Csepeli György Meditáció a nemzeti karakterről A nemzeti karakter feltételezése legalább olyan régi, mint magának a nemzetnek a létezése. Sőt a korábbtól fogva létező csoportalakzatok (vallási, etnikai, regionális stb. integrációk) kapcsán is már rendre felmerült bizonyos lelki vonások tulajdonítása, melyek hordozója nem az egyén, hanem a szóban forgó csoport mint egész. Kérdésünk az, hogy mi az alapja az efféle feltételezéseknek? Lehet-e egy-egy társadalmi nagycsoportnak, melyek közül jelenleg a nemzet vergődte fel magát kitüntetett bár korántsem kizárólagos helyre, önálló lelki minősége, jelleme, bizonyos minta szerint elrendeződő személyiségvonás-készlete, ahogy azt minden nehézség nélkül szűkebb személyes világunkban önmagunkról és másokról feltételezzük? A válasz során elsőként arra kell rámutatnunk, hogy naiv pszichológiai tapasztalataink első és legfontosabb forrása éppen ez a mindennapi személyes világ, melyben megmaradásunk, alkalmazkodásunk próbája többek között az, hogy a velünk kapcsolatba került személyek lelki sajátosságait felderítsük. Mert ez a beállítottságunk annyira erős, szinte képtelenek vagyunk tudomásul venni, hogy más találkozási mezőben járhatatlan utat jelent. Nem könnyű felismerni, hogy az emberekkel kapcsolatos hétköznapi ismeretszerző módszereink érvénye meghatározott helyzetekhez kötött, melyeken kívül egészen más típusú megismerési taktikát kellene követnünk. Persze nem személyhez kötődő, merőben szubjektív tévedésről, hanem szociológiailag indokolt s lényegében szükségszerű következményről van szó, melynek eredménye azonban ismeretelméletileg bizonyosan téves. Nem véletlen, hogy a különböző nemzeti, etnikai csoportok lelki alkatára, karakterére vonatkozó, tudományosnak szánt közlések születési ideje a polgárosulással együtt ébredő (illetve annak fájó hiányát ellensúlyozó) nemzeti öntudat kora, amikor az utazás mint érték jelenik meg. A különböző neves utazók közlései szolgáltak alapul az első csoporttipológiai kísérleteknek. Az utazók voltak az elsők, akik Európában, a maguk hétköznapi világában szerzett s ott többékevésbé be is vált személyészlelő apparátusukat gátlás nélkül alkalmazták egész népekre, etnikumokra s más társadalmi nagycsoportokra. Ezt a hibát azóta is minden turista, utazó megismétli, gondoskodva ezáltal a különböző csoportokra vonatkozó sztereotípiák, tipológiák s karakterisztikák kimeríthetetlen bőségű, de egyéb tekintetben nagyon is szegényes összetételű készletéről. Az idegent ugyanis helyzete eleve megfigyelői szerepre kárhoztatja, s megfigyelései anyagát természetszerűen nem tudja másba, mint a hazulról hozott megismerési sémák Prokrusztész-ágyába kényszeríteni. S az első utazókat követő újabb és újabb utazó nemzedékek már az otthon megtanult sémák, sztereotípiák birtokában törvényszerűen ugyanazt vélik látni, mint elődeik. 1
Mindez azonban csak az egyik vonatkozás. A csoportok létezésének megismerésbeli következményeit tárgyalva Borisz Porsnyev hívta fel először a figyelmet, hogy saját csoportunk (legyen ez most témánknál maradva a nemzeti csoport) gondolata, s a hozzá fűződő érzések erdeje valamiképpen feltételezi a másik csoportot is, vagyis tulajdonképpen a másik csoport léte ébreszt rá saját csoportunk tudatára. Az utazók más csoportokra vonatkozó közlései a saját nemzeti csoportokra vonatkozó ismeretek kutatására, gyűjtésére is visszahatottak, s eközben sem követtek más taktikát, mint a hétköznapi