Fordította Prikler Renáta Jack Higgins Éjféli látogató Alexandra 0017300126521 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Jack Higgins: Midnight Runner Harper Collins Publishers, 2002 77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith, London W6 8JB Harry Patterson 2002 Hungarian translation H. Prikler Renáta Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában, vagy módon, a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül, tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítóval és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2004 7630 Pécs, Alkotás u. 3. Telefon: (72) 777-000 Fax: (72) 777-111 www.alexandra.hu e-mail: online@alexandra.hu Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója A kiadvány magyar változatát Schillinger Péter tervezte Nyomta az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen Felelős vezető György Géza vezérigazgató Megjelent 13,45 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 368 945 7 AZ ELŐZMÉNYEK 1. Az éjféli látogató a halál. (arab közmondás) Daniel Quinnről már a neve alapján tudni lehetett, hogy Ulsterből származik. Belfasti születésű nagyapja, jó katolikus módjára, Michael Collins oldalan harcolt az ír függetlenségi háborúban, majd, mivel vérdíjat tűztek a fejére, 1920-ban Amerikába menekült. Építőmunkás lett, előbb New Yorkban, majd Bostonban, és emellett az egyik legtitkosabb ír társaság, az ír Köztársasági Testvériség tagjakent tevékenykedett. E minőségében nagy tekintélyre tett szert, és viszonylag rövid időn belül a feletteseivel egyenlő pozícióba küzdötte magát. Miközben egyre többen féltek tőle, elindult a milliomosság felé vezető úton. 1921-ben megszületett fia, Paul, aki egész fiatalon a repülés megszállottja lett. 1940-ben már a Harvard hallgatója volt, amikor egy ösztönös indíttatástól hajtva Angliába ment, és az apja nevén jelentkezett a RAF-ba.* Az angolok magától értetődő módon szívesen fogadták az ifjú amerikai önkéntest, britellenes apját azonban elborzasztotta a tudat, hogy egyetlen fia az angolokat erősítette a háborúban. Ám amikor az ifjú vadászpilóta az * Royal Air Force - Királyi Légierő. - A szerk. angliai csata után megkapta a repülősöknek járó hadi érdemkeresztet, elfogta az atyai büszkeség. Következő kitüntetését 1943-ban, már az amerikai légierő pilótájakent kapta. 1944-ben azonban súlyos sérülés érte. Németország felett lelőtték a Mustangját, és bár a Luftwaffe sebészei minden tőlük telhetőt megtettek, Paul teljesen nem épült fel többé. 1945-ben, miután kiszabadult a hadifogságból, hazament. Apja milliókra tett szert a háború során, így Paul Quinn-nek egyetlen feladata maradt - feleségül venni egy megfelelő leányt. 1948-ban született a fia, Daniel, de öröméhez bánat is társult - a felesége meghalt, miután világra hozta az egészséges fiút. Paul, bár az egészségét sohasem nyerte vissza teljesen, a családi vállalkozás ügyvédjeként kényelmesen élte az életét.
Daniel, követve apja nyomdokait, ugyancsak a Harvard diákja lett. Közgazdaságtant, valamint cégvezetést tanult, majd huszonegy éves korában megszerezte a magiszteri fokozatot. Az lett volna a logikus, ha elfoglalja a helyét a család akkor már több százmilliós, ingatlanokra és szállodákra épülő bostoni vállalkozásában, ám a nagyapjának más szándéka volt vele - azt szerette volna, ha unokája, megvalósítva az ő régi álmát, ledoktorál és politikusnak áll. Ám az élet, megismételve önmagát, ismét közbeszólt. Egy egészen apró, mondhatni, jelentéktelen esemény volt az, ami meghiúsította a nagyszülői álmokat. Egy este az idős ember, miközben a televíziót nézte, rosszallását fejezte ki a vietnami öldökléssel kapcsolatban. - Az ördögbe, mire jó ez az egész? EgyálTalán... mit keresünk mi Vietnamban? - Nem tudom, nagyapa, de ott vagyunk - felelte Daniel. - Hála istennek, te nem. - Te ennek örülsz, ugye? Hadd pusztuljanak a feketék, meg a munkáskölykök, úgysem lennének túl nagy esélyeik. Mit számít, ha ezrével mészárolják le őket a háborúban? - Ha számít is, nem tehetünk róla - morogta az öreg. - Nem mi küldtük őket oda. - Attól még nem kellene tétlenül néznünk a dolgokat - válaszolta éles hangon Daniel. - Mit forgatsz a fejedben, kölyök? - kérdezte fenyegető, mégis félelmet sejtető hangon a nagyapa. - Remélem, nem valami ostobaságot? El ne menjen az eszed! Másnap a legifjabb Quinn megjelent az amerikai hadsereg bostoni sorozóbizottsága előtt, és önkéntesnek állt. A gyalogságnál kezdte, de hamarosan az ejtőernyősök között találta magát. Már az első bevetés meghozta neki az első kitüntetést - sebesülési érmet kapott egy vállát ért lövés miatt. Ezt követte a vitézségi kereszt. Amikor a nagyapja meglátta a lábadozásra hazaküldött ifjú egyenruhást és a mellére tűzött kitüntetéseket, először elsírta magát, de érzékenységét gyorsan legyűrte az ír büszkeség. - Még mindig azt mondom, hogy semmi keresnivalónk Vietnamban - jelentette ki határozottan, miközben elnézte unokája lebarnult arcát és kiálló csontjain feszülő bőrét. Legnagyobb döbbenetére olyasmit fedezett fel a lángoló szempárban, ami azelőtt nem volt ott, épp ezért félelem töltötte el az idős ember szívét. - Én viszont újra csak azt tudom felelni, nagyapa, hogy ott vagyunk, és ha már ott vagyunk, jól kell végeznünk a dolgunkat. - Legalább léptetnének elő - dohogta az öreg. - Ugyan, nagyapa - nevetett Daniel. - Az őrmesteri fokozat nekem nagyon is megfelel. - Őrült vagy, ugye tudod? - Hát persze. Nem is lennék igazi ír, ha nem szorult volna belém némi őrület. A nagyapa morcosan bólintott. - Mennyi ideig maradhatsz? - kérdezte végül. - Tíz napig. - Ilyen gyorsan visszaküldenek? - Méghozzá a különleges alakulathoz - felelte Daniel. - Az meg mi a fene? - kérdezte gyanakvó hangon az öregember. - Azt hiszem, jobb, ha nem tudod, nagyapa. - Nos, akkor használd ki ezt a pár napot. Szórakozz. Látogasd meg a barátnőidet. - Mérget vehetsz rá, hogy megteszem - nevetett Daniel. Amikor letelt a tíz nap, Daniel Quinn visszament Vietnam zöld poklába, az örökös helikopterzaj és fegyverropogás, a halál és a pusztítás birodalmába, ahol első útja a sorsát mindörökre megpecsételő Bo Dinbe vezetett. A 4-es számú tábor a lápos-nádas vidéket kígyóként átszelő, itt-ott egy-egy falut is érintő Mekong-deltától északra elnyúló bokros területen volt. A monszuneső szürke, barátságtalán függönyként lógott a föld felett, alig lehetett látni valamit. A tábor a különleges alakulat bázisa volt, Quinnt azért rendelték ide, mert az itt szolgáló amerikai katonák néhány nappal korábban elvesztették a főtörzsőrmesterüket. Mint általában, most is sikerült feljutnia egy orvosi helikopterre, amelynek legénysége - a szűkös keretek miatt - mindössze egy pilótából és egy Jackson
nevű, egészen fiatal, felcseri feladatokat is ellátó lövészből állt. Jackson egy súlyos géppuska mögül pásztázta a terepet. Mivel a látási viszonyok tovább romlottak, a pilóta lejjebb ereszkedett. Így már szinte tisztán látták a folyó barna vonalát és a partok mentén elnyúló rizsföldeket. Quinn felállt, megkapaszkodott az ajtónyílásban és alaposan körülnézett. A robbanás hangosabb volt, mint a helikopter zakatolása. Jobb felől jött a hang, majd a következő pillanatban lándzsa alakú lángnyelvek szökkentek a szürke ég felé. Amint a pilóta megdöntötte a gépet, láthatóvá vált az alant elnyúló falu. Némelyik ház, közvetlenül a folyóparton, lábakon állt. Quinn felfedezett néhány kenut és halászhajót. A parton álló emberek egymást lökdösve próbáltak feljutni a fedélzetükre, ami alkalmasint csak úgy sikerülhetett, ha a másik oldalon a vízbe taszítottak valakit. Nyomukban megjelent néhány csúcsos szalmakalapot és fekete pizsamát viselő vietkong, majd felhangzott néhány AK-47-es semmivel össze nem téveszthető ropogása, és az emberek tehetetlen bábukként zuhantak át a lapos csónakok peremén. A vietkongok riadtan kapták fel a fejüket a helikopter mind hangosabban dübörgő hangjára, majd géppuskáikból tüzet nyitottak az egyre alacsonyabban szálló gépre. Jackson azon nyomban feléjük fordította a nehéz géppuskát. - Krisztusom, eszébe ne jusson! - kiáltotta Quinn. - Megsérülhetnek a civilek is. - Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elhúzzuk a csíkot! - kiabált hátra a pilóta a válla felett, és már el is fordította a golyózápornak kitett gépet. - Bo Dinben vagyunk. Csak úgy nyüzsögnek a vietkongok odalenn. Ez volt az a pillanat, amikor Quinn meglátta a falu peremén álló kolostort, a kicsinyke templomot és az udvarán csoportosuló embereket. A vietkongok is észrevehették őket, mert otthagylak a partot, és nagy sietve elindultak a misszió felé. - Egy apáca gyerekekkel - állapította meg Jackson. Quinn megragadta a pilóta vállát. - Ki kell mentenünk őket, testvér. - A francokat! - kiáltotta a pilóta. - Örülhetünk, ha mi élve kijutunk. Nem látja, mi van odalenn? - intett a fejével az úton masírozó vietnamiak felé. Quinn újra kinézett. Legalább ötven vietkong igyekezett a misszió irányába. Fekete ruhájukban úgy nyüzsögtek a házak között, mint a nagyra nőtt svábbogarak. A pilóta megpróbálta túlkiabálni a rotor ropogását. - Túl kicsi a kolostorudvar. Csak az utcára tudnék leszállni. Még ha sikerülne is letennem a gépet... Nem hiszem, hogy a vietkongok megkegyelmeznének nekünk. - Oké, maga nyert. Az lesz a legjobb, ha kidob, és tényleg elhúzza a csíkot. Csak ne felejtsen el segítséget küldeni. - Maga megőrült, őrmester. Quinn azonban nem látott mást, csak a fehér ruhás apácát és a kezébe csimpaszkodó, rémült gyerekeket. - Az lehet, de akkor is ugrani fogok. Nem hagyhatjuk őket cserben! Riasztóbombákat és gránátokat tömött a dzsekije zsebébe, tárakat akasztott a nyakába, majd felkapta az M16-osát. Jackson közben célba vette a lent siető vietnamiakat, és megsorozta őket. Többen a földre buktak, de senki sem törődött velük. A pilóta közben olyan alacsonyra ereszkedett, hogy szinte súrolta a földet. Quinn kiugrott. - Azt hiszem, én is megőrültem! - rikkantotta el magát Jackson, és miután ugyancsak felkapott néhány tárat, egy Ml 6-ost és egy orvosi táskát, Quinn után vetette magát. A két amerikai, mit sem törődve a vietnamiak össztüzével, rohanó léptekkel elindult a kolostor bejárata felé. Majdnem beleütköztek a gyerekeket kifelé terelő apácába. - Vissza, nővér! - kiáltotta Quinn. - Vissza, vissza! - Azzal előkapott két gránátot, és az egyiket odahajította Jacksonnak. - Egyszerre! - mondta, majd, miután mindegyikük kibiztosította a magáét, háromig számoltak és a vietnamiak közé hajították mind a kettőt. Fülsiketítő volt a robbanás. Több vietkong összeesett, de aki nem, az is megállt egy pillanatra. Daniel az apáca felé fordult. A nő a húszas évei elején járhatott, és Quinn a sápadtsága ellenére csinosnak találta. Amikor megszólalt, nyilvánvalóvá vált az is, hogy angol.
