EURÓPAI TÜKÖR A MINISZTERELNÖKI HIVATAL ÉS A NEMZETI FEJLESZTÉSI HIVATAL FOLYÓIRATA

EURÓPAI TÜKÖR A MINISZTERELNÖKI HIVATAL ÉS A NEMZETI FEJLESZTÉSI HIVATAL FOLYÓIRATA A TARTALOMBÓL: Oroszország mindig Európához tartozott Beszélgetés Szvák Gyula történészszel Nagy Andrea: A kisebbségpolitika az Európai Unióban, avagy a hazai romák kilátásai a csatlakozás után Hörcsik Richárd: A nemzeti parlamentek szerepe az új Európai Alkotmányban Czédly József: Új kormány, új program Romániában Nyikos László: A közpénzek ellenôrzésének jogi és szakmai szabályozása három EU-tagjelölt országban (Bulgária, Románia, Törökország) X. ÉVF. 3. SZÁM 2005. MÁRCIUS

EURÓPAI TÜKÖR A Miniszterelnöki Hivatal és a Nemzeti Fejlesztési Hivatal folyóirata Felelôs kiadó: Veress József A szerkesztôbizottság elnöke: Palánkai Tibor A szerkesztôbizottság tagjai: Bagó Eszter, Balázs Péter, Balogh András, Barabás Miklós, Baráth Etele, Bod Péter Ákos, Erdei Tamás, Hefter József, Horváth Gyula, Hörcsik Richárd, Inotai András, Kádár Béla, Kassai Róbert, Kazatsay Zoltán, Levendel Ádám, Lôrincz Lajos, Nyers Rezsô, Orbán István, Somogyvári István, Szekeres Imre, Szent-Iványi István, Török Ádám, Vajda László, Vargha Ágnes Fôszerkesztô: Lapszerkesztô: Lapigazgató: Rovatszerkesztôk: Szerkesztôk: Mûszaki szerkesztô: Szerkesztôségi titkárok: Forgács Imre Hovanyecz László Bulyovszky Csilla Fazekas Judit, Becsky Róbert Asztalos Zsófia, Farkas József György Lányi György Galambos Zsuzsa, Horváthné Stramszky Márta A szerkesztôség címe: MEH Európai Integrációs Iroda, 1055 Budapest, Kossuth tér 4. Tel.: 441-3380 Fax: 441-3382 Az Európai Tükör megjelent számai letölthetô formátumban megtalálhatók a www.stratek.hu honlapon. A kiadványcsalád borítón látható emblémája Szutor Zsolt alkotása. Nyomás és elôkészítés: Visit Nyomda és Stúdió ISSN 1416-6151

EURÓPAI TÜKÖR 2005/3. A MINISZTERELNÖKI HIVATAL ÉS A NEMZETI FEJLESZTÉSI HIVATAL FOLYÓIRATA

Tartalom Oroszország mindig Európához tartozott Beszélgetés SZVÁK GYULA történésszel...3 NAGY ANDREA: A kisebbségpolitika az Európai Unióban, avagy a hazai romák kilátásai a csatlakozás után... 12 GARAMVÖLGYI RÓBERT NEMESSÁNYI ZOLTÁN: A nemzeti kollíziós jogok alkonya: a nemzetközi magánjog közösségiesítésének folyamata... 31 HÖRCSIK RICHÁRD: A nemzeti parlamentek szerepe az új Európai Alkotmányban... 48 ALFÖLDI KATALIN: Felkészülés a jövô közösségi programjairól való gondolkodásra... 56 RÉTHI SÁNDOR: Az Európai Unió és Oroszország: távlatok világos perspektívák nélkül... 66 Szemle CZÉDLY JÓZSEF: Új kormány, új program Romániában... 77 NYIKOS LÁSZLÓ: A közpénzek ellenôrzésének jogi és szakmai szabályozása három EU-tagjelölt országban (Bulgária, Románia, Törökország)... 87 Uniós aktualitások Országgyûlés Külügyi Hivatala BALÁZS KATALIN SZALÓKI KATALIN: Felhôk fölött az ég A Kiotói Jegyzôkönyv és az Európai Unió emisszió-kereskedelmi rendszere... 102 Központi Statisztikai Hivatal NÉMETH ESZTER: EU-csatlakozás a statisztikák tükrében... 119 Olvasólámpa Balázs Péter: Az Európai Unió külpolitikája és a magyar-eu kapcsolatok fejlôdése... 128 Monitor... 131 English summaries... 139

Oroszország mindig Európához tartozott Beszélgetés Szvák Gyula történésszel 3 A nyugati szemlélô gyakran találta az orosz történelmet mozdulatlannak, amelyben, úgymond, nagyon hosszú idôszakokon keresztül nem történik minôségi változás, s ezért nagyon nehéz benne az egyes periódusokat elválasztani. Ezt a megállapítást Szvák Gyula tette egyik nemrég írott esszéjében. Az orosz történelem tudós kutatóját, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Ruszisztikai Központjának vezetôjét arról kérdeztük, mennyiben tekinthetô európainak az orosz fejlôdés. A történész számos elôítélettel vitatkozva hangsúlyozza, hogy sajátos, de minden tekintetben európai história az orosz. Ebbôl és a valóság tényeibôl következôen Szvák professzornak az a véleménye, hogy kétoldalú politikai elhatározás kérdése, tagja lesz-e Oroszország az Európai Uniónak, s ha igen, mikor. Önnek most jelent meg a Pannonica Kiadónál közös könyve Jevgenyij Anyiszimov orosz történésszel. A kiadó Fekete-Fehér sorozatában, amelyben idáig tizenhat nagy történelmi személyiség párhuzamos életrajzát írták meg, ön IV. Iván, orosz kollégája pedig I. Péter biográfiájának a megrajzolására vállalkozott. A történelemkedvelô, de laikus olvasó számára úgy tetszik, hogy a két történész Oroszországnak az európai fejlôdéshez vezetô útja két igaz, merôben különbözô szakaszát rajzolta meg. Így van-e ez valóban? Azért érdekes, amit mond, mert a szûkebb történész szakma számára az 1530 és 1584 között élt, nagyfejedelemként 1533 47 között, majd cárként haláláig uralkodó IV., vagy amint nevezni szokás: Rettegett, illetve Rettenetes Ivánt nem olyan kézenfekvô összehasonlítani az 1672 és 1725 között élt I., más néven Nagy Péterrel, aki 1689-tôl uralkodott haláláig. Ha a két államférfi életrajzát egymással összevetjük, történész-szemszögbôl nézve éppenséggel nem az európaisággal kapcsolatos következtetések tûnhetnek a legfontosabbnak. Ellenkezôleg: aki az orosz történelem alapos ismerôjének számít, az meg is lepôdik azon, ha valaki IV. Ivánban az európaizálás fontos alakját véli felfedezni. Ezzel szemben egy jól tájékozott értelmiségi nagyon könnyen el tudja ezt a kettôjük közötti hasonlóságot fogadni. Igyekszem érzékeltetni, mi is az ellentét oka. Ha Oroszország Nyugat-Európához való közeledésérôl beszélünk, közhelyszámba megy Nagy Péter emlegetése. IV. Iván tevékenységét tárgyalva viszont egészen más kérdések jutnak eszünkbe. Nyugodtan kijelenthetem, hogy egyebek mellett éppen az európaisághoz való viszony különbözteti meg egymástól a két uralkodót. Elvben tulajdonképpen ki is zárná a közöttük lévô különbség, hogy párhuzamos életrajzokat írjunk róluk. IV. Iván ugyanis és vele a korabeli orosz történelem olyan távol volt Európától, hogy annál távolabb már nem is lehet lenni. Az viszont közhely,

