Bevezetés 1941 ÔSZÉN KÉT HATALMAS HADSEREG csapott össze Moszkva északi, déli és nyugati peremén. A hadmûveleteket valójában nem a szovjet és a német tábornokok, hanem a két ország teljhatalmú diktátorai, Adolf Hitler és Joszif Sztálin irányították. Mindkét vezér korlátlanul rendelkezett alattvalói életével, és nem habozott katonák, illetve koncentrációs táborokban és börtönökben raboskodó foglyok millióit halálba küldeni. Mindketten könyörtelen elszántságról és briliáns taktikai érzékrôl tettek tanúbizonyságot, ugyanakkor idôrôl idôre kolosszális stratégiai baklövéseket követtek el. Hitler megfelelô téli ruházat nélkül küldte el katonáit a Szovjetunióba, mivel biztosra vette, hogy még az elsô téli fagyok beállta elôtt teljes gyôzelmet arat. Sztálin sok csapategységet fegyver nélkül vetett be, mivel a Szovjetunió egyáltalán nem készült fel a német támadásra. Nem csoda, hogy az orosz hadjárat elsô telén a németek ezrével fagytak halálra, és a Vörös Hadsereg legalább enynyi katonát veszített el értelmetlenül, mivel arra sem maradt idejük, hogy valamilyen fegyvert szerezzenek maguknak a halottakkal és haldoklókkal teli csatatéren. A moszkvai csata hivatalosan 1941. szeptember 30-tól 1942. április 20-ig tartott, de valójában jóval hosszabb volt a történelemkönyvekben jegyzett 203 napos, öldöklô tömegmészárlásnál.
10 A LEGNAGYOBB CSATA Ez volt az elsô alkalom, hogy a hitleri villámháborús taktika, a blitzkrieg csôdöt mondott. A német hadsereg az elôzô években lenyûgözô gyorsasággal hódította meg Lengyelországot, Franciaországot és Európa nagy részét, ezért mindenki számára megállíthatatlannak tûnt. A moszkvai vereség több volt egy elveszített csatánál állítja emlékiratában Fabian von Schlabrendorff, Hitler tisztje, aki késôbb részt vett a Führer elleni összeesküvésben. Odalett vele a német katona legyôzhetetlenségének mítosza. Moszkva volt a vég kezdete. A német sereg soha nem heverte ki teljesen a vereséget. Csakhogy a németek lenyûgözô makacssággal folytatták a harcot, és végsô vereségükhöz még évek kellettek, vagyis a moszkvai csatát legfeljebb az utólagos bölcsesség láttathatja döntô fordulópontként. A moszkvai csata a második világháború talán legfontosabb ütközete volt, és vitán felül minden idôk legnagyobb összecsapása. Összesen nagyjából hétmillió katona vett részt az elhúzódó harcok valamelyik szakaszában. Közülük két és fél millióan életüket vesztették, fogságba estek, eltûntek vagy súlyosan megsebesültek és a veszteségek sokkal súlyosabbak voltak a szovjet, mint a német oldalon. Orosz adatok szerint 958 ezer szovjet katona veszett oda, beleértve a halottak mellett a hadifoglyokat és az eltûnteket. A németek brutális bánásmódja miatt a szovjet hadifoglyok többsége nem élte túl a rabságot. Ezenkívül 938 500 szovjet katona súlyosan megsebesült, vagyis a teljes veszteség 1 896 500 fôre rúgott. A német veszteséglista 615 ezer nevet tartalmaz. Más, hírhedten véres ütközetek közel sem követeltek ennyi emberéletet. A közhiedelem az 1942 júliusától 1943 februárjának elejéig tartó sztálingrádi csatát tartja a világháború legkeményebb összecsapásának. Valójában a sztálingrádi ütközet nyomába sem ért a moszkvainak. Csak feleannyi, 3,6 millió katona vett benne részt, és a harcoló felek együttesen mintegy 912 ezer katonát veszítettek, ellentétben a 2,5 millió halottat és sebesültet követelô moszkvai csatával.
