Bernard Le Calloc h Pierre Bourdelot, Krisztina svéd királynő személyes orvosa 1651-ben Franciaország királya elvileg XIV. Lajos. Még csak tizenhárom éves, már nem sokáig kiskorú, hiszen a francia örökösödési törvény szerint nagykorú tizennégy éves korában válik és akkor teljes jogkörrel, uralkodhat. Addig Ausztriai Anna régenskirálynő, születése szerint spanyol infánsnő és az uralkodó keresztapja, Giulio Mazzarini, volt pápai diplomata, a rettegett Richelieu bíboros pártfogoltja kormányoznak, helyette igyekeznek a gyengélkedő francia államot felvirágoztatni. A helyzet zavaros: az országban több helyen zavargások vannak, a főurak nemcsak egymás ellen áskálódnak a király ellen, de a királyi hatalmat is igyekeznek befolyásuk alá vonni. A nép békére és rendre vágyik, nagy reményeket fűznek az ifjú király trónra lépéséhez. Ekkor Párizsban, a Notre Dame székesegyház közelében, az odafutó utcácskák egyik házában lakott a tisztelt és igen tisztességes ember hírében állott Pierre Bourdelot orvos, aki orvosi gyakorlatában kerülte a durva sebészi beavatkozásokat, mivel az volt a véleménye, hogy a felesleges sebészi beavatkozás a gyógyulás szempontjából többet árt mint használ. Pedig sebészként kezdte szülővárosában Sensban, mielőtt Párizsba jött és elvégezte az orvosi kart, 1632-ben orvosdoktori oklevelet szerzett. Orvosként döbbent rá, hogy a legtehetségesebb sebészt is fenyegeti a sebek gennyedése és a sebfertőzés, amit a legjobb sebészi technika és tudás sem képes kivédeni, bár vagy félévszázaddal előbb Ambroise Paré egy másik zseniális francia katonasebész korszakot jelentő sebkezelési eljárásokat dolgozott ki a sebek begyulladása ellen. Bourdelot nemcsak kiváló orvos volt, hanem valódi jelenség is: a kissé nőies férfi kiválóan játszott lanton, remek táncos hírében állt, komoly sikerei voltak a nők körében, bár házasodni nem akart, mondván arra nincs ideje. Jelentős baráti körrel bírt, akiket nemcsak orvosi tudásával, simulékony modorával bilincselt le, leginkább nevezetes fogadásait fogadták lelkesen, ahol gyakran megjelentek híres betegei a párizsi előkelők köréből. Érdekes volt orvosi felfogása: óvatos, kockázatot nem vállaló, kíméletes doktor volt, aki nem élt vissza a páciensek bizalmával, betegei járatlanságával a medicina területén, nem beszélte rá őket semmiféle olyan sebészi vagy más kúrára, ami esetleg a beteg életét veszélyeztette volna. Vele szemben kollegái gyakran vállalták a veszélyt, hogy a gyógyulás
reményében minél több honoráriumhoz jussanak. Valóban a halálból éltek, nem törődtek a betegek életével. Ebben a korban az orvosok nem viseltek fehér köpenyt, jellegzetes öltözetűk a bő ujjú, földig érő fekete, magas nyakú kabát volt, amit otthon és az utcán is viseltek, lássák az emberek, hogy orvossal állnak szemben. Bourdelot az orvosi viseletben is eltért kollegáitól: papi reverendát hordott, akik nem ismerték papi személynek vélték. Ezért gyakran tisztelendő úrnak szólították, kezet csókoltak neki, amit soha nem hárított vissza, sőt szórakoztatta. Cinikus volt: nem hitt Istenben, nem félt az Ördögtől sem. Kimondottan ateista volt. Papi reverendában tagadta az Istent, Krisztus isteni voltát, balga mesének mondta a Bibliát, Mária szüzességét. Valóban fittyet hányt az Egyházra, az inkvizícióra, mindenre, ami a vallással és a hittel volt kapcsolatban. Rejtély, hogy miért járt reverendában, ha nem hitt és ateista volt? Mert pap volt! Bármennyire is hihetetlen, ateistaként volt tagja a római katolikus egyháznak és a klérusnak. Valódi felszentelt, miséző pap volt, amit nagy ritkán gyakorolt. Felmerül a kérdés, hogy a kemény ateista, istentelen ember miként lett tagja a papi rendnek. Orvosi oklevelének megszerzése után négy évig a Szentszék mellé rendelt francia követ, Nailles herceg személyes orvosa és titkára lett. E minőségben Rómában hamarosan rádöbbent, hogy a korabeli