KÓSA LÁSZLÓA MAGYAR NÉPRAJZ TUDOMÁNYTÖRTÉNETE

KÓSA LÁSZLÓA MAGYAR NÉPRAJZ TUDOMÁNYTÖRTÉNETE Kósa, László

A magyar néprajz tudománytörténete Kósa, László A könyv az Oktatási Minisztérium támogatásával, a Felsőoktatási Pályázatok Irodája által lebonyolított felsőoktatási tankönyvtámogatási program keretében jelent meg. Második, javított, bővített kiadás Szerzői jog 2001 Osiris Kiadó Szerzői jog 2001 Kósa László Osiris Tankönyvek

Tartalom 1. I. fejezet Bevezetés... 1 1. Tudománytörténet és kutatástörténet... 1 2. A magyar néprajztudomány-történetírás története... 2 3. Központi kérdések... 5 4. Korszakolás... 7 2. II. fejezet Az előzmények... 10 1. Utazók és felfedezők... 10 2. Országleírások és statisztikák... 11 3. A PARASZTSÁG TUDOMÁNYOS TANULMÁNYOZÁSÁNAK ÚTTÖRŐI: TESSEDIK SÁMUEL ÉS BERZEVICZY GERGELY... 13 4. A NÉPI KULTÚRA EMLÉKEI A RÉGI MAGYAR IRODALOMBAN... 15 3. III. fejezet A ROMANTIKA KORA (1817 1872)... 16 1. A FOLKLORISZTIKA KEZDETEI... 17 1.1. Az első népköltési gyűjtések... 17 1.2. A magyar folklór első tudományos elmélete. Erdélyi János... 19 2. AZ ETNOGRÁFIA SZÜLETÉSE ÉS A NEMZETI JELLEMTAN... 21 2.1. A néprajzi leírás... 22 2.2. Magyarország Európa kitsinyben... 22 2.3. A hungarológus néprajz... 24 3. AZ ŐSVALLÁSKUTATÁS... 26 3.1. Ipolyi Arnold és a Magyar Mythologia... 27 4. A NÉPKÖLTÉSZET ÉS A MŰKÖLTÉSZET VISZONYA A NEMZETI KULTÚRÁBAN: ARANY JÁNOS ÉS GYULAI PÁL FOLKLORISZTIKAI NÉZETEI... 29 4.1. A naiv eposz és a történeti néphagyomány értéke... 30 4.2. A folklórszövegek feldolgozásának és lejegyzésének hitelessége... 31 4.3. Kriza János és a Vadrózsa-pör... 33 4. IV. fejezet A POZITIVIZMUS KORSZAKA (1872 1933)... 35 1. A POZITIVISTA FOLKLORISZTIKA KIALAKULÁSA... 37 1.1. Műfaji monográfiák. Arany László és Greguss Ágost... 37 1.2. A tájegységi gyűjtés kiterjesztése. Kálmány Lajos... 39 1.3. Szembefordulás a romantikus folklorisztikával. Katona Lajos... 40 2. EGYETEMES NÉPRAJZ, FINNUGRISZTIKA, KELET-KUTATÁS... 43 2.1. Az önálló etnológiai gondolkodás Magyarországon. Beöthy Leó... 43 2.2. Kalandos világjárások és tudományos célú expedíciók... 44 2.3. Őshazakeresés és rokonnépkutatás... 45 2.4. Az egyetemes néprajz szervességének hiánya... 47 3. AZ EVOLUCIONISTA ETNOGRÁFIA... 48 3.1. Összehasonlító néptörténet és nyelvtudomány. Hunfalvy Pál... 49 3.2. Természettudomány és néprajz. Herman Ottó... 51 3.3. Vándorlás vagy belső fejlődés? Jankó János és Herman Ottó vitája... 52 4. AZ ALAPVETŐ NÉPRAJZI INTÉZMÉNYEK KIALAKULÁSA... 54 4.1. A Néprajzi Társaság... 54 4.2. A budapesti Néprajzi Múzeum és az ezredéves kiállítás... 56 4.3. Folyóiratok és kiadványok. Az Ethnographia... 57 4.4. A néprajzi oktatás kezdetei... 58 4.5. Néprajz és magyarosítás... 58 5. NÉPMŰVÉSZETI KUTATÁSOK... 60 6. A TÁRGYI NÉPRAJZ. BÁTKY ZSIGMOND, GYÖRFFY ISTVÁN, VISKI KÁROLY 63 6.1. A második etnográfusnemzedék... 63 6.2. Etnológia és művelődéstörténet... 65 6.3. Györffy István elmélete a magyar népi kultúra keleti elemeiről... 67 6.4. Népcsoportkutatások... 68 6.5. A Néprajzi Múzeum mint tudományos központ... 69 7. A SZELLEMI NÉPRAJZ... 70 7.1. A pozitivista folklorisztika második nemzedéke. Sebestyén Gyula és Solymossy Sándor 70 iii

KÓSA LÁSZLÓA MAGYAR NÉPRAJZ TUDOMÁNYTÖRTÉNETE 7.2. A néplélek kutatására irányuló szemlélet erősödése, szembefordulás a természettudományos fejlődéstannal... 71 7.3. Ősköltészet, szokások és hiedelemvilág... 73 7.4. Tárgytörténet és motívumkutatás... 75 8. NÉPZENEKUTATÁS. BARTÓK BÉLA ÉS KODÁLY ZOLTÁN... 78 9. A PSZICHOANALITIKUS ETNOLÓGIA. RÓHEIM GÉZA... 82 9.1. A magyarság néprajza... 83 5. V. fejezet A NÉPRAJZ MINT NEMZETI TUDOMÁNY (1933 1949)... 88 1. A NEMZETI TUDOMÁNY RANGJÁBÓL ADÓDÓ KÉRDÉSEK ÉS FELADATOK... 89 1.1. A társadalmi-eszmei fölértékelődés folyamata... 89 1.2. Népi műveltség és kulturális nemzeti egység... 90 2. A NÉPRAJZ ÉS A FALUKUTATÓ MOZGALOM KAPCSOLATAI... 93 2.1. Kettős előzmény: szociálpolitika és radikális szociológia... 93 2.2. A néprajzi érdeklődésű szociográfia... 95 2.3. A társadalomvizsgáló érdeklődés átsugárzása a néprajzra... 96 3. A KUTATÁSOK KITERJEDÉSE, ELMÉLETI ÉS ÁGAZATI RÉTEGZŐDÉSE... 98 3.1. A paraszti élet egységben látásának igénye és a funkcionalizmus... 100 3.2. Új összegző kísérletek... 102 3.3. A magyarságtudománytól az európai etnológiáig... 103 3.4. A folklorisztika megújulása... 105 3.5. A tudománytörténeti hagyományt folytató anyagikultúra-kutatások... 107 6. VI. fejezet KÖZELMÚLT ÉS JELENKOR. A MAGYAR NÉPRAJZ A XX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN... 109 1. A MARXISTA HEGEMÓNIA ÉRVÉNYESÍTÉSÉNEK KÍSÉRLETE... 110 1.1. A szocialista falu kutatása, városi néprajz, munkásfolklór... 112 1.2. A munkaközösségek és a központi tudományos tervezés... 116 2. A TÖRTÉNETI ÖSSZEHASONLÍTÁS MINT ÁLTALÁNOS MÓDSZER... 117 2.1. Őstörténeti érdeklődés és tematikus monográfiák... 119 2.2. A nagy vállalkozások teljesítése: szintézisek és összegző művek... 120 2.3. Az ipari forradalom utáni parasztság képe... 122 2.4. A néprajz intézményhálózata... 124 3. NEMZETKÖZI TÁJÉKOZÓDÁS ÉS TUDOMÁNYKÖZI KAPCSOLATOK... 127 4. A FÖLZÁRKÓZÓ TÁRSADALOMNÉPRAJZ... 130 5. A HARMADIK ÉVEZRED KAPUJÁBAN... 132 5.1. Néprajz és antropológia... 133 5.2. Korszakhatáron... 134 7. Jegyzetek... 139 Irodalom... 151 iv

1. fejezet - I. fejezet Bevezetés Hol a történetírás elhallgat, s mintegy szürkületbe vész a régiségbúvárok vizsgálódása, még nem esett ki egészen a vezérfonal kezünkből, még van egy szövétnek, mely azon túl is világot vet az életre s az idő szellemére. Itt többé nem a történetírás szól, hanem maga a történetnek komoly múzsája, nem az adatok bizonyítanak, hanem az élet áll elő legsajátosb másvilágában, a költészetben, mely bűvös tükör gyanánt akkor is híven mutatja az életet, mikor más lejárta idejét. Így minden népnek előbb van költészete, mint históriája, vagy inkább a költészet minden história, mely hagyományok-, énekek- és dalokban száll firól fira, időről időre, mint szent örökség. Erdélyi János, 1843 Magyarország ethnographiája, természet szerint, valamennyi népet tárgyal, mellyek a területén laknak. Hunfalvy Pál, 1876 Mi meg akarjuk érteni az embert, benne önmagunkat is, lénye és lényünk összes kihatásai szerint, úgy mint azok a múltra nézve még földeríthetők, a jelenre nézve rögzíthetők, okok szerint megfejthetők, és amint azok sokszorosan az ősmúltat is fölidézik. Mi nem a köztörténelem hatalmait nem az ún. történelmi eseményeket kutatjuk különösen, hanem azon vagyunk, hogy a tiszta emberit fogalma szerint megállapíthassuk. Herman Ottó, 1892 Nem egyes embereknek, hanem egy egész korszak tiszteletre méltó naivságának, nem egy nemzet hiúságának, hanem az összes mívelt népek önérzetének a fölébredésével van tehát itt dolgunk, amely mindenkit kegyeletes méltányolásra indíthat, aki meggondolja, hogy a mai nap igazsága a tegnap tévedésein épül föl, a holnapi igazság pedig a mainak cáfolata. Katona Lajos, 1897 1. Tudománytörténet és kutatástörténet A tudománytörténetet és a kutatástörténetet élesen elválasztani nem lehet, könyvünk tárgyát illetően mégis különbséget kell tennünk a kettő között, hogy elejét vegyük az esetleges félreértéseknek. Néprajzi tudománytörténeten azoknak az eszméknek, gondolatoknak, elméleteknek a történetét értjük, amelyek a néprajztudományt létrehozták, érdeklődését, szemléletét mozgatták, tárgyát és módszerét alakították. A kutatástörténet pedig a tudományszak kutatási eredményeinek rendszeres, átfogó, illetőleg ágazatokra, intézményekre vagy személyekre vonatkoztató adatszerű számbavétele és értékelése. A magyar néprajzban a kutatástörténet jóval gazdagabban kidolgozott, mint a tudománytörténet. A magyar néprajz művelői eddig több érzékenységet tanúsítottak elődeik kutatási eredményei, mint az őket mozgató gondolatok és elképzelések elemzése iránt. Mindmáig szemléletesen illusztrálják ezt a tényt a Magyar Népkutatás Kézikönyve elkészült füzetei (1947 1949). A magyar néprajznak máig legnagyobb és legértékesebb könyvészeti és kutatástörténeti vállalkozásában az egyes szerzők ágazatonként tekintik át az előzményeket, de a többség a távolabbra pillantás lehetőségének ellenére megelégszik az eredmények leltárával. Nem vállalkozik magyarázatokra, nem firtatja, vajon miért alakult a kutatás iránya, eredményessége és fogyatékossága úgy, ahogyan előttünk áll. Az 1950 1960-as évektől egy-egy összegző vagy monografikus néprajzi mű bevezetőjében vagy népköltészeti gyűjtemény kísérőtanulmányában szinte kötelezően megtaláljuk a kutatástörténeti áttekintést. Maga a gyakorlat jóval régibb. Már Erdélyi János ismertette közmondásgyűjteményéhez írott tanulmányában a gyűjtés történetét (1851). Ipolyi Arnold a Magyar Mythologia elején terjedelmes részt szentelt a kútfők ismertetése során mitológiakutató elődeinek (1854). Az első nagyobb lélegzetű kutatástörténeti összegzést az ezredéves ünnepségek idején Sebestyén Gyula írta a Beöthy Zsolt-féle képes magyar irodalomtörténetbe a magyar népköltési gyűjtés múltjáról (1896). Az említett három mű nemcsak idézett vonatkozásai miatt érdemli meg figyelmünket. Mindhárom egyaránt szólt a művelődő nagyközönséghez és a tudományos közvéleményhez, és állást foglalt a néphagyomány kérdésében. Erdélyi a nyelv és a folklór gazdagságának egy dokumentumát tette az asztalra; Ipolyi a magyar művelődéstörténet elveszettnek vélt darabját rekonstruálta a maga elképzelése szerint; Sebestyén Gyula pedig az ünnephez méltóan kívánta bemutatni, hogy a viszonylag fiatal tudományszaknak már története is van. Három 1

