A középkori és újkori harcművészeti iskolák, Lovagi intézmények és Vívó céhek Európában. Dr. Szacsky Mihály

A középkori és újkori harcművészeti iskolák, Lovagi intézmények és Vívó céhek Európában Dr. Szacsky Mihály Történelmi ismereteinket elsősorban történészek, művészettörténészek, filozófusok munkáiból meríthetjük. Az oktatáspolitika, hol erőteljesebben, hol mérsékeltebben fektet hangsúlyt arra, hogy a múltunkról megfelelő ismereteket szerezzünk. A történelemtudomány sok esetben azt érezteti az érdeklődőkkel, laikusokkal, mintha a visszafordíthatatlan múlt sokféleképen zajlott volna. Ezt az ellentmondást szinte minden esetben ideológiai eszmék és a politika megfogalmazott igényei szülik. Hogyan érzékeljük ezt a manipulatív múltidézést? Elsősorban az oktatáspolitika egyik színvallása, hogy miként mutatja be egy nemzetnek a múltat, múltját, de a politika verbális háborúi sem mentesek diszkrét vagy durva történelmi csúsztatásoktól. Az akadémia szintű történelemtudósok magasztos elveket vallva igyekeznek bebizonyítani, hogy egy társadalom milyen politikai, katonapolitikai, gazdaságpolitikai stb. fejlődéseken ment keresztül. Az sem meglepő, hogy egyes történészek politikai változásokat követően felül írják korábbi dolgozataikat, mintha több történelmi múlt lett volna. Egy nagyon egyszerű haza történelmi példával is szemléltetni lehet ezeket a változásokat. A történelemtudomány nagyon szereti személyekhez kötni a korábbi társadalmi események sokszor viharos változásait. Említhetnék Dózsa Györgyöt, aki hol büdös paraszt (ezt a megjegyzést természetesen idéztem), hol nemzeti hős volt. Nem kell nagy fantáziával rendelkezni ahhoz, hogy a közelmúltban (1950-es évek) még azt is kiolvashattuk egyes hivatalos történelemtudományi értekezésekből, hogy Dózsa György egyenesen kommunista volt. A címben megfogalmazott téma felvezetése úgy tűnhet, hogy teljesen eltér a felvetett tartalomtól. Szükséges megemlíteni a történelemtudományi dolgozatoknál, hogy milyen elvek mentén ragadunk ki egyes témákat és azokat milyen összefüggésben dolgozzuk fel. Esetünkben abból indulunk ki, hogy mióta az Ember benépesítette Bolygónkat, azóta természetes ösztöneitől vezérelten vadászik, mint a táplálék láncolat egy eleme. Ezt az emberi képességet természetesen az állatvilágban is megtalálhatjuk, viszont az ember, mint tudattal rendelkező biológiai lény egy olyan képességekre is szert tett, ami lehetővé tette, hogy

harcoljon, háborúzzon és ne csak akkor, ha élelemre van szüksége, hanem vezérek utasítására is támadja embertársait. Milyen történelemtudományi bizonyítékunk van erre. Mondhatnánk azt, hogy csak ilyen van, mivel az emberiség történelmében egy olyan nap sem volt, amikor nem volt valahol háború. Tovább görgetve a gondolatot, a történelemtudományi tanulmányok szinte kivétel nélkül háborús történések köré csoportosulnak. A lehető leg gondosabb múltbéli kutatások egyvalamit hiányolnak, mégpedig azt, hogy eleink is emberek voltak, a maguk biológiai létével, érzésekkel, életörömmel, vagy a lét minden fájdalmával. Egyet nem feledhetünk el, mégpedig azt, hogy például a hadseregek is emberből voltak. Milyenek volt ezek az emberek, hogyan életek, milyen volt a lelkületük, milyen volt az alkatuk, mit ettek, milyen betegségeik voltak? Hosszasan sorolhatnánk ezeket a kérdéseket, amire csak nagyon áttételesen kapunk választ. Történelmi ismereteink esetében egy fontos dolgot ne feledjünk, akik életéről kérdéseket tettem fel, azok az őseink voltak, tőlük származunk. Az akkori életérzéseket, a környezet szeretetét képtárakban járva fedezhetjük fel és élhetjük meg. Pieter Bruegel festményeit nézve a XV. század mindennapjainak hangulatát adja át számunkra a mester. A képtárak gyűjteményeiből szinte mindent megtudhatunk eleink életéről és talán még többet mint ha korszerű digitális képrögzítés örökítette volna meg a múltat, mert egy Ember egy festőművész látásmódján és lelkén keresztül élhetjük meg a múltbéli időket. Mindent tudhatunk, mit ettek akkoriban és hogyan gyógyították egymást. Lucas van Valckenborch (1600) terített asztala mellé szívesebben ülne le bárki napjainkban, mint egy gyorsétterem génmódosított emberi takarmányaihoz.

