LIGETI VILMA SIVA ÁRNYÉKÁBAN BUDAPEST, 1966
ELŐSZÓ Az ember életútjának felén túl sosem-volttal már nem találkozik. Érzések, helyzetek, hangulatok emlékeket ébresztenek vagy hallgattatnak el. Városok, utcaszögletek, hegyek, mezők más városokra, utcarészletre, erdőkre, rétekre hasonlítanak. Minden holdtölte és napfelkelte volt már egyszer, minden este és hajnal mögött múlt esték és hajnalok. Minden ismétlődik kisebb-nagyobb változattal. Mint dallam és variációi. Én sem vártam már újat, jártam lépteim nyomában, és akkor csoda történt. Másfél napig repültem az ég végtelen kékjében, sugaras felhőtájai között, s amikor kiszálltam a gépből, vadonatúj világ fogadott. Semmi sem emlékeztetett semmire. Se ég, se föld. Mint újszülött hunyorogtam a trópusi nap vakító fényétől, és kezdtem ismerkedni az emberekkel, a több ezer éves társadalommal, az élő és élettelen világgal. Kezdtem megtanulni a fákat, a virágokat, illatukat és nevüket. Az áldott árnyékú banjanfát vastag léggyökereket ereszt a vörös anyaföldbe; az erdőlángja fát virágkoronája tűzpirosán lobog a dzsungel örökzöld cédrusai, deodárjai között; sziklagöröngyös, kopár hegyek pálmáit alkonyatkor, lépteim neszére vijjogva, százával csaptak fel keselyűk az ágbóbitákból. Megtanultam a templomfa virágának bódító illatát, a virágzó mangófáét, a Himalája alatti őserdőkben a vad orchideáét, e mindeddig ismeretlen szagokat. Lebegő, könnyű boldogságérzettel ajándékoztak meg, és gyötrelmes szagszomjúságot hagytak maguk után. Ettem gyümölcsöket, mangót, papáját, guávát és még sok-sok mást, de zamatuk semmi ízemlékhez nem kapcsolódott. Megtanultam, hogyan kell enni földön ülve, kés-villa nélkül, csupán a jobb kéz ujjaival, anélkül, hogy ruhám telefröcskölném a sáfrányos levelekkel. Megszoktam és megkedveltem az indiaiak kenyerét, a lángos-szerű csapátít, a lótusz-szár főzeléket, a vízililiom-gumót sütve és főzve. Másfajta ruhákat viseltem. Legszívesebben a pandzsábit. Bokában feszes, bő nadrág fölött, testhez álló, hosszú camisole, mellemen h átra vetve két méter széles fátyol, hogy libegjenlobogjon m ögöttem (s fennakadjon minden bokron). Megtanultam nem ment könnyen, miként kell hat méter selyemből magamra redőzni a szárít, kiválogatni a színben hozzáillő, mell alatt végződő blúzocskát, a csólít, és a megfelelő ékszereket. S ami a legfontosabb... Megismertem már ahogy rövid három év erre módot ad megismertem másféle gondolkodású, máshogyan reagáló, mást és másképpen hívő embereket. És sokat tanultam tőlük.
ÉRKEZÉS BOMBAYBE Egy indiai magyar csal ád Egy hete szálltam ki a repülőgépből, és mindmáig nem értem földet. Nem boldog ámulás, a valósággá lett álom gyönyörű izgalma miatt, így természetes lenne. Sajnos, más az oka. Tompaság borít. Agyamon viaszréteg. Körülöttem lángoló színek, tájak, hangok, emberek forgataga, és gyötrődve érzem, a benyomások átrohannak fölöttem. Nem marad nyomuk, meg se karcolják az átkozott viaszt. És ettől kétségbeejtő, rémült kapkodás, hajszoltság, szenvedélyes türelmetlenség dúl bennem. Félek, rettegek: India, a titokzatos holott földjét taposom örökké ismeretlen marad. Márpedig mindent akarok, ami több ezer év alatt itt összegyűlt: a tradíciókat, isteneket, álmokat, szenteket és tudósokat, falvakat és városokat. Mindent azonnal. Különben bezárul előlem... Döbbenetes elmeállapotomhoz tartozik, hogy időnként ujjongó öröm áraszt el: a ráismerésé. Ráismerek a száriba öltözött asszonyokra, akik ugyanilyen kék-párás hajnalon, ugyanígy félredőlt pálmák közt, és fejükön ugyanilyen hasas rézedényt tartva mentek vízért. Ma reggel Klára húgom teraszáról a házzal szemben kiszáradt, mélyen repedezett rizsföld, távolabb kiégett fűcsomóktól rozsdavörös hegy, ma reggel ráismertem az agyagos föld végében guggoló emberre, aki pálmaleveleket válogatott tetőnek viskójára. Közeleg a monszun. Próbáltam higgadtan a láz fölé kerekedni és lecsitítani magam. Lehetetlen... Ne bomolj. Ez a nagyon jól ismert déja vu zavar... Azonban vergődve tovább kutattam emlékezetem, hol, mikor láttam ezt a képet és tudva tudtam: álmomban se... Káprázat, délibáb, déja vu... Ismét elkapott a félelem, nem lesz elég időm fél évig érvényes az útlevelem, hogy értsek valamit is Indiából. Siess, siess... Talán a monszun előtti 40 fokos hőség, a 72 százalék párával telített levegő bénítja felfogóképességemet, keveri meg érzéseimet. Rátelepszik testemre, lelkemre. Még korai az idő, alig kilenc, és a fal hosszában nyitott ablaksor moszkitóhálóján levegőtlen forróság hömpölyög a szobába. Fölöttem eszeveszetten rohannak körbe a ventilátor méteres szárnyai. (Tartok tőlük. Egyszer szétröpülnek és lenyakaznak.) Kavarják a hülyítő meleget, de nem hűtik. Izzadság csurog hátamon, mellemen, a halántékomról. A ceruza csúszkál tapadós ujjaim közt, és kezem vízfoltot hagy a papíron. Vergődik ember, állat, növényzet. Reggel hatkor, a teraszról láttam Mohamedet, a ház fiatalabb kertészét, locsolt. És a bokrok, a bougainvilleák lila fürtjei, a pompás hibiszkuszok már kókadtan összecsuklanak. Tipszi kutyánk és mellette barátja, fekete orrú macskánk már elnyúltan hever a mangófa árnyékában. Az égen esőtől duzzadt emlőjű felhők, elefántszürke felhőmonstrumok. Lassan döcögnek,
meg-megállnak, mintha nem bírnák terhüket. Hasonló fenyegetést sosem láttam. A mi viharfelhőink rosszalkodó gyerekek hozzájuk képest. Mi lesz itt, ha víztömegük tonnái lezuhannak? Hány folyót árasztanak, hány falut sodornak el? Hány ember és állat halálát hozzák? Egyelőre, naponta többször is, néhány kövér, meleg csepp csurran belőlük s a valóban néhány csepp azon nyomban eltűnik a porban, a gyepen, a bokrokon. Jaj, ez a meleg!... A városban még elviselhetetlenebb lehet az örökké nyüzsgő, örökké embersűrű utcákon. Jó, hogy kinn lakunk Bombay külvárosában. Jó húgom terméskőháza a poros dűlőúton, erdők, szabad földek, távoli villák szomszédságában. A négy, különböző magasságban kiképzett tetőteraszról végiglátni az egész tájat a tengerig. Ezüstszürke folt a láthatár alján. A közelben mezők és hegyek. A hegyek teste barna a kiégett dzsungelfűtől, bokroktól. Itt-ott magas, merev törzsű kókusz-pálma. A legmagasabb hegy oldalán egész liget. A pálmák zöld bóbitáján keselyűk tanyáznak. Tegnap alkonyatkor figyeltem, hogyan szállnak fészkük felé. Kiterjesztett, hatalmas szárnyukon hosszú percekig mozdulatlanul köröztek a vérvörös és lila fényekben. Azután még mindig szárnycsapás nélkül, nyílegyenesen áthasítottak az égen, a messzi fekete pálmákhoz. Valahányszor óriási szárnyuk fölöttem suhogott át, ijedten behúztam a fejem. Mozdulatlan röptük szépségében oly gyönyörűségem telt, hogy szívszorongva, de maradtam, míg az utolsó is el nem tűnt. A harmadik teraszról itt van tízezerliteres víztartályunk a repedezett rizsföld végébe szorult nyomortanyára látni. Rendszer nélkül, egymás mellé dobált, ablaktalan, pálmalevéllel, horganylemezzel fedett száz és száz négyszögletes agyagkunyhó. Innen jöttek fejükön rézedényekkel a szárís asszonyok, akikre "ráismertem". Néhányan leültek házunk elé a porba, maguk elé rakták edényeiket, és vártak. Mások más házak elé telepedtek, és vártak. Az útról porfelhő közeledett. Az asszonyok felkapkodták edényeiket, és a kerítéshez lapultak. Az áttetsző porbura alatt egy csapat lomha testű, fekete bivaly poroszkált. Nyakszirtjükön púp. Szikár, derékig meztelen öreg fején keréknyi turbán hajtotta őket. Valamit odaszólt az asszonyoknak. Azok nevetve, pergőn feleltek, ketten-hárman egyszerre, aztán visszaültek. Felhúzott térdükre rángatták kopott szárijukat, és tovább vártak. Vízre. A házunkhoz tartozó cselédház mögött kavicsos, sziklás árok tekereg. Patakmeder. Gangeszünk mutatta be fölényes mozdulattal Ashok öcsém. Ez?... Majd meglátod két hét múlva biztatott angolt, franciát és kézbeszédét keverve, hogy értsem. A monszun... Majd meglátom. Víz egyelőre csak a száhíbok, az urak kútjaiban van. Onnan nyomják fel villanyerővel a víztartályokba, és osztják szét fürdőszobákba, konyhákba, kerti csapokba. A vízkiosztás nálunk Mohamed, a fiatalabb kertész dolga. Reggel héttől nyolcig mindenki bejöhet a tarka bokor melletti csaphoz, és megtöltheti edényeit. Ördögbokornak nevezem ezt a bokrot. Klára megmondta ugyan, hogy hívják igazában, de elfelejtettem. Hosszúdad, nagy levelein széles, fekete, mélypiros és kékeszöld sávok húzódnak. Valami vad erő és gonoszság van bennük. Borzadok tőlük... Szóval, az ördögbokor mellett van a vízcsap. Mohamed hétkor lecsavarja a locsolót, már megöntözte a kertet. Az asszonyok könnyedén, nesztelen bejönnek, mintha meztelen