4 EURÓPAI TÜKÖR 2005/3 MÁRCIUS hogy Nagy Péter minden energiáját arra fordította, hogy kinyissa Oroszország kapuját Európa felé. Szóval a különbség óriási. A különbség ellenére azonban megszületett az a munka, amely apropót szolgáltat beszélgetésünkhöz. Ebben közrejátszott az az értelmiségi felfogás is, amely nagyon is sok hasonlóságot lát a két államférfi tevékenysége között. Kollégám, Jevgenyij Anyiszimov maga is ezen felfogás jegyében gondolkodott, ezért idézett meg egy harmadik államférfit is: Sztálint. Tehát annyira kézenfekvônek tûnik IV. Iván és I. Péter összehasonlítása, hogy még egy harmadik figura is kínálkozik egy meghúzandó ív tartópillérének. Eszerint a despotikus orosz uralmi formák elsô nagyszabású alakja Rettenetes Iván, a második Nagy Péter lett volna, a harmadik pedig Sztálin. Ez el is fogadható, ha úgy vélekedünk, hogy az orosz történelem nem volt egyéb, mint egy totalitárius állam létrehozása, továbbfejlesztése és betetôzése. Ámde nem vélekedhetünk így. Tény, hogy Nagy Péter és Sztálin között fedezhetünk fel hasonlóságokat, ha arra gondolunk, hogy mindketten szükségét látták egy erôltetett modernizációnak. A XVIII. század elején Nagy Péter egy állami tôkefelhalmozást hajtott, illetve hajtatott végre, és ez valóban hasonlítható az erôltetett sztálini iparosításhoz. Olyasmit azonban, ami IV. Iván korából mindezzel összevethetô volna, aligha tudunk felfedezni. Mostanában sokat foglalkoznak a társadalomtudományok a történelem, az antropológia, a szociológia az egyes civilizációk közötti különbségekkel. Odáig el is jutnak, hogy a nyugati és a keleti kereszténység között nagyok a differenciák, ám úgy tetszik, mintha az ortodoxia által jellemezhetô területek sajátosságainak ismereteivel hadilábon állnának. Számomra már az is nagyon kérdéses, hogy van-e valamiféle jogosultsága annak, hogy külön orosz civilizációról beszéljünk. Az én felfogásom szerint a civilizáció sokkal tágabb fogalom, hogysem egyszerûen valamiféle szellemi kultúrát értsünk rajta. A civilizáció fogalma magában foglalja a fejlôdés struktúráját is. Ha ebbôl a szemszögbôl vizsgáljuk a problémákat, úgy vélem, nem lehet vitás, hogy beszélhetünk egy európai civilizációról. Mármost az a kérdés, vajon az orosz civilizáció ennek része-e. Szerintem feltétlenül, és ebben az esetben megismétlem: nincsen értelme orosz civilizációról beszélni. És nem csupán azért, mert keresztény kultúráról van szó. A vallás ugyanis olyan szoros szimbiózisban van egyéb társadalmi-gazdasági determinációkkal, hogy nagyon nehéz egészen pontosan meghatározni, melyiküknek van fontosabb szerepe. Persze tagadhatatlan, hogy egy olyan determinációs együttesrôl van szó, amelyen belül a kereszténységnek kitüntetett szerepe van. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a kereszténységtôl nagyon is független, rendkívüli jelentôségû strukturális tényezôk is fontos szerepet játszottak az orosz történelemben. Ha jól értem, az ön felfogása szerint végül is az európai és az ázsiai fejlôdés sajátságos együttese az orosz történelem. Mostanában túlhaladottnak szokásos bizonyos fogalmak használatát tekinteni. Ilyen például a feudalizmus. Én azonban nem látom az okát, hogy eltekintsünk tôle, hiszen sok-sok történészgeneráció munkájának eredményeképp született meg. Nos, ez, az európai történelemnek egy nagyon fontos szakaszát mindenki számára érthetô

OROSZORSZÁG MINDIG EURÓPÁHOZ TARTOZOTT 5 módon kifejezô fogalom rendkívül sokat mond el az orosz fejlôdésrôl is. Méghozzá azt mondja, hogy az orosz fejlôdés genezisében nem különbözik más európai államok kora-feudális fejlôdésétôl. Tehát Oroszország ugyanúgy indult el a feudalizmus útján, mint más, késôn jött európai társadalmak. Szóval nem kívánom azt állítani, hogy ugyanolyan volt a feudális fejlôdés orosz földön, mint a klasszikus feudalizmus világában, amely egyébként ismeretes módon meglehetôsen kis területre korlátozódik. Ami természetes is, hiszen Oroszországban éppúgy, mint sok más területen, nem jöhetett létre az antikvitásnak és a barbárságnak ama szintézise, amely az úgynevezett centrumországok feudalizmusát jellemzi. De ha ezeket a centrumországokat tekintjük mintának, akkor azt kell megállapítanunk, hogy minden más ország fejlôdése megkésettséget mutat hozzájuk képest. Ha így nézzük a kérdést, azt kell mondanunk, hogy nincsen igazán lényeges különbség a lengyel, a magyar, a cseh és az orosz fejlôdés között. Nincsen rá semmiféle okunk, hogy a 10. századi Kijevi Fejedelemség és bármely más korabeli európai állam között különbséget tegyünk. A különbségek késôbbi eredetûek. Az elsô lényeges különbség maga a késôn jövés. Valóban, és ez önmagában sok mindent megmagyaráz. Tehát itt még csupán anynyiban különbözik az orosz struktúra a centrumétól, amennyiben a magyar, a lengyel és a többi közép-kelet-európai vagy a skandináv struktúrák különböznek tôle. Az igaz, hogy 1054-ben végbemegy a keleti és a nyugati egyház közötti nagy szakadás. Ezt szokás döntô jelentôségû cezúrának tekinteni. Sokaknak az a véleménye, hogy ekkortól távolodik el a nyugati és a keleti kereszténység egymástól a mai napig kibékíthetetlenül. Nem egy historikus viszont arra figyelmeztet, hogy ebben az idôben a keleti kereszténység központja, Bizánc, összehasonlíthatatlanul fejlettebb volt, mint Róma. Míg ez utóbbi csak egy az itáliai városok között, Bizánc még négyszáz esztendôn keresztül nagyhatalom, amely sikerrel veszi fel a harcot a különféle barbárnak minôsített népekkel, mi több, vallási fennhatósága alá tud vonni közülük nagyon jelentôseket. Némely értékelés szerint éppen az lett volna István királyunk nagy érdeme, hogy a hatalmas Bizáncon túltekintve meg tudta érteni, hogy az akkor még viszonylag gyenge Rómáé a jövô. Szûcs Jenô, a kiváló magyar történész azt mondta, hogy a történész dolga az, hogy a mindenkori világtörténelmi fejlôdés fô áramához viszonyítsa az eseményeket. Nagy kérdés azonban, hogy mi is volt a fô áram a 11. században. A mából viszszanézve kétségtelen, hogy a feudalizmusnak az az utólag rekonstruált rendszere, amely jellemzôen a nyugat-európai centrumországokban alakult ki. Továbbá, azok a keresztény népek bizonyultak a modernizációra a leginkább alkalmasnak, amelyek a fejlôdés nem-bizánci útját járták. Mindazonáltal az 1054-es cezúra jelentôségének abszolutizálását a magam részérôl elutasítom. Az ugyan tény, hogy vannak jelentôs különbségek a nyugati és a keleti kereszténység között, a hasonlóságok azonban sokkal fontosabbak. Néhai professzorom, Perényi József hangsúlyozta gyakran az 1960-as években, hogy a nyugati és a keleti keresztény paraszt ugyanúgy túrta a földet, ugyanolyan technikákkal, ugyanolyan alávetettségben. Tagadhatatlanul van ebben a megközelítésben némi vulgarizálás. Hiszen elsôsorban az úgynevezett alap-

