A nyelvi versenyképesség és a szaknyelvek

1 A nyelvi versenyképesség és a szaknyelvek 1. Mikor versenyképes egy nyelv? Akkor, ha magas teljesítőképességű. S mikor magas teljesítőképességű? Akkor, ha a társadalmi és a magánélet minden területének valamennyi aktuális nyelvhasználati szükségletét képes zökkenőmentesen kielégíteni. A nyelvi versenyképesség mindig valamely konkrét nyelvhez kötötten értelmezhető, s elsősorban az anyanyelvvel kapcsolatban merül föl. Az anyanyelvi versenyképesség egy adott nyelvnek a többi nyelvhez viszonyított azon képességét, adottságát jelenti, amely alkalmassá teszi az anyanyelvet a nyelvek közötti versenyben való sikeres helytállásra. Néhány megjegyzés azonban idekívánkozik. Nyelvészeti axióma, hogy a társadalmak, a közösségek versenyképessége és nyelvüknek a versenyképessége között összefüggés van. A fejlett közösségeknek nagyobb teljesítőképességű a nyelvük, mint a kevésbé fejletteknek (l. például az angolt és az evenkit). Ez azért természetes, mert a társadalmi korszerűsödés és a nyelvi korszerűsödés kéz a kézben jár. Napjainkban a versenyképes nyelveknek a következő főbb jellemzői vannak: van kodifikált standardjuk, vannak magaskultúrás (a tömegkultúra vagy populáris kultúra a magaskultúra komplementer párja) nyelvváltozataik (tehát szaknyelveik/tudományos nyelveik is), s van önálló államiságuk (ti. az anyanyelvi közösségnek). A világ nyelveinek körülbelül 2%-a tartozik ebbe a kategóriába. A nyelvi versenyképesség szempontjából a neuralgikus pont minden esetben a tudományos nyelvek hiánya. Ezzel összefüggésben emlékezzünk röviden a kisebb finnugor nyelvekre! Minden igyekezet tiszteletre méltó, hogy legyen köznyelvük, hogy fejlesszék nyelvüket. De ha nem lesznek zürjén, votják, mari, hanti és manysi stb. szaknyelvek, egyik közösség sem tudja elérni, hogy anyanyelve versenyképes legyen (mondjuk az orosszal). S ez bizony behatárolja ezen közösségek nemzeti, etnikai létének a jövőbeli kilátásait is. 2. Ha a világ nyelveit közgazdaságtani szemlélettel globális nyelvi társadalomnak tekintve vizsgálódunk, azt látjuk, hogy a világ hatalmas nyelvi piacán jelenleg majdnem hét ezer nyelv van jelen. S ezek négy kategóriába oszthatók: a periferikus, centrális, szupercentrális és hipercentrális nyelvek csoportjába (l. Swaan 2004). A nyelvek 98%-a periferikus, kevesektől beszélt, önálló államiság nélküli, csak saját szűk belső piacán használatos nyelv. (A periferikus nyelvek jövőbeli kilátásait etnolingvisztikai vitalitásuk vizsgálatával lehet megállapítani. A kutatók véleménye szerint egy nyelv működőképességét 600 700 ezer anyanyelvi beszélő tudja garantálni a társadalmi élet minden területén. Ahhoz pedig, hogy egy nyelv elkerülje a kihalást, legalább 20 ezer anyanyelvi beszélőre van szükség. Legközelebbi nyelvrokonaink, a hantik és manysik együttes lélekszáma meg sem közelíti a 20 ezret. Sőt: a fiatalabbak zömmel orosz domináns kétnyelvűek, egy részük pedig már orosz egynyelvűnek tekinthető. A szakértők egy része úgy véli, a periferikus nyelvek jelentős része a 21. században a kihalás sorsára jut, köztük a hanti és a manysi is.) A centrális nyelveknek (kb. 100 ilyenről szól a szakirodalom) van írásbelisége, kodifikált köznyelve, s az élet minden területén használják az anyanyelvi beszélők őket, s beszélőiknek a száma 1 és 100 millió között van (idetartozik az észt a maga egy, a szlovén a maga két millió anyanyelvi beszélőjével, de a magyar, a lengyel és az olasz is). A centrális nyelvek anyanyelvi beszélőinek zöme saját államban