Randall Frakes És Bill Wisher. A Terminátor I.

Randall Frakes És Bill Wisher A Terminátor I.

A gyűlölet és a pusztítás démona a távoli jövőből. Egy ártatlan nő, aki önmagánál hatalmasabb erők csapdájába esett. Egy ember az igazság nyomában, az időhatárain keresztül. És egy hideg, gonosz, embertelen teremtmény, amit úgy hívnak... A TERMINÁTOR James Cameronnak, aki először látta a Terminátort kijönni a tűzből. Köszönet Fred Klemnek és Dave Sternnek, a Bántam kiadótól, béketűrésükért és jó ízlésükért. ELSŐ NAP LOS ANGELES, KALIFORNIA, GRIFFITH PARK-I OBSZERVATÓRIUM, 1984. MÁRCIUS 9. PÉNTEK REGGEL, 3 ÓRA 48 PERC A történelem halott" ez állt a holdfényes obszervatóriumot körülvevő műmárvány fal egyikén. Talán egy egyetemista írta fel hirtelen rosszkedvében, vagy valamelyik galeri tagja fújta oda festékszóróval, szokásos területjelző rituáléját irodalmi ötlettel kiegészítve. Vagy esetleg olyasvalaki írta oda, aki tudta, hogy ez az igazság. A háromkupolás épületben csend honolt. Csupán a rézből és üvegből készült bejárat feletti halvány sárga lámpa világított. A környék aránylag tiszta volt, ugyanis

ezt a részt a városi park kertészei tartották rendben. A hatalmas parkolón azonban kis szemétcsomók örvénylettek keresztül, de csak addig, amíg a márciusi szél az elcsúfított falhoz nem lapította őket. Az obszervatórium valaha egy kozmoszra nyíló ablak volt. Mikor először megépítették, csillagászok mérték az égen magasan a hegyek fölött a kozmikus óra évszázados ketyegését. Ez mostanra már szinte teljesen lehetetlenné vált, egyrészt a város csillogó pókhálója miatt, amely éjjelente bevilágította a Los Angeles-i medencét és kioltotta a csillagok fényét, másrészt az üzemek és az autópálya forgalmának füstje miatt, amely szinte átlátszatlan és állandó felhősapkát hozott létre, ami még tovább nehezítette a mostanra inkább szunyókáló teleszkópok használatát. Az évek során a csillagvizsgálóból planetárium lett. A kupolák mennyezetén gépből vetített csillagok" tükröződtek, mintha már csak az emlékezne mintájukra. Valaha kutatóintézet volt, mostanra azonban már olyan lett, mint Disneyland. Egy hely, ahová szívesen betérnek a turisták; tulajdonképpen a középiskolai tanulmányi kirándulások Mekkája. Amióta hozzácsapták a Laserium"-ot is, az iskolás gyerekek kedvenc szórakozóhelyévé vált, ugyanis itt a dübörgő rockzene ritmusára még bonyolult formájú lézersugarak is tarkították a homorú mennyezetet. Itt, a dübörgő rockzene ritmusára, a lézersugarak bonyolult formákkal tarkították a homorú mennyezetet. Némi választék az autósmozi és a rockkoncertek mellé. A másik attrakció a parkolóból Los Angelesre nyíló kilátás volt. Az év harmincnegyven napján tiszta volt a levegő néha

annyira tiszta, szinte borotvaéles, mint a hegytetőn. Ilyenkor, az utolsó lézerszínházi előadás után, itt maradt néhány pár, hogy megcsodálja a kevésbé mozgalmas, de nem kevésbé látványos fényjátékot. Egészen addig, amíg a kocsiablakok be nem párásodtak, és egyéb érzékszervek fontosabbakká nem váltak a látásnál. Mégha nem is volt randevúja valakinek, a látvány akkor is megérte a hosszú hegymászást. Vagyis csak akkor, ha az út száraz volt, és nem esett a város fölött. Ilyenkor ugyanis alacsonyan úszó fekete esőfelhők érkeztek Santa Monica felől, valamint távolabbról, a Csendesóceán termékeny sötétzöld nyúlványa felől. Ezek letompították az utcai lámpák és a neonreklámok sokszínű hálózatát. Ilyenkor nem volt értelme végigzötykölődni a kanyargós, hepehupás úton. Épp ezért pl. most, a közelgő vihar előtt, az egyetlen mozgó jármű a Vermont Canyon Roadon egy sárga-narancs színű behemót volt. Egy kukásautó. Del Ray Goines tapogatózva kereste vastag matrózkabátja jobb oldali zsebében walkmanje aprócska hangerőszabályzóját. B. B. King ujjai pont egy dögös blues akkordot szorítottak ki a húrokból. Del szerette ezt a részt, de mivel a kocsija éppen ekkor csúszott meg, kénytelen volt gázt adni az üvöltő dízelmotornak, s így a zajban eltűnt B. B. King. A kis fülhallgató, amit a magnóval adtak, túl sok hangot engedett be a külvilágból. Az eszébe véste, hogy kell vennie egy régebbi típusút, ami teljesen befedi a fület. Törvénytelen volt ugyan fejhallgatót használni vezetés közben, kétszeresen az olyasvalakinek, aki a város

alkalmazásában állt, de a fenébe is, az embernek meg kell tartania a fontossági sorrendet. A zene megelőzi a szemetet, vélte Del. Ha rájönnének, hogy a walkmant magával hozta a munkába, biztosan az utcára kerülne. Nem mintha rajongott volna a munkáért. Sőt. De akárhogy is, ennie csak kellett, azonkívül ott volt még Leanna tartásdíja, valamint a taknyos háziúr, meg a kutyája, Boner. Rájuk is költenie kellett. Persze most tisztességes fizetést kapott, azonban a dán dognak, meg kell hagyni, rendkívül jó étvágya volt. Aztán meg Delt sem lehetett azzal vádolni, hogy könnyűsúlyú lett volna. A legínségesebb időkben is a 100-as fölé ugrott a mérleg ha ráállt. Mégis, szemetet hurcolászni a park egyik végéből a másikba nem volt épp az az elfoglaltság, amiről álmodozott. Huszonkét évvel ezelőtt azt csinálta, amire vágyott hátvéd volt a Huston Oilersben. Két jó év nagyjából ez volt az Oilersnek is az összes jó éve. Azután merő pechből nekiment egy téglafalnak. Térdsérülés. Válás. Kirakták a csapatból. Fizetésének java egy tőle jobb pókerjátékos zsebébe vándorolt át. Azóta tisztára mintha hullámvasúton ülne. Néha ment felfelé is, de leginkább lefelé vitte a rohadék. Most pedig szemetes. Bocs'... városi tanács, köztisztasági osztály, tereptechnikus. Nyavalyás szennyfuvaros! Egy régi csapattársa ajánlotta be, úgy vették fel. Ébresztő hajnali rohadt kettőkor. Betámolyogni ebbe a fémdögbe, felküzdeni vele magát a szűk, kavicsos utakon. Begyűjteni mások piknikjének félig megevett maradékait. Szagolni a vele utazó szemét rohadt narancshéj szagát. Mindig. Mint egy ocsmány állat.