6 EURÓPAI TÜKÖR 2005/3 MÁRCIUS nak tulajdonít jelentôséget, és nem vizsgálja, milyen más tényezôkkel van kölcsönhatásban. Ettôl azonban még nem kell teljesen elvetnünk. Az én felfogásomban is igen fontos kérdés, hogy milyen volt a gazdasági berendezkedés és milyen az erre épülô társadalmi struktúra. És megint csak azt kell mondjam, hogy a második évezred elsô századaiban az orosz területek fejlôdése igen sokban hasonlított például Magyarországéhoz, Lengyelországéhoz. A fô jellemzôket tekintve e területeken is a kialakulóban lévô feudális társadalmaknak megfelelô volt a helyzet, ugyanúgy, mint Oroszországban. Ismeretes, hogy ezekben a századokban rendkívül élénkek a magyar-orosz, illetve az orosz-magyar kapcsolatok. Késôbb királlyá koronázandó trónkövetelôk menekülnek például hazánkból a kijevi udvarba, ahol elismerik a trónnal kapcsolatos igényeiket. Ez nagyon fontos dolog. Hogy tudniillik mindkét fél ugyanolyannak tekinti magát, mint a másik. Emlékezetem szerint Marc Bloch, a kiváló francia történész mondta, hogy a historikusnak általában az a fô hibája, hogy úgy gondolja, ô okosabb, mint az általa kutatott kor embere volt. Kétségkívül van bennünk hajlam a korábbi idôszakok embereinek lebecsülésére. Pedig nagyon is érdemes megkísérelni, hogy belehelyezkedjünk egy-egy kor gondolkodásmódjába, értékrendjébe. Ezzel a most tárgyalt korszakkal kapcsolatban is ez a célszerû. És akkor láthatjuk, hogy a második évezred orosz és más uralkodói teljesen egyformának tekintik egymást. Neves magyar történészek Szûcs Jenô, Makkai László és Niederhauser Emil már az 1970-es években arra hívták fel a figyelmet, hogy az 1200-as években következett be a mi régiónkban egy strukturális változás. Odáig nagyjából egységesnek minôsíthetô az itteni fejlôdés, akkortól kezdôdôen azonban jelentôsek az eltérések. Kelet-Európa kettészakadt. A lengyel-cseh területek strukturális értelemben közelebb kerültek a nyugat-európai centrumhoz, az orosz területek pedig távolabb kerültek tôle. Nem utolsósorban azért, mert a tatárok támadásai hosszú idôre elszakították ôket a Nyugattól. Szerintem inkább innen datálódik a strukturális változás, mint az 1054-es egyházszakadástól. Azonnal hangsúlyozom azonban, hogy a tatár-hatás miatt hogy finoman jellemezzük a történteket semmi okunk nincsen arra, hogy az orosz fejlôdést az ázsiai civilizációkhoz soroljuk. Arról van szó, hogy ekkortól az orosz feudalizmus még nagyobb arányban autochton módon járja a maga kelet-európai feudális fejlôdési útját. Azt mondanám, hogy a szóban forgó idôtôl az orosz lesz a klasszikus kelet-európai fejlôdés, a lengyel, a cseh, a magyar pedig a nem klasszikus, a nem tipikus, amely megpróbálja behozni a centrumterületekkel szembeni hátrányát. Azt hiszem, amirôl most beszél, az nagyon fontos dolog. Az értelmiségi közhiedelemben (nem nevezném köztudatnak) ugyanis az él, hogy a tôlünk keletre lévô országokat az ortodox kereszténység taszította az elmaradottságba. Az autochton orosz fejlôdést e közhiedelem szerint nem úgy kell felfogni, ahogyan ön teszi. E közhiedelem szerint tehát nem arról van szó, hogy az orosz feudalizmus a tatárokkal való igen hosszú küzdelem ellenére megy elôre a maga útján, hanem arról, hogy a bizánci ortodoxia tette lehetetlenné valamennyi keleti keresztény társadalom fejlôdését. Ilyen módon maga a keleti kereszténység is valami alacsonyabb rendû dolognak minôsül, mint a nyugati.

OROSZORSZÁG MINDIG EURÓPÁHOZ TARTOZOTT 7 Én az orosz fejlôdés különösségét éppen abban látom, hogy a hosszú idôn át tartó tatár uralom nem tudta átstrukturálni az orosz fejlôdést, nem tudta azt a saját képére formálni. Hogy úgy mondjam: képtelen volt az orosz fejlôdést az európai útról letéríteni. De az orosz fejlôdés pályája még bonyolultabb, hiszen egy idô múltán bizonyos területek litván fennhatóság alá kerültek. Ezek nyomán viszont ezek közeledtek a nyugati modellhez. A korai nyugati hatások közül igen fontos a lengyeleké, akik két évig uralták Moszkvát. Megemlítendô a svéd befolyás is. Azután Nagy Péter uralmától kezdve a különbözô nyugati hatások. Sokan azt mondják, hogy az orosz fejlôdés tulajdonképpen nem egyéb, mint a különféle hatások összessége. Ebben van is igazság, de akkor az is igaz, hogy szinte valamennyi társadalom fejlôdése külsô hatások összességének fogható fel. De azonnal jelzem, hogy ha az orosz történelmet vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy a társadalom e hatásokból mindig csak annyit épít be önmagába, amennyit strukturálisan képes elviselni. Ez a helyzet a tatár hatással is, amelynek megvoltak a döntô jelentôségû következményei, elsôsorban az uralmi technikákat illetôen. Ha szemügyre vesszük IV. Iván korát, olyasmit látunk, mint egy keleti uralkodói udvarban. A szokásokat sok utazó keletieseknek írja le. Az orosz hatalom számos olyan dolgot vett át, amely a tatárokra volt jellemzô. Megint mondom, hogy az orosz történelem (is) akár az idegen hatások történeteként is leírható. Hiszen az óorosz állam maga is a varégoknak, vagyis a vikingeknek, más néven a normannoknak tulajdoníthatóan jött létre. A tatár tehát az orosz történelemre nagy hatást gyakorló nomád népeknek csak egyike, de mindenképpen a legfontosabb. IV. Iván nem csupán tatár segédcsapatokat használt katonai akcióiban, de azt is megtette, hogy teátrálisan lemondott a nagyfejedelmi méltóságról, és egy tatár szolgálófejedelmet nevezett ki minden oroszok nagyfejedelmének. Ez azonban, mint említettem, megmaradt külsôségnek, hatalmi technikai eljárás volt csupán. Mert az eredmény az lett, hogy ezáltal is eredményesebben volt mûködtethetô az az autokratikus rendszer, amelyet az orosz nagyfejedelmek létrehoztak. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ez az autokratikus rendszer genezisét illetôen nem ázsiai eredetû. Társadalmi-gazdasági alapzata európai. Hiszen egy jellegzetesen európai, kora-feudális katonai-földesúri osztály hatalmán alapul. Vagyis ez az osztály az Európára jellemzô földtulajdonformán szervezôdik meg, amely megfelel a frank földtulajdonlási módnak. Az orosz fejlôdés a maga sajátságos módján éppen azért lehetett sikeres az eurázsiai hatalmas térségben, mert az európai típusú feudális berendezkedéssel párosítani tudta a zsarnoki tatár uralmi technikákat és a bizánci ideológiát. Valószínû, hogy az európaiság értelmezéséhez még sok tennivalónk lesz a bizánci kultúra újraértékelésénél is. Hiszen Bizánccal kapcsolatos fogalmaink jószerével pejoratívak. Pedig, mint már mondtuk, egy több mint ezer esztendôn át fennálló birodalomról van szó, amely az Európa-elleni különféle nomád így a hun, normann, arab támadások feltartóztatásában, gyengítésében nagy szerepet játszott. A hellén és a római kultúra folyamatosságának biztosításáról nem is beszélve. Tény, hogy a bizánci történelemrôl nagyon kevés van a köztudatban, az is nagyon torz módon. Az orosz fejlôdés szükségleteit pedig éppen a bizánci minta szolgálta. A bizánci császár ugyanis ugyancsak a keleti mintáknak megfelelôen, amelyek-