talpuk nem is érintené a kerti út apró kavicsait. Megtöltik edényeiket, fejükre emelik, és távoznak. Ismét nesztelen. Így minden reggel. Alkonyatkor is látom őket kunyhóik előtt. Férjük a kulik, a munkások és munkanélküliek gallértalan, kívül hordott fehér ingében az ajtófélfának dől. Cigarettázik vagy csak bámul a szürkületbe. Némelyikük magasabb a házikónál, és a szemöldökfa vállát súrolja. S ők, az asszonyok, az ajtónyílás fekete lapja előtt a kunyhóban már koromsötét készítik a vacsorát. A puszta földre helyezett vastag kőlapon zúzzák a csilit, az indiaiak erős paprikáját, nehéz gyúrókővel gyúrják, nyújtják a lángos-szerű indiai kenyeret, a csapátít. Szurtos, kócos gyerekek ugrálnak, szaladgálnak, játszanak körülöttük. Szeretnék holnap-holnapután lemenni közéjük, hogy közelebbről lássam őket, ne csak a teraszról. Sejtelmem sincs, nem sértené-e érzékenységüket a kalibák között járkáló fehér "úrinő". Félek, igen... Legalább beszélni tudnék velük! Nem értem nyelvüket, sőt, családtagjaimét sem. Már egy hete itt vagyok, és lényegében csak Klárával váltottam értelmes szót. A gyerekekkel angolul, a kertészekkel, szakáccsal, takarító-fiúval, sofőrrel hindiül kellene beszélni. Velük barátságos mosolyokat váltunk, fejünket csóváljuk sajnálkozásunk jeléül. A gyerekek meg én törjük magunkat, hogy valamit is kihámozzunk egymás szavaiból. Pokolian fárasztó. Kínos agytorna ama viaszréteggel agyamon. Meg kell tanulnom angolul, és egy indiai nyelvet, minél gyorsabban. A gyerekek csodálják apjukat, hogy csekélyke francia tudásával úgy-ahogy elboldogul velem. Ha én így tudnék angolul! Tipszi kutyánk bolond szokása, hogy ölembe ugrál, nyalja arcom, nyakam, ahol ér. Kergetem, kapkodom a fejem, de ez mit sem csökkenti szenvedélyes barátságkitöréseit. Rajtakaptam magam, hogy nem is akarom. Hangom játékos, pajtáskodó. Ha kutya volnék, magam se hinnék neki. Tipszi is így van vele. Csodálkoztam már magamon, mi történt velem, hogy tűröm, sőt, alattomosan buzdítom... Nem kedvesebb, nem szebb, mint otthoni barátaim kutyái, azokat pedig azonnal és erélyesen leintettem. Tegnap vagy tegnapelőtt egy hosszabb űzlek-hívlak jelenetnél Klára idegesen odaszólt: Minek engeded? Fel akarsz szedni valami nyavalyát? Tele van bacilussal. Ez India, a trópusok... Újabb barátságos pofonokat osztva Tipszinek, gondolkodás nélkül feleltem: Mert másképpen nem tudja érzéseit kifejezni szegény... Borzasztó, ha egy lény nem tudja magát kifejezni... Miután kimondtam, csak akkor értettem. Hát így... Néha úgy kínlódom, mint mikor álmomban kiáltanék, és nem jön hang a torkomból. Azt hiszem, Dinkár sógorom érzi, érti ezt. Szelíd hindu mosolyával hallgatja végig nyögdécselésem, és biztatgat, egykettőre megtanulok angolul. A gyerekek azonban türelmetlenek. Érzem. Főként Kamalakar. Az első félórában elzárkózott. Ő nem entellektüel morogta foga közt, csak úgy, témánktól függetlenül. Miért? Úgy gondolta, hogy ő, az iskola dísze, nem elég okos zagyva szavaim kibogozásához? Lehet, hogy kamaszosan lázad a rokonok, a nyakába pottyant nagynéni ellen, aki idegen? Vagy talán, mint sok tizennyolc éves fiatalember, restelli, hogy valamikor kicsi volt? Négykézláb mászkált, és magára döntötte a széket, ha rá akart ülni? Én pedig ilyesféle történetekkel traktáltam. Ezt és ezt csináltad, bűbájos, elragadó fiúcska voltál... Voltam, most nem vagyok fordította félre fejét. Nyilvánvaló, Kami nem fogadott el. Bánt, és eléggé boldogtalanná tesz. Megpróbálom visszaszerezni... Ha beszélgetünk, ostobán arra gondolok, milyen visszhangot váltok ki benne. Úgy aztán
sosem vagyok magam, hanem egy küzdő, védekező nagynéni. Pedig milyen nagy barátok voltunk Londonban. Játszótéri csúszdakalandok, liftezések bankokban, áruházakban... Tizenöt éve. Ő akkor három volt. Rózsásbarna arcú, gyönyörű szemű hindu baba. Most is szép. Az első napon, röviddel, kellemetlen találkozásunk után, lopva nézegettem az asztalnál. Ashok, az öcs vigasztalt öntudatlanul az asztal végéről küldött meleg mosolyával. Nyurga, erős test, széles vállak, éjfekete hajzat, világosbarna arc, nevető, duzzadt száj, bársonyosan fénylő nagy szemek ez a tizenöt éves Ashok. Vele is találkoztam Londonban. Fehér babakocsiban toltam a kertek sétányain. Mindkét fiú másfél fejjel magasabb nálam. Lilla már Indiában született. Szeme nem fekete és nem malomkeréknyi. Őzbarna, csendes, de határozott tekintetű. Szája érzéki, párnás és nagyon szép vonalú. Álla, és gödröcskés, feltűnően kicsi keze még csecsemős. Gömbölyded, formás lányka lesz. Klára úgy mondja, csak akkorka, mint én. Lillát külleme egyelőre nem érdekli. Illetve csakis vállig érő, hullámos hajának hogy és mint rendezgetése. Az első közös ebéden is párnát rakott maga alá, hogy elérje az asztalt. Tízéves nagylányok restellnék, de nem így Lilla. Ő rendkívül magabiztos, öntudatos, érzi a szilárd talajt lába alatt. Halk csermelyhangon csacsogott, magyarázott, és látszólag csupán az ételekkel törődött. Pedig figyelt, tanulmányozott csakúgy, mint én őt. Klára szerencsés csillag alatt született. Szerencsecsillaga vezette Londonba, hogy találkozzék Dinkárral. A szegény magyar lány a szegény, ösztöndíjas indiai diákkal. Szerelmük, házasságuk harmóniája zeng tovább a gyerekekben, házuk minden szögletében. Megragadott abban a pillanatban, amikor először léptem teremtágas ebédlőjükbe. Ők fogadószobának hívják. A repülőtérről házukig, míg autónk befordult a kék léckapun, jó félóra hosszat robogtunk az ádáz trópusi napfényben. A kert is sugártűzben lobogott. A hatalmas, ismeretlen fák mindegyik levelén, a nyírt gyep minden egyes fűszálán szikrázott a fény. Égette a szemem, égette izzadó bőröm. Félholtan kényszerítettem fel magam a három lépcsőfokon, a kertből a fogadószobába. A levegő arannyal pettyezett zöldes sugárzás, mint nyáron a falombok alatt... Nagy vázákban csodálatos virágágak... Üde, idegen illatok, kék mennyezet, és domború terméskő tömbökből rakott falak... Magas fémrúdon álló ventilátor felől hűsebb levegő. (Ezzel kellett volna kezdenem.) A kertre tárt ablakok moszkitóhálóin a kockás kőpadlóra szűrt fénynyalábokból, a rádiószekrény tetején táncoló Siva bronzfigurájából, az ablak alá beépített polcok könyveiből, a szoba végében ebédre terített fehéren villogó asztalból, a sok váza különös virágaiból minden sarokból a család harmóniája szólt. Forrása, azt hiszem, Dinkár. Nyugalmával, csendes hangjával, értő, okos mosolyával. A mosoly vastag szemüvege mögül indul, befutja arcát és megáll duzzadt ajkain. Ilyen mosollyal tűrte az első ebéd bábeli zűrzavarát. (És tűri azóta is.) Klára és én magyarul beszéltünk. Sokat, gyorsan, mindenről összevissza. Hidat kellett vernünk tizenöt év fölött. A többiek egy mukkot sem értettek. Ashok, hogy részt vegyen a hídverésben, előállt magyar tudományával. "Ahavá pási, adá pusi" vágta ki diadalmasan. Az értelme nem jutott eszébe, hiába vakarta üstökét. Klára segített rajta, és rajtam is, mert sejtelmem se volt, hogy azt mondta ahová pacsi, oda puszi. Lilla időről időre kíváncsian követelte igazi kis nő, anyja fordítsa le, min nevetünk. Klára lelkem
