Világirodalmi folyóirat Alapítva: 1956. október TARTALOM

Világirodalmi folyóirat Alapítva: 1956. október LIV. évfolyam, 2. szám 2009. február TARTALOM JULIAN BARNES A piktor (Lukács Laura fordítása)... 103 RISTO RASA versei (Acsai Roland fordításai)... 113 L UBOMIR FELDEK versei (Tőzsér Árpád fordításai)... 115 ANDRÉ PIEYRE DE MANDIARGUES A Pommeray-átjáró (Schneller Dóra fordítása)... 119 PÁVAI PATAK MÁRTA Először magyarul: Emilia Pardo Bazán... 130 EMILIA PARDO BAZÁN Előszó... 133 Az elszakadt csipkeuszály... 137 A kavics... 141 Az égető kérdés (Pávai Patak Márta fordításai)... 143 MICHAEL AUGUSTIN versei (Szlukovényi Katalin fordításai)... 149 MŰHELY Magyarul tudni a legfontosabb Lukács Laura beszélgetése a műfordításról Tellér Gyulával... 156 LORAND GASPAR Amandiers... 164 Mandulafák... 167 Sefar... 170 Sefar (Tellér Gyula fordításai)... 172

TÁJÉKOZÓDÁS BOZÓK FERENC Georges Bernanos és a Sátán... 175 JÓLESZ GYÖRGY Ünnepi, szent színjáték... 180 MOJZER ANNA A szivárvány íve. A modern brazil elbeszélés... 187 KÜLFÖLDI SZERZŐINK... 191 Látogasson el weblapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu A Nagyvilág támogatója: a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti Kulturális Alap

JULIAN BARNES A piktor Mr. Tuttle kezdettől fogva vitatta a tizenkét dolláros díjat, a vászon méretét és azt, hogy milyen kilátás legyen ábrázolva az ablakon át. A testtartásról és az öltözékről szerencsére gyorsan megállapodtak. E kettő tekintetében Wadsworth boldogan járt a vámszedő kedvében; ugyancsak boldogan ruházta fel, amennyire képességeitől telt, úriemberi küllemmel. Elvégre ez a mestersége. Piktor ő, de iparos is, aki kézművest megillető díjazásért készíti el a megrendelőnek leginkább megfelelő képet. Harminc év múlva kevesen fognak emlékezni rá, hogy nézett ki a vámszedő; miután megtér Teremtőjéhez, ez a portré lesz az egyetlen ereklye, mely bizonyítja, hogy valaha köztünk járt. És Wadsworth úgy tapasztalta, hogy megrendelőinek sokkal nagyobb megelégedésére szolgál, ha józan, istenfélő férfinak vagy nőnek ábrázolja őket, mint ha valódi hasonlóságra törekszik. Ez a kérdés tehát nem különösebben izgatta. Szeme sarkából érzékelte, hogy megrendelője mond valamit, de nem vette le pillantását az ecset hegyéről. Csak odamutatott a bőrkötéses könyvre, amelynek lapjain sok-sok korábbi modellje megjegyzései sorakoztak; az egyik dicsérte, a másik szidta, az egyik bölcsen, a másik ostobán nyilatkozott a munkájáról. Akár fel is üthetné találomra, s odatarthatná megrendelője elé, hogy válassza ki a számára legalkalmasabb bejegyzést, amelyet valamelyik elődje írt bele öt vagy tíz évvel azelőtt. Eddig még éppolyan megjósolhatónak noha kevésbé érdekesnek bizonyult a vámszedő minden véleménye, mint mellényén a gombok. Szerencsére Wadsworthöt azért fizetik, hogy mellényeket, ne pedig véleményeket ábrázoljon. Azért persze bonyolultabb ez: a mellény, a paróka és a térdnadrág ábrázolása igenis azt jelenti, hogy véleményt sőt vélemények egész halmazát ábrázolja. A mellényen és a térdnadrágon átsejlik a test, a parókán és a kalapon pedig az elme, amely alattuk lakik jóllehet némely esetben csupán festészeti túlzással sikerülhet azt érzékeltetni, hogy bármiféle elme található ott. 103

Örömmel fogja elhagyni ezt a várost, összecsomagolni ecsetjeit, vásznait, festékeit és palettáját, fölpakolni a kétkerekű kis kordélyra, fölnyergelni a kancát, és nekivágni az erdei utaknak, melyeken három nap alatt hazaérhet. Akkor majd megpihen, gondolkodik, s talán arra az elhatározásra jut, hogy eztán másképp fog élni, nem gürcöl tovább vándorpiktorként. A házaló élete egyben szüntelen esdeklés. Amikor megérkezett ebbe a városba, ugyanúgy járt el, mint mindig; először szállást keresett magának éjszakára, majd hirdetést adott föl az újságban, felsorolva, mit kínál, mennyiért, s hogy hol keresse, akit érdekel. Amennyiben hat napon belül senki sem tart igényt szolgálataira fejeződött be a hirdetés, Mr. Wadsworth távozik a városból. Ám azóta már megfestette a rövidáru- és kelmekereskedő kislányát, valamint Zebediah Harries segédlelkészt, aki nemcsak keresztényi vendégszeretettel fogadta otthonában, hanem beajánlotta a vámszedőhöz is. Mr. Tuttle nem adott neki szállást, de a piktor szívesen aludt az istállóban, a kancája mellett, s nem bánta, hogy a konyhában kell étkeznie. És aztán, a harmadik este, megtörtént az a csúnya eset, ő pedig elmulasztott vagy úgy érezte, nem tud tiltakozni ellene. Nyugtalanul aludt miatta. Az igazat megvallva, őt is megsebezte. Jobban tette volna, ha elkönyveli durva fajankónak a vámszedőt az évek során épp elég hasonszőrűt festett, és elfelejti az egészet. Talán komolyan fontolóra kell vennie, hogy visszavonul, engedi elhízni a kancát, és igyekszik annyi terményt termeszteni, annyi állatot nevelni, amennyiből megél. Emberek helyett mindig festhet ablakot és ajtót; egyáltalán nem érezte rangján alulinak. Első nap késő délelőtt Wadsworth kénytelen volt bevezetni a vámszedőt a feljegyzések könyvébe. Ő ugyanis, a piktor sok más megrendelőjéhez hasonlóan, azt képzelte, hogy elég nagyobbra nyitnia a száját, s máris érvényt szerezhet a közlésének. Wadsworth nézte, amint keresztülszánt a toll a lapon, majd türelmetlenül dobol kicsit a mutatóujj. Ha könyörületes lesz az Úr írta a vámszedő, ön hallani fog a mennyországban. Wadsworth félmosollyal válaszolt, s kurtán biccentett, amiből akár meglepődésre és hálára is lehetett következtetni. Sokszor olvasott már hasonló bejegyzést a könyvében. Gyakran igaz keresztényi érzést, rokonszenvező reményt fejeztek ki az efféle szavak; olykor viszont, mint ezúttal is, alig leplezett döbbenetet, amiért a világban előfordulhatnak ilyen kiábrándító fogyatékok, melyek hordozóival sehogy sem lehet szót érteni. Pedig Mr. Tuttle azon gazdák közé tartozott, akik leginkább a süket, néma és vak szolgákat részesítik előnyben csakhogy nem akkor, amikor neki magának máshogy lenne kényelmes. Természetesen, amint kikiáltották az igazságosabb köztársaságot, a gazdából polgár, a szol- 104