- Az isten áldja meg magukat! - kezdte a hálálkodást. - Sarah Palmer vagyok. Da Silva atyát sajnos, megölték. Hol vannak a többiek? - Sajnálom, nővér, de csak ketten vagyunk. A helikopter visszafordult, hogy segítséget hozzon, de csak az isten tudja, hogy eljut-e a táborig. Jackson közben megsorozta az utcát, majd túlkiabálva a zajt azt kérdezte: - Mi az ördögöt csináljunk? Ketten nem bírjuk tartani az udvart. Mindjárt ideér ez a horda, akkor leshetünk. Az udvar végét lezáró fal beomlott az évek során. Mögötte hatalmas, legalább három méter magas nádast ringatott az esőáztatta szél. - Vezesse át őket a mocsárba - utasította Quinn, és mivel Jackson habozni látszott, még hozzá tette: - Most! - És maga, őrmester? - Én itt tartom a frontot, ameddig tudom. Jackson nem vitatkozott tovább. - Mozgás, nővér - adta ki a parancsot, és a kis csapat haladéktalánul elindult a nádas felé. Quinn egy darabig nézte a reszkető gyerekeket. Többen elsírták magukat, de engedelmesen követték a nővért és hamarosan eltűntek a beomlott fal mögött. Quinn közben újabb gránátot vett elő a zsebéből, és kibiztosította. Hirtelen motorzúgást hallott, majd egy ütött-kopott dzsip kanyarodott az épület elé. A vezető mögött felállított géppuska mellől két vietkong nézett körbe, mintha keresnének valakit. Az autó belsejében - isten tudja, honnan szerezhették - még több vietnami lapult. Quinn a legutolsó pillanatban hajította el a gránátot, éppen akkor, amikor tüzelni kezdtek volna a vietnamiak. A fülsiketítő robbanás nyomán gép- és emberdarabok röppentek a levegőbe, és a roncs lángokba borult. A vietkongok rohanva mentették az irhájukat. A hamarosan beálló csendben csak az esőcseppek egyenletes kopogását lehetett hallani. Ideje menni, gondolta Quinn, és elindult az omladék felé. Mielőtt eltűnt volna a nádas sűrűjében, még felerősítette az M16-os végére a bajonettjét, aztán nekiiramodott. Sarah Palmer nővér mutatta az utat. A legkisebb gyereket a karján cipelte, egy másikat kézen fogva vezetett, a többi, a lehetőségekhez képest rendezetten, mögöttük haladt. A nővér a vietnamiak lágy, dallamos nyelvén próbálta megnyugtatni a kicsiket. Leghátul az M16-osát lövésre készen tartó Jackson lépegetett. Egy sötét pocsolyához értek. A nővér derékig felemelte az apácaruháját, és habozás nélkül átgázolt a zavaros vízen. Nem mintha nem lett volna már így is csurom víz - az eső, mintha dézsából öntötték volna, vigasztalánul ömlött továbbra is, és a pára fehér fátyolként lebegett a nádas felett. - Ha nem veszítettem el a tájékozódási képességeimet, tőlünk jobbra egy útnak kell lennie - nézett vissza az apáca Jacksonra. - És mit kezdjünk vele, nővér? Amint kilépünk, észrevesznek és lerohannak minket. így is van elég aggódnivalónk. Például, Quinn miatt. Mióta elindultunk, egyetlen lövést sem hallottam. - Gondolja, hogy meghalt? - Nagyon remélem, hogy nem. Ekkor váratlanul egy fiatal vietkong lépett ki a nád sűrűjéből és Jackson bal lapockája alá döfte az AK-47-ese végére erősített bajonettet. Az éles penge csak centiméterekkel kerülte el a szívet. Jackson felkiáltott és térdre esett. A pocsolya másik végében szinte nyomban felbukkant még három, nagyon fiatal Vietkong, köztük egy lány, és a sérült amerikaira szegezték kibiztosított fegyvereiket. A vietnamiak fenyegető szótlansággal figyelték, amint Jackson az M16-osára támaszkodva megpróbálta álló helyzetbe küzdeni magát, ám ekkor egy velőtrázó sikoly kíséretében előbukkant Quinn, és csípőből tüzelve leterítette a három Vietkongot. A negyediket, aki kissé megkésve, oldalról akarta célba venni őt, a bajonettjével döfte le. Aztán Jackson hóna alá nyúlt és felsegítette. - Nagyon fáj? - kérdezte együttérző hangon. - Pokolian, de legalább élek. Az orvosi táskában van ugyan kötszer, de előbb el kéne tűnnünk innen. Quinn biccentett. - Szerintem is. Hallotta, nővér? Indulás!
Sarah szótlanul elindult. A gyerekek, mintha zsinóron vezette volna őket, engedelmesen követték. Csak akkor álltak meg, amikor egy vízből kiemelkedő dombocskához értek. Mindannyian leültek. Quinn letépte Jackson sebéről az elszakadt inget, és éppen munkához akart állni, amikor Sarah gyengéden félretolta. - Nyugodtan rám bízhatja, őrmester - mondta kedvesen. - Biztos, hogy meg tudja csinálni? A nővér, most először mióta találkoztak, elmosolyodott. - Orvos vagyok. Az irgalmas nővérek nevű ápolórend tagja. Hirtelen zörögni kezdett a nádas. - Már megint a nyakunkon vannak! - súgta Jackson, és miközben Sarah elkezdte ellátni a sérülését, megpróbálta megragadni az M16-osát. - Ne aggódjon, majd lerázom őket - vetette oda Quinn. - Hogyan? - kérdezte az apáca. - Találomra közéjük lövök - mondta, miközben átadott Jacksonnak néhány világítóbombát. - Ha megjönne az erősítés, és én nem vagyok itt, húzzanak el. - Nem, őrmester - kezdett tiltakozni Sarah, de Quinn belefojtotta a szót. - De igen, nővér - és mielőtt választ kaphatott volna, eltűnt a nádasban. Használhatta volna a bajonettjét, de a csendes gyilkolással nem tudott volna akkora pánikot kelteni, amekkorára a túléléshez szüksége volt. Első két célpontja szinte a semmiből került elé. A két vietkong, vállig kiemelkedve a nádból, a mocsarat szemlélte. Egy-egy fejlövéssel végzett velük. A dördülésre madarak röppentek a magasba, és rikácsolva riasztották társaikat. Quinn következő áldozata egy az árok mentén poroszkáló vietnami volt. Lelőtte, átküzdötte magát az árok fekete vizén, majd egy nagyobb pocsolya mellé érve lekuporodott. A különleges alakulat katonáit kiképezték az ilyen helyzetekre. Mindegyikük ismerte a túlélést szolgáló trükköket, így azt is, hogy miként lehet vietnami nyelven előcsalogatni a közelben bujkáló vietkongokat. A levegőbe lőtt, majd elkiáltotta magát: - Erre, testvérek! Elkaptam az egyiket! Néhány percig türelmesen várt, majd ismét elrikkantotta magát. Még el sem halt a hangja, amikor megrezdült a nádas. Három vietkong közeledett óvatosan a pocsolya felé. - Merre vagy, testvér? - kiáltotta az egyik, mire Quinn előkapta az utolsó gránátját, és kibiztosította. - Erre, te rohadék - üvöltötte most már angolul és elhajította a gyilkos fegyvert. A robbanás elnyomta a darabokra tépett emberek utolsó sikolyát, de Quinn akkor már messze járt. Elégedetten figyelte a különféle irányból felhangzó hangokat. Végre elérte azt, amit akart - a pánikba esett vietkongok kétségbeesetten próbálták elérni a közelben húzódó utat. Egy ideig figyelte őket a nádas sűrűjéből, majd ösztöneire hallgatva megindult visszafelé. Hallotta ugyan a nádas fölé érkező helikopter hangját, de tudta, hogy a korán beálló, eső áztatta szürkületben esélye sincs arra, hogy megtalálják. Látta a magasba röppenő riasztólövést is, majd a tőle jó háromszáz méternyire ereszkedni kezdő Huey Cobrát, de ahhoz, hogy elérje, túl messze volt. Jackson jelzése nem maradt észrevétlen: a Huey leereszkedett. Két katona gyorsan a fedélzetre emelte a gyerekeket, őket Sarah nővér követte, csupán Jackson vonakodott. A fekete bőrű parancsnok megfogta a karját. - Menjünk innen, pajtás. - Én nem mehetek - tiltakozott Jackson. - Nem hagyhatom egyedül az őrmesteremet. Quinn őrmestert - tette hozzá magyarázatul. - Quinnt? Én is jól ismerem... - Ekkor záporozni kezdtek a vések a helikopterre. - De akkor sem maradhatunk. Egyrészt indjárt besötétedik, másrészt gondolnunk kell a gyerekekre is. Azzal a fedélzetre tuszkolta Jacksont, majd maga is felugrott elkiáltotta magát: - Mehetünk! A Huey emelkedni kezdett. Sarah nővér aggodalmas tekinttel fordult a zokogó Jackson felé: - Mi lesz az őrmesterrel? - kérdezte riadtan.
