V I C T O R I A F O R E S T E R A LÁNY, AKI TUD REPÜLNI

V I C T O R I A F O R E S T E R A LÁNY, AKI TUD REPÜLNI Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2011

Írta: Victoria Forester A mű eredeti címe: The Girl Who Could Fly A művet eredetileg kiadta: Feiwel & Friends, LLC, an imprint of Macmillan Fordította: Pásztor Judit A szöveget gondozta: Kónya Orsolya Copyright 2008 by Victoria Forester ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 9708 53 2 A kötet megjelent 2011-ben, a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: info@konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József, Gerencsér Gábor Korrektorok: Gera Zsuzsa, Széli Katalin Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást nem sokszorosítható.

Hogy önmagad maradj egy olyan világban, amely szüntelenül azon munkálkodik, hogy olyanná tegyen, mint mindenki más, legnehezebb küzdelem, amit ember vívhat; ne add fel soha. E. E. Cummings

1. fejezet P iper elhatározta, hogy leugrik a tetőről. És ez nem hirtelen ötlet volt. Ez volt a terve felmászni a tető gerincére, azon végigfutva felvenni a kellő sebességet, aztán elrugaszkodni. És végül a legfontosabb: nem leesni. Arra az esetre, hogy mi lesz, ha leesik, nem dolgozott ki külön tervet, mert ha leugrasz a háztetőről, és a fejeden landolsz, onnantól kezdve valójában semmiféle tervre nincs szükséged. Ezt még Piper is tudta. Szóval ezt tette: egyszerűen leugrott a háztetőről. De még mielőtt elmesélném, mi történt azután, nem ártana, ha a kedves olvasó megtudna egyet s mást néhány dologról. Piper anyjával és apjával élt egy farmon. Igazából nem is annyira farm volt ez, csupán egy ócska deszkabódé és egy rozoga istálló, amely veszélyesen balra dőlt. A McCloudok emberemlékezet óta mindig Lowlandben éltek, ugyanazon a húszholdnyi, kövekkel teli földön. Piper nagyapja, dédnagyapja, ükapja, és az ő őseik, mind-mind ugyanabban a házban vették első, utolsó és az összes közbeeső lélegzetüket, ahol Piper is született, így aztán a McCloudok soha nem is gondoltak rá, hogy máshol éljenek. Betty McCloud szerint úgy helyes, ha az ember nem túl sokat mozgolódik, hogy a Mindenható tudja, hol találja, ha keresi. 4

Ha a jóisten azt akarná, hogy a dolgok folyton változzanak, akkor biz a nap sem ugyanúgy kelne föl minden áldott reggel. Betty egyszerű, józan gondolkodású és rendíthetetlenül tisztességes asszony volt, aki mindössze két dologban hitt: a Szentírásban és még valamiben, amit ő úgy nevezett: a gondviselés. Mint például: Én biz megmondtam Millie Mae-nek, hogy ne bolondozzon azzal az újmódi kapával. Nem csodálkozom, hogy azok a fekete bogarak az összes paradicsomát megcsócsálták. Ez a gondviselés. Mondom nektek: a gondviselés. Millie Mae-vel ellentétben Betty McCloud sohasem kísértette a gondviselést. Joe McCloud, akinek szikár termete és megbarnult őszi falevelek színét idéző, napcserzett bőre volt, soha egy szót sem beszélt a gondviselésről, bár ő semmiről sem beszélt túl sokat. Ha mégis nekiszegeztek egy kérdést, hosszú ideig töprengett megfelelő szavak után kutatva, majd a maga kimért módján végül így felelt: No, a dógok mán csak így mennek. És ahogy a dolgok mentek, azzal Joe McCloud tökéletesen meg is volt elégedve. Így élt hát Betty és Joe, csendesen végezve munkáját, tisztességesen művelve földjét, és az évszakok meg az évek úgy szálltak el fölöttük, hogy lényegében egyik sem különbözött a másiktól. És Lowlandben soha senki nem mondhatta, hogy a McCloudok nem úgy tették a dolgukat, ahogy azt kell. Vagyis amíg valaki egészen pontosan ezt nem mondta. Amikor Bell doktor kijelentette, hogy Betty McCloud terhes, az asszony így vitatkozott: Nem, nem lehetek. Ez nem a dolgok rendje. Hiszen nem kevesebb, mint huszonöt, meddőségben eltelt házas év után Betty igazán nem számított már fiatal asszonynak. 5