gából pedig bérért dolgozó segítő lett. Ám ettől nem haltak ki sem a gazdák, sem a szolgák, sem a legalapvetőbb emberi hajlamok. Wadsworth úgy vélte, nem keresztényietlen az a mód, ahogyan ő a vámszedőt megítéli. Véleménye már a megismerkedés pillanatában kialakult, és azon a harmadik estén megerősítést nyert. Különösen kegyetlenné tette az esetet, hogy egy gyermek volt a kárvallottja, a zsenge korú, épp csak nyiladozó elméjű kertészfiúcska. A piktor világéletében gyengéden érzett a gyerekek iránt: önmagukért is persze, de azért is, mert hálás volt nekik, hogy fütyülnek a fogyatékára, s végül, mert neki magának nem volt ivadéka. Sosem tudta meg, milyen társ egy feleség. Talán még megnősülhet, igaz, de biztosnak kell lennie benne, hogy asszonya már nem fogamzóképes. Mert nem sújthat senkit azzal, hogy továbbörökíti a fogyatékát. Akadtak jóakarók, akik megpróbálták megmagyarázni neki, hogy alaptalanok a félelmei, hiszen ő sem születésétől hordozza a bajt, hanem csak ötéves korától, miután rózsahimlőt kapott. Mi több, unszolták, hát nem megállta a helyét így is a világban? A fia, bárhogy sikeredik, nem boldogulhat-e ugyanolyan jól? Igen, talán, de mi lesz, ha lánya születik? Csak elgondolni, hogy számkivetettként él a lánya, elviselhetetlen volt. Persze, otthon maradhatna a lány, ők ketten jól megértenék egymást, közös érzésekben osztoznának. De mi történik egy ilyen gyermekkel az ő halála után? Nem, inkább hazamegy, és megfesti a kancáját. Mindig szándékában állt, s most talán megvalósíthatja. Tizenkét éve hű társa a kanca, a rezdüléseiből is ért, és ha magukra maradnak az erdőben, rendíthetetlen nyugalommal tűri a piktor szájából előtörő zajokat. Ez volt Wadsworth terve: megfesti a kancát, ugyanakkora vászonra, mint amilyet Mr. Tuttle képmásához használt, csak fektetve; ha kész a kép, leplet vet rá, és majd csak akkor fedi föl újra, amikor a kanca elhalálozik. Elbizakodottság az isteni valóságot, a teremtés mindennapi valóságát összehasonlítani egy ügyetlen kéz alkotta árnyképpel jóllehet megbízói éppen e célból alkalmazzák őt. Nem lesz könnyű dolga, gondolta, amikor majd nekiáll a festésnek. A kanca nem lesz elég türelmes, sem elég hiú, hogy egyik patáját büszkén maga elé tartva, mozdulatlanul álljon neki modellt. De ahhoz sem lesz elég hiú, hogy az állvány mögé kerülve szemügyre vegye a vásznat, amikor ő még dolgozik rajta. Bezzeg a vámszedő, most éppen ezt teszi, áthajol a válla fölött, úgy nézi a vásznat, s közben mutogat. Valami nem tetszik neki. Wadsworth felpillantott, a mozdulatlan arcról a mozgó arcra nézett. Noha őrizte a beszéd és a hallás távoli emlékét, nem tanult meg szájról olvasni. Fölemelte legvékonyabb ecsetjét a mellénygomb domborulatáról, és szeme átsiklott a könyvre, miközben 105