- Bármi, nem tehetünk semmit - felelte Jackson. Egyébként is... már biztosan halott. Nem élhette túl azt a lövöldözést és gránátropogást. Ha belegondolok, hogy egyedül kellett szembenéznie velük... - szemét ismét elfutotta a könny. - Hogy hívták? - kérdezte a nővér. - Quinn - nyögte Jackson. - Daniel Quinn. Krisztusom, ez fáj! - sóhajtotta, majd elveszítette az eszméletét. Quinn azonban ép volt és eleven, legfőképpen azért, mert az ellenség feltételezte, hogy a Huey távozása után egyetlen amerikai sem maradt a helyszínen, így visszavonultak. A sötétség beállta után Quinn is elindult a folyó felé. A parthoz érve számba vette a lehetőségeit, végül arra az elhatározásra jutott, hogy a túlélés érdekében meg kell kockáztatnia az átkelést. Óvatosan haladt Bo Din felé, odafigyelve minden apró neszre, még a vacsorafőzés hangjaira is. M16-osát a nyakába akasztotta, begázolt a vízbe, tőrkésével elvágta az egyik lapos csónak kötelét, majd a csónak oldalába kapaszkodva a sodrásra bízta magát. Csupán tíz perc kellett ahhoz, hogy a másik oldalon partot érjen, de számára ez egy örökkévalósággal is felért. Az ismét zuhogni kezdő eső elől a dzsungel fái alá menekült. Hajnalban, amint világosodni kezdett, ő is útnak indult. Menet közben kikanalazott egy konzervet, és abban reménykedett, hogy feltűnik a vízen egy ágyúnaszád, de nem volt szerencséje. Négy napig gyalogolt a bozótban, majd, mintha mi sem történt volna, besétált a 4-es számú tábor kapuján. Saigonban hitetlenkedő tekintetek fogadták a visszatérő Quinn őrmestert. Sokan azt hitték, kísértetet látnak, amikor - túlesve az ilyenkor szokásos orvosi vizsgálaton - szolgálatra jelentkezett a parancsnokánál. Harker ezredes szélesen elvigyorodott, amikor meglátta a tiszta egyenruhába öltözött katonát. - Ön mindenkit lenyűgözött, őrmester - kezdte. - Először a hősiességével, másodszor pedig azzal, hogy élve visszatért közénk. Szeretnék gratulálni, de nem találom a megfelelő szavakat... - Nagyon hízelgő, amit mond, uram, de még jobban örülnék, ha hallhatnék valamit Jackson felől. - Ő is megúszta, bár majdnem elveszítette az egyik tüdejét. A régi francia kórházban van, amerikai felügyelet alatt. - Csodálatosan viselkedett, uram. Az életét kockáztatta azokért a gyerekekért. - Tudom. Meg is kapja érte a megfelelő kitüntetést. - Ez nagyszerű, uram - lelkesedett Quinn. - És Sarah Palmer? Nem esett baja? - Nem, hála istennek. Ha látni akarja, a francia kórházban őt is megtalálja. Mondhatom, remek munkaerő. A gyerekek miatt is nyugodt lehet. Ép és egészséges mindegyik. Hanem, fiam - folytatta bizalmas hangon - önt nagy kitüntetés érte. Lee tábornok arra kéri, hogy délben jelentkezzen nála a főparancsnokságon. - Megtudhatnám, uram, hogy miért? - Nem - mosolygott. Harker. - Azt a tábornok fogja önnek megmondani. Quinn a francia kórházba ment. Egy tágas, világos kórteremben találta meg Jacksont és az ágy mellett ülő Sarah Palmert. A nővér azonnal felállt, megkerülte az ágyat, és mit sem törődve azzal, hogy esetleg kísértetet lát, arcon csókolta a belépő férfit. - Hihetetlen! - dadogta, majd nyomban hozzátette: - Hogy maga mennyire megkarcsúsodott! - Ne irigyelje - mosolygott fanyarul Quinn. - Bármilyen hatékony volt is a fogyókúrám, nem javasolnám senkinek. De beszéljünk inkább a barátunkról! Hogy érzi magát? - Az a fránya bajonett csúnyán felsértette a bal tüdejét, de szerencsére már gyógyul a seb. Vietnamtól azonban el kell búcsúznia. Amint utazóképes lesz, hazamegy - mondta, majd kedvesen végigsimított Jackson fején. - Istenem, mennyire örülök - sóhajtotta Jackson, amikor felnyitotta a szemét. - Biztosra vettük, hogy elesett, őrmester, és... - Daniel - vágott közbe Quinn. - Szólítson kérem, Danielnek. Ha bármikor úgy érzi, hogy segítségre van szüksége, csak szólnia kell. Hallja? Csak fel kell vennie a telefont, ha már odahaza leszünk. Egyébként gratulálok a kitüntetéséhez. - A micsodámhoz? - kérdezte elkerekedett szemmel Jackson.
- A kitüntetéséhez, amelyre Harker ezredes terjesztette fel. Nem hinném, hogy bárki kifogást emelne ellene. Sarah nővér lehajolt, és homlokon csókolta a sebesültet. - Szép is lenne - mondta tréfásan. - Egy ilyen hőstett után... - Nem én vagyok a hős, hanem Daniel - tiltakozott Jackson. - Remélem, magának is adnak valamit. - Isten ments! - nevetett Quinn. - Utálom a kitüntetéseket. Azt hiszem, jobb, ha nem zavarom tovább. Biztos nem tesz jót a tüdejének a sok beszéd. Majd még meglátogatom. Addig is... Isten áldja! Magát is, nővér - fordult Sarah felé, és már el is tűnt az ajtó mögött. A terasz lépcsőjénél érte utol Sarah, ahol csak azért állt meg, hogy rágyújtson. Remekül mutatott rajta a tiszta trópusi egyenruha. - Quinn őrmester - lihegte a lány. - Kérem, várjon egy kicsit! - Jobban szeretném, ha ön is Danielnek szólítana - mondta Quinn. - Miben segíthetek? - Segíteni akar? Azok után, hogy az életét kockáztatta értem és a gyerekekért? - kérdezte Sarah, és elmosolyodott. - Harker ezredes sokat mesélt önről és a családjáról, de azt nem tudta megmondani, miért adta fel a gazdagok életét Vietnamért. - Pedig egyszerű - mondta Quinn. - Szégyelltem magam. És maga? Maga angol a mindenségit, és ez nem az angolok háborúja. Mit keres mégis itt? - Apáca vagyok. Egy ápolórend tagja. Oda megyek, ahol szükség van rám. Nem azt nézem, hogy kik háborúznak, hanem azt, hogy segíthetek-e valakin. Egyébként járt már Londonban? A Szűz Mária-kolostorban van a központunk, a Temze partján, ha a Wapping High Street mond önnek valamit... - Ha legközelebb arra járok, feltétlenül meglátogatom. - Örülni fogok. És most megmondaná, hogy mi bántja? Látom, hogy nyomja valami a lelkét. Én észreveszem az ilyesmit. Ez is a munkámhoz tartozik. - Jól látja, nővér - felelte Quinn, és fáradtan egy oszlopnak döntötte a hátát. - Nem hagy nyugodni, ami a mocsárban történt. Nem először gyilkoltam, hiszen katona vagyok, de így, ennyire közelről és ennyire elszántan még soha. Legalább két fiatal nő élete szárad a lelkemen, nem beszélve a többiről. Tudom, hogy egyedül voltam, és nem volt más választásom, de mégis... - Ahogy mondja - kapott a szón Sarah. - Nem volt más választása... -...mégis rohadtul érzem magam. Elsötétült az agyam, és nem érdekelt más, csak a pusztítás. Mintha felborult volna valami bennem, amit azóta sem sikerült helyrebillentenem. - Forduljon Istenhez. Biztosan segíteni fog. - Ó, ha ilyen egyszerű volna! - sóhajtotta Quinn, majd az órájára nézett. - Bocsásson meg, de mennem kell. A tábornokok nem szeretik, ha megvárakoztatják őket. Búcsúzóul megcsókolhatom? - Természetesen. Quinn könnyedén az apáca arcához érintette az ajkát. - Ön igazán figyelemreméltó teremtés - mondta, és leszaladt a lépcsőn. Sarah addig nézett utána, amíg el nem tűnt, aztán visszatért a kórterembe. A főparancsnokságon szokatlan gyorsasággal mentek a dolgok. Amint megérkezett, a tábornok elé vezette egy mosolygós százados. A nagydarab, de energetikus Lee nyomban felpattant, és az íróasztalát megkerülve megállt a szalutálni készülő Quinn előtt. - Ne - fogta le az őrmester kezét. - Engedje meg, hogy én tegyem. Előbb-utóbb úgyis hozzá kell szoknom, így nem árt, ha gyakorolom. - Azzal összecsapta a sarkát, a homlokához emelte jobb kezét és hosszan tisztelgett a szemét meresztő Quinn előtt. - De tábornok... - Ma reggel kimerítő telefonbeszélgetést folytattam az Egyesült Államok elnökével - folytatta Lee, mit sem törődve vendége zavarával - aki megbízott azzal, hogy közöljem önnel a hírt. Ön mától a Kongresszusi Érdemérem tulajdonosa, Quinn őrmester. Gratulálok! - mondta komoly hangon, és újfent szalutált. Ezzel megszületett a legenda. Quinnt hazaküldték, és - miután türelmesen végigszenvedett néhány interjút, végigült néhány díszünnepélyt - hátat fordított
a hadseregnek. Sohasem érdekelte igazán a katonai pálya, a népszerűségből pedig egyszer s mindenkorra elege lett. Visszament a Harvardra, ahol három évig filozófiát tanult, abban bízva, hogy a nagy gondolkodók segítenek majd kiűzni lelkéből a démonokat. A kocsmáktól és szórakozóhelyektől azonban távol tartotta magát, mert attól félt, vitába keveredik valakivel, és akkor újból eluralkodik rajta a mocsárban megismert szenvedély. Nem bízott magában, és ez nyomasztotta. Végül elfoglalta a helyét a családi vállalkozásban, így végre teljesíthette a Tom Jacksonnak tett ígéretét. Jackson, már Vietnam után, a Columbia Egyetemen szerzett jogi diplomát, és idővel a Quinn Művek jogi főosztályának a vezetője lett. Quinn már a harmincas évei közepén járt, amikor megnősült. Az egyik baráti család lányát vette el, Monicát. Kényelmes megoldásnak látszott. 