Fordította Szeredás Lőrinc

Fordította Szeredás Lőrinc

A fordítás alapjául szolgáló mű: Cecily von Ziegesar: Gossip Girl 4. Because I'm Worth It A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Bad Girl Bad Girl 2. Imádom, ha utáltok Bad Girl 3. Mindent akarok, de azonnal! Előkészületben: Bad Girl 5. Szeress, és ne dumálj! www.badgirl.hu Copyright 2003 by 17th Street Productions, an Alloy company Hungarian translation Szeredás Lőrinc, 2008 Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008 ISBN 978 963 254 094 8

Jó érzés az, ha az ember elhatározza, hogy nem viselkedik szajha módra. Ernest Hemigway: A nap is felkel Déry Tibor fordítása badgirl.net topics previous next post a question reply Figyelem: a valódi neveket, helyszíneket és eseményeket megváltoztattam, hogy megvédjem az ártatlanokat. És megvédjem magamat - "az ártatlanok" dühétől. Hey, people! A február olyan, mint az a csajszi, aki összehányja a vendégfürdőszoba spanyolmárvány padlóját, de aztán a francnak sem akar hazamenni. Úgy kell behajítani a liftbe a Dior nyeregtáskáját meg az Oscar de la Renta hímzett báránybőr kabátját, mire végre leveszi, mi is a szitu. De New York, a világ többi részével ellentétben, nem adja meg magát február nyomasztó hatásának, és nem változik hideg,szürke, hervasztó, holdbéli tájjá. Legalábbis az én New Yorkom nem. Mi itt, a Central Park keleti oldalán ismerjük a depi ellenszerét: végy egy Jedediah Angel szupersexi koktélruhát, egy pár fekete, szatén Manolót és egy vörös "Ready or Not" szájrúzst ( ezt persze csak a Bendel'sben tudod beszerezni!); csináltass egy jó kis brazil gyantázást, és ha a karácsonyi szünetben a St. Bartson szerzett barnaságod

mára kissé megkopott, kend be magad bőségesen Estée Lauder bronzolóval. Legtöbben már az utolsó félévünket töltjük a középiskolában - végre-valahára! Az egyetemi jelentkezési lapokat elküldtük, az órarendünk laza: minden nap van egy dupla lyukasóránk, amikor elnézhetünk a Fashion Week egyik divatbemutatójára, vagy felugorhatunk valamelyikünk tetőtéri luxuslakásába, hogy igyunk egy hosszú tejeskávét, elszívjunk egy halom cigit, és kiválasszuk, melyik ruhát vegyük fel az aznap esti faszomcsinálleckétbulira. A másik, ami elviselhetővé teszi a februárt, a személyes kedvencem: a Valentin-nap (szerintem az lenne a minimum, hogy tanítási szünetté nyilvánítják!). Ha van barátod, jó neked. Ha még nincs, itt az alkalom, hogy rámozdulj arra a szívtipróra, aki után egész télen szorgalmasan húztad a pisicsíkot. Ki tudja, még az is lehet, hogy rátalálsz a Nagy Ő-re, és attól kezdve minden napod Valentin-nap lesz. Mert ha nem lépsz, ülhetsz otthon tovább, és írhatod a névtelen Messenger-üzeneteket mindenféle arcoknak, és addig tömheted magad szívecske alakú csokidesszerttel, amíg nem férsz már bele kedvenc Seven farmeredbe. Szóval döntsd el, melyik a jobb! Lebukta! Ma is láttuk, amikor S és A kéz a kézben végigandalgott az Ötödik sugárút-on a Compton Hotel bárjáig, ahol rendszerint a péntek estéiket töltik; döntögetik magukba a Red Bull-ból és Veuve Clicquot-ból kevert koktélokat, és jókat mulatnak magukban attól a mámorító tudattól, hogy minden kétséget kizáróan ők a legbombázóbb pár a helyiségben. Tanúm van rá, hogy B kerek perec megtagadta, hogy pocakját büszkén viselő anyjával bemenjen a Veronique-ba (gy. k. az egy kismamabolt a Madison sugárút-on). Kémeim jelentették, hogy V és D egyforma fekete garbóban ült be az Angelica Film Center-be, hogy gyakorlatilag egymás öléből megnézzék Ken Mogul legújabb perverz, depresszív filmjét. Ezt a kettőt annyira egy kaptafára szabták (mindketten elvont, lila lelkű zombik), és ezért olyan tökéletesen passzolnak egymáshoz, hogy az embernek kedve lenne rájuk ordítani: gyerekek, mi tartott nektek eddig? J-t rajtakapták a buszon, amint egy plasztikai sebészet plakátját tanulmányozta elmélyülten. Én tuti lejjebb eresztetném a lufikat, ha én járnék abban a dupla D-s kosárban, akarom mondani cipőben, amiben ő. Az imádnivaló N-t én magam lestem meg, amikor a haverjaival golfozott a Sky Rink koripályán. Látszott a játékukon, hogy be vannak tépve rendesen. Az én kis kedvencemet nem nagyon viseli meg a szingliség! Nyilván ő is tudja, hogy akkor csajozik be, amikor csak akar. Végezetül pedig: ki kerül be előfelvételivel? Ezen a héten kivételezett kis csapatunkból mindenki megtudja, sikerült-e az ország valamelyik elit egyetemére előfelvételivel bekerülnie vagy sem. A kocka el van

