1
Vágyódás Az ég ködösen néz le rám... és valahogy most szótlan Minden semmilyen körülöttem... nincs válasz A fák is sejtelmesen susognak bele az éjszakába... a lelkembe Fáj a gondolat... fáj, hogy érzek Miért is van a születés!? Miért is van egyáltalán valami!? Egyedül vagyok a gondolataim káoszába... az őrületben Hiába hívom őt kire már évek óta vágyok, s talán most még jobban mint valaha... hiába Pedig tudja, hogy várom tudja, hogy szeretném... az érintését Kínoz... mint minden körülöttem a szférában Aludni szeretnék... úgy mint azok kik sosem vannak ébren... De álmatlan vagyok...gyenge ahhoz, hogy elaludjak Így csak fuldoklok könnyeim tengerében... A magányom karjában Ez a sorsom... Ezért kellett felsírnom egyszer régen De többé, ha egyáltalán van ilyen nem fogok... mert voltam, vagyok, és a jövő idő meghalt De lehet, hogy sosem volt... csak illúzió... az egész (2003.10.22.) 2
Csöndben Egy tisztáson ülve,...s várva Lelkemben tél,...s mély csend Körös körül a nyugalom lágy hangja. Az elmúlás megérintett A távolból hallom kiszáradt patakok, elfeledett csobogását Haldokló testem néma sikoltását És érzek valamit magamban legbelül Idegen érzés mely a testemben elvegyül S közben árnyak násztáncát látom, és a hó csak hull... és hideg Egy test a tisztáson ülve... s várva. Vár az elbomlásra Lelkemben tél... s mély csend, És semmi... körös körül (2002.07.25.) 3
Sírok Között A fájdalom, mely fogva tart... lassan felemészt... S a csillagok megfeketedett szemeikkel nézik létem megbújva a felhők mögött. A sírokat látva szenvedéssel megtelt szemeim könnyeket hullatnak... A vágy könnyeit. Bánattal telt lelkek otthona... elrejtve mélyen bennem. Leírhatatlanul szép a táj... mely már nem emlékszik, de érez. A fák vén karjai óvják a fény hamis illúzióitól... S ringatják szürke gyermekeiket időtlen időkig... Várva az üresség gyönyörű ajándékára. A köd is tiszteletét teszi a szelek által átjárt világban Selymes hideg érintése átfonja síró lelkem, mint egy anya remegő ajkai Melyek búcsúzóul meleg szavakat ejtenek haldokló magjához. Bizakodva görnyedek egy fa tövében hogy karjai egyszer engem is megérintenek S szürke gyermekekén ringatnak s óvnak. Míg az üresség át nem adja gyönyörű ajándékát. (2004.06.24.) 4
Levél Egy levél könnye, amely az övé s mindené... egyszer elmúlik, és mégsem. Az erdő megérintő magánya átfonja ereim s megérinti bensőm elhagyatott világát. Tükörbe nézve egy tükörképet látok... és csak érzem... hogy talán. A köd oly bársonyos és szép és magányos mint egy lélek... a semmiben... a szélben. Madarak halk röpte töri meg a csöndet finoman és tisztelve... Egy levél mely lehull a fák elöregedett ágairól... és alászáll a rothadás világába. Semmi sincs és mégis körbevesz... megidéz. Egy fátyol mely anyaként betakar és álomba ringat... a levelek elhullajtott könnyei közt... A köd emlékeiben tovább élve.. s látva. Táncot jár a fájdalom lehelete a fák között a mélyben, s halk sírása visszhangzik a vájatok megöregedett üregeiben... Várva a vég megértő átfonását. És a levelek csak sírnak... s könnyei aláhullnak. (2005.--.--.) 5