1979-ben született a lánya, Helen, és Quinn körülbelül ekkor döntött úgy, hogy - megvalósítva nagyapja dédelgetett álmát - politikai pályára lép. Érdekeltségeit egy alapítványra bízva elindult egy megüresedett kongresszusi helyért, és kis különbséggel ugyan, de sikerült is elnyernie. Szenátori pozícióját sohasem fenyegette veszély, mi több, minden választás után tovább erősödött, mégis belefáradt a politikába, az örökös hadakozásból, a piti vitákból pedig végképp elege lett. Miután nagyapja egy magánrepülő-szerencsétlenségben meghalt, újragondolta az életét. Döntött. Fontosabb dolgokat akart tenni annál, mint amire szenátorként felhatalmazása volt, és éppen, amikor a lehetőségeit latolgatta, megjelent nála a régi jó barát, az időközben elnökké választott Jake Cazalet. Azt mondta, megérti, hogy Daniel ki akar szállni a szenátori székből, ugyanakkor igényt tart a szolgálataira. Szüksége van valakire, akiben teljesen megbízhat, és akit egyfajta utazó nagykövetként mindig oda küldhet, ahol valamilyen problémát meg kell oldani. Daniel igennel válaszolt a felkérésre, és attól kezdve mindenütt ott volt, ahol felütötte a fejét a baj - Izraelben, Boszniában, Koszovóban vagy éppen a Távol-Keleten. Időközben felnőtté cseperedett lánya, követve a családi hagyományt, a Harvard hallgatója lett, a felesége pedig odahaza tartotta a frontot. Amikor diagnosztizálták nála a leukémiát, nem szólt senkinek, nehogy megszakítsa azt a fontos munkát, amely, úgy vélte, épp eleget emészt fel férje energiáiból. Csak akkor tett említést a gyilkos kórról, amikor már nem lehetett rajta segíteni. Halála elviselhetetlen bűntudatot ébresztett Quinnben. A temetés után tartott halotti tort követően sétára indult lányával a bostoni ház kertjében. A törékeny, aranyhajú, zöldszemű teremtés jelentette élete értelmét, és most tőle remélt vigasztalást. Rajta kívül, úgy érezte, nem maradt senkije, semmije. - Nagyszerű ember vagy, apa - mondta neki Helen. - Remekül végzed a munkádat. Nem hibáztathatod magad. - Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen cserbenhagytam! - Nem, apa. Anya döntött úgy, hogy nem szól senkinek. Talán azt hitte, egyedül is le tudja győzni a bajt. - Gyengéden megszorította apja karját, majd így folytatta: - Egy valamit teljes bizonyossággal tudok. Engem nem hagynál cserben soha. Nagyon szeretlek, apa. Ugye, tudod? A következő évben Helen ösztöndíjasként az Oxfordi Egyetemre került - két évre a St. Hugh College hallgatója lett, Quinn pedig - elnöki megbízottként - Koszovóba utazott, a NATO munkáját segíteni. így álltak a dolgok akkor is, amikor egy borongós márciusi napon az elnök a Fehér Házba kérette Daniel Quinnt... Washington London 2. Washingtonban esett az eső ezen a márciusi estén, de a Hay-Adams Hotel, ahol Daniel Quinn lakott, csak egy rövid sétányira volt a Fehér Háztól. Quinn szerette a Hay-Adams csodálatos antik bútorzatát, a padlót borító plüss puhaságát és a szálloda éttermében uralkodó szolid eleganciát. Az épület jó fekvése miatt szinte mindenki megfordult a falai között, aki Washingtonban számított, a politikai és az üzleti élet hatalmasai egyaránt. Daniel ugyan nem tudta eldönteni, hol helyezkedik el a törzsvendégek spektrumán, de nem is nagyon
érdekelte. Egyszerűen szerette a helyet, és ez elég volt ahhoz, hogy itt szálljon meg, ha Washingtonba kellett jönnie. - Hallottam, hogy itt van, szenátor - köszöntötte barátságosan a kapus, amikor az utcára lépett. - Már hiányoltuk. Parancsol egy taxit? - Nem, George, köszönöm. Gyalog megyek. - Akkor legalább egy esernyőt vigyen magával. Fogja, őrmester - mondta, majd átnyújtotta a vonakodó Quinnek a kinyitott ernyőt. - Ez parancs! - Parancs? Két kiszolgált vietnami katona között nem szokás a parancsolgatás - dörmögte Quinn. - Ugyan, szenátor, eleget áztunk a dzsungelben. Talán elfelejtette, milyen kellemetlen tud lenni a vizes ruha? - Olyan régen volt, George. A múlt hónapban ünnepeltem az 52. születésnapomat. - Én meg azt hittem, hogy még a 40-et sem töltötte be. Quinn elnevette magát, és ettől valahogy tényleg visszafiatalodott. - Ezt majd még megbeszéljük, vén zsivány! Miközben átvágott a Lafayette téren, be kellett látnia, hogy George-nak igaza volt. A szakadatlanul hulló esőcseppek előtt nem jelentettek akadályt az épp hogy rügyezni kezdő ágak. Andrew Jackson szobra köré sűrű fátylat vont az alázúduló csapadék. Quinn lelkén ismét eluralkodott a jól ismert üresség. Ő, akinek pénze, hatalma és szerető lánya volt, egyre gyakrabban érezte úgy, hogy nincs senkije és semmije. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette a tér szélén ólálkodó alakokat. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor meghallotta elfojtottságában is izgatott hangjukat, ám az esőfüggöny mögött, az utcai lámpa gyér fényében alig tudta kivenni a két ronggyá ázott férfit. Közelebb érve azonban látta, hogy teljesen egyformák, kivéve a hajukat - az egyiknek a vállát verdesték a csöpögő tincsek, a másik kopaszra borotválta tojásdad fejét. Dobozokból ittak, és amikor az egyikük kirúgott egy megürült dobozt a tér végéből nyíló mellékutcába, észrevette a melléjük érő Quinnt. Azonnal kilépett elé. - Hová ilyen ronda időben, hapsikám? Nem akarsz könnyíteni a zsebeden? Ide a tárcádat! Quinn úgy tett, mintha nem is hallaná, mire a hosszú hajú előkapott egy kést és hadonászni kezdett. A szenátor erre becsukta az ernyőt, és elmosolyodott. - Segíthetek valamiben, uraim? - Naná, hogy segíthetsz, faszfej! Add ide a lóvédat, vagy megmártom benned ezt a kést! A kopasz röhögve a hosszú hajú mögé lépett. Quinn, kihasználva a hirtelen adódó lehetőséget, meglendítette az ernyőt, és a kopasz álla alá nyomta a hegyét. A férfi a földre rogyott fájdalmában. Quinn úgy érezte magát, mint harminc évvel azelőtt, a Mekong-deltában. Ösztönösen képen rúgta a vinnyogó alakot, majd a bicskás felé fordult. - Mártsd, ha tudod! A hosszú hajú nem kérette magát, de Quinn elkapta a szúrásra lendített kart, egy erőteljes rántással kiegyenesítette, majd nem lehetett mást hallani, csak egy hangos roppanást. A férfi felsikoltott. Ujjai közül kicsúszott a bicska, ó maga pedig hátratántorodott. A kopasz közben megpróbált felállni, ám Quinn ismét arcon rúgta. - Ez nem a ti estétek! Ekkor lefékezett mellettük egy limuzin, és kiugrott belőle egy Browningot tartó, koromfekete alak. Quinn jól ismerte a sötétbe vesző vonásokat. A haditengerészet egykori büszkesége, az elnök kedvenc embere állt mellette, Clancy Smith. A limuzin magas, még mindig jóképű utasa pedig nem más volt, mint a Fehér Ház híres alagsori részlegét irányító Blake Johnson, a régi jó barát. - Jól vagy, Daniel? - kérdezte Blake. - Jobban nem is lehetnék - felelte Quinn. - Hogy kerülsz ide? - Érted jöttünk. Biztosra vettem, hogy gyalog vágsz neki az útnak, és nem akartam, hogy megázz. A szállodában azt mondták, épp elkerültük egymást. Remélem, megbocsátod, hogy megzavartuk az esti szórakozásodat - nézett a két, szánalmasan festő férfira, akik időközben visszavonszolták magukat a fák alá. - Hívom a rendőrséget - közölte Clancy, ám Quinn leintette.
- Szerintem felesleges. Az urak - intett fejével a fickók felé - úgy látom, már nem akarják a pénzemet. Azzal beült a limuzin hátsó ülésére. A motorzúgás után beálló csendet csak a kopasz férfi vinnyogó hangja törte meg néha. - Dugulj már el, az istenit! - mordult rá a hosszú hajú. - Ez a vadállat eltörte az orromat! - És aztán? Remélem, nem azt akarod mondani, hogy elcsúfította a csinos képedet? Adj egy cigit! Egy kilométernyire tőlük egy másik limuzin várakozott a fák alatt. A kormánykerék mögött középmagas, harminc körüli, szőke, csinos arcú férfi ült. Fehér inget, sötét nyakkendőt és Gucci bőrkabátot viselt. A mellette ülő, csodaszép nőnek szénfekete haja, lángoló tekintete és büszke arca volt. Vonásain egyértelműen látszott, hogy félig arab, félig európai. - Ezek bizony gyengén muzsikáltak, Rupert - jegyezte meg csípős hangon. - Attól tartok, alulképzett embereket sikerült választanod. - Milyen szépen fogalmazol, Kate - felelte a férfi, miközben puha, fekete bőrkesztyűbe bújtatta finom ujjait. - Hanem Quinn lenyűgöző volt, nem gondolod? - Á, Rupert, ne is foglalkozz velük - legyintett kiábrándultan Kate Rashid, olvasva a férfi gondolataiban. - Nem érdemes. Majd mással próbálkozunk. - Például mivel? - Úgy tudom, az elnök ma este a Hay-Adams Lafayette éttermében vacsorázik. Biztosan örülne, ha jó étvágyat kívánnánk neki. - Istenemre mondom, nővérkém, öröm melletted az élet. - Rupert Dauncey kellemes hangjának erős bostoni akcentusa volt. - Ha megbocsátasz, el kell intéznem valamit. Néhány perc, és itt vagyok. - Hová mész, Rupert? - szólt Kate a távolodó férfi után. - A pénzemért, szívem. Vissza akarom kapni. - Ugyan, Rupert, nincs belőle elég? - Ha van is, nem kell kidobálni az ablakon. - Azzal átvágott a téren és megállt a fák alatt nyögdécselő alakok előtt. - Hát ez igazán szórakoztató volt, fiúk. - Egy idősödő járókelőről volt szó, nem egy karatebajnokról - jegyezte meg gyászos hangon a kopasz. - Nos, az élet tartogat néha meglepetéseket, de ettől még nem kellett volna csődöt mondanotok. Remélem, tudjátok, hogy ezért nem jár fizetség. Vissza a lóvét, amit kaptatok! - Menjen a pokolba! - sziszegte a kopasz, majd a társához fordult. - Nehogy visszaadd neki! - Istenem, istenem - sóhajtotta Rupert, miközben jobb zsebéből előhúzott egy 25- ös, hangtompítóval ellátott Coltot, célba vette a kopasz combját és meghúzta a ravaszt. A férfi felordított, majd összeesett. Rupertnek ezek után csak egyetlen teendője maradt - kinyújtani a kezét, és zsebre tenni a sietve a tenyerébe helyezett pénzköteget. - Amikor először találkoztunk, láttam nálad egy mobiltelefont - mondta a hosszú hajúnak. - Én kihívnám a rendőrséget. - Jézus - suttogta döbbenten a férfi. - És mit mondhatnék nekik? - Csupán annyit, hogy megtámadott és kirabolt benneteket egy nagydarab fekete. El fogják hinni, hiszen a bűn fővárosában, Washingtonban vagyunk. Szörnyű hely, ugye? Kényelmes léptekkel visszasétált a limuzinhoz, és mintha mi sem történt volna, beült. - Mehetünk végre? - kérdezte Kate Rashid. - Természetesen - mosolygott Rupert. - A kívánságod számomra parancs. 3. A Fehér Ház elé érve Blake kikapcsolta a mobiltelefonját. - Jó voltál Quinn, akárcsak Vietnamban.