Négy hónappal később aztán Betty McCloud életet adott egy kislánynak. A gyermek a Piper nevet kapta. Piper McCloud. A kislány születésének híre szélsebesen terjedt Lowland gyéren lakott földjein, ahol a szarvasmarhák száma kilencvenhárommal meghaladta az emberekét. Ez nem a dolgok rendje jegyezte meg csípősen Millie Mae is, az asszonyok kedd délutáni varrókörén, ahol a résztvevők egytől egyig közelebb hajoltak hozzá, pletykára éhes fülüket hegyezve. Csak képzeljétek el, ahogy egy asszony az ő korában egy újszülöttel sétálgat fel-alá nagy büszkén! Ha! Először szülni ilyen idősen! Ez nem helyénvaló, oszt kész! Az asszonyok egyetértően bólogattak. Szörnyű jóslatok következtek arról, hogy a gyermek biztosan csodabogárként fog felnőni ilyen körülmények között, ráadásul úgy, hogy testvére sincs. Betty McCloud életében először kísértette a gondviselést. És ezzel tisztában is volt. Egyáltalán nem kellett hozzá a helyi pletyka, hogy felvilágosítsa erről. Abbéli igyekezetükben, hogy helyreállítsák az egyensúlyt, és megbékítsék a gondviselést, Betty és Joe elhatározta, hogy Pipert szigorúan ugyanúgy nevelik majd, ahogyan az összes McCloudot. Vagyis minden hűhó és értelmetlen úri bolondság nélkül, ehelyett inkább egy jó adag nehéz munkával a farmon. Egyszerű és becsületes parasztemberek voltak, és nem értettek egyet semmiféle újmódi gyereknevelési elvvel, amit a városi emberek mostanság gyakran hangoztattak. Legnagyobb megkönnyebbülésükre Piper épp olyan volt, mint a többi kisbaba. Legalábbis eleinte. A kislány fejlődése csak akkor vett hirtelen gyökeresen más irányt, amikor a legtöbb gyerek mászni kezd. Ugyanolyan csütörtök délután volt, mint a többi. Betty hozzáfogott, hogy kicserélje Piper pelenkáját a konyhaasztalon, éppúgy, ahogy azelőtt is tette már legalább százszor. Ám, ami- 6

kor egy pillanatra elfordult valamiért, Piper villámgyorsan átgördült az asztal peremén. Nos, ilyen esetben minden más gyerek azonnal a földre zuhanna, és keserves sírásra fakadna. De nem Piper. Betty legnagyobb döbbenetére ő egyszerűen lebegni kezdett a levegőben az asztal mellett. Isten segíts! kapkodott levegő után Betty, kezeit mellkasára szorítva, hogy lecsillapítsa kalapáló szívét, miközben Piper kacarászva lebegett fel és alá a levegőben. Az asszony gyorsan elkapta, és rémülten szorította magához a gyereket. Attól a pillanattól kezdve jóformán el sem akarta engedni többé. Agyán átvillant a szó: gondviselés. Lám, ezt kapod, amikor nem úgy cselekszel, ahogy kellene, mondta magának. Ahogy telt az idő, Betty őszinte imái ellenére a helyzet nemhogy javult volna, hanem egyre rosszabbodott. Pipert gyakran kapták azon, hogy a tisztaszoba mennyezetén lebeg, és vagy nem akar, vagy nem tud onnan lejönni. Joe-nak nemegyszer ki kellett mennie a szerszámosbódéba a létráért, hogy leszedje. Vagy máskor, az éjszaka leglehetetlenebb órájában Joe majd egy méterre a kiságy fölött lebegve találta Pipert, amint jóízűen alszik. Aztán ott volt az a viharos nap, amikor a kislány hirtelen lebegni kezdett, mire a szél felkapta, és három szántóföldnyire repítette, míg végül fenn nem akadt egy fa ágán, és Joe nagy nehezen le nem tudta szedni. Amikor Piper ötéves lett, és még mindig az volt a szokása, hogy a legváratlanabb pillanatokban lebegett át a szobán, Betty végül úgy döntött, itt az ideje, hogy előhozakodjon az üggyel az orvosnál. Azt hiszem, a kölök nem normális dadogta tanácstalanul Bell doktornak úgy értem Hogy érti? húzta fel a szemöldökét a doktor. Nem egy lowlandi generációt látott már felnőni, és sok furcsaságot megtapasztalt, ami a városban történt. Látta, ahogy a legkisebb Smith fiú felköhög egy csavarhúzót és egy egész csomag szá- 7

