India, Ladak 2005. Prazsák Gergő 2005 tavaszán sokat gondolkodtunk barátnőmmel azon, hogy a tavaly meglátogatott Angkor után, idén hol töltsük szabadságunkat. Ahogy tavaly megtaláltuk Kambodzsában a csodálatra méltó kultúra mellett a kalandozást, úgy idén sem akartuk alább adni. Valami olyan helyet kerestünk, amely gazdag kulturális öröksége mellett, újabb kihívásokkal szolgálhat (és amely elég messze van ahhoz, hogy legalább három hetet ott legyünk, no és kifizethető is). Sokfelé jártunk képzeletben, nekem még az Antarktisz is eszembe jutott. Ez utóbbi ötletemet más elképzeléseimmel együtt el kellett vetnem, hiszen tekintettel kellett lennem arra, hogy mégiscsak egy hölggyel utazok és arra is, hogy az egész éves munka után valamennyi pihenésre is szükségünk lehet. Amint utóbb kiderült: a pihenés teljesen kimaradt a szabadságból. Noha 2002-ben már jártam Indiában, mégis jó ötletnek tartottam Indiát. Még idehaza felvettem a kapcsolatot egy magas rangú indiai üzletemberrel, annak érdekében, hogy ha ismételten eljutok Indiába, akkor bebocsátást nyerjek Bhutánba is, amely egy parányi királyság Nepál, Tibet, India és Banglades között (és amelyről csak annyit tudtam, hogy amikor a királyság fővárosába közlekedési lámpát helyeztek el, akkor a lakosság tiltakozott, mondván személytelen: le kellett szerelni). Sajnos itthon megismert indiai barátom nem tudott segíteni abban, hogy kedvezményesen bejussunk Bhutánba (minden turistának napi 200 USD adót kell fizetni a királynak), így maradtunk Indiánál. Nem bánkódtam miatta, hiszen láttam már a szubkontinens néhány városát és tudtam, hogy vannak még további látnivalók. 2005. augusztus 8-án indultunk Budapestről, Kijeven keresztül New Delhibe. Ez volt a legolcsóbb repülőjárat, amivel el lehetett jutni Indiába. Az Aerosvit légitársaság járata viszonylag kényelmesen repített New Delhibe. Azonban két probléma igen mélyen emlékezetembe ivódott. Az első az volt, amikor Kijev és New Delhi között, a mellettem lévő ülésen elhelyezkedő férfi epilepsziás rohamot kapott. Próbáltam megfontoltan átgondolni, hogy pontosan mi is a teendő, de amíg ezen voltam, a férfi a lábamra esett és elharapta a száját. Eszünkbe jutott, hogy talán valamit be kellene helyezni a szájába annak érdekében, hogy ne harapja el a nyelvét. Amíg a megfelelő eszközt kerestem, szerencsére egy nálamnál talpraesettebb útitárs a földre fektette a szerencsétlen férfit, de a száját ő sem tudta kinyitni. Aztán néhány perc alatt lenyugodott a rohammal küszködő ember és New Delhiig átaludta a 1
több órás utat. New Delhiben, pedig egy akkora táskát vett le a poggyászszállító gépről fél kézzel, amibe két ember lazán elfért volna. Ezután már nem aggódtam amiatt, hogy az utaskísérő hölgy a repülőgépen szinte figyelmet sem fordított arra a javaslatomra, hogy szálljunk le a legközelebbi repülőtéren és adjuk át a beteget egy orvosnak. A következő bonyodalom a csomagjainkkal történt. Ketten mentünk, két csomagot adtunk fel a gépre, de csak egy érkezett meg. Miután minden utas elvitte már a csomagját és csak mi maradtunk ott, megtalált bennünket a légitársaság kirendelt embere, aki megpróbált megnyugtatni. Jadav úr azt mondta, hogy felveszi a jegyzőkönyvet az eltűnt csomagról és intézkedni fog. Megadta telefonszámát és átadta a jegyzőkönyv másolatát (hosszas könyörgés után egy eredeti pecséttel ellátott angol nyelvű irományt). Mivel egy hölggyel voltam csomag nélkül, így lehetőségem adatott arra, hogy az ő csomagját vigyem. Ez egész utunk alatt így volt. Hátizsák nélkül, hátizsákkal. Ez aztán az igazi! Szerencsére legalább egy hátizsákunk volt és a malária elleni gyógyszer pedig az övtáskámban volt, így nekiindulhattunk Indiának. Amikor először jártam Indiában nagyon meg voltam illetődve. Útikönyvem úgy kezdte Delhi bemutatását, hogy a kaotikus, sűrűn lakott, szennyezett, vibráló és időnként izgalmas Delhi, India fővárosa és Észak-India ipari, közlekedési központja. (Harding, Richmond 2001: 420) Első utam alkalmával sem volt előre lefoglalt szállásom, így rögtön a turistákra szakosodott szerencselovagok kezére kerültem. Elvittek egy turista irodának berendezett helyre, ahol azt mondták, hogy éppen akkor fesztivál van New Delhiben, ezért nincs szállás. Szerencsére ezt nem hittem el és akkor is találtam elég olcsó és viszonylag elfogadható minőségű szállást a Main Bazaaron. Ezért rendkívül figyelmes voltam idén, amikor hajnali kettőkor megérkeztünk. Arra persze nem számítottam, hogy már a repülőtéri hivatalos ember átver. Hajnalban érkeztünk New Delhi belvárosába taxival. Ez az időpont pontosan beleesik abba a két-három órába, amikor alszanak a házakban éppen úgy, mint az utcákon. Még a Main Bazaar is kihalt volt. Második próbálkozásunk eredményes volt: 250 Rs ért (kb.: 6 USD) egy televíziós, légkondicionáló nélküli, ventilátoros szobát kaptunk egy éjszakára. Ez a lehető legjobb megoldás volt. Fejenként 3 USD-ért egy olyan szállásunk volt, amiben egész nap volt melegvíz és nem volt légkondicionáló (ami rendkívül hangos és nem hagyja az embert aludni) ugyanakkor volt ventilátor, ami enyhítette a nagy hőséget (éjszaka is 25-30 Cº) és álmot csalt az ember szemére. Reggel még erősen élt bennünk a remény, hogy előkerül a csomagom. Hiába telefonáltunk: nem találták sehol. Annak ellenére, hogy nem akartunk sok időt Delhiben tölteni, most nem volt más választásunk. Nekiindultunk a városnak. Egy motoros riksa 10 Rs- 2
