazottja. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy Bárczi Zomborélményének nem történelembe ágyazott generációs mélyemlékezet az alapja, amelyre az esetek többségében épülni szokott az ember egész személyisége. Szülei Ipolyságban házasodtak össze 1884-ben. A nem korán jött gyermek zomborisága egyféle véletlennek tekinthető: a város nem más, mint apja hivatali állomáshelyeinek egyike. Bárczi Iván annyira nem ért rá (talán nem volt szándékában) gyökeret engedni Zomborban, hogy fia születésekor már Nagyenyeden volt állami tisztviselő, s még fia világrajövetelének a napján sem tartózkodott odahaza. A család legfiatalabb tagja, ha jól meggondoljuk, szülővárosától semmit sem kapott örökségbe, de a Bárczi név Zombor számára is csak egy lakosságnyilvántartási bejegyzés s anyakönyvi adat. Az idegenség kölcsönös: a város temetőjében nem nyugszi egyetlen Bárczi- vagy Sánthaős; sem apai, sem anyai rokon, nem lakja a város egyetlen házát sem; egyetlen tér, utcaszöglet, sétány, park, de még egy kapualj vagy kerítés sem idéz majd fel az iskolás gyermekben semmiféle reminiszcenciát; nincsenek családi históriák, mendemondák jóságos nagybácsikról vagy szeszélyes nagynénikről, még csak tipikus bácskai rokonokról sem, akikről már a harmadik generáció sem tudja megbízhatóan kibogozni a kapcsolatok szövevényes szálait, de mégis csak általuk kerekedhet ki s válhat teljessé a családi tabló. Lehet, hogy az önmagára utaltság korai felismerése is hozzájárult ahhoz, hogy megvilágosodjék előtte: csak önmaga lehet sorsának a kovácsa. Ez az életfelfogás pedig rendszerint nem a líraian lágy, érzelgésre hajlamos, révedező lendület melegágya, sokkal inkább a céltudatos, fegyelmezett és logikus gondolatvilágú, tetteiben következetes emberi mentalitásé. Az életpályák néha kacskaringósan kezdődnek. Az ifjú Bárczi Géza mindenképpen botanikus szeretett volna lenni. Majd belevetette magát az eszperantó nyelv tanulásába. Ez volt az első idegen nyelv, amelyet megismert. Gimnazista korában a turkológia megszállottja lett. Sztankovits (Szenteleky) Kornél és Géza egészen 1911-ig, sikeres érettségi vizsgájukig, nyolc éven át a zombori gimnázium egyazon osztályába jártak. Már itt elmondhatjuk azonban, hogy közös önképzőköri szereplésük, a mindkettőjüket jellemző irodalmi vonzalmak s ugyancsak lelki rokonságukra valló költői próbálkozásaik ellenére sem alakult ki köztük mélyebb barátság, talán még különösebb érdeklődés sem egymás iránt. A köztük kétségtelenül meglévő alkati különbség az oka ennek. Bárczi racionálisabb, gondolataiban fegyelmezettebb, 1
céljaiban határozottabb és ambiciózusabb volt, mint színesebb lelkivilágú, meditálásra hajlamosabb, a realitások iránt kevésbé fogékony, álmodozóbb természetű Sztankovits Kornél. Bárczi érdeklődésének elsőrendű tárgya a nyelv mint olyan. Tanáruk dr. Kohlmann Dezső a következőket mondja róluk: Csak két diákom tévesztett meg hosszú tanári pályafutásom alatt. Az egyik Sztankovits Kornél volt. Biztosra vettem, hogy festő lesz. Már a negyedikben Cimabue-ról írt tanulmányt, s oly tökéletes tájképeket festett, hogy még szegény Juhász Árpád is összecsapta a kezét. A másik Bárczi Géza, aki a nyolcadikban eszperantó-klubbot alapított. Minek magának az eszperantó, kérdeztem tőle. Mert ki akarok törni a magyar nyelv börtönéből, mondta. Szarvas Gábor után