VÁNDORLÁSOK Ezzel a könyvvel szeretném megköszönni Édesanyám Mihály Dénesné Balázs Anna áldozatait, hitét és büszkeségét, ünnepelni életét és őrizni emlékét.
Vándorlások Történelmi Csík, Udvarhely és Háromszék vármegyék
Mihály Márta VÁNDORLÁSOK Mihály Márta SCADA Publications, London 2011
Vándorlások SCADA.LONDON@GMAIL.COM 2011 L. & M. Orlóci ISBN-13: 978-1466344631 ISBN-10: 1466344636 Title ID: 3691045 Available from Amazon CreateSpace.com See note for English speakers on page 11 English title: Wanderings In this autobiographic work, the author narrates an epic story. It is of the Mihály family forced into migrations by the great depression, a lost war and a failed revolution. The path leads from their ancient homeland in Transylvania (Székelyföld) to Hungary and eventually to North America. The author is a forest engineer (BSF, DFE). She lives with her husband in the Canadian city of London in the Great Lakes Region Printed in the United States
VENI SANCTE A KÉSŐ DÉLUTÁN FÁRADT napsugarai csillogva, szinte ugrándozva játszadoztak az öreg, elsárgult függöny csipke cakkjain. Az elszökött fénycsóvák megmegsíklottak, szinte ezüstösen csillogtak Édesanyám fehérre fakult őszhaján. Fájós fejét a viseltes piros-fehér csíkos párnáján nyugtatta. Régen, még hajadonon szötte ezt a színes, valamikor vidám párnahuzatot. Sok szép álmot álmodtak Ők együtt az elmúlt több, mint félévszázad alatt. Számtalan nyugtalan éjszaka virradt meg a huzat csíkjai között. A háborúk és forradalmak alatt sokszor könnyek áztatták a párnahuzat puhára mosott fehérségét, felújították elkopott piros csíkjait. Most szinte barátságos volt és nyugtatóvá vált a vászon érintése. Jóban és rosszban együtt öregedtek meg a több mint ötven esztendö alatt. Anyám a kezemet szorongatta. Immáron hét esztendeje, hogy félbénán élte keserves mindennapjait ebben a szobában. Örökké gyermekeit és unokáit várta. Józanabb perceiben a halálért imádkozott. Nehéz évek voltak. Néha tekintete elárulta, hogy csak elsorvadt teste van velem. Reméltem, hogy lelke ilyenkor a boldogabb mezőkön járt. Kisímult és megszépült arcvonásait néztem. Öntudatlansága elüldözte a gondokat és bánatot arcáról. Különös dolog történt, Anyuci megfiatalodott. Szerettem volna csodát tenni, nagyon fájt a tehetetlenségem. Gondolataimban összeroskadva, könnyezve simogattam homlokát. Hírtelen mosolygott és felém fordította pihentnek tűnő arcát. Visszajött. Megkönyebbűltem. Belsőgondolatom azt sugta, hogy most
Vándorlások valami szépet, anyáknak kedveset és régi időkre emlékeztetőt kell keresnem az agyvérzés miatt megtorpant, összekeveredett gondolatai között. Milyen kicsi buba voltam én Édesanyám? Kérdeztem reménykedve. Arca felvidult, kötelébe kapaszkodva űlni próbált. Szemei csillogtak, kezemet szorosan az ő markába csomagolta. Félbéna arca rózsaszínű fátyolt őltött. Megszépűlt. Szeme csillogott, szinte letagadta a bénulás jellegét. - Oh, édes kislányom, Te voltál a legszebb kicsibuba a világon. Az Isten különös ajándéka, az én elsőszülött gyermekem, királyleánykám. Amikor megszülettél hihetetlen csodálattal néztem tágranyított nagy kék szemeidet, angyali szépségedet és aprócska, de tökéletes formádat. Nagy hanggal és kerekre nyított szemekkel érkeztél. Azonnal széjjelnéztél, vizsgálódtál, ahogy a bábaasszony is megjegyezte, - nevetett Édesanyám. - Nem hiába volt nyitva a szemed, amikor születtél, mert azóta is ritkán csuktad be. Minden szépet megláttál, de sajnos a bajok sem kerűlték el tekintetedet. Pedig jó lett volna, - folytatta boldog emlékezéseit jó Anyám. E szép és meghitt mozzanatot Attila öcsém érkezése szakította félbe.1980 julius vége volt. Három hétre Magyarországra útaztam, főleg Édesanyám látogatására. Azt kell hinnem, hogy én voltam a legszebb. E kép rólam bizonyosan valós, hiszen így látta és mesélte Anyám. Szavait az elmult 30 esztendő arannyal vonta be. Drága kinccsé és anyai hagyatékká váltak. Többet nem találkoztunk, Édesanyám néhány hónap mulva meghalt. Újszülött fénykép nincsen rólam, ezért királylányi szépségemet csak Anyám láthatta. Most visszatekintek az elmulott évtizedekre. Remélem, hogy szemeim és füleimet valóban nyitva tartottam és ahogy most visszanézek, sok jóra, szépre és kevés bajra emlékezem. Kérem a Teremtőt, hogy segítsen az igazságos meglátásban és emlékezésben. 6