Barna lapátkezével megragadta a csúszós sebességváltót, és kétszer erőteljesen kuplungolt. Az utolsó emelkedőn kapaszkodott fel, amikor is vissza kellett kapcsolnia, hogy felérjen. A nekifeszülő dízel berezegtette a motor felfüggesztéseit, és a bélrázó remegés végigfutott a vázon, fel a kormányon Del vaskos karjáig. Befordulva az obszervatórium parkolójába, nagyot nézett, amikor meglátta a metálszürke 68-as Chevy Malibut. A kocsi, mint valami blokád állt pontosan az ő útjában. Azalatt a két másodperc alatt, amíg agya tökéletesen tudatosította a megdöbbenést, a félelmet, majd a sértődést, hogy valaki még veszélyesebbé teszi munkáját, megpillantott egy fehér kölyköt, aki épp a Chevy hűtőrácsánál vizeit. A fiún láncokkal borított fekete bőrdzseki volt, lila haja tüskékben meredezett, amiről Délnek Buckwheat jutott eszébe a Kis Gézengúzokból. Szürke nadrágjának szárát katonai bakancsába tűrte. Egy punk így hívják az ilyeneket. Del keményen beletaposott a fékbe, és megforgatta a nagy kormánykereket. A srác tizenhét vagy tizennyolc éves lehetett egy fikarcnyit sem moccant, mikor Del kocsija eldübörgött mellette. Del belenézett a visszapillantóba, vajon hátraugrik-e a fiú. Az azonban nyugodtan utánanézett az elhaladó kukásautónak, és folytatta a hugyozást. Vizelete befröcskölte a hátsó kereket. Del félelmét szűrős haragtüskék váltották fel, és tenyerével a kormány közepére csapott. A vezetőfülke feletti kürt üvöltése a halottat is felijesztette volna. Ettől aztán tényleg égnek áll majd a haja! Del belepillantott a

tükörbe, de csak azt látta, amint a punk egyre kisebbedé" alakja beint neki. Punk, a fenébe! Seggfej! Ha újra ilyet mutat, mikor visszafelé jön, majd ad ő neki behugyoznivalót. Kocsija hátsó lökhárítóján volt egy matrica, amin ez állt: Ezt a tulajdont a Smith & Wesson biztosítja". Del be is pakolt- igaz, csupán egy hétdolláros, HR 22-es pisztolyt. Néhány éve vette a sógorától. Lehet, hogy az egyetlen dolog, amit valaha is kinyírt vele csupán egy sörösdoboz volt, de attól még tud célozni, és a ravaszt is meg tudja húzni. Ahogy a kukák felé hajtott a hatalmas kocsival, keresztül az aszfalton, B. B. King újra visszatért a tudatába. Del Ray próbált megnyugodni, de ekkor hirtelen visszaemlékezett, miért is kezdte el magával hordani a pisztolyt. Nem a tucatnyi késelés és bandaháború miatt, amelyek beszennyezték a park történetét. Nem. Ennél sokkal személyesebb oka volt rá. Már a harmadik hete vezette a kukásautót azon az éjszakán. A park egy másik részében történt, nagyjából ugyanebben az időben. Épp egy kukát emelt át a kabin fölött, hogy a tartályba ürítse, amikor valami puffant a vezetőfülke tetején és legurult a motorháztetőre. A rendőrség azt mondta, ez egy kábítószeres gyilkosság volt. Del viszont látta, hogy a tizennyolc éves fiú ki volt belezve, ugyanis a szélvédőre kiömlött egy csomó abból, amit előtte evett. Ettől fogva Del fegyverrel járt. Mindenki tudja, hogy Los Angeles tele van dilinyósokkal. És a fehér srácok kezdenek furcsák lenni manapság. Del újra belenézett a visszapillantóba, de túl

messze volt már ahhoz, hogy lásson is valamit. Körbement a fal mellett, és beállt egy zsákutcába, ahol akkora nagy összevisszaságban várták a kukák, mintha valaki direkt, kitolásból összegórta volna őket. Olyan szögbe állította a kocsit, hogy fel tudja emelni az első kukát, és lazított egy kicsit. Igazi öreg hölgy kezdesz lenni, Del, gondolta. De most valahogy lassabban ment a munka, mint általában, mert folyton a visszapillantóra tévedt a tekintete sose lehet tudni. Mark Warfield épp a hugyozás közepén járt, mikor a parkolóba bedübörgött az a szörnyeteg. Mint a vadász fényszórójától megdermedt kengurunak, teljesen földbe gyökerezett a lába. A végzet érkezett, hogy próbára tegye a bátorságát. A végzet, hátul félig telve szeméttel, könyörtelenül robogott felé. Le van a végzet szarva. Meg le is van pisálva. Ahogy elment mellette, meg is tette. Egy másodperccel később, pont mikor visszatelepítette lövegét a nadrágba, összerezzent a kürt hangjára, és fájdalmasan becsípte magát a cipzár fogai közé. Azután egy ősi megvilágosodás téves kapcsolása villant át szedett-vedett agysejtjein. Rájött, hogy a végzet szarakodik vele. Szétrobbantja a fülét, és marcangolja a húsát. Felemelte az öklét, és középső ujjával a levegőbe mutatott. Káli ő akár a végzet ellen is! Kiáll ő még rosszabbal is. Olyannal is pl., mint ez a föld. Az is szarakodott vele. Vonaglik itt a lába alatt, mint egy konnektorba dugott kígyó. Bár meglovagolta, mint egy szörföző, egy igazi profi, mégis érezte minden moccanását. Harcolt vele az uralomért. De a föld győzött. Látott egy fehér villanást,

hallotta saját távoli nyögését, aztán érezte a dudort a fején, ahol a parkoló megütötte. Röhögött. Hallotta, amint a haverjai is röhögnek, valószínűleg rajta. Johnny, a kisebbik, fürge, és piszkosul aljas. Általában Kotexnek hívják. És Rick, a magasabbik, csontos, mint egy kísértet szakadt, átmeneti kabátban. A barátai. Szerette Őket. Utálta ókét. Seggfejek. Lehet, hogy meg kéne késelni valamelyiket ma éjjel. Látott egy pár bontatlan sörösüveget a pénzbedobós távcső alatt, amit Kotex és Rick épp körbetáncolt. A kilátó teraszán álltak, a parkoló szélén, millió mérföld messzeségben, mégis úgy hallotta őket, mintha csak tíz méternyire lettek volna. Hordozható magnójukon a Háborúzzunk" bömbölt, a Feartől. A trió a Cathay bárban kezdte. Csapoltak a színpadnál, a karok örvénylettek, s felkurblizták a dinamót. Az adrenalin energiája kiömlött az utcára, mikor kimentek a parkolóba. Néhány seggfej rocker kikezdett velük. Kotex átnyomta az egyik fazon fejét a járgánya ablakán, erre a többiek lekoptak. A dinamó begyorsított. Az adrenalin és a kóla összevegyült a vérükben, és fagyosforró jókedvrohamot hozott rájuk. Bepréselődtek Rick Malibujába, és cirkálni kezdtek. Éhesen, céltalanul, mint a cápák, amíg a hegyek között nem találták magukat. Mark öklendezett, vágy talán röhögött. A kettő néha teljesen egyformának tűnt. Kotex és Rick már bunyóztak. Vagy lehet, hogy csak húzták az időt, mielőtt egymásnak esnek. Össze fogják törni az üvegeket. Ő pedig szomjas volt. Ez a sértés kést kívánt. Mark kúszni kezdett.