I. fejezet Bevezetés kiemelt példa egy nemzedékeket visszatérően foglalkoztató kérdéskörből: milyen a népi kultúra és a nemzeti műveltség viszonya? A saját népi kultúra a XVIII. század második felében szinte a modern európai nemzet megszületésével egyidejűleg bekerült annak jelképei közé. A kor embere addig ismeretlen bűvös mélységeket vélt benne fölfedezni, történetieket és művészieket egyaránt. Később sokat változott a kép, hol elhomályosult, hol kifényesedett. Földrészünk egymástól távoli tájain is mást és mást mutatott. Azoknál a nemzeteknél, amelyek nagy múltú írásbeliséget és régi, folytonos államiságot mondhattak magukénak, hamarosan háttérbe került, a néphagyomány felmutatását nem érezték különösképpen szükségesnek. Ott viszont, ahol az írott múlt töredékesen maradt fenn vagy hiányzott, egyre magasabb talapzatra emelték, dicsérve a hivatásos kultúra avatott alkotásaival vetekedő gazdagságát. Tőlünk nyugatra, a német nyelvterületnek alapvető vonása a nyelvi, műveltségi, mentalitásbeli regionalizmus, s ezek mellett jól megfér a néphagyomány kiegészítő színe. Nem a legfontosabb, de számon tartott eleme akár egy osztrák tartomány, akár egy svájci német kanton helyi kultúrájának. A parasztok és a polgárok tradícióit pedig nem választja el éles határvonal. Egészen más a helyzet például szlovák és román szomszédainknál, akiknél a paraszti műveltség a legszentebb nemzeti kincsek közé tartozik, és úgy tekintenek rá, mint a múlt legelevenebb tanújára. A magyarok mindkét típustól eltérnek. A reformkorban nálunk is bekerült az elsősorban parasztit jelentő néphagyomány a nemzeti szimbólumok sorába. Nem volt erős polgárságunk, következésképp anyanyelvi polgári kultúránk sem, ami a folklór értékét emelte, ám volt a parasztitól jórészt eltérő hagyományt ápoló nemességünk, sőt e nemesség legjobbjai vállalták a polgárosulás képviseletét is. Egyre inkább megismerhetővé vált a múlt, közben lassan nőtt és kezdett kulturálisan önmagára találni a városi lakosság is, de még a XX. század elején sem elsősorban a parasztságból gyarapodott a polgárság. Az életformát változtató parasztok többnyire visszahúzó nyűgnek érezték hagyományaikat. Csakhogy akadtak értelmiségiek, tudósok, művészek, akik nem felejtve a XIX. századi eszmét, a népi kultúra folytonossága és megújító hatása mellett érveltek. Ennyi feszültség, szembefordulás hozta, hogy nálunk visszatérően szenvedélyes vita tárgya volt és lehet a folklór értéke és helye a nemzeti kultúrában. Az elmúlt kétszáz esztendőben a rajongástól a kételyen át a határozott elutasításig sokfajta állásfoglalás született. A magyar kultúrának szinte alig van igazán jelentős alakja, aki ne nyilvánított volna véleményt ebben a kérdésben. Ez a könyv nem a vitákhoz kíván kapcsolódni, hanem a szaktudomány történetét bemutatva szeretne ablakot tárni egy irányba, hiszen művelődésünk múltja és jelenlegi képe a néprajz történetének pontosabb ismerete nélkül nemcsak elképzelhetetlen, de teljesen meg sem érthető. Jelenleg azonban a tudománytörténet a magyar néprajznak mostohagyermeke. Nem arról van szó, hogy ne folyna, sőt az utóbbi esztendőkben ne élénkült volna meg az előző korszakok kutatási eredményeinek számbavétele. A rendszeres történeti tanulmányozást hiányolom, pontosabban: nem tartom elegendőnek a tudományszak mindenkor szükséges továbblépése alapjául. Pedig mind a szűkebb szakterületnek, mind más társadalomtudományoknak javára válna, ha a magyar néprajz átfogó tudománytörténetét többször megírnák. Hangsúlyozom, hogy többször, mert ez lehet a legjobb orvosság a hiányokra. Ez egészíthetné ki leginkább az óhatatlanul eltérő és egymásnak ellentmondó nézőpontokat. Hiszen talán egyetlen más területen sem áll fenn oly mértékben a gondolati egyoldalúság szándék nélküli megvalósulásának vagy tudatos vállalásának veszélye, mint éppen a tudománytörténeti tanulmányokban. Például Ortutay Gyula és Tálasi István, a néprajzkutatók nemzedékeit nevelő egyetemi tanárok majdnem azonos eszmekörön belül, nem nagy időkülönbséggel, menynyire eltérően jelölték ki a magyar néprajzi tudománytörténet fontos pontjait: más személyekre és más művekre tették a hangsúlyt. Egy harmadik, teljes ívű összegzés, az első önálló könyv formában megjelent magyar néprajztörténet, a magyar származású amerikai Michael Sozan (1938 1987) angol nyelvű munkája mindkettőjüktől különböző szempontrendszerrel, a kortárs amerikai antropológia oldaláról közelítette meg tárgyát. A magyar néprajztörténet több mint kétszáz esztendőre terjedő, hatalmas, bonyolult anyagát rendszerezni és értelmezni, egyenlő mélységben és mértékben számba venni különösen nehéz feladat. E sorok írójának is szembe kell néznie a kellő előmunkálatok hiányával, azzal, hogy nem válaszolhat meg minden kérdést olyan kielégítően, ahogyan tárgya megkívánná és maga is szeretné. Ellenben bízik abban, hogy történetírás egymást követő lépcsőfokán járva, magyar nyelven először könyv alakban mégis többet elmondhat, mint az előtte járók, és segít továbbjutni, megkönnyíteni a nyomába lépők dolgát. Egy sajátos tárgyú és módszerű tudományról van szó, amely a maga szerény lehetőségei szerint hozzájárult mai szellemi arculatunk kialakulásához. 2. A magyar néprajztudomány-történetírás története Bár az alapok idejében megteremtődtek, mégis kevés a teljes történetet vagy a hosszabb szakaszokat önállóan áttekintő tanulmány. A kiemelkedő folklorista, Katona Lajos a századfordulón már akkor írt a mese- és mitológiakutatásokról kritikai összegzéseket, amikor többek közt az ő munkásságának is köszönhetően a 2

I. fejezet Bevezetés tudományszak éppen elnyerte önállóságát, azaz külön múltja még alig volt. Katona nem is tudománytörténetnek szánta tanulmányait, hanem kutatási programok kialakításához akarta áttekinteni az előzményeket. Igényessége magyarázza, hogy azok végül meghaladták az egyszerű kutatástörténet fokát, nemcsak az eredményeket vették számba, hanem a gondolati ösztönzőket is. Katona nyomán mégsem bontakozott ki folyamatos tudománytörténeti vizsgálódás, az uralkodó empirikus szemlélet erre még visszatérünk nem tartott rá igényt; bár a tudománytörténeti kritika nem tűnt el teljesen. Például Kriza János születésének centenáriuma után kisebb vita keletkezett értékes népköltési gyűjteménye, a Vadrózsák szöveggondozásának elveiről. Király György szigorúan bírálta az ősköltészeti kutatásokat, rámutatva azok történeti gyökereire is. Tolnai Vilmos Ipolyi Arnold születésének századik évfordulójára jelentetett meg a Magyar Mythologia ügyében perújrafelvevő tanulmányt, hogy csak néhány esetet említsünk. Összegző visszatekintésre azonban senki sem vállalkozott. Hiányzik a tudománytörténet A magyarság néprajzából is. Különös ellentmondás, hogy az első és mindeddig egyetlen magyar néprajzi kézikönyv érzékeny hiányosságát az ugyancsak a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda hungarológiai sorozatában megjelent mű, a Magyar föld magyar faj Bartucz Lajos által írt embertani kötete legalábbis részben pótolta (1938). Sőt, a szerző rövidített formában már két évvel korábban közzétette tudománytörténeti összefoglalóját. A fizikai antropológus Bartucz ekkor közel állt a néprajzhoz. 1935-től a budapesti Néprajzi Múzeumot igazgatta, és egy ideig úgy látszott, hogy személyében ismét talán végérvényesen összeforr az embertan és az etnográfia. Tudománytörténeti dolgozatai mégis az ellenkezőjét dokumentálják. Bartucz sokoldalúan mutatja be a XIX. század első felére több szálból összefonódó hungarológiát, a statisztikai, orvosi, orvoshelyrajzi, országleíró, végül az etnográfiai irodalom kezdeményezéseit. Az általuk föltett kérdés így hangzott: milyen a magyar ember? Csakhogy ezek a tudományok utóbb nem maradtak együtt, és a külön ágakra szakadásban elveszett az eredeti kérdés is. A saját szűkebb szakterületének múltját követő Bartucz pedig kénytelen volt a néprajzi tudománytörténet fonalát kiengedni a kezéből, hiszen a néprajz és a fizikai antropológia (embertan) Magyarországon a XIX. század második felétől más utakon járt, noha akadtak közös művelőik (például Jankó János, Semayer Vilibáld). Bartucz Lajos kitűnően eligazodott a kezdetek gondolati szövevényében, de már nem észlelte a későbbi ellentmondást, hogy az eltérő célok miatt az embertan és a kultúrtörténeti irányba fejlődő magyar néprajz eredményei nem illeszthetők össze szervesen, jóllehet születésük összekapcsolta őket. E kevés előzmény vázolása után három olyan általános tanulságokat kínáló tudománytörténeti elképzelést érdemes közelebbről számba venni, amely teljes hosszmetszetben és kellő szélességre törekedve tekinti át a magyar néprajz történetét. Időrendben az első Ortutay Gyula Magyar népismeret (1937) című esszéje. Ennek tudománytörténeti fejezeteihez utóbb több más, önálló cikk és tanulmány kapcsolódott. Sajnálatos, hogy szerzőjük sosem próbálta meg mondanivalójukat magasabb fokon összegezve újrafogalmazni, hanem kötetekbe gyűjtve adta ki őket (először: Írók, népek, századok, 1960). Mégis kétségtelen, hogy ezek az összességükben egyenetlen írások (találunk köztük jegyzetelt tanulmányt, napilapba írt cikket, rádióelőadást) határozott tudománytörténeti fölfogást tükröznek. Időrendben a második Tálasi István tanulmánya, a Néprajzi életünk kibontakozása (1948), nagyon tömör írás. Végül a harmadik mű Michael Sozan amerikai antropológus kötete: The History of Hungarian Ethnography. (1977) Ortutay nézeteit két döntő élmény formálta: az, hogy folklórtanulmányokat folytatott, és az, hogy a falukutatás oldaláról közelített a kérdéshez. A Magyar népismeret első változata kifejezetten falukutatói célok közlésére készült. A néprajzban a társadalmi érzékenység szükségességét hirdette meg, ezért idézte föl az európai szellemiség nemcsak néprajzi szélesebb értelemben vett népismereti érdeklődéséből azokat az áramlatokat (a primitívség iránti rajongás a felvilágosodásban, a természetkultusz, a pietista filantropizmus, majd az evolucionista etnológiai iskolák egészen az ellenkező végletig, a funkcionalista etnológiáig), amelyekben eszmei ősökre lelt. Bár magyar viszonylatban a parasztszemlélet változásaira, a racionális tényföltáró és az álmodozóidealizáló nézetek váltakozására figyelt, mégis sikerült megtalálnia a példaadó nemzetközi eszmeáramlatok hazai párhuzamait. A kezdetet nála a felvilágosult Tessedik Sámuel és Berzeviczy Gergely jelenti. Munkásságuk idézésével rámutathatott, mennyire hiányzik a magyar néprajzból a társadalmi nézőpont, sőt integrálhatta az eltérő eszmei gyökerű népköltészeti kutatásokat is. Az utóbbira, egyben módszerére rávilágít a Horváth János irodalmi népiességről szóló könyvével való összehasonlítás, melyből egyébként sokat tanult. Míg azonban Horváth a népiességet az eredeti forráshoz közelebb állóan elsősorban kulturális érdeklődésként szemlélte, Ortutay első tanulmányaiban szinte ugyanannak az adatsornak a parasztok társadalmi felemelkedése irányába mutató mozzanatait emelte ki. Tálasi tanulmányának részint a filológusi beállítottság, részint az etnográfusi szemlélet miatt szűkebb az eszmetörténeti háttere, ami ezúttal azt jelenti, hogy sokkal inkább szaktudományi igényű. Az a kettősség némileg más értelmezésben, amit Ortutay a parasztszemléletben észlelt, társadalmias és kulturális látásmódként jelenik meg. Az elsőn a racionalista-pietista országismeretet (nála a néptudomány alfája Bél 3