Mihály Márta Minden e hazát lakó nemzetiség iránt tisztelet and tesvériség tölti el lelkemet, - a megbocsájtás, a kiengesztelődés fátyolát borítom; de a történteknek részrehajlatlan szavát elnémitani nincs hatalmamban. I Orbán Balázs A Székelyföld Leírása 1871 MÉREGZŐLD, SÖTÉT HULLÁMOK habzó, fehér rojtjai nagy erövel csapkodták a recsegö hajó idöverte oldalát. Úgy látszott, hogy az elfutó fodrok, mint végtelen ösvények a partok felé siettek, de Uramisten, vajjon merre lehet a part? A sötétkék víz nagy zajjal mosta az eget. A recsegő hajó rendületlenül iparkodott valamerre, szinte sietségben volt. Szédelgősen, zajosan hintázott a szörnyűséges, gomolygó, mérgelődönek és futónak tűnő hullámok tetején. Hirtelen, könnyedén síklott a magasan tornyosodó, idegesen lökdösődő tarajos hullámok közé. Ilyenkor elállt az ember lélekzete és megemelkedett a gyomra is. Mekkora víz ez, se vége, se hossza, a föld is eltűnik az ember lába alól. Hol is lehet ennek az ijesztő, végtelen víznek a vége, no még osztán a feneke? Ott lent a setétben, valahol mélyen, a pokol fenekén, de az is lehet, hogy feneketlen a tenger. Mi mindenféle lakhat és bújkálhat ebbe a feneketlen, háborgó világban? A fiatal ember remegett a félelemtöl. A víz, írtózatosan, megállás nélkül hömpölygött és le-fel hánykolódott a recsegő hajó. Ütemesen, nagy zajjal zakatolt a hajó gépháza. No, az lehet még egy nagy motor, ekkora testet ilyen nagy sebességgel húz a tengeren, álmélkodott a góbé. Nagybajuszos, szőke fiatalember, megfeszített inakkal, mélyen a víz fölé hajolva, két kézzel, görcsösen markolta a hajófedélzet korlátját. Félt és irtózott a hajó remegő rengésétől, mert a közelgőnek tűnő nagy hullámok úgy lökdösték a hajót, mintha egy üres gyufásskatulya lett volna. Közben a jövő-menő hatalmas hullámok le és fel 7
Vándorlások mozogtak az ég alján. Kétségbeesetten töprengett és önmagával beszélgetett a fiatal, székely vándorlegény. Alig egy hete hagyta ott hazáját és gondolatai már is az ismerős, nyugalmas helyre kalandoztak. Hazament. Ez megnyugtatta és bizalommal tőltötte el. Életében mindig gyanakodva figyelte a mozgó vizet, nem tartozott a víziemberek közé. Tengert sohasem látott. Gyermekkorában a mesék az óperenciás tengeren mindig csodálatos dolgokat ígértek. Otthon, Erdélyországban, a Hargita és Lövéte környékén rendszerint a patakban, vagy a malomárokban is csak derékmagasságig állt a vízben, amikor a lovait mosta. A bűzös és mocskos munka után a kantárba kapaszkodva mosdott, de igen óvatosan, félve és nagyon gyorsan nyakig a vízbe merűlt, hogy a ganyét és a kihúlott lószőröket lemossa magáról. Szinte életveszélyesnek tűnt ez a ritka vízalámerűlés. Kicsi legényke korában esetleg a malomárokban lubickoltak egy csöppet. Az úszkálás, az a halak dolga volt. No, de a patakvíznek és apró csermelyeknek más volt természetük, mint ennek a bolygó tengernek. Elöszőr is, a pataknál mindig látta a partot és bármikor a köveken szökdösve, vagy egy ledöntött szálfán, a másik oldalra mehetett, legtöbször száraz csizmával. Ez a patak erdei forrásból eredt, nagy hegyek között csörgedezett, nyugalmasan folyt. Kicsike és barátságos volt, nem gomolygott. Legfeljebb, különösen tavasszal sietett egy kicsit, és ilyenkor néha itt-ott habzott is, hogy erejét fitogtassa, a fű-fa hordalék között. Nyáron a vize megfogyatkozott, csermely lett, de friss ivóvízével ilyenkor még csalogatóbb volt. Kisebb-nagyobb göbölyéje kristálytiszta vízzel volt tele, alján szétterűltek a nyúgvó falevelek. Látható feneke volt. Vizét az erdei növények gazdag sokasága szűrte. Itt, közvetlen a patak partján, a finom, nedves fekete földben, a dúsan növekedő, örökké fényes, üde-zöld, húsos levelű mocsári boglárkák dús gyökérzete éjjel-nappal, mint a jó szűrők sokasága vigyázott a víz tisztaságára. E fontos munkában a mohazöld, elegáns páfrányok rizómái, a kéknefelejcsek és kövérszárú zsúrlók hajszálgyökereinek milliárdjai segítkeztek. 8