a vámszedő a tintába mártotta a tollat. Több méltóságot, írta Tuttle, és aláhúzta a szavakat. Wadsworth úgy érezte, épp elég méltóságot adott már Mr. Tuttle-nak. Megnövelte a testmagasságát, összezsugorította a hasát, úgy tett, mintha nem venné észre a vámszedő nyakán a szőrös szemölcsöket, és általában véve megkísérelte serénységnek ábrázolni a mogorvaságot, erkölcsi elvnek az ingerlékenységet. És még többet akar belőle a vámszedő! Keresztényietlen követelés, ahogy keresztényietlen lenne Wadsworth részéről is, ha helyt adna neki. Isten szeme előtt egy szemernyit sem használna a vámszedőnek, ha a piktor hajlandó lenne az általa követelt több méltóságtól felfuvalkodottan megörökíteni. Festett már csecsemőket, gyermekeket, férfiakat és nőket, sőt holttesteket is. Háromszor megesett, hogy halálos ágyhoz ügetett vele a kanca, s ott azt kérték tőle, hogy támassza föl a halottat azaz ábrázoljon élőként egy frissiben távozott embert, akit akkor lát először. Ha képes lenne rá, bizonyosan a kancában fickándozó életet is meg tudná ragadni, ahogy míg ő előkészíti a kétkerekű kis kocsit farkát csapdosva hessegeti a legyeket, türelmetlenül nyújtogatja a nyakát, vagy ahogy hegyezi a fülét, míg ő belerikolt az erdőbe. Volt idő, amikor gesztikulálva és hangok segítségével próbálta megértetni magát a többi halandóval. Egyszerű cselekvéseket könnyű utánozni: meg tudta mutatni például, hogyan szíveskedjék állni a megrendelő. De máskor megalázó találgatást eredményezett a mutogatás, a hangok pedig, amelyeket képes volt kiejteni, vagy nem hozták meg a várt sikert, vagy emberi mivoltában lehetetlenítették el, holott lévén ugyancsak az Úr teremtménye, még ha kicsit más is, mint embertársai osztozhatna velük a legtöbb emberi jegyben. A nők zavarba ejtőnek találták amorf hangjait, a gyerekek mulattak rajtuk, a férfiak pedig a gyengeelméjűség bizonyítékát látták bennük. Igyekezett fejlődni e téren, de hiába; inkább visszavonult hát abba a némaságba, amelyet elvártak tőle, s amelyet talán jobban is szerettek. Ekkor vásárolta a borjúbőrbe kötött könyvet a bejegyzéseknek, melynek lapjairól apránként a legkülönfélébb emberi kijelentések és vélemények köszöntek vissza. Mit gondol, uram, festenek-e majd a mennyországban? Mit gondol, uram, hallanak-e majd a mennyországban? De mai tudását az emberekről, vagyis azt, amit megértett belőlük, nem annyira a leírtakból, mint inkább néma megfigyelésből szűrte le. Az emberek férfiak és nők azt képzelik, hogy hangjukat és közlendőjüket úgy is megváltoztathatják, hogy ez nem mutatkozik meg az arcukon. Óriási tévedés. Miközben Wadsworth az emberi farsang örök vonulását szemlélte, arca 106

éppolyan kifejezéstelen maradt, mint a nyelve, és mások nem is sejtették, milyen bőséges forrás számára a szem. Régebben kézzel írt kártyákat hordott a bőrkötéses könyv lapjai között, amelyeken hasznos válaszok, fontos javaslatok, vagy udvarias módosítások szerepeltek ahhoz képest, amit a megrendelő elgondolt. És volt egy különleges kártyája, amelyet akkor használt, ha beszélgetőtársa leereszkedőbb hangot ütött meg, mint amit ő elfogadhatónak ítélt. Ez volt ráírva: Uram, a felfogás képessége nem szűnik meg működni csak azért, mert az elme egyik kapuja be van zárva. Néha elfogadták ezt jogos riposztnak, máskor arcátlanságnak vélték egy senkiházi kézműves részéről, aki az istállóban alszik. Wadsworth nem azért mondott le a kártya használatáról, mert elismerte volna bármelyik válasz igazát, hanem mert a kártya elárulta, hogy birtokosa túl sokat tud. A beszélők számos előnnyel bírtak: ők voltak a piktor kenyéradó gazdái, tekintély övezte őket, társadalomban mozogtak, és természetesen cseréltek gondolatot, véleményt. Ám Wadsworth mindezzel együtt sem tudta az erény előmozdítóját látni a beszédben. Neki magának csak két előnye volt: ábrázolni tudta a vásznon azokat, akik beszéltek, és néma csöndben is felfogta szavaik jelentését. Ostobaság lett volna lemondani erről a második előnyről. Vegyük csak a zongorát. Wadsworth először saját ártáblájára mutatva tudakolta a vámszedőtől, hogy olyan portrét szeretne-e, amelyen az egész család látható, vagy páros portrét, melyen ő, illetve a felesége van ábrázolva, vagy pedig olyat, ahol együtt festi meg őket, esetleg a gyerekek miniatűr portréival kiegészítve. Mr. Tuttle nem nézett a feleségére, csak a saját mellére bökött, majd az árjegyzék alá firkantotta: Én egyedül. Aztán az asszony felé pillantva az állához emelte az egyik kezét, és hozzáírta: A zongoránál. Wadsworth már fölfigyelt a csinos rózsafa hangszerre, amelynek lábai karmos oroszlánmancsban végződtek, és most gesztikulálva kért engedélyt, hogy a zongorához lépve javaslatokat tegyen. Majd többféle pózt mutatott be: a kottatartóra helyezte a kedvenc zenemű kottáját, ő maga pedig laza testtartással odaült a nyitott fedelű billentyűzethez; aztán, kissé szertartásosabban, a hangszer mellé állt. Tuttle most helyet cserélt a piktorral, egyik lábát kissé előrébb tolva fölvette a neki tetsző testtartást, és némi töprengés után lehajtotta a billentyűzet fedelét. Wadsworth ebből arra következtetett, hogy csak Mrs. Tuttle zongorázik; valamint arra, hogy Tuttle azért szeretné, ha a zongora is szerepelne a képen, mert e közvetett módon kívánja belefoglalni a feleségét a portréba. Közvetett módon, és olcsóbban. A piktor mutatott néhány miniatűr gyermekportrét a vámszedőnek, remélve, hogy sikerül kedvet csinálnia hozzá, de Tuttle csak rázta a fejét. Wadsworth csalódott volt, részben persze a pénz miatt, de nem kizárólag, ugyan- 107