közéletben milyen nagy lehetőségek és elismerések nyílnak a papi személyeknek, mint az egyszerű személynek, még ha orvos is. Elhatározta, hogy pap lesz, ebben partnere lett Noailles herceg is: a korrupt római papok megfelelő anyagi ellenszolgáltatás után egykettőre papot faragtak a francia orvosból, felszentelték, hogy a reverenda védelmében felépítse életét. Valóban a ruha tette azzá, ami lenni akart: Párizsba visszatérve 1638-ban a királyi családhoz tartozó Condé herceg és fia, Enghien herceg bizalmasa lett. Ez a kapcsolat hírtelen veszélyessé vált, mert a hercegek gyűlölték a régensnőt, a főminisztert és meggondolatlanul felkelést hirdettek, de igen rövid idő alatt szétverték a felkelők csapatait, a hercegeknek külföldre kellett menekülni. Bourdelot is menekült: nem messze, a Notre Dame melletti házába, ahol visszavette reverendáját és megnyitotta orvosi rendelőjét, mintha nem történt volna semmi, gyógyította betegeit, a királyi rendőrök rá sem nyitották az ajtót. Híre csak nőtt, anyagi gondokról nem hallott, a régi kerékvágásban teltek napjai. 1651 tavaszán bekopogtatott hozzá egy díszes öltözetű úr, aki egyenesen Stockholmból, Krisztina svéd királynő meghívóját nyújtotta át neki, hogy legyen a házi orvosa. Ide régi barátja, Claude Saumaise orientalista filozófus, a leydeni egyetem neves tanára ajánlotta be, állítva, hogy a párizsi orvosnál nincs jobb egész Európában. Ajánlásában külön kiemelte, hogy Bourdelot egy élő lexikon, szenvedélyes filozófus, természettudós, akivel mindenről
lehet elmélyülten társalogni és vitatkozni. Bourdelot nem sokat gondolkodott: anyagi gondjai nem lévén bátran vállalta az ismeretlent, azonnal igent mondott. Sőt, a meghívás hízelgett hiúságának, hiszen nem ismerte a svéd királynőt, nem levelezett vele. Azonnal csomagolt, bezárta rendelőjét, cserbenhagyott betegeinek cinikusan megjegyezte: nélküle is meg tudnak halni. Hosszú kocsiútra vállalkozott: mindenütt megállt, alaposan megnézte az addig ismeretlen városokat, tájakat, elidőzött Lübeckben, majd hajóra szállt és a svéd fővárosba ment, ahol Pierre Chanut, a francia követ várta és alaposan felkészítette a svéd királyi udvar légkörére, a királynő különcségére. Valóban várta II. Gusztáv utódjával a találkozást, főleg az izgatta, hogy mit akar tőle. Chanut tanácsai sokat segítettek: a svédek mogorva, keveset beszélő emberek, francia szemmel nézve faragatlanok, durvák, nyelvük pallérozatlan, kellemetlen hangzású germán dialektus. Svédország éghajlata zord, csapadékos, szeles és télen roppant hideg vidék, az év legnagyobb részében havas, fény alig néhány órára van. A sarki fényt ami különben látványos és szép az állandó felhők miatt alig lehet élvezni. Unalmukban az emberek sok pálinkát isznak, állandóan részegek. A királynőről egészen más információkat kapott: egészen más, mint népe, művelt, kitűnően beszél franciául, latinul, már hat esztendősen apja halála után trónra lépett, valóságos uralkodó lett. Krisztina nem játszott, mint a többi gyerek, naponta tizenkét órát tanult, mintha vizsgára készült volna. Nem nevelői kényszeríttették a tanulásra, hanem magától, kiapadhatatlan tudásvágytól vezérelve mindent meg akart tanulni. Hihetetlen, hogy egy kislány mindenféle tudománnyal tömte a fejét, évek során valódi tudóssá formálódott. Jártas lett az egzakt és az absztrakt tudományokban, alaposan ismerte a svéd, a francia, a német, az angol és az olasz irodalmat, olvasta jelentős munkáikat. Egészen kivételes egyéniség lett, abban a korban, amikor a nők még az arisztokrácia köreiben is tudatlanok voltak. A diplomáciai testület csak csodálta a svéd királynő hihetetlen lexikális tudását, műveltségét, érdeklődését minden iránt. Chanut, ahogy dicsérte a svéd királynőt, úgy óvta a svéd főkancellártól, a rideg, nagyképű és zord Axel Oxienstiernatól, aki állandóan meg akarta nevelni királynőjét, óvta a franciáktól, akik az uralkodója lelkén kívánják meghódítani Svédországot. Annak ellenére, hogy Bourdelot felkészültnek érezte magát, hogy találkozzon a svéd királynővel, az első találkozó valóságos megrázkódtatás volt: a francia orvos úgy vélte, hogy a daliás Gusztáv Adolf leánya valamiképpen apjához hasonlít. Úgy gondolta, hogy egy északi szőke szépséggel fog találkozni, aki észbéli képességeiben is apjára üt. Ezzel szemben egy alacsony termetű, hosszúkás arcú, hegyes orrú, borzas és gondozatlan nő jelent meg előtte,