BEVEZETÉS 11 A két világháború más nagyobb ütközetei meg se közelítik a moszkvai hevességét. Az 1915-ös gallipoli partraszállás során körülbelül 500 ezer török és szövetséges katona veszett oda, az 1916 októberében lezajlott somme-i ütközet 1,1 millió német, francia és angol katona életét követelte. Ha csak a részt vevô seregek nagyságát vizsgáljuk, a második világháború leghíresebb csatái nem esnek egy súlycsoportba a moszkvaival. Az észak-afrikai hadjárat fordulópontjának tartott el-alameini ütközetben például alig 310 ezer katona vett részt. A moszkvai csata a maga idejében a világ érdeklôdésének középpontjában állt. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Japán és sok más ország vezetôi az összecsapás kimenetelétôl tették függôvé döntéseiket. Nem kétséges, hogy ha a németek beveszik Moszkvát, a következményeket az egész világ megérezte volna. A moszkvai csata mára mégis a feledés homályába merült. A történészek sokkal több figyelmet szenteltek Sztálingrádnak és Kurszknak, mivel ezek az ütközetek Hitler egyértelmû vereségével zárultak, valamint a szívszorító emberi drámákat felvonultató leningrádi ostromnak. A moszkvai csata során Sztálin túl sok hibát követett el, és túl sok kérdés maradt lezáratlanul ahhoz, hogy az ütközet hasonló érdeklôdést váltson ki. A történelemkönyvek többnyire letudják néhány mondattal, és a késôbbi diadalok legendás státusát soha nem közelítette meg. Azonban éppen az a tény, hogy a világháború elsô fázisában kulcsszerepet játszott és nagyon sokat elárul a szembenálló totalitárius vezérek természetérôl, érdemessé teszi arra, hogy történetét újra elmeséljük, és rávilágítsunk valódi jelentôségére. A történelem alakulása a jelenbôl visszatekintve többnyire magától értetôdônek tûnik, noha a világ sorsát eldöntô nagy események végkimenetele a legritkább esetben szükségszerû. Az 1941-es szovjet államvezetés számára sem volt egyértelmû, hogy a német támadás visszaverhetô, bármit harsogott is a hivatalos propaganda. A világtörténelem két legkegyetlenebb zsarnoka, Hitler és Sztálin
12 A LEGNAGYOBB CSATA közül a német vezérnek sikerült meglepetésszerûen rajtaütnie szovjet vetélytársán. Sztálin egyszerûen semmibe vette a készülô német támadásra figyelmeztetô, egyre sûrûbb titkosszolgálati jelentéseket, és kifejezetten megtiltotta a Vörös Hadsereg tábornokainak, hogy megtegyék az összecsapás sikeres megvívásához szükséges elôkészületeket. Ennek eredményeként a háború elsô hónapjaiban a szovjet hadsereget a teljes zûrzavar jellemezte, a német erôk mélyen benyomultak az ország belsejébe, és megközelítették Moszkvát. 1941. augusztus 12-én Wilhelm Keitel, a német hadsereg fôparancsnoka ezt írta a 34a direktívában, amelyben kijelölte a német offenzíva fô céljait: A hadmûveletek célja, hogy még a tél beállta elôtt megfossza az ellenséget kormányzatától, fegyverzetétôl és közlekedési központjától Moszkva körül, és ezáltal megakadályozza a legyôzött erôk újjászervezését, valamint a kormányzat normális mûködtetését. Más szavakkal Hitler gyors keleti gyôzelmet akart, hogy mielôbb visszatérhessen a Nagy-Britannia elleni háborúhoz, a Führer által remélt siker pedig a szovjet fôváros mielôbbi elfoglalásán múlott. A siker hamarosan karnyújtásnyi közelségbe került. Bár egyes szovjet csapatok heroikus küzdelmet folytattak a német túlerôvel szemben, mások és a számuk százezrekre rúgott a lehetô leggyorsabban megadták magukat. Sztálin lelkileg teljesen összeomlott, amikor a birodalom a szeme láttára kezdett széthullani. A gyors elôrenyomulástól felvillanyozott németek útjelzô táblákat helyeztek ki Moszkva felé felirattal. Hitler 1941 szeptemberében már a szovjet fôváros bevételével záruló Tájfun-hadmûvelet elôkészületeivel foglalatoskodott, és beosztottjait azzal biztatta: Néhány héten belül Moszkvában leszünk. Majd hozzátette: Elpusztítom azt az átkozott várost, és a helyén mesterséges tavat csinálok díszkivilágítással. A Moszkva név örökre el fog tûnni a térképrôl. Nem lehet tudni, vajon szó szerint végre akarta-e hajtani a tervét, vagy csak elragadta a pillanat heve, ám annyi bizo-