is éppannyira festett egyre nagyobb élvezettel gyermekeket, amennyire egyre fogyatkozott a kedve, ha szüleik képmása volt a feladat. Igaz, a gyerekek változékonyabbak, alakra képlékenyebbek, mint a felnőttek. De a szemébe néznek, és ha süket az ember, a szemével hall. A gyerekek állták a tekintetét, s ő ezáltal érzékelte természetüket. A felnőttek gyakran félrenéztek, szerénységből, vagy a leplezés vágyával, míg mások, mint a vámszedő, kihívóan, hamis őszinteséggel viszonozták a pillantását, mintha azt mondanák: Igen, természetesen titkokat rejt a pillantásom, de te úgysem vagy képes észrevenni ezt. Ezek a megrendelők Wadsworth gyerekekhez való vonzódásában annak bizonyítékát látták, hogy a piktor ítélőképessége éppoly hiányos, mint a gyerekeké. Maga Wadsworth azonban úgy hitte, azért vonzódnak hozzá a gyerekek, mert ugyanolyan tisztán látnak, mint ő. Amikor elkezdte ezt a mesterséget, hátán hordta az ecseteit, festékeit, házalóként rótta az erdei utakat. Csak magára hagyatkozhatott; ajánlásoktól és hirdetései sikerétől függött a szerencséje. De szorgalmasan dolgozott, s barátkozó természettel lévén megáldva örült, hogy piktori tudománya jóvoltából bepillantást nyerhet mások életébe. Ha belépett egy házba, néhány napig rangos feladatot látott el, elismerték, s nem számított, hogy az istállóban vagy a cselédek között kap-e kvártélyt, vagy amint csak nagy ritkán és csak a legkeresztényibb otthonokban fordult elő igazi vendégként fogadják. Ettől persze még ugyanolyan leereszkedőn kezelték, mint más iparosokat, de legalább normális emberi lénynek tekintették; vagyis olyannak, aki megérdemli a leereszkedést. Boldog volt, talán először életében. Aztán, külső segítség nélkül, csakis saját megérzéseire támaszkodva kezdte megérteni, hogy több van a birtokában, mint amennyit a puszta feladat jelent; saját erővel bír. Azok, akik felfogadták, persze sosem ismerték volna el, de Wadsworth a szemével érzékelte, hogy pontosan erről van szó. Apránként megértette mesterségének igazságát: azt, hogy a megrendelő parancsol, kivéve, amikor ő, James Wadsworth parancsol a megrendelőnek. Először is, ő az úr, valahányszor pillantása felfedez valamit, amit a megrendelő inkább titokban tartana. A férji megvetést. A feleség elégedetlenségét. A segédlelkészi képmutatást. A gyermek gyötrődését. A férfi örömét, ha hitvese pénzét költheti. A férj cselédlányon felejtett pillantását. Csupa hatalmas ügy, törpe királyságokban. Emellett felismerte, hogy amikor fölkel az istállóban, lesöpri a lószőrt a ruhájáról, bemegy a házba, és megfog egy másik állat szőréből készült ecsetet, akkor valami más, több lesz belőle, mint aminek nézik. Hisz akik modellt ülnek neki, és fizetnek a munkájáért, igazából nem tudják, mit vesznek a pénzükön. Tudják, miben állapodtak meg ismerik a vászon 108

méretét, a beállítást és a díszítőelemeket (eperrel teli tálat, dróton ülő madarat, zongorát, kilátást az ablakból), és ezért hiszik azt, hogy ők parancsolnak. Pedig éppen ez az a pillanat, amikor a fölény átkerül a vászon túloldalára. Mindeddig csak fali- s kézitükörben, kanálban, és homályosan tiszta állóvízben láthatták magukat. Mondják még azt is, hogy a szerelmesek meglátják magukat egymás szemében, de a piktor még soha nem tapasztalt ilyesmit. Ám az így keletkező képeket mind az határozza meg, hogy ki áll a tükör előtt, ki néz a kanálba, a vízbe, a szerelmes szemébe. Amikor viszont Wadsworth megfesti a portrét, megrendelője rendszerint először látja magát úgy, ahogyan valaki más látja őt. Előfordult, hogy amikor átadta a képet, Wadsworth érzékelte, hogy a megrendelő beleborzong, mintha azt gondolná: Szóval ilyen lennék valójában? Megmagyarázhatatlanul komoly pillanatok voltak ezek: íme a képmás, így fognak emlékezni rá, miután meghal. Sőt ezen túl is volt még komoly gondolat. Wadsworth úgy vélte, nem az elbizakodottság mondatja vele, hogy amit a szeme lát alanyának következő gondolata gyakran nem más, mint ez: És talán a Mindenható is ilyennek lát engem? Akik kellő szerénység híján nem hagyták magukat megrohanni efféle kételyektől, azok többnyire úgy viselkedtek, mint most a vámszedő: igazítást, javításokat kértek, úgy vélték, a piktor látja rosszul. Lesz-e bennük annyi hiúság, hogy Istennél is panaszt tegyenek, amikor Ő szemléli majd őket? Több méltóságot, több méltóságot. Milyen visszataszító utasítás, főleg ha azt nézzük, mit művelt Mr. Tuttle két napja a konyhában. Aznapi munkájával elégedetten, Wadsworth éppen vacsorázott. Befejezte a zongorát. A hangszer vékony lába, amely Tuttle jóval vaskosabb végtagjával párhuzamosan állt, aranyozott karmokban végződött, s ennek ábrázolásával Wadsworth eléggé megküzdött. De most végre felfrissülhetett, kinyújtózhatott a tűz mellett, ehetett, és figyelhette a cselédeket. Többen voltak a vártnál. A vámszedő úgy heti tizenöt dollárt keresett, ami egy cselédlány alkalmazására elég. Tuttle azonban szakácsnőt és kertészfiút is tartott. Minthogy szemlátomást nem szórta a pénzét, Wadsworth arra lyukadt ki, hogy alighanem Mrs. Tuttle vagyona teszi lehetővé számukra ezt a fényűzést. Amint a cselédek megszokták, hogy süket, könnyedén kezelték, mintha fogyatéka velük egy sorba tartozóvá tenné. Wadsworth boldogan fogadta el az egyenlőséget. A kertészfiú mélybarna szemű tündérgyerek nagy igyekezettel próbálta elkápráztatni őt mindenféle mutatvánnyal. Mintha azt képzelné, hogy a piktornak nincs szórakozása, hiszen meg van fosztva a szó adományától. Nem így volt, de Wadsworth megbecsülte a lurkó iránta való buzgalmát, és mosolyogva nézte, ahogy kereket gurít, vagy a szakács- 109