ért elvitt minket az India Gatehez. Ez a város szívében lévő, 42 méter magas diadalívszerű épület az I. világháborúban elhunyt katonáknak állít emléket. Az India Gate falára 13.516 indiai katona neve van bevésve. Az emlékművet 1921-ben kezdték el építeni és tíz év alatt fejeződtek be a munkálatok. Körülötte szépen gondozott park található, kis csatornahálózattal, amelyben kisgyerekek pancsolnak a nagy melegben. Valahogy így produkálják magukat a fehér bőrű turistahölgynek: Az India Gate körül sok külföldi fordul meg, ennek megfelelően a turistákra szakosodott ipar is rendkívül kiterjedt. Mindenféle kacatot rá akarnak sózni az emberre. Ezzel ellentétben rendkívül érdekes, ahogy a helyi turisták (India más részeiről érkezők) megkérik a fehér embereket, hogy engedjenek meg egy fotót velük. Ez azt jelenti, hogy a férfi-nő összetételben utazó fehér turistához odamegy egy helybeli turista család fiatalabb férfi tagja és engedélyt kér egy fotóra. Amikor először történik ilyen a fehér turistával, akkor abbéli örömében, hogy végre nem eladni akarnak valami kacatot, szívesen enged a kérésnek. Ekkor megérkezik az egész család és akár egy tucat ember is körülveszi a fehér turistákat, majd felváltva egy-egy ember kiugrik a csoportból és készít egy képet. Minthogy akár percekig is eltarthat egy ilyen akció, a fehér turisták szinte egész nap pózolhatnak, 3
fényképeztethetik magukat. Feltéve, ha nem érdeklődnek más látványosságok iránt. Az India Gate-től néhány perc sétára (ami a nagy hőségben akár egy órának is tűnhet) található a Parlament, az elnök rezidenciája és a Nemzeti Múzeum. Így tehát akad látnivaló, ami elvonja a figyelmet a fényképezőgépek előtti végtelen pózolástól. Ezeket is megnéztük, majd visszamentünk a Main Bazaaron lévő szállásunkra. Este a Main Bazaaron töltöttük időnket. Kerestünk egy internet kávézót és e-mailen segítséget kértünk az otthoniaktól azért, hogy az elveszett csomag előkerüljön. Aztán elmentünk vacsorázni a szálloda tulajdonosának tulajdonában lévő étterembe. Az étteremben mindent meg lehetett oldani. Lehetet enni, buszjegyet kapni, pénzt váltani és még ki tudja mi mindent. Nagyjából egyetlen olyan kérésünk, ötletünk sem volt, amire elutasító választ kaptunk volna. Ez egyébként egész Indiában így van. Az indiaiak nemes egyszerűséggel mindenre azt mondják: Don t worry! 1 Persze e mondatukat óvatosan kell kezelni, hiszen mindenre ezt mondják. Az étrendünk annak ellenére is változatos volt, hogy csak vegetáriánus ételeket vettünk magunkhoz. Volt momo (ez egy tortellinihez hasonló tészta, ami inkább a kínai kultúrával érintett területeken honos, akárcsak a chowmin, amely egy spagettiszerű zöldséges, piritott, üvegtészta), meg mindenféle zöldségek, chapati (keletlen tésztából készült kenyérszerű étel) meg rizs, meg rizs. Vacsora után a Main Bazaaron sétálgattunk. Ez New Delhi főutcája, a főpályaudvarral szemben. Megannyi üzlet, kávézó, étterem várja a betévedő turistákat. Mivel Delhi az ország fő közlekedési csomópontja, ezért szinte minden Indiába érkező turista megfordul itt. Indiában minden út Delhibe vezet. Nagyobb vonatjáratok (30-40 órás vonatok) innen indulnak, vagy Delhin keresztül mennek. A kereskedelem is itt összpontosul. Ennek megfelelően a Main Bazaar minden olyan jószágot kínál, amit Indiából szuvenírként haza szokott vinni egy átlagos turista. Hacsak nem veszi a bátorságot arra, hogy eldugottabb helyekre is ellátogasson, olyanokra ahol a helyi iparművészeti tárgyak felülmúlják az átlagos indiai csecsebecséket. Még ha az ember nem is akar vásárolni, akkor is vesz ezt-azt. Azért is mert rendkívül olcsó, ők meg szegénynek tűnnek. Hátha jól jön még a vásárolt termék. Mivel eltűnt a csomagom, néhány ruhát mindenképpen be kellett szereznem. Ezen túl pedig útikönyvre, térképre is szükségünk volt, amit a Main Bazaaron rendkívül kedvező áron lehet beszerezni. Elsősorban használt útikönyveket. Az Indiában járt hátizsákosok, utazásuk végén gyakran megválnak útikönyveiktől, helyette más dolgokkal töltik meg zsákjukat. Ennek következtében virágzik a használt könyvkereskedelem Delhiben és olcsón lehet jó minőségű útikönyvekhez jutni (pl.: 1 Ne aggódj! 4
itthon 28 USD egy India Lonely Planet, míg New Delhiben ugyanaz 5-10 USD-ért is megkapható). A Main Bazar számos, rendkívül jó szórakozási lehetőséget kínál az odatévedő turistának. Mindjárt a legelső, akivel találkozhatunk errefelé: a kereskedő. A kereskedő Indiában nem olyan, mint itthon. Nem ül tétlenül a boltjában, hanem kimegy az utcára és megkeresi a kuncsaftot. Ilyenkor az történik, hogy behívják az embert egy üzletbe, leültetik és megpróbálják kitalálni, hogy mit akar megvenni. Első lépésben felkínálják azt, ami az üzletben található. Ha ez nem vezet sikerre, akkor megkérdezik, hogy mit akar venni az ember. Ha vonakodunk megmondani, hogy mit akarunk venni, vagy nem akarunk semmit sem venni, akkor élvezetes beszélgetések alakulhatnak ki. E beszélgetés célja a turista részéről, a hasznos utazási információk beszerzése. Az eladó részéről pedig az, hogy kiderítse, mit adhat el. Mindenhol, mindent lehet kapni. Ezt úgy oldják meg, hogy ha kinyögi a turista, hogy mit akar venni és az adott üzletben olyan termék nincs, akkor kirohan az eladó és vesz egyet egykét üzlettel arrébb, majd visszajön és felkínálja a turistának. Ezek a beszélgetések rendkívül szórakoztatóak, ha szán rá egy kis időt az ember. Ha belátja, hogy egy európaitól eltérő kultúrában van, és ha nem akar ideje korán megszabadulni beszélgető partnerétől. Miért is akarna? Hiszen szabadságon van, ráér. Azért utazik, hogy embereket, kultúrákat ismerjen meg. Ez a Main Bazaaron rendkívül könnyű. A Main Bazaaron a nap 24 órájából 20 a teljes káosz jegyében telik (a következő linkre kattintva meghallgatható, egy