él. A szupercentrális nyelvek korlátozott hatókörű lingua francák, tehát tekintélyes nemzetközi nyelvek, amelyeket egyrészt 100 milliónál több anyanyelvű beszélő beszéli, másrészt több országban is használatosak hivatalos nyelvként (a német, a japán, a francia, az arab ilyen például). Hipercentrális nyelv csak egy van, a világnyelv, az angol. A világnyelv azé a közösségé, amelyiké az elsődleges tudás (ti. az új tudományos felfedezések, eredmények), a meghatározó technológia (tessék a számítógépek, a mobiltelefonok, a modern hang- és képrögzítő, valamint a hadászati eszközök világára gondolni) és a piac döntő része. Igen, mindez elsősorban az Amerikai Egyesült Államokhoz kötődik. Az angol nyelvű Amerikához. Az angol tehát

2 nem azért világnyelv, mert könnyebben tanulható sok más nyelvnél. Ha Britannia nyelve nem az angol lett volna a nagy angol terjeszkedés idején, hanem mondjuk a lapp, akkor ma a lapp volna a világnyelv. Tegyük föl a kérdést: versenyképes ma a magyar nyelv? A válasz: igen, az. Ám versenyképes csak akkor marad, ha megőrzi teljes, minden nyelvhasználati szinten való bevethetőségét, ha tehát képes marad a társadalom valamennyi nyelvi (mindenek előtt fogalomjelölő/megnevező és kommunikációs) igényének a zökkenőmentes kielégítésére. 3. A szaknyelvek az egyik szempontrendszer szerint a nyelvek legnagyobb összetevőinek, a nyelvváltozatoknak abba a csoportjába tartoznak, amelyet társadalmi nyelvváltozatoknak vagy szociolektusoknak nevezünk. (Kurtán Zsuzsa igen alapos munkája pontos képet ad arról, hogy a szaknyelv meghatározása mennyire összetett feladat: 2003: 39 52. A terminológiai kérdés taglalásába itt nem bocsátkozom, magam a nyelv felől nézve a legáltalánosabb megközelítésmódot követve tekintem a szaknyelveket a társadalmi nyelvváltozat-típusba tartozó szociolektusoknak. A szaknyelvek összefoglaló neveként föl-fölbukkan a technolektus is.) Egy másik szempontrendszer alapján is két fő típus különíthető el: a teljes és nem teljes (vagy: szektorális) nyelvváltozatok kategóriája. Teljes nyelvváltozat a beszélt köznyelv és a nyelvjárások. Egyrészt azért, mert ezeket (csak ezeket) az elsődleges nyelvi szocializáció idején sajátítják el (ti. a gyerekek). Másrészt, mert velük (s csak velük) a hétköznapi kommunikáció egészét le lehet fedni. A szektorális nyelvváltozatokkal nem lehet lefedni a mindennapos kommunikációs területeket, s ezeket csak a másodlagos nyelvi szocializációban s tudatos erőfeszítéssel tanulják meg, akik valamely tudomány vagy szakma elsajátítására adják fejüket. Azon kívül: ez utóbbiak csak valamely teljes nyelvváltozat mellett, s arra, annak nyelvtanára épülve létezhetnek, s szó- és névkészletükben különböznek leginkább a köznyelvtől (vagy korábban a nyelvjárásoktól). A tudományos nyelvek megtanulásához aktív, szándékolt beszélői hozzájárulás, sok munka és intellektuális erőfeszítés kell. Ez a tanult emberek területe. Ez már magaskultúrás terület. Így a szaknyelvek nem a laikus, a reflektálatlan, a népi, hanem a professzionális, a reflektált, a magaskultúrás területekhez tartoznak, s mint ilyenek társadalmi jelentőségükben jóval fontosabbak több más nyelvváltozatnál. A hobbinyelvek például egy bizonyos társadalmi csoport nyelvhasználatának ugyan szükséges részei, azonban az adott nyelv versenyképessége szempontjából elhanyagolhatók a tudományos nyelvekhez képest. Miért? Mert össztársadalmi szempontból elhanyagolhatók. A tudományos nyelvek éltetői a társadalomnak csak egy szűk részét teszik ki, de mert össztársadalmi és