a magyar nyelv legnagyobb tudósa. Az Arany Jánosról elnevezett irodalmi önképzőkörön kívül, amelyben a legváltozatosabb tisztségeket töltötte be, íróként s költőként nemegyszer fellépett, s jutalmat is nyert, ott találjuk a gyorsíró kör legaktívabb tagjai és díjazottjai között, de a Segítő Egyesület vezetőségi tagjainak a sorában is, sőt annak ellenére, hogy testnevelésből legfeljebb a 2 ( jó ) érdemjegyig vitte, mégis az érettségi előtti időkben vállalta még az 1910 novemberében alakult Tornakör választmányi tagságát is. E sokoldalú munkássága, de különösen a mindig jeles tanulmányi eredményei folytán mind a nyolc tanév alatt fél vagy egész tandíjmentességet élvezett, többször pedig jutalmat nyert különféle szereplése, föllépése vagy írásbeli munkája alapján. Bárczi Géza a következőképpen látta ezt az időszakot: Iskolámra mindig jó emlékkel gondoltam és gondolok vissza, s tanuló-koromban is szerettem az iskolámat. Tanáraimat is nagyjában ugyanúgy ítéltem meg akkor, mint most. Általában úgy látom, hogy az iskola sokat tett abban az irányban, hogy a könyv szeretetét, a szabadság megbecsülését, és az emberi gondolat tiszteletét belém oltsa. Általános ösztönzésen és az érdeklődés felkeltésén kívül sok hasznos ismeretet kaptam az iskolától. Meglehetősen megtanultam latinul, kizárólag az iskolában szerzett német nyelvi ismereteim képessé tettek arra egyetemi tanulmányaim során, hogy a német nyelvű szakirodalmat minden nehézség nélkül használhassam, pedig a német nyelv volt legkevésbé használt tárgyam. E gyakorlati ismeretek közé számítom a rendkívüli tárgyként tanult gyorsírást is. Nem tanított meg eléggé az iskola a kötelességteljesítésre és a szorgalom fontosságára és szükségességére, a látszateredmény, a jeles bizonyítvány kielégített. Ezen a téren később kellett önmagamat nevelnem. Az iskola, mind tanári karával, mind a maga kis társadalmi életével pályaválasztásomra, erkölcsi fejlődésemre, szociális felfogásomra nagy mértékben irányító hatással volt. Szép számban találhatók Bárczi gimnazista éveiből származó kéziratos versszövegek és szépprózai darabok. Az általunk ismert kézirattömb két különböző címmel ellátott részre oszlik. Az első rész fedőlapján ez olvasható: Koszorú. Költemények és prózai olvasmányok. I. rész. Írta Bárczy Géza. A 96 számozott oldalon szerelmes versek, episztolák, köszöntők, ódák, népdalok, katonadalok, elégiák, emlékkönyvrigmusok, költői elbeszélések, fordítások török, latin és német nyelvből, gyorsírással lejegyzett és görög betűs versszövegek olvashatók s egy a szerző által rajz -nak minősített prózai szöveg. A második rész ötven számozott oldalt tartalmaz. Címe: Bokréta. Alcíme: Költemények és szépprózai művek. II. rész. Bárczy Géza. Bárczinál egyféle tematikus gazdagodásról beszélhetünk, eszközhasználatának, műfaji ismereteinek, poétikai tudásának, verstechnikájának gyarapodásáról és finomodásáról, tehát jobbára csak mennyiségi változásról, ami legfeljebb az öneszmélet kifejléséhez, a tudatosodás előmozdításához járul hozzá. 2