percnyi hanganyag, amelyet este 10 körül vettem fel a Main Bazaaron: mainbazaar.mp3). A sok tikkadt turista a nap végén kávézókban, teázókban piheni ki fáradalmait, már amennyire pihenni lehet az ingerek eme forgatagában. A Main Bazaar remek hely az ismerkedésre. Ezeket a turistákat jól lehet faggatni indiai élményeikről. Szinte biztosra mehet az ember. Nem fogják elzavarni, hiszen sok mindent lehet látni Indiában, és sokat lehet beszélni róluk. Aki először van Indiában, annak rendkívül hasznosak ezek az információk. És néhány eltöltött hét után belőlük is információdisztribútorok lesznek. A világ számtalan pontjáról érkeznek ide látogatók, így a beszélgetések a következő úticél megtervezésére is jók. Sokan azért érkeznek Delhibe, hogy onnan a Himalája vidékein, szabadon élő rokonaikat meg tudják látogatni (pl.: a tibetiek). Sokan pedig csak úgy: megnézni és tapasztalni, hogy mit is jelent az, ha egymilliárd ember szabadon él. India a világ legnagyobb demokráciája. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy számos vallás megtalálható a szubkontinensen. A hinduk, a szikek, a muszlimok, a buddhisták, a keresztények, a zsidók és számos más vallás követői a legnagyobb békében élnek egymással. 5
Másnap ugyancsak az eltűnt csomag utáni nyomozással kezdődött a nap. Reggeli után telefonáltunk a repülőtérre, de nem sikerült beszélni Jadav úrral. Ezért úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz, kimegyünk a repülőtérre és személyesen keressük fel a nevezett személyt. Reggeli után bepattantunk egy motoros riksába és kimentünk a repülőtérre. Némi keresgélés után megtaláltuk Jadav urat, akiből mindenféle eszközzel megpróbáltuk kihúzni, hogy hol lehet a zsák. Jadav úr megmutatta azokat a faxokat, amelyeket Kijevbe és Budapestre küldött és amelyre állítása szerint nem érkezett válasz. Azt kértem tőle, hogy legyen szíves és digitalizálja a jegyzőkönyvet, amit így el tudunk küldeni Budapestre. Erre készségesen vállalkozott is, átmentünk a türkmén repülőtársaság irodájába és nagy nehézségek árán digitalizáltuk a dokumentumot. Volt néhány próbálkozásunk, végül az egyik dokumentumra rámutatott Jadav úr és azt mondta, hogy azt küldjem haza. Én nem nyitottam meg előtte, gondolván, hogy ha már ennyit vacakoltunk és a segítőszándék látszott rajta, biztosan arról a dokumentumról van szó. Mint utóbb kiderült a saját igazolványának a másolatát küldtük haza a jegyzőkönyv helyett (nem voltam résen és nem is gondoltam, hogy az adott helyzetben résen kellene lenni). Aztán visszamentünk Jadav úr irodájába, aki azt mondta, hogy 50 USD gyorssegítséget tud adni az eltűnt csomag okozta kellemetlenségek jóvátételére. Ezt nem akartam elfogadni, hiszen a repülőjegyen az állt, hogy kilónként 20 USD kártérítés jár. Ő erre azt felelte, hogy a helyi szabályok szerint 50 USD-t adhat. Sajnos elfogadtam a pénzt. Sajnos, hiszen Jadav nem adott a papírból másolatot. Addig erősködtem, míg kicsikartam tőle egy fénymásolatot, de mielőtt odaadta volna, kacifántos angol mondatokkal ráírta, hogy az ügy ezzel lezárult. Sajnos a jogi megfogalmazást nem értettem tökéletesen, így csak később döbbentem rá, hogy átvágott: nem gyorssegélyről, hanem teljes kártérítésről volt szó. Arra kértem, hogy telefonáljunk Kijevbe vagy Budapestre, amit azzal utasított el, hogy ő nem tud nemzetközi hívásokat kezdeményezni. Ugyanakkor láttam a kezében a mobiltelefont és arra gondoltam, hogy küldhetne egy SMS-t, ha előkerül a hátizsákom. Azt mondta, hogy a saját telefonjáról nem fog SMS-t küldeni. Így megadtam az email címemet. Jadav úrral megbeszéltük, hogy másnap felhívjuk és újból érdeklődünk a csomagról. Visszapattantunk a riksába és elvitettük magunkat a Lótusz Templomhoz. 6
Késő délután volt, a nap már enyhébben sütött. Rengeteg ember volt az épület körül, nagyrészt helyiek. Néhány fehér ember is volt, de az indiaiak sokkal többen voltak. A templom nem egy vallás kultikus helye (jóllehet a Bahia követők úgy hívják, hogy Bahia ház), hanem egy békés hely (ahogy az indiaiak mondják), ahol bármely vallást követő ember békét lel. Amint a képen is látható fehér márványból épült a lótuszhoz hasonlító tetőszerkezet 1987-ben. Azt is mondják rá, hogy a modern India Tadzsa. Az épület 40 m magas. A kilenc szirom három alapon emelkedik a magasba. A kilenc szirom a Bahai vallás kilenc fő tantételét szimbolizálja. A templom belsejében nem lehet fényképezni, csönd és nyugalom honol. A katolikus templomokhoz hasonlóan a Lótusz Templomban is padsorok vannak, ahonnan a gyülekezet hallgathatja a prédikációt. Belülről puritán berendezés fogadja a látogatót. A szirmok találkozásai között kisebb beugrók, fülkék vannak, ahol néhányszavas beszélgetést bonyolíthatnak a látogatók. A templomnak igazi indiai varázsa van, szabadon, gátlásoktól mentesen lehet el benne a látogató. Nem kérnek, és nem utasítanak semmire. Egyetlen szabály van: csöndben kell lenni. A Lótusz Templom közel egy órás riksa útra van a belvárostól, ezért hiába indultunk el viszonylag korán, már sötétedésben érkeztünk meg a Main Bazaarra. Ebben persze az is közrejátszott, hogy nem közvetlenül a templom kertjének bejáratánál szálltunk riksába, hanem még sétálgattunk egy keveset és nézegettük a külvárosi életet. A Main Bazaarhoz képest jóval kaotikusabb volt a környék. Sokkal több tehén volt az utcán, ennek következtében az ember higiénia érzete is csorbult. Az út mentén végig árusok álltak, akik nem a turistákra, hanem a helybeliekre voltak berendezkedve, ezért kevésbé tűnt zaklatónak közeg. Ugyanakkor a rengeteg busz, riksa, árus kocsi, a hangos tülkölés, a szinte harapható szmog teljesen átláthatatlanná tette a közeget. A riksa kisebb kerülővel, gyorsan elvitt a csúcsforgalomban a Main Bazaarhoz. Amint megérkeztünk rögtön bedobtunk egy tányér zöldséges rizst. Több 7