Mihály Márta E kis kutakat, erdei tócsákat gyermekkora óta ismerte, és pajtásaival, mint régi jóbarátot gyakran látogatták. A karikájukat mindig arrafelé hajtották, kedvenc ivó, pihenő és játszóhely volt a patak partja. Ugyan sokszor elbújt, vagy elveszett a sűrű füvek között, de elárulta magát vizének lágy csobogása, csörgedezése. Időnként a vízsugár meg-megcsúszott egy-egy kerekre kopott, csillogó, csúszós kövön és, mint a hárfa húrja, hangosabban felcsördűlt, majd békésen tovább csordogált. Csendes, szinte szent és meghitt helyek voltak ezek. A fák hűs árnyékot adtak. A madarak frissen öblített torkukkal kórúsban, máskor szólóban énekeltek. Néha átsuhantak a kis tócsa felett és egy pillanatra a víz alá merűltek. Ittak és a begyük tollain egy-két csepp friss vizet vittek a fészekben várakozó, mindig szomjas és éhes utódoknak. Békés hely volt, csak a füvek zizegtek. Az erőteljes markolástól megfehéredtek Nagyapám kezén a bütykök, ahogy a hajó kopott, szürke korlátjáról ezt az idegen, szinte ijesztő, ismeretlen tengert nézegette. Hargasina reszketett, szemében könnyek fénylettek. Sírt, egy-két könnycsepp nagy bajusszáról a lájbijára szökkent. Lelkét honvágy szorongatta. Félt. Széjjelnézett, gondolataiban ismerős, biztonságos helyet keresett. Alig indult el hosszú vándorútján, de lelke már is hazavágyott. Gondolatai a Hargita kicsi patakjainál, a kaszállók mellett, Lövéte patakánál pihentek meg. Azt a világot értette és ismerte. Onnan hozta az Újvilágba vándortarisnyájában nemcsak fiatal munkaerejét, hanem emberségét, reményeit és székelységét. A nehéz és magányos vándoresztendők alatt gondolatban sokszor hazatért ezekért a pótolhatatlan emberi kincsekért. Lelke csodás Székelyországban, feleségével és három kisfiával kalandozott. Ott feltőlthette reményének kiürült poharát. Most, szinte szégyenkezve nézett körül a fedélzeten. Restellette, hogy férfiú létére ennyire ellágyult. Újjasa zsebéből eléhúzta gondosan összehajtogatott zsebkendőjét és férfiasan, orrfúllyással álcázta a felduzzadt könnyeket. Márciusi kora reggel volt, a nap hatalmas, tüzes korongként, szinte méltósággal kúszott fel a tenger mögül. Mint egy tüzes üstökös ezüst színüre festette a tovaszaladó, guruló hullámok fodrait. Az ezüst fénycsóvák, mint sok száz, hosszú ösvény, a látha- 9
Vándorlások tatlan part felé ömlöttek. Útközben, duzzadtan meg-megvillantak a reggeli felszálló tengeri köd elegáns szürkeségében. Ez a csodálatosan szép tengeri napfelkelte misztikussá és emlékezetessé varázsolta a márciusvégi reggelt. Igy emlékezett, mesélte, igen régen, 1914-ben. Zsebkendőjével megtörölte a nyírkos, borostyás arcát, sós ízűnek érezte a szájaszélét. Kirakódott a só a jól ápolt, hetyke bajusza alatt. Gondolatai újra hazavándoroltak, szinte hetykén emlékezett Erdélyre, Lövétére. Az otthon és a hátrahagyott családjára emlékezés felmelegítette lelkét. Ugyan elhagyta öket, de muszáj volt. Nem volt munkalehetöség és remény arra, hogy jobb lesz. Hamarosan visszatérek, ahogy egy kis pénzt összegyüjtök, ígérgette magának. Ezek a gondolatok táplálták a pillanatnyi bizonytalanságát. Aggódott, hiszen hosszú és bizonytalan út állott elötte. Félt az elötte álló, teljesen ismeretlen jövőtől. Aggasztotta a munkalehetőség bizonytalansága és kételkedett az idegen kivándorlási ügynökök igéreteiben és hírszolgálataikban. Csak keveset dadogott angolul, igen sok féle bánásmódról hallott, azoktól, akiket visszakűldtek, vagy akik önként hazajöttek Amerikából, vagy Kanadából. Némelyeket nem fogadtak be a rossz fogak, sokszor más apró-cseprö dolgok miatt. Különös gonddal vizsgálták mindenki szemét. Ha ott hibát találtak, akkor menthetetlenűl elútasították még a legegészségesebbnek mutatkozó embert is. Megborzongott a háta. Sokan egész életükre eladósodtak, mert a hajópénzt kőlcsön kérték, uzsora kamatra. Ezek a kinzó gondolatok minden erejét elvették. A fedélzet korlátjához tántorgott és a kopottas székre leűlt. Szédűlt. A hajó változatlanul szelte a nagy vizet, csobogott a tenger. Gomolyogtak a hullámok és hátukon sietve lökdösték Őt, de gondolatai szülőföldje Lövéte felé vitték. Orbán Balázs, kiváló székely író, Erdély igazi ismerője, a Székelyföld Leírása c. könyvében, így mutatja be Lövétét, olvasóinak: regényesen fekvő, mely magas, sűrűn egymás mellé és egymás fölé épített házaival, különösen a távolból festőileg szép tájat alkot, közötte törtet át a malmokat és ványolókat müködtetö Homorod, zuhatagos gátjaival szép tájat alkot. 10