Az orvoslást is magas szinten művelték, alkalmaztak műszereket, volt asszisztencia, pszichológia (lelki vigasz) segítség és tudás, mondhatjuk azt, hogy semmi sem változott. Hieronymus Bosch (XV-XVI.sz) festményén a napjainkban is kiemelkedő, agy és idegsebészeti, akadémiai kutatásokat ismerhetjük fel. A múlt sajátos vizsgálatát, azaz az ember centrikusságot milyen tudományhoz tudjuk kötni. Kézenfekvő, hogy az Embertanhoz, azaz az Antropológiához. Az Antropológia több szakterülete is kiemelkedően fontos a történelemtudományi ismereteink bővítésére. Két fő Antropológiai terület, ha szórványosan is, de képes egyes múltbeli kérdésekre pontos választ adni. A Paleoantropológia foszíliákat, emberi maradványokat vizsgál, és abból von le következtetéseket. Ennek a tudománynak a fejlődése az elmúlt évtizedekben látványosan felgyorsult, köszönhetően a genetikai vizsgálatoknak. Mivel említettük, hogy a történelem folyamán háborút háború követett ezért létezik egy kevesek által ismert antropológiai segédtudomány, amit paleo-traumatológiának neveznek. Rég zajlott háborús helyszíneken a paleoantropológusok egyértelmű háborús sérüléseket találtak, amelyeket az abban a korban használt fegyverek ejtettek.

Az elméleti megközelítés után emeljük ki Európa történelmének egy viszonylag tág, de meghatározó időszakát. A XI. századtól napjainkig Európa területén háború háborút követett. A háborúhoz fegyverekre és fegyverzetekre volt szükség, amit a lehető leghatékonyabb módon embereknek kellet használni. A fegyverkovácsok, páncélkészítők igyekeztek használható fegyverrel ellátni a lovagokat, zsoldosokat, katonákat. A közel 1000 évet vizsgálva ez az elv töretlenül fennmaradt. Napjainkban ismét páncélos vitézeket látunk izzadni bírósági tárgyalásokon, ahol lehet látni, hogy az agyon aggatott harci viselet súlya alatt görnyednek, izzadnak és kapkodják a levegőt. A pontosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a korábbi páncélosok a bíróságokon (istenítéletek) nem csak üldögéltek és kísértek az elítélteket, hanem az igazság eldöntése érdekében párviadalokat vívtak, életre halálra. A X. századra a Római kor elmúltával és azzal, hogy különféle népcsoportok keresték hazájukat Európában, más és más vérmérsékletű, alkatú emberekből szerveződött seregek csaptak össze, amelyeknek a fegyverük és a fegyverzetük is különbözött. A csoda- és a legyőzhetetlen fegyverre mindig vágytak és valljuk be a ma katonái is vágynak. Sokak számára ismert Artúr király mitikus kardja, az Excalibur, amelyet mágikus erőkkel és a brit függetlenséggel is össze szoktak kapcsolni. Napjaink excaliburjait a drónok (drone=méh) jelentik.

A két fegyver használata között szintén nagy a hasonlóság és a különbség, mert az Excaliburt csatában használták ember-ember ellen, míg a kis méhecskét egy fűtött szobából irányítják akár több ezer kilométer távolságból. A cél viszont maradt, az ellenfelet harcképtelenné tenni, (de a magasztos kifejezést mellőzve) az ellenfél megsemmisítése és ennek megfelelően, a megölése a fő cél. A történelmi tényeket célszerű néha más megközelítésben is értelmezni. A X.századra kialakult harcászati forma elsősorban párviadalok halmazait jelentette csoportok között. Az akkori szemlélet alapján egy népcsoport vezetője, néha maga a király állt a csapatok élén és azt kiáltotta, hogy utánam. Később, amikor egy nemzetség vezetőjénél a testi adottságok már nem olyanok voltak, hogy a harcban is jeleskedni tudjon, akkortól az volt a jelszó, előre. Megállapíthatjuk, hogy a harci cselekmények minden esetben függnek attól, hogy az adott sereget milyen korú, egészségű katonák alkotják. A szokványos történelmi események újabb értelmezése helyett foglalkozzunk inkább a HARCOS EMBERREL. Lesoványodott, fertőzésekkel és élelem hiánnyal küszködő katonákkal nem lehet csatát nyerni. Az Antropológia tudományát hívjuk segítségül. Két irányban is vizsgálódhatunk, az egyik a biológiai, a másik a kulturális antropológiai tudomány terület. Bonyolult értelmezések helyett azt is mondhatjuk, hogy egyrészről vizsgáljuk az akkor élt emberek testi adottságait és a környezetet, amiben éltek. Fontos, hogy a kutatásunknál mindig élő emberre vonatkoztassuk megállapításunkat. Tudjuk, hogy a például a Harmincéves Háborúban (1618-1648) 3-11 millió ember vesztette életét a harcokban. Ez a kirívóan magas halálozás, csak a harci cselekményekre vonatkoztak és nem vették figyelembe a fertőző betegségben elhunytakat. A pestis mellett, amely ez idő tájt szinte állandóan jelenlévő rém volt egész Európában, már elkülönítették a kiütéses tífuszt, a hastífuszt, más enterális infekciókat, a rabiest, stb., és már meglehetősen pontos az 1580-ban egész Európára kiterjedő influenza első leírása is. a pestis mellet. A harmincéves háború, pusztító epidémiáit (és az emberi kegyetlenség számtalan gátlástalan megnyilvánulásait!)-, tompítja ugyan a történelmi távlat, de a viszonylag pontos, korabeli feljegyzések elképesztő méretű járványos pusztulásokról számolnak be.