vetve: már hiába építenének szüleink új szárnyat a könyvtárhoz, hiába vesztegetnének meg egy köztiszteletben álló öregdiákot, hogy küldjön rólunk ajánlólevelet a tanulmányi dékánhelyettesnek, és hiába vállalnánk főszerepet újabb iskolai színjátékokban: a felvételi értesítőket már postázták. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy leszögezzem: a döntés teljesen önkényes, esetleges és vitatható lesz, hiszen alapvetően mindannyian tökéletes egyedek vagyunk: egyformán gyönyörűek, értelmesek, jól neveltek és talpraesettek. Szüleink is egyformán befolyásosak, bizonyítványunk is egyformán kitűnő (középiskolás éveink alatt legfeljebb olyan apróbb balesetek érhettek bennünket, mint hogy pl. valamelyikünket kirúgták egy bentlakásos iskolából, vagy hogy másvalaki mondjuk nyolcszor volt drogelvonón valamelyik rehabban). Szeretnék továbbá néhány tanácsot adni a csapatból azoknak, akik végül bekerülnek. Ne sokat dumáljatok majd a dologról, oké? A többiek megint várhatnak néhány hónapot arra, hogy eldőljön a sorsuk. Ha azt akarjátok, hogy titeket is elhívjanak ugyanazokra a partikra, mint a többieket, ki se ejtsétek a jelenlétükben azt a szót, hogy Borostyánliga*, világos? A szüleik épp elégszer fogják az orruk alá dörgölni a témát. Nem mintha érzékenyek lennének a kérdésre, csak úgy mondom. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy mindannyiunkon rajta van a tél végi felvesznekeazegyetemre-frász. Ideje hát, hogy egy kicsit bedurvuljunk! Egyértelmű, nem? Minél tovább pörgünk éjszaka, annál gyorsabban telnek a napok. Afelől meg ne legyen senkinek kétsége, hogy nem történhet köreinkben olyan apró kis gonoszkodás, amit fel ne boncolnék, egekig ne magasztalnék és ki ne forgatnék önmagából. Eddig sem kellett bennem csalódnotok, ugye? Imádom ha utáltok! badgirl.net *Az Egyesült Államok nyolc legnevesebb és legszínvonalasabb egyetemének (Brown, Columbia, Cornell, Dartmouth, Harvard, Pennsylvania, Princeton és Yale) közös elnevezése.

B és J kebelbarátsága - Egy egész kevés sült krumplit kérek szépen ke-tchuppal - mondta Jenny Humphrey Irene-nek, a százéves, szakállas konyhás néninek, aki a Cons-tance Biliárd Lányiskola alagsorában működő önkiszolgáló étterem pultja mögött teljesített szolgálatot. - De tényleg csak egy keveset - ismételte; aznap került sor az első KCsTre, és Jenny nem akarta magát falánk disznónak mutatni tizenkette-dikes KCsTvezetői előtt. A KCsT-programot most vezette be az iskola kísérleti jelleggel: a rövidítés a kortárscsoportos tanácsadást takarta. Hétfőnként az ebédszünetben a kilencedikes lányok ötfős csoportokban összegyűltek, hogy két tizenkettedikes vezetésével beszélgessenek csordaszellemről, táplálkozásról, fiúkról, szexről, drogokról, alkoholról és minden más olyan témáról, ami a tizennégy-tizenöt éves lányokat izgatja, vagy amit a tizenhét-tizennyolc éves KCsT-vezetők elég érdekesnek ítéltek ahhoz, hogy megvitassanak. A koncepció lényege az volt, hogy ha a végzős lányok egy bizalmas beszélgetés során megosztják tapasztalataikat az alsóbb évesekkel, akkor azok a rázós helyzetekben képesek lesznek megfontolt döntéseket hozni ahelyett, hogy ostoba hibákat követnének el, amikkel veszélyeztetnék tanulmányi előmenetelüket, arról nem is beszélve, hogy szégyent hoznának családjukra és iskolájukra is. Az ebédlő inkább hasonlított egy menő étteremre, mint iskolai menzára: mennyezete faburkolatú volt, a falai tükrösek, nyírfa asztalai és székei pedig az utolsó divatot követték. Az elmúlt nyáron cserélték le a régi, lepukkant berendezést és alakították át a belső teret; korábban ugyanis a diákok jelentős része kijárt ebédelni más éttermekbe vagy otthonról hozott magának kaját, és rengeteg étel maradt meg - ilyen módon a menza működtetése gyakorlatilag pénzkidobás volt, amit az iskola nem engedhetett meg magának. A tetszetős külsejű és high-tech konyhával felszerelt étterem még valamilyen építészeti díjat is elnyert, és szeptember óta a diákok legszívesebben itt töltötték az idejüket (persze csak ha nem mehettek ki a kapun), annak ellenére, hogy a reformétrend fogásait továbbra is Irene meg rosszindulatú, szűkmarkú és retkes körmű tettestársnői tették a pultra.