zas szöget. Ott volt akkor is, amikor Clara Cassie Mareken feje száznyolcvan fokban hátrafordult, majd vissza. Sőt, még egy olyan férfit is ismert, aki visszafelé kezdett beszélni, miután fejbe verték egy szénabálázóval. De a kislánynak, aki most lábát lóbálva üldögélt a vizsgálóasztalon, tíz ujj volt a kezén és a lábán is. Nem volt sem magasabb, sem alacsonyabb, sem okosabb, sem butább, sem soványabb, sem kövérebb, mint amilyennek az ő korában lennie kellett. Röviden szólva: olyan volt, mint bármely másik parasztgyerek Lowlandben. Hát, Mr. McCloud meg én azt vettük észre, hogy a lyány makogott Betty, nem tudván biztosan, hogyan írhatná le Piper állapotát szóval, hogy ő sokszor van hogy úgy mondjam, emelkedett hangulatban. Bell doktor alig tudta elfojtani nevetését, és elfordult a vizsgálóasztaltól, hogy megmossa a kezét. Egy gyereknek, a Piper korában, kell is, hogy túláradó jókedve és energiája legyen mondta mosolyogva, de ez nem olyasmi, ami miatt aggódniuk kellene. Adjanak neki lehetőséget, hogy sokat mozogjon, főként a szabad levegőn. Nincs ezzel a kislánnyal az égvilágon semmi baj, éppen olyan normális, mint maga vagy én. Ám amikor visszafordult, és azt látta, hogy Piper valami rejtélyes módon felhúzta magát másfél méter magasságba, és most a mennyezeti csilláron lógott, majd hintázni kezdett előrehátra, dr. Bell egy rövid pillanatra rámeredt Betty riadt arcára, és átvillant az agyán, hogy Piper McCloudnak talán mégsem egyszerűen csak a hangulata emelkedett. De mivel Bell doktor a tudomány embere volt, egyszerűen tudomásul vette a tényt. Maga valódi kis artistát kapott az Úrtól, Mrs. McCloud csupán ennyit jegyzett meg mosolyogva. És erre az orvosi diagnózisra alapozva Betty nagy megkönynyebbüléssel úgy döntött, békén hagyja a gyereket. Mindenesetre azt gondolta, bölcsebb dolog lesz Pipert otthon tanítani 8

mindaddig, amíg az emelkedett hangulata legyen az bármily normális is, nos kissé kevésbé lesz emelkedett. Mire Piper kilencéves lett, gesztenyebarna haja hosszúra nőtt, s mindig két copfban összefonva hordta. Élénken ragyogó kék szeme (amit szeretett) volt, s több szeplője, mint égen a csillag (amit utált). Leghűségesebb társa a magány volt, néhány más érzéssel együtt, amelyre nem igazán tudott nevet találni. Érezted már úgy, apa, hogy valami nincs rendjén, de nem tudtad kitalálni, mi a baj? kérdezte egyszer a kerítés tetején ücsörögve, miközben nézte, amint az apja megerősít egy kilazult ekevasat. Joe bizonytalanul megvonta a vállát. Olyan ez, mintha valami csiklandozna itt folytatta Piper, a gyomra közepére mutatva. Folyton csak csiklandoz és csiklandoz, de nem férek hozzá, mert belül van. Szerinted van valami, amivel elállíthatnám ezt a csiklandozást? Joe újra megvonta a vállát. Gyakran volt zavarban, ha Piper beszélt hozzá. Nem mintha a szavak, amiket a kislány használt, nagyon különbözőek lettek volna azoktól, amelyeket ismert. Nem, Piper ugyanúgy beszélt, mint bárki más Lowlandben. Viszont azok a gondolatok, amelyek a gyerek fejében születtek! Olyan kérdéseket tett fel, amelyek Joe-nak millió év alatt sem jutottak volna eszébe, a válaszokról pedig halvány sejtelme sem volt. Beszéltem erről mamának is valamelyik nap, és ő azt mondta, biztos azok a bolond gondolatok okozzák, amik a fejemben vannak folytatta Piper, mit sem törődve apja zavarával. Én nem hinném, hogy az én gondolataim bolondok lennének, de mama azt mondja, jobban tenném, ha csendben maradnék, ha lenn tartanám a lábam a földön, és csak a saját dolgaimmal foglalkoznék. Azt mondja, nem helyénvaló az időmet ilyen kérdésekre fecsérelni, miközben rengeteg munka vár elvégzésre. De én nem értem, hogy lehetne egy kérdés nem helyénvaló. Te érted, papa? Mama szerint a Biblia megmondja, 9