I. fejezet Bevezetés Mátyás munkássága), majd a leíró, természettudománnyal beoltott, végül történeti szemlélettel kiépülő etnográfiát, a másodikon a herderi ihletettségű, művészeti érdeklődésű folklorisztikát érti. Ortutayval szemben inkább Bartucz nyomdokain halad, s szinte ugyanoda, a tudományszakok szétválásához jut, mint ő, csak másik úton. Azaz a XIX. század eleji hungarológiából az etnográfiát, és nem az embertant követi. Tálasira hatott az ókortudós Marót Károly időközben megjelent a fizikai antropológia, a kraniológia, a társadalomtudományok befolyását szemléző tudománytörténeti kritikájának (1938) több szempontja: az őstörténeti érdeklődés központi szerepének fölismerését, a német nyelvű tudomány alapvető átsugárzásának hangsúlyozását, s talán leginkább az etnológiai tájékozódás értékelését erősítette benne; noha Marót Tálasival szemben alapjában ahistorikus beállítottságú volt, bírálta A magyarság néprajzát, amit Tálasi megkerült, és nálánál jóval több érzékenységet mutatott a folklorisztika iránt. Tálasi társadalmias jelzője mind Ortutay fölfogásához, mind mai általános szóhasználatunkhoz képest eltérő, ezért valamelyest megtévesztő jelentésű. Ezt jól szemlélteti, hogy kiket, olykor mely eseményeket tart fontosnak a magyar tudománytörténetben. Bél Mátyás után Szeder Fábián palóc dolgozata következik, majd Csaplovics János állításainak vitája, ezután Hunfalvy Pál néptörténete, a Néprajzi Társaság megalakulása, Herman Ottó etnográfiai munkássága, A magyarság néprajza megjelenése, Györffy István életműve, Solymossy Sándor és Marót Károly etnológiai érdekeltséget mutató tanulmányai zárják a sort. Ortutayval szemben nem tulajdonít különösebb jelentőséget Tessediknek és Berzeviczynek, nem részletezi Erdélyi János és a Kisfaludy Társaság tevékenységét, nem elemzi Katona Lajos elméleti munkásságát. Úgy látszik, a társadalmias látásmód az etnológiai és elméleti érdeklődést jelzi, de korántsem következetesen, mert Hunfalvy munkásságát zsákutcának tartja, a néprajz alapozásában nagy érdemeket szerző Jankó Jánost nem méltatja igazán, ellenben a sem nem elméleti, sem nem etnológiai érdeklődésű Györffyt ebbe a vonulatba sorolja. Ortutay Marót 1938-ban megjelent tanulmányát a Magyar népismeret írásakor még nem ismerhette, Solymossy etnológiai tájékozódásáról pedig annak ellenére, hogy tanítványa volt nyilván azért nem vett tudomást, mert a kultúrtörténeti irány helyett a funkcionalizmusra tekintett. A különbség kettőjük között abban is kifejeződik, hogy Tálasi a parasztság és a népi kultúra iránti társadalmi-politikai figyelemnek korántsem tulajdonított akkora jelentőséget, mint Ortutay. Végül írásaik megfogalmazásakor egyikükben sem tudatosult, hogy minden általuk követett tudománytörténeti vonulat dacára a különböző értelmezéseknek végső soron ugyanabba a kultúrtörténeti néprajzba torkollik, és nem az antropológia irányába mutat. Megkockáztatható az a kijelentés, hogy ha később részletesebben kidolgozták volna egyébként teljes gondolati ívű koncepciójukat, több ponton módosul véleményük. Különösen Ortutayra gondolunk, aki már a Magyar népismeret kiadása után két évvel, a magyar népköltési gyűjtemények történetéről értekezve, részben elfordult korábbi, összetett látásmódjától. Igaz, hogy ezúttal előző tárgyához képest egy részletkérdéssel foglalkozott, értelmezése mégis kevésbé társadalomtörténeti szempontú. Talán túlzás engedményről beszélni, bár módszertani igényeihez képest ez is fölmerülhet. Inkább az történt, hogy a társadalmi reformerek programja helyett a magyar néprajztörténet egyik valóságos fő vonására, a folklórgyűjtéssel szorosan összefonódó, a nem sokkal korábban általa még jórészt elutasított romantikus késztetésekre terelődött a figyelme. Nem a mindig is kárhoztatott délibábos romanticizmusról van szó, hanem arról, hogy a folklorista pontosabban látja: a népköltészet összegyűjtését nem azok kezdeményezték, akik a parasztság társadalmi egyenrangúsításáranevelésére törekedtek, hanem azok, akik műveltségét akarták megőrizni. Az, hogy a felfogásbeli különbségek inkább egymást kiegészítő nézetek eltérései, mint gyökeresen más fogantatású elképzelések, Michael Sozan könyvével szembesítve tűnik elő igazán. Sozan álláspontja egyértelmű: szakterülete számára készít esettanulmányt a national ethnography -ról, nevezetesen a magyar néprajz történetéről. A kívülállás előnnyel jár, hiszen a szerzőt nem zavarja sorozatnyi örökölt szempont, belső eredetű meggyőződés, de hátránya is van, számos, a belső szemlélők előtt nyilvánvaló összefüggés rejtve marad előtte. Hofer Tamás alapos bírálata (Ethn., 1980, 121 123) rámutatott a buktatókra, melyeket a szerző nem mind tudott elkerülni. Sozan egy különben megbocsátható előítélettel indul: az angolszász antropológia jobb, célravezetőbb módszereket birtokol, mint a saját néppel foglalkozó európai néprajz, mert többet tud elmondani az emberről. Azért megbocsátható, mert a fiatal antropológus maga sem tudta igazolni ezt a tételt. Nem is tudhatta, hiszen könyvének épp az az egyik fő tanulsága, hogy a kultúrtörténeti érdeklődésű európai néprajz és az emberi viselkedés-szokásvilág általános törvényeit kutató antropológia gondolati kiindulópontja eltér. Művelésük más vállalkozást jelent, más célokkal és módszerekkel jár. Az összehasonlítás, amit végül maga Sozan nem végzett el, nem az előfeltevések, hanem a gondos mérlegelések dolga. A tárgy, a magyar néprajz megkívánta a sajátos szempontjaiba való belehelyezkedést, ami ugyan nem zavarta a szerzőt abban, hogy ne az antropológia irányába mutató jelenségeknek tulajdonítson nagyobb jelentőséget a fejlődésrajzban, de mértéket szabott véleményének. Az egyensúly egy nézőpontváltással csak a könyv végén billent föl. Mintha Sozan hirtelen rádöbbent volna antropológus elkötelezettségére, melyet addig elhanyagolt, szükségtelenül durván elhatárolta magát tárgyától, a nemzeti etnográfiától, szinte teljesen kétségbe vonta annak céljait és eredményeit. 4

I. fejezet Bevezetés A türelmetlen állásfoglalásból az még elfogadható, amint a kívülálló számon kéri a magyar néprajzon, hogy szerinte a biztató lehetőségek ellenére sem fejlődött antropológiai irányban, azonban mindenképpen fogyatékossága ennek az úttörő műnek, hogy nem veszi észre: a kontinensnek abban a régiójában, ahol Magyarország is található, az általános társadalomtörténet bonyolult áttételeiből következően, ez az irány rendhagyó lenne. Célokat, alapvető kérdéseket, fogalomrendszert kellett volna fölcserélni, hiszen az eltérő tudománytörténeti örökség miatt az antropológiával alig történt érintkezés. Az etnikum származásának tényeivel és a saját kulturális emlékekkel foglalkozó néprajztól nem várható, hogy általános társadalomtörténeti törvényszerűségek fölismeréséhez szállítson anyagot. A tudománytörténeti fejlemények mégsem ilyen egyértelműek, noha a fő tendencia nem tagadható. Mivel később láttak napvilágot, könyve írásakor Sozan csupán kisebb részét olvashatta Zsigmond Gábor tanulmányainak, pedig ezek azzal a szerzőjüktől társadalomnéprajznak nevezett múlttal foglalkoznak, amely az általa hiányolt irányt reprezentálják. Zsigmond nem fejezte be ezt a tanulmánysorozatot. A XIX. század elejétől az első világháború előtti évekig jutott el, anélkül hogy a végkövetkeztetéseket levonta vagy sejttette volna: vajon a későbbi időszakokban van-e, vagy ha nincs, miért nincs folytatása az elemzett folyamatnak? Ám a kronológia megkívánta sorrendben olvasva ezeket a tanulmányokat, kitűnik, hogy az évszázadnyi időben szétszóródott jelenségek közt közvetlen kapcsolódás kevés akad. Rendszerint nemcsak a maguk korában elszigeteltek, hanem egymásutániságukban is, a néprajzi gondolkodásban nem jutnak központi szerephez, ami számunkra ismét arról vall, hogy különösebb esély nem volt egy lényegesen más irány megvalósulására. Akár Ortutay, Tessedik és Berzeviczy esetében, Zsigmond sem találja a szerves folytatás állomásait. Csakhogy míg Ortutaynál az említett módon mindenekelőtt a kortárs kutatásnak szóló ösztönző példa szerepét tölti be ez a páros, Zsigmond egy meg-megszakadó, többször csak általa elképzelt (például Beöthy Leó Lánczy Gyula Somló Bódog), a valóságban sosem létezett szellemi láncolat elejére helyezi őket. (A félreértés elkerülése végett meg kell jegyezni, hogy mindezek a körülmények nem teszik kérdésessé a tudományos teljesítmények és kezdeményezések önmagukban való értékét, ezért áttekintésünkből sem maradhatnak ki.) 3. Központi kérdések 1. Saját néprajz antropológia Michael Sozan könyve kapcsán szó esett a saját népi kultúrát kutató néprajz és az antropológia gondolati eredetének eltéréséről. Míg ő fontosnak tartotta az antropológia felé mutató jelenségeket, a mi munkánk mindenekelőtt arra igyekszik figyelni, hogyan felelt meg a magyar néprajztudomány eddigi központi céljának, a magyar népi műveltség feltárása és elemzése feladatának. Ez a feladat természetesen nem zárja ki a másik irány lehetőségeinek és ösztönzéseinek számbavételét, sőt a párhuzam és összehasonlítás, nem kevésbé a teljesség követelménye határozottan meg is kívánja azt, hiszen a tudománytörténet nem utólagos számonkérés, hanem a jelen előzményeinek föltárása. 2. Történeti érdeklődés jelenkutatás A saját népi műveltség vizsgálatát a magyar néprajz történetének két évszázadán át elsősorban a történeti sőt, jó ideig az őstörténeti érdeklődés kormányozta, még akkor is, amikor a szemlélet egészen vagy majdnem teljesen történetietlen volt (a romantikus vagy a romantikus eredetű historizálás idején). Noha túlnyomórészt a kortárs állapotokat tanulmányozták, a múltban mégsem beszélhetünk a szó valóságos értelmében jelenkutatásról, mert a cél a korábbi állapotok rekonstruálása volt, és nem a korabeli valóság megismerése. Az utóbbi értelemben csak néhány évtizede változott a helyzet. 3. Kultúravizsgálat társadalomkutatás A saját népi műveltség vizsgálatát mindenekelőtt kultúrtörténetként fogták föl a magyar néprajz művelői. Hosszú ideig ezért maradt ki foglalatából a társadalom iránti érdeklődés. A társadalom intézményeit és csoportjait később is elsősorban mint kultúrahordozókat kezdték vizsgálni. Önálló kutatásuk a közelmúltban részben az antropológiai szempontok átsugárzásával kötődik össze. 4. Hungarológia és kis Európa -elv A saját néprajz kutatása értelemszerűen beletartozik a magyarsággal foglalkozó hungarológiai tudományok sorába, de csak akkor jelent etnocentrizmust (nálunk értelemszerűen hungarocentrizmust), ha nem egyensúlyozza ki a környezetünkben élő más népek és nemzetiségek együttes vizsgálata. Aligha kell hangsúlyozni, mégis megjegyzést érdemel, hogy az etnocentrizmus nemcsak a magyar tudományt, hanem földrészünk minden nemzeti alapú néprajzát jellemezte vagy jellemzi ma is. Ennek tudatában még nagyobb a 5