Jenny átküzdötte magát sötétkék, szürke vagy gesztenyebarna gyapjú rakott egyenszoknyás iskolatársnői között, akik wasabis füstölt tonhalbur-gereikből és Red Bliss sült krumplijukból csipegettek, miközben azokat a partikat tárgyalták ki, amiken az elmúlt hétvégén ott voltak. Odavitte fém tálcáját az l-es KCsT számára fenntartott kerek asztalhoz, és (háttal a tükröknek, hogy ne kelljen néznie magát evés közben) leült az egyik székre. Izgatottan várta, hogy kiderüljön, kik lesznek KCsTvezetői. Sejtette, hogy a végzősök között nagy lehetett a tülekedés a csoportvezetésért, hiszen aki ilyen tisztséget betölt, az látványosan, de viszonylag fájdalommentesen bizonyítja az egyetem előtt, ahová jelentkezett, hogy aktív közösségi élete nem ért véget abban a pillanatban, amikor jelentkezési lapját beadta. Nagyjából azzal lehetett felvételi többletpontokat szerezni, hogy heti negyven percet csevegnek szexről egy tál sült krumpli mellett. A hülyének is megéri, nem? - Hello, Ginny - köszönt rá Blair Waldorf, aki a legönzőbb, legrosszindulatúbb és leghiúbb csaj volt a végzős évfolyamon, de talán az egész világon. Letette tálcáját Jennyvel szemben az asztalra, és leült. Vállig érő sötétbarna hajának egy hullámos tincsét a füle mögé igazította, és elégedetlen pillantást vetett tükörképére. - Kurva gyorsan hajat kell vágatnom - morogta az orra alatt. Jennyre sandított, kezébe vette villáját és csíkokat húzott vele a tejszínhabba csokoládés angyaltortájának tetején. - Ez az l-es KCsT asztala, aminek én vagyok az egyik vezetője. Te hozzánk vagy beosztva? Jenny bólintott. Megmarkolta székének ülőkéjét, és lehangoltan meredt tányérján a kihűlt, olajcseppektől csillogó sült krumplira. Nem fért a fejébe, hogy lehet ekkora pechje. Mert nem elég, hogy Blair Waldorftól minden alsóbb éves lány tartott valamennyire, Jennynek még külön jó oka is volt rá, hogy be legyen tőle tojva. Blair volt ugyanis Nate Archibald exbarátnője. Kettejüket hosszú ideig mindenki tökéletes párnak tartotta, akik a világ végéig tuti együtt maradnak. De aztán, bármilyen hihetetlenül is hangzik, Nate novemberben egyszer csak dobta Blairt Jenny miatt, akivel a Central Parkban ismerkedett meg, és gyorsan egy spanglit is elszívtak együtt. Jenny korábban egyszer sem szívott, és barátja sem volt még Nate előtt. Soha nem is álmodott arról, hogy idősebb sráccal jöjjön össze, nemhogy valaki olyannal, aki annyira helyes és olyan jó fej, mint Nate. Kábé két hónapig voltak együtt, és ezalatt minden olyan hihetetlenül szép volt; de aztán Nate ráunt Jennyre, és a létező legszemetebb módon bánt el vele: a szilveszteri buliban adta értésére, hogy ejtve van. Most tehát Blair Waldorf és az ő életében volt egy közös pont: ugyanaz a srác hagyta el mindkettőjüket. Nem mintha ez a sorsközösség sokat nyomott volna a latban: Jenny biztosra vette, hogy Blair meg tudná fojtani egy kanál vízben. Blair tisztában volt vele, hogy Jenny az a bögyös kis kilencedikes ribanc, aki annak idején lenyúlta az ő drága kis Natie-jét, de azt is tudta, hogy Nate, miután nem sokkal szilveszter előtt felkerült a netre egy eléggé kínos videó Jenny tangabugyis csupasz seggéről, dobta a csajt, méghozzá különös kegyetlenséggel. Úgy tartotta számon, hogy Jenny már megkapta, amit érdemelt, és nem látta értelmét, hogy továbbra is gyűlölje. Jenny felpillantott.

