Nemzeti dal - JÁNOS VITÉZ 2009. január 17. Klasszikus irodalmi mű megcsúfolásával lett klasszikus színházi mű. Kötelező olvasmány helyett kötelező látomány és hallomány. A Nemzeti Színházban Alföldi Róbert úgy vitte színre, mintha három darabbal lenne dolga. KRITIKA Első (felvonás). Petőfi Sándor János vitéze százhatvannégy éve íródott, Kacsoh Pongrác daljátékát százöt esztendeje mutatta be a Király Színház. Ezt az együttesen közel három évszázadot a rendezés dupla patinaként hagyja a mesén, de egy-két húzással átfordítja a jelenbe az értelmezést. A török ellen, a franciák oldalán harcba induló sereg katonái lenge magyarban szökkennek fel a pipacsos gabonatábla sűrűjéből, a parasztleányoknak látni valóan van miért igazgatniuk az ingvállat. A piros mentébe regulázódott daliák fölé boruló, valószínűtlenül hatalmas trikolór közepén az alája keveredett Strázsamester kardjával vág kör alakú lyukat, hogy előbújhasson. Nemsokára a lányok összeöltik a kivágott zászlót: ne mondhassa az ellen, hogy szakadt a magyar lobogó! Báránynak, pulinak bugyolált statiszták szökdécselése élénkíti a határt, népszínmű-égalj narancslik Daróczi Sándor kifestőkönyv-díszletében, ám Kukorica Jancsi és Bagó oldalán is first class design tarisznya lóg, ha viszont félhomály nehezedik a horizontra, Móricz Zsigmond súlyos parasztjai merednek árnyként felénk, a vetített színes táj pedig a korai Jancsó-filmek emésztő fekete-fehér távlataiba tűnik. E képi és modulációs kettőshangzatban Marton Róbert (Strázsamester) és a virtigli címszereplő Stohl András derekasan áténekli a Nemzeti akusztikus űrét, mely a Silló István vezényelte hangszeres muzsikusok talentumát meg-megzilálja. Udvaros Dorottya magakellető modern Blaháné, úgy kivágja a gonoszmostoha-jellemet, mint a pinty. Fekete parókában, éjkirálynője-jelmezben ragyogó tünemény. Söptei Andrea csapzott árvaházi Iluskája is illúziókeltő. Újvári Zoltán (A falu csősze) a rekkenő hőség ellenére ("Tüzesen süt le a reflektor sugára") rétegesen öltözködve, alaposan felszőrmézve-zsinórozva ármánykodik. A Jancsi által népileg sokat pattogtatott
karikás ostor ugyanúgy beválik, mint a mostoha kezében az inkább póthaj varkocsnak, mint náspángnak látszó fonat, mellyel belepüföli a búzaföldbe Iluskát, vélt szerelmi riválisát. Második (felvonás). Fehér-arany operett, nagy bonbonlabdákból formázott téglatest- és kúpsövény labirintusában. A fekete parasztok háttérhelyén fehér angyalkák lifteznek menny és süllyesztő között. Gergye Krisztián koreográfiai gegjei még hatásosabbak, mint eddig. Elsőre Radnay Csilla m. v. (A francia királykisasszony) ragadja magához a kezdeményezést vérbeli primadonnaként. Gyarmathy Ágnes jókedvében kék kaftános, nadrágos töröknek öltözteti, kitakart köldökében testékszerül - biztos, ami biztos - viselhetne egy apró piros gall kakast. Aztán érkezik a buffó francia király (itt: valahányadik Lajos), és külön a két fehér lánybohóc hordozta pompás palástja. Remek! Bodrogi Gyula mint öreg süsü - tarol. Legjobb
pillanataiban (ne hangozzék szerepköri ellentmondásként) a Nemzeti Latabár Kálmánja, s kerekít egy magánszámot, kiadós királyi (uralkodói, miniszterelnöki, államfői) viselkedés- és stílparódiát. Még csak reméli a töröktől való szabadulást, amikor szeretett népe már egy játéknyaktilóval lepi meg. A magyar kard fényesen csillog (leszámítva azokat a pengeéleket, ahol véres), János vitézék győznek. A királylány kebelébe tömöszkölt kék-fehér-piros keszkenőhöz képest ezerszeres méretű piros-fehér-zöld zászló ismét fennen, diadalmasan hullámzik. Iluskát közben odahaza sajnos nem védte meg a családi erőszak elleni törvény; agyonverődött. Harmadik (felvonás). Szürkén fekete metrómegálló, graffitival, két piros műanyagüléssel, fenyegetően el-elsuhanó szerelvényfényekkel. A János vitéz Bakonyi Károly írta és Heltai Jenő verselte librettója - melyen megszámlálhatatlan átíró ujjlenyomata redőződik immár - Vörös Róbert és Keszthelyi Kinga dramaturgok révén nem kis fordulatokat vesz. Nagy
messziről Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéje szól bele ebbe a felvonásba, közelebbről Madách Imre. Úgy fest, Az ember tragédiája Falanszter-képében jár ekkor a produkció. A hajléktalan magyar jelen valóságának egy lehetséges szimbolikus tere megképződik, de a zenés darab nem nagyon akar lemenni a föld alá. A népszínmű és az operett után nemigen jön el a musical ideje. A szerelmese által reménytelenül keresett Iluska - bártündér-csajcsapat élén - feltűnik (és eltűnik). Jancsi Ady és József Attila nyomán kijelenti: nincsen apja, se anyja, se rokona, se hazája. (Ismerősök hiányáról miért is ejtene szót; de a módosítások logikája szerint Istenéről talán kellene.) Magyar zászló sehol. Stohl e vészjóslóbb részben is győzi a figurát, most a modern antihős, az úttévesztett bolyongó stációján. A János vitéz I.-be a János vitéz II.-ből (a másik premierből, az ún. "fiatal szereposztásból") meglepetésszerűen (Szarvas József helyére) átigazolt Hevér Gábor karakteres, feketeruhás ellen-lucifer az ellen-ádám mellett. Jobban játszik, mint ahogy énekel. Ez Udvaros és Radnay (esetleg Marton) kivételével mindenkire igaz. Kacsoh Pongrác zenéje bírja legjobban a gyűrődést Alföldi Róbert kissé egyenetlen, a végső kicsengést némi erőszakkal elérő rendezésében. Az örökzöldek örökök, de nem annyira zöldek ebben a felfogásban. A direktor-színrevivő és a nemzeti dal(játék) elhiteti, hogy a Nemzeti Színház a Ferencvárosban, Budapesten, Magyarországon, Európában, a Földön, az univerzumban áll, s 2009-et írunk.
Ja, a végső kicsengés; a vége. Kicsinyített faluszél, törpe Magyarhon, Jancsi és Bagó élőhalottként egy rőtnarancs dobozban. Tündér Iluska nem emigrál haza. Szerző: Tarján Tamás Fotó: mti http://www.kultura.hu/main.php?folderid=1174&articleid=278230&ctag=articlelist&iid=1