Az obszervatórium felé tartó esőfelhők hatalmas takarója alatt villám villant. Del nem akart elázni lefelémenet a Vermont Canyonon, ezért gyorsított a tempón, miközben az emelőt vezérlő hidraulikával dolgozott. Az aszfalthoz csapta az utolsó kukát, majd visszatolatott egy kicsit, hogy szabaddá tegye az emelővillát, amikor egy újabb villám csattant a feje fölött. Ez már közel volt, pont a kukáskocsi felett. Del maga előtt látta a főcímet: Villám végzett egy köztisztasági dolgozóval". Nem volt ínyére a dolog. Inkább egyesbe csapta a sebváltót. Ahogy rálépett a gázpedálra, a motor felköhögött, majd lefulladt. Ugyanakkor, ugyanabban a pillanatban a fényszórók kihunytak, és B. B. King elhallgatott. Ó, csak ezt ne!, gondolta. Lerohadni East Jesusban, hat és fél kilométernyi kapaszkodóra a legközelebbi telefontól. Kipróbálta a gyújtást. Semmi. Rohadt dög! Újra megpróbálta, de hiába, még egy kattanás sem hallatszott a gyújtómotor felől. Tarkóját szurkálni kezdték a durva szőrszálak attól a furcsa, fülsértő, egyre halkuló hangocskától, amit a walkmanje kiadott. A magnónak nem kellett volna leállnia csak azért, mert a kocsi bedöglött. Lehet, hogy a levegő furcsa, feltöltött érzete okozta. Ököllel a műszerfalra csapott. Istenverte rohadt kocsi! Egy vacak fityinget sem ér... Tőle ez a mondat egy alig hallható nyögésnek számított csupán, ugyanis Del éppcsak hogy elkezdte felhúzni magát. Ekkor olyasmi történt, ami túltett a gépállomány

hanyag karbantartásának határain. A kocsi mellett és felett fények villantak, mintha ezernyi vakut villantottak volna az arcába. Elfordította a slusszkulcsot. Teljes képtelenség. Áram egy szál se. Hirtelen egy hatalmas energiakisülés hasított keresztül a légkörön, és körbekígyózott az egyik kuka peremén. Akármi is volt ez, egyre rosszabbodott. Del ösztönösen elengedte a fémkulcsokat, letépte magáról a fém fejhallgatót, és elrántotta könyökét a fém kartámaszról. Gumicsizma volt rajta. Vajon jól szigetel? Megállítják a szigetelők a villamosságot, vagy átengedik? Jaj, anyám, ne hagyd, hogy itt süljek meg! A levegő úgy recsegett és sivított, mintha a rádió keresőgombja két állomás között megakadt volna, s a rádióból kiáramló zene egy disszonáns sikolyba torzult volna. A recsegés felgyorsult, mint egy lassan induló 78-as fordulatszámú lemezjátszó korongja, majd erős zúgásba csapott át a kocsi melletti borzongató levegőben, mint egy nagyenergiájú transzformátor félelmetes, baljós zúgása. Del ki akart szállni és elrohanni, de ha megmoccant volna, biztos, hogy meghal. Ez nem hétköznapi villám volt. Az íves, lilás-fehér energiapászmák kaotikus összevisszaságban nyalogatták a kukásautót. Úgy csapkodtak tüzes nyelvükkel, mint ahogy a gyíkok szoktak, s közben a vezetőfülke fémrészeit simogatták. Nézte az erő eszeveszett táncát. A csapkodó fény hirtelen kövér gombóccá tekeredett fel. A fénygolyó egyre ragyogóbb lett, mintha az energianyalábok összenőttek volna. Del haja susogni kezdett, mintha szél kapott volna bele, pedig az ablakok fel voltak tekerve.

Aztán égnek meredt a haja úgy, mint annak a punknak. De nem a rémülettől bár fél perce még attól sikított, mostarira azonban már kezdett úrrá lenni a rettegésén, hanem a mindenütt jelenlévő statikus elektromosságtól, ami a fülkét az ionizált levegő ősi, bizsergető illatával töltötte be. Azután, ahogy erősödött a ránehezedő nyomás, Del füle eldugult. A fénygolyó lila fénycsóvákká robbant szét, és valami betüremkedett a létbe. Olyan hang kísérte, mintha egy óriási King-Kong zuhant volna a Szikláshegységre. Del gyorsan behúzta a nyakát, mikor a légnyomás hirtelen magasra szökkent, és az ablakra csapott. Del hátát ellepték a porrá tört üveg csilingelő szilánkjai. A robbanás utóhatása egy csattanással kiszippantotta a levegőt a frissen szellőztetett fülkéből. Aztán úgy tűnt, lecsillapodnak a dolgok. Del lassan felült, s óvatosan tapogatózva vágásokat keresett magán. Jól volt, azt leszámítva, hogy valami volt a fülében. A nyomáskülönbség. Az sem segített, ha tenyérrel próbálta ütögetni. Elszorult a torka, de képtelen volt nyelni. Aztán már nem foglalkozott tovább a süketséggel sem, mert a robbanás helyét bámulta. A párafelhő olyan gyorsan oszlott szét a csípős szélben, mint a gőz. És valami volt benne. Ott, ahol előtte még semmi sem volt. Del nem akarta nézni. De tudta, látnia kell azt a valamit, ami meg fogja ölni. Szemernyi kétség sem maradt Del Ray Goines elméjében afelől, hogy ez a természetfeletti valami miatta jött ide. Mivel alapjában véve egy rohadt dög volt, az a dolog csak a halálát hozhatta. Az ember pedig

mindig nézzen a hóhéra szemébe, így hát Del elfordította a fejét és az oszladozó párában meglátta a formátlan fehér rakást. A semmiből jött, és most ott volt. Látta, hogy lélegzik. Majd azt is, amint lassan és kecsesen felegyenesedett. Egy meztelen férfi. Katonásan rövidre nyírt haja füstölgött. Testét fehér hamu borította, ami finom lisztként pergett le róla, láthatóvá téve az alatta lévő babarózsaszín bőrt. Azonban ez a valami nem egy gyerek volt. Del, mikor még az Oilersben rögbizett, látott már magánál nagyobb embereket. Talán még néhány erősebbet is. De ilyen tökéleteset még soha. Izmai sima, könnyed mozgással feszültek meg és ernyedtek el a gyönyörűen formált felsőtesten. Karja az erőteljes szimmetria tanulmánya volt. A bicepsz dühös íve precízen keskenyedett el a könyöknél, hogy azután félelmetes matematikai egyensúllyal szélesedjen ki a vaskos alkaron, amely szinte kecsesen folyt bele a vékony csuklóba. Az erős kéz ujjai kinyúltak és megfeszültek. Ha egy rögbipályára küldik ezt az embert, oda megy, ahova csak akar. Még ha három Del Ray csimpaszkodna is rá teljes súlyával, akkor sem tudnák leteperni. Del arra is rájött, miért nem. Nem a teste miatt. Az arca volt az oka. Kérlelhetetlen. Élő, mégis halott. Bevesz, de ki nem ad. Azonban még az arcánál is félelmetesebb volt a szeme. Abban a kobaltkék szemben a halál lakott. Elképzelhetetlen. Irgalmatlan. Engesztelhetetlen. Ilyen halálról sohasem álmodnak az emberek, mert ez túlontúl valóságos, őszinte, érzésnélküli, következésképp

könyörtelen. Del tisztán látta, hogy a férfi őt bámulja. Tudta, ha elég közel van ahhoz, hogy lássa a férfi szemét, akkor ahhoz is elég közel van, hogy az végezzen vele. Ami a pályán Del egyik legnagyobb problémája volt, most az lett egyetlen reménye. A lába. Szíve hevesen vert. Vállával az ajtónak csapódott és kicsusszant a hideg aszfaltra. Lábai rosszul viselték ezt a megrázkódtatást, s a jól ismert fájdalmat küldték keresztül sérült térdén. Mozgás! Del nekiiramodott. Elrohant a kukásautó mellett. El attól az embertől, akinek szemei úgy fordultak utána, akár egy romboló lövegei. Követték a kövér férfit, aki tiszteletre méltó sprintet vágott ki. Del nem törődött azzal a szúró fájdalommal, amely fel üvöltött a lábában, s visszaverődve gyenge térdéről, a combjaiban lüktetett. Az a félelmetes alak ott volt a nyakán, tudta jól, hátra sem kellett néznie nem mintha szándékában állt volna. Hasa zsákként ugrált. Lecsapódott az övére, aztán meg visszagyűrődött fel a mellkasára, de azért végül is sikerült megőriznie az egyensúlyát. Nem a belei fogják ledönteni a lábáról. A parkoló felénél járt, amikor meglátta a punkokat a kilátó teraszán. Figyelmeztetnie kell őket. Aztán eszébe jutott, hogyan hugyozta le az egyikük a kocsiját és inkább kirekesztette őket az életéből. Vigyázzanak ők magukra. Másrészt lehet, hogy lelassítják azt a fickót. A Szívélyes Embert. Aki mindig kész, hogy celofánba csomagolja a lelkedet. És lefagyassza későbbre.