pedig ideges örömében magyarul ismételte a történetet, míg csak a harsány kacagás észhez nem térítette. Közben Kami hindiül mondott valamit Rafinak ő szolgál fel az étkezéseknél, és Ashok megpróbálta franciául közölni velem. Mind hangosak voltunk, kivéve Dinkárt, aki csöndesen mulatott rajtunk, és Rafit, aki ez ünnepélyes alkalomra kirojtosodott fehér nadrágja fölé patyolatfehér, kihajtott inget vett fel. Sőt, felszólítás nélkül megborotválkozott dicsekedett fiatal háziszolgájával Klára. Rafi nesztelenül tett eleget a különböző kéréseknek: hozott újabb csapátíkat, több jeget a mangószörpös nagy üvegkancsóba, letörölte az abroszra öntött vizet azután visszaállt helyére, néhány lépésnyire az asztaltól, és bámult engem párás-fekete szemével, félig nyílt szájával, darabos kamasz arca minden porcikájával. Rámosolyogtam, s ilyenkor szégyenkezve lehajtotta fejét. Rafi minden étkezést végigáll. Behozza a tálakat, lerakja az asztalra, és hátrább vonul. Jártatja a szemét, ki előtt ürült ki a pohár, ki nyúl a sótartó után, és vizet tölt, odaadja a sót... Nem tudom megszokni. Feszélyez, hogy míg mi eszünk, állandóan jelen van valaki, aki nem eszik. Egyszer ebéd után kimentem a konyhába Rafi már leszedte az asztalt, rendet rakott, még egy mangót akartam kivenni a frigidaire-ből. Úgy láttam, a konyhában nincs senki. Kiszedtem a gyümölcsöt, és indultam, hogy a konyhaajtón menjek ki a kertbe. Az ajtóbenyíló kövén ott guggolt Rafi és Rasid, előttük púpozott tányér és nagy rizses fazék. Azonnal felugrottak. Intettem, folytassák, folytassák, és visszafordultam. Hát ők se szeretnek tanút... Rasid külön kosztot főz maguknak és a két kertésznek. Valamennyien mohamedánok, nem eszik a "nyugati" ételeket, nem esznek disznóhúst stb. Nincs semmi elzárva, Rasid szabadon rendelkezik rizs, olaj, cukor, liszt, mindenféle és fajta fűszer fölött. Azt főz, amit akar. Rampal, a hindu sofőr nem eszi a szakács mozlim ételeit. Házon kívül étkezik. Bonyolult... Mindezt természetesen Klára magyarázta el nekem. Hozzáfűzte: szerencsés, hogy négy mohamedánja van. Rafi előtt egy szigorú vegetáriánus hindu dolgozott a házban, az semmiféle húst, halat, még tojást sem evett, csupán főzeléket. Rasid őrjöngött, hogy nem győzi zöldséggel. Két, sőt több világ él itt egy, pontosabban két fedél alatt. A házunk mögötti cselédházra gondolok az alsó kert banánfái és cukornádja között. Többről van szó, mint arról, hogy "minden államban két állam van: a szegényeké és gazdagoké". Itt ezeken belül a rengeteg vallás, a kasztok, al-kasztok, a 150 nyelv, köztük 14 állami nyelv, 544 tájnyelv mind választóvonal és természetesen kapcsolat. Eddig annyit tudok, hogy mást esznek, másképp öltöznek, más jeleket festenek homlokukra, és nemcsak másképp beszélnek, de másképp írnak is. Néhányszor végigrobogtam már Bombay utcáin. Szédített a különböző viseletű emberár, és a boltok cégtábláin a más-más írás. Kétségtelen, e szembetűnő különbségeken kívül, mélyebbek is vannak. Mellesleg, lehetséges, hogy ezek az autós átrohanások a fehér ruhás tömeggel, mindenfajta járművekkel örvénylő utcákon okozzák részben, hogy nem értem földet. Bombay autóból A bombayi utca... Némelyek szerint négymillió ember él itt, mások azt mondják,
ötmillió. Abban megegyeznek, hogy függetlenségük óta a lakosság megkétszereződött. Érkezésem másnapján reggel, a család helyet szorított nekem az autóban, mely a gyerekeket iskolába, Dinkárt hivatalába, Klárát a piacra viszi. Próbáltak lebeszélni pihennem kell, de megmagyaráztam, hogy 18 órai ittlét után legfőbb ideje, hogy Bombayjel találkozzam. Mohamed kitárta a kék léckapu szárnyait, és nagyot döccenve kifordultunk a vörös földútra. Dülöngélő kocsink terrakotta porfergeteget görgetett a szomszéd kertészet virágágyaira, a négy-öt villára az út két oldalán, egy agyagszínű mezőség száraz mélyedéseiben mintha csak mocsárban heverő bivalyokra. Aztán kikanyarodtunk a makadámos, széles főútra. Óriás fák kék-fekete árnyékában nagy vaskapu, angol felirattal: Tata Social Institute. Klára magyaráz. Tata a leggazdagabb indiai család. Ez egyik alapítványuk. India minden részéről jönnek ide fiatalok, szociológiát és gyakorlati szociális munkát, falugondozást, családvédelmet tanulnak... Mondanám már: tőszomszédságukban kezdhetik. Egy hosszú emelvényen álló deszkabarakk előtt robogunk. A magas emelvény pallóján ajtó ajtó mellett. Mindegyik előtt piszkos, kócos gyerekek. Itt-ott sötét bőrű, szárís asszony guggol, kormos lábast súrol. A tisztának félretett éppoly fekete. Az egyik asszony ölében loboncos gyerekfej, tetvészi. Felpillant kocsink robajára, és folytatja. Fiatal, gyönyörű arcú nő, orrcimpájából ajkát érintő ékszer lóg. Elhallgatott megjegyzésem idejétmúlt és fölösleges. Hasonlóan piszkos, nyomorúságos fabódék sora között suhanunk ezek boltok is. Bolt, bolt után. Nincs kirakatuk, egyenesen az utcára, az utcáról nyílnak. Az egyikben, asztalra helyezett rekeszekben porlepett szárazfőzelékek, barna, fekete, zöld magok. A következő bolt méternyi fülkéjében cigarettaárus. Bétellevél-csomókkal, csészécskékkel tele pultján ül, lábát keresztbe vetve. Jobbról-balról, kéznyújtásnyira keskeny, polcos állvány cigarettacsomagokkal. Aztán textil, biciklialkatrész boltocska, mosoda, étkezde, egymásután. Áttetsző, fehér anyagból ráncokba rendezett s vállon hátra vetett lepelben (dhótinak hívják) mezítlábas, döbbenetes vékony lábszárú férfiak jönnek-mennek, vásárolnak. A tömegben szutykos gyerekek, s egy-egy könyvtarisznyás, tiszta iskolás. Leszorulnak a szétdobált banánhéjjal, gyűrt papírdarabokkal tele járdáról a hasonlóan szemetes úttestre. Testem megfeszül a félelemtől, ahogy tülkölve kerülgetjük őket. Jövet-menet azóta is alig várom, hogy kijussunk ebből a településből. Utunkon Bombay központja felé még két nyomortanyát érintünk. Az első több kilométeres lápos, bűzös terület végében, egy domb oldalába kapaszkodik. Távolról kedves falunak tűnik ágas-bogas kaktuszok és sziklák közt. Közelről... egymáshoz szorult agyag- és deszkakalibák. Az alsók közt áttör a láp fekete vize. A lapos tetőkön többféle fedőanyag: lemezhulladék, pálmalevél, esőköpenydarabok. A viskók közötti szűk, piszkos közökben puffadt hasú gyerekek, kutyák, rossz fajta apró tyúkok, kecskék. És itt, ebben a környezetben vannak, akik álmot kergetnek szépről, virágokról, banánligetekről... Egy tetőn lila liliomtő, éjjeliben. Amott banánlevelek üdítő zöldje. Meszelt gallykerítés védi az egyetlen banánfát, a "kertet"... A második már a belterületen, a vámon túl, azaz a két rendőr őrhelye után van, itt ellenőrzik az autókat, nem visznek-e alkoholt Bombaybe. Prohibíció dúl. Teljes felkészültséggel. Csempészekkel, titkos szeszfőzdékkel, megmérgezett emberekkel és ellenőrökkel. Ez a nyomortanya főútvonalon, egy modern hatemeletes ház tövében húzódik meg. A munkáscsaládok laknak ott, megszámlálhatatlan gyermekükkel.