mély, férfias hanggal és járással, akit csupán szépnek mondható szemei emlékeztettek egy nőre. Bourdelot nem akart hinni a szemének, főleg azért sem, hogy a királynő katonai zubbonyt, férfinadrágot és csizmát viselt, amivel ebben a korban Párizsban botrányt okozott volna. Ez a félig nő, félig férfi hermafrodita borzasztó zavarba hozta a francia orvost. Bourdelot ekkor még nem tudta, hogy a királynő már kislány korában sem babázott, nem úgy játszott ahogy leánytársai, hanem vívott, lovagolt, fiúkkal birkózott, katonákkal gyakorolta a lövészetet. Nem oktatói kívánták el tőle ezt, hanem ő maga akarta, mert rettenetesen akaratos volt. Ebben valóban apjára hasonlított, akit alig ismert, mert az egy németországi hadjáraton korán életét vesztette. Kétségtelen, hogy különös és rendhagyó nevelésben részesült, aminek az lett az eredménye, hogy nő létére férfinak érezte magát, férfias hajlamai is lettek. Hímzés, kötés, varrás helyett vadászatot vezetett, célba lőtt, katonai gyakorlatokat rendezett, állandóan szemlélte ezredeit, káromkodott, mint a kocsis, úgy beszélt, mint egy kiképző őrmester. Nem volt benne semmi női báj, így teljesen hamis az a kép, amit Greta Garbo alakított ki róla a moziban, azzal, hogy egy finom és vonzó szépséget jelenített meg. Bizony Bourdelot sajnálkozhatott magában, hogy az alma milyen messze esett a Vasa-család fájától. Krisztina királynő kitűnően beszélt franciául, Bourdelot-n kívül más francia tudósokkal is körülvette magát. Udvarában élt Claude Saumaize filozófus, ő ajánlotta be a királynőnek Bourdelot-t, a kiváló francia író, Gabriel Naudé, Richelieu, majd Mazarin könyvtárosa, a jeles matematikus és filozófus René Descartes, a kartezianizmus megalapítója. Azért kiváló svédek is a királynő bizalmasai voltak: például Olof Rudbeck, a kitűnő orvos, aki elsőként írta le a nyirokrendszer működését, vagy a költő és bibliafordító Georg Stiernhjelm, a svéd költészet atyja, aki ekkor éppen Krisztina szertartásmestere, operaszerzője és balettmestere volt. Krisztina a svéd földön átutazó tudósokat is magához kérette, így ebben az időben a holland Gerardus Vossiust, a jeles humanistát. Néhány nap múlva Bourdelot egészségi állapotáról kérdezte Krisztinát, aki hitt a francia orvos gyógyító erejében, humánus kezelési módszereiben. Bourdelot hamarosan észrevette, hogy a királynő bizonytalanul jár, nehezen forog a nyelve, néha dadog, és olyan benyomást kelt mintha ittas lenne. Krisztina bevallotta, hogy szorongásai vannak, amit egy svéd orvos tanácsára borsos pálinkával kúrált. Nem csoda, hogy néhány snapsz után megszűntek a szorongások, gyakran előfordult, hogy estére teljesen lerészegedett. Ráadásul a svéd orvos gyakran hajtott végre érvágást a királynőn, ami teljesen legyengítette. A francia orvos felháborodottan vádolta be társát a királynő előtt, mondván, hogy tudatlanságával alkoholistává teszi az uralkodónőt. A durva kúrát leállította, helyette langyos fürdőket, könnyű