Veszettül rohant. Élete nagy futása. Elhagyta a metálszürke Chevy Malibut. Elhagyta a punkokat. Le a kanyargós úton. Azután lezúdult a Vermont Canyon Road őrült lejtőjén. Már akkor sem tudott volna megállni, ha akart volna. A lendület felkapta, mintha egy óriás keze sodorta volna, egészen addig, amíg térde össze nem csuklott, és fenékre nem esett. Lecsúszott az útról, le a meredek lejtőn. Magatehetetlenül gurult. Agóniájában belenyugodott, hogy a gravitáció és a tehetetlenség addig vigyék, amíg nekik tetszik. Egy olajtócsában állt meg, jó méternyire egy lánckerítéstől, hátára fordulva, erőtlen testtel. Azután valaki felcsavarta a hangerőt a világon. Hallható lett ziháló lélegzete, és felzokogott. Isten hozott B. B. Del lassan felült, imbolygott körülötte a világ. Az út üres volt felette. Nem hallatszottak lépések. Sehol semmiféle démoni Szívélyes Fickó. Sima leszállás. Gól. Elméje eldadogott minden egyes hálaimát, amit valaha erőnek erejével tanítottak meg vele. Ahogy ott ült, valami belenyomódott a csípőjébe. Lenyúlt, és megérezte a 22-es pisztoly testmeleg fémét. Legmélyebb és legátszellemültebb imája annak szólt, hogy elfelejtette használni. Maga sem tudta miért, de érezte, a fegyver nem állította volna meg azt a férfit. Nem is törődött volna vele. A nedves földről nagy nehezen felküzdötte magát a lábára, és továbbsántikált a kerítés mentén, el az obszervatóriumtól. Kezdte egyre kellemesebbnek érezni a munkanélküliséget.

Azon kevesek közé tartozott, akik túlélték a Terminátorral való találkozást. A Terminátor egy mikroszekundumnyira kiesett a ritmusból. Valami elemi erő okozhatta a kihagyást. Azonban ébersége sebesen helyreállt. Elméjében csökkent az elektrosztatikus recsegés-ropogás, és a képek beúsztak a fókuszba. Homályos köd vette körül, de ő képes volt keresztüllátni rajta. A kronoportáció sikerült. Lélegzetet vett, és kielemezte. Ugyanaz volt itt, mint ott, eltekintve néhány olyan kisebb eltéréstói, mint pl. a nitrogén- és a szennyeződéstartalom. Össze volt gömbölyödve, mint egy embrió, hogy növelje a diszkontinuitási védőburok hatását. Lassan felemelkedett, tökéletes egyensúlyban tartva magát, ahogy testrészei hozzáidomultak az új helyzethez. A széntartalmú vezetőzselé sikeresen megóvta bőrének külső rétegét az égési sebektől. A fehér hamuréteg miatt fehérmárványból vagy alabástromból faragott klasszikus szoborra emlékeztetett. Félelmetesen gyönyörű volt, mint bármelyik Bernini vagy Rodin. A Terminátor aktivitás nyomait keresve körbepásztázta a terepet. Egy nagy fémtárgy állt az aszfalton, négy méterre tőle. A körvonalakra pillantva azonnal felismerte, hogy GMC dízel szemeteskocsi, nagyjából 1975-ös modell. Fél másodperccel később azonosította a mögötte lévő épületet is. A Griffith Park-i Obszervatórium. Egy újabb másodpercen belül amint minden érzéke optimálisan kezdett működni észlelte a talajt, az időjárást, s a tartózkodási helyének földrajzi

koordinátáit a memóriájában őrzött térképpel egybevetve. Célba érkezett. Figyelmét az autóban ülő emberre fordította. Negroid, megközelítőleg ötvenéves, tömege közei százötven kiló. Arckifejezése félelemről, zavarodottságról és átmeneti sokkról árulkodott. Az időáthelyezés betörte a jármű ablakát, és kiégette a gyújtási rendszert. A Terminátor a férfira koncentrált. A legapróbb, elszigetelt mozdulatait is megfigyelve képes volt megbecsülni a személy várható viselkedését, így azonnal felmérte, hogy a támadás valószínűsége igen alacsony. Még mielőtt a férfi kiugrott volna a vezetőfülkéből, a Terminátor megjósolta ezt a lehetőséget a felsőtest izomösszehúzódásainak elemzése alapján. Amíg elméjének maradéka és teste felgyorsult, a Terminátor észlelte, hogy a férfi keresztülrohan a parkolón. Könnyen utolérhette volna, de a személy sem céltárgy nem volt, sem ellenséges. A mezítelen férfi próbaképpen tett egy lépést, és úgy találta, teljesen ura minden motoros funkciójának. Elsétált a parkoló széléhez, és lenézett az alatta elterülő városra. A lenti látványra ráterült egy térkép a memóriájából. Los Angeles. Gyorsan rögzítette magában az utcákat és azok elnevezéseit, s elkezdte felhalmozni a választási lehetőségeket. Azután a legapróbb részletekig visszajátszotta az érkezése óta történt eseményeket, és felfedezett egy hibát. Meztelen volt. A néger férfi ruhát viselt. El kellett volna vennie tőle. Választási lehetőségek árasztották el az agyát. Rájött, hogy a város tele van emberekkel. Majd talál egy méretre és termetre megfelelőt, és kijavítja a hibát.

Visszafordult a város látképéhez. Egy erőteljes felépítésű férfi, szinte tökéletes fizikummal, meztelenül az öt és fél fokos szélben, Los Angeles domborzati térképét tanulmányozta, száz és száz stratégiát terveit ki, ezernyi útvonalat térképezett fel, és érdekes környezeti adatokat gyűjtött, mielőtt belevágott volna küldetésének végrehajtásába. Mark lábra állt, s mint egy kábítószerrel telített hidraulikus báb, Kotex és Rick felé lépkedett. Meg akarta ragadni a világ golyóit, és teljes erőből megtépni. Mikor odaért Kotexhez, megmarkolta kabátja mindkét láncos vállpántját, és őrült ívben meglendítve a kilátót szegélyező acélkorlátnak csapta. Keze és lába meglódult a visszacsapástól, ahogy Kotex lepattant a korlátról. Testvéri őrületben zuhantak egymásra. Együtt forogtak az izzadt ölelésben, amíg a pénzbedobós távcsőnek nem vágódtak, amely teljesen lekötötte Rick figyelmét. Rick Mark tarkójára sújtott a már félig üres sörösüvegével, így Mark hab és üvegszilánkok permetébe burkoltan esett össze. Majd egy szakértő módon alkalmazott katonai bakancs kidöntötte egyensúlyából Kotexet is, aki ettől egyensúlyát vesztve a magnóra perdült. Az reccsent egyet, és hirtelen elhallgatott. A Fear utolsó akkordjainak visszhangjai visszaverődtek a csillagvizsgáló épületéről, majd elhaltak a csendben. Rick felpillantott az üres parkoló felé fordított távcső lencséjéről. Döbbent arckifejezését gonosz jókedv vigyora váltotta fel. Hé! vonta magára kedélyesen a másik kettő figyelmét, mintha az előző percben nem is ő tört volna