8 EURÓPAI TÜKÖR 2005/3 MÁRCIUS kel a birodalom állandóan szembesülni kényszerült egy személyben despota volt, amint görögül nevezték: autokrator, és a görögkeleti egyház feje. Ez az autokratacezaropápista modell szolgált mintául az orosz cárok számára. Az európai, keleti és bizánci fejlôdésnek ez az orosz fejlôdés által kitermelt együttese az úgynevezett zavaros idôszakban került veszélybe. Ez a már említett lengyel uralom idején történt, amikor Moszkva két esztendôre lengyel garnizonná vált. Ekkor rádöbben az orosz vezetés, hogy a korábbi módon nem tudja megvédeni az országot. Megkezdôdik tehát az óvatos tájékozódás a Nyugat irányába. Az orosz nagyfejedelmek természetesen nem teoretikusok, ezért a praxis érdekli ôket. Például a hadsereg-szervezési reformok. Így szüremkednek be már IV. Iván uralma és az azt követô káosz után az 1613-tól uralkodó Romanovok idején a nyugati hadsereg-szervezési elvek. És Nagy Péter lesz az a cár, aki a maga kíméletlen módszereivel kiteljesíti a szükséges reformsorozatot. Elôdei ugyanis nem voltak képesek áthidalni azokat az ellentéteket, amelyek az orosz pravoszlávia és a nyugati metódusok között mutatkoztak. I. Péter nem sokat foglalkozik ezekkel. Az ô nagysága, különössége sajátságos módon éppen abban áll, hogy neki nincsenek aggályai. A marxista Plehanov, akinek zseniális megfigyelései voltak az orosz történelemmel kapcsolatban, azt mondta, hogy Oroszország mindig ingamozgásban volt a Kelet és a Nyugat, Európa és Ázsia között, és hol az egyikhez, hol a másikhoz került közelebb. Ha megállapítjuk, hogy IV. Iván idején egészen szélsôséges módon lengett ki az inga Kelet felé, akkor azt is meg kell állapítanunk, hogy a Romanov-ház elsô uralkodóitól kezdve visszafelé lendül, I. Pétertôl pedig igen erôteljesen a Nyugat felé lódul. Ez abban is megnyilvánul, hogy az orosz fejlôdés során elôször nevezhetjük valóban nyugati értelemben nemeseknek a nemeseket, a jobbágyokat pedig jobbágyoknak. Kevéssé ismert, hogy a feudalizmusnak ezek a jellegzetességei több évszázados eltolódásban vannak Oroszországban. Csak egyetlen példát mondok. Oroszországban már a Romanov-dinasztia idején, 1649-ben foglalták törvénybe a parasztság röghöz kötését. Holott Közép-Kelet-Európában, így Magyarországon is a 16. század elejétôl már a második jobbágyságról beszélünk. Mégis az a helyzet, hogy amikor Oroszországban az érett feudalizmus idôszaka következik, Nyugaton pedig annak felbomlása, ezzel párhuzamosan a Nagy Péterféle abszolutizmust nyugati típusú abszolutizmusnak kell neveznünk. Igaz, hogy nincsen polgárság, nincsen burzsoázia Oroszországba, az intézmények azonban ugyanolyanok, mint Nyugaton. Ha egy jellegzetes nyugati abszolutisztikus államot nevezetesen a poroszt szemügyre veszünk, akkor azt tapasztaljuk, hogy semmi lényeges különbség nincsen közötte és az orosz állam között. Oroszországban fellelhetô az abszolutizmus valamennyi ismérve. Méghozzá egy nagyon egyszerû oknál fogva: Nagy Péter meghonosítja ôket. Ugyanaz teszi lehetôvé számára a honosítást, ami IV. Iván számára az európai feudalizmus alapján lehetôvé tette a tatár és bizánci uralmi technikák átvételét. Az évszázadok során kifejlôdô orosz autokráciához Péter idején kiválóan illeszkednek a nyugat-európai hatalomgyakorlás technikái. Ez nem azt jelenti, hogy az orosz cár a szó strukturális és minôségi értelmében európaizált volna. Viszont mindenféle intézményt és technikát átvett, amely az orosz autokráci-

OROSZORSZÁG MINDIG EURÓPÁHOZ TARTOZOTT 9 át még tovább erôsítette. Így történhetett, hogy az orosz önkényuralmi rendszer soha olyan erôs nem volt, mint Nagy Péter idején. Soha olyan totális elnyomáson nem nyugodott az orosz állami uralom, mint ekkor. Ebben az idôszakban válik teljessé az orosz parasztság szolgaságba vetése. Valójában a rabszolgaság megteremtése történik meg ezzel. Igaz, az orosz uralkodó osztályt is életfogytig tartó szolgálattal sújtja a cár. Nagy Péter idejétôl lesz a hatalomnak kiszolgáltatva az egész orosz társadalom. Ezzel párhuzamosan a cár végrehajt állami fennhatóság alatt egy eredeti tôkefelhalmozást. A nyugati viszonyokkal kapcsolatos analógiák ezen a téren teljesen látszólagosak. Vannak például manufaktúrák Oroszországban is. Ezek azonban a kényszermunkára alapozódnak és állami megrendelésre dolgoznak. Tehát semmi közük nincsen a nyugati jellegû kapitalizációhoz. Azt mondhatnánk, hogy ha egyáltalán lehetséges volt, akkor Nagy Péter még jobban eltávolította Oroszországot az európai-polgári fejlôdéstôl, mint elôdei. Ugyanakkor az ô uralmának homlokzata európaira volt festve. Mindeközben azt is láthatjuk, hogy a nem olyan sokkal korábban a fennmaradásáért küzdô Oroszország területileg és erejét tekintve is egyre nagyobb hatalommá válik. A kultúra is rendkívül gyors virágzásnak indul. Az egyetemes természettudomány kiemelkedô alakja, Lomonoszov, Nagy Péter uralkodásának idején születik, de Péter lányának uralkodása alatt lesz kiváló fizikussá-kémikussá, emellett írónak sem utolsó, de ô alkotja meg az elsô rendszeres orosz nyelvtant is. És azután jön a fantasztikus 19. század. Olyan írókkal, mint Puskin, Lermontov, Gogol, Turgenyev, Tolsztoj, Csehov. Szinte a világirodalomban is páratlan ez a vonulat, amely teljes egészében megkerülhetetlen az egyetemes mûvelôdés számára. Hogyan magyarázható a megkésettségnek és a hatalmas modern alkotóerônek ez az egyidejû megmutatkozása? Ez nagyon fontos kérdése az orosz fejlôdésnek, amire viszonylag könnyû technikai jellegû választ adni. Nagy Péter elrendeli, hogy a nemes ifjaknak kötelezô tanulniuk. Nem is nôsülhetnek meg addig, amíg bizonyos vizsgákat le nem tesznek. Tanulmányaikat lehetôség szerint Európában kell végezniük. Kezdetben persze nagy az ellenállás, de miután a nemesség belekóstol Európába, jóval nagyobb a hajlandóság. Péter idején még erôszakra van szükség, hogy kimozduljanak a fiatalok otthonról, de azután már életformává válik a Nyugatra való utazás. Nem is tartják semmire az olyan fiatal nemeseket, akik nem ismerik Európát, nem beszélik valamelyik európai elsôsorban természetesen a francia nyelvet. Így azután egyszersmind megismerkednek a kor vezetô szellemi áramlataival is. Az orosz nemesség gazdagabb rétege, amely képes fedezni ezeknek az utazásoknak a költségeit, ily módon meglehetôsen magas mûveltségi szintre emelkedik. Ennek a rétegnek a befolyása pedig nagyon is jelentôs. Ezzel párhuzamosan igen fontos tényezô az, hogy ez az idôszak a nemzeti ébredés kora. Oroszországnak, ennek a hatalmas birodalomnak a társadalma ugyanazokat a stációkat járja be a nemzeti fejlôdés útján, mint Kelet-Európa kisebb népei. A 19. század elsô évtizedeitôl kezdve, amikor a nagy viták zajlanak a szlavofilek és a nyugatosok között, elindul az orosz társadalomnak az igazán kritikus önvizsgálata, történelmi helyének keresése is. Rendkívül nagy szellemi energiák szabadulnak fel ebben az idôszakban Oroszországban.

