Budapesti Gazdasági Főiskola KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR KÜLGAZDASÁGI SZAK. Levelező Tagozat. Európai Üzleti Tanulmányok Szakirány

Budapesti Gazdasági Főiskola KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR KÜLGAZDASÁGI SZAK Levelező Tagozat Európai Üzleti Tanulmányok Szakirány SZERBIA GAZDASÁGI PERSPEKTÍVÁI A DEMOKRATIZÁLÓDÁS ÉS AZ EURÓPAI FOLYAMATOK TÜKRÉBEN Készítette: Siskovity Nevena Budapest, 2003. 1

Tartalom Tartalom... 3 Bevezetés... 5 I. Az elszigeteltség illetve a külkapcsolatok építésének évtizedei... 8 1. A délszláv állam története... 8 1.1 Az SZHSZ Királyság... 8 1.2 A II. világháború és a föderatív Jugoszlávia... 9 1.3 A gazdasági reform bevezetése... 11 2. A jugoszláv válság... 13 2.1 Jugoszlávia dezintegrálódása... 13 2.2 Szlovénia függetlenedése... 15 2.3 Horvátország függetlenedése... 16 2.4 Bosznia és Hercegovina függetlenedése... 18 3. Társadalmi-gazdasági átmenet a régióban... 20 3.1 Közép- és Dél-Kelet Európa országai... 20 3.2 A Jugoszláv destabilizáció... 23 4. A NATO légiháborúja... 25 4.1 Az előzmények... 25 4.2 A koszovói válság... 26 4.3 A NATO légicsapások... 27 4.4 A NATO intervenciójának hatása a gazdaságra... 28 4.5 A Milosevics-rezsim vége... 30 II. Az elszigeteltségből való kilépés... 33 1. A Jugoszláv ideiglenes kormány és visszatérés Európába... 33 2. Az új kormány... 35 3. A reformok sikere... 37 4. Az új privatizációs törvény... 39 5. Jugoszlávia vége az új államszövetség.....40 III. Szerbia és Montenegró gazdasági perspektívái...42 1.A balkáni szabadkereskedelem elindítása... 42 2

1.1. Jugoszlávia szabadkereskedelmi megállapodásai a régióbeli államokkal... 45 1.1.1. Jugoszlávia és Bosznia és Hercegovina... 45 1.1.2. Jugoszlávia és Horvátország... 46 1.1.3. Jugoszlávia és Bulgária... 46 1.1.4. Jugoszlávia és Románia... 47 1.1.5. Jugoszlávia és Albánia... 47 1.1.6. Jugoszlávia és Macedónia... 48 2.Jugoszlávia bilaterális kapcsolatai két régióbeli 2004-ben az EU-hoz csatlakozó állammal... 49 2.1. Jugoszlávia és Szlovénia... 49 2.2. Jugoszlávia és Magyarország... 50 3.CEFTA... 52 4.Az Európai Unió... 54 5.A Duna-menti régiók együttműködése... 58 IV. Befejezés... 60 V. Táblázatok és ábrák jegyzéke... 62 VI. Irodalomjegyzék... 63 3

több történelmet termel, mint amennyit el tud fogyasztani W. Churchill a Balkánról Bevezetés A Közép-és Dél Kelet Európai országok gazdaságát a XX. század elején alapvetően az a körülmény határozta meg, hogy nagy birodalmakhoz, nagy gazdasági egységekhez tartoztak. Oroszország balkáni befolyásának érdeke mögött a "meleg tengerre" való kijárat óhaja volt rejtve, de más nagyhatalmak is a Közel-Kelet és Ázsia felé tekintettek a Balkánon keresztül vagy az Adriai tengeri kikőtők iránt érdeklődtek. Stratégiailag is fontos térsége Európának a Balkán: Ljubljana felöl könnyen megközelíthető az Adriai-tenger északi része és a Pó folyó, a Pannon síkság felől az Adria és Dél-Európa felé is mehetünk, míg a Morava és Vardar a déli irányba mutat /összeköti az Égei tengert és a Pannon síkságot/. Gazdaságilag pedig többszintű kapcsolat lelhető fel a Balkán és a Földközi térség között. Egyik szinten a Balkán félszigeten ipari, mezőgazdasági és tengeri szektor működik, amelyekhez mindenképpen kapcsolódik a turizmus, míg a másik szinten a Balkán Európa, Ázsia és Afrika összekőtője. A XX. század történelmét tekintve a Balkán legnagyobb területű állama, amely gyakorlatilag a kapcsolatot jelentette a Balkán többi része és Nyugat és Kelet Európa felé, Jugoszlávia volt. Az egész század folyamán a fent említett, továbbá a jugoszláv érdekek befolyásolták a régió, az ország életét és gazdaságának alakulását, amelyek végül Tito halálával mély és nehezen megoldható konfliktusba torkoltak regionális szinten. A nemzetközi politika és a nemzetközi kapcsolatok terén az 1999-es év első felében a koszovói krízis dominált. A márciusi sikertelen Rambouillet-i politikai rendezés nagyméretű katonai hadműveletet eredményezet a NATO által, amely a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság területén levő célpontokat foglalt magában. A koszovói hadműveletek és főleg a bombázás közvetlen hatása a JSZK gazdaságára nézve katasztrofális volt: a teljes gazdaság összeomlott és az ország közlekedési és kommunikációs infrastruktúrája nagymértékben károsodott. Mindenképpen hozzá kell tenni, hogy a fegyveres konfliktusnak komoly és széleskörű 4

gazdasági és humanitárius hatása volt Európa összes országára nézve is, elsősorban természetesen azokra, amelyek szomszédosak Jugoszláviával. Az akkori gazdasági és politikai helyzet felkeltette a közvélemény, és nemcsak a szomszédos országok népeinek figyelmét a régió gazdasági állapotával kapcsolatban, mivel a szóban forgó országok alapjában véve is átmenetben voltak, így a konfliktus egész Európa gazdasági és politikai stabilitását veszélyeztette. Ilyenformán a dél-kelet európai országok /Albánia, Bosznia és Hercegovina, Bulgária, Horvátország, Románia, Macedónia 1 és Jugoszlávia/ háború utáni gazdasági fejlődése és esetleges reintegrációja az európai gazdaságba továbbra is nagy fontossággal bír a jövőben. Jugoszlávia számára a 2000-ben lezajlott választások és a 2001-ben megbuktatott és kiadatott Slobodan Milosevic után új távlatok nyíltak az ország és annak gazdasági kibontakoztatásában, és lehetősége vált arra, hogy az izolációból kitörjön. A 2003. március 12-i Zoran Djindjic, miniszterelnök elleni merénylettel Szerbia és Montenegró ismét magára vonta egy rövid időre a világ figyelmét, de a szerb pénzügyminiszter Bozsidar Djelic máris igyekezett megnyugtatni a közvéleményt: a belgrádi gazdaságpolitikában nem várhatók változások, az ország a meggyilkolt kormányfő által elindított úton halad tovább a stabil európai demokrácia felé. Szerbia 2 gazdaságának alakulásával kapcsolatos érdeklődésem egyrészt abból adódik, hogy a magyarországi szerb kisebbség aktív tagjaként figyelem az anyaország fejlődését egy az EU-ba készülődő országból és fontosnak tartom a téma átfogó ismeretét Szerbia és Montenegró és Magyarország kapcsolatainak további alakulása szempontjából. Másrészt fontosnak tartom az ország helyzetének alakulását az Európai integráció további fejlődésének aspektusából is, mivel a 2004-ben immár csatlakozó kelet-közép európai régió bebizonyította, hogy egy viszonylag instabil helyzetben és különböző fejlettségi szinten levő országcsoport képes volt felzárkózni az uniós csatlakozáshoz megfelelő szintre. A dél-kelet európai országok hasonlóan a fentiekhez, az EU integráció folyamatának különböző szintjein vannak, de a jövőbeni csatlakozásuk elkerülhetetlen. A Balkán régió országainak fő problémája, és ebből adódóan nem közeli csatlakozása az EU-hoz, a gyenge közigazgatás, az évek folyamán eltorzított gazdaság és a politikai instabilitás. A dolgozatomban szeretném bemutatni Szerbia gazdaságának fejlődését és főleg a XX. század utolsó évtizedében kialakult visszaesést, illetve a rendszerváltás után elindult lassú 1 Macedónia mai hivatalos neve: Macedónia volt Jugoszláv Szövetségi Köztársaság 5