szét egyikőjük fejéri egy sörösüveget. Hé! Mi nem stimmel az ábrában? Kezeivel keretet rajzolt a levegőbe, mint a selyemnyakkendős és puhakalapos filmrendezők szokták a tévében. Mark odanézett, hogy lássa, mit keretezett be. Az ő álla is leesett a döbbenettől. Kotex hosszú ideig meredten bámult előre, mintha nem tudná élesre állítani a képet, majd hirtelen felkuncogott. A fazon olyan volt, mint azok a hihetetlen testű, napolajjal leöntött, tenyérnyi Speedo fürdőgatyát hordó alakok lent Venicében, a Muscle Beachen. Azzal a kivétellel, hogy ennek nem volt Speedója, valamint azzal, hogy jelenleg éjszaka közepe volt, öt és fél fok, és esett. Pont belénk sétál, haver mondta Kotex, felzárkózva a másik kettőhöz. Rick ellépett a távcsőtől, hagyva, hogy katonai bakancsának sarkai rövid, tompa hanggal csoszogjanak utána. Mindig ezt csinálta, ha rájött a dili. Piszkáljuk fel egy kicsit! suttogta hátra a válla fölött. Mark látta a vigyort, és tudta, most nagy balhé lesz. A pucér férfi rezzenéstelen tekintettel egyenesen feléjük lépdelt. Markba jeges rémület hasított, szemmel láthatólag Kotexbe is, mert így szólt: Hé, Rick, szállj le a gázról! Ez a pasi rohadt nagy darab. Rick lekezelően fordult felé: Buzeránsok az ilyenek. Csak a tükörnek pumpálják magukat. Nem tudnak bunyózni. Hidd el! Nézd csak meg!

Kotex bevette, és elvigyorodott. Mark viszont érzett valamit az idegen határozott lépteiben és arckifejezésében, ami elbizonytalanította. Rick keze eltűnt a művészien megtépett kabátja zsebében. Ez volt a jel. Mark és Kotex lopva megragadták késeiket. Mark keze izzadt, agya pedig egyszerre zúgott a félelemtől és a felvillanyzó örömtől. Ha most meghátrál, soha többé nem mehet velük. Kizárnák. Nem akarta, hogy kizárják. Előrelépett. A meztelen idegen pucér talpai a vizes aszfalton csapódtak. A lepergő esőcseppek a fák erezetéhez hasonló bonyolult mintában mosták le róla a fehér hamut. Megjelenése most inkább az elemek pusztításának évszázadokon át kitett reneszánsz szobrokéra emlékeztetett. Leengedett karral megállt a három punk előtt. Menet állj! Azok hárman elléptek egymástól, s mintegy fenyegetésképpen körbevették. Felvillant Rick halálfej-vigyora. Kellemes sétaidőnk van ma éjjel fűzte hozzá magyarázatul. Az idegen nyugodtan nézett végig rajtuk. Csak bevett, ki nem adott semmit. Azután egyenesen Rickre nézett, és azt mondta: Kellemes sétaidőnk van ma éjjel.

Mark teljesen összezavarodott, mert egészen úgy hangzott, mintha Rick mondta volna. Csak éppen Rick most nem beszélt. Az idegen volt az. Ez a baj a drogokkal. Sohasem lehetsz biztos benne, hogy valami szokatlan dolog tényleg megtörténik-e, avagy sem. Ez a nyavalya eddig magasan vezet a furcsasági listán. Rick fesztelenül témát változtatott. Megvan! mondta, hirtelen megvilágosodva. Ma volt a nagymosás, mi? Semmi tiszta éjszakára, igaz? Markból kitört a röhögés, annak ellenére, hogy valaki mintha egy jéghideg kígyót dobott volna az ingébe. Rick túlzásba viszi a dolgot. Semmi tiszta éjszakára, igaz? visszhangozta a nagydarab fickó. Ez most csak szarakodik velünk? gondolta Mark komoran. Mi van, ha ez is egy olyan harcművészetbuzi, és úgy képzeli el a szórakozást, hogy levetkőzik pucérra, és jól szétrúgja valakinek a seggét? Mark erősen megmarkolta a gyöngyházberakásos bicskanyelet. Nálam van a te aranykapud, haver. Kotex előrenyúlt, és egy nyálas grimasz kíséretében csettintett egy párat az idegen arca előtt. Az átható tekintet rezzenéstelen maradt. Nem is pislantott. Hé! bátorodott fel Kotex, ahogy elkapta a jókedv. Azt hiszem túl van ez már egy jó pár üvegen. A ruhádat mondta az idegen tompán. Add ide a ruhádat!

Ez annyira váratlan volt, hogy még Rick is meglepődött. Vigyora elhalványult, majd visszatért, és körbeszaladt a képén. Most parancsolta az idegen, egyetlen mozdulat nélkül. Rick arcáról úgy tűnt el a vigyor, mint mikor a hideg szél bevágja az ajtót. Baszd meg, te seggfej! Kezdődik, a francba is, gondolta Mark. Rick pengéje előpattant, s a nagydarab fickó álla alá tükrözte a neonfényt, még mielőtt Mark keze megmoccant volna. Ezután Mark és Kotex húzták elő a rugóskésüket. A csapatmunka összehangoltságával egyszerre csattintották ki és forgatták meg a pengéket. Nagyon tiszta. Nagyon rémisztő. Garantált. Azonban ezen a súlyemelőn nem lehetett a remélt fokú, leesett állú félelmet észlelni. Tényszerűbben: kifejezéstelen arccal bámult végig rajtuk. Mark úgy érezte, valami nagyon nincs rendben. Aztán arcba találta egy baseballütő, és körbefordult vele a világ. Rájött, hogy ez az idegen hihetetlenül gyorsan mozgó ökle volt. Nekiesett a korlátnak, és összecsuklott, de még idejében pillantott fel ahhoz, hogy végignézhesse, miként katapultálta hátra Kotexet az idegen második, cölöpverő csapása. Kotex a földre puffant, teljesen mozdulatlanul. Összetört, gondolta Mark. Halott. Rick cselezett és döfött, egész súlyát beleadva. A penge tövig merült a férfi hasába, de úgy tűnt, mintha valami

keménybe ütközött volna, talán egy bordába. De, hogyan került a bordája a köldöke alá? Rick kezében a véres késsel hátraugrott, hogy újra próbálkozzon; ekkor kenődött bele a Terminátor ökle. Bele. Mark látta, miként tűnik el a meztelen kar egészen könyékig, alig valamivel Rick szegycsontja alatt. Rick szemei kidülledtek, s elakadt a lélegzete, de inkább a döbbenettől, semmint a fájdalomtól. A Terminátor úgy emelte fel a karját, mint egy hidraulikus emelő. Rick bakancsai himbálózva szakadtak el a földtől. Egy hosszúra nyúlt pillanatig úgy lengtek a levegőben, mint egy akasztott ember lábai. Aztán tompa csontropogás hallatszott, és a Terminátor hátrarántotta a karját. Rick a földre zuhant. Meghalt, még mielőtt arca a betonhoz csapódott volna. Csak kinyúlt, és kitépte a gerincét!, visított egy hang Mark agyában. Azután az idegen szúrós nézését felé fordította. Olyan volt azokba a szemekbe nézni, mintha egy puska csövébe nézett volna bele az ember. Mark botladozva hátrált, ahogy az idegen egyre csak közeledett felé. Képtelen volt levenni a tekintetét a férfi karjáról. Könyékig vér borította Rick vére. Átlyukasztotta és... Vakon addig hátrált, míg bele nem ütközött egy lánckerítésbe. Megfordult, hogy a másik irányba menjen, de szerencsétlenségére a kilátóterasz távolabbi sarkába szorult. A férfi hozzálépett. Marknak maradt annyi esze, hogy elkezdje leszaggatni magáról a ruháit. Kabátját, mint egy áldozati ajándékot tartotta maga elé. Mint egy pajzsot, mint egy