személyészlelésben bevált módszert, a lelki vonások tulajdonítását. Miután a saját csoport idegen csoport párba állítása megszületett, még egy sajátos érzelmi sarkosodás is társult hozzá, amennyiben a saját nemzeti csoportra vonatkozó fogalmak, ismeretek pozitív értékelő színezetet nyertek, az idegen csoportok pedig közömbös vagy túlnyomórészt negatív színezetű címkéket kaptak. A címkék változtak, de sosem függetlenül attól, hogy milyen viszony (például ellenséges vagy szövetséges, alárendelt vagy egyenrangú) van a saját csoport és a másik csoport között. Ezeknek a csoportképeknek ugyanis igazoló funkciójuk van: akit becsapunk, azt rendszerint eleve csalónak tartjuk, akinek hazudunk, azt eleve hazugnak tételezzük föl, s ha egy országot egy más ország gyarmatosít, mi sem könnyebb, mint a felsőbbrendűség eszméjéhez folyamodni. Látható, hogy a nagy társadalmi csoportokra, így a nemzetekre vonatkozó hétköznapi elképzelések kialakulása fölöttébb természetes folyamat, melynek lényege a személyes szférában kipróbált megismerési módozatok illetéktelen kiterjesztése. Ez azonban még nem ad arra magyarázatot, hogy honnan a különféle nemzeti sztereotípiák és előítéletek egyöntetűsége, makacs kitartása, rugalmatlansága. Ennek oka kétféle. Az egyik ok abban rejlik, hogy lélektanilag szükségét látjuk rendezett és előrelátható környezetnek ott is, ahol az elvileg nem áll fenn. Egész csoportok lelki vonásainak észlelése esetében bizonyosan erről van szó, hiszen ha elismerjük, hogy a saját életünk korlátai között az általunk ismert személyek rendkívül sokszínűek, szinte kiismerhetetlenek (akik igazi természetére vonatkozólag csak jobb-rosszabb hipotéziseket állíthatunk föl), akkor ezt el kell ismernünk más, általunk nem ismert, idegennek tartott csoportok tagjaira is. A másik ok azzal kapcsolatos, hogy más csoportokat, azok tagjait, rendszerint a saját csoportunkba beágyazottan szemléljük, s a kollektív ítéletek önmagukban is hajlanak a leegyszerűsödésre, a sarkosulásra, az egyértelműségre. Ráadásul ezeknek az ítéleteknek az ismerete, lépten-nyomon való hangoztatása hozzátartozik a saját csoportunkban szokásos elvárt ismereti kincshez, melynek birtokában könnyebben létesíthetünk kapcsolatot, kitölthetjük a beszélgetés üresjáratait, s jelezhetjük a saját csoportunkhoz fűződő lojalitásunkat. Leegyszerűsítve, legáltalánosabb vonásait tekintve ez az a mechanizmus, melynek jóvoltából képet alkothatunk saját nemzeti csoportunkról és más, idegen csoportokról. S ha talán valaki e sorok olvastán azzal a meggyőződéssel emeli föl tekintetét, hogy hát igen, a sztereotípiák a maguk túlzóan általánosító voltukban logikailag hamis, de pszichológiailag reális képződmények, akkor igaza van. De nyomban felmerül a kérdés: mi köze van ennek a problémakörnek a nemzeti karakter problémájához? Miért ne lehetne az egyes nemzeti csoportoknak sajátos, csak az adott csoport tagjaira jellemző lelki alkatuk? 2