Egészében véve tehát: esendőség a kor versdivatja, szokványtémái, hangulatvilága, történelmi reminiszcenciái, költői frazeológiájának csábításai, valamint ízlésbeli és szemléleti sztereotípiái iránt. Jellemzőnek tarthatjuk a szerkesztés szabályosságát, mintaszerűségét is, ami azonban meglepőnek látszik, s a gyermek- és ifjúkor határán álló versszerzőnél talán furcsának is tűnik: a valóságkép, a konkrét környezet csak ritkán azonosítható a versben, de ha mégis felismerhető, akkor sem a költő tudatos szándékának eredményeképpen, amely a költői ábrázolás lehetőségét, szükségét, célját vagy értelmét mérlegeli benne, hanem puszta esetlegességként, véletlenül előforduló versépítő motívumként. A budapesti egyetemen 1911-től Eötvös-kollégistaként magyar latin görög francia szakon folytatott tanulmányokat. 1913-ban kezdi meg Madách Imre Az ember tragédiája című nagy művének eszperantó fordítását, hogy még ugyanabban az évben, majd pedig a következő 1914. esztendő folyamán hat részletet tegyen közzé a La verda standardo című eszperantó lap hasábjain, mégpedig a megjelenés sorrendjét tekintve a 6., 4., 13., 15. és 9. színt Cezaro Bárczi aláírással. A mű teljes fordításával azonban sohasem készült el. Bárczi igen élénk tevékenységet fejtett ki az iskolai ifjúság társadalmi egyesületeiben és kulturális mozgalmaiban, amelyek szervezeti formája, struktúrája, felépítése szinte kópiája volt a megyei székváros művelődési és társadalmi intézményeinek, de belső formája szellemi tartalma is párhuzamos velük. 1914-ben Franciaországba került ösztöndíjasként. Az I. viládháború kitörését követően internálótáborba került, ahol súlyosan megbetegedett, a Nemzetközi Vöröskereszt közbenjárására engedték át Svájcba 1917-ben. Ő is megjárta Noirmoutier-t, Ile d Jeu-t, ahol összekerült Kuncz Aladárral, aki ottani élményét a Fekete kolostor című művében meg is írta. Mindketten Eötvös-kollégisták voltak, ezért hamar összebarátkoztak. A háromszáz lépcsőnyi, magas toronyban eltöltött idő ekkor már a nyelvészet felé terelte az ifjú érdeklődését. Svájcban négy félévet abszolvált a lausanne-i egyetemen, ahol romanisztikát, francia, olasz és spanyol nyelvet tanult. Svájci deportálás után került haza 1919-ben, mint magyar francia tanár, de ekkor már baráti köre zömmel költőkből, írókból verbuválódott, Németh Andorból, József Attilából és sok más irodalomművelőből. 1919-től 1941-ig középiskolákban tanított. Tanított a Mester utcai kereskedelmi iskolában, a Reáltanoda utcai, mai néven Eötvös gimnáziumban és végül a nagynevű Trefort utcai gyakorló gimnáziumban. Húszéves középiskolai tanári gyakorlatra tett szert. Nehéz anyagi körülményei óraadásra kényszerítették, egyik kedves tanítványa Vas István a kitűnő költő volt. Nyelvészként többet adott tanítványainak, mint a szoros értelemben vett nyelvtudás. Felkeltette érdeklődésüket a nyelv szerkezete, alaktana, mondattana iránt, amiről akkor már jelentős munkái születtek meg. A neo-latin nyelvekkel kapcsolatos munkássága is igen jelentős volt, már fiatal korában is. Foglalkozott a francia jövevényszavakkal, az ó-francia nyelvvel stb. 1926-ban szerzett egyetemi doktori címet francia nyelvtörténetből a szegedi egyetemen. 1932-ben a szegedi és 1938-ban a budapesti egyetemen lett magántanár az ófrancia nyelv témaköréből. Mint magántanár bekapcsolódott az egyetemi oktatásba is. S ebben az időszakban írja meg máig használt kitűnő etimológiai szótárát, a Magyar szófejtő szótárát. Tudományos eredményeiért 1939-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Fő művének tekintette a Szófejtő szótárat. Ebben értelmezni próbálta a rokonalakú, de származásukban eltérő eredetű szavakat, mint pl. a hiedelem szót, mely szerinte nem a 3