nő mögé lopódzik, míg az a sütő fölé hajol, vagy odatartja elé a két markát, hogy találja ki, melyikbe dugta a makkot. A piktor már elfogyasztotta a húslevesét, s éppen a tűz előtt melegedett Mr. Tuttle a konyhán kívül nem bánt valami nagylelkűen ezzel az elemmel, és ekkor támadt egy ötlete. Kihúzott a hamuból egy elszenesedett botot, majd a kertészfiú vállát megérintve jelezte, hogy maradjon úgy, ahogy van, és elővette a vázlatfüzetét. A szakácsnő meg a cselédlány szívesen nézte volna, hogy mit csinál, de ő feltartott kezével jelezte, hogy maradjanak távol, mintegy azt közölve ezzel, hogy az ő mutatványa, amelyet a fiúcska mutatványaiért cserébe, köszönetképpen ajánl fel, csak akkor sikerülhet, ha senki sem figyeli. Elnagyolt skicc volt nem is lehetett más, tekintve az eszközök kezdetlegességét, de azért fel lehetett fedezni rajta a hasonlóságot. Kitépte a lapot, odaadta a fiúnak. A gyerek meglepődve, hálásan pillantott föl rá, majd az asztalra tette a rajzot, megragadta Wadsworth rajzoló kezét, és megcsókolta. Az lenne jó, ha mindig gyerekeket festenék, gondolta a piktor, ahogy a fiúcska szemébe nézett. Szinte észre sem vette, micsoda kacagásban tört ki a két cseléd a rajz láttán, ahogy nem tudatosult benne a hirtelen csönd sem, mely rájuk szakadt, amikor a felcsattanó nevetés okára kíváncsi vámszedő betoppant a konyhába. A piktor Tuttle-t nézte: akár a portrén, egyik lábát előbbre vetve állt, és a szája méltóságot legkevésbé sem sugallva szaporán nyílt és csukódott. A szakácsnő meg a cselédlány illedelmesen összeszedték magukat. Wadsworth most a kisfiúra nézett, aki gazdája pillantását lesve fölvette az asztalról a lapot, és szerényen, mégis büszkén nyújtotta oda neki. Tuttle higgadtan maga elé emelte, és alaposan szemügyre vette, majd a fiúra, aztán futólag Wadsworthra pillantott; bólintott, megfontolt mozdulatokkal négy darabra tépte a rajzot, a tűzre vetette, megvárta, míg semmivé perzselődik a papír, aztán, negyedprofilját mutatva a piktornak mondott még valamit, majd távozott. Wadsworth nézte a zokogó kisfiút. Elkészült a portré: vámszedő és rózsafa zongora egyaránt tündökölt rajta. Mr. Tuttle könyökénél, az ablakon át, kicsike fehér vámház látszott nem mintha a valóságban is lett volna ott egy ablak, de ha lett volna, akkor sem látszott volna belőle semmiféle vámház. No de ki ne értené, mit üzen a valóság e szerény mértékű meghaladása? És talán a vámszedő sem gondolt másra, amikor több méltóságot kívánt, csak erre a valóságot hasonlóképp átlépő, kevéske transzcendenciára. Tuttle most a piktor válla fölé hajolva hadonászott, önnön képmásának arcára, mellére, lábára mutogatva. Wadsworth fütyült rá, hogy nem hallja, mit mond a vámszedő. Hisz pontosan tudta, mit értsen a hadonászáson, ahogy azt is tudta, mennyire érdektelen az egész. 110