hogy mi helyes és mi nem, szóval nekünk nem kell ezen törnünk a fejünket, de nekem úgy tűnik, hogy ez nem olyan egyértelmű. Mint amikor múlt héten levágtad Foltost, és én nem akartam belőle enni, mert ő volt a kedvenc tehenem, az összes közül a legszelídebb. Mama azt mondta, bűnös vagyok, mert pazarolom az ennivalót. Én azt feleltem, hogy talán nem kellene megölnünk és megennünk a marhákat, amikor azok olyan békések. Mama erre azt mondta, ez bolondság, és hogy Isten csak azért teremtette a jószágot, hogy mi megegyük. De ez nekem nem tűnik túl jó üzletnek az ő szempontjukból. Nincs egy hónapja, hogy a prédikátor azt mondta nekünk, hogy Isten minden egyes teremtményét szereti, de hát miféle szeretet ez, ha Isten csak azért teremt valamit, hogy abból ennivaló legyen? Azok a marhák sohasem ártottak nekünk. Azt gondoltam, hogy talán félreértettünk valamit, és lehet, hogy a marhák életének is van valami célja, amiről mi nem tudunk. Lehet, hogy ez titok. Szóval figyelni kezdtem a marhákat, csendesen, hogy ők észre ne vegyék, hátha kitalálom az életük célját. Azt hiszem, sikerült, papa. Igen, most már tudom. Akarod hallani? Joe alkarját homlokára tette, hogy kissé lecsillapítsa a szédülését. Ez a beszélgetés valahogyan kicsúszott az irányítása alól, és most éppen ott tart, hogy hamarosan megtudja a marhák titkos küldetését. De Joe McCloud erre még nem állt készen. Távolról sem. Ha tudta volna, hogyan akadályozza meg Pipert, hogy folytassa, bizonyosan megteszi. De sajnos nem tudta, így nem tehetett mást, mint hogy csak álljon ott földbe gyökerezett lábbal, és tehetetlenül várja, hogy Piper megossza vele a nagy titkot. És a lány ezt természetesen meg is tette. Az árulta el őket, ahogyan a farkukkal csapkodtak, amikor a legyeket hessegették. Piper közelebb hajolt Joe-hoz, és titokzatosan lehalkította a hangját, nehogy a tyúkok véletlenül meghallják, amit mond. Tudod, mindegyikük csinálta, kivéve egyet. Az a barna szemű fekete tehén csak állt ott mozdulatla- 10

nul, és egyfolytában a szomszéd szántóföld felé bámult, ahol a birkák legelésztek. A legyek zümmögve röpködtek körülötte, ugyanúgy, ahogy a többiek körül, de ő meg sem mozdította a farkát. Ezért elkezdtem figyelni. Csak bámult, bámult mozdulatlanul. Aztán végre rájöttem, hogy mit néz. Mit? kérdezte Joe lélegzet-visszafojtva, s észre sem vette, hogy feltette ezt a kérdést. Azt a helyet, ahol a borja hat hónappal ezelőtt elpusztult. Emlékszel, papa? Joe bólintott. Tényleg emlékezett. Nehéz ellés volt, és a legyengült borjú mindössze néhány órát élt. Rettenetesen gyászolja őt, és én azt hiszem, hogy ha egy tehén így tud érezni a borja iránt, akkor biztosan mindenféle más dolog iránt is vannak érzelmei. Olyanok, amikről mi semmit sem tudunk. És aztán arra jutottam, hogy ha minden marhának ugyanúgy vannak érzelmei, ahogy nekünk, akkor az is lehet, hogy az ő életük célja sem különbözik semmiben az emberekétől. És akkor elkezdtem gondolkozni a mi életünk célján. És rájöttem, hogy az embernek meg kell ismernie a saját célját, ha tenni akar valamit érte ebben az életben. Érted, miről beszélek, papa? Piper apja arcába nézett, de ott nem látott mást, csak mérhetetlen zavarodottságot. Piper McCloud!!! rikoltotta Betty, amikor a tyúkólból kilépve meglátta, hogy Joe megint úgy áll ott, akár egy balfácán, és szájtátva hallgatja a gyereket. Joe röstelkedve tért vissza az ekejavításhoz, Piper pedig lemászott a kerítésről. Én csak azt mondtam papának, hogy kezdte volna a lány, de az anyja bosszúsan közbevágott: Csöppet sem érdekelnek a zavaros ötleteid és történeteid, kölök, amikor temérdek munka vár rád. Na nyomás, de ízibe, te naplopó! 11