versenyképességi szempontból igen fontos nyelvváltozatokat éltetnek (gondoljunk arra: az új fogalmak elsöprő többsége nem a hétköznapi szokványos csevegés szintjén születik, hanem a tudományos kutatómunkában), ezek a nyelvváltozatok bizony fokmérői a nyelvek fejlettségének, versenyképességének. Bańczerowski Janusz szerint a természetes nyelvek általában 200 300 ezer szót tartalmaznak, egy átlag nyelvhasználó néhány ezer szóból álló szókészlettel rendelkezik, a szakterminusok mennyisége viszont eléri a 3 5 milliós nagyságrendet (2003: 279). Rögzítsük tételes formában a tényt: versenyképes nyelv nélkül nincs versenyképes társadalom. Versenyképes nyelv pedig nincs versenyképes, magaskultúrás regiszterek nélkül. Következésképpen versenyképes nyelv nincs fejlett, a kor színvonalán álló szaknyelvek/tudományos nyelvek nélkül. Kimondhatjuk tehát: a szaknyelveknek össztársadalmi szempontból mással nem pótolható jelentősége van. Ha hozzáveszünk egy másik idézetet Bańczerowskitól, akkor még világosabb lesz, miért oly fontosak a szaknyelvek: a szaknyelvek nélkül semmilyen innováció létrehozása vagy átvétele, illetve felhasználása nem lehetséges. Innováció nélkül pedig nincs fejlődés. A szóban forgó lehetőség egy adott közösség szempontjából az általa birtokolt szaknyelvek fejlődési szintjétől [ ] függ (2003: 279). Nem véletlen, hogy az újabb kor hozta magával annak szükségét, hogy az átlagember is egyre nagyobb

3 mértékben megtanuljon meg is tanul bizonyos szaknyelvi szavakat (orvostudományiakat, közgazdaságiakat, pénzügyieket stb. is (i. h.). 5. Sokat elárul a szaknyelvekről, ha tudjuk, mennyiben játszik szerepet életükben a spontaneitás, s mennyiben a tudatos irányítás, tervezettség. Nos: tudvalévő, hogy valamennyi nyelvváltozat közül a szaknyelvekre jellemző legmagasabb fokon a tudatos, mesterséges műszóalkotás, névadás. Miként az is, hogy ez a tevékenység jó ideje már mindegyik tudomány esetében megfelelő felkészültséggel és apparátussal végzett célirányos tevékenység. Mesterséges, tudatos, rendszeres szógyarapítás, terminológia- és nómenklatúra-alkotás azóta van, amióta tudomány van. A tudományos nyelveket korábban így is nevezték őket: műnyelvek az állandó nyelvújítás, az állandó műszóalkotás jellemzi. A tudományos nyelvek sorsa a tudományok művelőinek a kezében van. S itt van a mindenkori szakértelmiség felelőssége az anyanyelvi versenyképesség dolgában! De ez a felelősség nemcsak az anyanyelvi szaknyelvek fejlesztésére terjed ki. Hanem az anyanyelvű tudományművelés, az oktatás és a tudományos ismeretterjesztés területére is. 4. Mi jellemző a mára? Új tudományok, szakmák születnek, s főként a természettudományok nagy része exponenciálisan fejlődik, ez pedig szakszavak, terminusok ezreinek a születésével jár. Mi következik ebből? Az, hogy a terminológiafejlesztés igénye minden korábbit messze meghaladó mértékben nagy! A terminológia- és a nómenklatúra-alkotás persze nem a nyelvészek dolga (a nyelvtudomány kivételével), hanem az érintett szaktudományok művelőinek a feladata. Herman Ottó és Szily Kálmán jóvoltából régóta tudhatjuk, a szakmák specialistáinak és a nyelvészeknek az együttműködése a szaknyelvek ügyében, a szakszógyarapítás területén mennyire kívánatos, s hogy a nyelvészek tanácsadó, kisegítő vagy besegítő szerepet vállalhatnak csak. Ez az együttműködés gyümölcsöző szokott lenni, ezért követendő ma is. A szaknyelvek nyelvi oldalról való többoldalú vizsgálata viszont nyelvészeti feladat (l. például Bősze 2009, Fóris 2006, 2017, Péntek 2018). Nyilvánvaló: a centrális nyelvek, tehát a magyar esetében is szükség van az anyanyelvre való tudatos törődésre, odafigyelésre, különös tekintettel a tudományos nyelvek fejlesztésére. Tudvalévő, hogy a nemzetek fölötti nyelvpolitikai folyamatokat leginkább a piaci erők szabályozzák, s ezek általában megerősítik a nyelvi hierarchiákat (Phillipsonra utalva írja Kontra 2006: 183). Tudjuk, hogy a kis nyelvek és kultúrák nem kelendők a globális piacon, csak belső, kisebb vagy kicsi piacukon. Az is természetes, hogy az angol nyelv hatalmas presztízsével nyomás alatt tart minden más nyelvet. Ha a kis nyelvek közösségei nem tesznek tudatosan semmit sem anyanyelvük fejlesztése, belső nyelvhasználati színtereinek a megtartása érdekében, nagy kockázatot vállalnak. Phillipson szerint nem mindig tudatosul teljesen, hogy mit kockáztatunk (2007: 90), tudniillik akkor, amikor hagyjuk, hogy az angol kiszorítsa a többi nyelvet saját belső nyelvi piaca bizonyos területeiről, például a szaknyelvi nyelvhasználat több-kevesebb területéről. Swaan szerint pedig: Ha félelemre nincs is ok, az éberség mindenképpen indokolt. Az angol a nyelvhasználat újabb területeire törhet be, és a nemzeti nyelv éppen azokat a funkciókat veszítheti el, melyeknek a tekintélyét köszönheti (2004: 67), tegyük hozzá: az angol mint globális lingua academica nincs ellentétben a belső piac anyanyelvi nyelvhasználatával a szaknyelvek esetében sem. Kérdések sora merül föl, ha arra gondolunk, hogy éppen a tudományos nyelvek területén milyen gyors az angol térnyerése, a többi közösség nagy részében pedig a nemzeti nyelvek térvesztése. Péntek János egyik tanulmányának első pillanatban meghökkentő címe ( Magyar nyelvű tudományosság kezdet és vég? ) és a jeles nyelvész sorai elgondolkodtatók: Most úgy tűnik, hogy a fordítottját éljük át annak, amit Apáczai érzett annak idején. Azt tudniillik, hogy naggyá csak más nyelven válhat a nemzet, a sajátján már nem. De vajon így van ez? (2004: 242). Glatz Ferenc, az Akadémia volt elnöke így írt: Kérdés felelősségünk kérdése, hogy a lokális elit mire használja világszínvonalú ismereteit. Arra, hogy csupán szociális-gazdasági előnyöket teremtsen egyetemes ismeretei segítségével a lokális közösségen belül, vagy pedig vállalkozik arra is, hogy a lokális kis

4 anyanyelveket, e kis nemzeti kultúrákat világszintre segíti azzal, hogy az anyanyelvi kultúrát gondolatkincsében, szókincsében folyamatosan modernizálja. A kis nemzeti kultúrák megmaradásának alapfeltétele a tudomány ilyen nemzeti funkciójának kiteljesedése. Én nem attól félek, hogy e kis nyelvi kultúrák eltűnnek a következő évszázadban, hanem attól, hogy a kis anyanyelvi kultúrák szubkultúrákká válnak. Ami az emberiség egy részének kiszorulását jelentené nemcsak a kulturális, de a szociális fejlődésből is (1999b: 12). De mintha nem mernénk szembenézni ezekkel a kérdésekkel, illetőleg kihívásokkal. A tulajdonképpeni kérdés persze az, hogy az anyanyelvi tudományosságért felelős értelmiségi elit hogyan dönt majd. Fordít-e elegendő figyelmet, időt, energiát a magyar szaknyelvek fejlesztésére vagy sem? Akár így, akár úgy, a kiindulási alap nem változik: a terminológiafejlesztés a szakmai körökre tartozó, de társadalmi szükségletként is jelentkező feladat (Kiss 2009). 