Munkások, akik felépítették a házat, s azóta se találnak tetőt maguk fölé. Évek óta élnek ott a fal alatt. Körülöttük fortyog az utca, mint mindenütt. Áttekinthetetlen tömeg. Szédítő fehér örvény. Többsége férfi, és mind fehérben. Csak az öltöny szabása változik, csak az áttetsző lepel rendezése más. Osztályhelyzettől, vallástól és attól függően, viselőjük India mely részéről való. Viszont mindenkinél egyforma fekete ernyő, és mindenki nyakában, hátra akasztva hordja. Majd felnyitják, ha erősebben süt a nap. Egyelőre csak 35 fok. Bámulok az autóablakból megbűvölten, szédülve, izzadtan és elkeseredetten küzdők agytompultságommal. Klára türelmesen oktat. Az a férfi, a térdben feszes nadrágban, kemény, magas nyakú kabátban, fején Nehrusapkával mohamedán tanár, orvos vagy ilyesféle... Az meg a dhótiban, hindu kiskereskedő a Siva szektából. Nézd meg homlokán a jelet... Az a meztelen sovány, a kis alsónadrágban, az a hosszú szakállú... Látod?... Az egy dzsain. Biztos tele van tetvekkel. Nem ölnek meg élősdit sem. Nem dolgoznak és "a pokol útját világító lámpásnak" tisztelik a nőt... Az a mozgó fekete lepel, egy mozlim nő. Szeme előtt horgolt rács, azon keresztül lát... Az a rózsaszínturbános, feketeszakállas pedig szikh... Az is egy vallás. Nézd azt a zöldszárís lányt. Tudom, neked mind gyönyörű, de ez igazán... A zöldszárís már elmerült a tömegben. Csak hosszú copfját látom, és a fonat fölött a fehér virágfüzért. Időről időre egy vállalkozó rendőr a járdára terelgeti a tömeget az úttestről. Ahol... Ahol villamos csenget, emeletes piros autóbusz töfög, ahol autósorok köztük a mi autónk, kétkerekű kordék, bivalyszekerek és konflisok közt próbálnak utat törni... És dudálnak, dudálnak: vigyázat!!! Ahol biciklisták és motorbiciklisták a fent említett járműveket kerülgetve, előzni igyekeznek. Ahol mázsányi banánfürtökkel, mangó-, citromkosarakkal púpozott kézikocsi elé fogva, mezítlábas, rongyos, verejtékben fürdő, erőlködéstől dagadt nyakú kuli nyomul előre, és lihegve kiáltoz: utat! utat! A teherautókról és ekhós szekerekről elfeledkeztem... No és arról, hogy az ökrök szarva pirosra vagy kékre van festve, és hogy nyakukban gyöngysor, virágfüzér vagy csengettyűk. Finoman csilingelő csengettyűk... Időnként mind e járművek összetorlódnak. Messze elöl valami forgalmi akadály. A konflis beszorul egy teherautó és a villamos közé; a motorbiciklis az ökrösszekér oldalába kapaszkodik; az autók sárhányójukkal az előző kocsi számtábláját érintik. Az ember azt hinné, soha nem lesz kiút az összegubancolódott járművekből... De a keresztúton már átvonultak a teherautók, konflisok, még a bombayi legénnyel összeházasodott falusi lány bivalyszekeres esküvői menete is, és lassan szétfejlik a gubanc. Közeledünk a Crawford-piachoz. Utcai árusok háromlábú bambuszállványon, asztalkán, nyakukba akasztott lapos kosárban vagy a puszta földön ülve kínálják áruikat. Ananász, kókusz, uborkaszeletek; különböző pörkölt magvak, feketék, barnák; sáfránysárga sült tészta darabok, mazsola-, mogyorókeverék sóval és paprikával. Mind kiabál, mind hívja a vevőt. A fák alatt családok. Ott aludtak és most reggeli-ebédet főz az asszony. Guggolva kever valamit ki-behorpadt lábosban a négy-tégla tűzhelyen. A nagy gyerekek, a nyolctízévesek, az egy-két-három-éveseket csípőjükre ültetve lesik a mamát. Az apa kiválasztotta a legárnyékosabb helyet, és kezét feje alá rakva heverészik. A tömeg kikerüli őket, mint ahogy kikerül egy oszlopot, ők sem törődnek az emberforgataggal. Az asszony f őz, a gyerekek várják, hogy befejezze, az apa ugyanúgy, csak fekvő helyzetből. Mintha egyedül lennének a világteremtés hajnalán...
Ugyanígy a borbély, aki nyitott borotvával guggol "vendége" előtt. Már beszappanozta és most borotválja. Amott egy a vendég mellett kuporodik, és félelmetes hosszú tűvel a fülét tisztítja. Egy tehén bámulja. Aztán megunja vagy ki tudja, mindenesetre elindul a túloldal felé. Bús, szép, szent fejét lógatva lelép az úttestre. Autófékek sikonganak, visszarántott konflisok, ökrösszekerek csikordulnak, az autóbusz megáll, a villamos megáll, motoros és motor nélküli biciklisták dülöngenek és vetik lábukat az aszfaltnak. És a tehén mélán, közömbösen a világi ügyek iránt, megy-mendegél. Kis talapzatáról a közlekedési rendőr türelemre inti a pillanat alatt egymásnak torlódott járművek vezetőit (fölöslegesen, mert indiaiak azok is, várnak hát nyugodtan), aztán megfordul, és leállítja az ellenkező irányból hömpölygő áradatot. Ezenközben feje fölött peckesen állt a tekintélyes méretű fekete ernyő. Nem értem, hisz mindkét kezét használta, hogy szabad utat biztosítson a kiálló tomporú csont és bőr tehénkének. Klára ezt is megmagyarázza. A rendőr szolgálati övében erre a célra odaszerkesztett tokocska tartja az ernyőt. Szüksége is van rá, egyelőre a pokoltüzű nap és rövidesen a monszun fergeteges esői ellen. Közben a lassacskán ballagó tehén mögött óvatosan elkanyarodott az első autó, a második, és megmozdult az egymás kerekét taposó tömeg. Nekilendül a mi autónk is. A szent tehenek, a kiválasztottak, a templomok területén élnek. Ott gondozzák, etetik, itatják őket. A szaporulat azonban senkinek sem kell, mert nem tud mit kezdeni vele. A templomnak a szertartásokhoz elég egy tehén, a nagyobbaknak esetleg kettő. A többi mehet isten hírével. Szó szerint... Ám nincs az a szegény, éhező család, mely befogadna egyet is. Nem fejhetik, munkába nem foghatják. Bombay nagy piacán A forró levegőben élő és sózott halak dögletes szaga. A híres-nevezetes Crawfordpiachoz közeledünk. De elkanyarodunk, előbb a gyerekeket kell elszállítani. Csendesebb utcák, pálmafás egyetem, iskolák, arabeszkes, árkádos középületek negyedébe. Egy csinos, vidékies, rácsos kapu előtt megállunk. A gyerekek kiszállnak. A kapu mögött, négy utcát érintő háztömb: az iskola. Megkerüljük és kiérünk a központi fekvésű, szélesszéles Mahatma Gandhi Road-ra. A New India Biztosítási Társaság fehér, modern épületénél Dinkár lép ki. Az árkád alól két fantasztikus figura köszönti az igazgató urat. Egyforma parázsszínű, dús szakáll, és malomkeréknyi fehér turbán. A két portás. Hol tudtak ilyen lángszakállt találni?... Rampal, a sofőr visszafordul velünk a Crawford-piac felé. Ismét a sűrű tömeg, a rohadásszag... A nap tüze követ olvaszt, az utca szikrázik, és több mázsa hal közt, tengervíz tócsában egy ember guggol. Ijesztő, sötét arcú, félmeztelen, kezében kés. Válogatja és tisztítja a halakat. Egyidejűleg. Halak röpülnek nagy halomból kisebb halmokra, ezüst pikkelyek pattognak szerteszét kése alól. Egy nyisszantás, és a belek máris egy véres kupacnak csapódnak. A várakozó hollók és varjak odébb ugranak, majd felcsípnek egy darabkát, és szállnak a zsákmánnyal a legközelebbi fára. Rengeteg a holló, varjú... Egész ármádia. Bátrak, semmit se félnek a nyüzsgő emberektől. Sétálgatnak közöttük, lesik a prédát okos szemükkel, csak ha megkaparintották, röppennek fel egy ágra. Tudják, senki sem bántja őket. Autónk helyet keres, s ahogy lassít, húsz-harminc kuli kezd rohanni mellette. Fiatalok,
öregek. Lóbálják nagy, lapos kosaraikat. Engem... engem memszáb... Menjen körül, Rampal szól Klára, ma nem veszek halat. A kocsi gyorsít, és a kosaras, rongyos had elveszetten néz utána. Három perc alatt megkerüljük az épületet, és előttünk a másik bejárat. Autó autó hátán várakozik. Az úrnő vásárol valahol a csarnok labirintusában. Rampal egy éppen elinduló kocsi helyébe furakszik. Ismét kulik tömege lódul felénk. Mások, mint az imént, de mintha azok volnának. Szemük villog fekete arcukból, izgatottan hadonásznak kosarukkal. Engem... engem memszáb! Az egyik utat tör közöttük. Egy fiatal, görbe hátú, görbe lábú fiú. Izzadt, csokoládébarna arcán a nyerő mosolya. Ez a memszáb az övé! Mindig őt veszi, kétszeresét fizeti, mint mások, és néha egy narancsot is ad. Talán mond is valamit ebből, mert kiabál a többinek. De én arcáról olvasom. Igaz, Klára elmesélte volt, hogy mindig ugyanazt a kulit fogadja meg, hogy restellne négy annát fizetni, azaz egy forint huszonöt fillért, és ha sokat vásárol egy egész rúpiát ad. Én felismertem őt a tömegben... Arról a bizonyos mosolyról. A szerencse fia, a sorsjáték nyertese egy utolsó rohammal a kocsihoz ugrik, fekete szeme ragyog, és kinyitja az ajtót. Szálam, memszáb... Klára kedvesen bólint, és retiküljét hóna alá szorítva indul a bejárathoz. Vele tartok, habár úgy érzem, összerogyok, nem bírom tovább a harcot a hőség ellen, és Indiáért. Mögöttünk a kuli kosarát fejére teszi. Szolgálatban van. Kellemes a csarnokban. A magas emelvényekre felhalmozott színpompás zöldségfélék közt, ott fent ül a fezes, turbános kereskedő a szokásos módon. Boldogan