Barsi ödön Egy lélek visszatér Regény 2011
ELŐSZÓ A Lélek a függöny lomha redői előtt állt, míg a Test az ágyon hevert. Tragikus félhomály borongott a szobában: az éjjeliszekrényen álló lámpa fénye nem tudott megbirkózni a sötétséggel és a távoli szögletekben leselkedő árnyakkal. A Lélek didergett és sóhajtozott; régóta élt, de a valóságban mégis csak most született meg, hogy a test meghalt. Furcsa, szinte képtelen helyzet volt: a Lélek várta, hogy egy hirtelen légörvény felkapja és magával sodorja valahová a csillagos magasságokba, vagy a feneketlen mélységbe, hol örök a csönd és a sötétség. A függöny redői azonban nem mozdultak. A homály egyre elviselhetetlenebbül nehezedett a szobára. A Lélek a testre nézett hiszen annyi ideig otthona volt és nagyon elszomorodott. A test mely valamikor a sajátja volt szürkén, a halottak gőgös nyugalmával feküdt az ágyon: az arcán zöldes árnyékok húzódtak végig, a szempár sötét üregekbe mélyült és a száj fájdalmasan görbült lefelé. Szomorú maszk gondolta a Lélek, illik a szoba sajátos hangulatához. Az ágyon heverő férfi homlokán kis, kerek lyuk sötétlett: a halálhozó golyó nyoma. Az ágy mellett, a gyűrött 7
szőnyegen nyilván a gyilkos dobta oda egy pisztoly hevert. A Lélek most ébredt tudatára annak, hogy őt helyesebben a testét kegyetlenül megölték. A bosszúvágy egyszerre hatalmába kerítette, de hiába gyötrődött, nem tudott visszaemlékezni a gyilkosra. Régi élete színes, kavargó képekben vonult el előtte: arcok villantak meg és süllyedtek el a homályban, de a gyilkos arcát nem látta. Sokan aludtak a nagy házban: vendégek és a személyzet Felidézte az utolsó napok szereplőit, de a végzetes este eseményei csaknem teljesen elmosódtak emlékezetében. Mindössze annyit tudott, hogy gonosz gyilkosság áldozata lett. Másként nem történhetett: valaki behatolt a szobába és De hogyan jött be? Hármas retesz tartotta az ajtót és a kulcs belülről volt a zárban A Lélek kínosan töprengett. Érezte, hogy nem tudja megfejteni a talányt, de azt is érezte, hogy hamarosan valami rendkívüli esemény történik A tükörhöz lépett és belenézett. Nem látta saját magát, csak háttérben a testet, amint a halál mozdulatlanságában feszüli ki a kis lámpa sárga fényétől megvilágítva az ágyon. Valahol a távolban egy óra tompán éjfélt ütött És most egyszerre megmozdult a lomha függöny is Nyöszörgő szél támadt, és valahonnan, messziről mint a kis temetők lélekharangja valami furcsa muzsika foszlányai érkeztek a szobába És ez a különös, halk zene olyan melankolikus és vigasztalan volt, mint maga a halál Ekkor kopoglak az ajtón Három kemény, követelő koppanás, utána mély csönd. 8
Szabad! mondta a Lélek, és most már azon sem csodálkozott, hogy nem hallja a saját hangját. Az ajtó továbbra is zárva maradt és a következő pillanatban mégis mintha csak a sötétség egy darabja lett volna egy feketeruhás emberke termett a szobában. Furcsa, ijesztő látvány volt, amint régimódi grandezzával meghajolt; a kezében fényes cilinder és ezüstnyelű ébenfa bot, a homloka magas és világos, mint valami csontdarab, míg az arca sötét, akár egy fekete álarc. Kicsoda ön uram? kérdezte a Lélek megrettenve. A klub titkára vagyok válaszolta az éjféli vendég különös, recsegő hangon. Az utolsó szó elmosódott, mint amikor egy rozsdás kaput becsuknak egy távoli kertben. Az ismeretlen élő anakronizmus volt: furcsa felleghajtó köpenyt viselt ósdi frakkja fölött és kezében gyászosan csillogott a magas kürtőkalap. Fontos küldetésben jöttem Ők küldtek Kik azok az ők? rebegte a Lélek. A Mesterek Ön ugyebár azt szeretné tudni, hogy ki gyilkolta meg önt azaz a testét? Igen, uram mondta a Lélek, és most tudomásul vette, hogy ismét hallja a saját hangját. Akkor kövessen! szólalt meg az idegen és az ajtó felé fordult. És a lélek elindult 9
I. FEJEZET Az árnyak klubja A Lélek ugyan elhatározta, hogy semmin sem csodálkozik, mégis megdöbbent, mikor egyszerre a folyosón találta magát. A Titkár mosolygott; csúf mosolya volt, annyi bizonyos: a szája éles, ferde vonalban húzódott az álla felé; olyan volt ez a száj, mint valami régi, fájdalmas sebhely. A kocsi a ház előtt vár minket suttogták a szörnyűségesen ferde ajkak. A Lélek megborzongott, mikor megpillantotta a furcsa fogatot, mely halottaskocsira emlékeztetett sötét és baljóslatú körvonalaival. A bakon fekete kabátba bugyolált alak ült, és kezéből hosszú ostor meredt a csillagtalan égbolt felé. Köd volt: szürke, tapadós londoni köd, mely elmosta a tárgyak határozott körvonalait. A lovakat is csak bizonytalanul lehetett látni: csontos, óriás gebék voltak, és zilált sörényük olyan volt, mint a tépett hínár, amit az áradt folyók sodornak az ismeretlen tengerek felé. A köd vagy talán valamilyen alacsonyan szálló felleg fantasztikus drapériaként gyűrődött és hullámzott az elhagyott tér fölött. 10