hinni szóból származik. Nagyon érdekes megállapításokat tárt fel a különféle állatnevek eredetét illetően. Bárczit 1941-ben nevezték ki egyetemi tanárnak Debrecenben a korán elhunyt Csűry Bálint utódjának a magyar és finnugor nyelvészeti tanszékre, és ő lett a Csűry által létrehozott Nyelvkutató Intézet vezetője. 1952-ig állt a tanszék élén. Valójában a Debrecenben eltöltött tizenegy év alatt teljesedett ki magyar nyelvészeti munkássága. Az egyetemen előadta az egész magyar nyelvtörténetet, ezenkívül a fonetikát, nyelvföldrajzot, általános nyelvészetet, és természetesen nem felejtkezett meg a finnugor stúdiumokról sem. Tanította a finn és az osztják nyelvet, adott elő finnugor népekről és nyelvekről, több félévben tárgyalta a finnugor összehasonlító nyelvtan egyes fejezeteit. Tudományos téren is folytatta a tanszék hagyományait. Csűry a Nyelvkutató Intézet egyik fontos feladatának tűzte ki a magyar nyelvatlasz elkészítését. Bárczi kinevezése után azonnal megkezdte a nyelvatlaszmunkálatok előkészítését, és elvégeztette a próbagyűjtéseket is. A magyar nyelvészek nagy jelentőséget tulajdonítanak nyelvatlaszának, mely azt mutatja ki, hogy egyazon dolognak, tárgynak, cselekvésnek a különböző tájegységeken más-más szavakat adnak. Kedvenc példája erre az egres, mely egyes vidékeken püszke, másutt pöszméte vagy tüskésszőlő, Erdélyben pedig Füge. Előbb Szabó T. Attilával, majd egyedül szerkesztette a Népnyelvkutató Intézet évkönyvét, a magyar Népnyelvet. Sajnos 1949- ben megszüntették a Népnyelvkutató Intézetet, és megszűnt az évkönyv is. Bárczi azonban két év múlva, 1951-ben megindította az egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének kiadványát, a Magyar Nyelvjárásokat. Az ő irányításával kezdődött el a tanszéken az Új Magyar Tájszótár anyaggyűjtése. De Bárczi elsősorban nyelvtörténész volt. Számos nyelvtörténeti dolgozata mellett Debrecenben ő dolgozta fel nyelvészeti szempontból a Tihanyi alapítólevél néven ismert, 1055-ből származó, első írott nyelvemlékünket. Művének címe A Tihanyi Apátság alapítólevele mint nyelvi emlék (1951). Ezért a munkájáért 1952-ben Kossuth-díjjal jutalmazták. Ekkor jelent mag A magyar szókincs eredete, valamint a Fonetika című egyetemi tankönyve, de későbbi nyelvtörténeti kézikönyvei is egyetemi előadásaiból, jegyzeteiből alakultak ki. Tudományos munkásságának elismeréseként 1947-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lett. A tudományos eredmények mellett számos kitűnő nyelvészt is nevelt ebben az évtizedben Bárczi tanár úr. Erkölcsi tartásához hozzátartozik, hogy sohasem volt párttag. Nem lépett be a negyvenes évek végén, és nem lépett be 1956 után sem. Ez a tény jelzés értékű volt tanítványainak, kollégáinak, legalábbis azoknak, akiknek volt érzékük az ilyen jelzések vételére. Nagyon érdekelte az argó is, az alvilág nyelve, melyet amolyan titkos nyelvnek minősített. Nem zárkózott el semmi elől, ami színesítheti a nyelvet, csupán azokat az idegen szavakat nem kedvelte sőt elkerülendőnek tartotta, melyeknek magyar megfelelője is van. Bárczi 1952 szeptemberétől 1970-ig volt az Eötvös Loránd Tudományegyetem II. sz. Magyar Nyelvészeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára. Budapesten azt folytatja, amit Debrecenben