fejlődést. Fő célom, hogy az izolációból kilépett, egykor irigyelt ország, újból elindult fejlődését mutassam be, kiemelt figyelmet fordítva a regionális integrációkra. Szerbia szűkebb környezete, illetve a régió bemutatásával arra szeretnék rámutatni, hogy vajon mikor és milyen módon lesz lehetősége, az országnak teljesen felzárkózni azon egykori Jugoszláv tagköztársaságok mellé, melyek már többé-kevésbé az Európai Unió kapujában vannak. Természetesen a pontos időpontot nem lehet meghatározni, azonban a jelenlegi lehetőségek számbavétele alapján támpontot kaphatunk egy reális jövőképre. Fontosnak tartom ismertetni a dél-kelet európai szabadkereskedelmi zóna tagjaival való kapcsolatokat, mint biztosítékot Szerbia egy magasabb integrációs szintre való lépéséhez, amely Szlovénia és Horvátország példája alapján támogathatja a CEFTA-tagság elérését. A dolgozatom első részében bemutatom Jugoszlávia dezintegrálódásának okait és hátterét, majd a második részben az új jugoszláv kormány által elindított reformok sikereit és Jugoszlávia elismerésének első lépéseit. A dolgozat harmadik fejezetében térek rá a lehetséges perspektívákra, amelyek által Szerbia teljes jogú államként visszatérhet Európa gazdasági vérkeringésébe. Szerbiának, bár még sok szempontból nem sikerült befejeznie reformfolyamatait, jó úton halad céljai eléréséhez, mely törekvésében Magyarország jövendőbeli EU-tagsága is nagy lendületet adhat. 2 A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság 2003. február 3-án megszünt és megalakult Szerbia és Montenegró államszövetsége. 6

I. Az elszigeteltség illetve a külkapcsoaltok építésének évtizedei 1. A délszláv állam és szétesése 1.1. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság A balkáni népek számára, akik a fél évezredes török uralom után az 1800-as években kezdték visszanyerni függetlenségüket, kétféle lehetőség nyílott helyzetük stabilitására illetve az európai fejlődés áramába való bekapcsolódásra: vagy nemzeti államuk területét növelik szomszédaik rovására, a térségen kívüli nagyhatalmak (Anglia, Franciaország, Ausztria- Magyarország, a cári Oroszország) valamelyikére támaszkodva, vagy nagynemzeti igényeiket mérsékelve összefognak a körülöttük élő sorstársaikkal és egy szorosabb balkáni államszövetségbe tömörülnek, amely föderáció mérsékelhette volna többek között a külső befolyást. A szóban forgó országok vezetői mégis az első megoldást választották és a Habsburg Monarchia befolyását érvényesítették, azonban már a XIX. században a számos népet magában foglaló Habsburg Birodalmat, akárcsak az Oszmán Birodalmat, fokozódó mértékben gyengítették, többek között a szláv népek felszabadító mozgalmai. A szerteágazó szövetségi rendszerekkel biztosítottnak hitt európai stabilitást a XX. század elején a cári Oroszország társadalmi labilitása és az Osztrák-Magyar Monarchia belső nemzetiségi feszültségei is veszélyeztették és 1914-ben egy szikra is elég volt, hogy kitörjön az I. világháború. A háború kitörését válságok és korlátozott konfliktusok sorozata előzte meg, jól mutatva az 1900 óta egyre éleződő érdekellentéteket, amelyek közül csak a kettőt emelnék ki: Bosznia 1908-as annektálása és Ausztria-Magyarország és Oroszország rivalizálása a Balkánon. 7

Az I. világháború utáni békék a térségben kis államokat teremtettek és végre lehetségessé vált az, amiről a jugoszláv eszme hívei évtizedeken át csak álmodozhattak: a délszláv népek közös állama. 1918. december 1-én Belgrádban ünnepélyesen bejelentették a délszláv egységállam megalakulását, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot, amelyet támogatott az Antant is, különösen Franciaország, mert beleillett a német-és szovjetellenes kelet-európai politikájába. Az 1921-ben kodifikált vidovdani rendszer az új államot egységes nemzetállamként fogta fel, amely államformája szerint "alkotmányos, parlamentáris és örökletes monarchia", trónján a szerb Karadjordjevic-házzal. Míg a népesség túlságosan is tagolt volt az egységállamhoz /az 1921. évi népszámlálás szerint a 11,98 millió lakosból 8,91 "szerbhorvát", 1,02 szlovén és 2,05 millió magyar, német, albán és egyéb/, a gazdasági hatalom megoszlásában kiegyensúlyozottabb volt a helyzet, de a kormányzat e téren is arra törekedett, hogy arányeltolódást érjen el: a szerb országrész számára előnyös adóztatással és a pénzrendszer gyengítésével 3 1.2. A II. világháború és a föderatív Jugoszlávia Az I. világháború befejezését követően, Jugoszlávia újjáépítéséhez és gazdasági elmaradottságának felszámolásához szükséges feltételek kedvezőtlenek voltak. Statisztikai becslések szerint 1938-ban az egy főre jutó nemzeti jövedelem mintegy 80$-ra becsülhető, vagyis Jugoszlávia a gazdasági fejlettség színvonalát tekintve az európai országok között az alsó sávban helyezkedett el 4. Az elkövetkező 2 évtizedben mégis az egyik leggyorsabb fejlődési ütemet felmutató ország Európában. A gyors fejlődést több tényező együttes hatása segítette: az ország kedvező földrajzi fekvése, jó geológiai adottságai - kétezer kilométeres tengerpart, területeinek gazdagsága energiaforrásokban, ércekben és ásványi nyersanyagokban, kedvező munkaerőhelyzete illetve a gazdaságpolitika egyik fő stratégiai célkitűzése, az ország gazdasági elmaradottságának minél gyorsabb felszámolása és felzárkózása Európa fejlettebb országaihoz 5. Az új állam stabilizálhatatlannak bizonyult, majd 1941-ben Németország, Olaszország, Bulgária és Magyarország támadták meg Jugoszláviát és kitört a polgárháború az usztasák, a 3 Juhász József: A délszláv háborúk. Bp. Napvilág Kiadó, 1997. p. 16. 4 Beck Béla: Jugoszlávia gazdasága. KJK Bp. 1975. p. 19. 5 Beck Béla: I.m. p. 22. 8