- Bárcsak elkerültem volna azt az országot - sóhajtotta Quinn. - Ötvenkét éves vagyok, de úgy viselkedtem, mint egy felpaprikázott suhanc. És még azt hittem, sikerült túljutnom Vietnamon! - Vietnam régen volt, Daniel. Már csak az emlékeinkben él. - Blake, nem láttad, mit műveltem azzal a két szerencsétlennel? Ha nem értek oda időben, lehet, hogy mindkettőt megölöm. Ha Vietnam már tényleg csak emlék, honnan jött ez a féktelen indulat? - A múltból, szenátor - szólt hátra Clancy. - Megfertőzött minket a múlt, és félő, hogy ez már örökre így marad. - Maga is így érzi? Pedig biztos megpróbált megszabadulni az öbölháború emlékeitől. Vajon miért nem lehet? - Ugyan, szenátor, ne gyötörje magát. Vannak pillanatok, amikor mindannyiunknak gyilkolni kell. Maga legalább stílusosan tette. Ezért vált legendává. - Bo Dinre céloz, Clancy? Még az emléke is púp a hátamon. - Mások számára pedig követendő példa - mondta Clancy. Jake Cazalet elnök az ovális irodában várta őket, iratokkal és aktákkal borított íróasztala mögött. Mivel csak az asztali lámpa égett, félhomály borította a szobát. Cazalet, Blakehez és Quinnhez hasonlóan az ötvenes évei elején járt, vörhenyes haja már ezüstösbe hajlott a halantéka felett. Amikor meglátta a belépőket, talpra ugrott. - Daniel, micsoda kaland! Mi történt? - Blake majd elmondja. Kaphatnék esetleg egy pohárka ír whiskyt? - Természetesen. Clancy, legyen szíves! - Igenis, elnök úr! Daniel követte a fekete férfit az előszobába. Miközben a tüzes italt kortyolgatta, hallotta az ovális irodában elsuttogott hangokat. Mire az utolsó kortyot is lenyelte, Blake is a történet végére ért. - Pokoli érzés lehetett - csóválta Cazalet a fejét, amint szobába lépő vendégére nézett. - Mi? Rájönni, hogy harminc év elteltével is igazi gyilkos vagyok? Cazalet megfogta Quinn enyhén reszkető kezét. - Nem, Daniel. Nem gyilkos vagy, hanem igazi hős. Valahol mélyen még mindig megvannak benned azok a tulajdonságok, amelyek a legendát varázsolták köréd, és ez így van rendjén. Az a két szerencsétlen hibát követett el. Most egy darabig biztosan meghúzzák magukat. - Köszönöm, elnök úr. Remélem, nem a szánalom mondatja ezt veled. Nos, halljam, mit tehetek érted, vagy az Egyesült Államokért? Miért kellett idejönnöm? - Előbb üljünk le - mondta Cazalet, és a dohányzóasztalhoz terelte legjobb barátait. Clancy, mint sötét felkiáltójel, a fal mellé húzódott és figyelt. - Daniel, el sem tudom mondani, mennyire sokat jelent nekünk az a munka, amit eddigi állomáshelyeiden, főleg Boszniában és Koszovóban végeztél - kezdte az elnök. - Nem ismerek senkit, aki nálad jobban, nagyobb hozzáértéssel teljesítette volna a vállalt feladatokat. A saját szememmel láttam, hogyan dolgozol, de öt év nagy idő. Tudom, hogy most is Koszovóba készülsz, de mielőtt útnak indulsz, szerettem volna megkérdezni, nem volna-e kedved egy kis londoni munkához? Nem a követség keretein belül, hanem csak úgy, magányos farkasként... Szükségem lenne egy biztos, megbízható emberre odaát, aki kézben tartana bizonyos dolgokat. - Miféle dolgokat? - Mondja el neki, Blake! - Európa sokat változott az elmúlt évtizedben, Daniel, ezt te is tudod - fogalmazott Blake Johnson óvatosan. - Ellepték a terroristák, és amikor terroristákat mondok, nem csak az arab fundamentalistákra gondolok, hanem elsősorban azokra az anarchista csoportosulásokra, amelyek Marxista Egyesület, Nemzeti Felszabadító Hadsereg, az Osztályharc Aktivistái és még ki tudja, milyen név alatt folytatnak káros és bomlasztó tevékenységeket. - És? - Mielőtt belemennék a részletekbe - vette vissza a szót Cazalet - tudnod kell, Daniel, hogy itt valójában többről van szó, mint egy kérésről, amit minden eddiginél nagyobb titoktartásnak kell öveznie. - Egy dokumentumot tolt Quinn elé. - Ez egy elnöki meghatalmazás, Daniel. Azt jelenti, hogy bármit teszel, azt az én nevemben, az én személyes megbízásomból teszed.
Quinn figyelmesen olvasta a szöveget. - Eddig azt hittem, hogy ilyen csak a filmekben létezik. - Nos, tévedtél. Amint látod, ez a dokumentum nagyon is igazi, és megmondom őszintén, nem szokás visszautasítani. Te azonban a barátom vagy, Daniel, ezért megteheted, ha akarod. Nem szeretném, ha kényszerből mondanál igent. Ha nem vállalod a dolgot, mondd meg, és személyesen tépem szét a papírt. Quinn nagyot sóhajtott, aztán csak annyit mondott: - Ha az Egyesült Államok elnökének szüksége van rám, nem mondhatok nemet. - Remek - bólintott Cazalet. - Pontosan ezt vártam tőled, Daniel. Nos, akkor vágjunk bele. Nem tudom, mit tudsz arról a munkáról, amit Blake az alagsorban végez? - Be kell vallanom, nem sokat. Ha jól sejtem, egy titkos nyomozócsoportot irányít, de arról, hogy mi a munkájuk lényege, még csak sejtéseim sincsenek. A Fehér Ház még a létezésüket is titkolja, nemhogy a tevékenységüket. - Ezt örömmel hallom. Valóban nem akarjuk nagydobra verni, hogy mi folyik odalenn. A feladat természete most mégis azt kívánja, hogy néhány dolgot elmondjunk neked. Azt bizonyára tudod, hogy az alagsort néhány évvel ezelőtt az akkori elnök, akit most inkább nem neveznék a nevén, hozta létre, mint ahogy a falai között működő, csakis és kizárólag neki felelős, CIA-tól, FBI-tól, független, szupertitkos operatív munkacsoportot is. Ez a kis létszámú, ám annál hatékonyabb egység azóta elnökről elnökre száll, és őszintén mondom, ennél értékesebb örökséget nem hagyhattak volna rám az elődeim. - Londonban is működik egy hasonló egység - vágott közbe Blake - amellyel állandó, és Talán mondhatom, baráti kapcsolatban vagyunk. Charles Ferguson tábornok vezeti, aki a mindenkori miniszterelnöknek felel. Ha hallottál már a brit miniszterelnök privát hadseregéről..., nos ők azok - tette hozzá vigyorogva. - Látom, vágod a témát - jegyezte meg Quinn szárazon, ám Blake ügyet sem vetett a csípős megjegyzésre. - Ferguson fő segítője Hannah Bernstein, aki mellesleg főfelügyelő a Scotland Yard különleges ügyosztályán. Elképesztő nőszemély. Az esze vág, mint a borotva, tud gyilkolni, ha kell, és akkor sem adja fel, ha megsebesült. - Magasságos isten... - Az igazi ütőkártya azonban nem ő - vette vissza a szót Cazalet, miközben egy méretes aktát tolt Quinn elé. - Ez Sean Dillonról készült, aki hosszú éveken át az IRA ideiglenes szárnyának* egyik legrettegettebb frontembere volt. Quinn kinyitotta az aktát. A fényképekről egy alacsony, alig 165 centiméteres, világosszőke, majdhogynem fehér hajú férfi nézett vissza rá. Fekete kordnadrágot, és ugyancsak fekete, bár erősen megkopott bomber dzsekit viselt. Szája szegletében cigaretta lógott, és gúnyos mosolya azt sugallta, hogy nem veszi túl komolyan az életet. - Veszélyes embernek látszik - mormogta Quinn. - Mert az is - felelte Cazalet. - El sem tudod képzelni, hogy mennyire. Ferguson éppen akkor járt Szerbiában, amikor Dillon segítségre szorult. Az öreg Charles mentette meg az életét, de szerintem csak azért, hogy jól megzsarolhassa. Most ő Ferguson * A Sinn Féin, az ír nacionalista párt, 1969 decemberében, Dublinban tartott értekezlete után az IRA hivatalos" és ideiglenes" szárnyra bomlott. - A szerk. legjobb embere. - Az elnök elhallgatott, majd így folytatta: - Néhány évvel ezelőtt néhány terrorista elrabolta a lányomat. Blake-nek és Dillonnak köszönhetem, hogy megmenekült. Quinn egyik férfiról a másikra nézett. - Elrabolták a lányodat? Én... nem is tudtam... - Senki sem tudta, Daniel - mondta csendesen Cazalet. - Nem akartuk rontani az esélyeit. Egyébként - tette még hozzá - az én életemet is ő mentette meg, és ezzel, azt hiszem, máris a témánál vagyunk, ugye, Blake? - Emlékszel, tavaly karácsonykor néhány napot Londonban töltöttél - kezdte Blake. - Hogyne emlékeznék! Váratlan lehetőség volt, hogy meglátogassam Helent Oxfordban. - Biztosan, de Talán arra is emlékszel, hogy az elnök kérésére részt vettél a követség néhány rendezvényén, többek között azon, amelyen jelen volt Loch Dhu grófnője, Lady Kate Rashid is.