elkezdett. Oktatott, nevelte az ifjabb nyelvésznemzedéket, folytatta tudományos munkáját, 1963-ban jelentette meg nagy összefoglaló nyelvtörténeti művét, A magyar nyelv életrajzát. Ezért a kiváló alkotásáért 1970-ben az Állami Díj I. fokozatával tüntették ki. Nyelvtörténeti munkássága mellett nem zárkózott el a mai magyar nyelv vizsgálatától sem. Egyik irányítója volt például A magyar nyelv értelmező szótára munkálatainak. Már nyugdíjas korában adta ki Nyelvművelésünk című könyvét. A nyugdíjas évek ugyanis 4
ugyanúgy szorgos munkával teltek el, mint az előzők. Ezen a könyvön kívül nyugdíjasként még számos tanulmányt is megjelentetett. Hosszú és eredményekben gazdag életében munkájával vitatkozott Hatvany Lajossal, aki a nyelvtudományt persze tréfásan a tudni nem érdemes dolgok tudományának nevezte. Hatalmas, sok ezer oldalas írásművével bizonyított nyelvészi mivolta mellett. Feleségének elvesztése nagyon lesúlytotta, így baráti köréhez menekült, mely egyúttal tudományos környezete is lett. Ez volt a Kruzsok. Oroszul annyit jelent, hogy Köröcske. Budenz József alapította társaság volt ez, ahol a finnugor nyelvet kutató nyelvészek oroszul beszéltek. A Köröcske Budenz halála után is fennmaradt. Bárczi olyan kortársai vettek benne részt, mint Eckhardt Sándor, Pais Dezső, Benkő Loránd, Lőrincze Lajos, Ligeti Lajos, Deme László és mindenki, aki nyelvésznek számított széles e hazában. Madách szavait vallották alapeszményül: Mi a tudvágyat szakhoz nem kötők, átpillantását vágyjuk az egésznek. E társaságnak volt kiemelkedő alakja Bárczi Géza 1975. november 7-én Budapesten bekövetkezett haláláig. Legtöbb eredményt hozó munkaterülete a magyar szókincs története. Sok-sok szófejtő dolgozata, valamint több összefoglaló tanulmánya és két szintézise jelent meg erről a területről, az egyik a Magyar szófejtő szótár (1941), a másik A magyar szókincs eredete (1951). A történeti alak- és mondattan keretében foglalkozott számos képző, jel és rag kialakulásával, a tárgyas igeragozás használatának történetével. A Tihanyi Apátság alapítólevele mint nyelvi emlék című munkája ezen a területen is első összefoglaló jellegű alkotása: Az Egyetemi Magyar Nyelvészeti Füzetek sorozatban 1958-ban megjelenteti a Magyar történeti szóalaktan I. A szótövek című művét, amelyben összefoglalja a névszó- és igetövek fejlődésének történetét. Egyetemi előadásainak kéziratából rendezte sajtó alá E. Abaffy Erzsébet és N. Abaffy Csilla A Halotti Beszéd nyelvtörténeti elemzése (1982) és A magyar igeragozás története című kötetét (1990). A magyar hangtörténet és vele együtt a helyesírástörténet egyik legkedvesebb kutatási területe volt. A szókutatás mellett minden bizonnyal itt hozta a legtöbb újat, ezt a diszciplínát lendítette leginkább előre. Vizsgálta egyes hangok létrejöttét, fejlődését, valamint egyes hangfejlődési tendenciák alakulását, A Tihanyi Apátság alapítólevele mint nyelvi emlék című kötete többek között a korai ómagyar helyesírás- és hangtörténet kifejtése. Magyar hangtörténet (1954) című kézikönyvében az elődök eredményeit saját kutatásaival egészítette ki. A részleteket egységes egésszé, rendszerré fogta össze, s a nyelvi változásokat a rendszer változásaiként ábrázolta. A magyar nyelv története című máig használt, kitűnő egyetemi tankönyvben ő írta a hangtörténeti részt. A nyelvi rétegekre irányuló