Mihály Márta A település valóban, ma is tetszetös látvány. Régi falu, 3700 katolikus, székely lakóssal. A jelenlegi falu (ősi nevén Timon Leveltum, magyar nevén Lövéte, románul Lueta) Udvarhely vármegyében, a Hargita lábánál, igen szűk, nehezen megközelíthető völgyben fekszik. Termőhelyei kövesek, terméshozama alacsony. Tekintettel a falu topográfiai szerencsétlenségének a talaj vékony termőrétege a meredek hegyoldalakon gyorsan lemosódik. Az évszázados juhlegeltetés csak fokozta az eróziót és csökkentette a talajok termelékenységét. Régebben a falu e keskeny völgy felső részén, a Lövéte pataka völgyében, az ősi Szent Lörinc község helyén terült el. A nevét már az 1333-ik évi pápai dézsmák listájában (regestrum) megtaláljuk (S. Laurencio). Ez a név az évszázadokon keresztül átmódosult Lövétére. A jelenlegi falú helyén több száz évvel ezelött sok apró havasi település volt. Ezeknek neveit évszázadokon át megőrizte a szájhagyomány, mert a jelenlegi családi és határnevek Lövéte környékén visszaszármaztathatók a régi falvak létezésére. Emberemlékezet óta Lövéte alsó végére jártak az emberek sóért, itt vannak a sóskutak. Nem véletlenűl, ezen a helyen volt a régi Sófalva. Alig egy méter mélységben a föld alatt, több kilóméter hosszuságban, fehér, tömör sóöv rejtőzik. Ennek a mentén vannak a sóskútak. A kút magastöménységű sós vizet gyűjt. Innen hordják a környezö falvak sószükségletüket. Ezt hordókban a gazdasági udvaron tárolják. A kikristályosodott, szép fehér só (gourmet só különlegesség) levakarható a hordó kűlsejéről. Ezt a fontos és ősi tartósító és ízesítö fűszert folyadékként is használják, különösen, ha nagyobb mennyiségre van szükség. Például disznóvágáskor a friss, nyers oldalszalonnákat teknőben a folyékony sóoldatban áztatják. Sokan a mezőre is kiviszik a sóóldatot kis üvegekben. Lázfalu, régente csak néhány kilométerre volt Lövététöl, nevét megőrízte a nép. Nedves, szeles, hideg fennsík. Gyermekkoromban gyakran jártam ott, pityókát ásni. Mindig kifagyva jöttünk haza. Ez a legjobb pityókatermő vidéke a falunak. Talán kitettsége miatt, itt volt a pestis járványnak a legtöbb áldozata. 11
Vándorlások A történelmi eseményeket, jót és rosszat egyaránt, megőrizte a szájhagyomány és a késöbbi ásatási leletek alátámasztották az elnevezések igazát. A Lázon volt Zádogszeg is, e falu Lövétéhez csatolásáról szintén a pápai dézsma lajstroma beszél. A régi falvak megritkulása, a pestis pusztítása és bizonyára az önvédelem is csoportosulásra kényszerítette az embereket. Igy alakult át és nőtt meg Lövéte község, föleg a XVIII. században. A földrajzi elszigetelődés, a Hargita közelsége és több falunak az egyesülése természetesen megőrizte és gazdagította a sok különleges népi szokást. A falu tájszólása, népviselete, igen régi, jellegzetes szövőipar-művészete, ványolói, monda és hitvilága még most is él és mindegyike jellemző a falúra. Természetesen ma már egyre kevesebben gyakorolják ezeket. Mint bárhol Európában, itt is föleg az idősebbek a régi szokások ébrentartói és ápolói. Nagyapám a hajó fedélzetén, valahol az Atlantikus óceánon csodálta az idegen, tengeri világot, de gondolatban öreg a szülőfalujának, Lövétének határában járt. Utolsó, búcsúzkodó napjainak minden mozzanata megelevenedett lelki szemei elött. Hirtelen érezte a rossz, sáros útat is a vékonytalpú, viseltes csizmája alatt. Gyenge lábbelijének oldalán ki-be cuppogott a hideg, kora tavaszi híg sár, ahogy most gondolataival a hajó fedélzetéről beereszkedett a faluba. Már a régi templom erős és ismerős harangját is hallotta. Esteledett. A kémények rengetegjének ezüstszűrke füstjét a mennyegek felé vitte az alkonyati, már-már fürgébb koratavaszi szél. Szürke takarót borított a hirtelen megélénkült falúra. A vastag, erösen gomolygó fűstben szinte hunyóst játszottak a ki-kibúvó, hirtelen elöbukkanó, kéményekkel terhes, pirosló háztetők. A tenger morajlásából kiszűrődött és a fülébe csengett a legelőről hazatérő marhák bőgése. Erős ganyészag terpeszkedett a gyorsan lehűlő, poros útcák között. A friss trágya jelölte a csorda útját A disznyócsorda is hazajött, éhesen futottak a sáros, csattogófülü állatok. Kunkorodott farkincájuk körül rengett a háj. Izmos, szimatoló orrukkal szinte benyomták a kaput, úgy törtettek a melegkorpás moslékosvályú mellé. Szűrcsöléstől, csámcsogástól, röfögéstöl hangzott az 12