- Igen. Azóta sem tudom pontosan, hogy mi volt a feladatom. Mármint azon kívül, hogy a hölgyet megismerjem. így csupán bemutatkoztam neki, érdeklődtem felőle egy keveset, persze csak diszkréten, majd az embereim utánanéztek a Rashid Műveknek a komputeren. - Akkor azt is tudod, mekkora vagyona van. Quinn bólintott. - Hozzávetőlegesen. Az utolsó jelentések, ha jól emlékszem, tízmilliárd dollárról szólnak, beleértve a grófnő hazari érdekeltségeit is. - És ki a vállalat elnöke? - Loch Dhu grófnője. Ki más lenne? - vonta fel Quinn a szemöldökét. Blake megemelt egy aktát. - Ezt az anyagot a Rashid-birodalomról állítottuk össze. Nagyon érdekes. Megtudhatod belőle például, hogy milyen óriási összegeket fordítanak jótékonykodásra. Leginkább oktatási programokat támogatnak, többek között az Osztályharc Aktivistái nevű, egyetemistákat tömörítő szervezetet, vagy a Bejrúti Gyermekekért Alapítványt. - Emlékszem - bólogatott Quinn - de mi ebben az érdekes? A valóban gazdagok szívesen támogatnak oktatási programokat. Lehet, hogy csak a lelkiismeretükön akarnak könnyíteni, de legalább jó célra fordítják a felesleges pénzüket. És ami a lényeg, esélyt adnak néhány szegény kölyöknek is. - Na és mit szólnál, ha azt mondanám, hogy a Bejrúti Gyermekekért Alapítvány a Hezbollah fedőszervezete? Quinn szemöldöke a magasba szaladt. - Azt akarod mondani, hogy Kate Rashid felforgató tevékenységet folytat? Mi oka lenne rá? - Az előbb említettem, hogy Dillon megmentette az életemet - vette át a szót Cazalet. - A Rashidok miatt kerültem halálos veszélybe. Quinn továbbra is értetlen képet vágott. - Talán tudod, hogy Kate Rashid az apja révén beduin származású, és csak az anyja által angol, ennek köszönheti a Dauncey ágon örökölt nemesi címet. Volt három fivére, Paul, George és Michael. - Csak volt? - Igen. Az anyja tavaly halt meg abban az autóbalesetben, amelyet egy holtrészeg orosz diplomata okozott. Mivel a külföldi diplomaták bíróság elé állítása igencsak hosszadalmas és bonyolult folyamat, a fivérek úgy döntöttek, hogy maguk állnak bosszút. Haragjuk tovább erősödött, amikor megtudták, hogy anyjuk gyilkosa az olajüzletre is kiterjesztette a kezét, mint bróker, tető alá segített egy szerződést az oroszok és az amerikaiak között. Ráadásul Hazarban történt mindez, a Rashidok területén. Úgy vélték, a két nagyhatalom jelenléte veszélybe sodorhatja virágzó birodalmukat, és hogy ez ne történhessen meg, úgy döntöttek, megleckéztetnek minket is. - Paul Rashid megpróbált meggyilkoltatni Nantucketben - folytatta Cazalet. - Végül Clancy hátába fúródott a nekem szánt golyó. Az orgyilkost Blake terítette le. - Elnök úr, ez... ez döbbenetes! - dadogta Quinn. - Még döbbenetesebb, hogy ezzel nem fejeződött be az ügy - mondta Blake - de nem akarom szaporítani a szót. Az aktából - biccentett az iratköteg felé - megismerheted a részleteket. A lényeg, hogy a Rashid fivérek az életükkel fizettek a fanatizmusukért, így Kate egyedül maradt. A világ leggazdagabb asszonya Talán, mégis elveszített mindenkit, aki fontos volt neki. Azt mondják, imádta a bátyjait. Most, mondanom sem kell, bosszút forral. - Azt akarod mondani, hogy újra megpróbálja meggyilkoltatni az elnököt? - Azt akarom mondani, hogy mindenre képes. Persze, nem egyedül. A Dauncey családnak volt egy kisebb ága, amely a XVIII. században Bostonba települt. - A leszármazottaik többsége ma ügyvéd vagy bíró - vetette közbe Cazalet. - Ismerem őket. Köztiszteletben álló család. - Akkor mi a probléma velük? - kérdezte Quinn. - Nem mi, hanem ki - helyesbített Blake. - Rupert Dauncey, West Point, Paris Island. Mond ez neked valamit? - Csak nem egy újabb tengerészgyalogos? - Naná, hogy az. Az öbölháborúban ezüstcsillagot kapott, de szolgált Szerbiában és Boszniában is. Az a hír járta róla, hogy túl nagy élvezettel gyilkol, de
hivatalosan ezt soha, senki sem erősítette meg. Végül egy muzulmán csapda ugyancsak kétes módon történő leleplezéséért megkapta a szolgálati érdemérmet is. Pillanatok alatt századosi rangra emelkedett... -...ami többek között azzal járt, hogy áthelyezték Londonba, a követségi őrezredhez - vágott közbe az elnök. - Innen akár folytathatom is - mondta Quinn. - Londonba kerülve tiszteletét tette a mi kis grófnőnknél. - Amint megérkezett. Egy percig sem vesztegette az idejét, és sülve-főve együtt vannak azóta is. Nagyon jóképű - magyarázta Blake. - Főleg egyenruhában. El tudom képzelni, milyen jól mutatnak rajta a kitüntetései. Ami a kapcsolatuk minőségét illeti..., Kate Rashid harmadik unokatestvére, azt hiszem. - Attól még lehet köztük valami. - Hát... Nem gondolnám. Az a hír járja, hogy hm... más irányú érdeklődése van - vágta ki Blake a megfelelőnek talált kifejezést. - Azt akarod mondani, hogy meleg? - Nem tudom. Az biztos, hogy nem fut a nők után. Ugyanakkor melegbárokban sem látni, konkrét partnernek pedig nyoma sincs. Mindettől függetlenül nagyon úgy tűnik, hogy ezek ketten készülnek valamire. Hogy nem pajkos csínytevésre, abban biztos vagyok. Ráadásul Kate Rashid nem csak az elnökre feni a fogát, hanem rám és Sean Dillonra is. A mi számlánkra írja ugyanis a fivéreit. - Ezért szeretném, hogy Londonba menj - fűzte tovább Jake Cazalet. - Amint megérkezel, azonnal összehozunk Ferguson tábornokkal, Dillonnal és Bernstein főfelügyelővel. Sőt, a miniszterelnöknek is beszámolok a fejleményekről, mert, ha nem mondtuk volna, ő is ismeri a helyzetet. - És? Tőlem mit vártok? - Azt, hogy szimatolj körbe egy kicsit. Használd az összeköttetéseidet, és tudj meg mindent, amit csak lehet. Előfordulhat, hogy tévedünk. Megeshet, hogy Kate Rashid megváltozott, és mi lihegjük túl az ügyet. Ki tudja? - Én - vágott közbe Blake szenvedélyesen. - Én biztosan tudom, hogy Kate Rashid a régi, és nem is fog megváltozni soha. - Valószínűleg igaza van - bólogatott egyetértően az elnök - de hogy valóban készül-e valamire, azt Daniel fogja kideríteni. - De csak miután Koszovóból visszajöttem - mondta Quinn. - Rendben. Addigra megszervezzük a szállásodat. - Erre nem lesz szükség. A Quinn Műveknek saját háza van Londonban, és ha jól emlékszem, alig egy kőhajításnyira van tőle a Rashid-rezidencia. Az elnök elmosolyodott. - Kernek. Nos, itt az ideje, hogy a közeli jövővel is foglalkozzunk, ügy terveztem, hogy ma este a Lafayette étteremben vacsorázom. Nincs kedved csatlakozni? - Szívesen - felelte Daniel. - Akkor, hogy ne érjen túl nagy meglepetés, elárulom, hogy Kate Rashid és Rupert Dauncey is ott foglaltatott asztalt - mondta a hírszerzési ügyekben mindenkinél tájékozottabb Blake - így némi szerencsével már ma felveheted velük a kapcsolatot. - Micsoda?! - kérdezte Quinn döbbenten. - Ugyan, Daniel, mit csodálkozol? - nevetett az elnök. - Tudod, hogy szeretek farkast ereszteni a bárányok közé. Ha másért nem, azért, hogy felborzoljam egy kicsit a kedélyeket. Remélem, barátom, megtette a megfelelő előkészületeket? - fordult Clancyhez. - Természetesen, elnök úr. - Rendben. Találkozzunk fél kilenckor. Kérem - fordult ismét a színes bőrűhöz - gondoskodjon arról, hogy Quinn szenátor épségben visszaérjen a szállodájába. - Ahogy parancsolja, uram. - És Clancy..., ha véletlenül belebotlana Daunceyba..., ne hagyja magát. Lehet, hogy Dauncey a haditengerészet őrnagya, de ha jól emlékszem, maga barátom ennél magasabb rangban volt az öbölháború idején... - Mire megy ki ez az egész? - tudakolta Quinn. - Remélem, nem akarod, hogy seggbe rugósat játsszunk vele? Jake Cazalet hangosan felkacagott. - Megtenné, Clancy?