kétségbeesett fohászt, hogy kapjon még egy kis időt... egy kis időt, hogy szabaduljon... eltűnjön a hegyről... lefeküdjön az ágyikóba... a fejére húzza a takarót, és fölébredjen. Igaza volt. Az áldozatért cserébe időt kapott. Majdnem tizenöt másodpercet. LOS ANGELES BELVÁROSA, REGGEL 4 ÓRA 12 PERC Huszonkét perccel később, az időnek aszerint az egyenes folyása szerint, ahogyan mi ismerjük, mintegy nyolc kilométerrel távolabb, a levegő ismét megtelt azzal a bizonyos feltöltöttséggel. Egy mocskos mellékutcában történt, amelyik párhuzamosan futott a Hetedik utcával. Az utca lakói közül a patkányok vették elsőnek észre. Rögtön megszakították szüntelen őrjáratukat a kukák és a szeméthalmok körül, hogy bizonytalanul beleszimatoljanak a levegőbe. Éreztek valamit, alig túl az észlelhetőség küszöbén, valami feszültséget, valami sürgetőt. Vonakodva otthagyták élelmüket, és rejtekhelyeikre siettek, mihelyt a halvány, földöntúli fény bevilágította az utcát, mint a holdfény a tenger fenekét. A menekülés közbeni kavarodásában az egyik rágcsáló zajosan keresztülszaladt azon a nedves hullámpapír lemezen, mely alatt alkoholos mámorába süllyedve Benjámin Schantz kuporgott. Káromkodva, ügyetlenül a patkány felé csapott, majd átölelte magát és visszazuhant összefüggéstelen motyogásába. Az épületek közötti résen Schantz megpillantotta a Bonaventura Hotel légies krómhengereit. Egy mesebeli világból és korból való látomásnak tűntek,

elképzelhetetlenül messzire az övétől. Bár a távolság valójában négy háztömbnyi sem volt. Ritka józan pillanataiban Ben elelmélkedett a sorsjátékautomatájának működésén, amely óta csavargók ösvényén ennek a lepusztult városrésznek a purgatóriumába vezette, míg a legjobb gimnáziumi barátja egy nagy filmtársaság igazgatója lett. Ez a mostani azonban nem egy józan pillanat volt. Sőt az eredet nélküli szél és a nyomasztó, zúgó hang már egy jó ideje egyre jobban fokozódott, mire végül is eljutott a tudatáig. A lilás izzás egy fényszóró ragyogásáig erősödött. Ezalatt a szél papírszeleteket és valaha egészben lévő dolgok darabjait emelte a levegőbe. A zúgásból egy hatalmas, dühödten adó után kutató tranzisztoros rádió légköri zöreje lett. A papírdarabok, a dobozok és a szemét vihara fergeteggé fokozódott. Elragadta Schantz hullámpapír fedezékét is. Ő meggörnyedve, összehúzott szemekkel nézte a ragyogást, s közben eltakarta a fülét. Sorozatos villámlás lila ujjai kezdtek táncba a nyirkos kőfal körül. Sziszegtek, sercegtek, amint valami fémdolog után kutattak, amire aztán úgy kúsztak föl, mintha élnének A villám körbenyalogatta a rozsdás tűzlétrákat, fel-le rohangált a csatornákon, miközben úgy hullámzott, mint Szent Elmo tüze. A statikus zörej egyre magasabb hangon szólt, míg végül is fültépő vinnyogás nem lett belőle. A festett sötétítőablakok berobbantak, és üvegesőt zúdítottak a kivilágítatlan épületek belsejébe. Egy betörésjelző szirénázása is belefolyt a lármába.

Ben látott már egypár meglehetősen furcsa dolgot, de ehhez hasonlóhoz még nem volt szerencséje. Azután a levegő kellős közepén hang és fény robbant szét egy vaku villanása és egy mennydörgés, amit a szétszakadt levegő visszatódulása követett. Mikor Kyle Reese nagy robbanások kíséretében átjött", magasan és féloldalán fekve találta magát. Teste ebben az idősíkban jó két méterrel a föld felett stabilizálódott. Csupán a másodperc egy töredékéig függött ott, azután megragadta a gravitáció és egy hangos, színtelen puffanással az utca kövezetéhez csapta. Ott feküdt, reszketve és meztelenül, miközben az éles fénytől össze szőri tóttá a szemeit, kezeit melle előtt ökölbe zárta, s térdét felhúzta, mint egy nagyranőtt magzat. Testének minden izma görcsbe rándult. A robbanás után elült a lárma, s csak a zörgés maradt, amint a papírdarabkák visszaereszkedtek a földre. A megpörkölt haj bántó szaga fojtogatón töltötte be Reese orrát. Minden porcikáján fájdalom lövellt keresztül. Nem mondták, hogy ilyen lesz, futott át az agyán. Lehet, hogy nem is tudták. Jaj, a rohadt... ez fájt! Lassan, erejével takarékoskodva, szippantott néhányat az ózonnal telt levegőből, míg végül képes nem lett igazi lélegzetet is venni. Az az érzés, hogy valaki felrúgta a mogyoróit a mellkasába, lassan alábbhagyott. Egy kissé. Kinyitotta a szemét, de kísérteteket látott. Rémképek voltak, amik tengeri hínárként tapadtak elméjének épségére. A hallucinációk egyre halványultak. Az emlékezet nem bírta megtartani ezt a fajta telítettséget a nagy kromát. Mihez is hasonlított? Olyan volt, mintha egy liftaknába

zuhant volna, egy, a golyóira kötött nagyfeszültségű vezetékkel, amelytől aztán úgy ragyogott, mint egy 1000 W-os égő. Eközben mintha valaki napalmot pumpált volna a torkába és a tüdejébe. Reese hagyta, hogy a testén lecsorgó eső érzete segítsen a koncentrációban. Mindkét térdét maga alá húzta, mindkét kezével a földre támaszkodott, és így maradt, mint egy alázatosan hajlongó kérelmező, amíg a járda szédült forgása meg nem szűnt. Érezte az éles köveket a tenyere és az aszfalt között. Akárhol is volt, valóságos volt. Szilárd. Nem úgy, mint az a szirénázó örvény, amin épp most utazott. Reese gyorsan felnézett, és egy szempárt pillantott meg, ami őt bámulta egy halom hullámpapír törmelék alól. Koromfekete arcával és mocskos szakállával Schantz beleolvadt az utca szövetébe, szemei kivételével, melyekkel értetlenül pislogott Reese felé. Reese nem nézett ki közvetlen fenyegetést a férfiből, mert ösztönösen megérezte, mi is a másik csupán egy veszélytelen csavargó. Jelen pillanatban elhanyagolható. Oké, mozdulj Reese!, biztatta magát. Emeld meg a segged és állj lábra, katona! Az akaraterő legnagyszerűbb megnyilvánulása volt, ahogy feltápászkodott és szédelegve egy lépcsőkorlát felé tántorgott, hogy beleolvadhasson az árnyék biztonságába. Csak másodpercek teltek el érkezése óta, mégis átkozta magát, amiért olyan sokáig maradt fekve, védtelenül és kiszolgáltatottan. Szemügyre vette a környéket. Épületek. Tégla vagy beton. Üvegablakok. Épek. Elektromos utcai világítás. Mozgás az utca végén,