vizsgálatai a következő négy területet érintették: a magyar nyelvjárások szinkrón vizsgálata, a történeti nyelvjáráskutatás, az irodalmi nyelv és az argó. A nyelvjáráskutatás terén, mint már említettem, Debrecenben tovább folytatta Csűry örökségét. Alapvetően újat hoz a magyar történeti nyelvjáráskutatás megteremtésével. A történeti nyelvjáráskutatástól jutott el a magyar irodalmi nyelv kialakulásának a vizsgálatáig. Több tanulmányában is foglalkozott ezzel a témával. A magyar nyelv életrajza című kötetében pedig részleteiben is kidolgozza az irodalmi nyelv fejlődésének folyamatát. A történeti vizsgálat mellett nem feledkezett meg kora irodalmi nyelvének tanulmányozásáról sem. Már tudományos munkásságának kezdetén, a harmincas évek elején felfedezi a városi népnyelvet, az argót. Ő jassznyelvnek nevezi. Kijelöli helyét a többi nyelvi réteg között, tárgyalja eredetét, leírja jellemző vonásait, és utal a további feladatokra. 5
Ezek voltak Bárczi Géza legfontosabb kutatási területei, ezeken alkotta meg a legtöbb maradandót. De minden iránti érdeklődése élete végéig megmaradt. Vizsgálta kora magyar nyelvének egyes jelenségeit, példamutató stilisztikai tanulmányokat is írt, foglalkozott nyelvműveléssel, lexikográfiával, általános nyelvészeti kérdésekkel és tudománytörténettel. Sőt általános nyelvészetből Bevezetés a nyelvtudományba címmel összefoglaló egyetemi tankönyvet is adott ki (1953). A mi nyelvünket beszélő emberi közösség gondolkodásának a fejlődése tárul fel előttünk a nyelvtörténet segítségével sok ezer éves távlatban, rajta keresztül köszönhetjük az emberi tudatnak bővülését, színesedését, s figyelhetjük meg, miként emelkedik fokról fokra az ember, a mi elődünk, az őt környező világ fölébe... A kezdetelges, csak a mában élő, csak térképzettel rendelkező vadembertől a bonyolult, finoman differenciált agyú, mindenféle viszonyulásra reagáló civilizált emberig végigkísérhetjük a nyelven azt a nagy átalakulást, aminek köszönhetjük, hogy azok vagyunk, amivé lettünk. És általában feltárul a nyelv történetében az egész múlt, annak minden küzdelme, erőfeszítése, győzelme, sőt öröme és fájdalma is. Az itt csak néhány tételével illusztrált (nyelv)történet-bölcseleti alapvetésből jut el addig a fölismerésig és végső következtetésig, amit nagy műve, A magyar nyelv életrajza utolsó oldalán fejt ki afféle végső konklúzióként: Gyermekes dolog volna bármely nyelv értékeit a többiek ócsárlásával bizonygatni. Gyermekes és teljesen hamis. Nem azt akarjuk mondani, hogy egyik nyelv többet ér, mint a másik, csak azt, hogy m á s. És ez a m á s teszi értékes színné az emberi műveltség tarka képében. Bárczi az anyelvet nem azonosítja a nemzeti géniusszal, és sokkal tágabb, sokoldalúbb szerepkörben látja, mint azok, akik redukált, nemzetet megtartó és védelmező, mitologikus-romantikus funkciót tulajdonítanak neki. Másfelől azonban nyelvszemlélete nem azonos a pozitivizmus hideg, lélektelen, anyagelvű felfogásával sem, hanem a mértéktartó, objektív tudományosság álláspontját képviseli, amelynek a kialakulásához minden valószínűség szerint hozzájárulhattak elmélyült romanisztikai tanulmányai, az abban a kulturális szférában közvetlenül megélt tapasztalatai, a magánéletében is szerepet játszó másnyelvűség élménye (a leányideál, a zombori Milena iránti ifjúkori érzelmi