Nos, véleményem szerint e két problémakör összefügg. Bár a kérdésben teljes nézetazonosság nincs, magam azt a tábort képviselem, amely a nemzeti karakter, az egy-egy nemzetre sajátosan jellemző lelki vonások létezését megkérdőjelezi. Korántsem következik ebből az álláspontból, hogy tagadná a nemzeti történelem, gazdaság, kultúra, nyelv, szokásvilág és bizonyos földrajzi-éghajlati tényezők tapasztalatformáló hatását, ezek a hatások azonban véleményem szerint erősen különböznek aszerint, hogy kinek-kinek mi a helyzete a társadalmi struktúrában, milyen osztályhoz tartozik, milyen helyet foglal el a társadalmi munkamegosztás rendszerében, milyen másodlagos (például vallási, nemzedéki, települési stb.) társadalmi nagycsoporthoz tartozik. Nem tagadom azt sem, hogy a nemzeti hovatartozás más, szintén fontos hovatartozások mellett fontos szerepet játszik abban, hogy az egyén magát különbözőnek érezze, s ezzel kapcsolatosan pozitív érzések töltsék el, ami bizonyos időszakokban a nemzeti kohézió lényeges összetevőjét képezheti. De bizonyosnak látszik, hogy a különböző nemzetekről született lelki tipológiák önellentmondásosak, egymást kizáróak, arról nem is beszélve, hogy szinte változtatás nélkül átvihetők más népekre, nemzetekre anélkül, hogy az átvitelt észrevennénk. (Érvényességükre tehát semmi biztosíték.) A nemzeti karakternek egységes meghatározása nincs. Az egyes meghatározási kísérletek annál inkább tűnnek tudományosan elfogadhatónak, minél inkább elmetszik a nemzeti -hez fűződő szálakat, s minél jobban közelítenek a társadalmi helyzet által meghatározott szociális karakter fogalmához, mely ízig-vérig tudományos kérdés, de nem köthető valamiféle tisztán nemzeti specifikumhoz (csak annyiban, például egyes hátrányosan megkülönböztetett nemzeti kisebbségek esetében, ahol éppen a hátrányos megkülönböztetés folytán, a nemzeti és a társadalmi helyzetből adódó szociális jellemző jegyek egybeesnek). Érdemes ebben a vonatkozásban felidézni a szovjet történészeknek a Voproszi Isztori hasábjain lefolytatott 1966-67-es vitáját, mely a nemzet fogalmának meghatározásáról szólt. Bár a vitát elindító Rogacsov és Szverdlin sem értett egyet a nemzeti jellem felvételével a nemzet fogalmának meghatározásába, álláspontjuk az volt, hogy léteznek bizonyos lelki sajátosságok, melyek az egyes nemzetekre jellemzően alakulnak. Ezt a tételt azután egyesek odáig vitték, hogy létezik nemzeti karakter is, mások pedig tagadták mindenféle nemzeti lelki sajátosság létezését. A vita nemzeti jellemmel kapcsolatos részleteinek áttanulmányozása alapján úgy vélem, hogy a nemzeti jellem létezését kétségbe vonó álláspont érvei a nyomatékosabbak. Átfogó empirikus felmérések meggyőző eredményeire a nemzeti lelki alkat létezése mellett voksolók nem tudtak hivatkozni, irodalmi, néprajzi hivatkozásaik pedig nem perdöntők. S távolról sem lehet elfogadni azt a bizonyító módszert, melynek során Marx, Engels, Lenin leveleiből, beszédeiből vett egyes kiragadott mondatrészekkel melyek a dolog természeténél fogva a leginkább igazodnak a hétköznapi gondolkodás sajátosságaihoz próbálják igazolni, hogy mondjuk a németek pontosak, az angolok praktikusak, az oroszokban pedig lefojtott érzelmesség bujkál. A vitában sokszor és sokat hivatkoztak Leninre, különösen arra, amit a két nemzeti 3
kultúráról mondott. Úgy tűnik fel, hogy a lenini álláspont inkább azok igaza mellett szól, akik a nemzeti társadalom heterogenitása, osztálytagolódása következtében lehetetlennek tartják bármiféle egységes lelki alkat kifejlődését egy nemzeti társadalom körében. Más kérdés és erre Kozlov hívja fel a figyelmet, hogy a nemzeti problémák kutatójának természetesen figyelembe kell vennie a nemzeti jellemre, a lelki alkatra és a nemzeti sztereotípiákra vonatkozó széltében-hosszában élő elképzeléseket. A vita alapján nem látszik jogosulatlannak az a következtetés, hogy valamely nemzetre általánosan jellemző lelki alkat