tovahaladó vörös és fehér fények gépkocsik. Kimondottan háború előttiek. Remek. Öntudatlanul megdörzsölte a karját egy nyavalyás zúzódás ott, ahol ráesett. A műszakiak hozták fel ilyen magasra. Amilyen kevés idejük volt megbarátkozni az áthelyező mezőt előállító felszereléssel és beszabályozásával, nyilvánvaló volt, hogy a biztonság rovására fognak tévedni. De még mindig jobb, mint térdig az aszfaltban materializálódni. Rendben. Lenézett, és észrevette, hogy finom, fehér hamu borítja, bár valamennyit lemosott már belőle az eső. Leseperte magáról, miközben rájött, hogy ez az a megszenesedett vezető zselé, amit a műszakiak rákentek. Nem kérdezett semmit. Azt mondták, vetkőzzön; és ő vetkőzött. Azt mondták, egyedül megy. Rendben. Semmi fegyver? Semmi. Beszarás! Fémeket nem lehet áthelyezni. Bassza meg! Oké, ő nem műszaki. Csak egy egyszerű katona. Bárcsak mégis áthozhatott volna valamit. Ujjai öntudatlanul is felvették a Westinghouse M-25-ös plazmapuska markolatának jól ismert formáját. Felnézett. A magas épületek felett nem látott mást, csak az eget. Hát persze, itt nincsenek Fejvadászok. A háború előtt nincsenek. De a felpillantás már reflexszévé vált. Ez a reflex pedig már többször is megmentette az életét. Nem volt ezeknek valami olyanjuk, mint pl. a Mark-7- es repülő? Vagy esetleg helikopterük? Gondolom, igen. De nem volt biztos benne. A történelem mindig annyira homályos volt a számára. Mit mikor fedeztek fel? Ki tudja azt észben tartani? A háború előtti kor egy padlóra

borult kirakósjáték volt, és ő az egész életét a darabok között élte le. Az elszenesedett darabok között. Rádöbbent, milyen bódult lehetett, mert már percek óta állt álmodozva egy helyen. Kényszerítette magát, hogy világosan gondolkozzon. Katona módjára. Először is a ruházat. A hideg ellen, valamint álcázásképpen. Másodszor fegyverek. Harmadszor... Mondd csak, testvér... a szavak károgásba folytak össze, de Reese megfordult, mert eszébe jutott a csavargó. Pokoli vihar vót itt egy perce próbálkozott Schantz. Reese azonosította a szavakat. Angol, valószínűleg amerikai, bár a hanghordozás idegennek hatott. Jó hír. Odament az emberroncshoz, és terpeszállásban megállt a kapualjban. Vedd le a ruhád! mondta, és már rángatta is le az öreg kabátját. Miii...? Csak csináld! sziszegte Reese. Most azonnal! Egyik öklét hátrahúzta, hogy készségesebbé tegye az együttműködést, de az öreg megérezte hangjában a sürgetést, és engedelmeskedni kezdett. Ne üss... ne üss meg! nyafogta Schantz visszazuhanva a kábulatba, mikor kormos ujjai hiába babrálták kibogozhatatlan cipzárját. Reese gyorsan lehúzta a mocskos nadrágot Schantz nyurga lábairól. Az bűzlött a vizelettől és a rárakódott kosztól. Reese szinte észre sem vette, és nem is törődött vele.

Schantz szemei előtt Reese alakja időről időre elhomályosult. Fiatalnak látszott, talán húszévesnek, de volt valami benne, amitől sokkal öregebbnek tűnt. A szeme igen. Egy öregember szemei. Túl sok mindent láttak már, pont úgy mint én, mondta egy különösen éles meglátás Schantz bensőjében. Habár nem éppen olyan, mint Schantzé. Volt valami Reese tekintetében, amitől a hideg futkározott az öreg hátán. Csendben maradt, és remélte, hogy túléli a találkozást. Reese felvette a nadrágot, és épp a kabátért nyúlt, mikor tudata peremén bajt érzett. Érzékeit finomra hangolta a sokévi rejtőzés, hallgatás, várakozás és figyelés. Az, hogy beszippantott minden kis hangot és képet, ami arról árulkodott, hogy a halál ott jár a közelben, és abban reménykedik, talán beboríthatja hideg, nedves búcsúcsókjával. Reese megperdült a sarkán és lekuporodott, szemei ösztönösen az utca végét kutatták. Ragyogó fehér fény vágott felé, végigsepert a falakon, majd elkapta sugarával, mint valami rovart. Egy mikroszekundumig belebámult, majd keresztülbámult rajta; megpróbált a forrását keresve mögé bámulni. Fekete-fehér Los Angeles-i rendőrautó, a fényszórót az ablakkeretre szerelték, ketten ültek benne. Reese azonnal tudta, kik azok. Rendőrség. Ellenség. Ha több ideje lett volna, átkozta volna magát lassúsága miatt. Ahonnan jött, ott már biztosan rég halott lenne. Reese automatikusan cselekedett, a döntések késlekedés nélkül villantak tudatába. Pontosan arra volt szüksége, ami a rendőröknek volt: járműre, fegyverekre.

Csakhogy Ők fel vannak fegyverezve, ő pedig nincs. A harc elkerülhetetlen volt. Kiürítés. Kifordult a fénysugárból, és beleolvadt az árnyékba. Kiürít. Kiürít. A szó sürgetően visszhangzóit Reese elméjében. Hányszor hallotta már? Talán ezerszer? És hány különböző hangon? Ugyanis, ahogy a vállával fedezi az ember a sebesülteket, azután futásnak ered, a szót mindig újabb hangok követik a háta mögött. Gyilkolásra felzárkózó hangok. Most kerékcsikorgást hallott, ahogy a fekete-fehér járőrkocsi megállt. Reese már félúton járt az utca másik végétől, mire a hang elhalt. Michael Nydefer őrmester hiába pásztázta végig az utcát a fényszóróval, hogy megpróbálja újra elkapni a fiatalembert, akit az előbb szúrt ki. Az istenit!, fürge a kölyök, gondolta. Még olajra lép! mondta Nydefer. Fordulj meg a kocsival! Ez az utca a Hetedikre lyukad ki. Újonc társa, Lewis, bólintott és hátramenetbe rakta a fekete-fehér járőrkocsit. Mihelyt Nydefer kiugrott, és előhúzta 38-asát, a kocsi már el is zúgott, szirénaüvöltés és vörös-kék fényattrakció kíséretében. Nydefer megpillantotta Reese-t, amint egy fényfolton átvágva a kereszteződés felé tartott, ahol az utca egy másik úttal találkozott. Nydefer mélyet lélegzett és utána sietett. Reese egyaránt hallotta az elmenő járőrkocsit, és a magányos lépteket is a háta mögött, s tudta mire készülnek. Szerencséje volt, csak egyikük volt mögötte. Jobb is, hogy csak egy. Hidegre teszi, és lesz fegyvere.

Erre az egyszerű célra összpontosított, minden mást figyelmen kívül hagyott. Törött üveg borította az utcát. Fájdalmat érzett, mikor némelyik megvágta meztelen lábát. De elfojtotta a fájdalmat, s kitolta tudatából. Az erőfeszítés segített kitisztítani a fejét. Egy rakás egymásra dobált üres sörösdoboz tűnt fel, elzárva előtte az utat. Reese szétrúgta a halmot, és lassítás nélkül tovább rohant, akár egy forró drótot vivő" patkány a város útvesztőjében. Befordult egy sarkon, és eltűnt. Nydefer ösztönösen lassított az iramon. Tizenöt év rossz kávéi, pizzái, és az elszívott cigaretták töméntelen mennyisége miatt sípolt a tüdeje. De most nem emiatt lassított. A félelem sugallta a döntést. Elmormolt egy káromkodást. Hagyta, hogy eltűnjön a szeme elől. Így még veszélyesebb lesz. Nyavalyás. A gyomrában mintha keselyűk köröztek volna. Nem fizetik ezt meg neked. Nem bizony. Felhúzta a revolvere ravaszát, kilépett az utca közepére, és lassan besétált a kereszteződésbe. Nydefer bepillantott a mellékutcába, egyik kezében mint egy pajzsot a pisztolyt tartotta, a másikkal öntudatlanul a hasát takarta. Senkit sem látott. Óvatosan haladt előre a szinte koromsötét sikátorban. Ahogy a két, hatalmas, kilapított hullámpapír és fadobozokkal színültig telt Dempsey-kuka mellé ért, megállt. Nincs bennük hely. Azonban volt elég szabad hely köztük. Elég hely egy embernek. Nydefer újra két kézbe fogta fegyverét, és mellmagasságba emelte. Kitartóan bámult a résbe.