Mihály Márta udvar. Hallotta a friss tej ütemes, sistergö zuhanását is a sajtár oldalán. A langyos tej illata megcsiklandozta ínyét és gondolatban nagyokat nyelt. Fesszegben, a falu felső részén, a híddal szemben állt az öreg családi ház. Alapzatának kövei több száz évesek. Állitólag az ezernyolcszázas évek közepén a lövétei nagy tűzvészben a ház leégett, de kis változtatással újraépűlt. Ma is a föútcán áll a ház, büszkén vészelte át a forradalmakat, háborúkat, tüzeket és árvizeket egyaránt. Sok generáció szülőháza ez az öreg, fesszegi ház, az enyém is. Ma is a Mihály család lakja, unokaöcsém Laci és felesége Ibolya élnek ott öt gyermekükkel. Nagyapám a tengeren hányódás közepette gondolatban e házba, hazaérkezett. Gyermek hangokat hallott. Alig öt esztendös elsőszülött kicsi fia, Dénes álldogált a régi, megbarnúlt, szappanos vízzel teli cserefa dézsában és hangosan kisebb testvérét, a hároméves Ferencet hívogatta. A kicsi, szőke legénykének hangosan csattogott a szaladó talpa a deszkapadlón. Mindkét kisfiúcska csóré volt, hiszen éppen feredni készűltek. Ferenckét édesanyja játékosan Dénes mellé űltette, lágy karjaival pici testét tartotta, ahogy fia sietséggel a kádba lépett. Mosolygott és nem kis anyai büszkeséggel elgyönyörködött fiainak angyali tökéletességén. A gyermekek játszottak, egymást locsolták és nagyokat kacagtak. Élvezték a fűrdés minden mozzanatát. Mellettük, a bölcsőből Lőrincke, a 8 hónapos kis testvérük, nagy kék szemeivel kisérte testvérei hangos hancurozását. Dénes és Ferencke selymes, pici testét felmelegítette a szappanos víz és a játék. Aranysárga hajuk, félig vizesen, huncut fürtökbe kunkorodott a fülük és formás nyakuk tövében. Ferencke apró lábain szép babahurkák gömbölyödtek. Ezek árulkodtak koráról és a legjobb cégérei voltak a kiváló étvágyának. Lőrinc bubát elfárasztotta a zajos feredés, nyugodtan aludt a cseber mellett kicsi bőlcsöjében. Dénes nagy, búzavirág-kék szemeiböl az ártatlan gyermeki örömök huncutsága és az örökösen mozgó játékosság ugrált. A világ festői, 13
Vándorlások vagy hírneves szobrászai nem alkotthattak ennél szebbet, vagy formásabbat. Édesapám volt ez a szép gyermek, 5-esztendös korában. A tenger mintha kisímúlt volna, csendesebb volt a hullámzás. Hírtelen, megfehéredett a víz. Képzeletében Nagyapám most, egy nagy fürdőlepedőt tartott az ölében. Pontosan úgy, mint otthon, alig hat héttel ezelött, a búcsúzkodás estéjén. Meleg, huncutkodó, selymes kis fiútestek bújtak meg az öregedö, agyonszapúlt, tekervényes lepedőredők között. Békésen aludtak fiai. Nagy óvatosággal, vállig betakarta öket. Dénes és Ferenc elernyedve, rózsás arccal tovább játszottak az álmok országában. Igy látta öket útóljára. Idegesen felugrott a hitvány, elkopott, fedélzeti székről. Kezei simogatásra hajlottak. Szinte megzavarodva a hajó korlátját kereste. Megkapaszkodott, egyensúlyát és zsebkendöjét kereste. Sírt. A futó hullámok fodrai összekeveredtek az angyali szöke, göndör hajfürtökkel. Kicsi kezek finom ölelése, mint a tavaszi, lágy szellő, simogatták megfeszűlt nyakizmait. Nagyapám megizzadt. Hirtelen sétálni indult a fedélzeten. Társaságot keresett. Félt az emlékektől, a szomorú magánytól, de itt a hajón nem ismert senkit, akivel az ilyenféle emlékezést megoszthatta volna. Újra a vízhullámok suhogását hallgatta és a fehérlő fodrok habzó tetején szépséges Annája közeledett. De gyönyörű látomás volt. A megerősödött szélből felesége hangját hallotta. Nyakszírtjén Anna szép, fehér és puha kezének símogatását érezte. Emlékezett. Búcsúzkodáskor meleg, őszinte reménységgel biztatták egymást a gyors viszontlatásról. Anna nem helyeselte kivándorlását. Anyagi előnyökről és annak a biztonságáról beszélgettek. Anna fiatal, játszadozó nemisége felejthetetlenné varázsolta a gyorsan elrohanó utólsó éjszakát. Felesége feltünöen szép asszony volt. Alig mult tizennégy esztendös, amikor Nagyapám elöször a templomkertben meglátta öt. Még titokban rongybubákkal játszadozott otthon, amikor néhány hónappal a találkozás után kézkérőben a házuknál járt. Anna ekkor pont tizenöt esztendős, aranyszőke hajú, szép kékszemű és erösen formás gyermekleányka volt. Arcán szinte örökké 14