Egy nyári délután Piper a rekkenő hőségtől a farm legmagasabb tölgyfájára menekült. Amikor félig felmászott rá, hogy élvezhesse az ágak között lengedező szellőt, az a különös csiklandozó bizsergés visszatért, és nem hagyta nyugodni. Piper átfordult az ágon, és a gyomrára szorította a kezét. Éppen rálátott egy közeli vörösbegyfészekre, és nyugodtan figyelhette, ahogy a tojó kövér kukacokkal eteti a fiókáit. Miközben a vörösbegyet nézte, hagyta, hogy gondolatai szabadon vándoroljanak. Lehet, hogy a többi gyereknek is van ez a furcsa csiklandozás a gyomrában, gondolta. Lehet, hogy ha beszélhetnék velük, ők meg tudnák mondani, mit kell tenni, hogy elmúljon. Erre persze nem volt sok esélye így, hogy ki sem mozdulhatott a farmról. Soha nem megyek sehová, és nem csinálok semmi érdekeset, gondolta elkeseredetten. Összesen két helyen voltam életemben a farmon kívül: a templomban és Bell doktornál. Miért nem járhatok én is iskolába, mint a Miller gyerekek? faggatta Piper az anyját már ezerszer. A szénapadlásról nézte őket minden reggel, ahogy gyalogoltak az iskola felé. Szívesen odaadta volna akár az első fogát is azért, hogy velük mehessen. Azér, mer itthon is épp olyan jól megtanulsz mindent. Betty, mint mindig, ilyenkor is egyszerű és lényegre törő volt. Pipert a töprengésből hirtelen egy váratlan dráma zökkentette ki, amely a szemei előtt bontakozott ki a faágon: a vörösbegy tojó egyszer csak elkezdte az egyik fiókáját a fészek pereme felé lökdösni. Az alig volt nagyobb, mint Piper hüvelykujja, a tollai is alig pelyhedztek. Az anyja végül csőrével egy utolsót taszított rajta, s ezzel ki is lökte a fészekből. Piper rémületére a fióka átbukfencezett az ágak között, és úgy zuhant lefelé, akár egy kő, kétségbeesetten csapdosva szárnyaival. Ám épp még mielőtt a földbe csapódott volna, erőfeszítéseit siker koronázta. Először csak lassult a zuhanása, majd elkezdett lassan, nagyon lassan emelkedni. Ott és akkor, Piper szeme előtt, az a pici madár megtanult repülni. 12

Atyaég! hüledezett a kislány, és hitetlenkedve csóválta a fejét. Ez volt a legfantasztikusabb dolog, amit valaha látott. Aztán az anyamadár megismételte az egész rituálét a második fiókával, és ő is megtanult repülni. Éppen azelőtt, hogy az anyja a harmadik fiókát is kitaszította volna a fészekből, Piper fejében szöget ütött egy megdöbbentő gondolat. Olyan hirtelen ült fel az ágon, hogy majdnem leesett. Két kézzel megkapaszkodva biztonságba helyezte magát, miközben a gondolatai úgy cikáztak ide-oda, mint a mezei nyúl. Mióta megszületett, tud lebegni. Ez neki olyan természetes, akár a lélegzés. És mert mindig is képes volt rá, nem is tartotta nagy dolognak. Egyik pillanatban még a kandalló előtti szőnyegen ücsörgött, a következőben pedig már a plafonon csüngött. Olyan jó móka volt, hogy gyakran szórakoztatta így magát. Az egyetlen problémát a lebegéssel kapcsolatban az jelentette, hogy sohasem tudhatta, mikor jön rá a lebeghetnék. Ez alapvetően nem volt olyan rossz, csak az ember időnként szereti egy kicsit jobban irányítani az életét, mintsem hogy ki legyen szolgáltatva bármely erősebb szellő szeszélyének. De a lebegés és a repülés között óriási a különbség. A felhők lebegnek. A léggömbök lebegnek. De a madarak repülnek. Lehet, hogy mama és papa egyszerűen csak elfelejtett kilökni engem, mint a madárfiókákat, töprengett Piper. Hamarosan rádöbbent: mostantól a saját kezébe kell vennie a dolgot. Itt az ideje, hogy megtanuljak repülni is. Mivel egy percet sem akart elvesztegetni, fürgén lemászott a fáról, és azon nyomban hozzáfogott, hogy kidolgozzon egy tervet. Másnap reggel kakasszó előtt felébredt. A hajnali fény épp csak derengeni kezdett az égbolt keleti peremén, amikor ő már kiugrott az ágyából. Kinyitotta a szobája ablakát, átmászott a párkányon, és addig nyújtózkodott, amíg az egyik lába fel nem ért a zsindelyig. Aztán nagy nehezen felkapaszkodott a tetőgerincre. Négykézlábra ereszkedett, és lassan elindult előre. 13