Tulajdonképpen kifejezetten előnyös, hogy nem hall részleteket; ezek bizonyára még nagyobb haragra gerjesztenék, mint amilyet most érez. Felütötte a könyvet. Uram, írta, megegyeztünk, hogy öt napot dolgozom a portrén. Holnap virradatkor indulnom kell. Ugyancsak megállapodtunk abban, hogy ma este megkapom a fizetségemet. Fizessen, adjon három gyertyát, s én minden módosítást óhaja szerint elvégezek. Ritkán fordult elő, hogy ilyen csekély tiszteletet tanúsítson egy megrendelő iránt. Bizonyára megsínyli majd a jó híre, legalábbis ezen a vidéken, de mit törődik vele már! Nyújtotta a tollat Mr. Tuttle-nak, ő azonban nem méltóztatott elfogadni. Hanem fogta magát, s kisietett a szobából. Várakozás közben a piktor újból szemügyre vette a munkáját. Rendes munka: kellemes arányok, harmonikus színek, és még hasonlít is amint megkívánja a tisztesség. A vámszedőnek elégedettnek kellene lennie, az utókor meg lesz illetődve, ami pedig a Teremtőt illeti feltéve persze, hogy Tuttle méltó a mennyországra, vélhetően Ő sem néz majd rá túl szigorú szemmel. Tuttle hat dollárral a kép díjának felével és két gyertyával tért vissza. Ezt majd bizonyára levonja a fizetség második feléből, amikor arra is sor kerül. Ha sor kerül. Wadsworth hosszan szemlélte a portrét, amely az elmúlt napok folyamán éppoly valós lett a számára, mint húsos ihletője, s közben számos elhatározásra jutott. Mint rendesen, a konyhában vacsorázott. A cselédek az elmúlt két este távolságtartón viselkedtek. Wadsworth nem gondolta, hogy hibáztatnák a kertészfiúval történt incidens miatt; legfeljebb azt hiszik, hogy jelenlétének köszönhető a fenyítés és a tény, hogy a gazda tévesen ítélte meg őket. Wadsworth mindenesetre így látta, és úgy vélte, akkor sem értené világosabban amazok gondolatait, ha hallhatná a beszédüket, vagy olvasni tudna a szájukról; sőt talán épp ellenkezőleg. Ha ítélni lehet a könyvből, amely mások gondolatait és megfigyeléseit tartalmazza, akkor bizony nem sok sül ki legalábbis kimondva vagy leírva abból, amit a világ önmagáról tud. Ezúttal gondosabban választotta ki a faszenet, és amennyire tudta, meghegyezte a bicskájával. Aztán, míg a fiú mozdulatlanul ült vele szemben, inkább félelmében, mint modellhez illő kötelességtudatból, újra lerajzolta. Amikor elkészült vele, kitépte a lapot, s a fiú tekintetétől kísérve összehajtotta, majd úgy tett, mintha az ingébe akarná rejteni; aztán az asztal fölött odanyújtotta a gyereknek. A fiú elmosolyodott, aznap este először, és azonnal úgy tett, ahogy tőle látta. Wadsworth ezután lerajzolta a szakácsnőt és a cselédlányt, mindkét munka előtt kihegyezve az elszenesedett fadarabot. Ők magukhoz vették az összehajtott lapot, és úgy rejtették gyorsan a ruhá- 111

jukba, hogy meg sem nézték. A piktor ezután fölállt, kezet fogott a két nővel, megölelte a kertészfiút, majd nekifogott az éjszakai munkának. Több méltóságot, ismételte magában, meggyújtotta a gyertyákat, és kezébe vette az ecsetet. Nos, jó, egy méltóságteljes férfiú a puszta küllemével is kifejezi, hogy világéletében gondolkodott, ennek tehát a homlokán kell megmutatkoznia. Igen, van mit javítania a portrén. Megmérte a távolságot a szem és a haj vonala között, és félúton, a jobb szemgolyó ívével párhuzamosan, kidolgozta a szemöldököt: fölnagyítva a dudort, kis dombocskává, szinte kezdődő duzzanattá növelve. Aztán ugyanezt elvégezte a bal szem fölött. Igen, így sokkal jobb. De a méltóságot a férfiúi állnak is közvetítenie kell. Nem mintha Tuttle állának vonalában bármi kivetnivaló lett volna. De talán segít, ha jelzi a szakállat épp csak leheletszerűen, ahogy kiütközik az áll két oldalán. Szinte föl sem tűnik azonnal, bántó meg végképp nem lehet, mindössze jelzésértékű. És talán szükséges ide még egy jelzés. Wadsworth szemügyre vette a vámszedő vaskosan méltóságteljes lábát, harisnyás lábszárát, csatos cipőjét. Aztán a vele párhuzamos zongoralábat, a lecsukott fedéltől az aranyozott, karmos oroszlánmancsig, amely annyira megizzasztotta. Lehet, hogy fölöslegesen küzdött vele? A vámszedő nem kötötte ki, hogy hűségesen kell ábrázolnia a zongorát. Ha szabad volt egy kis transzcendenciát alkalmazni az ablak és a vámház esetében, miért ne tehetné ugyanezt a zongorával? Már csak azért is, mert a karmok látványa egy vámszedő alakja mellett kapzsi, ragadozó jelleget sugallhat, s aligha van olyan megrendelő, aki szívesen értelmezné így a saját portréját akár van alapja, akár nincs. Wadsworth tehát átfestette a nagymacska-lábat, és párosujjú patás finoman elágazó lábával helyettesítette, nyugodt szürke színben. A szokás és az óvatosság arra intette, hogy fújja el a két gyertyát, de a piktor mégis úgy döntött, égve hagyja őket. Hiszen már az ő tulajdonát képezik vagy legalábbis hamarosan megfizet értük. A konyhában kimosta az ecseteit, összecsomagolta a festődobozát, felnyergelte és befogta a kis kocsi elé a kancát. A ló szemlátomást ugyanolyan örömmel távozott, mint ő. Az istállóból kilépve Wadsworth gyertyafénytől világos ablakokat látott. Felkapaszkodott a nyeregbe, s ahogy nekilódult vele a kanca, hideg levegő csapott az arcába. Elsőnek a cselédlány fogja megszemlélni utolsó előtti portréját, amikor hajnalban eloltja a szinte csonkig égett gyertyákat. Wadsworth remélte, hogy a mennyországban lehet majd festeni, de még ennél is erősebben remélte, hogy a mennyországban létezni fog a süketség. A kanca, utolsó portréjának jövendő alanya, hamar rátalált az ösvényre. Amikor eltelt némi idő, és Mr. Tuttle házát már messze maguk mögött hagyták, Wadsworth beleordított az erdő csendjébe. LUKÁCS LAURA fordítása

RISTO RASA Alvó kisgyerek Milyen kicsi, Mégis betölti az egész szobát. Kora reggel Kora reggel. Az erkélykorlátról egy veréb a konyhaablak Alá röppen, hogy megnézze, anya Kirázta-e már az asztalterítőt. Este van, kutyánk Este van, kutyánk Hazatér. Amint helyére kucorodik És álomba merül, Szívének melege fűteni Kezdi a szobákat. A holdfényes A holdfényes Tóparton Béka ül, ingujjával Szemüvegét törölgeti. Olyan vagyok, mint egy öreg ház Olyan vagyok, mint egy öreg ház, Ha nem fűtesz, tönkremegyek. 113