Mihály Márta ragyogott a mosoly, szemeiböl vidámság, ártatlan kacérság villogott. Nagyapámat, dacára érett korának, Anna teljesen megbabonázta. Rettegett a gondolattól, hogy esetleg a szegénysége miatt Annát nem adják hozzá feleségűl. A nász több, mint öt esztendeje volt, de most is jól emlékezett a kivánatos, hófehér arcbőrre, a gazdagon csillogó, szőke hajkoronára. Anna színes lájbija alól szép kerek és formás dombok emelkedtek és igértek örömeket, új életet. Akkor és most is érzékenyen rengő, kerekded csípőket rejtegetett a rokolya. Járása, nemes, begyes és kivánatos volt. Csak a jó Isten tudta, hogy mi minden más volt eldugdosva a számtalan csipkés alsórokolya és a hímzett karinca megett. Nagyapám álmait, vágyakozásait némi balszerencse érte a lakodalom után. Álmodozott. Most, hirtelen elfelejtette a hajójegyre felvett adósságát és más, előző gyászos gondolatait. A nászéjszakára gondolt. Az eseményre a bajussza alatt meghúzódó, szinte titkos mosollyal emlékezett.nekünk így mesélték. A menyasszonyi kontyolás és az utolsó leánytánc után Annával titokban a szépen berendezett nagyházba szöktek. A násznép, a helyi szokások szerint az ablakuk alatt kurjongatott és biztatgatta öket. Anna, gyorsan kiszökött és az istálóban a lovak közé bújt. Azonnal a nászéjszaka elején hazafutott. Szüleinél, a hijuban bújt el, a lisztes verem fenekébe. Hajnalban megtalálták a menyecskét, jó lisztesen. A pap, a majdnem-férj és a szülők rábeszélték a gyermeklányt a hazatérésre. Hetekig ezen mulatott a falu. Ízes viccek, és az ifju férjnek nem teljesen bókoló heccelődések forrása lett ez az esemény. Természetesen a viccek legsúlyosabban Nagyapámat éríntették, mert legtöbbször az ő férfiassága volt kétséges. Ez pedig rendkivül érzékeny és szinte szégyenletes dolog, még akkor is, ha csak feltételezésről van szó. Évekkel késöbb Nannyám bevallotta, hogy amikor Nagyapámnak a - gagyáját, lent a bokájánál meglátta és a csóréságából a rusnyája kiágaskodott - akkor erősen megijedt és hazaszaladt. 15
Vándorlások Nagyapám arca megvonaglott, szinte nevetésre késztette őt az emlékezés. Titokban széjjel nézett a fedélzeten, abban reménykedve, hogy elrejtett érzelmeit az útastársai nem olvassák le az arcáról, hiszen az efféle kapcsolatuk minden tappíntása, mozzanata, pillanata leírhatatlaul szép és mennyei volt. Együttlétük felóldott minden gondot, mindkettőjüknek hihetetlen erőt és bizalmat adott. Ágyékát forróság öntötte el, a vágyakozás gyönyöre a hátgerincén és lelkén hullámzott át. Halántékán izzadságbogyók táncoltak. Anna igen-igen messze volt. Hátat fordított a bolygó, sötétzöld, mérgesen hempelygő tengernek, hogy ez a forgó víz ne is láthassa az ő arcát, mert titokban feleségét ölelte és lehajtott fejével a meleg, puha és megnyugtató dombokat kereste. Kiegyenesedett, mellkasát teleszivta a nyírkos és idegenül sós tengeri levegővel. Szédűlt, gondolta, hogy talán a hajó mozgása miatt. Elszégyelte magát. Nannyám nem akarta, hogy Nagyapám kivándoroljon, mert a három kis gyermek mellett még az ő édesanyja is velük lakott. Félt az egyedűlléttől és a gyermekek felnevelésétöl, hiszen igen fiatal volt. Nagyapám megigérte, hogy néhány év mulva, tekintélyes pénzzel visszajön és akkor megalapozhatja a család jövőjét és visszafizeti a banki kőlcsönt is. Ilyen érzelmekkel, hagyta otthon nagyapám, ifj. Mihály Ferenc, három szép fiúgyermekét és ragaszkodó feleségét, Annát. 1914 március 4-én, kivándorolt Kanadába. Ekkor 33 éves volt, született Lövétén 1881 február 5-én. Nagyapám 1908-ban házasodott, Tókos Annát (szintén lövétei hajadon), vette feleségűl. A családfájuk, úgy apai, mint anyai ágon, lövétei és katolikus székelyek voltak. Nannyám a lövétei viszonyokat tekintve módos lány volt. Sok földje volt a Tókos családnak. Nagyapám nincstelen, szegény ember volt, aki ráadásul nem szerette a földművelést. Reménytelennek hitte Erdély politikai és gazdasági helyzetét. Elitélte a terméketlen helyi földnek a túrását. Kiváló asztalos mester volt. Jobb életre vágyott. Be akarta bizonyítani, hogy dacára szegénységének, jobb életet bíztosít családjának, ha kivándorol Amerikába, 16