I. fejezet Bevezetés jelentősége annak a ténynek, hogy kezdettől jelen volt a magyar tudományban az a többé-kevésbé tudatos kutatási szempont, mely az 1918 előtti Magyarországot kis Európának, azaz nyelvi, nemzetiségi, vallási, kulturális összetettsége okán a földrész egészére érvényes elemzések műhelyének tekinti. A fölsorolt kérdéskörök nem mindig egyformán elevenek a magyar néprajz tudománytörténetében. Igen különböző okokból hol erősebben, hol gyengébben jelentkeznek a köréjük fonódó gondolatok, olykor szinte eltűnnek, és ismételt fölbukkanásuk után kapcsolódnak előzményeikhez, ezáltal sorozatnyi nehézséget támasztva a folyamatos vizsgálattal szemben. A legnagyobb kutatási problémát éppen a gondolatok folytonosságának megszakítottsága jelenti, az, hogy a magyar néprajzban nem elemezhető ki mindenkor és ha igen, akkor sokszor alig kitapintható a bölcseleti megalapozottság. Nem magyar sajátosság ez sem. Európa más égtájain a saját népi műveltséget vizsgáló tudományok története hasonló a magyarhoz abból a szempontból, hogy elsősorban empirikus megközelítésűek, ezért az elméleti igény, különösen az átfogó elméletre szóló, gyakran visszaszorul bennük. A magyar néprajz legújabb kori történetében, az 1930-as évek végétől ismétlődően észlelték ezt az egyoldalúságot és sürgették megszüntetését: Ortutay Gyula, Marót Károly, Vajkai Aurél, Gunda Béla, Tálasi István hangoztatták, hogy a magyar néprajznak folyamatosan ható, meghatározó elméletre és módszerre van szüksége. Tálasi idézett tudománytörténeti összefoglalása címével is állást foglalt (Néprajzi életünk kibontakozása). A megírás időpontjáig (1948) fejlődésrajzot is adott, ami a cím szerinti értelmezésben sem végső kiteljesedés, már csak azért sem, mert a tanulmányt záró kutatási és kutatói szemle azt sugallta, hogy a tudomány fája eztán fog igazán gazdagon teremni. Az 1950 1960-as években is találkozunk az elméleti munka szorgalmazását javasló cikkekkel és tanulmányokkal, sőt kétségtelen, hogy ezekben az évtizedekben a korábbihoz képest élénkülés volt tapasztalható. Van azonban a kérdésnek még egy idetartozó oldala, amire jól érzékelhetően világít rá Giuseppe Cocchiara az európai folklorisztika történetéről készített könyvének magyar kiadása (1962, az eredeti megjelenés éve: 1954). Cocchiara műve tipikusan magán viseli a tudománytörténetek szubjektivitásának vonásait. Ennek mibenléte most nem tartozik tárgyunkhoz, a fontos az, hogy Cocchiara a néprajzi gondolkodás fejlődését az európai gondolkodás történetéből vezeti le, ám az olvasó az orosz, illetve szovjet kivételével kelet- és kelet-közép-európai vonatkozást alig, magyar utalást pedig egyáltalán nem talál ebben a könyvben. Ortutay, e hiányt pótlandó, kísérőtanulmányt mellékelt a magyar kiadáshoz, mely azonban megelégedett a bölcseleti ösztönzések egyszerű jelzésével, gerincét eseménysor képezi, és így sokkal inkább kutatástörténetnek, nem pedig tudománytörténetnek sikeredett. Ortutaynak csupán részigazsága van, amikor a Cocchiara magyarokról elfeledkező művét más, hasonló, a magyar folklorisztika eredményeiről tudomást nem vevő kötetek és tanulmányok sorába állítja. Nemcsak a magyar tudományos-kulturális külföldi propaganda elégtelenségében és Cocchiara kétségtelen egyoldalúságaiban kellett volna az okot keresnie, hanem a magyar néprajz (és más, Cocchiara által ugyancsak mellőzött nemzeti alapú néprajztudományok) általános tulajdonságaiban. Cocchiara szempontjai többnyire azért nem érintkeznek a mellőzöttekkel, mert azok új felismerésekkel nem gazdagították az európai folklorisztikát. Ortutay tanulmányából így is kiderül, hogy Bartók Béla és Kodály Zoltán fellépéséig a magyar folklorisztikáról nem igazán vett tudomást a nemzetközi tudomány. A folyamatok megszakítottsága más vonatkozásban is fölmerül. A magyar néprajz a társadalomtudományok munkamegosztása fő vonalainak kialakulása előtt több más, később szintén önálló tudományszakkal fonódott össze: földrajz, történettudomány, embertan, statisztika, közgazdaságtan, nyelvészet, irodalomtudomány. Minthogy ezek közül majd mindegyik alkotóeleme a modern antropológiának, Sozan megkísérelte kapcsolódásukat és ösztönzéseiket az önálló diszciplínává válás után is figyelembe venni, a korszakokra tagolás miatt azonban kénytelen volt folyamatos követelésükről és számbavételükről lemondani. Más eljárás részünkről sem képzelhető el. Ám így a mi szempontrendszerünk két objektív, formai akadályba ütközik. Minthogy a hazai néprajz alapjai akkor alakultak ki, amikor a magyar szellemi életben a nyelv és a kultúra kérdései kerültek a középpontba, a rendkívül sok érintkezési pont figyelembevétele beláthatatlanul szétfeszítené a rendelkezésre álló keretet. A második akadály, hogy hiányzik egy általános magyar tudománytörténet, nehezíti a magyar néprajz mindenkori helyének kijelölését a társadalomtudományok körében. Ténylegesen csak addig lehet folytonosan más szakokra figyelni, amíg összetartoznak a néprajzzal, az interdiszciplináris érintkezések jelzésére pedig leginkább akkor nyílik alkalom, ha a néprajz más tudományokból (például földrajz, irodalomtudomány) érkezett művelői eredeti szakuk elképzeléseit és módszereit magukkal hozták. A fizikai antropológia kapcsolódására Bartucz Lajos példájával fentebb utaltunk. Sozannak talán ez okozta a legtöbb gondot, hiszen antropológusként természetesnek tűnt számára, hogy az embertan összetartozik a néprajzzal, pedig annak a típusnak, amelyben a magyar néprajzot találjuk, az embertan sosem volt szerves része. Nem cáfolja ezt az állítást, hogy az újabb magyar néprajzi településmonográfiák egyikében-másikában olvashatók embertani fejezetek. Az adott szerkezetben ezek éppúgy csupán kiegészítő jellegűek, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt voltak. (Az eddigi magyarországi vizsgálatokban egy lakossági csoport embertani mutatói és kulturális- 6

I. fejezet Bevezetés társadalmi jellemzői között lényeges összefüggést még nem sikerült felfedezni.) Épp ezért az embertannal hasonlóan nem foglalkozunk, mint például a hősepika nyomait követő irodalom- és nyelvtörténettel. Némelykor teszünk csupán kivételt, mert bizonyos fejleményeket egyébként nem tudnánk kielégítően megmagyarázni. Legtöbbször az antropológia felé mutató XIX. századi tudománytörténeti tények állítanak dilemma elé. Ha a saját néprajzot vizsgáló tudomány szempontjait vesszük alapul, ezek határeseteknek minősülnek, szigorúbb értelmezésben akár elutasíthatók volnának. Tipikus példa Tessedik Sámuel és Berzeviczy Gergely, akiket mint már szó esett róla Ortutay szinte didaktikus céllal fedezett föl. Nem hatottak a magyar néprajzi gondolkodás kialakulására, sőt haláluk után több mint egy évszázadig nem is voltak jelen benne, mégis Ortutay elképzelésébe beépülve ma már részei egy tudománytörténeti hagyománynak, tehát foglalkoznunk kell velük. Még inkább meggondolkodtató az a Pulszky Ágosttal és Beöthy Leóval kezdődő etnológusi vonulat, melyet Zsigmond Gábor szélesen értelmezett tudománytörténeti érdeklődése emelt ki a feledésből. Ezek a szerzők írtak néhány etnológiai vagy annak is minősíthető munkát, melyek viszont mind megjelenésük idején, mind később elszigeteltek Somló Bódog művének kivételével jószerivel visszhangtalanok maradtak. Végül hadd álljon itt egy teljesen negatív példa. Fréderic Le Play neves francia közgazdász és szociológus 1846- ban Magyarországon járván leírta (majd pár év múlva Horváth Mihály kiegészítéseivel kiadta) Hatvan (Heves megye) mezővárost jelölve színhelyül, de valójában egy ma már pontosan nem azonosítható település jobbágyainak életmódját, gazdasági és kulturális állapotát, amit a XIX. században az egymástól távol eső jelenségek sorában nemhogy előzménynek, hanem teljes mértékben néprajzi leírásnak minősíthetünk. A maga számszerű adataival és leltáraival azonban annyira társtalan jelenség, hogy Zsigmond sem illesztette bele koncepciójába, s magam sem tudom valamely folyamatban megtalálni a helyét, mivel ilyen folyamat véleményem szerint nincs is a magyar néprajzi tudománytörténetben. Valójában Le Play-t csak Fél Edit és Hofer Tamás átányi monográfiája mondhatja szellemi ősének. A megszakítottságok miatt általános fejlődési keretben a néprajz folytonosságát csak ismétlődő nézőpontváltásokkal lehet bemutatni, s ennek során eredeti szándékunkkal ellentétben kutatástörténeti részletek és mozzanatok is előkerülnek. Elöljáróban az elhatárolás mellett ezért kellett hangsúlyozni a tudománytörténet és a kutatástörténet szoros összefüggését. Számos példa bizonyítja, hogy a kutatások eredményei sokféleképpen befolyásolhatják az eszmei tájékozódást. Katona Lajos ifjúkori természetmitológiai tanulmányának kudarca nagyban hozzájárult későbbi kritikai álláspontjának kialakulásához. A Györffy István nomadizmuselméletéből adódó tévedések erőteljesen a történeti kutatások felé tolták az igazolni, cáfolni vagy tovább kutatni akaró következő nemzedék érdeklődését. Amiként a magyar néprajz története nem kutatási eredmények leltára, ugyanúgy nem azonos az intézmények (múzeumok, tanszékek, intézetek, Néprajzi Társaság) történetével sem, jóllehet ezek is befolyásolták alakulását, és szerepükről a maguk helyén nem fogunk elfeledkezni. A tudománytörténet ugyancsak nem a kiváló vagy a kevésbé jeles kutatók életművének füzére, hanem több és kevesebb is annál, az általuk képviselt eszmék megvalósulását próbálja követni. A személyek fölsorolása helyett tevékenységük azon mozzanataira fordítunk figyelmet, amelyek kezdeményező értékűek voltak, eredetien formálták a néprajzi gondolkodást, tevőlegesen alapozták meg a mai állapotokat. Sajátos, hogy a régebbi korszakok tárgyalásánál sokkal inkább alkalom nyílik kutatói arcélek fölvillantására, mint később. Különösen az 1930-as évektől a nagy egyéniségek hatása csökken, a tudományos ösztönzések egyre több személytől származva, megoszlanak. Nagy csábítása a néprajzi tudománytörténetnek, hogy foglalkozzon a kutatási eredményekre több mint százötven éve szinte folytonosan ráépülő művelődéseszményekkel és közművelődési programokkal. A magyar szellemi élet újkori történetének egyik jellemző vonása annak a romantikus eredetű gondolatnak az ismétlődő fölbukkanása, hogy a néphagyomány frissítő hatására megújul a nemzeti kultúra. Kutatási ösztönzése tagadhatatlan. Hadd álljon itt egy kevésbé tudatosult, közeli példa. A néptánckutatás nagyobb részben a népi együttesek műsorgyarapító igényét kielégíteni igyekvő gyűjtők anyagfölhalmozó lendületének köszönheti, hogy csekély előzmény után a folklorisztika jelentős ágai közé emelkedhetett. Fontosságuk ellenére két okból mégsem foglalkozunk részletesen egyetlen művelődéseszménnyel sem. Egyrészt azért, mert ez jellegzetesen tudományközi kérdés, és önálló témaként művelődéstörténeti földolgozásra érdemes, másrészt, mert a néprajz egyik ága is tanulmányozza gyakorlati következményeit, ez a folklorizmuskutatás. Áttekintésünk feladata ebben a viszonylatban csupán az, hogy a tudománytörténeti hátteret megrajzolja. A közvetlenebb kapcsolódásoknak azonban az egyes történések megértése kedvéért szerepelniük kell a tudománytörténeti áttekintésben: például az irodalmi népiesség és a népköltési gyűjtés összefüggésének vagy Györffy István vélt keleti hagyományra épített művelődéseszményének, de egyáltalán nem tartozik ide például Bartók Béla és Kodály Zoltán vagy mások népzenei ihletésű zeneműveinek elemzése. 4. Korszakolás 7