Milyen következtetést vonhatunk le ebből?- Hova soroljuk azokat az áldozatokat, akik azért haltak meg, mert az élelem hiánya miatt legyengült a szervezetük?- Vagy a hastífusz olyan szinten tette harcképtelenné a harcolókat, hogy sok esetben nem is fegyver által haltak meg, hanem a csatamezőn a kimerültségtől vesztették életüket. A történelemtudomány a névtelen katonával keveset foglalkozik. A hadvezérek cselekedetei töltik meg a történelemmel foglalkozó könyvek oldalait. Tegyünk kísérletet arra, hogy megértsük, hogyan élhetett például egy lovag a középkorban. Azt tudjuk, hogy a lovagok az akkori társadalmak legfelső rétegét alkották. A kor körülményeit figyelembe véve tudhatjuk, hogy a lovagok életkörülményei jók voltak. Bőségesen volt élelmük, nem nélkülöztek semmit és biztosították a testedzésüket. A LOVAGI torna a lovagság testedzése volt. A folytonos kisebb nagyobb csatározások és saját védelmük érdekében egy belső szervezeti formát hoztak létre, hogy a fegyverforgatás minden csínját-bínját el tudják sajátítani. A korai lovagi tornák első viadalairól azt tudjuk, hogy Frankföldön voltak. A fennmaradt ábrázolások és emlékek elemzése alapján tudjuk, hogy a kissé rendezetlen, virtus jellegű összecsapások voltak a jellemzőek, minimális szabályokkal. A kora középkori időben a fegyverek és a fegyverzetek aránya mérsékelt támadási lehetőségeket és minimális védelmet biztosítottak. Az utolsó lovagcsászár I. Miksa uralkodásával bezárólag (1493-1519) a lovagi tornák és a lovagok fegyverzetének fejlődését az akkori kor csúcstechnológiáit képviselő fegyver csiszárok, kovácsok határozták meg. I. Miksa császár egy fegyverkovács műhelyében. A jellegzetes lovagi páncélzat ekkora érte el a funkcionális és esztétikai színvonalának csúcsát.

I.Miksa részére készült teljes lemezvértes páncél A lovagi fegyverzet fejlődése Albrecht Dürer (1471-1528) A Lovag, a Halál és az Ördög, Páncélok A lovagi tornák kezdeti kiforratlan szabályrendszere miatt nagyon sok volt a baleset. Ennek kiküszöbölése érdekében folyamatosan törekedtek a test védelmére, az arányosságra, valamint olyan szabályok bevezetésére, amelyek biztosították a lovagok testi védelmét és egyben kellő alapossággal fejlesztették harci képességüket. Meglepő módon a fémművesség egyik korai korszakalkotó technológiája, a dróthúzás tette lehetővé a láncingek elkészítését. A láncingek azért voltak fontosak, mert védték a lovagot, harcost attól, hogy nyílt sérülése legyen. Felismerték, hogy a zúzott sebek, vagy törött csontok előbb vagy utóbb begyógyulnak. A nyílt sebek esetében szinte biztosra vették, hogy egy számukra akkor ismeretlen kórba belehalhatnak, ez a különféle fertőzések következménye volt.

A kezdeti lovagi tornák sokszor a virtusról szóltak és kevés volt bennük a tanult mozgásanyag, leegyszerűsítve nem voltak edzésben. Ebben a korszakban a bohurt, azaz a csoportos mini háborúk jelentették a megmérettetést. A korai lovagi tornákon még ugyan azt a vértezetet és fegyverzetet viselték, amit csatában is. A lovagi tornák több évszázados fejlődésének eredménye volt, hogy kialakultak a harci viseletek mellett a lovagi torna viseletek. Jelentős mértékben növelték a biztonságot azzal, hogy a két küzdő lovag közé egy palánkot, egyszerűbb esetben egy fa rudat helyeztek, amit barriernek neveztek el. A lovagi tornáknál szinte a lovagvilág végéig megmaradt a bohurt a csoportos párviadal.