- Én, elnök úr? Soha! Inkább teljes menetfelszerelésben lefuttatnék vele tíz kilométert, majd pihenésképpen kitakaríttatnám vele az illemhelyeket. - Látja, ezt szívesen megnézném - nevetett Quinn, majd elköszönt a barátaitól. Akkor... az étteremben. Addig is minden jót, uraim. - Felhívja Fergusont? - kérdezte Jake Cazalet Blake-től, miután Quinn és Clancy távozott. - Reggel az lesz az első dolgom - felelte Blake. Charles Ferguson tábornok irodája a Védelmi Minisztérium harmadik emeletén volt, és a Horse Guard Avenue-ra nézett. A nagydarab, ősz hajú, kissé rendetlen külsejű tábornok az íróasztala mögött ült. Őzbarna zakójához a gárdisták nyakkendőjét viselte. Egyik kezében piros színű, szupertitkos számon hívható telefonját tartotta, a másikkal lenyomta a házi telefon megfelelő gombját. - Igen, tábornok? - szólt bele egy kellemes női hang. - Megjött már Dillon? - Igen, uram. - Akkor jöjjenek be. Mind a ketten. Hamarosan nyílt az ajtó. Az irodába lépő harminc év körüli, rangjához képest túl fiatal nőnek rövidre nyírt, bronzvörös haja volt, és teknőckeretes szemüveget viselt. Fekete nadrágkosztümje jóval drágábbnak tűnt-annál, mint amilyet a vele egykorú rendőrnők többsége megengedhetett magának, Hannah Bernstein mégis könnyed természetességgel viselte az elegáns munkaruhát". A nyomában belépő alacsony, világosszőke férfi azt a kopott, fekete bomberdzsekit viselte, amelyben többnyire látni lehetett. A belőle áradó erő nyilvánvalóvá vált, amint a szobába lépett, és öreg Zippo öngyújtójával meggyújtotta a szája sarkában lógó cigarettát. - Csak nyugodtan, Dillon - köhécselte Ferguson. - Egy percig se zavartasd magad. - Köszönöm, tábornok. Ez igazán úri modorra vall. - Fogja be, Dillon - mordult Hannah a kísérőjére, majd mézédes hangon így folytatta: - Hívatott bennünket, uram. - Igen. Érdekes híreket kaptam Blake Johnsontól Loch Dhu grófnőjére vonatkozóan. - Csak nem készül Kate valamire? - vonta fel a szemöldökét Dillon. - Úgy tűnik, barátom, fején találtad a szöget - felelte Ferguson. - Perceken belül azt is megtudjuk, min töri azt a bájos kis fejét. Megnézné, Hannah, érkezett-e fax számomra? A nő szó nélkül kiment, mire Dillon a bárszekrényhez lépett, és minden felszólítás nélkül töltött magának egy pohár Bushmillst. - Kate Rashid tehát visszatért - mormogta. - Erről van szó, tábornokom? - Számítani lehetett rá, hiszen megígérte. Vagy elfelejtetted, Sean, hogy meg akarja bosszulni a fivéreit? - Ami azt illeti, megpróbálhatja - válaszolta Dillon, miközben újratöltötte, majd magasba emelte a poharát. - Egészségedre, Kate. Azok után, amit Hannah Bernsteinnel tettél, meghúzhattad volna magad, de ha nem, hát nem. Vettük a hadüzenetet. Am ha csak egyetlen ujjal is ártasz az én drága barátnőmnek, a saját kezemmel szorítom ki belőled a szuszt. Mire befejezte a különös tósztot, egy tekintélyes faxtekercscsel a kezében visszatért Hannah Bernstein is. - Nos, akkor elmondom, amit Johnsontól megtudtam, a többi meg, gondolom, ott áll fehéren feketén - biccentett Ferguson a papírok felé. - Szóval szerzett magának egy fickót - jegyezte meg Hannah, miután a tábornok elhallgatott. - Én másnak nevezném - vigyorgott Dillon, és Hannah elé tolta a Rupert Daunceyről készült fotót. - Engem nem a pasas nemi érdeklődése aggaszt, hanem az, amit Daniel Quinn embereinek sikerült a Rashidok által támogatott szervezetekről, az Osztályharc Aktivistáiról és a Bejrúti Gyermekekért Alapítványról megtudniuk - vetette közbe Ferguson. - Ugyan, tábornok, mindnyájan tudtuk, hogy mire számíthatunk, hiszen Kate sohasem titkolta, hogy félig arab. Nem is akármilyen. Mióta az apja és a fivérei meghaltak, őt tekintik vezérüknek a hazari beduinok. Szerintem szép gesztus, hogy támogatja őket. Még akkor is, ha mindezt nem önzetlenül teszi.
- De nem ám! - kapott a szón Ferguson. - Ráadásul készül valamire. Meg kellene állítanunk valahogy. - Talán szólhatnánk Ropernek - fordult Dillon Hannah felé. A lány elmosolyodott a név hallatán. - Mi a véleménye, tábornok? - Az, hogy Dillon ismét a fején találta a szöget - felelte elégedetten Ferguson. 4. Daniel Quinn a Hay-Adams bejáratánál várta a limuzinokat. Az elsőként kiszálló Clancy Smith-t a biztonsági szolgálat három, két külön járművön érkező embere követte. Smith csak biccentett Danielnek, majd belépett a szálloda kapuján. Közben Blake is kiszállt, megvárta, hogy az elnök kezet rázzon Daniellel, majd maga is elindult a bejárat felé. Mindez természetesen a kameráknak szólt. Mint mindig, most is akadt két-három fotóriporter, akik tudomást szereztek az elnök magánprogramjáról, és már jó ideje ott őgyelegtek a szálloda körül. Több vaku villant egyszerre, amikor Cazalet elnök megragadta a legendás Daniel Quinn kezét. A következő percben Clancy megjelent az ajtóban, és az elnök - két biztonsági ember és Blake gyűrűjében - elindulhatott az étterembe. Az étterem vezetője egy biztonsági szempontból teljesen megfelelő, kerek sarokasztalhoz vezette a vendégeket. Az asztaloknál hirtelen elhalt a társalgás - a kezdeti suttogást hamarosan kíváncsi pillantásokkal kísért, izgatott mormogás váltotta fel. Clancy a fal mellé állította az embereit, és - mint egy fekete árnyék - ő maga is felvette a terem szemmel tartásához legalkalmasabbnak tűnő pozíciót. - Italt, uraim? - kérdezte az elnök. - Mit szólnának, mondjuk egy jó francia borhoz? Jómagam szívesen innék egy kis Sancerre-t - fordult a pincér felé. - Máris hozom, elnök úr - mondta síri hangon a pincér, és rohant, hogy teljesítse a rendelést. - Ez most jól fog esni - fordult Cazalet a barátai felé. - Kezd nyomasztani az a rengeteg probléma, amit az egyre durvuló energiahelyzet okoz. Az olajárak már az egekben járnak, mégis egyre nagyobb a kereslet, és persze a hiány. Aztán azok az átkozott áramkimaradások... Elkerülhetetlennek tűnik a katasztrófa. Az emberek már gyanakszanak. Figyelemmel kísérték a múlt heti közvélemény-kutatásokat? Miért nem tesz semmit a kormány?" Mintha nem próbálkoznék épp eleget! Sokan már vért szimatolnak a levegőben, ha értik, mire gondolok. Ha nem tudom valamilyen módon eloszlatni a kételyeket, jövő ilyenkor megnézhetem magam. Veszélybe kerülhetnek a programjaim... Ha nem teljesítem, amit megígértem, akár már félidőben lemondhatok. Quinn mondani akart valamit, de Cazalet leintette. - Ne is törődj velem, Daniel. ígérem, abbahagyom. Egy baráti vacsora nem siránkozásra való. Ha sokat beszélek, még elrontom a kitűnőnek ígérkező programot. Éppen most, amikor végre felmegy a függöny - biccentett alig észrevehetően az ajtó felé, ahol Loch Dhu grófnője állt méltóságteljesen. Káprázatosan szikrázó gyémántok díszítették kecses nyakát, remekbe szabott fekete nadrágkosztümjét mintha szobrászműhelyben öntötték volna rá. Mellette, elegáns, fehér selyemingben, Brioni zakóban és nadrágban a tökéletesen fésült, aranyszőke Rupert Dauncey állt. Az étteremigazgatónak csak pár pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy mellettük teremjen, és egy megfelelő asztalhoz kísérje őket. - Szólítsa meg, Blake, legyen szíves - súgta az elnök, amint az újonnan érkezettek a közelükbe értek. - Maga már találkozott vele. - Nahát, Kate - állt fel Blake engedelmesen. - Micsoda kellemes meglepetés! A grófnő megállt, elmosolyodott, majd Johnsonhoz hajolt, és arcon csókolta. - Blake! El sem tudja képzelni, mennyire örülök! Találkozott már az unokafivéremmel, Rupert Daunceyval? Engedje meg, hogy bemutassam. - Nos, személyesen még valóban nem volt szerencsénk, de hírből ismerem - mondta Blake udvariasan.
- Ahogy én is önt, Mr. Johnson - válaszolta mosolyogva Rupert. - Bár, nem akarom megbántani, Quinn szenátor hírneve - fordult az asztal felé - mindkettőnkénél nagyobb. - Köszönöm - felelte Quinn, majd a nő felé fordult. - Örülök, grófnő, hogy újra láthatom. - Én is örülök, szenátor. - Elnök úr - szólalt meg újra Blake Johnson - engedje meg, hogy bemutassam Loch Dhu grófnőjét, Lady Kate Rashidot. Cazalet felállt, és az ujjai közé fogta Kate finom kezét. - Megengedi, grófnő, hogy a találkozás örömére meghívjam egy pohár italra? Mr. Daunceyval együtt, természetesen. - Hogy tudnám visszautasítani? - kérdezte Kate negédesen. Blake intett a pincérnek, és megrendelte az italokat. Rupert, miután leültette Kate Rashidot, Clanceyhoz fordult: - Amikor utoljára, az iraki harctéren láttam, törzsőrmester, nagy szarban voltunk mind a ketten. - Ahogy mondja, őrmester. Sajnálom, hogy Boszniában már nem találkoztunk. - Én nem - mosolygott Rupert. - Sokkal, de sokkal jobban örülök, hogy itt láthatom viszont. A pincér megérkezett a jégbe hűtött Dom Pérignonnal, és teletöltötte a poharakat. Cazalet magasra emelte az egyiket. - Az egészségére, Lady Kate. És a vállalata sikerére. Ha az információim helytállóak, a Rashid Művek helyzete nem is lehetne jobb. Nem is beszélve arról, amit Hazarban elért... Egyszerűen lenyűgöző. Mi a titka, Kate? - Nincs nekem semmiféle titkom, elnök úr - felelte Kate. - Egyszerűen kelendő az olaj. - Ez igaz, de a hazari eredmények akkor is csodálatosak. Az ilyen siker hátterében állnia kell valaminek. - Mint tudja, én vagyok a hazari beduinok feje, és az üres negyed"* olaja is az enyém. Hozzám képest önök és az oroszok, * Üres negyed" - Rub al-háli - a világ legnagyobb összefüggő homokvidéke az Arab-félsziget déli felén. 1948-ban itt fedezték fel a világ leggazdagabb kőolajmezejét, az al-ghavárt. - A szerk. már megbocsásson, de nullák, elnök úr, és ha erre gondolok, cseppet sem bánt, hogy a világ legádázabb sivatagjaiból kell felszínre hoznom az olajat. Blake tudja, milyen viszonyok vannak arrafelé - fordult mosolyogva Johnsonhoz. - Már járt ott, amikor a bátyámat, George-ot meggyilkolták. - És Cornet Bronsbyt is - fűzte hozzá Blake. - Igaz, őt egy nappal előbb. - Azzal Cazalethez fordult, és elmondta neki mindazt, amit az elnök már úgyis tudott. - Bornsby a hazari őr-század tagja volt, míg a Rashid klán beduinjai föl nem darabolták. Alapos munkát végeztek, mondhatom. Am hajnalban - mosolygott fagyosan Kate-re - megjelent a színen Sean Dillon, és méltó bosszút állt. Hányan is voltak, Kate? Négyen egy ellen? Maga jobban tudja, hiszen a maga családja küldte őket oda. Persze mindegy, hiszen Dillonnak nem számított sem a létszám, sem az ötszáz méteres távolság. Első osztályú mesterlövész... - És első osztályú gazember - jegyezte meg epésen Kate Rashid. - Miért, Kate? Mert a maga fivére is ott volt a négy között? Ha nem akarta otthagyni a fogát, nem kellett volna azt az esztelen öldöklést elkezdeni. Az asztai körül hirtelen megfagyott a levegő. Végül a grófnő elmosolyodott. - Ha ön mondja, Mr. Johnson... Önnél jobban senki sem ismerheti a gyilkolás pszichológiáját, így azt is tudja, hogy minden életnek ára van. Magas ára... Néha olyan magas, hogy nem lehet rálicitálni sem. - Ahogy ezt mondta, egészen közel hajolt Blake-hez, és jéghideg hangon a fülébe súgta: - Megosztaná ezt az információt a barátaival? Blake elkapta a grófnő karcsú csuklóját. - Tudom, mire készül, Kate, de nem teheti meg! - Ugyan Blake, maga is tudja, hogy mindent megtehetek, amit csak akarok. Rupert? Mehetünk? - Azzal felállt. - Köszönöm, elnök úr a megtisztelő meghívást. - Uraim - hajolt meg hűvösen Dauncey, és az elegáns pár kimért léptekkel távozott. Az asztalnál ülők sokáig hallgattak. Végül Quinn volt az, aki megtörte a csendet. - Remek színjáték volt, de mi áll a hátterében?