I. fejezet Bevezetés A tudománytörténeti áttekintések számára két alapforma kínálkozik. Az egyik egy-egy eszme, gondolat, kérdéskör teljes fejlődésrajzát kívánja adni, de nem törekszik szinkronikusan az egész szakterület problematikáját bemutatni. Hátránya, hogy jóllehet kirajzolódik a folytonosság, kisebb-nagyobb hézagok, s a nagyobb ívű művekben az egymást követő fejezetek közt párhuzamosságok adódhatnak. Némi megszorítással ebbe a típusba sorolhatjuk Tálasi István többször idézett tanulmányát és Cocchiara könyvét. A másik forma a tudományszak teljes múltját szándékszik föltárni. Ez többet elmond a történet részleteiről, mivel a lehető legszélesebb mederben halad, ellenben hátránya, hogy a folyamatokat az elkerülhetetlenül alkalmazandó periodizációval széttördeli (Michael Sozan). Lényegében az utóbbit alkalmazzuk mi is, arra törekedve, hogy az amúgy is nehezen követhető folytonosságot a korszakhatárok ne nagyon tagolják szét. A fejezetek beosztását lehetőleg egy-egy összefüggő folyamathoz igazítjuk, akár ismétlések vagy annak árán, hogy azok a nagyobb korszakhatárokon átnyúlnak, a szereplők pedig nem mindig az időrend diktálta sorban lépnek elénk, csak hogy a fejlődésrajz egysége kevésbé csorbuljon. A fejezet elején említett átfogó magyar néprajzi tudománytörténeti munkák közül Ortutay inkább csomópontokat jelöl meg, nem korszakol. Tálasi tanulmányában az első korszak Bél Mátyástól a Kisfaludy Társaság népköltési gyűjtést fölkaroló lépéséig, a második innen az 1930-as évekig, saját nemzedékének föllépéséig terjed. Alapját a néprajzi gondolkodás céljainak mind teljesebbé válása, kiszélesedése, a kutatási szempontok gazdagodásának lépcsőfokai képezik. Sozan pedig a jelennel együtt hat nagyobb korszakot különböztet meg, nem kizárólagosan, de elsősorban külső történelmi-politikai eseményekhez köti a határokat. Tálasi periodizációja belső történéseken alapul ugyan, ám inkább kutatástörténeti, mint tudománytörténeti kötődésű. Noha az egész fejlődésmenet szempontjából nem érzem eléggé meggyőzőnek, saját összefüggésrendszerében betölti szerepét. Sozan szakaszolását ellenben vitathatónak tartom, mert megítélésem szerint a tudomány fejlődése nem igazodott szorosan az általa határkőnek választott időpontokhoz. Természetesen Világos (1849), a millenniumi év, az 1918 1919-es események és Trianon befolyásolták vagy megrázkódtatták a tudományos életet, a tanulságok levonása, az új utak keresése azonban éppúgy nem indult meg azonnal, mint ahogyan 1945 után is csak négy esztendő múltán nézett szembe a magyar néprajz a társadalmi sorsforduló következményeivel. Továbbá a politikai események rendszerint inkább siettetik tudományos változásokat, s ritkább, hogy fő okként kiváltják azokat, utóbb nélkülük is valószínűleg törvényszerűen bekövetkeznének. Miért választok munkám periodizációja alapjául tudománytörténeti és nem társadalom- vagy politikatörténeti tényeket? A magyar néprajz vezető képviselőit olykor elméletellenesség jellemezte, meggyőződésem azonban, hogy e tudományszak fejlődéstörténetét mint a néprajzi gondolkodás változását lehetséges eredménnyel, azaz az egész magyar gondolkodástörténetet gazdagítóan végigkövetni. A néprajzi gondolkodás nem mutatkozott mindig bölcseleti alapozottságúnak, de tagadhatatlan, hogy a mélyben mindig ott rejtőztek a nagy eszmei ösztönzők, ezért korszakolásom az adott lehetőségektől függően eszmetörténeti meghatározottságú. A nagy nyugat-európai nemzeteknél a népismeret általános fejlődésében közvetlenül jelentős szerepe volt a felvilágosodásnak, nálunk azonban csak áttételekkel befolyásolta a néprajz kibontakozását, amennyiben a romantika előzményeként annak bölcsőjévé vált. Nem változtat állításunkon, hogy Tessedik Sámuel és Berzeviczy Gergely a felvilágosodást képviselték, hiszen tudjuk, hogy szerepük nem éreztette hatását a következő korszakban. Példájuk csak fokozza azt a nehézséget, hogy az előzményeket szerteágazásuk és töredékességük miatt lehetetlen egységes gondolati alapon összefoglalni, nem úgy, mint a következő két nagy, egyébként igen összetett tartalmú időszakot, a romantika és a pozitivizmus korát. A romantika korának kezdete is jól szemlélteti, hogy a periodizáció határai nem lehetnek élesek. Inkább a tudományszak jövője szempontjából fontos gondolati késztetések és konkrét események csoportos jelentkezése a döntő, mint egy vitathatatlan évszám kiválasztása. 1817 a Kultsár István nevéhez fűződő első önálló népdalközlés és a nemzeti jellemtan néprajzi megközelítését meghirdető palóc pályázat éve. Nem kevésbé fontos, hogy az utóbbi következményeként 1819-ben jelent meg az első, mai ítéletünk szerint is etnográfiainak minősülő írás, Szeder Fábián dolgozata a palócokról. Csaplovics János 1822-ben már összehasonlító nemzetjellemtannal és a kis Európa nagy jövőjű elvével jelentkezik, 1823-ban pedig Kállay Ferenc közzéteszi a Magyar régiségek nyomozását olyan gondolatfölvetésekkel, amelyek a néprajz tárgyát, rendszerét és módszerét hosszú időn át befolyásolják. Végül egy reményteljes folyamat, a magyar népköltési gyűjtemények kiadása élén 1822-ben megjelenik Gaal György Jacob Grimm ihlette magyar mesekötete, igaz, német nyelven. A pozitivizmus beköszöntése ugyancsak nem egy, hanem több eseményhez és évszámhoz kötődik. A romantika kifulladásának és új, tudományos szempontok alkalmazásának a jelei 1850 után már mutatkoznak (Ipolyi Csengery-vita, Vadrózsa-pör), noha a nagy romantikus álmok (naiv eposz, mitológia) még elevenek. A hazai népismereti romantika utolsó hatalmas teljesítményének, Orbán Balázs Székelyföldről szóló hat kötetének már 8

I. fejezet Bevezetés nincs hatása (1868 1873). 1872-ben viszont létrejön, egyelőre még szerény körülmények között, a budapesti Néprajzi Múzeum közvetlen elődje, és ugyanebben az esztendőben megjelenik a Magyar Népköltési Gyűjtemény első kötete, melyet még a nagy romantikus nemzedék tesz az asztalra, maga a sorozat azonban a pozitivista folklorisztika központi kiadványa lesz évtizedeken át. Végül ehhez a csomóponthoz vonható a néptörténeti érdeklődést és a természettudományos-evolúciós etnográfiát megalapozó Hunfalvy Pál Magyarország ethnographiája című könyvének megjelenése is (1876). Az igen hosszúra nyúló pozitivista korszakot egyértelműen zárja a két nemzedék munkáját összegző kézikönyv, A magyarság néprajza első kötetének megjelenése (1933). De vajon nincs-e szükség a hat évtizedes szakasz megfelezésére? Meggondolkodtató lehet, hogy a nyolcvanas évek végétől a kilencvenes évek második feléig terjedő, majdnem egy kerek évtized alatt megjelent Herman Ottó halászati könyve, az anyagikultúra-kutatások megalapozója, Katona Lajos publikálta nagy tudományrendszerező tanulmányát, létrehívták a Néprajzi Társaságot és annak folyóiratát, az Ethnographiát, megszervezték Budapesten az önálló Néprajzi Múzeumot és fölépítették az ezredéves kiállítás néprajzi faluját. Mégsem érezzük ezeket az eseményeket korszakhatárt formálóknak, mert igaz, hogy fontos kezdeményezések és alkotások, ennek ellenére nem kezdetét, hanem nagy teljesítményeit jelölik egy igen összetett, jóval előbb megjelenő, szellemi áramlatnak, a pozitivizmusnak. Jelentőségüket, a néprajzi gondolkodásra kifejtett kutatásukat a fejezetek kialakításával igyekszünk hangsúlyozni. A magyarság néprajza kötetei elhúzódó megjelenése körül (1933 1937) még néhány tudománytörténeti változást jelző eseményt találunk. Föltétlenül említeni kell a rendszeres szakképzést biztosító első két egyetemi tanszék megalapítását (1929, 1934). A falukutató mozgalom néprajzi kapcsolatait reprezentálja egyben az egész áramlat egyik legszínvonalasabb teljesítménye, a Kemse községről szóló kötet (1936). Ugyancsak a falukutatás ihlette Ortutay tudománytörténeti áttekintése okán idézett esszétanulmányát, mely egyúttal a leghangosabban fejezte ki (1937) a fiatal nemzedék változtatni akarását a szakmai tájékozódásban. A magyarság néprajza utolsó kötetében látott napvilágot minden idők eddigi legsikeresebb, évtizedeken át újabb kiadásokban megjelenő néprajzi szakmunkája, Kodály Zoltán Magyar népzenéje, egyébiránt a történeti-összehasonlító módszer egyik legkorábbi, legkidolgozottabb megvalósulása. Eszmetörténetileg nehéz a következő korszakot meghatározni. Elevenen él benne a természettudományos tapasztalattal átitatott pozitivizmus és bár meglehetősen átalakulva a romantikus hagyomány is. Továbbá több más eszmei áramlat, tudományos iskola, egyéni elképzelés nyomával és követésével találkozunk, melyeket az előző két korszakhoz hasonlóan egységes gondolattörténeti alapra hozni úgy véljük nem lehet. Ezért a mai állapotot közvetlenül előkészítő, kezdeményezésekkel és újító kedvvel teli bő másfél évtizedet nemcsak tudományos, hanem társadalmi-politikai eszmével is minősítjük, a néprajz által már korábban áhított nemzeti tudomány rangjának elérését és birtoklását helyezve a középpontba, ami azután visszahatott a célokra és feladatokra. Az újabb korszak nyitánya semmiképpen nem vitatható: 1949 a marxizmus tudományelméleti hegemóniájának meghirdetése, az egész magyar néprajztörténet legtudatosabban meghatározott fordulópontja. Igaz, a szintén kényszerű szervezeti változásokon kívül alig találunk mellette más jelentékeny eseményt. Nem jelennek meg mintaadó módszertani művek vagy összegzések. Bár az első esztendőkben úgy látszik, mintha majdnem minden tényező megváltozna, de az évtized elmúlta után világosan felismerhető, hogy a magyar néprajz tetemes örökséget megtartott az előző korszakból, annak legjobb eredményeivel és nem egy problémájával együtt. 9

2. fejezet - II. fejezet Az előzmények A tudományok szoros együtteséből viszonylag későn, a XIX. század tízes éveiben kezdett kibontakozni egy új ágazat, melyről valószínűleg akkor még senki sem sejtette, hogy a század végére önálló társaság, folyóirat, múzeum képviseli majd, a társadalom széles rétegeiből pedig számosan verbuválódnak művelői és pártolói. A néprajz önállósulásáig azonban még hosszú út vezet. Előzményeinek tarka együtteséből fogós feladat kiválogatni azokat, amelyek egy valóságos folytonosság kezdetei. Azt a négy területet, melyet a következő rövid fejezetekben vázlatosan áttekintünk, voltaképp nem köti össze egyéb, mint a legtágabban értelmezett népismeret: földrészek, országok, népek, törzsek, emberek szokásainak, általában életének és vélt vagy valós tulajdonságainak leírása. Az utazók, rabok, geográfusok, statisztikusok, közgazdák, írók és költők egymástól függetlenül és nem az előző mondatban megjelölt cél tudatos megvalósításáért, hanem jórészt más elképzelésektől vezérelve vetették papírra élményeiket, tapasztalataikat, nem sejtvén, hogy az utókor azokat néprajzi, etnográfiai ismeretként, avagy épp daltudásukat népköltési gyűjtésként értékeli majd. Az ismeretek halmozódása nélkül azonban elképzelhetetlen lett volna, hogy egy ponton föltámadjon az emberek milyensége (abban az értelemben, ahogyan a néprajz fölfogja), illetőleg művelődésük és társadalmuk iránt a rendszeresen tanulmányozásra késztető figyelem. 1. Utazók és felfedezők A történeti hűség megköveteli, hogy elsőként azt a dominikánus szerzetest, Julianus barátot említsük, aki 1235 1236-ban a Volga vidékén magyarokat talált. Utazása politikai célú volt: az egyre fenyegetőbb hírű Mongol Birodalomról kellett tudósítania. Első útjáról nem az ő tollából, de adatai alapján beszámoló készült, második útjáról levél szól. Ezek az írások mai értelmezés szerint is tartalmaznak néprajzi értékű részleteket, egyszersmind elsőnek ismertették meg Európát a hódító mongolok életével. A mongol veszély elmúltával nemsokára egy másik, nem kevésbé félelmetes hatalom, az oszmán török kezdte fenyegetni Európát. A török meg- és kiismerésének hamarosan külön irodalma keletkezett követek, rabok, kereskedők beszámolójából. Ezek sorát a fiatalon rabságba került valószínűleg erdélyi szász származású Georgius de Hungaria (irodalomtörténeti nevén: a szászsebesi névtelen ) műve nyitotta meg: Értekezés a török szokásairól, viszonyairól és gonoszságáról (1438 1458-ban). A könyvnyomtatás feltalálásának köszönhetően a következő évszázad végéig legalább huszonöt kiadást ért meg mint az európaiak e tárgyban legnépszerűbb olvasmánya. Az oszmán hódítók másik szakértőjének számított a magyarországi délszláv családból született Georgevics Bertalan, aki ugyancsak megírta török fogságának történetét (1526 1539-ben). Végül pedig 1605-ben Wathay Ferenc székesfehérvári várkapitány már magyar versben számolt be konstantinápolyi rabságáról. Diplomáciai szolgálat során szerzett törökországi élményét vetette papírra például a magyarországi német Rubigally Pál (1540) vagy a csehországi német, de magyar szolgálatban állott Derschwan János (1553 1555- ben). A humanista műveltségű Zalánkeményi Kakas István (1558 1603) előbb Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem udvari embere volt, majd 1602-ben Rudolf király megbízásából diplomataként Perzsiába indult. Útközben meghalt, de tapasztalatait kíséretében levő titkára az övével egyeztetve megírta: Iter Persicum (Lipcse, 1608). Ez a könyv hosszú ideig a Volga alsó folyása és a Kaszpi-tenger mellékén, valamint a Perzsiában élő népekre vonatkozó fő ismeretforrásul szolgált Európában. Abban, hogy küldetésének élményeit Kakas István eleve írásban kívánta rögzíteni, nyilván munkált a humanisták által hangoztatott a maga korában újszerű gondolat: az utazás általában kényszer, de lehet hasznos és gyönyörűséges is. A XVI. század második felétől a raboskodók és a követek emlékiratai mellett megszaporodtak a néprajzi értékű adatokat tartalmazó úti levelek, peregrinus beszámolók, diáriumok is. Az utóbbiak sorában találjuk az első magyar nyelvű útleírást, Szepsi Csombor Márton (1594 1622) református prédikátor és tanító Europica varietas című művét (jelent meg először 1620-ban). Lengyelországon, Hollandián, Anglián, Franciaországon, Németországon, Csehországon át tett utazását örökítette meg benne a bejárt vidékek nevezetességével és lakóik szokásaival együtt. A XVI XVIII. század a nagy földrajzi felfedezések kora. A nyugat-európai polgárságnak a fejlődő iparhoz és kereskedelemhez nyersanyagra van szüksége, melynek tetemes részét gyarmatokról szerzi meg. A gyarmatosítás megkövetelte a meghódítandó, majd a birtokolt terület földrajzának és népeinek lehetőleg alaposabb ismeretét. Ez a szükséglet számos néprajzilag is értékes munka születéséhez vezetett. Magyarország földrajzi és politikai helyzete pontosan megmagyarázza, miért maradt ki majdnem teljesen ebből a történelmi áramlatból. Utóbb látni fogjuk tudománytörténeti következményeit: míg Nyugat-Európában ez az érdeklődés az etnológia bölcsője lett, nálunk az etnológia késve és töredékesen jelentkezett. A hajózó gyarmatosításból kimaradt Közép- és Kelet- Európa más országaiban a magyarokéhoz hasonlóan alakult a helyzet. 10