A tető csúszós volt a harmattól. Egyetlen rossz mozdulat, és egy pillanat alatt lecsúszik. Feljebb húzta hosszú, fehér hálóingét, nehogy megbotoljon benne. Csak akkor ébredt rá, hogy mennyire fél, amikor felmászott a tető csúcsára, és elkezdett a gerincen egyensúlyozni. Pontosabban rettegett. Hirtelen rá kellett jönnie, mekkora különbség is van aközött, hogy valamit eltervezünk, vagy hogy valójában meg is tesszük. A tető meredek és magas volt, és alatta a talaj kőkemény. Ha a dolgok nem jól sülnek el, megsérül, mégpedig nem is kicsit. Piper szíve a torkában dobogott, és egy pillanatig levegőt is alig kapott. Aztán a gondolatai gyors egymásutánban kezdtek dörömbölni a fejében: Mi van, ha nem tudok repülni? Mi van, ha fejjel csapódok a földbe? Ha szétloccsan az agyam, akkor soha nem megyek el a farmról sehová, és soha nem találok barátokat. Talán az lenne a legjobb, ha gyorsan visszabújnék az ágyamba, és elfelejteném az egész ötletet úgy, ahogy van. Nos, vagy azért, mert Piper még nem hitt abban, hogy a dolgokat lehet jól és rosszul is csinálni, és ezért számára még minden lehetségesnek tűnt; vagy mert az a bizsergés a bensőjében, amire senki, legkevésbé ő maga sem tudott magyarázatot találni, annyira felerősödött, hogy majdnem megőrjítette; vagy ugyanabból az okból, ami miatt lebegni is tudott ami, hogy őszinték legyünk, senki előtt sem volt ismeretes; nos, bármi is volt az ok, Piper fennmaradt a tetőn, és nem ment vissza az ágyába. Ehelyett felemelte a karjait, kitárta őket, ahogy a repülőgép szárnyai is állnak, majd óvatosan elkezdte egymás elé helyezni a lábait. És a félelem, a bátorság és a várakozással teli izgalom különös elegyével a gyomrában elindult a hosszú tetőgerincen. Éppen Piper alatt Betty McCloud hirtelen felriadt álmából. Hallott valamit, abban bizonyos volt. Mr. McCloud suttogta. Joe meg sem moccant. Mr. McCloud! Betty ezúttal keményen Joe bordái közé vágta a 14

könyökét, ezzel adva nyomatékot a szavainak. A férfi azonnal tágra nyitotta a szemét. Van valaki a tetőn! Mi az? motyogta Joe félálomban. A tetőn! Van valaki a tetőn! mutatott az asszony felfelé, és ekkor már Joe is hallotta a csoszogó neszeket a feje fölött. Piper minden megtett lépéssel egyre gyorsabban ment, míg végül már futott a tetőgerincen, és sebesen közeledett ahhoz a helyhez, ahol a pirkadó égbolt alól már elfogy a tető. Úgy fogok repülni, mint a madarak! biztatta magát, lelki szemei előtt felidézve a vörösbegyfiókákat. Aztán már csak egyetlen lépés maradt hátra. És miután azt is megtette, teljes erőből elrugaszkodott, és átadta magát a hajnali levegőnek. Nem volt más szemtanú, csak a mezőn legelésző marhák. Amit pedig azok láttak, az egy kicsi lány volt, hosszú, fehér hálóingben, aki leugrik a tetőről, bele a hűs levegőbe. Egy üdvözült pillanatig Piper úgy lebegett az égen, akár egy angyal. Aztán a pillanat tovaszállt, és a kicsi lány fejjel lefelé zuhanni kezdett, úgy gyorsulva tehetetlenül, akár egy tehervonat, az alatta elterülő föld felé. A marhák sohasem látták azelőtt, hogy egy ember ilyesmit tett volna, és egyetlen mukkanás nélkül, döbbenettel figyelték. A farmon aligha történt valaha is bármi érdekes, így ők is örültek némi izgalomnak. Amikor Piper éppen a szülői hálószoba ablaka felé zuhant, az hirtelen kitárult, és Joe, tizenkettes kaliberű vadászpuskájával a kezében, kidugta a fejét. A férfi meg volt győződve róla, hogy egy csintalan mosómedvével lesz dolga, vagy azzal a pimasz barna mókussal, amely már megint a tető réseiben akar magának odút keresni. Az is eszébe ötlött, hogy talán az egyik bosszantó Carlton fiú garázdálkodik odafent. De egy szeme előtt lefelé zuhanó kislány, amint karjaival eszeveszett szárny- 15