10 EURÓPAI TÜKÖR 2005/3 MÁRCIUS Hogy mi annak az oka, hogy szinte páratlanul nagyszabású szépirodalom jön létre orosz földön, arra nagyon nehéz válaszolni. Tény, hogy a szolgaság mindig óriási felszabadító erôket képes mozgósítani. Szakértôk szerint pedig az abszolutizmus mindig arra ösztönzi az értelmiséget, hogy a liberalizmus vagy az eredetileg szintén ellenzéki nemzeti eszme mellé álljon. Emellett az is igaz, hogy az ortodox vallás egy ponton nagyon is különbözik a nyugati kereszténységtôl. Nincs annyi közvetítô az Isten és az egyén között, mint egy római katolikusnál. A lélek sokkal könnyebben tárulkozhat ki, könnyebben mutatkozhat meg. Talán ennek is szerepe lehet az orosz irodalom virágzásában. Az orosz átalakulásnak napjainkban is megvannak a sajátságai. Mit lehet ön szerint prognosztizálni: Oroszország nagyságánál, különösségénél fogva megmarad önálló egységnek vagy pedig valamikor az Európai Unió részévé válik? A történelem azt mutatja, hogy ha Oroszországban nem mûködött az abszolutizmus, akkor mindig az anarchia fenyegette. Ekkor általában az állam polgárai maguk kiáltottak rendért. A jelenlegi viszonyokat ismerve például a kaukázusi viszonyokra gondolva nem várható, hogy rövid idôn belül radikális változások lesznek. Tehát, ahogyan sokan mondják, az orosz állapotoknak számos, a Nyugat által nem eurokonformnak minôsítette vonásuk van. Ezeknek az értékelése azonban politikai probléma. Mert a lényeget illetôen Oroszország amint az az eddigiekbôl remélhetôen kiderült igenis európai ország. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy Európának igen nagy szüksége van még a jelenleginél is nagyobb szabású egységesülésre, akkor csakis azt lehetne prognosztizálni, hogy Oroszországnak valamikor az Európai Unió részévé kellene válnia. Hogy ez mikor és milyen módon történhet meg, az nagyon sok tényezôtôl függ. De hogy példát mondjak: Oroszország sokkal inkább európai, mint Törökország, amelynek felvételérôl már megindultak a tárgyalások. Azonban Oroszország helyzete minden más államétól különbözik már csak azért is, mert nagyhatalom. Ennélfogva neki is megvannak a saját különleges érdekei és más egyéb szempontjai. Hiszen nagyon fontos például az, hogy Oroszország egyedülálló módon két világrészen is nagyhatalom. Ezért neki inkább érdeke lehet, hogy továbbfolytassa történelmi ingamozgását csak ezúttal az Egyesült Európa és Amerika között. Amirôl most beszélünk, az messze túlmutat Európa határain. Legutóbb az ukrajnai események hívták fel a figyelmet arra, hogy a volt Szovjetuniótól elszakadt országok, területek iránt az Egyesült Államok is erôsen érdeklôdik. Az ukrajnai események a legkevésbé sem lepték meg a történészeket. Az ország kettéosztottságának igen mélyek a történelmi gyökerei. Ukrajna keleti és nyugati része évszázadokon át élesen elvált egymástól. Ez a különbség mutatkozik meg most újra. A Dnyeper bal partján elterülô rész mindig is inkább oroszbarát volt, míg a jobb parti részek inkább a Nyugat irányába orientálódtak. A mostani történések tehát annyiban mindenképpen törvényszerûek, hogy ha egy hagyományos, posztszovjet vezetésû Ukrajna, amely óvatos kapcsolattartásra rendezkedett be Oroszországgal, az önállósodás szociális deficitje miatt megbukott, akkor az ingának a másik irányba kell kilengenie, aminek a paradox megnyilvánulása az európai útkeresés egy elsöprô lendületû nemzeti hevülettel. Az idô majd megmutatja, hogy ez a kilengés meddig

OROSZORSZÁG MINDIG EURÓPÁHOZ TARTOZOTT 11 tart és mit eredményez. Nagy kérdés, hogy Európának vagy még inkább az USA-nak mennyit ér Ukrajna. De a jelek azt mutatják, hogy mivel ez az ország meglehetôsen nagy, aligha kifizetôdôek bárki számára is viselni a vele kapcsolatos anyagi terheket, amikor a játszma könnyen kettészakadáshoz vezethet. Ami engem illet, perspektivikusan ezért inkább az orosz orientációt tartom történelmileg erôsebbnek. Ám az nem vitatható, hogy az ukrán téma is része az Európai Unió és Oroszország kapcsolata jövôbeni alakulásának. Az 1990-es években nagyon sajnálatos módon meglehetôsen leépültek a magyarorosz kapcsolatok. Éppen abban az idôszakban, amikor a világ vezetô gazdasági hatalmai egymással versengve igyekeztek maguknak Oroszországban pozíciókat szerezni. Az utóbbi két-három esztendôben javulóban van a helyzet. Talán ennek megnyilvánulása az is, hogy ebben az évben kulturális téren fontos eseményekre számíthatunk. Valóban, magyar-orosz kulturális évad lesz 2005-ben. Ez azt jelenti, hogy Oroszországban magyar kulturális heteket, illetve hónapokat, itt, Magyarországon pedig orosz kulturális heteket, illetve hónapokat rendezünk. Önnek fontos funkciója van az évad megrendezésében, lebonyolításában? A rendezvénysorozat fôkurátora, magyarul szakmai felelôse vagyok. Újra lehet-e teremteni Magyarország jó hírét Oroszországban? Nekünk óriási tekintélyünk volt az egykori Szovjetunióban. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy Magyarországot irigyelték, a magyar embereket nagyra becsülték, a kádári puha diktatúrának igen nagy volt a becsülete az ottani jóval keményebb körülmények között. Viszonylagos jólétünk és demokráciánk kivívta az elismerést. Az orosz átlagember tisztában volt azzal, hogy mi történt Magyarországon. Termékeinkkel és kultúránkkal egyaránt benne voltunk az orosz hétköznapokban. A magyar reformtörekvéseknek egyértelmûen pozitív volt a társadalmi megítélése. Ráadásul egy bizonyos híd-szerepet is képes volt Magyarország betölteni a nemzetközi politikában a Nyugat és a Szovjetunió között. Ámde tizenöt esztendô nagy idô, és az ez alatt felnôtt generációk minderrôl már semmit sem tudnak, éppen úgy, mint a magyar fiatalok a korábbi helyzetrôl. Most Magyarország egy ugyanolyan kis ország az átlagos orosz ember számára, mint a többi. Az, hogy Magyarország tagja lett az Európai Uniónak, természetesen felértékel bennünket, de csak a közösségen keresztül. Ha Moszkva valamit akar, akkor Brüsszelbe megy, nem pedig Budapestre. Persze elmegy Berlinbe, Londonba, Párizsba is, esetleg Varsóba. A lengyelek fontosak az oroszok számára, aminek megvannak a történelmi okai. De mi teljesen elveszítettük az érdekességünket. Nekünk ezen természetesen érdekünk változtatni. Jó eszköz lehet erre a változtatásra a kulturális teljesítményünk. A kultúra fontos szerepet játszhat egy új Magyarország-kép kialakításában. Bízom benne, hogy erre alapozva szívós munkával más területeken is lehet eredményeket elérnünk. Hozzáteszem: az ELTE Ruszisztikai Központja már eddig is szellemi-intézményi infrastruktúrát biztosított ezeknek a törekvéseknek. Ezért nemcsak mint állampolgár, de mint ruszista is sokat várok a kapcsolatok újjászervezésétôl. HOVANYECZ LÁSZLÓ

12 NAGY ANDREA A kisebbségpolitika az Európai Unióban, avagy a hazai romák kilátásai a csatlakozás után A szerzô az uniós csatlakozás tényét egy olyan kérdéskörrel társítja, amely nemcsak hazánkban, hanem az egész Európai Unióban tényleges megoldásra vár: a kisebbségek, és ezen belül a romák helyzetével. Az Unió és tagállamai ismerik-e, elismerik-e a kisebbség fogalmát, és ha igen, akkor milyen jogi eszközök állnak az egyes kisebbségek rendelkezésére saját jogaik, identitásuk védelme érdekében? E kérdés megvizsgálását követôen a romákra vonatkozó szabályokat tekinti át a szerzô, majd bemutatja, hogy a csatlakozás ténye hazánkban milyen változásokat hozhat ennek a kisebbségnek az életében. A hazai romák esetében azért fontos a csatlakozás hatásait megvizsgálni, mert a hátrányos helyzetük vitathatatlan, s ennek kapcsán több kérdés is felmerül. Az Uniónak a kisebbségvédelem területén sokak szerint van még tennivalója, hiszen nincs közös kisebbségvédelmi jogszabályrendszere, sôt egyáltalán nincs olyan szabályozás a közösségi jogban, mely konkrétan a kisebbségekkel foglalkozna. A fenti állítást számos érvvel alá lehet támasztani. Az Európai Gazdasági Közösséget abból a gazdasági célból hozták létre a tagállamok, hogy az európai kontinens gazdasági lemaradását behozzák. Ennek a sajátos nemzetközi szervezetnek olyan tagállamok a tagjai, amelyek szuverének és a saját alkotmányuk által meghatározott kritériumokkal rendelkeznek. Saját szuverenitásuk egy-egy szeletérôl ennek a meghatározott célnak az érdekében voltak hajlandóak lemondani. A gazdasági integráció megteremtésére tett erôfeszítés egyáltalán nem igényelte, hogy a kisebbségi jogokkal foglalkozzanak. A kisebbségek léte, illetve elismerése önmagában is komoly szuverenitási problémákat vethet fel az egyes tagállamokban. Az anyaországgal rendelkezô nagyobb számú kisebbség bármilyen követelésére sokszor szeparatista eszközként tekintenek. Eszerint a kisebbségi jogok kikövetelésének célja végsô soron az elszakadás és az anyaországhoz való csatlakozás. A kisebbségek sorsát, jogait megkérdôjelezô kritikát fôleg ha a kisebbségek nemzetiségének megfelelô országtól jön az adott állam szuverenitásának sérelmeként, egyenesen fenyegetésként értelmezhetik. Az Unió egyes tagállamainak kisebbségpolitikája További problémát jelenthet, hogy az adott kisebbség léte mindig attól a tagállamtól függött, melynek területén a kisebbség tagjai éltek. A tagállamok azonban igen eltérô