A Lélek letelepedett a süppedő ülésre, és a Titkár gyors, határozott mozdulattal behúzta a kocsi ajtaját. A bakon ülő alak megsuhogtatta hosszú ostorát, a fekete lovak azonnal elindultak, de patáik dobogását nem lehetett hallani. Szürke köd úszott a kocsi ablakai mellett, puhán és rendszertelenül, mintha a vágtatás vagdalta volna értelmetlen csíkokra. A kocsis szaporán suhogtatta ostorát, és a Lélek úgy érezte, mintha az éjszakai utazás percről-percre gyorsult volna. Félek vallotta be a Lélek. Pedig erre nincs oka jegyezte meg a Titkár, szokás dolga az egész Én sokat utazom ezzel a kocsival: tegnap Helsingörben voltam, tegnapelőtt Görögországban Ilyen nagy utakat tesz? kérdezte a Lélek értelmetlenül. Oh, nagyobbakat is nevetett a különös útitárs, és kesztyűs kezével egy sötét szivart kotort elő fekete lebernyege alól. Megengedi, hogy rágyújtsak? Parancsoljon mondta a Lélek rezignáltan. A szivar füstje a tömjén illatára emlékeztetett, és szürke volt, mint a rohanó köd az ablakok előtt. Az égő szivar vörös foltja ritmikusan emelkedett és süllyedt a félhomályban, és néha gonoszul parázslott, mint egy bosszús küklopsz vérző szeme. Hová megyünk? kérdezte a Lélek. Nem kapott választ. A különös útitárs most mereven maga elé bámult, szeméből eltűnt minden fény s üreges szemgödrök sötétlettek arcában A Lélek arra gondolt, 11
hogy a halál ül mellette: jól tudta, hogy a kéretlen látogató százféle alakot ölthet: az öreg harangozónál csuhás barát képében jelenik meg és szelíd mozdulattal nyúl a lecsüngő kötél után, hogy megszólaltassa a lélekharangot: a félmeztelen táncolók közé vörös talárban toppan be, míg Dürer rézkarcain sovány lovon nyargal, koponyáján csillogó sisakkal Valóban ő volna a furcsa emberke? A kocsi gyorsan vágtatott: sebesen, mint a gondolat, és sejtelmesen, mint a tovaszálló álom Fények villantak fel, hogy azután újra eltűnjenek a mély árnyékban Egy mulató fényreklámja ragyogott fel, majd egy hatalmas és ismeretlen dóm kőrózsái derengtek át a ködön Különös emlékmű következett: sötét felkiáltójel az éjszakában Talán a Kleopátra tűje a Temze partján? A köd egyre sűrűbb lett Hová visz az út? töprengett újra a Lélek. Most akaratlanul is a sötét alvilági folyóra gondolt, melyen szellemcsónakok suhannak át, nesztelen evezőcsapásokkal A kavargó képekből egy fekete vizű tó bontakozott ki, melynek felszíne semmit sem árult abból a mérhetetlen szenvedésből, ami a fehér, megkínzott és összegubancolódott testekre vár, melyek félelmetes áramlatoktól kavarva és kergetve keringenek a kifürkészhetetlen mélységekben. Ekkor látni vélte a tó szélén fákká dermedt embereket, amint segélyt kérően terjesztik ki ágkarjaikat az örökkévalóság egyhangú, vigasztalan és változatlan szürkeségében A képek megsokasodtak, és rendszertelenül váltogatták egymást A Lélek most újra régi életére gondolt: rokonaira, barátaira és ismerőseire. 12
Dorothy jutott először eszébe: maga elé idézte a leány szőke haját és valószínűtlenül kék szemét Egyszer meztelenül látta Dorothyt, amint kilépeti a fürdőkádból, a térde fehér volt és gömbölyű, mint a kavics a patak partján, a lába rózsaszínű, akárcsak a finoman festett porcelán Miss Helen Hall is szőke volt, s szája mellyel annyi csókot várt és adott kárminpiros Ő volna a gyilkos? Vagy inkább a szigorú ezredes, akinek markáns arcát kőből faragták? A titkár ellenszenves, ravasz arca villant meg a félhomályban, hogy aztán helyet adjon a nagynéni sárga, ráncos profiljának Az emlékezés nyugtalan képeit elmosta a sötétség és a rohanó köd A Lélek megborzongott Fázott A köd a mellére nehezedett. A Titkár feléje fordította gúnyos és ravasz tekintetét. Úgy látom, a füst mégiscsak zavarja ezzel kidobta az égő szivart, mely mint parányi meteor elenyészett a ködben. Furcsa mondta a Lélek, ön a gondolataimban olvas, amit úgyis mondhatnék, hogy a vesémbe lát. Újra összerezzent, mert eszébe jutott földi porhüvelye, melyet ott hagyott a sötét szobában. Könnyű dolgom van mondta a Titkár és furcsán felhúzta a szemöldökét, akárcsak egy ripacskodó színész a színpadon. Hiszen ön teljesen átlátszó, mint általában a szellemek, helyesebben a lelkek. A szellem és a lélek ugyanis nem teljesen azonos fogalom, önnek még fejlődnie kell, boldogult Wright úr. Most még kóbor léleknek nevezhetem önt, s mindaddig az marad, amíg le nem 13