csapásokat imitál, Joe McCloud számára teljességgel elképzelhetetlen volt. Ááááááá! sikított Piper, szemeit szorosan összeszorítva. Mi a??? Joe szemei kidülledtek a látványtól, amint Piper éppen felé zuhant. A férfi ösztönösen hátraugrott, hogy elkerülje az ütközést, így aztán belebotlott Bettybe, aki férje mögé bújva próbált kukucskálni kifelé az ablakon. Joe hosszú lábai összegabalyodtak, és a férfi elvágódott a hálószoba padlóján, ami kifejezetten hasznos volt, mert így tökéletesen kipárnázta a helyet, ahová Betty huppant egy pillanattal később. Így aztán egyikük sem látta, amint a lányuk elzuhant az ablakuk előtt. Még három másodperc, és Piper fejjel csapódik a földbe. És az fájni fog de nagyon. Nos, három másodperc nem hosszú idő. Gyorsabban el lehet számolni háromig, mint ezt a mondatot elolvasni Ugye? A legnagyobb termetű, máskor oly hallgatag tehénből, amelyiknek nagy fekete folt volt a jobb szeme körül, tőle meglehetősen szokatlan módon kiszakadt egy hangos búúúú. Ha lehetséges volna megérteni a marhák bőgését, eléggé valószínű, hogy ez a tehén figyelmeztetni akarta Pipert. A kislány még mindig teljes erővel összeszorított szemekkel és eltorzult arccal várta a pillanatokon belül bekövetkező ütközést. Egyetlen szívdobbanásnyi időre volt attól, hogy a kemény földbe csapódjon, amikor megtörtént a csoda. Mint egy repülőgép a légibemutatón, Piper egy merész bukfenccel lekaszálta a füvet, megfordult, és arcát a földtől az ég felé fordította. Aztán váratlan lendülettel és egy F 22-es Raptor precizitásával vitorlázott felfelé. Eközben még mindig szorosra zárt szemekkel készült a becsapódásra, ami csak nem akart sehogyan sem bekövetkezni. Kukurikúúú! rikkantott a kakas. 16

Csak akkor engedte meg magának, hogy résnyire kinyissa a jobb szemét, amikor a reggeli égbolt kékje és a felkelő nap aranya felderengett a szemhéja mögül, és arcát a köd párája finom, hűvös cseppekkel csiklandozta. A látvány azonban olyan elképesztő és hihetetlen volt, hogy gyorsan újra visszacsukta a szemét. Aztán kinyitotta a bal szemét is, de ugyanazt látta újra. És akkor lassan, nagyon lassan mindkét szemét kinyitotta. Ó, micsoda világ tárult elé! Üde zöld mezők terpeszkedtek mindenfelé, melyeket néhol csillogó vizű kék patakocskák szeltek át. A szellő egyre magasabbra emelte a lányt, és a felhők, ahogy közelebb repült hozzájuk, beleolvadtak a ködbe. Piper alámerült és felemelkedett, pörgött és forgott a kora reggeli égen, amely a fehértől a kéken és narancson át a rózsaszínig mindenféle színben pompázott. Juhéééé! kiáltott a kislány ujjongva. REPÜLÖK! rikkantott oda az aranyló napnak. TUDOK REPÜLNI!!! Lent a farmházban Joe és Betty nehézkesen talpra állt, aztán a párkány szélébe kapaszkodva kikémleltek az ablakon. Ekkor látták meg a kislányt, amint lobogó hosszú, fehér hálóingében ide-oda röpdös az égen. Ebben a percben mindkettőjük számára egyszer és mindenkorra világossá vált, hogy az ő lányuk, Piper McCloud bizony igencsak másképp csinálja a dolgokat, mint ahogy azt Lowlandben megszokták. Életében először Bettynek semmi sem jutott eszébe, amit mondhatott volna. Ehelyett csak nézte, nézte, ahogy Piper cikázik összevissza a levegőben. A világ egyszer csak forogni kezdett az asszonnyal, szemei előtt fekete pontok jelentek meg, és ájultan rogyott össze a padlón. 17

2. fejezet H a a jóisten azt akarná, hogy az emberek repüljenek, akkor adott volna nekik szárnyakat. Úgy biza! fortyogott Betty, miközben megállás nélkül fel s alá járkált a tisztaszobában, akár egy elázott tyúk, akiben hemzsegnek a tetvek. Joe az eseményektől még mindig egészen kábult volt, és az aggodalom miatt a rosszullét környékezte. Vagy némán rázta a fejét, vagy egyetértően bólogatott, akármit is mondott az aszszony. Piper eleinte arról ábrándozott, hogy a szülei majd el lesznek ragadtatva. Később már elégedett lett volna azzal is, ha csak örülnek. Ebben a pillanatban pedig már azzal is kiegyezett volna, ha nem lennének dühösek rá. De hát nem láttátok? TU-DOK RE-PÜL-NI! mondta, minden szótagot külön hangsúlyozva, ha esetleg bárki számára nem lett volna elég világos, hogy mi is történt. A repülés nem normális dolog ismételte az anyja immár sokadszor. Nem természetes. Magasságos istenem, ha ezt az új lelkész látta volna, a jó ég tudja, miféle szentbeszédet tartana rólunk a templomban! De hát És ha Millie Mae elkezd erről pletykálni akkor oszt tényleg isten óvjon bennünket! Hát látsz te bárki más kölköt is az égen kódorogni, mi? 18