Nagy magányában Nagy magányában Újságot rendelt, Hogy legalább a postás meglátogassa. Várom, hogy visszajöjj Várom, hogy visszajöjj. Veled úgy járnám végig a jól ismert helyeket, Mintha először látnám őket. Ahogy az óceán egyik hulláma Ahogy az óceán egyik hulláma Tolja maga előtt a másikat, Mi is csak úgy maradunk életben, Ha egymást támogatjuk. A hegycsúcs mellett A hegycsúcs mellett, Magasan a fahatár fölött áll egy fenyő, Olyan ősi és magányos, hogy Csodálkoznék rajta, ha nem jelölné térkép. ACSAI ROLAND fordításai 114

L UBOMÍR FELDEK Szeretkezés a réten Alád terítem a rétet legalább arra a pillanatra, amíg két lapockádból ki nem serked két szárnyad. A dombon nyúl táncol, két füle között esthajnalcsillag. Letört virág térdel a fejed mellé, s kér, hogy még egyszer, utoljára megszagolhasson. A fák nem várnak tovább, színes árnyakat vetnek. Sőt körbefutnak a láthatáron, zölden az irigységtől, egész berkek. Most még ketten vagyunk, aztán hirtelen egyen sem: kentaur üget a réten! Félig ló, félig nő, ficánkol a félig hal, félig férfi! Félig férfi, félig nő fekszik a fűben, alatta a rét félig föld, félig csillag....s megint van saját kezünk, lábunk, s szíved már nem az én mellemben lüktet... 115

Szeretkezés idegen nyelven Szemérmed virág, s most e virág gondolkodik helyetted. Amit most mondasz, minden igaz. Csakhogy nehezen érteni szavad, madárnyelven szólsz. Vagy talán egy kihalt nép nyelvén? Vagy olyan élő nyelven, melyről én nem tudok semmit? Valamiféle dialektusban beszélsz? E nyelvben ahány szó, annyi jelentéseltolódás, s nem szomorú a meghalni kifejezés sem! Vagy az éppen születő versem sóhajtod el? Már és még Már megjött a reggel, még nem távozott az este. Már felöltöztem, még nem mosakodtam. Már írom e verset, te még alszol. Én már férfi. Te még nő. Már úr ül és ír. Még asszony alszik. Még már fenn volt, tejet adott a legkisebbnek, mikor Már aludt. Van úgy, hogy Mégnek sem akarózik fölkelni éjjel, s úgy tesz, mintha aludna. 116

Sír a legkisebb gyermek, Már is felébred. Ő is úgy tesz, mintha aludna. A legkisebb sír, és mindketten úgy tesznek, mintha aludnának, aztán egyikük mégiscsak megadja magát. Már egyszer kell föl, amíg Még háromszor is. Még már asszony. Már még férfi. Már újra alszol, én még mindig e verset írom. Már megmosakodtam, még nem öltöztem föl. Már itt az öregség, ne távozz még, fiatalság! Beszélgetés nyiratkozás közben Kit Isten teremtett, gyenge, mondja a költő. Mire volt Sámson karja, hogyha erejét hajában hordta? Nyissz!, és odalett haja s hatalma. Hatalom? Reuma végezhet vele. Van kit gátlás bénít, mást nyomor. A nej: Sok nem sejti, hol az ereje! S boldog, ki nem tudja, hogy bizony sehol. Én jobban megóvom erődet s magad, mint ahogy Sámsont óvta Delila, csak akkor hogyan nyírjam le hajad? Nyírd csak, a haj kinő, s erőm sem apad míg téged el nem nyír tőlem a halál. Akkor majd Sámsonka új fodrászt talál. 117

Beszélgetés a garázsról Garázsunkban dobozok, liom-lom, neszek. Rég könyvvel voltak tele a polcok, a dobozok közt most egér morcog, ha könyv kell, inkább újat veszek. Mióta drága a betű, azt sem. Kéziratok, néhai hév, leveleink a sorok közt mára közöny kering, zörgő papírok, kihűlt hangnem, s kocsink az utcán telel, az árva... A szakemberek szerint az nem árt neki, a hőmérséklet-változás, az kezdi ki! S a telelő szívről mit mond a fáma? A szívet, ha szerencsés, óvja varázsa, én benned, te bennem ím, a garázsa! TŐZSÉR ÁRPÁD fordításai 118