II. fejezet Az előzmények Mégis akadtak kivételek, olyan utazók, akiknek különfajta indíttatású művei, feljegyzései máig értékes néprajzi források. A kalandos életű Benyovszky Móric gróf (1741 1786) nevét számon tartják a Föld felfedezői közt. Emlékirata és naplója távol-keleti néprajzi adalékaikról azonban nemrég kiderült, hogy azokat más szerzőtől vette át. Dél-Amerika megismerésében szerepet játszottak magyar jezsuita misszionáriusok is. Közülük a Peru és az Amazonas felső folyásának földrajzát és néprajzát tanulmányozó Éder Xavér Ferenc (1727 1773) volt a legnevesebb. A földrajzi kutatástörténet az első magyar tudományos expedícióként tartja számon szintén jezsuita szerzetesek, Hell Miksa és Sajnovics János lappföldi utazását 1768 1769-ben, melynek ugyan a sarkkörön túli csillagászati viszonyok tanulmányozása volt a célja, ám időálló eredménye a finnugor nyelvrokonság felfedezése lett. 2. Országleírások és statisztikák Míg az utazók és felfedezők távoli népek és országok leírásával ajándékozták meg a világot, közben kialakult a leíró-ismertető irodalomnak egy másik ága is, a saját ország vagy birodalom bemutatása. Akár a tengerentúli utazások élményei rögzítésének, ennek is az antikvitás óta ápolt műfaj, az egész ismert vagy ismertnek vélt világ leírását magában foglaló kozmográfia volt az őse. Magyarországon eredeti kozmográfiát nem írtak, annál inkább virágzott a XVIII. században az elsősorban földrajzi helyismeretet tartalmazó topográfia, a XIX. század első felében pedig az adatok bizonyos tudományos elv szerinti rendszerezésére törekvő statisztika. A topográfia a humanista államismereti igény teremtménye. Magyarországon az első ilyen Oláh Miklós (1493 1568) esztergomi érsek alkotása. Oláh Magyarország történetét akarta megírni, annak bevezetőjéül szánta a röviden Hungariának címzett földrajzi fejezetet, ami valójában több, mint egyszerű topográfia, művelődési és gazdasági adatokban bővelkedő mű, amely 1536-ban elkészült, de csak 1763-ban jelent meg először nyomtatásban. Bár a kéziratra előbb is hivatkoztak, csak szűk kör ismerte. Sokáig nem akadt folytatása. Időközben a XVII. századi Nyugat-Európa legtöbb országában megerősödött a központosított államhatalom. A Habsburg Birodalomban kialakult válfaja, a centralizált abszolutizmus politikailag még a feudális osztályokra, gazdaságilag többnyire már a növekvő tőkeerejű polgárságra támaszkodott. Az így keletkezett feszültségben a kormányzáshoz nélkülözhetetlen fontosságúak lettek az államismereti munkák, melyek igyekeztek a valóságnak megfelelő, ellenőrizhető tényeket gyűjteni. Alapanyagukat kiterjedt, lehetőleg helyszíni, empirikus adatgyűjtéssel biztosították. A művek szerkezete nagyjából azonos volt: a természetföldrajzi bevezetés után közigazgatási egységenként haladva következett a népesség ismertetése (nyelv, vallás, nemzetiség, szokások, foglalkozások), majd a gazdasági élet, az igazgatásés jogrendszer leírása, valamint egyéb különlegességek és érdekességek. A szerzők nem törekedtek okszerű összefüggéseket keresni a jelenségek között, és statisztikák helyett inkább becslésekre támaszkodtak. A magyarországi államismereti munkák sorát a kiemelkedő tehetségű evangélikus lelkész, Bél Mátyás (1684 1749) nyitotta meg. Halléban tanult, Francke személyes tanítványaként lett kora vezető protestáns szellemi áramlatának, a pietizmusnak úttörője és jeles képviselője Magyarországon. Az egyetemen elsajátította a Hermann Conring nevével fémjelzett korabeli német országleíró irány módszertanát is. Szervezői és szerkesztői talentuma volt, ezért sikerülhetett neki jelentősebb előzmény nélkül nagy művet alkotnia. (Oláh Miklós Hungariáját ismerte, és hivatkozott is rá.) Tanítványaiból, barátaiból, kollégáiból adatgyűjtő hálózatot hozott létre, és mintegy húszesztendei munkával elkészítette a magyarországi vármegyék leírását, rövid címén a Notitiát. Életében csupán tíz megyét tartalmazó öt kötetet nyomtattak ki, a többi kéziratban maradt. Minthogy a régi Magyarországról ez az első részletes leírás, forrásértéke máig felbecsülhetetlen. Bél tanítványai és követői többen írtak országismertetést. Korabinszky János Mátyás (1740 1811) Magyarország földrajzi, történeti és terménylexikona (Geographisch-Historisches und Produkten-Lexikon von Ungarn. Pozsony, 1786) nevéhez híven valóban szaklexikon, nem pedig enciklopédia, jóllehet keletkezését Bél anyaga mellett a francia enciklopédisták is ihlették. Korabinszky már az országismertetés szakosodását példázza, akár Grossinger János (1728 1803), aki az Universa historia physica regni Hungariae (Pozsony Komárom, 1793 1797, I V. kötet) című Magyarország flóráját és faunáját, ásványait és földrajzát leíró nagyszabású mű szerzője volt. A tudományok további differenciálódását ebben az időben olyan kiemelkedő életművek képviselik, mint amilyen a botanikus Kitaibel Pálé vagy a történész Pray Györgyé és Katona Istváné volt. Erdélyben később zajlott le a tudományágazatok szétválása. Benkő József református prédikátor (1740 1814) még jellegzetes polihisztor, egy személyben foglalkozik teológiával, geológiával, botanikával, történetírással és országleírással. Népszerű műve, az erdélyi nagyfejedelemség ismertetése, fél évszázadon át forrása volt hasonló munkáknak: Transsilvania, sive Magnus Transsilvaniae Principatus (I II. kötet; első kiadása 1778-ban, a 11

II. fejezet Az előzmények második 1834-ben jelent meg Bécsben). Jelentőségét hangsúlyozandó Benkőt Erdély Bél Mátyásának tekintik méltatói. Ám könyvéből hiányzik a Bélre jellemző barokkos zsúfoltság. Történeti nézőpontot érvényesítve igyekszik racionális összefüggéseket felfedni a jelenségek között, és igen nagy teret szentel a természettudományok körébe tartozó tárgyaknak. Mindez kétségtelenül jelzi a felvilágosodás eszmeköréhez kapcsolódását. A tudományos statisztikaírás előfutára volt Hatvani István (1718 1786) politikai aritmetikai kísérletével. Követője azonban nem akadt. A lexikonformát választotta statisztikai anyagának közlésére a pesti egyetem magyar nyelv és irodalom tanára, Vályi András (1764 1801) Magyarország leírása (I III. kötet; Pest, 1796 1799) című kötetében, amely egyébként az első nagy terjedelmű, magyar nyelvű országismertetés. A több mint tizenkétezer településről szóló szócikk jórészt Bél és Korabinszky adatait tartalmazza, amelyeket a szerző a megyéktől és a helytartótanácstól kapott új anyaggal frissített föl. Vályi kortársa, ugyancsak a pesti egyetem tanára, de ő sem statisztikát, hanem oklevél- és címertant adott elő, Schwartner Márton (1759 1823), a Bél utáni országleírás, egyben a hazai statisztika első kiemelkedő képviselője. Magyarországi német, feltétlen udvarhű és mint polgári származék is szemben áll a magyar nemesi ideológiával. Göttingában a kor egyik legkiválóbb német leíró statisztikusát, Schlözert hallgatta, de hatott rá az angol politikai aritmetika is. Fő műve, Magyarország népességének és gazdaságának első rendszeres ismertetése: Statistik des Königreichs Ungern (első kiadása 1798-ban, a második bővített változat 1809 1811- ben jelent meg). Az előtte járóktól különbözően minden téren tudatosan törekedett számszerű adatokra támaszkodni. Azért is tehette, mert lehetővé vált számára az első magyarországi összeírások (1785, 1805) anyagának tanulmányozása. Schwartner meggyőződéses jozefinistaként a felvilágosult abszolutizmus merkantilista gazdaságpolitikáját kívánta támogatni. Erre utal az is, hogy az anyagi erők leírásának hangsúlyos voltával idős professzorára, Schlözerre vissza is hatott. Munkásságát egyfelől Európa-szerte elismerték és a Magyarországra vonatkozó ismeretek forrásának tekintették, másfelől itthon sokáig nem akadt, aki ismét a kor színvonalán álló, elméletileg is megalapozott statisztikát alkosson. Schwartner elindította a magyarországi statisztikát az önállósulás útján, ami lassan kivált abból az országismertető együttesből, melyre a néprajz előzményeként is tekintünk. Egyelőre azonban eredményeinek magyarországi felhasználása és népszerűsítése folyik az 1810 1820-as években. Az, hogy német nyelven írta könyvét, elősegítette annak nemzetközi elterjedését, de ugyanez bizonyos fokig el is szigetelte a hazai olvasóközönségtől, amit a nemzeti eszme elutasítása csak növelt. Pedig társadalmi szükség volt anyagának széles körű ismertetésére. A közvetítéssel többen megpróbálkoztak. Közülük Magda Pál (1770 1841) ért el nagyobb sikert, Magyarország és a határ őrző katonaság vidékeinek legújabb statisztikai és geographiai leírása (Pest, 1819) című könyvével. Szaktudományi módszere nem volt olyan eredeti, mint Schwartneré, nem is fejlesztette azt tovább, sőt némileg visszalépett a Bél Mátyás óta szinte kötelező érvényű, de korszerűségben már meghaladott földrajzi beosztáshoz. Viszont nemcsak fölfrissítette, hanem más eszmeiséggel töltötte meg Schwartner eredményeit. A reformkort megelőző esztendőkben az önálló nemzetgazdaság szükségességét hangoztatta. Szakított az addigi statisztikák hungarus szemléletével, és a kor nemzeti szellemének megfelelően melyet könyvével maga is táplált, bár a nemzetiségek bemutatását nem hagyta el, a magyar etnikumot és kultúrát helyezte a középpontba. Magda Pál statisztikája indította el azoknak a műveknek a sorát, melyek egységes képet igyekeztek nyújtani a magyarul olvasóknak az ország népességéről, földrajzáról, gazdaságáról, természeti kincseiről. Ez a leíró statisztikai irány Fényes Elek (1807 1876) munkásságával érkezett a csúcsra. Akár Magda, ő sem folytatott sem itthon, sem külföldi egyetemeken rendszeres statisztikai tanulmányokat. Öntevékenyen művelte magát, és önként vállalkozott első nagy országismertető műve megírására. Előzményként Schwartnerre és Magdára támaszkodott, törzsanyagát azonban az 1828. évi országos összeírásból merítette. Megyékkel, egyházakkal, egyénekkel levelezve gyűjtötte adatait, és felhasználta a Tudományos Gyűjteményben meg más lapokban szaporodó helyismereti közléseket is. Így jelenhetett meg a nagy szorgalommal készített hatkötetes Magyarországnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapota statisztikai és geographiai tekintetben (Pest, 1836 1841). Beosztása közigazgatási egységeket követ, azon belül jogállás szerint csoportosítva mutatja be az egyes helységeket. De külön ismerteti minden önálló törvényhatóság földrajzát, történetének legfontosabb eseményeit, természeti kincseit, népességét, nyelvét, vallását, szokásait, népi kultúrájának fontosabb vonásait, sőt egyéb különleges érdekességeit. Abban is Bél Mátyás ekkor már több mint százesztendős mintáját követte, hogy változatlanul a szavakkal való leírásnak biztosított súlyt. Később változtatott a módszerén: a Magyarország statisztikájából (I III. kötet; Pest, 1842 1845) már elhagyta a földrajzi bevezetőt, a Magyarország geographiai szótára (I IV. kötet; Pest, 1851) pedig, amit lexikonformában jelentetett meg, a számszerű adatolás irányába tolódott el. Az egymást gyorsan követő művek azonban lényegében az első hatkötetes kiadvány alapanyagát tartalmazzák, miközben a szerző újabb és újabb átdolgozásokat és bővítéseket hajtott végre. Hatásuk és népszerűségük leírhatatlanul nagy volt, pedig az adatgyűjtés és feldolgozás 12