csetnikek és Tito partizánjai között. 1941-ben a német-olasz-bolgár-magyar agresszió nyomán az országot felosztották az április 20-22-i bécsi német-olasz konferencia alapján: a szlovén területeket részben Berlin, részben Róma annektálta, Horvátország a bekebelezett Bosznia és Hercegovinával - de Dalmácia csaknem fele nélkül amelyez az olaszok elcsatoltak - "független" lett, ám valójában német-olasz katonai ellenőrzés alatt maradt, Koszovó és Metohija és Nyugat-Macedónia az olasz uralom alatt álló "Nagy-Albánia" része lett, Kelet- Macedónia és egyes szerbiai területek Bulgáriáéi lettek, Bácska, Baranya és a Muraköz pedig Magyarországé. A Bánát papíron Szerbia része maradt, de közvetlen német igazgatás alá került. A megmaradt területeken, amely nagyjából az 1878-as Szerbiának felelt meg, a németek kreáltak egy szerb "quisling-államot". 6 1944-ben Tito partizánjai bevonultak Belgrádba és elkezdődőtt a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság korszaka, amely célul tűzte ki, hogy kiküszöböli az első államszövetség hibáit és egységbe kovácsolja a népeket. Tito föderalista alkotmányt léptetett életbe; a szerb fennhatóságot azzal korlátozta, hogy a jelentős részben magyarok illetve zömmel albánok lakta tartománynak - a Vajdaságnak és Koszovó és Metohijának - autonómiát adott. A nem szerb országrészeket megerősítette, illetve felértékelte, azaz Macedónia és Bosznia- Hercegovina lakóit "nemzetekké" nyilvánította, azonban a szerbek és az olaszok lakta részek (pl.: Baranya, Isztria, Szlavónia) nem kaptak autonómiát. Jugoszlávia viszonya a nyugati nagyhatalmakkal és több más szomszédjával igen feszült volt. Anglia csalódottan vette tudomásul, hogy a jugoszláv kormány egyértelmű szovjet-orientációja miatt semmi sem lett paritásos befolyásából, az 1946-49-es görögországi polgárháborúban a partizánoknak nyújtott belgrádi támogatás pedig tovább mélyítette az ellentéteket. A Szovjetunióval való külpolitikai együttműködés 1947. végéig töretlen maradt, bár nem volt zökkenőmentes: míg Jugoszláviának területi igényei is voltak 7, a Szovjetúnió nem akart emiatt konfliktusba keveredni a nyugati hatalmakkal. Emellett pedig Belgrádot ingerelte a jugoszláv területeken 1944-45-ben átvonuló szovjet hadsereg erőszakos és fegyelmezetlen viselkedése, a gazdasági kapcsolatok terén a vegyesvállalatok szovjet kihasználásában megmutatkozó egyenlőtlenség, a szakértők gyakori "parancsnoki" viselkedése, illetve a Balkán érdekszférákra osztásáról szállingózó hírek. A kapcsolatok végleges megromlása 1948 elején következett be Tito szembeszegülésével Sztálinnal. Tito függetlenségének védelme mellett a népi demokráciák közötti regionális vezető szerepre 6 Juhász József: I. m. p. 21. 9

pályázva Moszkvától eltérő álláspontra került a Balkáni-föderáció kérdésében, amely egy tágabb balkáni integráció lett volna, elsősorban a bolgárokra számítva. Miután Sztálin magához rendelte Jugoszlávia és Bulgária vezetőit és kifejtette nekik hogy mennyire elhibázott politikát folytatnak, különösen a föderáció kérdésében, a jugoszláv vezetők elutasították Moszkvát, a Kominform államok pedig mindent megtettek Jugoszlávia izolálásáért. A Szovjetúnió és szövetségesei felbontották a Jugoszláviával kötött szerződéseket, és teljes gazdasági blokád alá vették az országot. Ez igen nehéz helyzetbe hozta az országot, hiszen 1948-ban a külkereskedelem 1/3-a bonyolódott le a szocialista államokkal, de ezt tovább súlyosbította a nemzeti jövedelem 20%-a növelt katonai kiadásai, a leállított beruházások, a lakosság árúellátásának drasztikus csökkenése. 1949-1953 közötti periódusra esett az önigazgatású szocializmus megalapozása, amely hatására az ötvenes-hatvanas években Jugoszlávia a világ egyik leggyorsabban növekvő gazdasága lett, ami csak részben magyarázható a külső forrásbevonásokkal. 1953-64 között a nemzeti jövedelem összeurópai összehasonlításban is nagy ütemben, éves átlagban 7%-al nőtt, így a hatvanas évek közepére Jugoszlávia elmaradott agrárországból ipari-agrár állammá lett: 1964-ben 1939-hez képest a nemzeti jövedelem 3,2-szer, az ipari termelés pedig 6,9-szer volt nagyobb 8. Jugoszlávia számára elemi fontosságú volt az elszigeteltség feloldása, ezért komoly figyelmet fordított a nyugati nagyhatalmakkal való kapcsolatok javítására, akik felismerték a szovjet tömb szétrobbantásának lehetőségét Jugoszlávia támogatásával. Jugoszlávia nem akart beilleszkedni a nyugati politikai-katonai tömbökbe és felvette a kapcsolatot az újonnan felszabadult ázsiai és afrikai államokkal egy tömbökön kívüli ún. el nem kötelezettek szilárd együttműködésének kialakítása céljából. 1.3. A gazdasági reform bevezetése Az önigazgatás valóságos gyakorlattá tételére csak az 1965. évi társadalmi-gazdasági reformmal tettek kísérletet, amely az egyetemes szocializmus-történet egyik legradikálisabb reformja volt. A reform azt a célt tűzte ki, hogy az addigi állami, azon belül is szövetségi 7 Jugoszlávia szerette volna kiterjeszteni a határokat a szlovén, horvát és macedón etnikai határokig, illetve visszakövetelte az 1918 után olasz és osztrák fennhatóság alá került szlovén-és horvátlakta területeket 8 Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. AULA 1999. p. 176. 10

jövedelem-újraelosztó gyakorlattal szemben a vállalatok önállóan rendelkezhessenek a jövedelmük 70%-val. A reformfolyamathoz tartozott 1963. április 7-én Jugoszlávia második alkotmányának, amely az 1953-as alkotmány módosítása, elfogadása a szövetségi parlament által. Az alkotmány Jugoszláviát föderatív szocialista köztársasággá nyilvánította, amely a társadalmi tulajdonra épülő szabályozott piacgazdaságra épül. Az 1965-ös törvénycsomaggal bevezetett radikális átalakítások alapján, liberalizálták a gazdaságot, minimalizálták a szövetségi központ gazdaságirányító szerepét, megszüntették a beruházások többsége feletti állami ellenőrzést, új dínárt vezettek be és megszüntették a külföldi hitelfelvétel állami monopóliumát. Fontos kiemelni, hogy intézkedéseket hoztak az egyéni mezőgazdasági termelés támogatására is, mivel korábban a jugoszláv gazdaságpolitika a többi szocialista országhoz hasonlóan alig fordított figyelmet a mezőgazdaságra. Jugoszlávia külkereskedelmének fejlődése lépést tartott a nemzetközi árucsereforgalom II. világháború után kibontakozott fejlődésével, sőt importja révén fokozódott Jugoszlávia részvételének aránya a világkereskedelemben. Ekkoriban a legnagyobb kereskedelmi partner a fejlett országok közül az NSZK volt, ahova a jugoszláv ipari termékek kivitelének részaránya igen magas volt, míg az NSZK árustruktúráját főleg a gépek és berendezések tették ki. 9 Az NSZK után a második fő partner Olaszország volt, akivel az árucsere kiegyensúlyozatlan volt, míg az EGK-val való áruforgalom kiemelkedő helyet foglalt el. Az EGK-ból a behozatal mintegy 40-45%-a származott, illetve a kivitel 35-40%-a. 10 Fontos kiemelni Jugoszlávia kiemelkedő szerepét és politikai tekintélyét 11 a fejlődő országokkal, ahol az árucsere dominált a mintegy 80 ázsiai (pl. India, Irán), közel-keleti (pl. Irak, Libanon), latin-amerikai (pl.brazília, Kolumbia) és afrikai (Egyiptom, Líbia) országgal. A kivitelben nagy részarányt képviseltek az ipari termékek, gépek és felszerelések, míg a behozatalban a nyersanyagok és élelmiszeripari termékek foglalták el a fő helyet. Bár a termelékenység és a versenyképesség javulásnak indult, nőtt a lakossági fogyasztás is, a gazdasági folyamatok nem úgy alakultak, ahogy azt megtervezték. A gazdasági reform 1965. évi bevezetését követő kedvező fejlődési periódust előbb csökkenő ütemű gazdasági fejlődés követte, de 1968. elején a gazdaságot már stagnáló helyzet jellemezte. Megtört a termelés növekedési üteme, megugrott az infláció és a munkanélküliség, az alig közepesen fejlett gazdaság nehezen viselte a kihívásokat amelyekkel a gyors világpiaci nyitás járt. 9 Beck Béla: Jugoszlávia gazdasága. KJK Bp. 1975. p. 166. 10 Beck Béla: I.m. p. 166. 11