A KISEBBSÉGPOLITIKA AZ EURÓPAI UNIÓBAN 13 kisebbség-felfogással rendelkeznek, sôt találhatunk olyan államot is, ahol egyáltalán nem élnek kisebbségek, mert az adott állam tagadja a kisebbségi lét fogalmát is. Egyes tagállamok központosító és asszimilációs politikát alkalmaznak a kisebbségekkel szemben, míg van olyan ország is, amely a többség-kisebbség viszonyt a kulturális sokszínûség szemszögébôl értelmezi. Az Európai Gazdasági Közösség egyik alapító tagállama, Franciaország teljes egészében tagadja a kisebbségek létezését. Az 1789-es alkotmány szerint a Francia Köztársaság oszthatatlan, melyben minden állampolgár egyenlô: Franciaország oszthatatlan, világi, demokratikus és szociális köztársaság, biztosítja valamennyi polgára elôtt a törvény elôtti egyenlôséget származásra, fajra vagy vallásra való tekintet nélkül, tiszteletben tartja mindenki hitét 1. A megfogalmazásból kitûnik, hogy a vallási kisebbségek védelemben részesülhetnek, azonban Franciaország minden fórumon tiltakozott, tiltakozik az ellen, hogy az ország területén élô nemzeti kisebbségekrôl beszéljenek. Így 1976-ban Franciaország ENSZ állandó képviselôje kijelentette, hogy a francia nép nem ismer el különbségtételt etnikai jellemzôk alapján, és ennélfogva bármely kisebbség-fogalmat visszautasít. 2 A hivatalos állásponttal szemben, például egy 1994 ben végzett közvélemény-kutatás szerint, a francia állampolgárok 77%-a nem ellenezné a regionális nyelvek elismerését és védelmét. Még ennél is több, összesen 93% gondolja úgy, hogy ez Franciaország gazdagodását jelentené. 3 Hasonlóan kisebbségtagadó ország Görögország is. Egyetlen kisebbségként a nyugat-thrákiai muzulmánokat ismeri el, ôket is azért, mert az 1923-as lausanne-i szerzôdés erre kötelezi. A görögök felfogása szerint itt sem etnikai, hanem szigorúan csakis vallási kisebbségekrôl lehet szó. Ez kezdetben így is volt, hiszen a csoport törökökbôl, bolgárul beszélô pomákokból és muzulmán hitre tért cigányokból állt. Mára azonban a helyzet nagymértékben megváltozott, és a többnemzetiségû csoportból egy homogén etnikai kisebbség alakult ki, hiszen a mai görög muzulmánok teljesen eltörökösödtek. A görög állam azonban fellép minden olyan mozgalommal szemben, amely törökként nyilvánul meg. A török kisebbség nevében fellépô vezetôket több esetben legutóbb még 1995-ben is letartóztatták és börtönbüntetésre ítélték. A görög államfô 2003 szeptemberében, Mádl Ferenc magyar köztársasági elnök látogatásakor kifejtette, hogy Európában megoldott a nemzeti és etnikai kisebbségek kollektív jogainak védelme, és már megfelelô számú és minôségû rendelkezés született a kisebbségek védelmére. 4 Csak reménykedni lehet benne, hogy ezt a helyzetet a jövô megváltoztatja. Egyrészt változást ígérhet, hogy az Unióhoz új tagként csatlakozott Ciprus (legalábbis annak görög része), bár a szigetegyesítési törekvések rendre a görög szavazatokon buknak meg. 2003 óta a kettészakított szigeten a két nép egyre inkább közeledik, ami az egymás nyelvének tanulásában is megnyilvánul. 5 Másrészt új helyzet adód- 1 II. cikk. 1. bekezdés 2 Vogel Sándor: Az Európai Unió és a nemzeti kisebbség, Európai Tükör, 1996/1., 19. oldal 3 http://www.gfbvde/voelker/europa/france2.htm (2004. december 5.) 4 http://meh.hu/nekh/magyar/nk_kitekintés/2003-09.htm (2004. december 5.) 5 Pál Beáta: Török óra görögöknek Népszabadság, 2005. jan. 21. 5. o.

14 EURÓPAI TÜKÖR 2005/3 MÁRCIUS hat amiatt, hogy az Unió képviselôi rábólintottak a csatlakozási tárgyalások megkezdésére Törökországgal, ami egy sor további kérdést is felvethet. A kisebbségekkel kapcsolatos szabályozások skálájának másik végén Ausztria és Finnország helyezkedik el. Nyugati szomszédunk rendelkezik Európában az egyik legrészletesebb kisebbségvédelmi jogszabályrendszerrel. Ezek a szabályok eltérô történelmû korszakokban születtek ugyan, de egymásra épülve ma is érvényben vannak. Az elsô ilyen szabályozás az 1867-ben született Osztrák-Magyar Monarchiára vonatkozó törvény, mely szerint az állam valamennyi néptörzsének egyenlô és sérthetetlen joga van arra, hogy nemzetiségét és nyelvét megôrizze. Ezt megerôsíti az 1919-ben, St. Germainben megkötött békeszerzôdés is. Ebben megtalálhatjuk az I. világháború után létrejött népszövetségi kisebbségvédelmi rendszer rendelkezéseit, amely engedélyezi a kisebbségeknek nyelvük használatát a magánéletben, a gazdaságban, a sajtóban, valamint ezen túl engedélyezi társadalmi, vallási intézmények, iskolák létrehozását is. 1976-ban lépett hatályba az Ausztriában élô népcsoportok jogait szabályozó új törvény. Az osztrák kisebbségvédelmi rendszer megnevezi, milyen népcsoportokat ismer el (horvát, szlovén, magyar, cseh és cigány), és ezek milyen tartalmú jogokkal rendelkeznek. Finnország a maga ötmillió lakosának nemzeti, etnikai megoszlását teljes mértékben elismeri. Nemzet-felfogása szerint a finn állampolgárok alkotják a finn nemzetet, de a nemzet részét képezik a kisebbségek is. Így az összlakosság 6%-át kitevô svéd anyanyelvû lakosságra tekintettel az alkotmány 14. cikke a finn mellett a svéd nyelvet is hivatalossá tette. A Finnországhoz tartozó, de svéd lakosságú Åland-szigetek autonómiája pedig példaértékû a világban. 6 Spanyolországban, francia hatásra, az 1812-es alkotmánnyal erôs nemzetállami modell kialakításra törekedtek. Ebben az országban azonban jelentôs volt azon nemzetiségeknek a száma, melyek közös nyelvvel és kultúrával rendelkeztek. Ezek a kisebbségek összefüggô területeken, körülhatárolható régiókban élnek. Közös a Spanyolország területén élô kisebbségekben, hogy nincs anyaországuk, és sokan a 19. századi nacionalista áramlatok hatására regionalizációs törekvésekkel álltak elô. Azonban ezt nem a teljes elszakadás megkövetelésével kapcsolták egybe, hanem Spanyolország keretén belül, autonómia jogosultságokkal is el tudták képzelni a kisebbségi létet. A jelenlegi helyzetet az 1978-as alkotmány rendezi. A szabályozás az igen érzékeny kisebbségi kérdést összekötötte a közigazgatás területi beosztásának és a hatásköri decentralizációjának kérdésével. A spanyol alkotmány ezeket a követeléseket meghallgatva, igen magas fokú autonómiát biztosított a területén élô nemzetiségeknek, a 2. cikkében kimondva, hogy az alkotmány a spanyol nemzet egységén alapul, amely valamennyi spanyol közös és oszthatatlan hazája. Elismeri és garantálja a nemzetiségek, illetve a régiók autonómiához való jogát, illetve hangsúlyozza a szolidaritás elvét. 7 A 143 144. cikkek szerint az autonómia 6 Lásd az 1921.évi Svéd-finn egyezmény az Åland- szigetek autonómiájáról 7 Szajbély Katalin: Kisebbségi kérdés Spanyolországban, Kisebbségkutatás, 2002/3., 696. o.