BEVEZETÉS 13 nyos: kevesen hitték, hogy a szovjet fôváros képes ellenállni az elsöprô erejû rohamnak. Mit jelentett volna Moszkva bevétele az egész háború végkimenetele szempontjából? Az orosz fôváros a történelem során kétszer került idegen kézre a 17. század elején a lengyelek, 1812-ben Napóleon szállta meg, de a gyôztesek mindkét alkalommal csak rövid ideig örülhettek diadaluknak. Napóleon esetében Moszkva elfoglalása csupán elôjáték volt a Grande Armée visszavonulásához és katasztrófájához. Csakhogy a régi Moszkva jelentôsége az orosz életben eltörpül az 1941-es fôvároséhoz képest. A 20. század közepén Moszkva az egész ország politikai, katonai és ipari központjának, fô közlekedési csomópontjának számított. Elvesztése óriási csapást jelentett volna a Szovjetunió és Hitler minden ellenfele számára. Borisz Nyevzorov orosz hadtörténész, aki egész életét a moszkvai csata tanulmányozásának szentelte, úgy véli, hogy a németek kudarca az egész háború végkimenetele szempontjából döntônek bizonyult. Ha sikerül elfoglalniuk Moszkvát, a háború német gyôzelemmel ért volna véget állítja. Más történészek és egyes túlélô szemtanúk ezt vitatják, és biztosra veszik, hogy a szovjetek végül a fôváros elvesztése után is újjászervezték volna az ellenállást. Természetesen soha nem fog kiderülni, melyik tábornak van igaza, mivel a Mi lett volna, ha kezdetû kérdésekre a történelemben nincs válasz. Nyevzorovval abban mindenképpen egyetérthetünk, hogy a moszkvai csata az elsô nagy gyôzelmünk és a náci Németország elsô nagy veresége. A csatáról szóló szovjet beszámolók nem mulasztják el megemlíteni, milyen nagy veszélyben forgott az ország 1941 ôszén, amikor a német csapatok elérték a fôvárost. Ez volt az egész háború legsötétebb pillanata állítja A Nagy Honvédô Háború története címû, az 1960-as évek elején kiadott ötkötetes, hivatalos történeti mû. A szovjet történetírás mégsem idôzött túl sokáig ennél az eseménynél. Nye szlucsajno, nem véletlenül, ahogy az
14 A LEGNAGYOBB CSATA oroszok mondják. A korabeli szovjet történészeknek minden okuk megvolt arra, hogy kerüljék a kényes témát. A csatával összefüggô katasztrofális események sorozata rendkívül kellemetlen kérdéseket vetett volna fel Sztálin vezetôi képességeivel és a szovjet nép ellen alkalmazott, szûnni nem akaró terror hasznosságával kapcsolatban az utóbbi egyébként a háború egészét végigkísérte. Sztálin baklövései tették lehetôvé, hogy a németek megközelítsék a fôvárost. A moszkvai nép körében kitört pánik elég világosan megcáfolja a mítoszt, hogy a gyôzelemben kezdettôl fogva mindenki szilárdan hitt. A másik visszatartó tényezô a szovjet veszteségek elborzasztó nagysága. Borisz Vigyenszkij a háború kezdetekor a podolszki Tüzérségi Akadémián tanult, és azon szerencsés kevesek egyike volt, aki osztályából túlélte a háborút, miután teljesen felkészületlenül harcba küldték ôket az elôrenyomuló németek ellen. Késôbb a moszkvai Hadtörténeti Intézet kutatója lett. A nyugdíjas Vigyenszkij szerint Georgij Zsukov marsall, a Vörös Hadsereg legendás vezére a háború után hadügyminiszterként megpróbálta számba venni a moszkvai csatában elszenvedett veszteségeket, és megparancsolta helyettesének, készítsen róluk hozzávetôleges becslést. Amikor meglátta a kalkulációt, Zsukov csak annyit mondott: Rejtse el, és soha senkinek ne mutassa meg! Még a fôváros elleni német roham visszaverése után sem volt teljes a szovjetek diadala. Sztálin nemcsak a csata elôtt követett el óriási hibákat, hanem utána is. A szovjet vezért tábornokai sem tudták lebeszélni arról, hogy a fáradt csapatokkal azonnal támadást indítson a németek ellen. Rettenetes emberveszteségekkel járó vereségsorozat lett az eredmény. A németek makacsul kitartottak elôretolt állásaikban, különösen Rzsev városa körül, Moszkvától északnyugatra, közel egy évvel azután is, hogy a fôvárosért vívott csata hivatalosan véget ért. A város megmenekülése feletti kezdeti megkönnyebbülés hamar átadta helyét a keserû csalódottságnak.