nem is kellett, csak annyi amennyi pótolja az elvesztett energiát. Mivel a helyiek között töltöttük egész napunkat, ránk ragadt amit tőlük láttunk. A nagy hőségre és a szegénységre tekintettel csak néhány falatot esznek az emberek, senki sem eszi tele magát. Az étel arra felé nem élvezetként, hanem a létfenntartás szükséges elemeként jelenik meg (legalábbis úgy tűnik). Mindenesetre a rizs és a tea nagyon jól esett. Delhiben és India legnagyobb részén egyaránt a mi feketeteánktól jelentősen különböző teát isznak. Feketetea szinte csak a drága szállodákban és a nagy Himalája vonulatai közt kapható. Sokkal kalóriadúsabb teát készítenek a nagyvárosokban. Friss tejet forralnak fel, majd a forró tejet egy szitában lévő teafűn öntik át kétszer-háromszor. A végén pedig rengeteg cukrot tesznek bele. Egy jó tea felér egy uzsonnával vagy egy tízóraival. Vacsora közben azon törtem a fejem, hogy meddig maradjunk Delhiben, meddig várjuk a csomagomat. Három hetet ugyan el lehet tölteni Delhiben, de akkor sok minden kimarad. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a közeli Agrába és megnézzük a Tadzs Mahalt. Egy nap alatt oda lehet jutni, egy nap alatt vissza. Ha eddig elvoltam a csomagom nélkül, még két-három napot kibírok. Hatásos volt meggyőző technikám (ez egyébként rendkívül gyorsan kifejlődik mindenkiben néhány nap India után). Vacsora után kisétáltunk a vonatállomásra és megpróbáltunk utánanézni a menetrendnek. Kissé megváltozott a három évvel ezelőtti helyzet. Korábban a külföldieknek máshol kellett jegyet venniük. Most egy jegypénztár helyiség volt, rengeteg pénztárral. India vasúthálózata igen kiterjedt (több, mint 40.000 km vasútpályájuk van), ezért rendkívül bonyolult a megfelelő járatot megtalálni. A pénztárak előtt található egy papírköteg (olyan, mint itthon az ajánlott levél feladását rögzítő lap), amelyről le kell húzni egyet, és ki kell tölteni. Be kell írni az utas nevét, életkorát, lakcímét, a kiválasztott vonat járatszámát az induló és a célállomást. Természetesen a járatszám csak azoknak áll rendelkezésre, akik már utaztak az adott járattal. A menetrendről a nagyvárosokban csak az információ tud felvilágosítást adni, amely előtt rendkívül hosszú, reménytelenül hosszú sor áll szinte mindig. Fél óra volt zárásig. Fogtunk egy lapot és kiültünk a pályaudvar elé. A pályaudvar előtt menetrendet árusítottak. Ezt valahogy nem akartam megvenni, hiszen az interneten megtalálható a teljes menetrend ( www.indianrail.gov.in ). Szerencsére amíg töprengtünk, megtalált minket az indiai vasút egy embere, aki fényképes igazolvánnyal igazolta magát. A repülőtéri kaland után nem volt túl sok bizalmam az emberben, de azért meghallgattam. Azt akarta tudni, hogy hova megyünk. Elmondtam. Ő pedig megmondta, hogy hogyan töltsük ki a lapot, mi a járatszám. Látszott rajtam bizalmatlanságom, ezért odarohant egy menetrend árushoz és kivett a kezéből egy 8
menetrendet. Aztán megmutatta, hogy az a járat száma, amit ő mondott. Amíg vaciláltunk az áron, azt mondtam, hogy még nem is biztos, hogy Agrába akarunk menni. Erre azt kérdezte, hogy mire gondoltunk még. Mondtam neki, hogy Ladakra. Azt mondta (igaza volt), hogy Ladakba nem megy vonat. El kell menni vonattal Manaliig, onnan pedig busszal (mondta a járatszámot). Addig vacakoltunk, míg lejárt a munkaideje, a pénztárak bezártak. Így utólag visszagondolva zseniális emberrel volt dolgunk: fejből tudta a teljes menetrendet. A jegy 420 Rs-be került volna New Delhiből Agrába. Útitársamat arról győzködtem, hogy ennél van olcsóbb is. Visszamentünk a jól bevált kávézónkba (Golden Cafe) és megkérdeztük a pincért, hogy mikor megy másnap busz Agrába. Azt mondta, hogy reggel hatkor. 280 Rs. Rögtön lefoglaltuk a helyeket, odaadtuk a pénzt. Cserébe kaptunk egy sajtcetlit, nem volt túl bizalomgerjesztő. Azt mondták, hogy majd reggel keltenek. Reggel ötre állítottuk be a telefon óráját, de a szálloda emberei már 4.55-kor keltettek. Összeszedtük magunkat, aztán lesétáltunk a recepcióhoz. A szálloda alkalmazottai még javában aludtak, csak úgy a földön. Elég meleg is volt bent, ezért kimentünk az utcára. Szállodánk utcája a Main Bazaarból nyílt, egy parányi sikátor volt, riksa nem fért el benne. Némi késéssel megérkezett egy férfi, aki azt mondta, hogy kövessük. Elmentünk a kávézóhoz, rajtunk kívül volt még ott néhány fehér turista, de nem túl sokan. Ott tovább vártunk. Arra gondoltam, hogy majd jön a busz. Kis idő múlva ismét megjelent kísérő emberünk és megint csak azt mondta, hogy kövessük. Tíz percet sétáltunk, menetközben még csatlakozott hozzánk néhány turista, aztán megérkeztünk egy széles betonúthoz. Azt mondták: várjunk. Várakozás közben kitűnően lehetett nézelődni. A reggeli órában még viszonylag hűvös volt. Jó volt nézni, ahogy az utcán alvó emberek lassan ébredeznek. A gyümölcskereskedők kezdik kipakolni a portékáikat, az utcai teaárusok kezdték melegíteni a tejet. Bedobtunk egy teát és egy-két banánt. Érkezett egy busz. A mellettünk álló indiaiak gyorsan felszálltak. Nekünk még várni kellett egy negyed órát, aztán minket is feltereltek az üres helyekre. Bár helyjegye senkinek sem volt, mi nem válogathattunk szabadon az üres helyekből. Valamiért a leghátsó sorba, középre ültettek. A legrosszabb helyre. Gondoltam nem baj: majd ismerkedünk a helyiekkel. Sajnos mellettem egy száz kiló feletti úr ült, akitől nem lehetett elférni. Ennél azonban nagyobb gond volt az, hogy az úr azon kevés indiai közé tartozott, aki nem akart angolul megszólalni. Így a beszélgetés lehetősége szertefoszlott. Hat óra helyett, hétkor indultunk el. Tettünk néhány kört a városban, felvettünk még néhány turistát. Indulás után rövid idővel néhány férfi megsajnált bennünket és helyet cserélt velünk. Így már kényelmesebben utaztunk. Az út eleinte autópályaszerű volt, aztán egysávos országúttá változott. Így zötyögtünk hat-hét órán át. Amikor megérkeztünk Agrába, felszállt néhány 9