5. Miért készülnek nyelvstratégiák? Nem nyelvi öncélból, hanem a társadalom érdekében. Nyelvstratégiá -t mondunk, a nyelvről, pontosabban a nyelv használatáról beszélünk, de voltaképpen a mindenkori nyelvközösségről szólunk. Tolcsvai Nagy Gábor szerint [a] nyelvstratégia fő célja a nyelv, egy nyelv, a mindenkori anyanyelv fenntartása és jövőbeli élete fő irányainak a kijelölése (2013: 14). S ezt úgy lehet elérni, ha a nyelvet hordozó közösség versenyképessé tételéhez vagy versenyképesként való megtartásához szükséges nyelvi feltételeket biztosítani törekszünk abból az axiómából kiindulva, hogy versenyképes nyelv nélkül nincs versenyképes társadalom. Hogy ezzel tisztában volt az Akadémia vezetősége a reformkorban, azt Teleki Józsefnek, az Akadémia első elnökének 1843. évi megnyitó beszéde jól mutatja. Egy idézet tőle: Hazánk míveltségének ez állásában egy csupán [ ] philologiai társaságtól mit lehetett volna várni? [ ] A nyelvnek csak a használat ad életet; hogy a nyelvet csak a gyakorlat mívelheti sikeresen és annak a nemzeti műveltséghez, különösen tudományos kiképzéséhez kell alkalmazkodnia (Körmendy Mázi 2005: 230 231). A mának szóló pozitív jelzés, hogy Lovász László, az Akadémia jelenlegi elnöke tavaly (2017-ben) életre hívta A magyar nyelv a tudományban elnevezésű akadémiai elnöki bizottságot. Korszerű, rugalmas nyelvstratégiára volna szükség mondjuk. Az olyan nyelvközösségek esetében, amilyen a magyar, bizonyosan. Nemcsak azért fogalmazok ilyen határozott egyértelműséggel, mert a szakirodalomban ez evidencia. S nem csak azért, mert a magyar esetében ott van a pozitív történelmi példa (a nyelvújításra és a reformkorra gondoljunk). Még csak azért sem, mert mai külföldi példák sora igazolja a mondottakat (például a finn, az észt, a svéd, a lengyel, a francia, a katalán, az ír és a dél-tiroli). Hanem azért, a magyar nyelvközösség s ennek következtében a magyar nyelv is olyan helyzetben van, amilyenben van. Ez is tudvalévő vagy annak kellene lennie, hogy ti. a mai magyarság három osztatú: magyarországi, Kárpát-medencei kisebbségi és nyugati szórvány helyzetű). Miként persze annak is, hogy ebből mi következik. Az, hogy a magyar nyelvnek a használati lehetőségei és jövőbeli kilátásai nagymértékben eltérnek egymástól. Magyarországon él egy tömbben az itt immár 1123 éve folytonos magyar nyelv, éspedig a továbbélését illető különösebb használati korlátozás nélkül. A trianoni békediktátum folyományaként helyükön maradásuk ellenére a határon kívülre került magyar kisebbségek anyanyelvhasználatának már többrendbeli korlátai vannak, az ottani magyarság a kétnyelvűsödés és részben az asszimilálódás útját járja, illetőleg a nyelvi szétfejlődés bizonyos jeleit mutatja. A kivándoroltak alkotta harmadik csoport, a Kárpát-medencén kívüli világ szórványmagyarsága anyanyelvmegtartó képessége jól magyarázható okokból minimális, ebből következően ne legyenek illúzióink csak átmenetileg fenntartható állapot. A megírandó magyar nyelvstratégiának részletesen kidolgozott, szigorú elvi és módszertani követelményekre alapozott nyelvstratégiának kell lennie. Erre van égető szükség. Nyelvstratégia kidolgozásának azonban csak akkor van értelme, ha szigorúan tudományos alapokon áll. A fundamentumot értelemszerűen a nyelvtudomány adja. Jelesül a nyelvtudománynak az az ága, amely a nyelvhasználatot a társadalommal való összefüggés-hálózatában vizsgálja. Szükség van azonban