A KISEBBSÉGPOLITIKA AZ EURÓPAI UNIÓBAN 15 létrehozására a következô területek jogosultak: az egymással határos, közös történelmi, kulturális és gazdasági jelleget viselô tartományok, a szigeteken lévô tartományok és a regionális történeti egységet alkotó tartományok. Ennek hatására 17 önálló autonómiastatútumot fogadtak el (pl. Baszkföld, Katalónia, Galícia, Andalúzia, Austria). Az EU kisebbségekkel kapcsolatos politikája A példálózó felsorolásból is látható, hogy több uniós tagállamban is vannak pozitív intézkedések, melyek a nemzet többségét kitevô etnikai vagy vallási csoporttól eltérô személyek csoportjait védik. Vannak azonban olyan államok is, mely a kisebbségek közül nem mindegyiket ismeri el, illetve az elismert kisebbségek nem azonos tartalommal rendelkeznek az egyes kisebbségi jogokkal. Komoly vita van abban is, hogy ezeket a jogokat egyéni vagy kollektív jogként kell értelmezni, illetve biztosítani. Az eltérô hozzáállás, a kérdésben való egyet nem értés azonban nem lehetett akadálya annak, hogy az Európai Unió szintjén ne tegyenek kísérletet közös kisebbségvédelmi szabályozás megalkotására, ne próbálják meg ezeket a szabályokat a közös nemzetközi szervezet keretében megfogalmazni. A kérdés napirendre tûzésében az Európai Parlament járt elöl. Nagyon fontos elöljáróban megemlíteni, hogy a Parlament elsôsorban politikai intézmény, önálló jogalkotásra nem kapott felhatalmazást. A képviselôit 1979 óta közvetlenül választják, így az Unió összes szerve közül a Parlament áll a legközelebb az Unió polgáraihoz. A közvetlenül választott képviselôk lehetnek azok, akik az országok sokszínûségét a legteljesebben vissza tudják adni, a polgárok különféle igényeit, követeléseiket nemzetközi szinten meg tudják jeleníteni. A Parlament feladatából és összetételébôl adódóan az a szerv, mely az Unión belül a legteljesebb politikai integráció híve. Talán ezzel magyarázható, hogy ez a szerv az, mely a kisebbségek kérdését elôször a napirendjére tûzte. Gaetani Arfe olasz képviselô 1981-ben, a kisebbségek helyzetérôl készített jelentése alapján az Európai Parlament elkészítette a Regionális Nyelvek és Kultúrák Közös Chartájának, illetve az Európai Kisebbségek Jogai Chartájának tervezetét. Az ekkor elfogadott állásfoglalásában a Parlament felszólítja a tagállamok országos, regionális, helyi szerveit, hogy biztosítsák és segítsék elô a regionális nyelvek és kultúrák oktatását, lehetôleg az óvodától az egyetemig. 8 A Parlament felhívta továbbá a Bizottságot, hogy vizsgálja felül a közösségi joganyagot és joggyakorlatot a nyelvi kisebbségeket érintô hátrányos megkülönböztetés felszámolása érdekében. A fenti határozat végrehajtásának elôsegítésére hozták létre a Kevéssé Használatos Nyelvek Európai Hivatalát (European Bureau for Lesser Used Languages, röviden EBLUL), mely független nonprofit szervezetként mûködik. Portugália és Görögország kivételével valamennyi ország képviselteti magát a szervezetben. Mûködését leginkább a Bizottság finanszírozza, az ebben az évben létrehozott költségvetési tételbôl, mely a kisebbségi és regionális nyelvek támogatását tûzte ki célul. 8 European Parliament Resolution on a Community Charter of Regional Languages and Cultures and on a Charter of Rights of Ethnic Minorities OJ 1981 C 287 p. 106

16 EURÓPAI TÜKÖR 2005/3 MÁRCIUS 1983. február 11-én elfogadták az úgynevezett Arfe-állásfoglalást, mely abból a ténybôl indul ki, hogy a Közösségekben legalább harmincmillió állampolgár használ valamilyen regionális vagy kisebbségi nyelvet. Az állásfoglalás újból felkérte a Bizottságot, hogy tegyen gyakorlati lépéseket ezen nyelvek használata és védelme érdekében. 9 Még ugyanebben az évben megalakult az Európai Parlament képviselôibôl a Kisebbségi Nyelvek és Kultúrák Összekötô Csoportja, amely a kisebbségi nyelvekkel és kultúrákkal kapcsolatban felmerülô kérdéseket vitatja meg. 1987-ben Willy Kujpers flamand képviselô javaslatára elfogadták az ún. Kujpersállásfoglalást, melyben a Parlament sajnálkozását fejezte ki, hogy a kisebbségek ügyében nem történt semmilyen elôrelépés. Külön ajánlotta a regionális és kisebbségi nyelv szerinti vezetéknevek és helységnevek elismerését, valamint kiemelte, hogy intézkedések szükségesek a regionális és kisebbségi nyelvek használata érdekében a postai szolgáltatásokban, a termékmegnevezések és a fogyasztói tájékoztatás, továbbá az utcanévtáblák, a közúti jelzôlámpák és egyéb közérdekû jelzések tekintetében. 10 Látható, hogy a Parlament a kisebbségekkel kapcsolatosan talán óvatosságból csak a kisebbségek nyelvének fontosságát hangsúlyozza, és nem próbálja meg a fogalmat definiálni, az egyéni és kollektív jogok kérdését felvetni. Vitathatatlan tény, hogy Európa sokszínûségéhez a nyelvi, azon keresztül a kulturális változatosság mindenképpen hozzátartozik. Ezért a Parlament 1987-ben azt javasolta a Bizottságnak, hogy a költségvetésbôl egymillió ECU-t fordítsanak a kisebbségi nyelvek megóvására. Ezt követôen 1988-ban Franz Ludvig Stauffenberg gróf elkészítette és az Európai Parlament elé terjesztette a Népcsoportjogi Charta az Európai Közösség államaiban címû határozat tervezetét. A szöveg nagyon radikálisan fogalmazott: egyrészt megadta a kisebbség, a népcsoport fogalmát, ezenfelül egyéni, illetve kollektív jogokat is biztosított a kisebbségeknek, valamint a jogokon túl, a Közösségek tagállamai számára a kisebbségekkel kapcsolatos feladatokat is meghatározott. Eredetileg ezt a chartát a Maastrichti Szerzôdéshez kívánták volna illeszteni, ezáltal a szabályozás közösségi jelleget kapott volna, és a tagállamokban közvetlenül hatályossá vált volna, vagyis a hazai jogra való tekintet nélkül alkalmazni kellett volna a tagállami jogalkalmazásban. A tervezet azonban már az Európai Parlament egyes frakcióinak erôs ellenállásán megbukott, így a Jogi és Állampolgári Ügyek Bizottságának elnöke visszavonta azt. Az azonban bizonyos, hogy ha a Parlamenten tovább is jut ez a munka, az Unió más szerveinél még keményebb ellenállásba ütközött volna. Az 1993-ban hatályba lépô Maastrichti Szerzôdés bevezette az uniós polgár fogalmát. A Parlament 1991. november 21-én határozatot fogadott el az uniós polgárságról, melynek kisebbségekkel kapcsolatos cikkelyei is vannak. Hangsúlyozták, hogy az ôsidôk óta valamely tagállam felségterületén megtalálható kisebbségi csoport önkor- 9 European Parliament Resolution on Measure in Favour of Linguistic and Cultural Minorities, OJ 1983 C 68 p. 160 10 European Parliament Resolution on the Languages and Cultures of the Regional and Ethnic in the European Community, OJ 1987 C 318 p. 160