ember a buszra, akik szállásaikat akarták eladni. Túl szervezettnek tűnt az akció, ezért mellőztük. A busz az Agra Fortnál állt meg. Ekkor derült ki, hogy a buszon utazó turisták többsége csak egy napra ment Agrába. Ugyanazzal a busszal, még este visszaindulnak New Delhibe. Mi viszont le akartunk pattanni. Ez sem ment túl egyszerűen. Eleinte nem értették, hogy miért akarjuk kivenni a hátizsákot a csomagtartóból. Mi erősködtünk, közben pedig tolongtak körülöttünk a riksák. Megpróbáltuk lerázni őket. Ez sikerült is. Kicsit odébb láttam egy bácsit (mint utóbb kiderült 60 éves elmúlt) egy biciklis riksán ücsörögni. Vállalta, hogy elvisz minket a Tadzs Mahal bejáratáig, ott van néhány szállás. Elindultunk. Szerencsére a bácsi egy barátja menetközben besegített. Útitársam átült a másik riksába. Nagyon rossz volt nézni, ahogy az idős bácsi teker a nagy hőségben, úgyhogy megbeszéltük, hogy cserélünk. Most én tekertem, én vittem őt. Rövidesen megérkeztünk a szállásra, kifizettük a riksákat, akik nem akarták elfogadni a fizetséget. Azt mondták, hogy még sokáig itt leszünk és ráér a végén fizetni. Ezt viszont mi nem akartuk. Lepakoltunk a szálláson. Ha a szoba ablakából nem is, de a hotel tetejéről lehetett látni a Tadzs Mahalt. Nem bírtunk még egy napot várni. Délután három-négy lehetett, de már ott tolongtunk a pénztár előtt. Kissé diszkriminatív a jegyek ára. Egy indiai embernek 20 Rs-ba kerül egy belépő. A fehér embernek ugyanaz a belépő 750 Rs. És ugye nehezen lehetett volna elhitetni, hogy indiaiak vagyunk. Akárhogy is, de most már be kell menni. A Tadzs Mahal egy síremlék, amit 1631 és 1653 között több mint húszezer ember épített. Az emlékmű a Yamuna folyó partján található. Shah Jahan császár építette felesége Mutaz Mahal emlékére, aki tizennégy gyermeket szült az uralkodónak, de az utolsó gyermek szülésébe belehalt. Férje az ő tiszteletére építette az emlékművet. Amikor beléptünk a kapun egy nagy kert fogadott bennünket, amelyet fal vesz körül. A falon belüli kerten belül van egy újabb fal és egy újabb kert. Ez a kert nagyobb, mint a külső. A közepén egy kis patak szélességű szökőkút van. 10
Ez a szökőkút, mint egy szőnyeg vezet a síremlékhez. A rendezett, fákkal beültetett kert közepén van az emlékmű. A négy minaret kissé kifelé dől annak érdekében, hogy egy esetleges földrengés során ne boruljon rá a síremlékre. Messziről úgy néz ki a Tadzs Mahal, mintha egy nagy fehér márványtömbből faragták volna ki. Rengeteg ember sétál a kertben, úgyhogy nehéz a maga egyszerű pompájában lefényképezni a Tadzs Mahalt. Nekem nem sikerült. Sokáig küszködtem azzal, hogy útitársamat a Tadzs Mahal-al kettesben lencsevégre kapjam, de a kísérlet, kísérlet maradt. Ahhoz, hogy a fenti kép létrejöjjön, meg kellett kérni egy indiai embert, hogy készítsen fotót. Ha közelebb megyünk az épülethez, akkor világossá válik, hogy miről is van szó. Jól lehet látni a márvány építőkockákat, a díszítéseket, faragásokat. Be lehet menni a síremlékbe, de itt tényleg nem lehet fényképezni. Bent a falon idézetek olvashatók a Koránból, persze azoknak, akik olvassák az arab írásjeleket. Igen kicsi a belső tér, érzésem szerint 30-40 ember fér el benne kényelmesen. A síremlék bejáratával szemben van egy kis lejárat a kriptába. Itt le lehet nézni, de nem sok mindent látni. Ha belépünk a főépületbe, akkor annak a közepén kb. 180 cm magasságú márványkerítés mögött található a két koporsó. A belsőépítészeti megoldások során már színeket is használtak. Piros és sárga festékkel díszítették a márványfaragásokat. A Tadzs Mahalban a következő címről elérhető oldalon lehet virtuális sétát tenni: http://www.taj-mahal.net. 11
Ha kijövünk a síremlékből és szeretnénk néhány lépést sétálni és megtekinteni a többi épületet, vagy a Yamuna folyót, akkor továbbra is mezítláb kell lennünk. Aki nem bírja a forró márványt, annak javasolt zoknit vinni magával. Egészen beesteledett, amikor kijöttünk a síremlékből. Gyorsan étel, ital után néztünk. Jól esett leülni, hosszú volt a nap. Ettünk egy tányér rizst, aztán felhívtuk Yadavot, de a válasz még mindig ugyanaz volt: Kijevben sem és Budapesten sem találják a zsákomat. Úgy döntöttünk, hogy megnézzük mit írtak az otthoniak. Sajnos túl sok használható információt nem kaptunk. Azt írták, hogy dolgoznak az ügyön, felhívták a légitársaságot, akik azt mondták várjunk: csak megjön a zsák. Én is írtam levelet a légitársaságnak, de egyszer sem válaszoltak megkeresésemre. Az viszont kiderült, hogy Jadav nem a jegyzőkönyv, hanem saját igazolványának másolatát küldette el velünk. Este annak ellenére sem tudtunk aludni, hogy rettentő fáradtak voltunk. A Tadzs Mahal nem hagyott. A Tadzs Mahal szép, a Tadzs Mahal érdek nélkül tetszik. Reggel addig aludtunk, amíg a hőség engedte. Amikor felkeltünk megszámlálhattuk a hangyákat és az egereket a szobában. Reggeliztünk egyet, aztán megpróbáltuk felhívni a magyar követséget. A követség vezetőjével nem tudtunk beszélni, de a helyettesével Pethő Gyula úrral igen. Megpróbáltam dióhéjban elmondani az esetet. Azt gondoltam, hogy ilyen ügyekkel nem törődnek a követségen, de szerencsére csalódnom kellett. Pethő úr nagyon készséges volt, megígérte, hogy segít. Abban maradtunk, hogy délután visszahívom. Szerencsére volt még látnivaló Agrában. A Tadzs Mahal után a második legérdekesebb műemlék az Agra Fort. A belépő ára itt is másként volt megszabva az indiaiaknak és a külföldieknek (20 Rs vs. 300 Rs.). Azonban az összeg így sem volt túl magas, ugyanakkor a Tadzs Mahalból már kinéztük magunknak az erődöt. 12