II. fejezet Az előzmények módszeréből és a statisztikai elmélet hiányosságaiból adódó egyenetlenségektől és fogyatékosságoktól nem voltak mentesek. Az olvasóközönség azt kapta, amit várt, a honismeret széles lehetőségét, melyből nagy múltú, a jelenben gazdag és bízvást fényes jövőjű állam képe bontakozott ki. Fényes, aki a polgárosulás elkötelezett híve volt, előbb Széchenyi politikai eszméihez állt közel, majd az 1840-es évek elejétől Kossuthhoz csatlakozott, írásaival őt támogatta. Fényes Elek munkásságának problémái igazából Világos után ütköztek ki. Központi, rendszeres adatszolgáltatás nélkül színvonalas összegzéseket ekkor már nem lehetett létrehozni. Tudta ezt ő is, ezért már 1848-ban kísérletet tett az állandó statisztikai szolgálat megteremtésére, csakhogy a harcok miatt ez meghiúsult. Hiányzott műveiből a korabeli európai vezető statisztikai iskolák eredményeinek hasznosítása is (elsősorban a francia Quetelet-féle irányra gondolunk). Az idősödő Fényes pedig egyre inkább ismételte önmagát. Bár munkásságának akadtak követői, mint például Kőváry László kitűnő művével, az Erdélyország statisticájával (Kolozsvár, 1847), mely bőven merített Benkő Józseftől és Josef Benignitől; vagy Palugyay Imre az 1850-es években megjelent könyveivel, az utóbbiak azonban, noha forrásértékűek, eredetinek és kiemelkedően fontosnak semmiképpen sem mondhatók. Fényes Elek közvetlenül nem hatott a néprajzi gondolkodásra, habár romanticizmusával, a nemzeti értékek tudatosításával közvetetten mégis formálta és erősítette azt a szellemiséget, amelyben, mint látni fogjuk, a magyar néprajz megszületett. A magyar néprajzi tudománytörténet nem utolsósorban azért is számon tartja Fényes munkáit, mert hallatlanul értékes forrásai a történeti néprajzi vizsgálatoknak. Fényes után Keleti Károly egyik első jeles könyvében (Hazánk és népe. Pest, 1871) bukkan föl utoljára a néprajzi szempontokat is figyelembe vevő országleírás hagyománya, de itt már teljes egészében alá van rendelve a számokkal dolgozó modern statisztikatudománynak, melynek épp a szerző volt Európa-hírű megteremtője. 3. A PARASZTSÁG TUDOMÁNYOS TANULMÁNYOZÁSÁNAK ÚTTÖRŐI: TESSEDIK SÁMUEL ÉS BERZEVICZY GERGELY A tudományszakok említett differenciálódásának folyamatában tűnik föl a közgazdaságtan és a pedagógia önállósulásának kezdete is. Két kiváló képviselője, Tessedik Sámuel (1742 1820) és Berzeviczy Gergely (1763 1822) néptudományi érdekű munkássága okán külön figyelmet érdemel. Tessedik eszmevilágának pillérei a kései pietizmus, a filantropizmus és a felvilágosult racionalizmus voltak. Utazott és tanult Nyugat-Európában (Erlangen), egyébként életét 1767-től haláláig Szarvason töltötte, evangélikus lelkészként. Hitt a nevelés mindenhatóságában, és céljait nemcsak elméleti munkákkal, hanem gyakorlatban is igyekezett megvalósítani. Emberbaráti érzésből fordult a parasztság felé, róla vallott nézeteit egy reformer pedagógiai műben fejtette ki: A paraszt ember Magyarországban, mitsoda és mi lehetne: egy jó rendbe-szedett falunak rajzolatjával egyetemben (megjelent 1784-ben németül, majd az idézett címen 1786-ban magyarul). Bár más munkáiban is találhatunk néprajzilag értékelhető adatokat, a néprajz ezért a könyvért tartja őt számon tudománytörténeti előzményei között. A mű első része az ófalu -t mutatja be, mely hasonló a sokat emlegetett, állatorvosi tanulmányokat segítő beteg lóhoz. A korabeli alföldi községek minden társadalmigazdasági baját összegző leírás, az elmaradottság, a rendezetlenség, a parlagiasság, a gazdaságtalan munka, a civilizálatlanság szótára. A megoldást a második rész nyújtja. Az új falu rajza egy vérbeli társadalmi utópia, gondosan megfogalmazott fejezetekbe és alfejezetekbe sűrítve. Itt rendben és nyugalomban minden a helyén van: az intézmények az emberek boldogságát, életük felvirágzását szolgálják. Tessedik terveiben a hasznosság elve szinte modern polgári értelemben központi szerepet játszott, de sosem az önző egyéni meggazdagodásért, hanem általános emberbaráti indulatból, mely összefogta az állam, a földesúr és a jobbágy érdekeltségét. Tessedik nem csodálni való félvad embernek nézte a parasztot, mint a rousseau-i nyomon sokan, hanem jóravaló állampolgárnak tekintette, akinek eredendő jámbor természetét a rossz szokások azaz az irányában helytelenül viselkedő, nevelését elhanyagoló felsőbb osztályok erkölcsei elrontották. A paraszt nemcsak nevelhető, de azt el is várja, a társadalomnak pedig kötelessége őt jó irányba alakítani. Az új falu megteremtésében egyaránt helyet kapnak társadalmi és gazdasági reformok, természetátalakító újítások, erkölcsnemesítő törekvések, és ami nagyon fontos, az ismeretek terjesztése, a műveltség fokának emelése, mely nélkül a település lakója, a megreformált embertípus el sem képzelhető. Bár Tessedik a feudális renden belül képzeli megjavítani parasztjainak sorsát, szándéka a polgárosulás felé mutat, annak konkrét megfogalmazása nélkül is. A racionális gondolkodású Tessedik Sámuel ellenszenvvel kezelte, visszahúzónak tartotta a babonákat éppúgy, mint a paraszti élet színes szokásait. A jól rendezett jámbor falusi élet érdekében még a legsúlyosabb adminisztratív fegyelmezést, szinte a rendőri eszközöket is alkalmazhatónak tartotta. Nem kedélyes patriarkális szellemben, hanem puritán szigorúságú, rideg atyai szeretettel szemlélte híveit. A kegyes életű, következetesen 13

II. fejezet Az előzmények és fáradhatatlanul dolgozó lelkésznek hosszú életében sok csalódásban volt része. Bár II. József kitüntette érdeklődésével, látnia kellett számos tervének, sőt létrejött gyakorlati alkotásának bukását. S ami különösen fájdalmas lehetett számára, nemcsak hivatali felettesei gáncsolták, hanem maga a megjavítandó nép szegült vele szembe. Egyháza és szűkebb hazája ugyan nem felejtette el, de hosszú ideig nem mint nevelőre és reformerre, hanem mint papi férfiúra emlékeztek, és a tudományos közvélemény a halála utáni életművéről évtizedekben egyáltalán nem vett tudomást. A falukutatás számára több mint százéves csend után Bodor Antal fedezte föl. Ortutay Gyula pedig a néprajzi tudománytörténet jeles alakjává avatta, mert bár ő sem hatott a hazai néprajzi gondolkodás kialakulására, ám utólag, visszatekintve, valóban igen korán képviselt egy lehetséges módszertani irányt, a paraszti társadalom és kultúra vizsgálatának egységét, ami a magyar néprajzban csak az 1930-as években merült föl átfogó igényként. Berzeviczy Gergely munkásságának népismeretre vonatkozó része több ponton érintkezik Tessedikével. A néprajzi tudománytörténet ezért is említi őket együtt. Az érintkezések azonban nem az életművek részleteiben, hanem összegző értékelésükben mutatkoznak meg, elsősorban abban, hogy kettőjükkel kezdődött Magyarországon a parasztságról való tudományos gondolkodás. Berzeviczy is, akár Tessedik, a felvilágosodás eszmekörében alakította ki világnézetét. Az előkelő felső-magyarországi köznemesi család sarjának életét döntően befolyásolta, hogy jogot és közgazdaságtant tanult. 1783-tól a friss szellemű, angol alapítású göttingai egyetemen tanul. 1786-ban nagy nyugat-európai útja során Angliába is eljut, ahol a korabeli népszerű fiziokrata és kameralista gazdaságelméletek után megismerkedik a rá döntő hatást gyakorló Adam Smithnek, a skót felvilágosodás jeles közgazdájának tanításaival. A közgazdász Berzeviczyt nem önmagában érdekli a parasztság, a hazai gazdasági élet átfogó vizsgálata során jut el oda, hogy a lakosság és a kétkezi dolgozók túlnyomó részét alkotók viszonyaival mint kulcskérdéssel foglalkoznia kell. 1804-ben latinul írta meg róluk könyvét, mely két év múlva A parasztnak állapotáról és természetéről Magyarországon címmel magyarul is megjelent. Az ókortól indul, és az európai történet széles áttekintésével eljut a jelenig. A jobbágyi szolgáltatások és adók, egy kikövetkeztetett eszményi jobbágygazdaság mint típus részletes elemzésével kimutatja, hogy a hatályos feudális rendszerben csak a parasztok életszínvonalának mesterséges leszorításával tehetnek szert nyereségre a földbirtokosok. Végül etnográfiai valóságában magát a parasztot is jellemzi: fizikai megjelenés, viselkedés, civilizációs fok, mely helyzeténél fogva alacsony. A negatív kép nem a hagyományos úr-paraszt szemléletből ered, ahol az áthághatatlan alá- és fölérendeltség elve uralkodik, hanem a felvilágosult értelmiség racionális és illúziótlan társadalomfölfogásából. A szakirodalom egyöntetűen kiemeli Berzeviczy elméleti igényességét, hogy korának kimagasló tudományos gondolkodója volt, aki behatóan ismerte a hazai viszonyokat és nyugat-európai tapasztalatait, továbbá olvasmányainak tanulságait rendszeresen törekedett munkáiban érvényesíteni. A magyarországi kérdéseket eredeti módon, egyetemes problémakörökbe rendezve vetette föl. Mindennek ellenére alig hatott korára. Életének tragikuma akár szarvasi kortársáé a meg nem értés volt. Ő azonban annyi elismerést sem kapott, mint Tessedik. Fellépése kora politikai lehetőségeihez képest elkésett. Mire nézeteit szisztematikusan kifejthette, az abszolutisztikus kormányzat megmerevedett. S bár Berzeviczy gazdasági elképzelései voltaképp hasznosak lehettek volna, Bécs inkább gyanakodva, mint bizalommal kezelte őt, amiben valószínűleg közrejátszott a Martinovics-összeesküvéssel való kapcsolata is. Súlyosan esett a latba, hogy a magyarországi közvélemény, sőt annak mértékadó része, nem fogadta el. A közgazdasági műveltség fejletlensége folytán többnyire nem értették, s ha igen, végső soron megsejtették gondolatmenetében, amit maga sem mondott ki, hogy a bajok az egész rendszer fölbomlásával és egyidejűleg a nemesség előjogainak megszüntetésével orvosolhatók. Évtizedekkel később a liberális nemesség már tudja ezt, ám egyelőre még a századelőn vagyunk. A meg nem értettség másik oka Berzeviczy nyelvkérdésben elfoglalt álláspontja volt. A nyelvre és a műveltségre vonatkozóan a felvilágosodásnak nem hazánkban és környezetünkben elterjedt eszméit vallotta, nem a nyelvek és kultúrák egyéniségének kifejlődése mellett tette le a garast, hanem a nemzeti múlt és önállóság mellőzésével a nyelvek számának csökkenését, azáltal a népek egymáshoz közeledését vélte a boldogabb jövő útjának. Elszigetelődését szemléletesen példázza a tekintélye csúcsán álló Kazinczy Ferenccel történt összetűzése. Míg Berzeviczy a gazdaság fejlődését helyezte előtérbe, amely majd magával hozza a fő társadalmi kérdések megoldását, Kazinczy ugyanennek feltételeit a nyelv és a műveltség fejlődésében látta. Noha a végcél, az emberek boldogulása, mindkettőjüknél azonos, s akár az egyik vagy a másik módozat egyoldalú kiemelése káros, a korszellemet ekkor mégis Kazinczy képviselte. A következő nagy fejezetben látni fogjuk, hogy épp ez idő tájt a nemzeti művelődés mozgalmai a paraszti kultúrában kezdik keresni az önálló és eredeti műveltség zálogát. Ezek után nem különös, hogy halála után szinte elfelejtik Berzeviczyt. A reformkorban nem hivatkoznak rá, pedig annak szellemi életében nem egy gondolata munkált. Utódja például az idős Berzsenyi Dániel hidegen 14