A KISEBBSÉGPOLITIKA AZ EURÓPAI UNIÓBAN 17 mányzat létrehozására jogosult. Ezek az önkormányzatok biztosíthatnák, hogy ezek a nép- és nyelvcsoportok identitásukat kibontakoztathassák. Ezenfelül az Unió és a tagállamok kötelezettséget vállalnak arra, hogy különleges garanciákat nyújtanak a polgárok egyenlô elbánásának biztosítására, és különleges intézkedéseket hoznak a kisebbségi nyelvek, a helyi és regionális önkormányzatok védelmére és elômozdítására. 11 1993. május 14-én Alber Siegbert képviselô újabb tervezetet nyújtott be Népcsoportjogi Charta néven. Ez a tervezet nemzeti szinten talán a legszakszerûbben kidolgozott és jogforrásokkal leginkább alátámasztott dokumentum 12. Sajnos azonban ez az új tervezet sem tudott túljutni az Európai Parlament szûrôjén. 1994-ben Mark Killilea ír képviselô jelentése alapján a Parlament újabb határozatot fogadott el az Unió területén élô nyelvi kisebbségekrôl. 13 Látható, hogy a kisebbség fogalmának definiálása, az egyéni és a kollektív jogok kérdésének felvetése még a politikailag oly nyitott Parlamentben is komoly vitákat szül, s nem kaphatott teljes támogatottságot. Így visszatértek a kisebbségi nyelvek védelméhez. A határozat felhívja a tagállamokat, hogy ismerjék el ezeket a nyelveket, és teremtsék meg a nyelvek megôrzéséhez, fejlesztéséhez szükséges feltételeket, illetve a tagállamok támogassák a nyelvek védelmére létrehozott EBLUL irodáit. A Parlament fontosnak tartotta felhívni a tagállamok figyelmét arra is, hogy a nyelvek hatékonyabb védelme érdekében csatlakozzanak az Európa Tanács keretében született Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájához. A téma szempontjából mindenképpen meg kell említeni, hogy maga a Parlament hangsúlyozta: ajánlásai a területhez nem kötött nyelvekre is vonatkoznak. Ez azért lényeges, mert példaként éppen a roma nyelvre hivatkoznak, mely szintén a védelem tárgya kell, hogy legyen, bár nem összefüggô területeken, hanem az egész Unió területén beszélik. Bár a közös uniós szabályokra vonatkozó kísérlet megbukott, de a történelem kihívásaira az Uniónak a nemzetközi színtéren mégis válaszolnia kellett. 1989-ben a Szovjetunió, majd Jugoszlávia felbomlása etnikai alapú konfliktusokhoz vezetett. Ezekben a konfliktusokban az etnikai, kisebbségi kérdés hangsúlyos szerepet játszott. Ennek a kérdésnek a megoldása volt az egyik kulcsa a háborús helyzetek békés rendezésének is. Az EK ekkor a nemzetközi színtérre kilépve megpróbálta a kisebbségi kérdést rendezni a balkáni államokban. 1991. december 16-án a Közösség és a tagállamok elfogadták az Irányelvek új államok elismeréséhez Kelet-Európában és a Szovjetunióban címû dokumentumot. 14 A dokumentum feltételei szerint csakis az az újonnan létrejött állam ismerhetô el, amelyikben a jogállamiság, a demokrácia és az emberi jogok kategóriái érvényesülnek. Ezeket a fogalmakat úgy értelmezték, ahogy az ENSZ alapokmánya, a Helsinki Záródokumentum és a Párizsi Charta megalkotói az emberi jogokra vonatkozó kategóriákat tartalommal 11 Bull. EC Suppl. 2/91; Bindi-Report on European Citizenship for the European Parliament, PE Doc. A3-0300/913. cikk b., in: Vogel, 36. o. 12 Vogel, 31. o. 13 European Parliament Resolution on the Killilea report on linguistic and cultural minorities in the European Community, 9 February 1994 14 Joint Statement of the Community and Member States on 16 December 1991 concerning Guidelines on the Recognition of New States in Eastern Europe and in the Soviet Union

18 EURÓPAI TÜKÖR 2005/3 MÁRCIUS megtöltötték. Az elismerés további feltételévé tették még, hogy az új állam adjon garanciákat az etnikai és nemzetiségi csoportok, kisebbségek jogainak elismerésére, hiszen ez az egyik feltétele a megteremtett új entitás létének. Az új államnak el kell fogadnia a nemzetközi közjog alapelveit, melyek szerint a határok sérthetetlenek, és azokat csakis békés úton, tárgyalásokkal lehet megváltoztatni. Egyes, újonnan létrejött államok kisebbségekkel kapcsolatos álláspontját az Európai Közösségek közvetlenül is befolyásolták. Így Horvátország 1991. december 4-én az Európai Közösségek javaslatára alkotmányos törvényt fogadott el az emberi jogokról és szabadságjogokról, illetve az etnikai és nemzeti közösségek vagy kisebbségek jogairól. 1992. május 8-án ezt a törvényt, kifejezetten az Unió javaslatára, módosították. Az Unión belül nincs egy minimum követelményrendszer a megkövetelendô kisebbségi jogok tekintetében, de kifelé az Unió egységes a kisebbségi jogok fontosságának kérdésében. Az 1994. évi csatlakozási egyezményhez csatolt 3. számú jegyzôkönyv szerint az újonnan belépô Finnország és Svédország kötelezettséget vállal arra, hogy a számik nyelvének, kultúrájának, életmódjának megôrzését biztosítja. Hasonlóképpen, az Unió kötelezettségeket írt elô a kilencvenes években csatlakozni kívánó államok, így Magyarország számára is arra vonatkozóan, hogy a kisebbségekre vonatkozó szabályrendszerüket tisztázzák. A hivatkozás szabályozási alapját az EBESZ koppenhágai konferenciájának dokumentuma adja. Sokszor hangzik el kritikaként, hogy az Unió az emberi jogok és a kisebbségi jogok terén sokkal nagyobb elvárásokat fogalmaz meg a belépni kívánó új államok felé, mint saját tagállamaival szemben. Erre utalhat a kiinduló pontunk is, hiszen nem találunk közösségi jogi rendelkezést, mely a kisebbségekre közvetlenül vonatkozna. Bár közös kisebbségvédelmi uniós szabály nem létezik, azért nem szabad azt sem elfelejteni, hogy a nemzetközi közjog keretén belül született dokumentumoknak a legtöbb uniós tagállam a részese (itt elsôsorban az ENSZ, az Európa Tanács, az EBEÉ nemzetközi szerzôdéseire, nyilatkozataira kell gondolnunk). Ezek a dokumentumok, ha közvetve is, de hatottak az Unió szerveire, munkájára. A tagállamok is kötöttek egymással a kisebbségi kérdés rendezésére kétoldalú egyezményeket. 15 Az említett nemzetközi dokumentumok szinte minden tagállamban zsinórmértékül szolgálnak. Alapját képezik annak az elvnek, melyet a hetvenes években az Európai Bíróság dolgozott ki. Eszerint az emberi jogi alapfogalmak minden tagállam jogrendszerében közel azonos tartalommal rendelkeznek, így az emberi jogok az Unió olyan általános jogelvei, melyek konkrét közösségi szabályozás nélkül is az Unió jogrendszerét mûködtetik. A megkülönböztetés-mentesség és az egyenlô bánásmód elve Mint már említettem, az emberi jogok közül a tagállamok igen eltérô kisebbségi-jogi felfogása miatt a diszkrimináció tilalom kapott hangsúlyos szerepet. A megkülönböz- 15 Így például az 1946-os olasz-osztrák szerzôdés Dél-Tirol autonómiájáról, az 1995-ös bonni-koppenhágai nyilatkozat a dán és a német kisebbség jogairól.