létezése megkérdőjelezhető, s magának a kifejezésnek a beszüremlése a sztálini nemzetmeghatározásba is inkább tudománytörténeti adalék, semmint komolyan veendő tudományos hipotézis. A múlt század elején megfelelő empirikus eszközök híján ugyanis a tudományban valóban volt egy olyan, elsősorban a néplélektanból eredő feltételezés, amely szerint az egyes nemzeteknek valamiféle sajátos lelki alkati jegyei lennének. Ennek gyökerei feltehetően a német romantika népfelfogásában gyökereztek. Egyébként maguk a néplélektani kutatások sem tekinthetők tudománytalannak, amennyiben néprajzi, nyelvészeti, kulturális-antropológiai keretek között mozognak. Teljességgel tarthatatlan azonban, s a hétköznapi csoportmegismerési technikák beszüremléséről tanúskodik az az eljárás, hogy az egyes nemzeti csoportok között ténylegesen meglevő és történelmileg indokolt kulturális, nyelvi, világszemléleti különbségek mögé valamiféle szubjektumot vetítsünk, melynek sajátosságai magyaráznák az előbbi szférát. Mégsem állítanám azonban, hogy a nemzeti karakterrel kapcsolatos szociológiai problémák lényege azok hamisságának kimutatása lenne. Még csak azt is kevésnek érzem, ha tudásszociológiai bonckés alá vonva azokat, kimutatjuk, hogy milyen érdekeket igazolnak, legitimálnak. Eszmetörténész után kiált a feladat, hogy a különböző társadalmakban és történelmi korokban született nemzeti karakterre vonatkozó elképzeléseket történelmi és összehasonlító metszetben vizsgálja meg. Úgy talán bebizonyosodna, amit most csak illusztrációképp mutathatunk meg, hogy a nemzeti karakterre vonatkozó nézetek sosem függetleníthetők attól a konkrét történelmi-társadalmi helyzettől, melyben születtek. Nem ismereti értéküket kell tehát elsősorban firtatnunk, hanem azt, hogy milyen funkciót látnak el, milyen cselekvéseket igazolnak, mire késztetnek. Babits Mihály példáját választjuk, aki az első világháború előtt, majd a második világháború előestéjén újra vállalkozott arra, hogy jellemképet adjon a magyarokról. Már első jellemképe is kilóg a szociálpszichológiai szabványból, hiszen hiányzik belőle a feltétlen pozitivitás, az önelégült elfogultság. A következő sajátosságokat sorolja föl a magyarról: józan és objektív, inkább szemlélődő mintsem cselekvő, ha cselekvésre vállalkozik, az csak pillanatnyi fellángolás, melyet aztán újra a flegma évtizedei követnek, jellemző magatartása a szónoklás. (Írás és olvasás, 1913). Babits Mi a magyar? tanulmánya már szkeptikusabb mindenféle jellemzési lehetőséggel szemben. Látja, hogy majdnem minden nemzet a saját eszményien jellegzetes típusát hasonló vonásokkal szereti rajzolni, következésképpen ezeknek a képeknek sok közük nem lehet a valósághoz. Azt is jól látja, hogy itt minden attól függ, vagy szeretettel és belülről, vagy pedig kívülről nézem-e magyart? S majd mikor ennyi fenntartás után megismétli a 4
magyarokról rajzolt képét, az olvasó számára világos, hogy nem egyszerűen leírást, hanem programot hozzátehetjük, hogy bírálható, s sok vonatkozásban történelmileg zsákutcába torkolló programot szegez a szerző vele szemben, ami mindazonáltal int és óv a fasizmus árnya láttán: Nemzet vagyunk, a szó régi, szellemi, jogi, erkölcsi értelmében; nem pedig faj a tülekedő fajok között, se nem valami nyomorult, kicsiny erőlködés a nagy erők félelmes csataterén. Csak nem akarunk ilyenné válni? Meg kell maradnunk nemzetnek, léleknek, szabadnak, nemesnek, alkotónak, keleti nyugalomban, mely mindenkivel dacol, szellemi erőben, mely senkinél sem érzi hátrább magát. Nem átváltozásra, magunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre. Magunkbaszállásra. (Mi a magyar? 