A csoportos párviadaloknál viszont már teljes mértékben veszélytelen fegyvereket használtak, amelyek zömében fából készültek. Az általános és a köztudatban lévő lovagi tornák elnevezése a tjost volt, ami páros lovas küzdelmet jelentett. A páros lovagi torna minden óvó rendszabály ellenére igen veszélyes küzdelem, párviadal volt. A Lovagi torna lovas viadalt jelentett, öklelő, vagy kopjafával, amit lehetett folyatatni számos egyéb fegyverrel,mint pl. kard, bárd, láncos buzogány. stb. A kopjafák hosszának és hegyének viszont általánosságban meg kellet egyezni (tornák szerint). A kopjafák hegye lehetett hegyes, ami végzetes sérülést is előidézhetett, de lehetet háromhegyű, amely kevésbé súlyos sebeket ejtett.

A XV. századig a lovagi torna intézménye a kialakult rituális sajátosságaikkal együtt tökéletesen megfeleltek arra, hogy a lovagokat felkészítse a frontális nehézpáncélos csatákra. A lovagi tornák a csatákban szerzett tapasztalatok alapján gazdagodtak a gyalogos párviadalokkal, amit két okra vezethetünk vissza. Egyrészről a csatákban a lovukat vesztett lovagok szükségszerűen gyalogosan folytatták harcukat. Valamint a XV. század elején a 12 évig tartó Huszita Háborúban a gyalogság ereje sorsdöntő volt. Ehhez a hadművészet történeti kiemelkedő sorsfordulóhoz kapcsolhatjuk Zsigmond Királyunkat, aki önmagát mindig Magyarnak tartotta (noha a Luxemburgi házból származott). Egy fennmaradt 1428-ból származó kódex ábrázolásában láthatjuk a táboriták és kelyhesek csatájának egy részletét. A lovagvilág átalakulását az is végzetesen befolyásolta, hogy megjelentek a lőfegyverek.

Landsknechtek a XIV-XV. században - Szót kell ejteni arról is, hogy a Török Birodalom terjeszkedésének egyik megállítója Zsigmond király volt, aki nem csak a táboriták új harcmodorával, hanem a török seregek erejével és sajátos harcmodorával is megismerkedett. Zsigmond király egy Európai uralkodó volt. Zsigmond Király Borbálával, feleségével 1408.december 12. alapította meg a Sárkányos lovagrendet, ami már akkor több volt, mint egy egyházi, vagy egy harcoló lovagrend. A diplomáciát helyezte előtérbe. Néhány adalék: - Az ismert levéltári adat alapján az 1412. május 22.-én megtartott Európai csúcstalálkozó elemzése. (résztvevők: Zsigmond (mint házigazda), a Lengyel király, Ernő és Albert osztrák hercegek, a bosnyák király, a szerb despota, a pápai legátus, a krakkói és a passaui püspök, két német lovagrend komturja, az angol és a francia király követe. Jelenleg a történelem homályába vész, hogy ezen a találkozón miről volt szó. ) - Zsigmond 1416-ban Angliába utazott azzal a céllal, hogy a százéves háborúban egymással szemben álló Franciák és Angolok között közvetítő szerepet töltsön be. Ekkor került sor arra, hogy V. Henrik Angol király Zsigmondot a Térdszalagrend lovagjává avatta. Erre számíthatott Zsigmond, mert a York városában létrejött találkozón az avatást követően átadta saját rendjének jelképét a sárkányjelvényes díszkardot. Mely napjainkban is látható York városában. - Figyelemre méltó Zsigmond királyi hatalmának kiépítése, miközben átlátta, hogy egy európai méretű birodalom irányítását csupán egymaga nem tudja biztosítani. Támogatókra, segítségre van szüksége, akik mozgatói a mindennapoknak, a politikának és nem utolsó sorban a katonai hátteret is biztosítják. A Sárkányos lovagrend alapításával egy olyan irányító képességekkel bíró testületet állított maga mellé, mely lehetővé tette a kisebb kizökkenésekkel együtt is a Birodalom fennmaradását. - Figyelemre méltó, hogy Zsigmond uralkodása idejében a haditechnikai újítások fontos szerepet kaptak, amelyek már kéziratokban is megjelentek. Ismert, hogy külföldi utazásait követően figyelemmel kísérte a tengereken közlekedő hadihajók

fejlődését és talán ennek hatására építette a dunai flottáját A teljesség igénye nélkül felvázolt kutatási területek azt tükrözik, hogy Zsigmond Királynak és Német-Római Császárnak a korát és annak szellemiségét megismerni komoly kihívás. Csak ezeknek az ismeretében lehet a Sárkányos Lovagrend szerepét és helyét megtalálni az európai társadalmakban, a kultúrában és mindezek felett a szellemiségben. Sok helyen azt a véleményt olvashatjuk róla, hogy tehetségtelen hadvezér volt, háborúit elvesztette. A valóságban azt a hatalmas területet, nevezzük birodalomnak, amelynek uralkodója volt, képes volt irányítani és katasztrofális bukást sem szenvedett el. A történelem bebizonyította kiváló képességeit, mert lerakta a huszárság alapjait és megteremtette Mátyás király számára azt, hogy korának legnagyobb haderejével rendelkezzen. A lovagi tornák a XV.-század közepétől kezdtek átalakulni és inkább ügyességi katonai képzéssé rendeződtek át. A lovaglás tudás és a fegyverhasználat egyik ága lett a gyűrűtorna. A történelmi katonai múltban való kutakodásban nem feledkezhetünk meg egy sajátos XV. századi Magyar párviadali formáról sem, amit végvári vitézeink vívtak a törökkel. Ezt huszártornának, vagy daliás párviadalnak nevezik. A középkorban a települések szerkezete is kezdett megváltozni. A középkori város olyan erődített helyeken alakult ki, amelyek közel feküdtek a távolsági kereskedelem útvonalaihoz. A kereskedőknek biztonságuk érdekében szükségük volt a