Mihály Márta vagy Kanadába és az ott összegyűjtött penzéből, hazatérte után önálló vállalkozó lesz. Népes a Mihály család. A környéken a haladó szelleméről és megalkuvás nélkűli magyarságáról volt híres. Egészen az 1990-es évekig, dacára a román kormány keveredést szorgalmazó politikájának, az elődeim nem keveredtek más vallásuakkal, vagy nemzetiségűekkel. Erre a családom, apai ágon, igen bűszke volt. Elődeim a magyar házassági kapcsolatokat és a keresztény hitet tartották a székelység és a magyarnyelv egyetlen megőrzöjének és erőforrásának. A leírott eseményeket gyakran hallottam gyermekkoromban Apámtól és családjától. Az 1950-es években olvastam útinaplóját és későbbi feljegyzéseit. Majd 50 esztendővel később én is Kanadába jöttem, útvonalaink igen hasonlóak voltak. Gondolatvilágunk és kételyeink sokban megegyeztek. E két ember adta Apámat nekem és onnan örököltem létezésemet, mondhatnám genetikai összességem jelentős részét, magyarságomat, hitemet és sok millió más kiváló és kevésbbé dícséretes tulajdonságot is. Erdély igen vázlatos történelme feltárja azt, hogy a keleti, nyugati és a déli Kárpátok hegyvonulata régóta kedvelt telepűlés, vagy sokszor bíztonságos búvó hely volt. Kr.e. több, mint száz ezer évvel a neandertípusú ősemberek húzódtak meg a védő hegyláncolatok mögött. A kőkorszak, majd a wietenbergi kultúra ősembereinek leletei is megtalálhatók Erdélyben. Kr.e. az V. században Erdélyt is eléri a másfélezer évig tartó keletről-nyugatra mozgó lassú néptömegek legelső hulláma. A Kelet- Ázsiából kiűldözött jűzcsik (géták), majd az Aral-tó mellől menekülő dákok telepedtek meg Erdélyben és éltek ott a római hódításig. Hitelt érdemlő, írott adataink Erdélyről csak a római birodalom terjeszkedése idejéből van. A rómaiak röviddel Krisztus születése után telepedtek be. Hídakat, utakat és erődítményeket építettek. Aranyat, sót bányásztak. Magukénak vallották Erdélyt, amely 160 évig római provincia (Dacia) volt. Az elkövetkező néhány száz esztendőben az eddigi, főleg indógermán 17
Vándorlások népelemek közé benyomultak az uralajtáji népek is. Előbb a roxolánok, majd az osztrogótok foglalják el Erdélyt. Ezeket a fekete hunok kiűzík, majd Attila halála után (453) Erdély a győztes gepida birodalom részévé válik. 680 táján az avar-khagánok megalapítják az Avar birodalmat a Duna-Tisza medencében. Ezt Nagy Károly frank-római császár és Krum bolgár-szláv khán szétverik (800 körül). A birodalommal együtt elpusztul az avar nép nagyrésze is. A megmaradt avarok és a legyőzött gepidák egyrésze beleolvad a szlávságba. Több menekülő avar törzs Erdélyben húzódik meg. Minden valószínűség szerint ezeket az avar, vagy turáni népeket a magyar honfoglaló törzsek Erdélyben találják. Az avar birodalom idején számos szláv törzs is beszivárgott Erdélybe. Az avarok szívesen látták öket, mert ezek készséggel vállalták a cselédsorsot. Erdély a magyar honfoglalás idején gyéren lakott szélső tartománya volt Bolgáriának. A bolgár telepűlések a Maros, Aranyos és a Szamos balpartján terűlhettek el. Ezen a vidéken voltak a só és aranybányák. Innen kiváló úthálózat (a régi római útak) vezetett a Dunára. A bolgár kormányzat nem szólgálta a Székelyföldet, ahol székely néven a hun-avar nemzetségek éltek. A magyar honfoglaló törzsek 895-ben kezdték el a hadjáratukat. Megyer, Huba és Lehel törzsek a Dunántult, Bulcsu és Botond törzsek a Tisza mentét szállták meg. Ond törzse a Tisza és a Kárpátok déli lejtőjén ütött tanyát. A Tisza felsőfolyását és a Szamos mentét Kende és követői foglalták el. A Gyulák törzse megszállta az Alsó-Maros partvidékét, majd Erdélyben a Maros, Aranyos és Szamos felső partvidékén telepedtek le. Őseink, régi szokás szerint, az elfoglalt területeknek rendszerint csak a közepét szállták meg. Maguk körül, széles, rendszerint természetes akadályokkal (gyepű) védett sávot hagytak betelepítetlenül. Ilyen gyepű volt keletre a Meszes és Érc-hegység észak-déli vonulata. Erdély főldrajzi helyzete miatt ebben az időben csupán határőrvidék, vagyis gyepűelve (Erdőelve). Kende és Gyula törzseinek szállástelepe és a Maros, Olt és Küküllő-közi székelység otthona. 18