Hangok Kezembe fogtam a tollam, és bemártottam a szomorúság fátyla mögé, ahol árnyékként élek bezárva magamba. Sírni szeretnék mint ahogy az éj sír mikor betakarja hideg szívével a fájdalom, hogy emlékeztesse. De nincsenek könnyeim, felemésztette őket az idő, a maga cinikus mosolyával ahogy karmait belevájja a lét szívébe. Egy kert ahol vagyok és vagy és mégse. Egy kert melyet körbekerített a végzet, az öröm és a kín összefonódott karjaival, ahogy végtelen vénájuk a semmibe nyúlik az elmúlást szállítva. Almafa vagyok öreg és beteg, de ezt csak én tudom, és csak én érzem és csak én látom. Törzsem ráncos, ágaim átfonnak, hogy óvjanak. Érezlek. Érzem ahogy lélegzel, érzem ahogy sírsz, érzem ahogy nevetsz, érzem ahogy gyűlölsz, érzem ahogy fázol, érzem ahogy szeretsz és érzem ahogy a szívembe szúrsz. Rózsa vagy, sok rózsa. Élénkvörös színben pompázol. Esténként megcsillan selymes szirmaidon az alkony könnye, hogy szépséged ápolja még el nem jön a vég. A kert lassan homályba borul, és egyre távolabbinak tűnik, és én újra árnyék leszek. (2002.07.--.) 6
Egyszer Ahogy átölel a fájdalom, érzem a szenvedés kacaját a lelkemben... és tudom, hogy még élek. Távol a dombok mögött homály ereszkedik a végtelenből, és beborítja a holtak felemésztett múltjait. Tudom, hogy várnak... s tudják, hogy várom. Most sírok mert körülöttem minden fáj. A múlt mindig emlékeztet, mert szereti nézni a vonaglásom... Ahogy lelkem remegve vágyódik a dombok mögé, de testem fogva tartja és kínozza. A csillagok is szomorúan néznek bele az univerzumba... örökké. Ez a sorsuk... és tudják. Talán hamarosan lelkem kiszabadul testem fogságából, és sikoltva alászáll a tér és idő origójába. És ott lesz körbevéve a magányommal... Fekete, üres állapot. S a múlt melyre nem emlékszem mást kínoz majd... és én boldog leszek... Én és a magányom. (2003.10.--.) 7
Mélyen legbelül Egy hely ami nincs sehol... Egy fa elveszett sóhaja... Álmatlanságom egy tükörbe zárva, ahol önmagam bámulom. Esőcseppek folynak végig kiszáradt ajkamon, mely némán, kiált a reménytelenség szívébe. Most utazom... Vándor vagyok... Összevarrt szemekkel nézem bús arcom... Egy mező... Mindenhol színes virágok ülnek... Beszélgetnek... Számomra nincs hely... Színtelen vagyok és lehet, hogy már nem is élek. Lehet, hogy álmodom?! Nem... Hisz álmatlan vagyok... Hideg szél nyaldossa húsom... Fázom... Átölelem önmagam remegő karjaimmal... Elrejtőzöm a félelmeim közé... Ott biztosan nem találom meg magam... Reménytelen... Ott vagyok... Félek magamtól... Sötét van... Valaki hív... Nevem suttogja... Nem látom tisztán... Lassan közeledik... Enyhül a félelmem... Ó, hát te vagy az... Már nem félek... (2001.05.17.) 8
Örökre halottnak lenni Örökre halottnak lenni a mában, és minden világban. Érezni a lényegtelenség megbolygató magányát. Egyé válni a semmivel vagy akár a végtelennel a mindenséggel. Talán csak gondolat Talán csak remény de egyre közelebb ér Csak nézem a dolgokat magam előtt és mellettem. Csak vagyok üresen és egyedül Vagy talán, mégsem? Mert a halál fogja kezem Csak húz lassan, és közben meséli életem Melyet eddig fájdalomként éltem És csak húz De talán ő sem tudja hová Csak távol innen Bárhová A virágok illatát már nem érzem, a patakok zúgását már nem hallom Nem látom a fákat akiket azelőtt oly szerettem A lét megbénít És csak fújja gyászi himnuszom (2006.06.06.) 9
Beteljesedés Az éj átölel, s halkan suttogják nevem a halál árnyai. Az élet sötét unokatestvérei ők, kik úton vannak az örökkévalóság óta. Hideg szél lengedez a fák között, arcomba vágva egy elmúlt kor fájdalmas emlékeit. Szemeimre nehézkesen ráereszkedik a köd, hogy igazán láthassak. Felüvöltök mint egy gyermek az elmúlás küszöbén, mikor erőt vesz, hogy átlépje. Testem megfeszül, és ellenkezés nélkül zuhan a jéghideg sötétségbe, hogy anyja legyen a férgeknek. Ez a hely az enyém, nekem ásták ők kik úton vannak az örökkévalóság óta. Kinyújtom karjaim az égbolt emlékei felé, hogy igazán érezzem ahogy a nyirkos föld hozzáér csupasz testemhez. Egy utolsó görcsös rángás, ahogy haldokló testem levegő után kapkod, majd nyugodtan elernyed. (2001.10.04.) 10
1998-2006 ÖRÖM HUNGARY 11