ismerek rá a paradicsomra, csak a színe más, sötétebb piros. A legtöbbről sejtelmem sincs, mi lehet. Hosszú zöld rudak, ki-benyomódott körte alakú valami, sötétkék bogyók... Egyszerre követelő gyerekhang csendül hátunk mögül. Máá, peszá... Egy tíz év körüli, erőteljes fiúcska. Nekem egyetlen peszám sincs, így nem szólok, Klára meg se fordul, tovább alkuszik arra a hosszú valamire. Máá peszá ismétli a fiú. Kétszer, háromszor, hússzor, ugyanazzal az éneklő hangsúllyal. Végül a kereskedő a magasból lekiált: takarodj! A gyerek nesztelenül odébbáll. Egy pillanattal később újra hallom egy másik kereskedő felől. Egy szárís nő mellett énekli máá, peszá... Klára kifizeti a hosszú zöldeket. A kuli lerakja kosarát a földre, belehelyezi a zacskót, s a kosár ismét fejére kerül, így minden alkalommal. Legyen az öt kiló paradicsom vagy egy csokor petrezselyem, emelgeti le-föl az egyre nehezebb kosarat. Rampal munkastílusa. Később erről is. Egy sorozat fölösleges, ésszerűtlen mozdulat. Mulatnék magamban, ha nem sajnálnám a verejtékező fiút. Klárának szólok, magyarázza meg neki... Majd, ha végeztünk, emlékeztess... villan rám nevetős, gúnyos jóindulattal. Megyünk az udvarra. Lucskos szalmában, papírszemétben, rothadó gyümölcsben gázolunk. Kereskedők dobálták és dobálják szét a csomagolást és a romlott árut. Hollók, varjak csemegéznek, tépik, csipdesik a leveses mangókat. Egyik egy papajával küszködik, belevájja csőrét, tapos rajta, és falánkságában elvesztegeti a gyümölcs puha, sárga húsát. Nem messze tőlük koszos, félmeztelen gyereksereg kergetőzik, fiúk, lányok. Meglátnak és nyomban abbahagyják a fogócskázást. Kórusban rákezdik: máá, peszá... Nagy, gyönyörű szemükben még a játék öröme, arcuk éppen idomul a kolduláshoz, s éneklik máá... Hamarosan rájönnek csörtetünk tovább a szemetén a gyümölcsbódék felé, hogy peszá nincs, folytatják a fogócskázást. Klára nem a koldusoknak, hanem az állami gyűjtésre ad havonta 30 rúpiát. Az állam koldustelepeket tart fenn, ahol mesterségre tanítják azokat, akik nem szöktek
meg a második héten. Nem hinném, hogy míg oly sok a nyomortanya, s oly sokan, akik onnan is kiszorulnak Calcuttában 25 ezer ember él állandóan az utcán, a koldulás elleni küzdelem eredményes lehet. Nem lehet nyomortanyán, utcákon élni, éhezni, és érezni az emberi méltóságot, szégyellni a koldulást. Vigyázat! Itt nem szégyen a koldulás. És a szent koldusok?... Az a hosszú szakállas dzsain az utcán?... Nem volt annak se arckifejezése, se járása a megalázott emberé. Pedig koldulásból tartja fenn magát, csakúgy, mint a több százezer, tán milliónyi szent. Nem szégyen, nem sőt... Tisztelik, segítik őket. Nemcsak egymillióan, de százmilliók. Telik a négyszáztizenötmillió indiaiból. Nem tudom mese-e vagy igaz történet, hogy egy miniszter, bizonyos általa meghatározott idő után, lemondott magas állásáról egy magasabbért. Valami méltóságért, amit a vágyaitól, hatalomtól, hatalmasságoktól, családtól, minden társadalmi kötöttségtől szabadult ember élvez állítólag szilkével kezében a templom elé, a koldusok közé ült. Képtelen vagyok megérteni.. Lehet az, hogy mást tartanak fontosnak, más értékmérőével mérnek, mint mi?... Ostobaság! Sehol a világon nincsenek, főleg nem voltak oly gazdag emberek indiai nábob, indiai maharadzsa, mint itt. És azokat is tisztelik, mégpedig nagyon... Sajtolom agyam, próbálom felfedni a dolgok mélyét. Nem értem, nem értem. Idegen világ. Dörömbölök. Nyissátok ki. A varázsszót!... Hagyjuk. Egy mulatságos epizódot akarok feljegyezni a piacról, ami szintén nemértéssel kezdődött. Kifele menet egy fiatal nő járt előttünk. Csuklóján és bokáján megfeketült ezüstékszerek csengtek, ahogy lépett. Szárija nadrágszerűen csavarodott lába közé. Hirtelen lehajolt a járda szélére, és vért köpött. Szerencsétlen! Honnan szerezhetnénk egy pohár vizet? nézek körül, de a nő már eltűnt. Akkor borzadva vettem észre, hogy a járda, sőt a csarnok fala is többfelé vérfoltos. Jaj!... A kuli berakodott a kocsi csomagtartójába, elégedett szálam-mal köszönte meg a rúpiát, és kosarát lóbálva mendegélt a csarnok felé. Kocsink is indult. Én visszanéztem rá. Hát ő is tüdőbajos kiáltottam magamnak is túl tragikus hangon. Hogy jut eszedbe? álmélkodott Klára. Most láttam. Vért köpött. Hátravetette magát az ülésen, úgy nevetett. Kiderült, hogy bételt rágott, bétellevelet, és attól a "vér". Nem baj, vigasztalt, mikor ő új volt, tizennégy évvel ezelőtt, ő is csupa szamárságot gondolt. A külső úton mentünk haza, a tengerparton. Pálmafákkal, keleti mesepalotákkal, hotelekkel szegélyezett széles út. Egyik irányba és a másikba is négy-négy autósor száguldhat a tengeröböl körül. De csak mutatóba suhant egy-egy. Dél volt. Az égről olyan erejű fény zuhogott, mintha a nap olvadna sugárrá a maga gyújtotta máglyán. A több kilométer terjedelmű fövényen csak a lábnyomok mutatták, hogy ott emberek is szoktak járni. Mintha más városban száguldtunk volna. Ahol csend van és kevés ember. Mindegyiknek csodálatos háza van, csodálatos fákkal tele kertben. A levegő forró, de illatos a tenger és a hegy leheletével. A Malabar hegyen futunk a bombayi milliomosok lombok s átorával szigetelt, éppen csak kisejlő palotája, a nagyon gazdagok részére épített és épülő pompás modern háztömbök között. Egy épület előtt cementet kevert egy munkás. Felsőtestén olajosan fénylett a verejték, fejét meszes rongydarab fedte. Három munkásnő állt mellette a bambuszállványzat alatt.
Várták, hogy elkészüljön. Mindegyik nadrágosan csavart száriban volt, hosszú szárnya fejükön, a nap ellen. Térdtől meztelen, vékony lábaszárukat por fedte, por alól csillantak ki a míves bokaperecek. Kezükben körülbelül fél méter átmérőjű tálcát lógattak. Bár nem emlékeztettél, de most válaszolok neked, miért nem szóltam a kulinak kezdte Klára. Tizennégy éve, mikor Indiába érkeztünk, félig kész házba költöztünk. Az utolsó emeletét húzták fel, az udvaron szanaszét építési anyagok hevertek, talyigák, homok, mész, deszkák, satöbbi... Állandóan rettegtem mi a földszinten laktunk, hogy Kami vagy Ashok belelép egy szögbe, beleesik a mészbe... Rossz rágondolni. Talán észrevetted már, hogy mindent a tálcán és a fejükön hordanak. Egy munkás megrakja, felsegíti a munkásnők fejére, és azok a deszkalejtőn, libasorban felviszik az építkezésre. Egy tálcára 3 4 kiló cement, mész fér, vagy pedig tizenkét, tizennégy tégla. Szóval tízesével hordott téglákból építenek nyolcemeletes házakat. A mienk ugyan csak öt volt. Az építőmesterrel többször, barátságosan elbeszélgettünk, főleg arról, mikor fejezik be már a munkát. Egy nap megemlítettem az udvaron kallódó taligákat, hogy azzal mennyivel nagyobb mennyiséget és könnyebben lehetne szállítani, mint így a fejen és kilónként... Tudod, mit felelt? Sőt rendkívül sértetten, és persze sértőn... "Ötezer évig jó volt nekünk így, ezután is jó lesz." Hát ezért nem szóltam a kulinak. Majd te is megszokod... Találkozás a társadalmi hierarchiával Fogadott fiúnk mutatta be Dinkár. Nausirnak hívják, perzsa miniatűrök hercege. Magas, karcsú, arca ovális, olajbarna és szeme a kékesfekete a hosszú pillák közt: ragyogó drágakő, bársonytokban. Gyönyörű emberpéldány. Orvosnövendék, és ő az első parszi vallású, akivel találkoztam. Eljött, hogy megismerje az új nagynénit, így is szólít, holott 25 26 éves. Nausir mindenki barátja. A felnőtteké, a gyerekeké, sőt a személyzeté is. Orvosi tanáccsal látja el őket, és ha kell, orvosságot is hoz. Otthon van. Vasárnap lévén, egész napját nálunk töltötte. Estefelé, amikor menni készült, Lilla felkerekedett, elkíséri. Hívott, tartsak velük. Rampal szabadnapos szólt közbe Klára, valószínűleg szórakozik valahol. De itthon volt, aludt a cselédházban. Nausir lekiáltott az alsó házba, és mikor meghallotta hangját, érte ment. Együtt jöttek a sötétedő mangófák alatt a garázsig, és vidáman, élénken beszélgettek. Rampal a kormány mellé ült, mi hárman a hátsó ülésre. Ekkorra lóhalálban odafutott Mohamed és nagydarab bátyja, Gafar, majd utánuk Rafi. Moziba szeretnének menni... Jöhetnek, ha elférnek így Nausir. A vezető mellett kettőnek sincs hely, nemhogy háromnak. Ők azonban begyömöszölődtek féloldalasán, egymásba nyomódva. Rampal indított. Vagy húsz perc múlva megérkeztünk Nausir lakásához. Melegen kezet rázott velem, megcsókolta Lilla homlokát, és kiszállt. Valaki jöjjön hátra mondtam. Rafi... hívtam ujjammal. Nausir úgy tett, nem látta, nem hallotta. Nem ismervén az indiai szokás-törvényeket, feltételeztem némi gyanúperrel ugyan, hogy valóban nem. Megismételtem... Nem tiltakozott határozottan Nausir. Nem. Sem Rafi, sem Mohamed nem ülhet mellénk... Még egyszer ránk mosolygott, és becsapta a kocsiajtót.