- Olvasd el az aktákat, Daniel, és megtudod válaszolta csendesen Cazalet. - Utazz Londonba mielőbb. Valami azt súgja, nincs sok időnk, tehát nem késlekedhetünk. Kate Rashid és unokafivére az étterem távoli sarkában foglalt helyet. - Cigarettát, Rupert! A férfi elővett egy csomag Marlborót. A grófnő kivett egy szálat, amelyhez a férfi egy AK-lövedékből készített öngyújtóból kínált tüzet. - Parancsolj, szívem - mondta negédesen. - Honnan van ez, Rupert? - kérdezte Kate, miközben alaposan szemügyre vette a különös darabot. - Egy kis emlék az öbölháborúból. Csapdába estem, de egy óvatlan pillanatban meg tudtam kaparintani egy iraki AK-t. így sikerült kitartanom, amíg meg nem érkezett a segítség, különös módon a fal mellett álló Clancy Smith főtörzs személyében. Már csak egy golyó volt a tárban, amikor kinyitottam. Ez. - Akkor nem sokon múlott, igaz? - Nem. Zsebre is vágtam a golyót, és később, egy Bond Street-i ékszerüzletben öngyújtót csináltattam belőle. Azóta mindig magamnál hordom, mementó móriként. Ugye, ismered a kifejezést? - Természetesen, drágám. Emlékeztető a halálra. - Pontosan. - Dauncey kikapta unokanővére kezéből az öngyújtót, feldobta, majd könnyedén elkapta. - Már legalább háromszor meg kellett volna halnom, Kate, mióta ezt a zsebemben hordom, és mégis itt vagyok. Vajon miért? - kérdezte vigyorogva. - Fogalmam sincs, de hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az öngyújtó miatt. - Jársz még misére, drágám? - kérdezte váratlanul Kate. - Szoktál gyónni? - Nem - rázta meg Rupert a fejét - de Isten mindent tud, mindent lát, és ami a legfontosabb, majdnem mindent megbocsát. - Újra elmosolyodott. - Ha valakinek, nekem szükségem van a bocsánatára. Persze, ezt felesleges volt mondanom. Nem hiszem, hogy lennének előtted titkaim. Szerintem röpke fél óra alatt mindent kiderítettél rólam, miután összefutottunk azon a londoni fogadáson. - Húsz perc alatt, drágám. És meg kell mondanom, túl jónak tűntél ahhoz, hogy igaz legyél. Ha tudni akarod, Allah áldásának tekintettelek. Tényleg - bizonygatta lelkesen. - Elveszítettem az anyámat, a három fivéremet, és akkor, mintha csak az égből pottyant volna, belépett az életembe egy Dauncey, akiről addig azt sem tudtam, hogy létezik. Azóta is mindennap hálát adok az Istennek, hogy ilyen fordulatot vett az életem. Rupert Dauncey szinte fuldoklott a rátörő érzelmek hatása alatt. - Bármit megtennék érted, Kate. Még ölnék is, ha kell. - Tudom, drágám, de azért örömmel hallom. Szükség lehet rá hamarosan. A férfi egy cigarettát dugott az ajkai közé, és közben szélesen elmosolyodott. - Minden porcikádat szeretem! - Ne túlozz, Rupert. Úgy tudom, nem érdekelnek a nők. - Jól tudod, de téged azért imádlak. Még akkor is, ha másvalakinél járnak a gondolataid. Megtudhatnám, kinél? - kérdezte, miközben kényelmesen hátradőlt. - Quinn szenátornál. Az elnök puszipajtása. Érdekes, nem gondolod? Eddig csak azért akartam a halálát, mert az embereinek túl sok mindent sikerült rólam kideríteniük. Ma már úgy vélem, ennél súlyosabb bűnök is nyomják a lelkét. - Például? - Még nem tudom, de majd kiderül. Tudtad, hogy van egy lánya? Helennek hívják. Oxfordban tanul. - És? - Szeretném, ha összebarátkoznál vele. - Mégis hogyan? - Ugye beszéltem már neked azokról a szervezetekről, amelyeket támogatok? Csupa elnyomott, kisebbségi csoportosulás, amelyek a politikai hadszíntéren akarják érvényesíteni a követeléseiket. Az Osztályharc Aktivistáira, az Egységes Anarchista Frontra, vagy a Bejrúti Nemzeti Felszabadító Hadseregre gondolok. Kicsit vadak, de a céljaik nemesek... - Nemesek a lószart. - Rupert, drágám, milyen durva szavakat használsz. Nos..., az Osztályharc Aktivistáinak Nyugat-Skóciában, a Loch Dhu-kastélyban van a bázisuk. Elég
lepukkant épület, de a célnak, főleg, mivel mindentől távol esik, tökéletesen megfelel. Hivatalosan fiataloknak szervezett kalandtúrákat bonyolítunk a területén, ám a valóságban más dolgokkal foglalkozunk. Viselkedni tanítjuk őket. Az idősebbeket egyéb dolgokra is. - Mint Hazarban? - Látod, Rupert, ezt szeretem benned. Fél szavakból is megérted, amit mondani akarok. Remek! Az Arab Felszabadító Hadseregnek jelentős létszámú gyerektagozata van. Számukra félkatonai tréningeket szervezünk. A kiképzés oroszlánrészét írek végzik, volt IRA-harcosok, akik munkanélkülivé váltak, amikor elkezdődött ez a nyavalyás békefolyamat. - Most már csak egy dologra lennék kíváncsi. Milyen szerepet szánsz nekem? - Azt akarom, hogy tartsd szemmel Loch Dhut. Akadályozd meg, hogy bárki szimatolni kezdjen a közelében. És ami Talán ennél is fontosabb, lépj kapcsolatba az Osztályharc Aktivistáival, és ha lehet, épülj be a tagjai közé. Már az is sokat számítana, ha sikerülne elnyerned a bizalmukat. - Miért? - Mert van egy olyan érzésem, hogy Quinn szenátort hamarosan újra látjuk, és akkor jó hasznát vehetjük a kialakított kapcsolataidnak. Tudtad, Rupert, hogy az Osztályharc Aktivistáinak szinte minden fontos felsőoktatási intézményben van alapszervezete? Azokban is, ahová az igazán gazdagok és befolyásosak gyermekei járnak. - Mi köze mindehhez Quinn-nek? - Az, drága Rupertem, hogy Helen Quinn tagja az oxfordi alapszervezetnek. Roper őrnagy már másnap reggel megjelent Sean Dillon londoni lakása előtt. A különös fiatalember mesterien kialakított kerekes székben érkezett. Sötét haja tengerészkabátba bújtatott válláig ért, arcát olyan hegek borították, amilyeneket a nagyon súlyos égési sérülések hagynak maguk után. A Györgykereszttel kitüntetett, különleges tehetségű bombaszakértő felfelé ívelő karrierjét az a jelentéktelennek tűnő, hülye kis bombának" minősített szerkezet törte meg, amellyel az IRA ideiglenes szárnya akart felrobbantani egy belfasti autót. A hatástalánításával megbízott Roper túlélte a katasztrófát és a számítógépek világában kezdett új karriert. Új szakmáját, ha lehet, még magasabb szinten művelte, mint az előzőt nem volt olyan adat, amit ne bányászott volna elő hiper gyorsasággal. A lakás ajtajában Ferguson és Dillon fogadta. Roper vidáman üdvözölte a házigazdát. - Sean, te vén róka! - Remekül nézel ki - válaszolta mosolyogva Dillon, miután a kerekes széket átsegítette a lépcsőkön és a küszöbön. - Hannah nem mondott túl sokat - vágott bele Roper a dolgok közepébe. - Küldött egy aktát, hogy nézzem át. Csak nem háborúra készülünk megint? - Még arra is sor kerülhet - dünnyögte sejtelmesen Dillon. A kerekes szék hangtalánul keresztülsuhant a keskeny folyosón. Ferguson épp akkor tette le a telefont, amikor átgördült a nappali ajtaján. - Őrnagy! Üdvözlöm! Hogy van? - Egész jól, tábornok. Tényleg lenne számomra valami munka? - Tényleg, őrnagy. A következő fél órában végigmentek az ügy legfontosabb részletein. - Elsőként azokat a szervezeteket szeretnénk ellenőrizni, amelyeket Kate rendszeresen támogat - mondta végül Dillon. - Ezzel Talán sikerül az Achillessarkát kitapintanunk. Hogy pontosan mit is keresünk..., nos azt nem tudom megmondani - közölte vigyorogva - de ha megtaláljuk, tudni fogjuk, hogy ez az. - Lehet egy kis gond - vetette közbe Roper. - Ha Quinn emberei tényleg szimatoltak utána a közelmúltban, akkor az biztosan a tudomására jutott. Bármilyen jól dolgoznak is, elképzelhetetlen, hogy nem hagytak maguk után nyomot. Ami azt jelenti, hogy őnagyságának volt ideje eltüntetni az árulkodó információkat, vagy ha el nem is tüntette, megpróbálta őket levédeni. - Azt mondja, ne számítsunk semmire? - vonta fel Ferguson a szemöldökét. Roper sebhelyes arca mosolyra húzódott.