5 mindazon tudományok vonatkozó tapasztalataira, eredményeire, amelyek a nyelvhasználattal összefüggő, a nyelvhasználatot befolyásoló területek kutatásával foglalkoznak (szociológia, társadalomlélektan, művelődéstörténet, történettudomány, politikatudomány, kultúratudomány, média, jogtudomány, stb. A megírandó magyar nyelvstratégiának már van mire támaszkodnia. A magyar nyelvtudomány számos olyan, részben tudományközi, korpuszépítő, elemző, elvi alapozású eredményt mutat föl, amely eredmények önmagukért beszélnek, egyszersmind alkalmazás és folytatás után kiáltanak. Tehát folytatni kell, s a belőlük levonható tanulságokat mielőbb alkalmazni szükséges a magyar nyelvközösség jól felfogott érdekében (vö. például Balázs 2001, Benő Péntek 2011, Glatz 1999a, Kiss 2012, É. Kiss 2004, Kontra 2010, Péntek 2012, Péntek 2018, Phillipson 2003, Tolcsvai Nagy 2013). Amióta tudva van, hogy vannak bizonyos társadalmi problémák, amelyek a nyelvhasználati vonatkozások figyelembe vétele nélkül megoldhatatlanok, azóta van szó nyelvi tervezésről (l. például Coulmas 1985; ez a kifejezés voltaképpen a nyelvstratégia leánykori neve). Egy akadályozó tényezővel mindmáig szembe kell néznünk. A társadalmi és nyelvhasználati, szóban forgó összefüggésből adódó problémák nem tudatosultak még kellő mértékben értelmiségi körökben sem. Ameddig ez így marad, nehezen jutnak el bizonyos idevágó tudományos fölismerések a köztudatba. Ez pedig baj. Hiszen a nyelvstratégia a nyelvpolitika része, ily módon pedig része a nemzetpolitikának is. S ha így van, akkor ezt tehát a nyelvtudományi kutatások vonatkozó eredményeit el kellene juttatni valahogy a döntéshozókig. 6. Bármennyire fontosak is a szaknyelvek, a nyelvtudomány központi áramába sosem kerültek be. Abból következőleg, hogy a tudományos nyelvek nem egyetemes nyelvi jelenségek (a nyelvek kicsi hányadára jellemzőek csak), s kívül esnek a nyelvrendszertani vizsgálatok érdeklődési területén. A strukturalizmus és a generatív grammatikai szemlélet ezért hárította el és hárítja el továbbra is magától a terminológiai és nevezéktani kérdésekkel való foglalkozást. Elismerőleg említendő viszont, hogy a szaknyelvkutatás terén már az alkalmazott nyelvtudomány széles körű elismertsége előtt sok minden történt, számos eredmény született nálunk is (ennek futólagos áttekintése is szétfeszítené az előadás kereteit; de vö. Veszelszki Lengyel 2014). Mégpedig annak ellenére, hogy nálunk a többszöri és többféle nekirugaszkodás ellenére mindebből nem formálódott ki egy erősebb vonulat, amely szervezetileg is összefoghatna kutatókat és kutatásokat. Vajon miért nem sikerült a szaknyelvi kutatásoknak nagyobb elismertségre, népszerűségre szert tenni, jobb tudománypolitikai pozíciókat elérni? Talán mert az is lehet, hogy a sokféle törekvés mögött [ ] olyan alapvető érdekellentétek lappanganak, amelyek az együttműködést magasabb szinten lehetetlenné teszik. Ez esetben az alacsonyabb szintű együttműködésre kell törekedni (Balázs 2017: 25). Fontos volna, hogy a szaknyelvek kutatása maga mögött tudhassa az érintett nem bölcsész tudományterületek művelőinek a hatékony támogatását is. Őket tisztelet a kivételeknek (például Bősze 2009) nem sikerült eddig kellő mértékben bevonni a közös ügybe. Márpedig ez döntő tényező lehet. Hiszen ha valakik, akkor különös tekintettel a világ jelen tudománypolitikai légkörére ők tudnának kellő nyomatékot adni. A nyelvstratégiára vonatkozólag pedig különösen is megszívlelendő: Nem az ideológiák és a kulturális érdekcsoportok harca oldja meg a kérdéseinket, az aszimmetrikus ellenfogalmak (a mindenkori mi és ők szembenállása [ ]) meglévő rendszere fölé kell konszenzust kialakítani (Tolcsvai Nagy 2013: 15). Maradjunk abban, mert aligha vitatható: az együttműködés a nyelvstratégia és a szaknyelvkutatás dolgában is conditio sine qua non. Hiszen tudvalévő, hogy hajózni szükséges: navigare necesse est!