vonzódása, később francia anyanyelvű felesége, Renée Klotild asszony), de teljesen biztosak lehetünk abban is, hogy ifjúkori nyelvi tapasztalatai, Zombor nyelvi konglomerátumának, a Csonoplyai utca nyelvi bábelének tudat alatt lappangó emlékei is. A nyelvet függetleníti az államnak, az országnak, a fajnak, az osztálynak stb. való alárendeltségétől. A nyelvtudós a nyelv törvényeinek nem alkotója, hanem, a költővel mondva, meghallója, ezért nem a nyelvfejlődés szabályozására és irányítására hivatott, hanem törvényszerűségeinek fölismerésére és tudatosítására. Anyanyelvfelfogásában ez az egész lényét meghatározó intellektuális alapállás, az értelmi tényezők túlsúlya figyelhető meg. A nyelv mindenki számára elsősorban az anyanyelv. Idegen nyelvet meg lehet tanulni, sőt esetleg kivételesen igen jól is lehet tudni, de szinte sohasem úgy, mint az anyanyelvet, amelynek minden elemét ezer meg ezer emlék színezi és tölti meg tartalommal, mely egész nevelkedésünket, fejlődésünket kíséri, sőt bizonyos fokig gondolkodásunk formáit is meghatározza írja Bárczi Géza A magyar nyelv életrajza című művében. Tudományos munkálkodása több mint egy fél évszázadot ölel fel. Mint nyelvtudósnak mindenekelőtt három fő jellemvonását emelhetjük ki. Először is ízig-vérig nyelvtörténész volt: az egész nyelvnek és benne a nyelvi jelenségeknek a mozgása, alakulása, ezek okának és a kommunikációban betöltött szerepének a kifürkészése érdekelte; s lényegében így szemlélte napjaink nyelvét is. Másodszor: a nyelvtörténeti 6
iskola módszerét, annak hazai és külföldi eredményeit, eljárásmódjait ritka áttekintőképességével számon tartotta, de sohasem alkalmazta őket szolgai módon, másokon és sajátmagán is túllépett, ha úgy találta célravezetőbbnek. Talán nem túlzunk, ha kijelentjük, hogy ő képességeinél, ismereteinél, szemléleténél, módszereinél s eredményeinél fogva a jelzett iskolának mindenképpen a csúcsát jelentette. És harmadszor: az eddig mondottak ellenére a szinkrón nyelvészetet is becsülte, sőt szorgalmazta, bizonyos vonatkozásban maga is művelte, és bár a modern jelzővel illetett strukturalista, generatív nyelvészeti stb. módszerek, irányzatok nagyobb intenzitással életének csupán az utolsó évtizedeiben jelentkeztek, mégsem állt ezeknek az útjukba, azt vallotta ugyanis, hogy minden megközelítési móddal, módszerrel meg kell próbálkozni, és azokat, amelyek közelebb visznek a nyelv megismeréséhez, illetőleg amelyek jobbá, helyesebbé, kifejezőbbé teszik a nyelvhasználatot, amelyek emelik az anyanyelvi műveltséget, azokat föltétlen fejleszteni és művelni kell. Jelentős tudományos munkásságot fejtett ki az ófrancia nyelv és a magyar nyelv farncia jövevényszavainak kutatása területén. Tulajdonképpen ezek a vizsgálatok vezették el őt a magyar nyelvtörténet kérdéseinek tanulmányozásához, amely egyre jelentősebb szerepet kapott munkásságában. Ezzel magyrázható, hogy érdeklődése a magyar nyelv ófrancia elemiről mindinkább a magyar szókincs eredetének tanulmányozása irányába mozdult el. Ennek eredménye volt a máig is hézagpótlónak tekinthető Magyar szófejtő szótár című műve, amelyet ugyan nem a szakembereknek, hanem a művelt nagyközönségnek szánt, és amelyet a szakemberek ma is haszonnal forgatnak. Szófejtő szótára bevezetőjében kiemelte az etimológiai kutatások fontosságát. Ennek kapcsán a következőket