ANDRÉ PIEYRE DE MANDIARGUES A Pommeray-átjáró 1 Bizonyos híres átjárókban, névtelen állatok Alszanak nyugodtan. 2 ANDRÉ BRETON és PHILIPPE SOUPAULT Meret Oppenheimnek Annak a szép július 14-i napnak a végén egy szabad léghajó lebegett Nantes felett, egy léghajó, amelynek fedélzetén a nemzeti ünnep tiszteletére a szélnek és a tengernek mintegy engesztelő áldozatként felajánlott nyolcvanéves léghajós szállt, akinek szomorú arca, lágy vonásai, világos szeme és ősz haja minden esti újság címlapján szerepelt. Van valami megható ebben a két szóban, hogy szabad léghajó, egyfajta visszhangja annak a fiatal és népszerű hatalomvágynak, amely a XIX. századi embereket tettre sarkallta. A nantes-i születésű Verne Gyulára gondoltam és azokra a felejthetetlen metszetekre, amelyek a gyermekkorunkban olvasott könyveket díszítik: sovány, magas, szakállas, tölténytartóval, nagy colt revolverrel és ismétlőpuskával felszerelkezett, lángoló tekintetű öregemberek jutottak eszembe, akik széles karimájú kalapot vagy kerek lapos sapkát hordtak; mindig ugyanúgy öltöztek, akár 1 A Pommeray-átjáró létező hely, Nantes városának egyik legfőbb nevezetessége és műemléke. A párizsi átjárók mintájára építették, és 1843-ban avatták fel. Európában egyedülálló alkotás, ugyanis kétszintes, és a két utca között, amelyet összeköt kilenc méter szintkülönbség van. Nemcsak építészeti, hanem művészeti szempontból is egyedülálló építmény: az üvegművészet és főként a vasművesség és a szobrászat kiemelkedő alkotásainak ad otthont. Hatvanhat üzlet található benne. Ma már a butikok kicserélődtek, a régi üzletekből egy sem létezik. Az utolsó régi üzlet, a novellában is említett Brichet fegyverbolt néhány éve zárt be. Az idősebb nantes-i lakosok még emlékeznek a novellában szintén nagy szerepet játszó párizsi Hidalgo furcsa és tréfás tárgyakat áruló boltjára. Elsőként a harmincas években a szürrealisták figyeltek fel az átjáró szépségére és különlegességére, vonzotta őket titokzatossága, kékeszöld árnyalatai. A hatvanas években az a legendává vált hír járta Nantes-ban, hogy az egyik ruhabolt próbafülkéjéből fiatal lányok tűnnek el. A legenda szerint a lányokat az átjáró alatti mély pincéken keresztül ismeretlen helyekre vitték, ezért az aggódó szülők megtiltották gyerekeiknek, hogy oda menjenek. A legenda ma már halott, de néhány helyi lakos még mindig remegő hangon beszél a helyről. Érdekes, hogy amíg a Pommeray-átjáróra a XIX. századi emberek úgy tekintettek, mint egy lehetőségre, amely megtisztítja a város eme központi negyedét a prostitúciótól, addig a harmincas évektől kezdve a hely fokozatosan a különböző hallucinációk, agyrémek, rémálmok és az elfojtott vágyak fészkévé és jelképévé vált. A Pommeray-átjáró több francia filmnek is színteréül szolgált. Itt forgatták például a Lola című filmet Anouk Aimé főszereplésével, valamint a Fehér királynő című filmet Catherine Deneuve és Bernard Giraudeau főszereplésével. (A ford.) 2 André Breton: Les champs magnétiques, in Oeuvres complètes, I. kötet, Gallimard, Párizs, 1988, 72. 119

az Egyenlítő, akár az Északi-sark, akár a föld középpontja felé utaztak. A horizont mondtam hangosan és láttam a Tűzföld sötét egén az északi hajnalt, vöröslő vonalként a horizont szélét és a városra leszálló éjszakát. Lassan kaptattam felfelé a Crébillon utcán, meglepődtem, hogy szinte teljesen kihaltnak találom abban az órában, amikor pedig általában zsúfolásig tele van sétálókkal és elegáns nantes-i nőkkel. Ennek az ürességnek köszönhetően vettem észre azt, ami máskor elkerülte a figyelmemet: balra, a Crébillon utca egyik kis beugrója egy térre hasonlít, ahol egy átjáró bejárata található, amely felett fekete alapon aranyozott betűkkel a következő felirat áll: Látogassa meg a Pommeray-átjárót!, egy kint is látható vastábla pedig ezt a kiegészítő felvilágosítást tartalmazza: Kedves turisták, ne menjenek el Nantes-ból anélkül, hogy meg ne látogatták volna a párizsi Hidalgo kirakatát, jobboldalt, a lépcső tetején, a szoborgalériánál! Hogyan is ne engedelmeskedne az ember ennek a kettős és rejtélyes utasításnak, amelyet a boltív árnyékában található, felemelt mutatóujjú nagy vörös kéz még parancsolóbbá tesz? A kéz egy kesztyűsnek a cégtáblája, akinek üzletét elég különös módon A Kúthoz -nak hívják: a nevet talán azért választották, hogy az ilyesfajta, üvegezett galériákra jellemző vizenyős atmoszférára utaljanak, vagy esetleg a Pommeray-átjáró különleges felépítése miatt, ugyanis annak két szintjét egy mély és nagyon meredek lépcsősor köti össze. Ha kintről, a világosból jövünk, kell a szemünknek egy kis idő, hogy hozzászokjon ennek a helynek a szinte teljes sötétségéhez, aztán lassan észrevesszük, hogy az átjáró felső szintjét elég szép stukkók díszítik; Lajos Fülöp uralkodása végének stílusában penész zöldes patinájával bevont mellszobrok bukkannak elő a mennyezetrózsák előtt; mindez helyenként romos és mállik, és olyan, mintha ezeket a romokat csipkés algák vagy páfrányok vagy mohafélék (vagy tudja isten, hogy mik) nagyon finom pehelyhez hasonló kékes porral lepnék be. Az elmosódott körvonalú árkádok, a mocsári növényzet, a nedvesség, az opálos és tengerzöld színárnyalatok a Pommerayátjárót a Húszezer mérföldre a tenger alatt mélytengeri tájaihoz teszik hasonlóvá, ahol a Némo kapitány által vezetett búvárok teknősökre és cápákra vadásznak az elsüllyedt Atlantisz oszlopsorai között. Megálltam a bejárat mellett, egy sajtó- és reklámügynökség kirakata előtt, egy andalúziai frizurás transzvesztita táncos fotóját néztem, rózsa volt a szájában és vállát spanyol csipkekendő borította. Felette egy plakát hirdette: Rosalió? Két táncbemutató. Már ebben a pillanatban úgy tetszett, mintha a kirakat üvegén egy sötét árny tükröződött volna vissza, valami tünékeny, kissé fenyegető érzés volt, mintha az akvárium üvege mögött egy alig látha- 120