1970. októberében stabilizációs programot indítottak el, amelynek intézkedései során (ár-és bérbefagyasztás, importkorlátozás, dínár-leértékelés stb.) valamint az akkor olcsó hitelek felvételével nagyjából konszolidálták a gazdaságot. Úgyszintén ekkoriban jelentek meg Nyugaton, főleg az NSZK-ban, tömegesen a jugoszláv vendégmunkások, akiknek a számát 1971-re 700-800 ezerre becsülték, ami nem volt túl szerencsés Jugoszlávia szempontjából, mert elsősorban a szakképzett fiatalok próbáltak szerencsét. A világgazdasági korszakváltásra 12 és a hitelforrások eldugulására azonban a jugoszláv gazdaság sem tudott reagálni, és újra nyílt válságba került. Ez a válság egyrészt az állam szocialista rendszeréből fakadt, másrészt abból a félperiferiális helyzetből, amelyet mint alig közepesen fejlett ország a világgazdaság strukturájában és a nemzetközi hitelrendszerben elfoglalt. A gazdasági változásokkal párhuzamosan nagy átalakulások történtek a társadalom szociális struktúrájában és életmódjában: a régi, kisparaszti jellegű társadalom differenciálódott és felgyorsult a társadalmi mobilizáció, növekedett a városi és a nem mezőgazdasági népesség aránya illetve radikálisan csökkent az írástudatlanság. Bár javult az élet minősége, felvirágzott a kulturális élet, ugyanakkor a modernizáció sok szempontból felületes maradt és ismét növekedni kezdett a rés Jugoszlávia és Európa fejlettebb régiói között. 2. A jugoszláv válság 2.1 Jugoszlávia dezintegrálódása Tito halála 1980-ban indította el a felbomlás folyamatát, mert a társadalmi és nemzeti egyenlőtlenségek a korábbiaknál élesebben kerültek felszínre. A gazdasági viták egyik alapját az elmaradott régiók támogatásának problémája képezte, az ún. föderációs alap, amelyet 1965. után vezettek be és amely alapján a nemzeti jövedelem nem egész 2%-át kellett 11 Az el nem kötelezettség mozgalma. 12 A második olajválság. 12

befizetni és a támogatásból Koszovó és Metohija 37,1%-ban, Bosznia és Hercegovina 30,6%- ban, Macedónia 21,7%-ban, Crna Gora 10,6%-ban részesült 13. Az északi, fejlettebb köztársaságok szívesen megszabadultak volna az alap finanszírozásától mert közvetlen gazdasági érdekeltségük a fejletlenek iránt nem volt és mert a támogatás nem eredményezett felzárkózást a déliek irracionális pénzfelhasználása és nagy népszaporulata miatt. A tartományok fejlettségi szintje igen különböző képet mutatott ekkoriban: míg az 1955-ös egy lakosra jutó GNP aránya Jugoszláviához viszonyítva (=100) Szlovéniában és Horvátországban kiemelkedő (120, 160) 14 és a Vajdaságban és Szerbiában is magas volt, 1988-ra ez az arány még nagyobb differenciát mutatott. A különbség egyik fő oka a demográfiai mozgás: a népesség-növekedés üteme Koszovó és Metohijában a kiemelkedő tendenciájú, míg a többi köztársaságban határozottan csökkent. A különbségek másik oka az eltérő történelmi fejlődés és bár Koszovó és Metohiján korszerű ipari léptesítményeket hoztak létre a legfontosabb technológia alkalmazásával, a fejlettség messze nem érte el a legfejlettebb területekét. A fejlett országrészek és a periféria közti különbség miatt a gazdaságilag erősebb köztársaságok nagyobb önállóságot követeltek maguknak, amely irányzat hátszelet is kapott a Közép-Kelet Európában már mutatkozó első liberalizációs jelenségektől. Horvátország és Szlovénia, a Nyugat felé leginkább nyitott tagköztársaságok számára az a veszély fenyegetett, hogy egy leszakadó és reformképtelen gazdaságba szorulnak, ezért önálló kiutat próbáltak keresni a gazdasági válságból. A koszovói albánok saját köztársaságot akartak elszakadási törekvésük első lépéseként, amire a szerbek is nemzeti programmal válaszoltak, melynek szószólója az 1986-tól szerb kommunista elnökké vált Slobodan Milosevic volt. A dezintegrációnak a fentiek mellett nemzetközi háttere is volt. A már említett 1970-es években kezdődő világgazdasági korszakváltás és az azzal összefüggésben levő jugoszláv adosságválság kiélezte a divergenciát a tagköztársaságokban. Jugoszláviát is rákényszerítették a nemzetközi pénzintézetek, hogy termelését az adosságtörlesztést szolgáló exportra koncentrálja, azonban az exportnövekmény időnkénti növekedése ellenére sem csökkent számottevően az adósságállomány, ami inflációhoz és életszínvonaleséshez vezetett 15. Fontos kiemelni azt is, hogy Jugoszlávia a bipoláris rend felbomlásával geopolitikailag is leértékelődött, főleg amikor a Szovjetúnió 1991 nyarán felbomlott és megsemmisült a délszlávok összetartásának utolsó külső motívuma. A kommunista szovjet veszély megszűnt, 13 Juhász József: A délszláv háborúk. p. 39. 14 Adatok Jugoszlávia tagköztársaságairól, KSH 1999 13