II. fejezet Az előzmények reális parasztszemlélete, melyben a kor átfogó fölfogásával szemben nyoma sincs a népi és nemzeti kultúra lehetséges összefüggésének (A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul, 1833). Jóval később akkor terelődik Berzeviczyre ismét a figyelem és készül róla monográfia egy konzervatív reformer közgazdász, Gaál Jenő tollából (1902), amikor már munkássága csupán történeti stúdium tárgya lehet. A néprajzi tudománytörténetbe pedig őt is Ortutay Gyula vezette be az 1930-as években, de nem a közgazdász alakját idézte fel, hanem mint említettük a parasztságról való tudományos gondolkodás úttörőjéét, akinek elméleti igényessége a megújulásra érett néprajz számára példaadó lehet. 4. A NÉPI KULTÚRA EMLÉKEI A RÉGI MAGYAR IRODALOMBAN Ismert, hogy a régi magyar irodalom, minél távolabbi múltra tekintünk, az írásbeliségnek műfajilag annál szélesebb körét öleli föl. Ebben a felfogásban irodalomnak minősülnek a már érintett naplók, útibeszámolók, levelek, sőt a XVIII. század közepéig a topográfiák is. De nemcsak ezek tartalmaznak néprajzi adatokat vagy rövidebb-hosszabb néprajzi értékű részleteket és betéteket, hanem más műfajok is. A különböző felekezetek papjainak prédikációi szinte kötelező érvénnyel merítettek a folklórból, ha erkölcsi példázatra volt szükségük (Temesvári Pelbárt, Pázmány Péter). Ugyanezekben a prédikációkban nagyon sok a mindennapi életre utaló mozzanat. Az erkölcsnemesítő és -védő egyházi irodalom gazdag az életmódot ábrázoló részletekben, lett légyen az a tánccal, a dohányzással, a babonaságokkal vagy általában a kívánatos istenfélő magatartással foglalkozó mű. Hozzá lehet sorolni például az orvosi irodalmat, mely ugyancsak változatos tárháza a ma már etnográfiainak minősülő ismereteknek. Folytathatjuk a sort szakácskönyvekkel, vadászati szakkönyvekkel vagy épp méhészeti munkákkal. Más kérdés, hogy a művészet és a tudomány maitól eltérő differenciálatlanságában tekinthető-e mindez valaminő néprajzi érdeklődésnek. A felelet egyértelmű: nem. A szerzőket sosem egy-egy nép, népcsoport, vidék, ország stb. kultúrájának vagy társadalmának rendszeres tanulmányozása ösztönözte, hanem mindig valamilyen más, gyakorlati tényező. Bornemisza Péter Ördögi kísírtetekről (Sempte, 1578) című munkája a reformátorok első nemzedékéből való idős lelkész küzdelmét tükrözi a hitétől idegennek érzett hiedelmek ellen. Bod Péter Szent Hiláriusa (Nagyszeben, 1760) sem néprajzi mű jóllehet valóságos kis folklórlexikon, hanem vallástörténeti ismereteket rendszerezett benne a szerző, saját felekezetét óvó célzattal. A kiragadott példák mellé még számos további odaállítható volna mint a történeti néprajz példatára és forrása, a kép azonban a felsorolással lényegesen nem változna. Ezek csak különféle megszorítással előzményei az utóbb kibontakozó néprajzi irodalomnak. Az ösztönösnek és természetesnek nevezhető népismeretnek még nincs a későbbiekhez fogható gondolati háttere. Érvényes a jellemzés Apor Péter báró Metamorphosis Transsylvaniae című munkájára is (1736), noha a szerző jól átgondolta a múlt és a jelen szokásait megörökítő tettét. Az Élet és Irodalom című lap 1884-ben úttörő, a magyar szociológia kezdeményezője, mondhatni, alapítója -ként méltatta Aport, de lehetne őt könyve alapján szociográfusnak, művelődéstörténésznek vagy néprajzosnak is nevezni. Sőt eljátszhatnánk azzal, hogy Apor az antropológia előfutára volt, hiszen az embert társas biológiai lényként szokásaival, magatartásával, viselkedésével együtt írta le. Mindegyik minősítésben van némi igazság, de mindegyik sántít is, mert Aport nem lehet egyik modern szakágazatba sem belegyömöszölni. Hagyományőrző erdélyi főúr volt, aki a kor nagy változásaitól értékeket féltett, ezért fogott tollat. Horváth János az irodalmi népiesség előzményei között foglalkozott vele, az elválasztó és az összekapcsoló szálakat jelezve. Horváth máig érvényesen állapította meg, hogy Apor a hagyomány letéteményesét nem az alsóbb néposztályban, hanem a nemességben, sőt saját főrendi rétegében látta. Nem a köznépi, melyet nem tart értékesnek, hanem a régi nemesi hagyomány mellett tört lándzsát, és nyilvánvalóan nem a felsőbb társadalmi osztályok, hanem az idegenek benyomuló hatásával szemben. Nem műveltségi fok, hanem műveltségi leszármazás szerint különböztetett gyökerest a gyökértelentől. Horváth rámutat, hogy az erdélyi báró nép- és kultúrafogalma más, mint egy évszázaddal később a polgárosulásért küzdő demokratikus érzelmű nemességé és értelmiségé, mégis állandó és folytonos hagyományőrző megnyilvánulásról beszél. Valószínűbb azonban, hogy ezt az állandóságot és folytonosságot inkább utólag, visszatekintve lehet felfedezni, a két jelenség közt szerves kapcsolat nem volt. Az emlékirat csak 1863-ban jelent meg először nyomtatásban, de kéziratban több változatban előbb terjedt. Így sokan ismerték, kimutathatóan mégsem hatott, Apor nem talált követőkre. Műve ezért rendhagyó és társtalan. 15

3. fejezet - III. fejezet A ROMANTIKA KORA (1817 1872) A romantika az európai művelődés történetének egyik legbonyolultabb és leggazdagabb szellemi áramlata. Nyelvenként, országonként, sőt kisebb régiónként alakultak ki sokarcú, ellentmondásoktól korántsem mentes változatai. Ennek megfelelően hatása is nagyon változatosan, ellentmondásosan és sokféleképpen bontakozott ki. A magyar romantika a nyelvekhez köthető változatok közül a nagy kisugárzó erejű német romantika erőterében született. Benne a felvilágosodásban felbukkanó, a helyi és nemzeti kultúrák, továbbá a nemzetek sajátosságát és egyediségét hangoztató eszmék kerültek előtérbe. Élménye mélyen beleivódott az általa teremtett modern nemzeti tudatba. Öröksége munkált később is, amikor már Európa-szerte letűnt a romantika korszaka. Nálunk a néprajzi gondolkodást a romantika hívta életre, akár a német romantika más hatásterületén, Észak-, Közép- és Kelet-Európában előbb-utóbb szinte minden népnél. Előfeltétele, a népköltészet, tágabb értelemben a néphagyomány felfedezése Nyugat-Európában már a felvilágosodás ugyancsak dúsan indázó gondolatvilágában megtörtént. Az előző fejezetben áttekintettük, hogy Magyarországon miként ösztönözte a nép tanulmányozását a felvilágosodás, ám ez még jobbára rendszertelen és esetleges volt. Önálló tárgyát és módszerét nem fogalmazta meg, tehát nem nevezhető néprajznak. A felvilágosodás csak közvetetten, amennyiben gondolatai beépültek a romantikába, formálta a néprajz kialakulását. De az is igaz, hogy a romantikus eszmék készen érkeztek hozzánk, átültetőik azonban megválogatták őket a sajátos hazai feladatokra alkalmazás előtt. Horváth János igen tömören, máig érvényesen foglalta össze a népköltészet iránti európai érdeklődés gyökereit. A primitív népek költészetére felfigyelő Montaigne indítja el a folyamatot. A figyelem azonban Rousseau-nál válik mozgatóerővé, amikor a természethez való visszatérés eszméjének része lesz. A primitívség és természetközelség iránti figyelemhez Angliában a nemzeti régiség jegye kapcsolódik, vagyis nem csupán a tengerentúli népek dalai, hanem a honi régi (középkori) énekek iránt is érdeklődnek. Ebből két nevezetes, útmutató hatású gyűjtemény nő ki: Macpherson Fragments of Ancient Poetry (1760) és Percy Reliques of Ancient English Poetry (1765) című munkája. Az eszmekör Johann Gottfried Herder német népköltészettel foglalkozó gondolataival egészül ki (1767). Ő az eredetiséget keresi az idegennel, az utánzással szemben, és a múlt tanulmányozása során döbben rá a költészettől elválaszthatatlan nyelv fontosságára. A sivárnak érzett jelenben a népköltészet őrzi a romlatlan nyelvet, következésképp előléphet az utánzásban elerőtlenedett műköltészet mintájává, felfrissítheti, fejlődését kedvezően befolyásolhatja. Herder magyarországi hatása többrétegű és hosszú ideig tartó volt. Középpontjában a jól ismert herderi jóslat áll, mely nemzedékeket serkentett a magyar kultúra életképességének bizonyítására. Habár a nyelv és kultúra veszélyeztetettségének érzése áthatotta a néprajzot is, mégsem ehhez, hanem Herdernek a népköltészetről vallott nézeteihez kapcsolódott. Ennek is legalább két fő vonala van. Az első, a költészet megújulásának lehetősége, döntő volt a gyűjtések megindulásában, azonban elméleti kimunkálására már az irodalmi népiességben került sor (Kölcsey, Erdélyi János). A másik alapeszméjévé lett a néprajznak: az élő néphagyomány muzeális érték, eleven forrása a történelem megismerésének. Ez szinte azonnal kulturális teljesítmények és állapotok rekonstrukcióira biztatott (hitvilág, életmód, naiv eposz stb.). Így vált a magyar néprajz már megszületése percében leíró és historizáló tudományszakká. Visszatérve a Herdernél sűrűsödő gondolatokhoz, jellemző, hogyan válogatott a romantikus eszmékből a magyar szellemi élet. Minthogy maga Herder sem tett pontos különbséget népi és nemzeti jelleg, illetőleg műés népköltészet között, nem választotta szét a szóbeliséget és az írásbeliséget, nem tulajdonított jelentőséget annak sem, melyik társadalmi réteg hagyományáról van szó, nem váratlan, hogy első magyar interpretálói mindebben követik. Évtizedekig nem választják szét a népit és a régit. Átveszik az eredetiség és a hagyománymentés igényét is, ellenben hiába keressük a primitívség és a természetesség kultuszát. Ebben valószínűleg közrejátszott a magyarországi városi és polgári civilizáció alacsony foka. A Stimmen der Völker in Liedern Herderje sem kerül előtérbe, mert a diadalmasan teret hódító nemzeti érzés eltakarja, habár nem feledkeznek meg róla sosem. Például Toldy Ferenc szorgalmasan ismerteti a különböző népek folklórkiadványait, a szerbus manír, a délszláv népköltészet termékeny hatása pedig jól ismert a magyar irodalomtörténetből. Percy lovagkort idéző balladáit a terjeszkedő kapitalista ipar ellen támaszul is szánta. Érthető, hogy ennek az elgondolásnak nálunk nem támadt visszhangja, ám annál inkább a nyelvápolás lehetőségének, hiszen a felvilágosodás nyomán éppen ebben az időben bontakozott ki nyelvvédő mozgalom Magyarország különböző népeinek körében és vált közüggyé a magyar nemzeti irodalom, általában a nemzeti műveltség megteremtésének törekvése. 16