Mihály Márta Ezek a székely emberek a gyepűn túli határőrök. Ők védik az új hazát a keleti besenyő és kun támadások ellen. Sok féle elképzelést találunk történelmünkben a székelyek eredetéről. Ezek szinte változnak a kor szellemi és politikai törekvéseivel, kormányaink pártosságával. Van, aki úgy gondolja, hogy a későavar népesség magyar nyelvű volt, és ezek voltak a székelyek. Valóban éltek-e magyarok a Kárpát-medencében a honfoglalás (895) előtt? Sajnos ezekre a döntő kérdésekre nincs biztos válaszunk. Engel Pál Beilleszkedés Európába, a kezdettől 1440-ig c. könyvében azon vélekedik, hogy jelentős számú magyar nyelvű avar népesség élt a Kárpát-medencében a magyarok bejövetelekor. E kiváló történész úgy gondolja, hogy a magyar nyelvű székelyek is itt éltek. Vagyis, hogy a székelyek nem mások, mint a késői avarok. A honfoglaló magyarok természetesen az ott talált magyar nyelvű székelységet nem tartották magyaroknak. Elképzelésük szerint nem is voltak azok, hiszen nem tartoztak együvé a magyar törzsekkel. A székelyek neve és eredete a mai napig is kétséges. Érdemes megnéznünk egy néhány, sokszorosan megvitatott elképzelést. A székelyek Attila népei, hunok maradványai. Ezt mondotta Anonymus is: Omnes siculi, qui primo erant populi Athilae regis, ("a székelyek régebben Attila népei voltak" ). Szeretném hinni, hogy ez a legvalószinübb feltételezés, mert a székelyek néphitében nemzedékről nemzedékre az a tudat él, hogy ők Attila hunjaitól származnak. Mátyás király történésze, Bonfini, viszont a szkitáktól eredezteti a székelyeket. A másik elképzelés, vagy elmélet azt vallja, hogy a határok és hegyek őrei volt ez a nép. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976) is ezt a származást pártolja..a honfoglalás utáni századokban székelyeknek nevezték az ország különböző szélső vidékeire telepített, minden bizonnyal határvédelmi feladatokat ellátó népcsoportokat. A székelyek származásának irodalma igen gazdag, de a valóságot senki nem tudja. László Gyula régész professzor szerint A termékeny bizonytalanság a jellemzője ennek a problémának is. Valóban igen termékenyek az 19
Vándorlások elgondolások. Remélem, hogy rövidesen genetikailag (DNA) alátámasztott igazságok is napvilágot látnak. A legújabb kutatások úgy jelzik, hogy a székelyek a XI. és XII. században Magyarország nyugati határszéléről vándoroltak és mint határőrök foglalták el mai hazájukat, Erdélyt. Ez az ősi katonai szervezettség megmutatkozott a székelység későbbi társadalmi tagozódásán, majd nyomott hagyott a székelyek életkörűlményein is az eljövendő évszázadok során. A XVI. század székely társadalma nagyjából három jól elkülöníthető csoportra oszlott fel. A legelőkelőbbek és legvagyonosabbak voltak a primor-ok. A lófők (equites) saját lovaikon és felszerelésükkel álltak harcba. A harmadik határőr csoportot gyalogszékelyek alkották, akik, mint a nevük mondja, gyalog vonultak a harci táborokba. Természetesen a népesség vagyoni állapota különbözött, de a székelység körében nem alakult ki a nagybirtokos rendszer. Az egykori katonai közigazgatás úgynevezett székeket hozott létre. Udvarhelyszék volt az anyaszék. Lakossága nagyrészben református és unitárius volt. Csíkszék teljesen katolikus. Háromszék, amely Kézdi-Orbai és Sepsiszékből tevődik össze, főleg katolikus és református volt. Ezeken a székeken belűl több néprajzitáj és etnikai csoporosítás, illetve megkülönböztetést szólgáló elnevezés volt használatos. Bárhonnan is eredtek, vagy jöttek a székelyek, de magyar emberek, és magyarjainknak is egyéni, értékes népcsoportja. Sajátos és felbecsülhetetlen kultúrával, gazdag hagyománnyokkal, és különleges magyar szellemi kincsekkel rendelkeznek. Egyedi, és jellemző a székelységre, az eredeti rovásírásuk. Forrai Sándor szakértő írja, hogy a székelyek rovásírása 50 %-os megegyezést mutat a föniciai csoportba tartozó népek rovásírásával - az etruszkkal 43.4 %-ot, míg a türkkel mindössze 28.6 %-t - igazolni látszik azt, hogy a magyarok a türköktől függetlenül, külön úton jutottak a rovásírás bírtokába. Szerintem az sem lehetetlen, hogy ez a rovásírásos kultúra a székelység szellemi kincse volt. De ekkörül is kételyek vannak, mert az 1990-es finn-ugor kongresszuson Dienes István 20