Semmi. Csupán néhány rendetlenül egymásra dobott léc. Azonban ott volt Reese is, és várt. Nydefer egyenesen felé nézett, de nem látott semmit. Csak a falat és a deszkákat. Reese úgy meredt Nydefer revolverére, mint ahogy egy kiéhezett ember az ételre. Régi modell volt, de kiváló állapotban, valószínűleg még új. Reese azonnal felismerte: szuper, 38-as kaliberű Smith & Wesson police special. Már lőtt egy ilyennel néhányszor. Kicsit rúgott, de pontos volt. Nem volt olyan komoly fegyver, mint a 44-es magnum, de kellett már ennél rosszabb fegyvert is használnia. Reese ezután az előtte álló férfit vette szemügyre. Középkorú volt, pocakos, zihált, és meg volt rémülve. Reese nem is kívánhatott volna ennél többet. Mint egy nagysebességű hussanás, úgy repült elő a sötétből. Teste szilárd anyagának minden grammjával egyetlen pontra, a másik vállcsúcsára koncentrált. El is találta azt a pontot Nydefer válla közepén, és úgy csapódott bele, mint egy tehervonat. Reese jobb keze megragadta a revolvert tartó csuklót, de mikor Nydefer kezdett összecsuklani, fülsiketítő dörrenéssel és villanással kicsapott belőle a torkolattűz. Egy erőteljes csavarintással Reese megszerezte a fegyvert. Másik kezével pedig úrrá lett a guruláson, és lábra állt. Felrántotta a megdermedt rendőrt, és a falhoz lódította. Hátralépett, felemelte a pisztolyt, felhúzta a kakast, és egyenesen a rendőr arcába célzott. Nydefer szolgálati revolverének csöve mögé nézett, a legöregebb kölyök szemébe, akit valaha is látott. A

szemek kifejezéstelenek voltak. Nem igazán dühösek. Inkább fürkészők. Kísértetiesek. Reese-nek ezernyi megválaszolandó kérdése volt: pontos helye, a célpont helye, a környéken található járművek száma és állapota. És így tovább, vég nélkül. Látta Nydefer jelvényén a Los Angeles-i Rendőrség" feliratot, így tudta, hogy jó városban van. De volt még egy kérdés, amihez képest az összes többi lényegtelennek tűnt. És Reese tudta, nincs sok ideje, mert a másik rendőr, fékcsikorgás kíséretében, hamarosan befordul a sarkon. Hány óra? vakkantotta Reese. Úgy fél öt, izé... reggel. Milyen nap van? Péntek válaszolta Nydefer, remélve, hogy ez majd valamennyire megnyugtatja ezt az őrültet. Reese türelmetlenül förmedt rá: A dátumot! Nydefer egy kicsit bizonytalan volt. Kilencedike... hebegte. Izé, március kilencedike. Reese mérgesen meredt rá, és feltette az egymillió dolláros kérdést:' Melyik év? Nydefer érezte, hogyan kúszik elő gyomrából a vakrémület, és hogyan kapaszkodik fel elméje peremén. Arra kíváncsi, melyik évben vagyunk? Ezt fogom látni az örökkévalóságban, gondolta. Ennek a dilis kölyöknek a képét. Az Isten verje meg! Nydefer becsukta a szemét, és várta a golyót. A házfalak között, a nedves aszfalton felüvöltő fékek hangja visszhangzóit. Reese megfordult, és meglátta a

járőrkocsi villogó vörös-kék fényét, amint éppen megállt az utca egyik végénél. Lewis ugrott ki belőle, fegyverrel kezében. Reese megperdült, és épp az utca másik vége felé kezdett rohanni, mikor is meglátta, hogy egy másik villogó járőrkocsi gördül elé. Oldalba támadták. Bekerítették. Elkapták. Reese villámgyors precizitással pásztázta körbe a terepet. A lelakatolt acélajtó csak pár méterre volt tőle. Nekivetődött, mint egy faltörő kos, egész valóját egyetlen pontba koncentrálta, közvetlenül a lakat mögé. Az ütközés ereje majdnem leverte a lábáról, de végül is az ajtó engedett, és hívogatóan lódult a benti feketeségbe. Reese megerőltette szemét, hogy megszokja az újabb sötétséget. Meztelen talpa alatt csempeborítású padló hűvös simaságát érezte. Előrepattant, fordult, kanyargóit. Ahogy átvágott az útvesztőszerű előcsarnokon, s felrúgott egy magasra tornyozott dobozrakást, megpillantotta maga előtt az ajtót jelző halvány, vízszintes fénycsíkot. Teljes sebességgel belerohant, és betörte. Egy hatalmas, fény és árnyék csíkozta térben találta magát. Asztalok és polcok szigetei között lévő folyosók hálózatán szaladt keresztül. Próbálta felmérni a terepet, erőltette a pupilláját, hogy táguljon, és végezze a dolgát. A levegőnek ismerős szaga volt. Fertőtlenítő szagú, s szűrt, mint az a levegő, amit a föld alatti bunkerekben lélegzett be, egy pillanattal azelőtt, hogy utászszakasza felgyújtotta. Egyáltalán nem szerette ezt a szagot. Fülei elcsípték a légkondicionáló vezeték távoli, elmosódott zúgását, hallotta, ahogy keringetik a levegőt az

épületben. Aztán mogulé, az ajtó közeléből, trappoló lábak rövid, semmivel össze nem téveszthető visszhangja hallatszott. Ez elárulta, hogy már nincs egyedül a sötét teremben. Reese egyre gyorsabban ment tovább. Szinte repült a körülötte lévő fekete térben, ösztönei irányították. Saját mozgásának zaja visszaverődött hozzá. Végül újra látni kezdett. Többsornyi fantasztikus kincs hevert előtte. Ruhaneműk, bútorok, szerszámok. Még így, a sötétben alig kivehetően is fantasztikusnak tűntek. Sokszínű, csillogó áruk hatalmas tömege. Reese egy áruházban volt. Eltűnt a nyílt keresztfolyosóról egy fogasnyi hosszúkabát árnyékába, visszafojtotta lélegzetét, és körbehallgatózott. A fülén keresztüláramló vér mennydörgő robaján túlra, a fenyegető zajokra összpontosított. Hárman vannak. Külön-külön. Lassan fésülik át a termet, úgy közelednek. Körnegyedenként pásztázta körbe a termet, menekülési útvonalat kutatva. Síküveg északnyugati fal. Ép. Az utcára néz. Túloldalán épp egy fekete-fehér járőrautó tűnt fel, amint lassan felderítő útját rótta. Álca. Csendben felnyúlt a felette lévő fogasra, és leemelt egy esőkabátot. Belebújt, s csak akkor vette észre, mennyire fázik. A lépések lassan közeledtek. Egy őt kereső zseblámpa szikrázó fénye villant fel a szomszédos polcsor csempepadlóján. Mozgás, mozgás, mozgás. Halkan, mint egy füstpamacs, elhagyta a fogas árnyékát, és rák módjára, lekuporodva rohant a kirakat üvegtáblája felé. Jól öltözött, üres tekintettel az utcát