6 IRODALOM Balázs Géza 2001: Magyar nyelvstratégia. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest. Balázs Géza 2017: A szakmai nyelvhasználat múltja, jelene. És jövője? In: Veszelszki Lengyel szerk. 19 26. Bańczerowski Janusz 2003. A szaknyelvek szerepe a civilizációs fejlődésben. Magyar Nyelvőr 127: 277 282. Bańczerowski Janusz 2006. A nyelvi kérdés az Európai Unióban. Magyar Nyelv 102: 1 8. Benő Attila Péntek János szerk. 2011. A Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat tíz éve. Tanulmányok, beszámolók, kutatási programok. Gramma Nyelvi Iroda Szabó T. Attila Nyelvi Intézet, Dunaszerdahely Kolozsvár. Bősze Péter 2009. A magyar orvosi nyelv fejlesztése: lehetőségek, kötelességek. Magyar Tudomány 2009/1: 75 85 Coulmas, Florian 1985. Sprache und Staat. Studien zur Sprachplanung. Berlin, New York. De Gruyter. Sammlung Göschen 2501. Eplényi Kata Kántor Zoltán szerk. 2012. Térvesztés és határtalanítás. A magyar nyelvpolitika 21. századi kihívásai. Lucidus Kiadó, Budapest. Fóris Ágota 2005. Hat terminológialecke. Lexikográfia Kiadó, Pécs. Fóris Ágota 2006. A magyar terminológia helyzete és fejlesztésének feladatai napjainkban. Magyar Tudomány 2006/6: 737 745. Fóris Ágota 2017. A szaknyelvek terminológiai szempontú megközelítése. In: Veszelszki Lengyel szerk. 27 36. Glatz Ferenc szerk. 1999a. A magyar nyelv az informatika korában. Akadémiai Kiadó, Budapest. Glatz Ferenc 1999b. In: A tudomány világkonferenciája. 1999. június 26 július 1. Budapest. Az MTA hírmagazinjának különszáma. Kiss Jenő 2009. A tudományos nyelvek, az anyanyelv és az értelmiségi elit. Magyar Tudomány 2009/1: 67-74. Kiss Jenő 2012. A nyelvstratégia nyelvészeti megalapozásának fontossága. In: Eplényi Kántor szerk. 2012: 32 43. É. Kiss Katalin 2004. Anyanyelvünk állapotáról. Osiris Kiadó, Budapest. Kontra Miklós 2006. Magyar nyelvtudomány, társadalmi felelősség, politika. Alkalmazott Nyelvtudomány VI/1 2: 177 185. Kontra Miklós 2010. Hasznos nyelvészet. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja. Kurtán Zsuzsa 2003. Szakmai nyelvhasználat. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Péntek János 2004. Magyar nyelvű tudományosság kezdet és vég? In: Péntek János szerk. Magyarul megszólaló tudomány. Lucidus Kiadó, Budapest. 233 242.

7 Péntek János 2012. Nyelvi tervezés és nyelvstratégia a Kárpát-medencében. In: Eplényi Kántor szerk. 2012: 15 31. Péntek János 2018. Magyar szaknyelvek a határon túli régiókban. (Megjelenés előtt) Phillipson, Robert 2003. English-Only Europe? Challenging Language Policy. London, New York. Routledge. Phillipson, Robert 2007. Kakukkfióka-e az angol az európai felsőoktatásban nyelvi fészkében? Jel-kép 2: 79 97. Swaan, Abram De 2004. A nyelvek társadalma. A globális nyelvrendszer. Budapest, Typotex. Tolcsvai Nagy Gábor 2013. Tervezés, (ön)értelmezés, fenntartás: a magyar nyelvstratégia lehetőségei és kötelességei. Magyar Nyelv 109: 14 31. Veszelszki Ágnes Lengyel Klára szerk. 2014. Tudomány, technolektus, terminológia. Éghajlat Könyvkiadó. Budapest. Kiss Jenő Budapest professor emeritus, ELTE