az angolok és franciák nem tartottak a német túlsúlytól, sőt 1991 nyarán Németország vitte keresztül az EK-ban Szlovénia és Horvátország nemzetközi elismerését, amelynek nagy részben gazdasági okai voltak. A köztársaságok divergálásához az is hozzájárult, hogy elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a poszt-szocialista régió bekapcsolása az európai integrációba csak külön lehetséges, nem egységes egészként. Ez fellelkesítette az EK felé forduló Szlovéniát és Horvátországot a függetlenedésben, míg a déliek ragaszkodtak az egységhez, mert attól féltek hogy Jugoszlávia felbomlásával Közép-Európán kívüli államokká válnak illetve ismét felszínre kerül a szerb nemzeti kérdés, amely eddig megoldottnak tűnt, és felzárkózási esélyük még jobban csökken. 2.2. Szlovénia függetlenedése A szlovén kommunisták által szorgalmazott kiváláshoz a végső lökést az adta meg, hogy a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége 1990. februári kongresszusán a szlovének hiába követelték a rendszer liberalizálását, gyökeres reformokat és Koszovó és Metohija autonómiájának tiszteletben tartását, így a szlovén kommunisták tagköztársaságukban a függetlenségi mozgalom élére álltak. Amikor 1990. decemberében összeomlott a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság kollektív vezetése, a szerb kommunista pártvezért megválasztották Szerbia elnökévé, aki kísérletet tett arra, hogy feltartóztassa Jugoszlávia szétesését, ám Szlovéniában és Horvátországban a függetlenségről megrendezett népszavazással 16 megkezdődött a JSZK felbomlása. Szlovénia erőszakot alkalmazva átvette a szövetségi hatóságoktól a külső határok ellenőrzését és hozzálátott a szlovén-horvát határ felállításához. Az egységes Jugoszlávia fenntartása pártján álló vezetők számára elfogadhatatlan volt a határellenőrzés alkotmányellenes szlovén átvétele, ezért egy nappal a függetlenség kikiáltása után a jugoszláv szövetségi hadsereg bevonult Szlovéniába a határátkelők bevétele céljából és a konfliktus 10 napon keresztül folyt a határállomások, a ljubljanai repülőtér és a hadsereg blokád alá vont intézményei körül egészen az 1991. július 7-i megállapodásig. A harcoknak az EKközvetítéssel megtartott brioni konferencia 17 vetett véget, ahol az érintettekkel elfogadtattak 15 Juhász József: I.m. p. 58. 16 1991. június 25. 17 1991. július 7-8. 14

egy egyezményt a tűzszünetről és egy 3 hónapos függetlenségi moratóriumot. A brioni egyezmény szerint tárgyalásokat kell kezdeményezni Jugoszlávia jövőjéről, a határ-és vámvitákról pedig olyan kompromisszum született, mely szerint a határon visszaáll a június 26. elötti állapot és a vám is szövetségi bevétel marad, de a határellenőrzést és a vámbeszedést a szlovén hatóságok végzik. Az 1991. szeptember 7-én elkezdődőtt hágai Jugoszlávia-konferencián, a válság politikai rendezéséről és Jugoszlávia jövőjéről folytak tárgyalások, amelyek fő irányítója az EK volt, mert az USA érdektelenséget mutatott, Moszkva pedig a saját belső gondjaival volt elfoglalva. Miután elutasították a Carrington-tervet, megbukott a jugoszláv közösség megmentésének vagy Jugoszlávia szabályozott felszámolásának gondolata, így az EK december 16-i külügyminisztériumi értekezletén kimondta 18, hogy elismeri azokat a kiválni kívánó köztársaságokat amelyek megfelelnek az EK kritériumainak (függetlenségi népszavazás, a kisebbségi jogok biztosítása). Eközben Szlovénia 1991. október 7-én a háromhónapos függetlenségi moratórium letelte után, újra életbe léptette függetlenségi nyilatkozatát, majd 1992. január 15-től megindult az ország nemzetközi elismerésének folyamata. 2.3. Horvátország függetlenedése A szlovének gyors és kis veszteségek árán való leszakadása elindította azt a háborús lavinát, amely a 90-es éveket jellemezte az egykori Jugoszlávia területén. A horvátországi támadóerők gerincét a JNA (Jugoszláv Néphadsereg) képezte, de felgyorsult a szerbiai szabadcsapatok beáramlása is az ország területére. 1991. júliusában már szabályos ütközetekre került sor a dalmáciai és szlavóniai helyszíneken, illetve Likában és Banijában a JNA és a Horvát Nemzeti Gárda egységei között, folyamatos harcok folytak a Zágráb-Belgrád autópálya ellenőrzéséért. 1991. szeptember 14-től a JNA és a horvátországi szerb felkelők megszállták Horvátország közel egy harmadát illetve Maslenicánál a tengerig kijutva és a dalmát kikötőket blokád alá vonva elszigetelték a központi horvát területektől Dalmáciát. Nyugat-Szlavóniában, amelynek nagy részét azután decemberben visszavették a horvátok, észak felé nyomulva csaknem elvágták Szlavóniát, s mintegy 30 km-re voltak Zágrábtól, majd 18 Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. AULA 1999. p. 244. 15

a különböző szerb autonóm körzeteket összevonva 1991. december 19-én kikiáltották a Krajinai Szerb Köztársaságot. A vukovári, eszéki és dubrovniki ostromoknál látszott pontosan annak a magyarázata, hogy a JNA miért nem tudta egyszerűen lerohanni Horvátországot: a mozgósítások akadályozása, a létszámhiány és a katonai szervezeti rend szétesése mellett nagy részben szerepet játszott, hogy a haderő egy részét Bosznia és Hercegovinában és Koszovó és Metohiján kellett tartani. A harcokkal párhuzamosan megkezdődtek a már említett (2.2 Szlovénia függetlenedése) hágai tárgyalások Jugoszlávia jövőjéről, amelyen a Carrington-terv hamar megbukott és a felállított nemzetközi jogi szakbizottság, az ún. Badinter-bizottság, Jugoszláviát megszűntnek nyilvánította. 19 A Badinter-bizottság először csak Szlovéniát és Macedóniát tartotta érettnek a függetlenségre, az EK tagállamok 1992. január 15-én végül is Szlovéniát és Horvátországot (régi köztársasági határokon belül) ismerik el, mivel Görögország, történelmi okokra hivatkozva, tiltakozott egy Macedonia nevű állam megalakulása ellen. Bosznia és Hercegovina illetve a koszovói albánok Koszovón és Metohijában is kérték elismerésüket, azonban mindenkettőt elutasították, az elsőt a belső viszonyainak rendezetlensége és a népszavazás hiánya miatt, míg a másikat mert nem volt köztársaság. Az ENSZ BT döntése alapján és a nemzetközi beavatkozást már a kezdettől sürgető horvátok kérésére 1992. február 19-től 14 ezer fős békefenntartó (UNPROFOR) kontinges érkezett a négy ún. UNPA-zónába 20, ám ez a helyzet sem biztosította a teljes békét 21. Ez az állapot 1995. augusztusáig tartott és gyakoriak voltak a tűzszünet-sértések és incidensek, és míg az egyik cél, a JNA kivonulása realizálódott, a demilitarizáció illetve a menekültek hazatelepítésének ügye nem oldódott meg. A szerbek és a horvátok közötti álláspontok igen távoliak voltak, de a tárgyalások folytatódtak és a legjelentősebb gazdasági témájú egyezmény 1994. decemberében Horvátország és Szerb Krajina közötti volt, az Adriakőolajvezeték és a Zágráb-Belgrád autópálya megnyitásáról. A felek számára a legnagyobb problémát Krajina kérdése jelentette, mivel Horvátországot az eredeti határokkal ismerték el, ami kizárta Krajina önállóságát, de a knini kormányzat maga mögött tudva Belgrádot csakis Krajina függetlensége alapján akart egyezkedni, hogy a Krajinai Szerb Köztársaságot az össz-szerb államhoz csatolják. Az utolsó kísérletet az ún. Z-4 mini összekötő csoport jelentette, amelynek értelmében 19 1991. október 18. 20 baranyai kelet-szlavóniai keleti, a nyugat-szlavóniai nyugati, az észak-krajinai északi és a dél-krajinai déli szektorok 21 Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia, p. 246. 16