sánccal vagy fallal körülvett helyekre, ahol áruikkal együtt meghúzódhattak. Áruik vonzották a környék kézműveseit és jobbágyait. A kora középkori kereskedelmi és ipari központok egyegy földesúr birtokán feküdtek. Az egy helyre összegyűlt kereskedők és iparosok közösséget, azaz kommunát alkottak. (A kommuna a latin communitas szóból ered, melynek jelentése: közösség.) Szerették volna kivonni magukat az urak hatalma alól, hogy saját maguk kezébe vegyék a sorsuk irányítását. A kereskedők hagyományos szabadságára, önigazgatására hivatkozva kezdték meg harcukat. A városlakók szinte folytonos tevékenysége volt a biztonságot jelentő városfalak erősítése. A falak építőanyagaira a malterkeverők, a falazók, az ácsok, a pallérok fizetésére elő kellett teremteni a pénzt, s a munkálatokat meg kellett szervezni. A városlakók, azaz a polgárok ezért tisztségviselőkből álló tanácsot választottak maguk közül, amely a falak építését irányította, s a városi közigazgatás egyéb feladatait ellátta. A városi tanács élén a polgármester állt. A városfalak és a közcélú városi épületek (városházák, templomok, raktárak, vásárcsarnokok) költségeit adóból térítették, amit minden polgárra kivetettek, s amelynek összegét a vagyon arányában állapították meg. A városi adó közcélú rendeltetése a földesúri adóhoz képest új jelenség. A függetlenségre törekvő középkori városokban, mai szemmel nézve, volt valamilyen szervezetlenség és a közbiztonságról nem is beszélhetünk. Az új keletű középkori városokban hamar kialakult az a gyakorlat, hogy a város kézművesei a várost környező vidék parasztságának adták el termékeiket, akik ennek fejében élelmiszereket szolgáltattak a polgároknak. A városi ipar tehát kezdetben csupán a város piackörzetének termelt: azaz a kézműves áruk megjelenési helye inkább a hetipiac, mint az országos vásár volt. Egy-egy iparág kézművesei a XII. századtól kezdve megkísérelték monopolizálni a városok zárt piackörzeteit. Az idegen árukkal szemben és a minőség védelmében éppen ezért érdekvédelmi szervezetekbe, céhekbe tömörültek. A céhek kiváltságait a városi tanács is elismerte. A céhek elérték, hogy a városi piacon csak a városi céhekbe tartozók értékesíthessék termékeiket, s lehetetlenné tették a céhen kívüli kézművesek a kontárok működését. Ezek a városok nagyon sok tekintetben kiszolgáltatott helyzetben voltak. Bármikor megtámadhatták a várost és annak javait elrabolhatták, de legalább ugyan ekkora volt a baj a városon belüli közbiztonsággal is. Európában a XIII-XIV. századtól kezdve, az uralkodóktól független életet élő városokban, a lovagi tornák és a katonai kiképzések mellet megszerveződtek (a céhrendszeren belül) a Vívó Céhek. Ezek a sajátos céhek valójában vívó iskolák voltak. A városok polgárai, iparosai, mai szóhasználattal élve harcművészetet tanulhattak. Kutatásaim szerint állíthatom, hogy nagyon magas szinten oktatták a vívást és minden páros és csoportok küzdelmet. Az oktatás szinte minden elemét, mozdulatát lerajzolták és általában könyv formájában kiadták, de találunk különálló lapokat is amelyeken valamilyen sajátos rajz volt található. Az eredeti dokumentumokat, kódexeket, vívó könyveket tanulmányozva meglepő megállapítást lehetett tenni. A középkori európai vívókönyvekből tökéletes, anatómiailag és mozgáskoordinációknak megfelelő mozgáselemeket lehetett rekonstruálni. Az igazi meglepetést az okozta, hogy ezek a tananyagok, vagy vívó edzésmódszertani nyomatok a mai nap is korszerű és teljes