étrendet írt elő. Megtiltotta a fűszeres pálinka fogyasztását, csak víz formában engedte a folyadékbevitelt, gyakori sétákat és rendszeres testgyakorlatot rendelt el, a svéd orvost pedig elkergették az udvarból. Krisztina egészsége egy hónapon belül helyreállt, sőt belátta, hogy halálos veszedelemtől menekült meg. Attól, hogy testi problémái rendeződtek, pszichéjével továbbra is gondok voltak. Attól függetlenül, hogy művelt, hatalmas tudással rendelkező nő volt, továbbra is extrém viselkedési formákat mutatott. Bourdelot orvos létére gyorsan megfejtette a titkot: a férfias asszony undorodott a nőiességtől, irtózott a házasság gondolatától, valóságos dührohamot kapott, ha udvarhölgyei valamelyike állapotos lett. Valóban leszbikus volt, valódi szerelem fűzte barátnőjéhez, Ebba Sparrehez, akit Belle-nek nevezett, ez a furcsa kapcsolat akkor is megmaradt, miután Belle férjhez ment Jakob de la Gardie-hez. Kapcsolatuk nem annyira testi, mint inkább szellemi volt, a vonzalom kettejük között akkor támadt fel, amikor a királynő ókori tanulmányokat folytatott. Bourdelot szerint inkább homoszexualitásra lett hajlamos, bár ebben sem az élvhajhászást kereste. Ez az abnormális magatartási forma zavarba hozta, rangjához képest megalázónak vélte, és súlyos idegi zavarokat eredményezett. A betegséget lappangónak mondta, és úgy gondolta, felesleges ellene küzdeni. Furcsa helyzet alakult ki: a francia katolikus pap és orvos betegét a bűnbe való elmerülésre biztatta. Az orvosi tanács éppen olyan furcsa volt, mint maga az orvos, véleménye szerint nem gyóntatónak, hanem gyógyító személynek szerződött el. Különben is egy ateista nem nagyon tudott mit kezdeni a bűnnel és a bűntudattal. Viszont világosan látta, hogy egy hermafrodita, férfiakkal kapcsolatot teremteni képtelen leszbikus nő képtelen normális kapcsolatra. Jobb, ha elnézi ezt a baját, mint ha az ellenkezőjére biztatja. Ebben az időben nem létezett a medicina területén olyan szakág, amely a neurotikus zavarokkal foglalkozik, így Bourdelot inkább szabad folyást engedett a természetnek. Krisztina annyira ellenszenvesnek találta a házasságot, hogy a trónöröklés érdekében sem volt hajlandó változtatni magatartásán. A királynő hóbortos viselkedése, nyugtalansága, férfias keménysége, kihívó magatartása, ellentmondásos személyisége feltehetően súlyos neurózisának következménye lehetett. A svéd királyi udvar nem így ítélte meg a változásokat: azt a hírt terjesztették, hogy a francia pap-orvos megrontja uralkodójukat, bűnre csábítja, mintha a 25 éves Krisztina nem lett volna kiforrott egyéniség. Azt terjesztették, hogy át akarja téríteni uralkodónőjüket a katolikus vallásra, elfeledve azt, hogy Bourdelot nem titkolta nézeteit az egyházzal kapcsolatban. A svéd királyi udvar rettegett a jezsuitáktól, az inkvizíciótól és a fanatikus
térítőktől. Bourdelot is tudta, hogy Krisztina nem szereti az evangélikus vallást és lelkészeit, legszívesebben katolikus hitre térítené népét. Krisztina, miután lemondott a svéd királyi trónról, katolikus vallású lett és Rómában telepedett le. Áttérése sem volt őszinte, hiszen gyakran járt ugyan misére, de ott titkon imakönyvbe kötött regényeket olvasott. Visszatérve Stockholmba, Bourdelot udvari orvosi teendői mellett gyakran rendezett ünnepségeket, bálokat és udvari mulatságokat. Ez utóbbin mindenki ellentétes nemű ruhákba öltözött, ami nagyon tetszett a királynőnek. Krisztina hálás volt francia barátjának: egyrészt, azért mert meggyógyította, másrészt igyekezett megérteni különcségét, visszaállította lelki egyensúlyát. Amikor megkérdezte francia orvosát, hogyan tudná viszonozni munkáját, a francia szemrebbenés nélkül válaszolt: Mazarinnél érje el, hogy jól jövedelmező egyházi javadalmat kapjon, olyat, amely nem sok gonddal jár, ne kelljen misézni, mert azt már elfelejtette. Mazarin sem volt különb Bourdelot-nál: ő is tagja volt a papi rendnek, csak éppen nem gyakorolta hivatását. Az ügy könnyűnek látszott, mivel Mazarin lekötelezettje volt a svéd királynőnek ugyan kicsit kérette magát, végül Bourdelot elnyerte a Massay bencés apátságot, amelynek gazdag éves javadalmait gondolkodás nélkül elfogadta, soha nem lépte át az apátság küszöbét, de a javadalom kifizetését pontosan megkövetelte. Bourdelot két és fél évet tartózkodott a svéd