Krajinában visszaállt volna a horvát fennhatóság és a szerb autonóm területnek lett volna saját törvényhozó és végrehajtó hatalma, hivatalos nyelve és külön pénze. A tervet Zágráb és Knin is elvetette, az előbbi mert ez az autonómia már konföderálná az országot, az utóbbi, mert elveszette volna területei egy részét és függetlenségét, Belgrád pedig nem foglalt állást. Horvátország erre az időre már kellően megerősődött ahhoz, hogy 1995. augusztusában katonai támadást indítson a Krajinai Szerb Köztársaságra knini és glinai területei ellen, ráadásul politikailag is kedvezőbb feltételei voltak mert nemzetközi támogatást is élvezett. A háromnapos háború gyakorlatilag a krajinai hadsereg visszavonulásával, a krajinai szerb lakosság elmenekülésével illetve a Krajinai Szerb Köztársaság felszámolásával ért véget. 22 A háború pár napja alatt 250 ezer szerb hagyta el Horvátországot és menekült Szerbiába, aminek eredményeképpen amellett, hogy óriási anyagi veszteségek érték a lakosságot, Horvátország etnikai összetétele is lényegesen módosult: a kétnemzetiségű államból egynemzetiségű lett. 2.4 Bosznia és Hercegovina függetlenedése Az 1990-es évek elején Bosznia és Hercegovina viszonylag nyugodt régiónak számított, ám Szlovénia és Horvátország függetlenedése nem hagyta érdektelenül ezt a taköztársaságot sem. Az 1990. novemberi boszniai választásokon a muzulmán SDA (Demokratikus Akciópárt), a horvát HDZ (Horvát Demokratikus Közösség) és a szerb SDS (Szerb Demokrata Párt) győztek, és a háború kezdeti időszakában a bosnyák vezetők nem akartak belekeveredni a szerb-horvát konfliktusba. A boszniai parlament, a muzulmánok a horvátokkal együtt, 1991. október 15-én kinyilvánította Bosznia és Hercegovina függetlenségét, míg az SDS-képviselők bojkottálták a szavazást, külön szerb parlamentet alkottak és népszavazást rendeztek Bosznia és Hercegovina Jugoszláviában maradásáért. Bosznia és Hercegovinában 1992. február 29-én és március 1-én függetlenségi népszavazást tartottak, amelyen a 64%-os részvétel mellett a szavazók 99%-a a függetlenséget választotta 23. Ez azt jelentette, hogy Bosznia és Hercegovina horvát és muzulmán lakossága szavazott, míg a szerb választók bojkottálták a népszavazást. Míg az EK-államok már 1992. április 6-án elismerték Bosznia és Hercegovina állami függetlenségét, párhuzamosan egyre gyakoribb fegyveres incidensek jelentkeztek. A három 22 Juhász József: I.m. p. 247. 17

szembenálló nép elég gyorsan szervezett hadsereget állított maga mögé, a boszniai szerbekének (VRS 24 ) fő forrása a JNA volt, míg a boszniai horvátoké a helyi miliciákból és horvátországi katonákból állt. Az ABiH 25 körülményesebben állt össze és a bázisát főleg a muzulmán miliciák képezték. A harcok kialakulásával párhuzamosan 1992. április 27-én kikiáltották a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot, amely főleg anyagilag támogatta boszniai háborút, amiért az ENSZ BT 1992. május 29-én gazdasági szankciókat rendelt el a JSZK ellen, majd az UNPROFOR hatáskörét kiterjesztette Bosznia és Hercegovinára és nemzetközi bíróságot állított fel a délszláv háborús bűntettek kivizsgálására, hogy ezzel is meghátrálásra kényszerítsék a szerbeket. A VRS fölényéből adódóan, néhány hónap alatt ellenőrzésük alá vonták a boszniai területek 2/3-át, amelyeket Radovan Karadzic, SDS elnök és Mate Boban, HDZ elnök közötti 1992. májusi grazi elvi egyezmény szerint a következőképpen osztottak fel: a szerbeket a terület 65%-a, míg a horvátokat a 20%-a illeti meg. A felosztás után a harcok további területekért folytak, amelyekből talán a leghosszabb Szarajevó három és fél éves blokádja volt 26. A háború még újabb fordulatot 1992. nyarán vett, amikor kirobbant a horvát-muzulmán konfliktus, amely Mate Boban "Hercegboszniai Horvát Közösségének" kikiáltásával indult és a szerbek és a horvátok ellenérzését is kiváltotta. Bár Horvátország elismerte Boszniát, mert számára ez az ország egyrészt "puffer-állam" 27 lett volna Szerbia felé, másrészt mint frissen függetlenné vált államra, Európa és a nemzetközi szervezetek felé, rossz fényt vetett volna ez a magatartás, mégis egy másik elképzelés volt erősebb: a horvát többségű területek Horvátországhoz való csatolása vagy ideiglenesen fennmaradó boszniai unión belüli függetlensége. Ez a szembenállás miatt főképp Mostar és a hadiipari termelés centrumainak számító közép-boszniai körzetek hovatartozásáért folytak ismétlődő harcok. 28 A horvát-muzulmán háború akkor vált még élesebbé, amikor 1993. nyarán a szerbek és a horvátok elfogadták, a muzulmánok pedig elvetették az Owen-Stoltenberg tervet, vagyis Bosznia három nemzetállam konföderációjává való átalakítását és csak 1994. március 18-án jutottak el a horvát-bosnyák kiegyezésig, amelyet amerikai közvetítéssel Washingtonban 23 Juhász József: I.m. p. 252. 24 VRS - Boszniai Szerb Hadsereg (Vojska Republike Srpske) 25 ABiH - Bosznia-Hercegovina Hadserege (Armija Bosne i Hercegovine) 26 Juhász József: I.m. p. 256. 27 Juhász József: I.m. p. 258. 28 Juhász József: I. m. p. 260. 18

kötöttek meg. A szerződések alapján, elhatározták a horvát-bosnyák föderáció létrehozását, és előirányozták az új föderáció és Horvátország konföderációját, Mostart pedig két évre EUigazgatás alá helyezték. Az 1995-ös év elején a harcok tovább folytak, sőt nyárra ismét mélypontra került a boszniai válság, amikor a május 25-26-i NATO-bombázásokra válaszul a szerbek 400 kéksisakost és ENSZ-megfigyelőt ejtettek foglyul, majd később a kelet-boszniai muzulmán enklávék körül lángolt fel a háború. A nemzetközi erők ekkor már az aktív beavatkozáson gondolkodtak, majd egy három hetes kemény alkudozás végeredményeként született meg 1995. november 21-én a boszniai békeszerződés, Richard Holbrooke közvetítésével az amerikai Daytonban, amelyet hivatalosan december 14-én Párizsban írtak alá. A békeszerződés értelmében Bosznia-Hercegovina eredeti határai megtartásával fennmaradtak, de két széles önállóságú országrészre osztották fel, az összterület 51%-át a bosnyák-horvát föderációra és a 49%-át a szerb autonóm államra. Szarajevó egységes marad és a föderációnak része, de az unió fővárosa is. Mindkét tagállam saját elnökkel, parlamenttel és kormánnyal rendelkezik, s a szövetségi hatóságok jogkörébe csak az alapvető egyeztetések, a külügyek és a külkereskedelem tartozik 29. Evvel a szerződéssel gyakorlatilag lezárultak Jugoszlávia felbomlásának meghatározó szakaszai, mivel Macedónia is az 1991. szeptember 8-án megtartott népszavazás alapján függetlenné vált, de továbbra is kétséges volt milyen felépítésben fognak az egykori ország tagköztársaságai belépni a XXI. századba. 3. Társadalmi-gazdasági átmenet a régióban 3.1 Közép- és Dél-Kelet Európa országai A közép- és dél-kelet európai országok fejlődési útján a fordulópont 1989-90 átmenete volt, amikor a szovjet típusú politikai és gazdasági rendszer mindenütt összeomlott. Bár a rendszerváltás előfeltétele a politikai reform, a demokratizálódás, amelyhez viszont stabil és növekedő gazdaság szükséges, az átmenet hol rövidebb, hol hosszabb ideig ment végbe, mivel 29 Juhász József: I.m. p. 274. 19