Én egyáltalán nem látok semmilyen más kölköt, ugyanis te nem engeded feleselt Piper, amikor végre szóhoz jutott. Hallod-e, vigyázz a szádra, kisasszony! Nem arra neveltelek, hogy visszabeszélj itt nekem emelte fel az ujját Betty fenyegetően. Megmondhatom én neked, hogy más kölök biz nem repül. És neked sem kéne. Ez egyszerűen nem helyénvaló, oszt kész. De hát Ez nem a dolgok rendje, no! ragadta meg Betty a kislány hálóingét dühösen. Megértetted, amit mondtam, Piper McCloud? De mama A bensőjében, ahol alig több mint egy nappal azelőtt még az az elviselhetetlen bizsergés tombolt, most valami egészen újfajta izgalmat érzett. Lehet, hogy van ennek az egésznek valami oka. Valami különleges. Te mondod mindig, hogy isten útjai kifürkészhetetlenek, és Isten nevét szádra hiába ne vedd! De én Piper, én mán döntöttem, és fölösleges vitatkoznod, úgysem gondolom meg magam. A világon semmi értelme, hogy egy kölök beleártsa magát az égi dolgokba. Jól figyelj arra, amit most mondok, hallod-e! szegezte Betty a legnagyobb komolysággal Pipernek a mutatóujját. Nincs több repülés, oszt egy szót se tovább erről. Megértetted? De próbálkozott még egyszer Piper, de az anyja tekintetéből sugárzó szilárd eltökéltség azonnal a torkára fagyasztotta a szót. De hát ez tiszta őrület, füstölgött tovább, most már csak magában. Hogyan várhatják el tőle, hogy hátat fordítson a repülés csodájának? Ilyen erővel azt is megtilthatnák neki, hogy levegőt vegyen. A helyzet az, hogy attól a perctől kezdve, hogy ízlelőbimbóidat először táncolja körbe a kék égbolt, soha többé nem tudod távol tartani magad tőle. És csöppet sem számít, mekkora bajba sodrod magad ezzel. 19

Betty és Joe a lány döbbent hallgatását beleegyezésként értelmezte. Egész biztos, hogy előbb vagy utóbb neked támadna valami ádáz ragadozó madár. Nincs ott fent helye egy ilyen kölöknek jelentette ki Betty, és ezennel a témát lezártnak is tekintette. Piper pedig engedelmesen bólintott, és hagyta, hogy szülei azt higgyék, amit akarnak. De amint tehette, azonnal kirohant a hátsó legelőre, ahol nem láthatták. Várakozástól remegő lábakkal felmászott a domboldalból kiugró kőszirt csúcsára, nagy lendületet vett, elrugaszkodott, és fenékre esett. HÚ, DE KEMÉNY. Jujjjjj! Villámgyorsan felkelt, leporolta magát, és újra megpróbálta. És megint ugyanaz történt. Piper akkor sem lehetett volna jobban a földhöz ragadva, ha a talpa be lett volna kenve ragasztóval. Na, nem mintha ez egy pillanatra is elvette volna a kedvét attól, hogy újra próbálkozzon. Megint ugrott. És megint leesett. És megint ugrott. És megint leesett. Így telt gyakorlásának első napja. Ez finoman szólva igen elkeserítő volt, de megtanította Pipert egy fontos dologra: a repülés nem jön könnyen, még akkor sem, ha született lebegő vagy. Maga a tehetség nem elég, azzal csak eddig juthatsz, a többi sok-sok gyakorlás, kitartás és erőfeszítés kérdése. Az első ugrásnál nyilván szerencséje volt. A kezdők sokat emlegetett szerencséje. De innentől kezdve foggal-körömmel fog küzdeni, hogy újra feljusson az égbe, és igazi, hamisítatlan repülő váljon belőle. Hetek teltek el, és Piper minden áldott nap folytatta a gyakorlást, olykor egész kicsi, de leginkább semmilyen sikerrel. Gyakran kívánta, hogy bárcsak lenne valaki, aki tanítaná, ahelyett, hogy neki magának kellene mindent egyedül kitapasztalnia. Minden hiba egy-egy újabb zúzódást vagy puklit eredmé- 20