Meg kell mondjam, ezúttal sem csalódtunk. Hatalmas, impozáns épület vörös homokkőből. Az épület szinte pontosan a Tadzs Mahallal szemben, a Yamuna folyó másik partján fekszik. Shah Jahan nagyapja, Akbar császár kezdte el építtetni 1565-ben. Shah Jahan palotává alakíttatta az erődöt. A 20 m magas, 2,5 km kerületű várfalon belül egy nagy kert és számos épület található. Az épületegyüttesben található mecset is. Ezen kívül a császár mindennapi életének színterei között megtalálható egy hatalmas fedett csarnok falak nélkül, ahol a nyilvános meghallgatások zajlottak. De természetesen a császár magánéletéhez tartozó terek is megtalálhatók. Kívülről az erőd olyan mint egy erőd, vaskos falai biztos védelemmel szolgálhattak a betolakodók ellen. Belülről viszont sokszínű. Egyrészt olyan, mint egy főúri kastély, hatalmas gondozott kertjével és minden igényt kielégítő kisebb épületeivel. Másrészt olyan, mint egy arab város medinája. Számtalan kis szuk-szerű utca rohan az épületek között, igazán jó rejtekhelyül szolgálva a magáneszmecseréknek. Olyannyira, hogy amint megérkezik a szürkület, rögtön utasítanak az őrök, hogy hagyjuk el az erődöt. Mivel világítás nincs, csak az őröknél lévő zseblámpa, jobbnak is tűnt lelépni. Amint kijöttünk az erődből, rögtön 13
kerestünk egy telefont és felhívtuk Pethő urat. Pethő úr addigra már bővebb információk birtokában volt. A csomagunkat azonban még mindig nem tudták előkeríteni. Pethő úr azonban felhívta Jadav figyelmét arra, hogy ha nem kerítik elő a csomagot, akkor felkeresi ukrán kollegáját (hiszen a repülőtársaság ukrán volt). Ezenkívül rákérdezett az 50 USD előlegre is, amire azt a választ kapta Jadavtól, hogy az csak előleg. Pethő úr azt mondta, hogy szerinte elő fog kerülni a zsák. Megnyugodtam, de a zsák még mindig nem volt nálam és senki sem tudta, hogy hol lehet. Úgy döntöttünk, hogy másnap elindulunk a nagy Himalájára. Az út Delhin keresztül vezetett, ezért elmentük a közelebbi agrai vonatállomásra, hogy jegyet vegyünk. Azt mondták, hogy hétvégén a kisebbik vonatállomásról csak délután megy vonat. Ezért bepattantunk egy riksába és elmentünk a nagyobb vonatállomáshoz. Agrában a riksa-közlekedés nagyrészt a biciklis riksákra szorítkozik, hiszen a nagy füst tönkretenné a világörökség részét képező Tadzs Mahalt. Ennek ellenére sikerült motoros riksát találnunk és viszonylag gyorsan eljutottunk a nagyobbik vonatállomáshoz, az Agra Cantonmenthez. Szerencsénk volt, mert még zárás előtt tudtunk jegyet venni (Indiában komolyan veszik a zárást, ugyanis leállnak a jegykiadó számítógépek). A jegy a másnap reggel hat órakor induló vonatra volt érvényes. Reggel 4. 15-kor keltünk és még az előző nap lebeszéltük egy riksával, hogy értünk jön reggel 5 órára. Persze nem jött, úgyhogy fogtunk egy másik riksát és kimentünk az állomásra. Pirkadt. A vonatállomáson már sokan vártak, de korántsem volt olyan nagy a nyüzsgés, mint napközben. 14
A vonat hat órakor indult. Másodosztályon utaztunk, viszonylag kényelmesen. Ma már minden vonatra helyjegyet kell venni, így nem vagy csak ritkán fordul elő, hogy több ember van a vagonokban, mint ahány hely. Előző indiai utam alapján rosszabb viszonyokra számítottam, de teljesen kényelmesen utaztunk. Viszonylag komfortosak voltak a székek, az ablakokat teljesen le lehetett húzni és kis ventillátorok keverték a levegőt a vagonokban. Néha egy-egy tea, üdítő vagy gyümölcsárus zavarta csak meg az utazást rikácsolással. A vonat nem a főpályaudvarra érkezett. Ennek ellenére megpróbáltunk jegyet venni Shimlába vagy Haridwarba. Ez sajnos nem sikerült. Erről az állomásról csak napok múlva indult olyan vonat észak felé, amelyre még volt jegy. Tudniillik éppen a függetlenség napját készültek ünnepelni az indiaiak. Azt javasolták, hogy menjünk busszal. Azt sem tudtuk, hogy hol van a buszpályaudvar. Illetve valamiféle sejtésünk volt róla, mert amikor Delhibe érkeztünk arra lettünk figyelmesek, hogy van metró. Úgyhogy ki is próbáltuk. Elmentünk vele a Kashmiri Gateig. De nem igazán tetszett. A metró nagyon modern volt, de a londoni robbantások miatt óvatosak voltak az üzemeltetők és minden utasnak fémdetektoros kapun kellett keresztülmennie. Nagyon macerás volt az egész, ráadásul olyan mesterkéltnek is tűnt: Delhiben a riksa a közlekedési eszköz és nem a metró. Mindenesetre egyszer már jártunk a Kashmiri Gatenél és az útikönyv alapján tudtuk, hogy valahol ott van a buszállomás is. Mielőtt átmentünk volna a buszpályaudvarra, bedobtunk egy tányér zöldséges rizst, hogy legyen elegendő energiánk az útra. Aztán fogtunk egy motoros riksát és azt mondtuk neki, hogy vigyen a buszpályaudvarra. Elvitt egy helyre, de az nem az állami, hanem egy magán buszpályaudvar volt. Innen indultak a turistabuszok. Nem kellett különös szakértelem ahhoz, hogy észrevegyük azt, hogy ez a buszpályaudvar nem az a buszpályaudvar, ahonnan a helyiek buszai indulnak. Szerencsére nem voltunk messze a másik pályaudvartól, de egy kicsit gyalogolni kellett, hogy lerázzuk a turistákra specializálódott riksákat. Néhány száz méter múlva teljesen kitikkadtunk, de szerencsére találtunk egy segítőkész indiai embert, aki fogott nekünk egy biciklis riksát és a lelkére kötötte, hogy az igazi buszpályaudvarra vigyen bennünket. A pályaudvar egy három emelet magas épület volt, hatalmas alapterületen. Mielőtt jegyet vettünk volna felhívtuk Jadavot. Jadav Budapestről azt az információt kapta, hogy ott biztosan nincs a zsák, onnan elvitték Kijevbe, de a kijeviektől még nem érkezett hír. Megvettük a buszjegyeket Haridwarba. Már jártam ott korábbi utam alkalmával, mégis volt kedvem visszamenni. Haridwarról jó emlékeim voltak. Mivel a hinduk egyik vallási központja, sok a zarándok és a szerzetes. Ők viszont sokkal békésebb emberek, mint a nagyvárosi szerencselovagok. Ezért úgy gondoltam, hogy kikapcsolódás miatt érdemes ellátogatni Haridwarba, ráadásul útba esik. 15