BEVEZETÉS 15 Vagyis Moszkva védôinek tiszteletet parancsoló hôsiessége és bátorsága ellenére ezt a nagy csatát kezdettôl fogva megszégyenítô epizódok és vereségek kísérték. Mindkét harcoló fél Moszkva elôtt döbbent rá arra, hogy elhúzódó háborúra kell berendezkednie, és az emberi történelem legvéresebb konfliktusa áll elôtte. Ráadásul a háború Hitler és Sztálin tévedései és könyörtelensége miatt a szükségesnél is kegyetlenebbnek bizonyult. Sztálint egyáltalán nem érdekelte, hogy a gyôzelem hány emberéletet követel. Csou En-laj kínai miniszterelnöknek a koreai háború idején azt mondta, az észak-koreaiak bármeddig folytathatják a harcot, mivel nincs mit veszíteniük, kivéve a katonáikat. Ugyanígy viszonyult a saját népe veszteségeihez is, amikor azok szédítô magasságokba szöktek. A méltányosság kedvéért le kell azonban szögezni, hogy Sztálin személye sok orosz számára inspirációt jelentett, és azon döntése, hogy Moszkvában marad, miután a kormányt és a katonai, illetve a civil intézmények többségét evakuálták, végül kulcsfontosságúnak bizonyult a fôvárosért vívott csatában. Sztálin valóban élô bizonyítéka volt Machiavelli tézisének, miszerint az uralkodó számára többet ér, ha félik, mint ha szeretik, de élete során idônként a firenzei ideált is megtestesítette: egyszerre féltek tôle és rajongtak érte. A háború az egyik ilyen történelmi pillanat volt. Sok szovjet állampolgár ôszintén hitte, hogy érdemes feláldoznia az életét az országért és Sztálinért, és e kettô akkoriban szinte ugyanazt jelentette. A legnagyobb csata megírásához gazdag forrásanyagot használtam fel, köztük számos olyan dokumentumot, amelyet korábban soha nem publikáltak, például a KGB elôdszervezete, az NKVD * nemrégiben kutathatóvá tett iratanyagát. A még élô szemtanúk közül sokan most elôször merték félelem nélkül megosztani átélt * Narodnij komisszariat vnutrennyih gyel, Belügyi Népbiztosság a belügyminisztérium neve 1917 és 1946 között A szerk.