királyi udvarban, majd lemondott tisztségéről és örömmel hagyta ott a mogorva és bizalmatlan svédeket. Hazatérése után, mivel anyagi gondjai nem voltak, nagy társasági életet élt, elmélyedt a természettudományok művelésében: orvosi, állattani, botanikai, gyógyszertani és földrajzi kutatásokat végzett. Újra Condé herceg környezetébe került, gyakran heteket töltött a chantilly-i kastélyban. Szellemességével, hatalmas tudásával a társaság középpontjába került, gyakran mesélt a svéd királynő különcségeiről, kiváló elméjéről. E körben jelentős orvosi gyakorlatot folytatott, a francia felső arisztokrácia több tagja lett a betege: így kezelte a Condé családot, az orléans-i hercegnőt, a királyi család több tagját stb. Egy másik hely, ahol gyakorta megfordult, Párizs szellemi életének egyik központja, Henri Louis Habert de Montmor szalonja volt, ahol az egzakt és a természettudományok jeles művelői találkoztak. Itt orvosok, matematikusok, fizikusok, csillagászok, botanikusok a választott szakterületük kérdéseiről beszélgettek, bemutatták felismeréseiket, amelyek általában éles vitákat váltottak ki. E szalon színvonalát reprezentálta, hogy Colbert miniszter kezdeményezésére e körből szervezték meg a Francia Természettudományi Akadémiát. A házigazda Harbert de Montmor jogász, főbíró a művészetek és tudományok pártfogójaként vonult be a francia történelembe. A kor szokásaihoz híven Bourdelot is irodalmi szalont tartott fenn, ahol gyakran megfordult a
csillagász Gassendi, az anatómus Jean Pecquet, valamint a holland fiziológus Reinier De Graaf, aki először írta le a hasnyálmirigy működését. E körből sokan a Francia Tudományos Akadémia tagjai lettek. A furcsa természetű és sorsú francia orvos kezdeményezésére született meg a francia tudományos újságírás: barátja, Nicolas de Blégny orvos, patikus, sebész 1679-ben elindította az első francia orvosi havi lapot Nouvelles découvertes sur toutes les parties de la médecine (Új felfedezések az orvoslás területén) címen, amelynek sajnos korlátozott sikere lett, s néhány év múlva (1682) meg is szűnt. Blégny maga is különc és nyugtalan ember volt: a medicina tudományába azzal írta be nevét, hogy felismerte és bebizonyította a kínkéreg lázcsillapító hatását, amit maláriás betegein mutatott be. Hírneve alapján meghívták a királyi udvarba, ahol sem dolga nem volt, mert az ifjú XIV. Lajos makkegészséges volt. Így Blégny lemondott állásáról és ismét a lapalapítás gondolatával foglalkozott, amiben Bourdelot is támogatta anyagilag. Bourdelot-nak annyira nem voltak anyagi gondjai, hogy passzióból ezermesterkedett : kávé- és csokoládéfőzőt szerkesztett, mert orvosi szempontokból vizsgálta e két gyarmati árut, hogy meggyőződjön egészségre ártalmatlan jellegükről. Az orvosi ajánlásra ugyancsak szükség volt, hiszen a párizsi szalonokban mindenféle hamis történeteket terjesztettek gyarmati eredetű árukról. E történetekből csak egyet említek, miszerint a francia királyné egyik udvarhölgye sötét bőrű gyermeket hozott a világra, mert terhessége alatt nyakló nélkül itta a feketekávét Blégny távozása után Bourdelot nem adta fel az orvosi szakmai sajtó megteremtésére tett elképzeléseit: egy másik orvost, Claude Brunet-t segített ebben, és anyagi támogatásával megindult a máig is megjelenő Journal de médecine című hetilap, amely az orvostudomány haláláról, az új gyógymódokról és gyógyszerekről számolt be. E folyóirat első száma 1686. január 1-jén került ki a nyomda alól, de ezt a napot Bourdelot már nem érte meg, mivel 1685. február 6-án elhunyt. 1 1 További irodalom: Pierre La Gallois: Conservations académiques tirées de l'académie de Monsieur l'abbé Bourdelot. Paris, 1674 1684.; Hector Pierre Chaut: Mémoires. paris, 1676.; J. Castelnau: Christine de Suéde. Paris, 1944.; P. de Luz: Christine de Suéde. Paris, 1951.; R. Mandrou: Des humanistes aux hommes de science. Paris, 1973.