Rampal rákapcsolt, és száguldtunk a mozi felé. Lilla végigfeküdt az ülésen, fejét ölembe hajtotta, és fecsegett. A helyzetet rajtam kívül mindenki természetesnek találta. Hiszen ők, a cselédház lakói is válaszvonalat húznak maguk közé. Vannak magas- és alacsonyrendű munkák. Főzni tekintélyes munkakör, míg söprögetni, takarítani... tehát Rasid, a szakács a falnak támaszkodva nézi félórák hosszat, hogy Rafi hozza-viszi a vödör vizeket, mossa az ebédlő kőlapjait. Segíteni?... Eszébe se jut. Utasításokat ad, olyan hangon, mintha a Rafi nevű férget lába ujjával is restellne eltaposni. Rampal iránt viszont tiszteletteljes, és jóindulatú. Mivel Rampal sofőr. Ahogy például a délutáni teára hívja a társaságot, az a hangkeverés mesteriskolája. Kiáll a konyhalépcsők tetejére, onnan belátja az alsó kertet, ahol ilyentájt a kertészek a zöldségtáblán dolgoznak, belát a cselédházba, ahová Rafi sündörgött, miután kihordta az ebédlőből a teáscsészéket. Körülnéz, és sorra szólítja őket. Rafi: kemény dobütés... Mohamed, Gafar: baráti, vidám trombitahang... Rampal: hízelgő cselló... Rasidot határozottan nem szeretem. Szeme, amilyen kicsi, olyan éles és rossz nézésű. Csillogása alattomos, kegyetlen. Egy Hyderabad melletti falub ól való. Ott él felesége és öt gyermeke. Nem sok köze lehet hozzájuk. Tavaly is a cselédházban töltötte szabadságát. Hasztalan unszolta Klára, nem utazott el családjához. Gafar erőteljes, sötét bőrű fickó. Gyakran és jóízűket nevet. Bátyi uralma alatt tartja a szelíd, szorgos Mohamedet, akinél néhány évvel idősebb és másfél fejjel magasabb. Kétkét gyermekük és feleségük falujukban maradt, valahol Közép-Indiában. Gafar negyedik éve kertész a házban, Mohamed két éve jött fel falujából. Múlt esztendei szabadságának gyümölcse, egy kislány pár hónapja született. Tehát a 19 év körüli Mohamed két gyermek apja. Gafar huszonöt lehet. Pontos korukat maguk sem tudják. Indiában nem kötelező az anyakönyvezés. Milliók születnek és halnak meg, s csak egész közeli hozzátartozójuk sejti, mikor. A testvérpárral mosolybeszéddel társalgunk. Szájuk fülükig húzódik, arcuk a tehetetlen jószándék fényes barna tükre az enyém ugyanilyen fehérben. Rampal az egyetlen, akivel az értés és félreértés hullámain evickélve, de mégis beszéddel próbálunk közeledni. Első reggelemen láttam. Az éjszaka második felét a teraszon töltöttem. Addig sem jött álom a szememre a ventilátorbúgástól meg a hőségtől és a kínzó türelmetlenségtől, hogy Indiát azonnal bekebelezzem. Mikor vízzöld és rózsaszín párákból kibomlott a vidék, egy alacsony, vézna fiatalember kitolta a garázsból az autót. Egyetlen ruhadarab volt rajta, csíkos, rövid alsónadrág. Félvödör vizet hozott az ördögbokor mellől, és zsebkendőnyi rongyocskával mosni kezdte a kocsit satnya, domború háta, vékony karja, lába százezer fölösleges mozdulatával. Megdörzsölt egy tenyérnyi felületet, lehajolt, kimosta a rongydarabkát, újra dörzsölt, kiloccsantotta a kancsónyi vizet és a vödröt himbálva kaszált ismét vízért. Tízszer, tizenötször. Fekete hangya, ahogy túl nagy zsákmányával győzködik... Feje fölött egy mangólomb súlyos gyümölcsei lógtak, és hajlongó testén napfoltocskák cikáztak. Akkor, még ha késve is, de azért kibújt a nap a vízfelhők közül. Végre a kocsi fénylő tiszta volt. Rampal karvékony lábszárait sietség nélkül rakosgatva, lement a cselédházba. Hamarosan új Rampal jött ki, fehér porcelánnadrágban, divatosan szabott, makulátlan fehér ingben. Megreggelizett a konyhában, és a kocsi mellé állt, várta az indulást. Ilyenkor kora reggel a kert pompázik az öntözés örömében, a mangó-, guává-, papajafák más-más zöldje csillog, erős, nagy leveleik peckesen kifeszülnek. Szikrázik a hibiszkuszok életteli pirosa, a halványlila liliomok illata versenyre kél a mirtusz húsos, fehér virágáéval. Boldogító, könnyű ízekkel tele a levegő. Még nem égeti a tüdőt, még
csak 30 fok. Kezdődik a családi kivonulás, illetve a bevonulás a városba. Kijönnek a fiúk, szintén fehérben, hónuk alatt könyvekkel, elhelyezkednek a kocsi hátsó ülésén, és sürgetik Lillát. Lilla a három lépcső tetejéről idegesen kiált nem láttátok a balettcipőmet?! Kami felháborodottan szusszant, Ashok vállat von. Rampal bemegy a balettcipőt keresni. Végül megjelennek mindketten diadalmasan. Rampal hátraül a fiúk mellé, Lilla előre. Akkor kilép Dinkár és Klára. Dinkár helyet foglal a kormánynál Klára kislánya mellett, akinek ölében már nyitott könyv, tankönyv vagy comics. Ha éppen otthon maradok, ott állok mellettük, és gyönyörködöm a szertartásban. Dinkár indít. Csókok, integetés és Mohamed rohan előre, kitárni a léckaput. Mindig Dinkár vezet. Részben, mert örömmel csinálja, de főként, mert Rampal beteg, ha gazdája jelenlétében vezetnie kell. Bizonytalan lesz, kapkod. Miért? Érthetetlen. Tudja, hogy Dinkár szereti, ragaszkodik hozzá. Klára előtte mesélte el nekem ezt a fura helyzetet. Rampal izzadt hajatövéig húzta szemöldökét, és nevetett. Mit csináljak, félek a száhibtól... Jobban szeretem, tisztelem, mint apámat, aki egy idegen nő miatt elkergetett... Megtennék érte bármit. De félek tőle. Nem tudom... nem tehetek róla... Klárával természetes, jó a viszonya. Megbeszéli vele családi és magánügyeit. A fiúkkal is kitűnően megvan. Filmeket ajánlanak egymásnak, birkóznak. És a két erős fickó úgy játszik a náluk jó pár évvel idősebb, vézna Rampallal, mint macska az egérrel. Csak éppen hagyják elszaladni. De, ha Dinkárral kell beszélnie, színeket vált. Egy este láttam. Félméternyire tőle megállt, arcán különös feszültség, és bár hindiül beszélt, dadogott. Dinkár szokott nyugalmával, figyelmesen végighallgatta, közben fújta szivarja füstjét. Majd csendes hangján válaszolt. Nem értem a fiút. Talán éppen az a megzavarhatatlan nyugalom idegesíti? Talán valami homályos kasztfélelem a bráhminnal szemben? Klára sem érti, talán maga Rampal sem. Szóval, Dinkár vezet. És negyvenöt perc múlva a gyerekek kiszállnak iskolájuk előtt. További három perc múlva Dinkár a New India hatalmas épületénél. Akkor Rampal előre ül, és elviszi a memszábot meg engem. Rendszerint már amennyire nem egészen két hét alatt rendszerről lehet beszélni, én is a kocsi utasai közé tartozom. Egyszer azonban harmadnapja voltam Indiában itt aludt Lilla kis iskolatársnője, és őt kellett bevinni. Rampal tizenegy felé visszahozta a kocsit értem, ki se szállt, mellé ültem. Vártam már a kertben, és indultunk. A kapu előtt lelassított. Az egyik rekeszből fél kézzel csomagocskát húzott elő, és nekem nyújtotta. Érezze jól magát közöttünk és rákapcsolt. Néztem kezemben a fehér-fekete gyöngyhímzésű táskát, ámultam meghatottan. Angol szavaimat utolsó szálig elfelejtettem. Azután hebegtem valamit. Rampal szemét az úton, könyökét a nyitott ablakon tartva, örömsugaras hangon felelt. Maga egyenlő lenni, maga se beszélni angolul, én se... A negyvenöt perces úton tőle tanultam az első hindi szót. Százszor elismételte, s nevetve elismételtette: ghar, azaz otthon, ház. Képtelen voltam a gh-t úgy ejteni, ahogy kell, majd az a-t alig érintve az r-t. Aztán elmagyarázta, hogy ő pandzsábi, és igazi neve Rampal Szingh. Minden pandzsábi szikh és szingh, azaz úr. Hosszan igyekezett tisztázni ezt a kérdést. Időnként félbeszakítottam: hol járunk, mi ez az épület? Megmondta, és visszatért a szinghtémára. Mulattam, és kicsit bosszankodtam is, mert akadályozott, hogy kinézzem szemem