edzésprogramként is felhasználhatók, amelyeket sok esetben a nagy nyilvánosság előtt is bemutattak. Az egyik híres vívóiskola képviselői, a Szent Vitus Testvérek voltak akik (a leírások szerint) a vívástudást virtuóz módon alkalmazták. A harcászati és küzdősportok történetének kutatása igényelte, hogy valamilyen rendező elv szerint lehessen csoportosítani a küzdelmek mozgásanyagát. Nagyon egyszerű csoportosításról van szó. Az első nagy csoportba sorolhatjuk a történelmi népi birkózásokat, mint pl. a schwingen, sambo, yagli, lucha-canaria vagy a Mongol Sas-birkózás. Ezek jellemzői, hogy mind kivétel nélkül úgynevezett ővbirkozás volt. Ezek a birkózási formák szinte minden korban és területen fellelhetők voltak, az Egyiptomi kultúráktól, a görög olimpiákon keresztül egészen az ázsiai történelmi időkben művelt küzdelmi iskolák mozgásanyagáig. A kezdeti lovagi tornák, mint azt a nevükben is hordozzák tornajátékok voltak. A fegyverkészítés tökéletesítése és a hadviselés és a harcászat megváltoztatásával az emberember elleni küzdelmek egyre jobban háttérbe szorultak és a harcot, háborút egyre nagyobb távolságból vívják meg. Az ellenfél kiiktatása napjainkban már csak szinte technológiai kérdés. A harcoló katonák felkészítése számos kérdést vet fel és vetett fel. Mire kell kiképezni a katonát, milyen felszerelést és milyen védelmi fegyverzetet viseljen. A látszólag egyszerű kérdésfelvetésre adható válasz soha nem lehet megnyugtató. Ismerünk olyan katonai kiképzési rendszert, ahol minden mozgáskoordinációt mellőzve, erő állóképességi edzésnek vetik alá a katonát, miközben az éles bevetésnél semmilyen fizikális tevékenységre nincs szüksége. A katonai kiképzési módszerek tömegképzésre épültek, épülnek, mert a katona fogyóanyag, tehát folyamatosan kell az utánpótlást kitermelni. A középkori városokban hamar felismerték, hogy a céhek tagjait is ki kell képezni, ha városukat veszély fenyegeti, és azt védeni kívánják. Ezért a céhrendszerhez kapcsolódva vívó

céhek sorra kezdte el a működést, ezekben a városokban. A egyre magasabb szinten tevékenykedő vívóiskolák a magas szintű kiképzésnek köszönhetően egyre nagyobb hírnévre tettek szert. A tehetséges erős és egészséges céhlegények sok esetben zsoldosként is harcoltak, mivel képzettebbek voltak, mint a katonák. Ez a vívó céh jellegű kiképzés teljesen Európai sajátosságokkal bír. Tanulmányozva az Ázsiai küzdősportokat és katonai kiképzéseket arra a következtetésre lehetett jutni, hogy a mozgásanyag szinte azonos, csak az antropometriai és kulturális-anatropológiai különbségek jelentenek minimális differenciákat. Kijelenthető, hogy az Európai Vívó Céhek és azok fennmaradt kiképzési könyvei és azok szakmai anyagai az Európai Sporttörténet és ezzel a kultúránk egy sajátos páratlan egységét képviselik. Európában a X. századtól a XVI. század végéig nyomon lehet követni, hogy a fegyverforgatást, azaz a harcászatot, a vívást és a különféle küzdelmeket mai szemmel nézve is magas szinten művelték. Sajnálatosan az Európai történelemnek ezt a gyöngyszemét hagyjuk feledésbe merülni, mert bár tudunk róla, de csak felszínes vásári mutatvánnyá degradáltuk. Minden igyekezet ellenére a korábbi próbálkozások sorozatos kudarcra voltak ítélve. Sörsátrak közelében nem lehet még csak szemléltetni sem ezt a kifinomult és a tökéletességig fejlesztett Európai vívó és küzdősport kultúrát. Jellemzően a haditorna bemutatót mindig Laci bohóc követte. Ez a kritika természetesen nem Laci bohócnak szól, aki egy kiváló cirkuszművész, hanem egy kicsit a mindenkori kultúrpolitikának. Felvetődik a kérdés, hogy ez a téma mennyire kutatható, milyen források állnak rendelkezésre és milyen módon lehetne rekonstruálni magukat a mozgás anyagokat. Közel húsz éves kutató munka azt bizonyította, hogy a forrásanyag szinte kimeríthetetlen. Azt is kijelenthetjük, hogy átfogóan és átívelően csak a X-XVII. századot érdemes feldolgozni. Mit tartalmaznak ezek a régi könyvek, kódexek, krónikák?. Sok szöveget és még több képet. A képek, ha csak egyet nézünk, akkor azon egy kimerevített mozdulatot látunk. Hogyan tehetjük ezt élővé. A kezdetekben (1960-as évek közepe) is az Antropológiát hívtuk segítségül. Ebbe semmilyen mély tudományt nem kellett bevinni, mert egyszerűen csak arányokat kellett meghatározni, tehát az akkor élt embereknek milyen volt a somatotípusa, alkata és ahhoz a fegyverkovácsok mekkora fegyvert készítettek. A történelmi filmekben szinte minden esetben az aránytalanságokat felismerhetjük. A kellékes, mint a film eszközfelelőse jó esetben elmegy egy múzeumba és megmér egy kardot, vagy szablyát, azt legyártatja, és oda adja, mondjuk egy 185 cm-es színésznek, vagy kaszkadőrnek. A baj az az, hogy néhány száz évvel korábban egy adott Európai területen élt népcsoport átlag testmagassága nem érte el a 160 centimétert. Még nagyobb baj az az, ha egy történelmi filmnél napjainkban agyon szabályozott sportmozgással próbálnak, egy mondjuk XV. századi gyalogos párviadalt bemutatni úgy, hogy a hősünk teljes páncélzatban van. Ezek felszínes hibák és csak nagyon kevesen képesek a világban ezt felismerni. A nagyobb baj az, hogy a mai sportok letisztultak és teljes mértékben célirányosak. A bonyolult európai küzdőtechnik{k kutat{sa sokkal nehezebben ment, mint Jap{nban Jigoro Kanonak a Judo aty{nak.