Délután egy órakor indult a busz. Az Agrától Delhiig megtett 201 km után, újabb 210 km utazás várt ránk. A buszon rajtunk kívül csak helyiek voltak. No és legalább 50 Cº. Igazi indiai buszútról volt szó. A helyiek többsége az ünnep adta szabadnap alkalmán indulhatott Haridwarba, a szent helyre. A busz eleinte nagyon lassan ment. Minden kis településen befordult egy-két utcába, néha még várakoztunk is. Az út kezdetben jó minőségű, többsávos betonút volt, azonban Delhitől távolodva egyre zötyögősebb lett. Ahogy ment le a nap a sofőrnek is egyre sietősebb lett a dolga, úgyhogy száguldozott és gyakran fékezés helyett inkább tülkölt. Egyszer megálltunk pihenni a hatórás buszút alatt egy útszéli büfészerű italmérésnél. Ittunk egy teát, aztán visszaszálltunk és döngettünk tovább. Amikor visszaszálltunk útitársam, Hendlein Teréz arra lett figyelmes, hogy bedagadt a lába. Amikor levette a zokniját jól látszott, hogy az egyik bokája kétszer akkora, mint a másik. Amikor elindultunk Budapestről, arra kértem, hogy papucs helyett a tavalyi bakancsát hozza magával. A sok tehénpiszok miatt érdemes hosszúszárú cipőt viselni az utcán, még akkor is ha meleg van. Tavaly Kambodzsában ugyanígy jártunk el, gondoltam ugyanaz a cipő idén is megteszi. Sajnos a cipő két nap alatt feltörte Terka sarkát és Agrában már nem tudtam megakadályozni, hogy a bakancsot papucsra cserélje. A seb viszont így közvetlenül érintkezett a nem túl tiszta külvilággal és elmérgesedett. Nagyon megijedtünk. Kicsit fájt is neki, így az ijedtségünk tovább fokozódott. Amikor megérkeztünk Haridwarba fogtunk egy riksát és arra kértük, hogy vigyen el egy olcsó szállásra. Sajnos nem tudott szállást 600 Rs alatt, így egy kicsit sétálgattunk. Egy viszonylag jó hotelben sikerült 300 Rs-ért szállást találni. Úgy véltük, hogy a lehetőségekhez képest kihoztuk a maximumot (sajnos később kiderült, hogy errefelé már nem szokatlan, ha nincs áram: elég gyakran így volt ez a szállodában is). Lepakoltunk, lefürödtünk, megpróbáltuk fertőtleníteni a Terka bokáját (sajnos a gyógyszerek az én hátizsákomban voltak). Elindultunk a kórház felé. Kissé messze volt a kórház, ezért bementünk egy magánorvoshoz. Vittük az oltási igazolványunkat is, aminek hatására az orvos majdhogynem kacagni kezdett, mondván ennyi oltással minek izgulunk: Don t worry! Több se kellett: ha már az orvos is ezt mondja! 50 Rs-t kért a vizsgálatért, felírt néhány pirulát a másodfokú fertőződésre. Az antibiotikum és a fájdalomcsillapító megtette hatását. Másnap eleinte még tudtam tartani magunkat ahhoz, hogy ne menjünk sehova. Hoztam ételt, italt és nagyon örültem, hogy apadt a duzzanat. Délután már nem tudtam visszatartani útitársamat, aki a fejébe vette, hogy sétálni fog. Elsétáltunk a Gangesz partjára és néztük a fürdőzőket. Aztán úgy döntöttünk, hogy megnézzük a Mansa Devi templomot, amely a környéken található. Haridwar körül több kisebb hegy is van, amelyek tetején templomok találhatók. A hívők, ha eljönnek Haridwarba 16
végigjárják ezeket a templomokat. Az egyik legközelebbi a Mansa Devi. Fel lehet sétálni a hegy tetejére: 1-2 km. Azonban libegő is felviszi az utasokat. Mi ez utóbbit választottuk, azzal hogy majd lefelé sétálunk. A templomot Siva feleségének tiszteletére emelték: a megközelíthetetlennek. A hegy tetejéről remek kilátás nyílik a városra. A templomban nagy volt a tumultus. Sokan szerették volna ajándékukkal elhalmozni az isteneknek állított szobrokat. Több terem is volt a templomban, ahol különböző istenek szobrai voltak. A templomba csak mezítláb lehetett bemenni, így az előző nap nagy riadalmat okozott fertőzés miatt mi csak rövid ideig voltunk bent. Nem is lehetett sokáig időzni egy helyen sem, mert a hívők mindent megtettek annak érdekében, hogy ajándékcsomagjaikat elhelyezzék a szobroknál. Hangosan szólt a zene, és a sok ember beszélgetése nagy zajt produkált. Miután körbefutottunk a templomban, elindultunk lefelé. Fél óra alatt le lehetett sétálni. Amikor leértünk a városba, valami felvonulásszerűbe csöppentünk. A függetlenség napjának ünneplése már egy nappal előbb elkezdődött. Hatalmas zsivaj volt. Mindenféle összetákolt szerkezetekkel vonultak fel az utcán, amelyek tetején népviseletbe, jelmezbe öltözött emberek énekeltek, kiabáltak, almát osztogattak. Zenekarok is felvonultak. 17