az utcákon, csillapítsam India-éhemet. A folyton változó kép, a napernyős közlekedési rendőr, a fejükön át talpig lepellel borított nők, akiket kisfiú vezetett kézen fogva, mindez jobban és lázasan érdekelt. Udvariasságból figyelmet mímeltem előadása iránt, holott amúgy is kimerít az autós városnézés. Mire megfigyelnék valamit, már ott se vagyunk. Millió villanás ég bennem, s nincs talpalatnyi föld, ahol megvethetném lábam. De erről már jajongtam. Ó!... Most, e pillanatban megvilágosodott, mi a baj Dinkár és Rampal közt. A Szingh... Rampal apja katonatiszt volt, természetesen még az angol gyarmatosítók alatt. A család tán a bráhminok után következő tekintélyes kaszthoz, a ksatriják, a katonák kasztjához tartozott, mint a legtöbb maharadzsa. Tartozott, mert a kasztok megszűntek 1948-ban, mióta India független lett. Rampal anyja meghalt, és mostohája elűzte őt otthonról 15 éves korában. A gharból... Hát ezért! Ezért lett éppen ez első hindi szavam!... Rampal nem járhatott tovább iskolába. Hányódott-vetődött, végül kitanulta az autóvezetést. S "lesüllyedt" a kézzel dolgozók közé. Több városban sofőrködött, és három éve Bombayben, Kláráéknál. És küzd a Szingh helyzetért! Ezért hord drágább, finomabb ingeket, mint Kami és Ashok. Ez ért dobálja kevés pénzét baráti, soha vissza nem kapott kölcsönökre. És talán ezért nem eszi Rasid mozlim ételeit. A gyerekekkel egyenrangú. Egy kis önámítással, lélekhunyással így érezheti. Hát nem birkóznak, pingpongoznak, kártyáznak együtt?... Klára pedig nő. Tehát eleve alsóbb rendű, nem egyértelműen úr. Csak úrnő. Azonfelül, kedves, közvetlen, összeszidja, ha tizedikén már nincs egy peiszája sem, előadásokat tart a beosztásról stb. Dinkárral más a helyzet. Semmi öncsalás nem használ. Dinkár az úr, ő a szolga. És tudatalatti, reménytelen küzdelmet folytat. Meg akarja mutatni... Tehát idegesen vezet, ha Dinkár a kocsiban van, dadog, ha vele beszél. Végre érkezett a házba, az urak közé valaki: én, akivel teljesen egyenrangú. Én se tudok angolul, ő se. Számára a hibátlan angol beszéd is a felsőrendűség jegye. Apja, az angolindiai hadsereg tisztje, biztosan tudott. Megragadta hát az első alkalmat, mikor egyedül volt velem, és ajándékot adott, a várkastélyhoz tartozó lovag az idegen országból érkezett vendéghölgynek. Szegény, kedves Rampal, majd én Rampal Szinghnek szólítalak. Többet nem segíthetek. Klárának hiába mondanám, kinevetne: írói elmeszülemény... Elismételné, amit Rampal előttem is kifejtett: tiszteli, szereti Dinkárt, mint az apját. Ezt el is hiszem, csakhogy ez nem ellenérv. Hány fiú lázadt már erős apja ellen? Különben, ha igazat adna is nekem, az se változtatna Rampal helyzetén. A szerepeket, de a kasztokat sem lehet fölcserélni. Rampal hivő hindu lelkében öt-hatezer év ütközik tizenhárom esztendővel. A régi és az új indiai életszemlélet. A kasztszellem mely születéstől halálig megjelölte az emberek útját, és melyet az új India megtagadott az egyenlő lehetőségek elvével. A több ezer éves hit és gyakorlat mely a fizikai munkát kizárólag a legalsó kasztbeliek, a tisztátlanok, az érinthetetlenek dolgának tartotta az itt vadonatúj gondolattal: minden munka tiszteletet érdemel... De ne folytassuk. Még valóban kitalálok valami ténymentes Rampal-elméletet. Esős évszak Bombayben
Megérkezett a monszun. Az ég vasszürke tusrózsa, zuhog belőle a langyos víz. A legörgő vízszálak, inkább vízkötelek sűrűje mögött elmosódnak, megtörnek a körvonalak. Vibrál a kert zöldje, a távoli hegyek vonala. Néha ismerősen esik, mint egy európai felhőszakadás. Máskor hirtelen felzúg, morajlik, mint hatalmas vége-nincs vízesés. Ilyen lehetett az özönvíz. Aki ilyenkor éppen otthon van Klára, én, kertész, szakács, mindenki rohan becsukni a ház ablakait. Az eső pillanatok alatt átömlik a moszkitóhálókon, elárasztja a szobák kőlapjait. A legfurcsább, hogy a felhőkkel vastagon belepett trópusi ég nem hangol le; nem dörög, nem villámlik. Nem indít szelíd, kövér cseppekkel, hogy aztán záporrá lendüljön. Nem. Egyszerre prestissimo, fortissimo. És nem a szél vágja be, szél nincs. Oly hatalmas vízmennyiség zúdul le, és oly erővel, hogy az ablakok fölötti esőellenző mit sem véd. Ha késve érünk az ebédlőbe, csak négy-öt perccel később, Rafi fél óráig és vödörszámra szedi össze a vizet. Mikor először léptem házunk kertjébe, azonnal észrevettem az ablakok fölött a lapos falkiképzést, azt hittem ügyes díszítés. Azon meg csodálkoztam, mire való a városbeli házak ablakai fölött a nehézkes, ferde falsík. Gondoltam napellenző. Lehet, hogy az is, de elsősorban a monszun esők erejét van hivatva megtörni. Zubog, ömlik a víztömeg, egy fél óráig, vagy öt óra hosszat. Aztán egyszeriben vége. Megint fokozat, decrescendo nélkül, váratlanul befejeződik. A felhő elfáradt, pihen. A kert gyengébb szárú virágai, a gyep fűszálai lehengerelten, megtépetten hevernek a szürke árban, a falevelekről sűrűn csepeg a víz, aztán... Aztán a hőség percek alatt mindent felszárít. Életörömöt zeng a kert. Szemlátomást nőni kezd a fű, duzzadnak a bimbók, az eső előtt még bimbónyi virág kitárja teliszín szirmait. Bokrok és fák megittasultan terjesztik szét nagy, erős ágaikat. A kert végéből felhallatszik házi Gangeszünk csobogása. Szilajul vágtat egy hete még repedezett, száraz medrében. Az öröm nem tart sokáig. Újból leszakadnak a felhőtömbök, vagy csak éppen elered az eső. Kisebb-nagyobb megszakításokkal éjjel-nappal esik. De se es őben, se a szünetekben nem illatozik a kert. A levegő túl forró és túl párás gondolom azért. Annyira páratelt, hogy anyagszerű: markomba foghatnám, kicsavarhatnám... Megfekszi tüdőmet, bőrömet, ruhámat. Ha magamhoz érek, kezem nedves lesz. A szekrényekben állandóan ég a szárító villanykörte, de a cipőkön máris penészgomba, a ruhák, fehérneműk utálatosan nyirkosak. Az imént szerettem volna cigarettára gyújtani. Felmentem a szobámba. (Az ebédlőben írok, a táncoló Sivával szemben.) Cigarettáimat szétesve találtam, papírjukról leoldódott a ragasztószer. Egy jónak látszott, azt gondosan megszárítottam az íróasztallámpa körtéjén. Aztán egy szál gyufát. (Ki kell dolgoznom az egyidejű szárítás technikáját, különben túl sok időt vesztek.) A gyufafej jó meleg volt és tapintásra száraz. De nem fogott tüzet. Tovább szárítottam és dörzsöltem újra a dobozhoz. Felszaggatta a dörzspapírt. Elpazaroltam az egész doboz gyufát mert csak elbírok a monszunnal, s ha lángot lobbantani nem is, de szikrát sercentenem kétszer sikerült. A megmenekült cigarettát lehoztam, és rátettem a gáztűzhely lapjára, Rasid gondjaira bízván. Jó lesz majd ebéd után is... Ez eddig az idill. Még az is, hogy a tegnapelőtt megrekedt kocsink az esőben. Egy milliomos vacsorájára voltunk hivatalosak. Esett, de viszonylag barátságosan. A vízfényes aszfalton a város tarka fényei lubickoltak. A színes lámpafüzérrel keretezett boltocskák sorai meseszerűbbek voltat, mint máskor. Esténként amúgy is tündérvilággá varázsolódik Bombay, s annak is legtündéribb részévé a kis üzletekkel teli negyedek. A bejáratok fölött és két oldalukon, le a földig, kigyúlnak a sűrűn rakott kék, sárga, piros,
zöld lámpácskák, s ezeregyéjszakás pompába foglalnak árut és kereskedőt. Drága brokátként csillognak a kartonvégek, gúlába rakott aranyalma a narancshalom, Ali baba ezüst-, aranykancsókkal, tálakkal teli kincses barlangja a nappal túlzsúfolt fémárukereskedés. Az ég fekete ívén lámpafüzér fénnyel rajzolt minaretek, kupolás, teraszos mecsetek, hindu istenházak vízszintesen tagolt kúpjai, keresztény templomok tornyai tündökölnek. A lakásokban a falak többnyire kékek ég a villany. Belátni a kék derengésű üres, csupán szőnyeggel borított vagy európaiasan berendezett fogadószobákba; a munkásházak szűk helyiségeibe, a falakat rikító, olcsó szentképek lepik el, a köteleken szárik és dhótik méterei száradnak. A kivetődő fényekben remekműnek látszanak a vertvas vagy fafaragású erkélyek. A milliomos villája a Malabar hegyen van. Hol is lehetne m ásutt?... Mikor befordultunk a sarkig tárt kapun, s a díszbokrok nedves, színes leveleire ráhullt a reflektorfény, szerettem volna felkiáltani: "Oly szép vagy, ó maradj, ne menj!" A fogadáson ostorral kergettem volna a perceket. Pompa és gazdagság. Kivilágított, léghűtött terem, a falon földig érő üvegfestmény, Krisna furulyázik szerelmének, Rádhának. A földön múzeumba illő kasmíri szőnyeg. Gyönyörű asszonyok, káprázatos színű, arannyal dúsan hímzett száriban. Az indiai ötvösművészet remekei nyakban, fülben, karcsú karokon. Suhog a szári selyme, cseng-bong a sok finom aranykarperec a csuklón, illatozik a virágfüzér a konty hajtömege fölött. A férfiak sötét európai vagy magas nyakú, végiggombolt indiai öltönyben. Turbános szolgák, ezüsttalpas kristálypoharakban jeges gyümölcsszörp a hölgyeknek, whisky, gin az uraknak... Végre is prohibíció van... A terem végében fehér damaszttal borított két hosszú asztal. Roskadásig rakva húsokkal, halakkal, szószokkal az egyik, s zöldségkészítményekkel a másik a vegetáriánus vendégek részére, és mindkettőn édességek, süteményféleségek. Egy kisebb, alacsonyabb asztalon tányéroszlopok, nehéz