olvashatjuk: Az egyes szavak... eredetükkel és a hozzájuk kapcsolódó színes művelődéstörténeti tanulságokkal, azon kívül, hogy szintén bepillantást engednek a nyelv múltjának, és ezen keresztül a nemzetnek gyakran történeti híján ködös előidőibe, mindenki számára érthető nyelven is tudnak beszélni. Ebből az idézetből jól látható, hogy Bárczi az etimológia művelésében nem tisztán lingvisztikai, hanem művelődéstörténeti és történeti szempontok vezették. Az etimológia számára eszköz volt a magasabb szintű művelődéstörténeti és történeti következtetések eléréséhez. Ez az álláspontja alapvető motívumként húzódik végig későbbi szófejtő tevékenységén is. Talán a Magyar szófejtő szótár összeállítása során találkozott először Bárczi szláv jövevényszavainak sokoldalú, nem egyszer nehezen megoldható és nem mindig egyértelmű problematikájával. A mű előszavából látható, hogy felismerte nyelvünk szláv elemeinek fontosságát a magyar nyelvtudomány számára. Elismerte, hogy e kölcsönzések szókincsünk fontos részét képezik. Hangsúlyozta, hogy szláv jövevényszavaink nem egységes csoportot képviselnek, mert vannak bennük különféle rétegek: orosz (lengyel szavunk), bolgár (mezsgye), szerb, horvát (gatya, parittya), horvát-szlovén (tur, rocska), szlovák (pesztonka, pletyka), lengyel (pisztráng) eredetű átvételek. Ugyanakkor utal arra is, hogy sok esetben megfelelő hangtani, jelentéstani és szótörténeti kritériumok hiánya miatt nehézségekbe ütközik az átadó nyelv meghatározása. Az egyes szócikkek tárgyalásánál Asbóth Oszkár, Melich János, Simonyi Zsigmond kutatásaiból indult ki, amelyeket kellő kritikával kezelt. Mindegyik szláv jövevényszónál megadta a kérdéses szó megfelelőit a különböző szláv nyelvekben is. Kétségtelen, hogy a szófejtő szótárral ráirányította a figyelmet a magyar nyelv szláv jövevényszavainak kérdésére. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy önálló kutatásokat e téren nem végzett, csupán jó kritikai érzékkel választotta ki a legmegfelelőbbnek tűnő megoldást. Minden esetben megállapíthatjuk, hogy gondosan analizálja, értékeli az 7
adott szóra vonatkozó szakirodalmat, hogy megtalálja azt a szláv alakot, amelyből a magyar szó magyarázható. A magyar hangtörténet eredményeinek ismerete nélkül valóban nem lehet hitelesen foglalkozni szláv jövevényszavaink vizsgálatával. Ezt az alapelvet minden e kérdéssel foglalkozó kutatónak alakalmazni kell, ha megbízható eredményeket akar elérni. E tekintetben különös fontosságra tesz szert a történeti dialektológia, amelynek eredményei jelentős mérékben gazdagíthatják, pontosíthatják szláv jövevényszavaink átvételének kronológiáját és forrásainak meghatározását. Bárczi Géza személyében olyan kiváló hungarológust tisztelünk, aki magyar nyelvtörténeti kutatásaiban komoly figyelmet szentelt a szláv kölcsönzéseknek. Etimológiai vizsgálódásaiban korszerűen, kellő kritikával ismertette nyelvünk szláv elemeit. Magyar szókincs történetével foglalkozó egyetemi tankönyvében népszerűsítette e tudományterület legfontosabb eredményét és problémáit. Munkássága példaértékű, mert a magyar nyelvészek figyelmét felhívta a szlavisztikai tudományok jelentőségére, és felmutatta e stúdiumok fontosságát a magyar nyelv történetének sajátos szlavisztikai vetületében. Ezért tartják számon születésének centenáriumát a magyar szlavisták is. 8