Nagy bulit csaptak a helyiek. Igazi ünnep volt. Viccesek voltak a felvonuló szerkezetek. A fenti képen például egy traktor húz maga után egy szobrot. Amint látható a szobor ki van világítva. Ez kevés energiát fogyaszt, ezért üzemeltethető akkumulátorról. Azonban voltak nagyobb, energiaigényesebb szerkezetek is. Ezek a következőképpen épültek fel: elől ment a vontató szerkezet, amely lehetett traktor, szamár, kocsi, elefánt. A vontatószerkezet húzta magát a kiállított tárgyat. Ha a kiállított szobor elég nagy volt és sok világító neonnal volt feldíszítve, akkor még egy kocsit az egész végére kötöttek, amely a generátort hozta. Úgy tűnt a függetlenség napja nagy ünnep Indiában (másnap nem is nagyon dolgoztak). Néztük egy darabig, aztán elsétáltunk a Gangeszhez. Azt írják az útikönyvek Haridwarról, hogy rendkívül jó adottságokkal rendelkezik. Itt bukkan elő a Gangesz a nagy Himalája vonulatai közül. Nagyon tiszta errefelé a vize. Ezeket a beszámolókat azonban óvatosabban kezeli az ember, ha a helyszínre érkezik. A folyó vize szürke, igaz nagyon gyors és hideg, amint azt az útikönyvek írják, azonban a tisztasága felől lehetnek kétségeink. Amikor 2002-ben először itt jártam, akkor is hasonló benyomásaim voltak. Akkor felmásztam oda, ahol ered a Gangesz (Gangotri). Gangotriba az út a Gangesz mentén vezetett, ezért látni lehetett végig a folyó mentén az emberek kapcsolatát a Gangeszszel. Arrafelé a rizstermesztés úgy történik, hogy kisebb csatornákat vájnak a földbe, 18
amelyekbe belevezetik a Gangesz vizét. A csatornával elviszik a vizet a földekre és átfolyatják rajtuk, majd a végén visszavezetik a Gangeszbe. A rizsföldön bivalyok, jakok dolgoznak. Ennek megfelelően némi trágya is visszakerül a vízbe. Ennek ellenére a helyiek nem zavartatják magukat. Szertartásaik során Haridwartól északra, a Gangesz felső részén gyakran isznak a folyóból. Még első utam alkalmával a következő szertartásnak voltam a részese. Egy hölgy lesétált a Gangesz partjára és belement a vízbe (a nők ruhában fürdenek). Megmosakodott. Majd kijött a partra és meggyújtott egy füstölőt. Ezután a füstölővel együtt ismét bement a vízbe térdig. Két tenyerét egymásra tette úgy, hogy közte volt a füstölő. Elkezdett imádkozni. A négy égtáj mindegyike felé fordulva elmondott egy-egy imát. Ezután ismét kijött a vízből, a füstölőt belehelyezte az előzetesen elkészített virágkoszorúba. Fogott egy poharat és ismét visszament a vízbe. A fémpohárral mert a vízből és lelocsolta magát, majd locsolt a négy égtáj felé. A maradék Gangesz vizet megitta, majd ismét kijött a partra. Meggyújtott egy mécsest és belehelyezte a virágkoszorú közepébe. Aztán fogta a virágkoszorút és az égő mécsessel és füstölővel a Gangesz vizére tette. Ilyen szertartást sokan csinálnak nap mint nap arrafelé. Ennek következtében rengeteg égő mécsessel teli koszorú úszik a Gangesz vizén az esti órákban. Mi is vásároltunk egy koszorút, gyertyát gyújtottunk és ráhelyeztük a szent folyóra. Nagyon szép volt. A part mentén rengetegen ücsörögnek, égő fáklyák adta fények mellett. Beszélgetnek, énekelnek. Sok szerzetes jön Haridwarba a hegyekből. Kis batyuval a hátukon koldulnak 19
alamizsnát, megpróbálnak néhány rúpiát összeszedni, amiből ruhát vásárolhatnak maguknak, fodrászhoz mehetnek, tisztálkodhatnak. Ezeket az embereket szent embereknek tartják és gyakran adnak adományt nekik. Ők a földi javaktól teljesen megfosztottan, az élet fenntartásához minimálisan szükséges eszközökkel, gyakran magányosan élnek a Himalája láncai között. Haridwarban sokkal jobban át lehet érezni annak a hitnek az erejét, amely életben tartja a gyakran nélkülöző embereket. Egyébiránt egész Indiáról elmondható, hogy sokkal kevésbé szekularizált, mint a fejlett világ országai. A hinduizmus az uralkodó vallás a szubkontinensen. Az örök világtörvény vallása rendkívül befogadó más vallásokkal kapcsolatban. Úgy vélik, hogy a Védák háromezer évvel ezelőtt letették a hinduizmus, az örök világtörvény vallásának alapjait. Véleményük szerint minden vallás ennek valamiféle változata, így minden vallás hindu vallás. Szerintük nincs kezdet és vég, hanem a keletkezés és az elmúlás örökös váltakozása a jellemző. A Trimurti (az újabb kori hinduizmus három fő istensége), azaz Brahma (a teremtő), Visnu (a megtartó), Siva (a romboló) is jól mutatja a világ szakadatlan körforgását. Brahma teremt, Visnu fenntartja a Brahma által teremtett világot és végül Siva elpusztítja. Ekkor ismét Brahma-n a sor és ez így megy a végtelenségig. Manapság egy kissé más a gyakorlat: legtöbben Visnut és Sivát imádják. Helmuth von Glasenapp a következőképpen fogalmaz: Akárcsak Visnut, Sivát is számos hindu tekinti a világ legfőbb urának, úgyhogy a hindu vallásban két vallási párt áll szemben egymással, közülük az egyik Visnut, a másik Sivát tartja a világ egyetlen örök irányítójának, az összes többi istent pedig az ő alárendeltjeinek, a szanszárának (világfolyam) kiszolgáltatott lelkeknek, akiknek a kozmikus történelemben meghatározott feladatokat kell elvégezniök. (Glasenapp 1993:41) A gyakorlat valóban valami ilyesmi. Haridwarban rengeteg templom van és szinte mindegyik templom egy speciális istenségnek állít tiszteletet. Sok helyen megtalálhatók a sokkezű Siva szobrok, de más istenségek is nagyszámban fordulnak elő. A sokistenhitből következik, hogy a hinduk elfogadók más vallásokkal szemben. Mindenki abban hisz, amiben akar. Haridwarban található egy India szerte rendkívül közismert vallásos hely és templom, a Har-ki-Pauri (Isten lábnyoma). A hívők szerint Visnu itt nyomta bele a lábát egy sziklába, amelynek nyoma a mai napig megvan. Az utcákon estefelé nagy volt a sürgés-forgás. Rengeteg üdítő- és frissensült-árus volt (leggyakoribb sültek: kukorica, samosa, pakora). Tovább folytatódott a felvonulás (amely mint utóbb kiderült egészen reggelig tartott). Rengeteg ember, mindegyik rendkívül békésnek tűnt. Éjfél körül visszasétáltunk szállásunkra, harcoltunk egy kis áramért, aztán nyugovóra tértünk. Ez a nap is kimerítő volt, annak ellenére, hogy teljes pihenést terveztünk. Indiában 20