16 A LEGNAGYOBB CSATA élményeiket, és beszámolójuk gyakran ellentmond a szovjet, sôt egyes nyugati történészek konstruált, cenzúrázott narratívájának. Interjúkat vettem fel az események kulcsszereplôinek Georgij Zsukov marsallnak, Anasztasz Mikojan PB-tagnak és az ellenállás, illetve a németek elleni szabotázsakciók szervezésével megbízott NKVD-s felsôvezetôknek a gyermekeivel. Számtalan publikált és publikálatlan orosz és külföldi szerzôségû naplót, levelet és emlékiratot tanulmányoztam át. A hiteles történeti bizonyítékok kétségtelenné teszik, hogy a moszkvai csata nemcsak a világháború legnagyobb összetûzése, hanem legkorábbi fordulópontja is volt. Való igaz, már a Nagy- Britanniáért vívott légi csata is nyilvánvalóvá tette, hogy a német hadigépezet nem legyôzhetetlen, de szárazföldi ütközetben Moszkva elôtt soha nem sikerült Hitler diadalmasan elôretörô csapatait megállítani. A berlini Sportpalastban tartott tömeggyûlésen 1941. október 3-án Hitler azt mondta az ujjongó tömegnek, hogy a végsô fázisához közeledô moszkvai csata a világtörténelem legjelentôsebb összecsapása. Ha sikerül a szovjet sárkányt a porba sújtani, soha többé nem támad fel, jósolta. Hitler pontosan tisztában volt azzal, milyen baljós precedenst jelent számára Napóleon kudarca, de szilárdan hitte és a hadseregét is meggyôzte róla, hogy a németeknek nem kell rettegniük az orosz téltôl. Hamarosan kiderült, hogy mint annyi másban, ebben is nagyot tévedett. Abban ugyan igaza lett, hogy a moszkvai csata minden idôk legjelentôsebb összecsapása, de a saját szempontjából ez fájdalmas igazságnak bizonyult. A legnagyobb csata bemutatja, miként fordította át Sztálin gyôzelemmé a biztosnak látszó vereséget, mekkora emberi árat kellett fizetni a sikerért, és sorra veszi a csata következményeit nemcsak a hadi események alakulása, hanem a Sztálin és a Nyugat közötti diplomáciai versenyfutás szempontjából is, amelynek tétje a háború utáni európai rendezés volt. Még nem ért véget a szovjet
BEVEZETÉS 17 fôvárosért vívott küzdelem, amikor Sztálin már birodalmi álmokat szôtt, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia pedig a várható szovjet terjeszkedés hatékony ellenszerét kereste. Ha Moszkva elesik, mindez egyáltalán nem számított volna. Moszkva azonban kitartott, bár a végsô gyôzelem csak egy hajszálon múlott. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy a történelem menete más fordulatot vegyen. Végül hadd zárjam a bevezetôt egy személyes megjegyzéssel. Mivel külföldi tudósítóként két alkalommal is hosszabb idôt tölthettem Moszkvában, azt hittem, hozzávetôlegesen ismerem az egykor ott vívott küzdelem léptékét és jelentôségét. Többévi kutatómunka után ma már világosan látom, hogy ez milyen messze állt az igazságtól. A Seremetyevo repülôtér sok tízezer utasához hasonlóan én is gyakran elmentem a nagy csata emlékmûve mellett. A reptéri út mentén három hatalmas sündisznóra hasonlító, stilizált tankcsapda emlékeztet azokra a védelmi létesítményekre, amelyeket a fôváros körül a németek közeledésének hírére sebtében állítottak fel. Arról azonban igen keveset tudtam, hogy valójában mi történt Moszkvában 1941 ôszén. Tudtam, hogy a németek nagyon közel jutottak, talán egészen addig a pontig, ahol az emlékmû áll a Himki negyedben a város peremén, alig félórányi autóútra a Kremltôl. De a nyugatiak, sôt a mai oroszok többségéhez hasonlóan az összecsapás igazi története ismeretlen volt elôttem. Ez a könyv arra vállalkozik, hogy betömje a történelemkönyvekben tátongó lyukat, és felidézze a több mint hatvan évvel ezelôtti, sorsfordító eseményeket.
Tartalom Bevezetés / 9 1. Hitler úgysem indít támadást 1941-ben / 18 2. Lássuk, mennyire vagyunk okosak / 50 3. A terror ára / 78 4. Hitler és tábornokai / 105 5. Moszkva veszélyben van / 132 6. Az emberek testvérisége / 159 7. Pánik Moszkvában / 193 8. Szabotôrök, ügynökök, kémek / 223 9. Oh, mein Gott! Oh, mein Gott! / 249 10. Csak semmi érzelgés! / 275 11. Minden világok legrosszabbika / 305 12. A legdrágább gyôzelem / 336 Jegyzetek / 357 Források / 382 Köszönetnyilvánítás / 391 Név- és tárgymutató / 395