Kano ugyanis élő és oktatott ju-jutsu iskolákban tanulta az akkoriban élő híres mesterektől a harcművészeteket. Kano leegyszerűsítette az ismert harci és katonai mozgásformákat, kiemelte belőle azokat az elemeket, amelyek veszélyt jelenthetnek. Erre azért volt szükség, mert a népi birkózások ilyen elemeket eleve nem tartalmaztak, és ha sportot hozunk létre, akkor a sportolókat nem veszélyeztethetjük. Ez egy furcsa helyzetet eredményezett, mert a küzdősportok szabályrendszerrel együtt kerültek be a katonai kiképzési rendszerbe. Ahány ház annyi szokás mondhatjuk, de adott esetben a visszapáncélosított katonáknak a páncélos lovagi közelharci képzést kellene oktatni. Ez nem csak felvetés, mert ez adott esetben akár életet is menthet. Egy fontos, sőt kiemelten fontos kérdést is célszerű megtárgyalni. Napjainkban önvédelmi oktatások folynak, főleg akkor, ha sportszakmai szabályok szerint készítünk fel katonákat. A középkori vívó céhek mozgásanyagát tanulmányozva az volt a feltűnő, hogy a fő hangsúlyt az elsődleges támadásra helyezték, ezzel a támadó szemlélettel igyekeztek kiküszöbölni azt, hogy hosszas küzdelem alakuljon ki. Azt is mondhatjuk, hogy a középkorban nem kardoztak, mint az óvodás fiúk, hanem igen hevesen egyszerre két irányból is támadtak a küzdő felek, tehát a vívócskázás helyet hullámzó kölcsönös támadások alakultak ki. Az európai harcművészeti irányzatok a fegyverek és védelmi rendszerek tökéletesedése miatt folyamatosan változtak. Európában egyedül a népi birkózások őrizték meg eredeti mozgásformájukat. Minél jobban belemerülünk a mozgástörténeti kutatásokba annál több tudományterületi ismeretre van szükség. A történelemtudományi kutatásokhoz közvetlenül kapcsolódtak az antropológiai tudományának számos szakterülete, mint pl. a paleo, a biológiai, a kulturális antropológia, valamint a sporttudományok, élettudományok stb. területei is. Átlátva azt, hogy ezek a történelmi rekonstrukciós kutatások a hazai, európai és nemzetközi kultúra szerves részét képezik, biztosítani kellett azt, hogy a tudományok szilárd talaján álljanak megállapításaink. Az Európai Vívó Céhek fennmaradt dokumentumai jól tanulmányozhatóak és a kutatások is bizonyították, hogy minden mozgáskoordinációs, biomechanikai és anatómiai részterületek is pontos információkat tartalmaznak. Néhány kiemelés a korabeli dokumentumokból: Kivonat Achille Marozzo 1536-os vívókönyvéből:

Az egyik legjelesebb vívókönyv Albrecht Dürer 1520-ban készült műve, mely számos fegyver használata mellet a pusztakezes küzdelmekről is bemutat ismeretet. Egy XIII. századi ismeretlen mester, egy sajátos ökölpajzs alkalmazását vetette papírra.

Filipo Vadi-ról keveset tudunk, de könyvéből azt is vélelmezhetjük, hogy a kor egyik nagy vívómestere lehetett: A kutatásoknál az egyik legjobban használható fennmaradt vívókönyvet Talhoffers készítette 1467-ben.