1939.) Nem vagyok történész, így csak hipotézisként adhatom elő, hogy a két világháború közötti magyar szellemi életre olyannyira jellemző nemzetkarakterológiai törekvések aligha hozhatók közös nevezőre pusztán ismeretelméleti alapról: sokkal fontosabb volt (s amennyiben ma valaki ilyesmire adja a fejét, az ő esetében sem lehet másképp), hogy milyen társadalmi mozgásokat segítettek vagy gátoltak. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy Fülep, Babits magyarságképe objektíve egészen más folyamatoknak kedvezett, mint azok az ugyancsak ideologikusan képzett nemzetképek, amelyek faji vagy nemzeti alapon embert emberrel szembefordítottak, s a világháború vágóhídjára küldtek. A modern szociológia kultivációnak nevezi azt a mechanizmust, mely a nemzeti kultúra és történelem egyes vonásainak önkényes kiragadásával, tudományosnak feltüntetett hétköznapi megfigyelések kiemelésével a tömegkommunikáció áramában egy velejéig hamis világképet tár az emberek elé, melyben a nemzeti hovatartozás nem mint társadalmi-történeti tekintetben objektív képződmény, mint emberi jog és lehetőség, hanem természeti törvénnyé magasztosított abszolút választóvonal jelentkezik, melynek ily módon le lehet vonni állítólagos lélektani konzekvenciáit is. Nagyon árnyalt megközelítésre van szükség tehát. (E megközelítésért magam is megszenvedtem e cikk írása közben.) Ha a nemzeti ideológia, s azon belül a nemzet lelki alkatát valóságosnak feltüntető elképzelések manipulatív természetére hívjuk fel a figyelmet, akkor csak az egyik veszélyre figyelmeztettünk. Ugyanakkora a veszély, ha valamiféle elvont érdekazonosság nevében eleve elutasítanak mindenféle nemzeti sajátszerűséget, s fortéllyal, félelemmel olyan elemi jogaikban korlátoznak embereket, mint anyanyelvük használata, nemzeti kultúrájuk elsajátítása és ápolása, a világban elfoglalt s éppen nemzeti hovatartozásuk folytán sajátos helyük megismerése és megértése. Jóslásra érthetően nem vállalkozhatom, azt azonban megkockáztatnám, hogy a szocialista útra lépett nemzetek jövője minden bizonnyal a közeledés, ami nem jelentheti sajátosságaik feladását, de igenis kell hogy jelentse annak keresését, ami összeköt, s kiiktatását annak, ami elválaszt. Nem gondolom, hogy spontán folyamatokra kellene bízni ezt a tendenciát, s ezért úgy hiszem, hogy javítani kellene közgondolkodásunk nemzeti és nemzetközi viszonyokra vonatkozó fogalmi kultúráját, mélyítenünk és tisztogatnunk kellene történelmi önismeretünk forrásait. A tömegkommunikációból, az ismeretterjesztő irodalomból, az iskolai tananyagból ahol lehet, irtanunk kell az öntudatlanul is felbukkanó torzításokat, a magukat igaznak feltüntető sztereotípiákat. 5
Az emberekre nemcsak a túláltalánosításra való hajlam, hanem Lenin szavával élve, az ítélőképesség is jellemző, s ha megfelelő fogalmi-ismereti apparátust adunk hozzá az iskolai oktatás, a tömegkommunikáció által, akkor erősítjük bennük azt a képességet, melynek az egyes nemzeti csoportok megítélése kapcsán rokona a kíváncsiság, a nyíltság, az érdeklődés, az értékek iránti kölcsönös fogékonyság. És ha valaki mindezek mellett még igényli a nemzeti jellem fogalmát, vegye föl a jellemvonások kelléktárába azt is, hogy internacionalista. 6