a hanyatló gazdaság, a magas infláció és az emelkedő munkanélküliség veszélyeztette az átmenetet és a rendszerváltás eredményét. A régió országainak átmenet elötti fejlődésében vannak közös, de eltérő vonások is mint például a jugoszláv önigazgatási rendszerben a piaci jellegű gazdálkodás elemei felfedezhetők már a hatvanas évektől kezdődően, miközben Bulgáriában és Romániában a szovjet típusú gazdaságirányítás érvényesült döntően, de az örökség amellyel át kellett lépniük az új rendszerbe válságokat okozott a régi rendszer összeomlása és az erőforrások teljes kimerülése miatt. Az említett országok gazdasági átalakulását nagy mértékben nehezítették meghatározott tényezők: hátrányos elhelyezkedés - a fontos nyugati piacoktól való távolság, a kedvezőtlen kezdési feltételek - a leromlott gazdaság és nem utolsó sorban a intézményi fejlődés történelmi hiánya. Ehhez kapcsolódva, a katonai konfliktusok, a politikai nyughatatlanság és az általános bizonytalanság elrettentették a külföldi befektetőket a régióból. 1.Ábra 100 N éhány dél-keleteurópaiország G D P-jének alakulása 1989-2001 90 80 70 60 50 40 Bulgária Horvátország Rom ánia M akedónia Jugoszlávia 30 20 10 0 1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 Forrás: www.unece.org 20

1989=100 Jugoszlávia: 1999-ig BNP /bruttó anyagi termék/ 2.Ábra N éhány közép-keleteurópaiország G DP-jének alakulása 1989-2001 130 120 110 100 90 80 70 60 50 40 30 20 10 0 1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 Cseh Köztársaság M agyarország Lengyelország Szlovákia Szlovénia Forrás: www.unece.org 1989=100 Míg a közép-kelet európai országokban /Magyarország, Szlovákia, Csehország, Lengyelország/ az átalakulás 3-4 (van ahol 10) évet vett igénybe, 1993 után már elkeződött a fellendülés, és 1998-2000-re a GDP mértéke az országok nagy részében visszaállt az 1989-es év szintjére, a dél-kelet Európai országok GDP-jének csökkenése nagyobb volt, és 1998-ban átlagosan még mindig 80%-a volt az 1989-es szintnek. Ezt a problémát felismerve, az EU, az USA és más nemzetközi szervezetek különböző kezdeményezéseket indítottak el, hasonlóan a II. világháború utáni Marshall-tervhez, azzal a céllal, hogy elősegítsék Dél-Kelet Európa, és azon belül is főleg a nyugat-balkáni régió stabilitását meghatározott területeken /kultúra, gazdaság, politika/ való együttműködésekkel. Fontos megemlíteni, hogy az Európai Unió Horvátországot, Bosznia és Hercegovinát, Jugoszláviát, Macedóniát és Albániát a Nyugat-Balkán országainak nevezi, megkülönböztetve ezt a térséget egy nagyobb kiterjedésű területtől, Dél-Kelet Európától amely egyben tartalmazza a fent említett országokat illetve továbbiakat is: Bulgáriát, Görögországot, Szlovéniát, Romániát, Törökországot, sőt még Magyarországot is. Az említett országok 1999-ben még mindig nagyon különböző gazdasági helyzetet mutattak, így ahhoz, hogy a kontinens erősebb gazdasági hatalom legyen, először biztosítani kellett a lemaradott régiók felzárkózását a Nyugat-Európai gazdaságokhoz. A kezdeményezéseket 21

magasabb szintre emelték 1999. júliusában a Dél-Kelet Európai Stabilitási Paktummal, amely fő célja volt, hogy közreműködjön a régió stabilitásában, hozzájárulva a fejlődés és jólét kialakításában, biztosítva a békét, a demokráciát, a nyitott piacgazdaságot, a multikulturális és civil szervezetek munkáját. E cél megvalósítása a szóban forgó országok számára az EUhoz való csatlakozás alapja is. Bár a Paktum fő célja, a stabilitás volt, az magától értetődő volt a közvetett feladatok megoldásával, mint például a piacnyitás, ezért fontosabb és célszerűbb a fő cél elérésének egy másik vonala, a szabadkereskedelem liberalizációjának végrehajtása. A régión belüli vámok és vámjellegű akadályok nehezítették a kereskedelmet illetve elősegítették az árnyékgazdaságot, a korrupciót és a bűnözést. Egyes szakértők szerint a legnagyobb problémát mégis a szabályok hiánya jelentette, aminek következményeképpen hatalomhoz jutottak az önkényes szabályok rendszerének kialakítói 30. Az elszigeteltséget mélyítve, bár Jugoszlávia is csatlakozhatott volna a Paktumhoz mint a régió országa, az akkori politikai helyzet miatt nem teljesítette az alapvető feltételeket illetve a koszovói krízis után hatalmon maradt rezsimet a nyugati országok vezetői nem voltak hajlandók támogatni, így a csatlakozás 2000 októberéig váratott magára. 3.2. A Jugoszláv destabilizáció Fontos kiemelni Jugoszlávia helyzetét a dél-kelet európai régióban, amely alapján fontos piac a szomszéd országok számára és egyben fontos tranzit-ország: egyrészt Jugoszlávia 1945-től 1980-ig a régió nemzetközileg legnagyobb presztizsű, politikai súlyú országa volt világszerte 31, ám az 1980-as években "kiütköztek rajta a térségben jól ismert szovjet modellre jellemző jegyek" 32, másrészt Jugoszlávia stratégiai elhelyezkedése fontos a 30 Vladimir Gligorov: The Stability Pact for South-East Europe, In: Vienna Institute Monthly Report, No. 8-9, August-September 1999, p. 33-35. 31 A fejlõdõ világ egyik vezetõje Tito volt. 32 Réti Tamás: A gazdasági rendszerváltás problémái Kelet-Európában, Budapesti Közgazdaságtud. Egyetem. Bp. 1991. p. 30. 22