Camillo Agrippa 1553 készült művében a kard és tőrrel való vívás korabeli mozgásanyagát tanulmányozhatjuk: Salvatore Fabris vívó stílusa meglepő, de a mozgásait elemezve a hatékonysága elvitathatatlan:

Hans Wurm 1505-ben csak a fegyver nélküli küzdelem elemeit tartalmazó könyvet készített: Frederico Ghisliero`s 1587-ben megjelent vívókönyvét tekinthetjük a modern kor vívósportja előhírnökének: A kutatások viszont azt mutatják, hogy az un. Rapier vívás technikát a korai időszakban megvetették. A tőrkardok használata azért volt retteget, mert minimális mozgással is kíméletlen ölőfegyvernek minősült. Az elvégzett kísérletek szerint egy jó acélból készült rapier képes volt mindenen áthatolni. A hajlékony és rugalmas pengék, mint a toledói pengék a páncélt viselőjét is képesek voltak megsebezni. A penge a páncélt nem ütötte át, viszont azon képes volt megcsúszni és minden rést megtalálva, hajlott állapotban is a testbe hatolt.

Giacomo Di Grassi művében áttekinthető és pontos rajzok találhatóak. Mint nagyon sok vívó mester igyekezett a fegyver forgatásának legoptimálisabb módozatait is lerajzolni. Itt tanulmányozhatjuk azt, hogy egy egyszerű csukló mozdulattal a fegyver hegye milyen nagy utat képes bejárni. A XV. század Góliath vívókönyve átfogó ismereteket tartalmaz a kor minden technikájából. Érdekesség, hogy néhány ábrán feltünteti az istenítéletek ritka rítusát is.

Joachim Meyer`s 1570-ben készítette el kimagasló színvonalon a vívás művészete című művét. A gazdagon illusztrált műben lehetőség van tanulmányozni egy XVI. századi vívótermet is. Nagy meglepetésre, olyan vívás oktatást segítő eszközöket is láthatunk művében, amelyen a támadások pontosságát és a fegyver ívének vezetését is gyakorlási szinten mutatja be. Egy sajátos szúrópárna tanulmányozásánál arra a következtetésre lehetett jutni, hogy a vívómester azt tanította, hogy teljesen mindegy, hogy a vívó milyen magas, milyen temperamentumú, egy feladata van, két pont között a lehető legrövidebb úton a fegyver hegyét egy pontra juttassa. Ez nem más, mint a tökéletes támadás elve.

A középkori vívó iskolák egyik kiemelkedő műve a Wallerstein Codex. Talhoffer mester 1470.-es könyvében többek között igen gazdagon illusztrálja a fegyver nélküli küzdelmek fogás tárát. Minden fogásnemnek és technikához bőséges és alapos írásos információt is mellékel. A mű tanulmányozása arra engedett következtetni, hogy csak ebben az egy vívóiskolában a napjainkban alkalmazott összes küzdősporti technikát megtalálhatjuk! Johann Georg Passchen 1659-ben a szokásoktól eltérve nem vívó könyvet készített, hanem a birkózás akkor ismereteit rendezte. A könyvet tanulmányozva a mai ismert birkózástól eltérően inkább a szabad pusztakezes küzdelmek fogásait és technikáit mutatja be. A technikák jelentős része sportszerű keretek között nem gyakorolható. Jakob Sutor könyvét 1849-ben újra nyomták. A könyvben egy érdekes fegyver használatát is láthatjuk. A Dusak fából készült és talán a szablyák ívelt pengéjének utánzására használták. A képeken jól kivehető, hogy milyen kiemelt figyelmet fordítottak a helyes súlyvonal kialakítására és a súlypont áthelyezését milyen mesterien használták.

Alfred Hutton szerkesztett könyvét 1892-ben adták ki, amelyben a XVI, XVII. századi vívóiskolák anyagát gyűjtötte és rendezte egységbe. Ez a gyűjtemény jól bizonyítja, hogy az Európai fegyverkovácsok a vágó és a szúró fegyverek készítését abszolút tökélyre vitték. A vívás mozgásanyaga megváltozott, a könnyedebb viseletek és a könnyű keskeny kétélű (elsősorban) szúró fegyverek felgyorsították a mozgást és megszabadították a vívást az erőelemektől. Korábban egy XIII-XIV. századi lovagi viselet kifejezett erőt igényelt (igaz ez gyorsasági erő-állóképesség volt). Két évszázaddal később a nehéz terhet jelentő pl. kard mozgatása tönn, akár 10 kilót is meghaladó súlyt jelentett. A tőrkardok, rapierek korában néhány deka ellenállás is elegendő volt egy ember átszúrására. A pengék különleges kialakítása is olyan volt, hogy az ellenfél egy szúrást követően is elvérzett. Az Európai Vívó Céhek mozgásanyagának kutatása a sport és hadtörténet egy eddig nem kutatott területe. A történelemkutatásnak ezt az ember centrikus módszerét számos helyen lehetne hasznosítani a történelemoktatástól egészen a hiteles történelmi témájú filmek forgatásáig. Irodalom: - Aufnahmen von Jürgen Karpinski: Turniren (1978) Militerverlag - Lennart Nilson - Ture Rangström: Riddarlek och Tornerspel (1992) Utstallning