ezüstkések, villák; halhoz, húshoz, édességhez és a jó ég tudja... Angol módi, büfés a vacsora. A meghívottak tányért, evőeszközöket emelnek a kisebb asztaltól, majd körüljárva a nagy asztalokat, kiszedik a tálakból, amit enni óhajtanak. Minden egyéb olyan, mint a világ minden fogadásán. Mosolyok, melyeket fel- s lecsavarnak, érdeklődő kérdések, melyekre a feleletet szórakozott füllel hallgatják. Mosolyok és kérdések közt evickélek szavakat kereső angol tudományommal. S egy-egy kellemes meglepetés: a hölgy nem beszél angolul. A probléma fele azonnal megoldódik. Mosolygás és kész... Végre hazaindultunk. Az eső elállt. Az ég alján majdnem telihold világított a gomolygó felhők között. A Malabar hegy k özkertjeiben férfiárnyak sokasága bolyongott az asszonyokat ilyenkor is otthon hagyják! Az utcákon tömegek. Elszöktek a lakások, vityillók hősége, nyirkossága elől a csendes trópusi éjszaka tágasabb hőségébe és nyirkosságába. A házak védettebb szöglétében, az árkádok alatt itt is, ott is aludt valaki fejére húzott rongya alatt, szokott helyén. Éjfél fele járt. Egyszerre, elképzelhetetlen erővel zuhogni kezdett. Az autó fémvázán, mint géppuskagolyók, kattogott az eső. Dinkár vezetett. Előtte sebesen járt a víztörlő pálca, de mit sem ért. A vízfüggönyön átlátni alig lehetett. Rampal percenként végigtörölte a belülről párás üveget nem segített. Száz-százhúsz kilométerrel száguldó kocsink alól sisteregve freccsent szét a menekülő víz. Térdig vízben captattak az imént még békésen sétafikáló férfiak. Egyik kezükben ernyőjüket, a másikban dhótijuk redőit fogták. Autónk pöfögni kezdett, majd leállt. A víz befolyt a motorba, nincs tovább... Dinkár
teljes erővel forgatta a kormányt jobbra-balra. Kikapcsolta, bekapcsolta a motort. Nem mozdultunk. A víz rohamosan emelkedett körülöttünk, már elfedte a kerekeket. Dinkár mondott valamit, de az esődörejben nem értettük. Klára előrehajolt, úgy kérdezte, mit akar?... Egy lejtős útszakasz alján rekedtünk meg ismételte szemüvegét törölgetve, és ha innen kijutnánk... Ekkor kiküldte Rampalt, tolja meg az autót. Inkább csak elképzeltem, mintsem láttam Rampal ijedt arcát. Lehajolt, és szó nélkül lehúzta cipőjét, zokniját, feltűrte nadrágja szárát. Klára az utolsó pillanatbari odanyújtotta esőkabátját, terítse a fejére. És Rampal kilépett. Úgy érezhette magát, mint ejtőernyős, mikor kilép a fekete űrbe. Bizonyára próbálgatta megmozdítani a kocsit, a három emberrel ülésein, de hogy is lett volna képes rá vézna vállával, testével?... Nem tudom, száhib tért vissza egy idő múlva. Hangja is vizes volt. Később ismét kiment, és megkísérelte még egyszer. Majd csendesen visszaült. Vártunk. Szótlan hajótöröttek. Vártuk, hogy megálljon az eső, és mi elindulhassunk. Hallgattunk, mert mindannyiunknak rossz volt a lelkiismerete szegény ázott Rampal miatt. Jó félóra múltán megszűnt a zuhogás. A motorból lefolyt a víz, s nekilendülhettünk az útnak. Ez kaland. Hazaérve, s teánkat iszogatva a kék mennyezetű fogadószobában, már mulattunk rajta. De mi történik ilyen esőfergetegben a kalibák lakóival? Mit csinálnak a vízzel lepett föld és a csurgó pálmalevéltető között? Az esőzések kezdetén mégiscsak átmentem a rizsföld-széli nyomortanyába. Kedvesek, barátságosak voltak, nevettek rám, és ketten is behívtak. Nézzek körül náluk. Az egyik odúban volt egy ágy. A másikban semmi, semmi. A puszta föld, sötétség és füstszag. De mégis. Egy hordozható kis agyagtűzhely, egy lábos fér rá. Az elé guggolva főznek. A földön. Ott is alszanak egymás mellé heveredve apa, anya, gyerekek. Egy sarokban sorba állított lábasok, vízhordó edények, és összehajtott ruhaféleségek, sálak, amibe alváshoz burkolóznak. Ezt a sálat terítik magukra, ha korán reggel mennek el otthonról. Hajnalonként 18 20 fok, ilyenkor nemcsak fáznak, dideregnek. Természetesen 35 40 fokos hőséghez szoktak, azonfelül alultápláltak, és lényegileg nincs rajtuk semmi. Csupán a vékony dhóti, vékony ing, a sál, fejükön és törzsükön körülcsavarva, esetleg szandál. A többség mezítláb jár. Nem tudom elképzelni, miképpen vészelik át a monszunt. Hogyan főznek, hol? A sárban?... S ott fekszenek le éjszakára?... Még csak két hete kezdődött... Az újságokban már új rovat nyílt: adományok az árvízsegélyekre. Évről évre ismétlődő indiai tragédiák. Kimondhatatlan nevű falvakról olvasok, melyeket elborított az ár. Poona városról, folyója kiöntött. Árvíztől tartanak. Dinkár onnan való. Apja, bátyja családostól ott él. Ma reggelinél elmondta, hogy telefonált nekik. Jöjjenek le hozzánk. Dada, a báty azt felelte, egyelőre nincsenek veszélyben. Különben is, Apa nem akarja elhagyni Poonát. Már öreg, ott akar meghalni legidősebb fia házában. Ez ősi törvény. Az apa után a legidősebb fiú a család feje. A család szentségének rombolása ellentmondani neki. Tehát Dinkár, a második fiú óvatosan vitatkozott bátyjával, óvatosan, nehogy megsértse, azután elfogadta, amit határozott. Ez őrültség kiáltottam, Dada maradjon, de apádat mindenképpen el kell hoznod. Lehajtott fejjel hallgatott, teáját keverve. Jóval később megszólalt.
Apámnak joga van, hogy ott éljen és ott haljon meg, ahol akar. Hangja csendes, szomorú, de oly meggyőződéssel teli volt, hogy minden további beszéd céltalanná vált. Arca elzárkózó komolyságával éreztette és éreztem is, hogy nem értem, mit jelent egy hindu család, és tagjainak kapcsolata. És azt sem értem, hogy az apa haláláról nyugodtan, természetesen lehet beszélni. (Észrevehette megdöbbenésemet.) Mert az élet és halál együvé tartozik, csakúgy, mint a nappal és az éjjel, vagy a száraz évszak és a monszun. Elfogadni az egyiket s a párja ellen görcsösen tiltakozni, kétségbeesetten félni tőle: ostobaság, elmebaj... Csak őrült kiáltozhat: örökké nappal legyen, állítsátok meg az éjt, nem akarom!... Vagy fordítva... A szakaszok váltják egymást. Világosság sötétség világosság. Élet halál élet... Dinkár hisz a lélekvándorlásban, az újraszületésben. Nem mondta-e egyszer, hogy akkor hal meg, amikor Klára, s ha majd újraszületnek, ismét összeházasodnak?... Klára megzavart. Bekiáltott értem, segítsek a ruhát gyorsan leszedni. Mosás volt, és a napsütésre, a csalfára szétraktak lepedőt, törülközőt, ruhát száradni a nyírt örökzöld sövényen. Lóhalálában összekapkodtuk, mielőtt újra csavarni kellene. Ömlik... Még azt akartam feljegyezni, hogy Dinkár és Klára vasárnap felmennek Poonába. Szerettem volna megismerkedni a hindu családdal, a rokonokkal, de ez nem erre való alkalom. Érdekes: "apa" hindi szó is, s a mi szavunktól kis értelmi különbséggel "apóst" jelent. Még két közös, illetve majdnem közös szót találtam. "Kutya" mondjuk magyarul és "kúttá" hindiül. A mi "lurkónk" náluk "larka". Milyen úton-módon kerültek hozzánk, nem tudom. Sajnos nem vagyok filológus. Előfordulhat, hogy Attilánk, amikor végig istenostorozta Indiát, szavak zsákmányát is elhozta ide a Duna Tisza tájra?... Mindenesetre egy okkal több, hogy izgatottan várjam a hindi tanárt. Azt üzente, jövő héten felkeres. Gyalogoljunk... Ma reggel államcsíny. Az ég borult volt ugyan, de az újság szerint különös jelenség eső nem várható... Bejelentettem, nem megyek a családi kivonulással, hanem egyedül. Az autós városnézés türelmetlenné tesz. Nem előkelő turistának jöttem. Bele kell vetnem magam az árba... A család figyelmeztetése, tiltakozása lepergett rólam. Ők nem érthetik, ők itthon vannak. Ismételhették: roskadozol a hőségtől, csurog rólad a verejték itthon is, ha meg se mozdulsz... Még nem akklimatizálódtál... Nem is lehet pár hét alatt... Várj... Rá kell hagyni mosolygott rosszallóan Dinkár, a senkit semmire sem szabad kényszeríteni hindu elv híve. És szólt Kaminak, írja fel nekem az útvonalat. Kami hát felírta, hol kell átszállnom, hányas buszra, mi a neve az állomásnak, ahol le kell szállnom odamenet, visszajövet pedig... és írta. Fölösleges, erősködtem, meg tudom mondani, hol lakom... Igen, de ki érti meg? felelte hanyagul, és a cédulát kezembe nyomva beült a kocsiba. Magam ura magam szolgája vidámsággal vágtam át a rizsföldön, ugrottam keresztül kisebb tócsáit, talpaltam bele a nagyobbakba. A víz meleg volt, és a két szíjjal tartott saru remek találmány... A Tata Institute f ái alatt lábmosás céljából beléptem egy úthorpadásba.