Nyugat Európába vezető fő közlekedési utak szempontjából 33. Míg az ország a régió szempontjából fontos, egyes szakértők szerint "Jugoszlávia felbomlásának folyamata és az ebből kibontakozó államközi és polgárháborúk az EK számára nem jelentettek lényegesen közvetlenebb vagy veszélyesebb politikai kihívást, mint jó néhány más válsághelyzet (pl. Irak Kuvait elleni agressziója)...annak hogy a jugoszláv konfliktus több (nyugat-)európai erőfeszítés tárgyává vált, számos - magától a konfliktustól független - oka volt:!a hidegháború végével izolációs irányba forduló amerikai külpolitika Nyugat-Európára hagyta az európai válságok kezelését,! az 1990-91-es EK-kormányközi konferencia időszakában, tehát a konfliktus kezdetén, az egységes európai külpolitikán Kuvaitban esett csorbát Jugoszláviában akarták kiköszörülni,!a tagállamok közül Görögországot és Olaszországot közvetlenül is érintette a válság." 34 A tagköztársaságok közötti konfliktusok és az életbe lépő ENSZ szankciók Jugoszlávia számára újból az elszigetelődés állapotát jelentették, amely természetesen döntően befolyásolta a gazdaság általános állapotát is. Az 1989-1993-as periódus alatt a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság 35 GDP-je 60%-al esett vissza, majd az 1992-1993-as évi hiperinflációt a legmagasabbak között tartják a világon. Bár Jugoszlávia gazdasága nyitottabb és piacorientáltabb volt mint bármely szocialista gazdaság, a gazdaságpolitika és az intézményfejlődés inkább visszafejlődött és fő jellemzői a következők alapján összegezhetőek: 1. centralizáció /a helyi autonómia megszüntetése a tartományokban és a városokban/ 2. államosítás / az állami tulajdonjog visszaállítása/ 3. a kereskedelem és az árak állami befolyásolása 4.inflációgerjesztés és az erőforrások újraelosztásának befolyásolása 5.korrupció /a szürke- és feketekereskedelem befolyásolása/ 36 Ezek a jelenségek összefüggésben voltak az ország hadigazdálkodásával és az őt sújtó embargó következményeivel is. Az Avramovics-program 37 meghírdetése után (1994) az ipari termelés növekedésnek indult és havi 2,5 % körüli értéket ért el, ám a folyamat az év végére kifulladt mivel a 33 Görögország már EK-tagállam volt. 34 Európai közjog és politika, Szerk.: Kende Tamás, Osiris, Bp. 1998. 35 Közismert nevén Kis-Jugoszlávia, amelyet a régi Jugoszlávia négy tagköztársaságának elszakadása után Szerbia és Montenegro 1992. április 27-én alakított meg. 23

monetáris politika az infláció csökkentése érdekében egyre szigorúbbá vált, így mind kevesebb pénz állt rendelkezésre. A hivatalos árfolyam szerint 1 német márka 1 dínárt ért, azonban ez a hivatalos rögzítés sem tudta megakadályozni az inflációt. 1995-ben megkezdődött a második Avramovics-program 38 és a daytoni megegyezéssel a kereskedelmi szankciókat is felfüggesztették, ami lehetővé tette a külkereskedelmi forgalom növekedését, de az Egyesült Államok nyomására az embargó úgynevezett "külső falát" fenntartották /nem szabadították fel a külföldön befagyasztott jugoszláv pénzügyi követeléseket és nem állt helyre a gazdaság nemzetközi pénzügyi kapcsolatainak normalizálódása/ megakadályozva a hitelhezjutást illetve a külföldi tőke beáramlásának megindulását, amivel tovább nőtt a makrogazdasági instabilitás veszélye. 39 2. számú táblázat Jugoszlávia fontosabb makroökonómiai mutatói 1992-1999 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 GMP* növekedése -27-30,8 2,5 6,1 5,9 7,4 2,5-19,3 %-ban az előző évhez képest fogyasztói árak alakulása9237 1,16x10 14 7,1x10 11 78,6 91,5 21,6 29,8 50,1 %-ban munkanélküliség alakulása 23,8 23,1 25,2 24,6 26,1 25,6 27,7 27,4 * GMP - bruttó anyagi termék, amely az MPS-rendszer szerinti nemzeti jövedelmet és amortizációt tartalmaz Forrás: Külgazdaság, 1998. március p. 53-72 Dr. Marinovich-Ferkelt: Az átmenet gazdaságtana Milosevic 1986-os színre lépése óta /pártelnökké választása óta/ igazából az 1990. évi december 9. és 23-i választásokon jutott hatalomhoz, amikor az első fordulóban 64%-os győzelemmel Szerbiában a szocialisták 194 mandátumhoz jutottak, majd a szerb alkotmánynak azon előírása miatt, hogy csak egyszer lehet elnököt újraválasztani, 1997-től mint a szövetségi parlament jugoszláv elnöke tartotta meg a hatalmat, így a politikai feszültség és a konfliktusok tovább folytatódtak. 36 Vladimir Gligorov: The Kosovo Crisis and the Balkans: Background, Consequences, Costs and Prospects, The Vienna Institute for International Economic Studies /WIIW/ In: WIIW Current Analyses and Country Profiles, No. 13. June 1999. p. 2-3. 37 Dragoszláv Avramovics irányítása alatt gazdaságstabilizációs programot hajtottak végre, melynek alapját a monetáris és fiskális politika szigorú intézkedései képezték. 38 A jugoszláv gazdaság szerkezeti átalakítása, a tulajdonviszonyok újraformálása és a vállalatok és bankok szanálása volt a fő cél. 39 Réti Tamás: A balkáni gazdaságok: Elzárkózás vagy felzárkózás. In: Külgazdaság, 1998. március, p. 53-72. 24

Mint már említettem, Jugoszlávia nem mint közvetlen hadviselő vett részt az 1992-1995-ös háborúkban, hanem közvetve, politikailag, pénzügyileg illetve katonákkal és fegyverekkel támogatva a szerb kisállamokat. Ezen okok miatt és természetesen a gazdasági szankciókat is hozzávéve, a terhek teljesen kimerítették az országot, és így a veszteségeket több mint 20 M USD-ra becsülik 40. Az ország nagyon nehéz helyzetben volt és a permanens inflációt, az igen magas munkanélküliséget és a hadigazdálkodásból élő ország problémáit még a belső regionális feszültségek is tetézték, mivel belső határai is bizonytalanok voltak. A feszültségek egyik középpontja Montenegró volt, ahol a milosevicista Momir Bulatovic kormányfőt az 1997. októberi elnökválasztáson a reformer Milo Djukanovic győzte le, majd fél évvel később a kettészakadt kormánypárt Djukanovic-szárnya által vezetett koalíció többséget szerzett a parlamenti választásokon is. Montenegró akkor kezdett el erőteljesen távolodni Belgrádtól és igyekezett olyan önálló és nemzetközi elvárásokhoz igazodó politikát kialakítani, amellyel 2003-ra elérte a mai Szerbia és Montenegró államszövetség létét, ami valószínüleg az elszakadásnak nem a végső stádiuma. A másik nagy probléma, amely miatt Belgrád számára nehezebb volt a felépülés, a koszovói válsággóc volt, amelyre a következő fejezetben térek rá. 4. A NATO légiháborúja 4.1. Az előzmények A szerbek Koszovó és Metohija elvesztésére mindig úgy tekintettek mint a "szerb Trianon" egyik legsúlyosabb fázisára. Itt az albánok nem tekintették hazájuknak a JSZK-t és nem óhajtottak egy államban maradni a szerbekkel, annak ellenére, hogy a titoi Jugoszláviában a kisebbségek jogait a nemzetközi sztenderdeknél magasabb szinten biztosították. A viták elfajulásának alapja természetesen nemcsak a nemzetiségi kérdésben, gazdasági és geopolitikai dimenzióban is kereshető: egyrészt Koszovó és Metohija termékeny medencék, a föld mélyén levő bányakincsekkel, másrészt Jugoszlávia teljes felbomlása az állam olyan szintű feldarabolódásával folytatódhatott volna, amely veszélyes lett volna Jugoszlávia számára a szerb-albán erőviszonyok megváltozásával. 40 Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. p. 284. 25