- Ki a másik csopvez? - kérdezte Blairtől bátortalanul. Remélte, hogy csoporttársai még azelőtt megérkeznek, hogy Blair letépné a fejét tökéletesen manikűrözött, opálos rózsaszínre lakkozott körmeivel. - Serena - forgatta a szemét Blair. - De hát ő tudod, milyen: mindig elkésik. - Ujjaival beletúrt hajába, és maga elé képzelte a frizurát, amit a dupla lyukasórája alatt szándékozott megcsináltatni. A rézvörös melírozott csíkokat úgy tervezte eltüntet-tetni a hajából, hogy az egészet bemosatja mahagóni színűre; aztán modern, divatos rövid frizurát vágat magának, olyat, amilyen Audrey Hepburn haja a Hogyan kell egymilliót lopni című filmjében. - Aha - felelte Jenny, és egy kicsit megnyugodott. Bár Serena van der Woodsen Blair legjobb barátnője volt, mégsem hozta a frászt Jennyre, ugyanis Blairrel ellentétben Serenát alapvetően kedves lánynak ismerte. - Hali, ez itt az l-es KCsT? - perdült oda hozzájuk Elise Wells, egy magas, szeplős kilencedikes csaj, és már le is huppant Jenny mellé az asztalhoz. Hintőporillata volt, szalmasárga haját pedig olyasfajta állig érő bubifrizurában hordta, amilyet a dadus csinál utoljára az ember lányának kétéves korában; sűrű frufruja teljesen eltakarta homlokát. - Most mindjárt elmondom, hogy van egy kis gondom a kajálással: nem tudok úgy enni, ha mások látnak. Blair bólintott és eltolta maga elől a süteményes tányért. Az egészségtan-tanárnő, Ms. Doherty a KCsT-vezetőképzőn a lelkükre kötötte, hogy legyenek figyelmesek és empatikusak, igyekezzenek beleképzelni magukat a náluk három évvel fiatalabb lányok helyzetébe. És Ms. Doherty csak tudja. A kilencedikeseknek tartott óráin másról sem beszélt, mint a volt pasijairól, meg azokról a pozitú-rákról, amiket velük kipróbált. Mindezzel együtt Ms. Doherty volt az a tanárnő, akitől Blair egy további ajánlólevelet remélt Yale-es felvételijéhez, ezért azon volt, hogy kitűnjön a KCsTvezetők közül. Azt akarta, hogy a csoportjába beosztott kilencedikesek szeressék - nem is, inkább hogy rajongjanak érte -; és ezért ha egyikük számára problematikus a nyilvános étkezés, ő biztos nem fogja csokis sütivel tömni magát az illető szeme láttára; különös tekintettel arra, hogy amint becsöngetnek, úgyis rohan a mosdóba, hogy meghánytassa magát. Blair egy köteg fénymásolt lapot vett elő bowling stílusú piros Louis Vuitton táskájából. - A mai alkalommal két témáról fogunk beszélgetni: a testképről, azaz arról, hogy ki milyennek látja a saját testét, meg az önbecsülésről, azaz arról, hogy ki mennyire tartja önmagát - mondta Jenny-nek és Elise-nek: igyekezett vér profinak tűnni. - Már ha csopveztársam és a csoport többi tagja ideér még az életben - tette hozzá ingerülten. Az vajon fizikai képtelenség, hogy Serena valahova egyszer pontosan érkezzen meg? A jelek szerint igen. Ebben a pillanatban galambszürke kasmíranyag suhogása és hirtelenszőke hajának csillogása közepette Serena van derwoodsen elhelyezte formás fenekét a Blair melletti széken. Az l-es KCsT most érkező három kilencedikes tagja úgy követte, mint kacsamamát a kicsinyei. - Idenézzetek, mit sikerült kibuliznunk Irene-től! - rikkantotta Serena, miközben

egy púpos tányér sült hagymakarikát tolt maga elé az asztal közepére. - Megmondtam neki, hogy fontos megbeszélést tartunk, viszont kopog a szemünk az éhségtől. Blair részvevő pillantást vetett Elise-re, aki fintorogva nézte a tányért. Szőke pillájú kék szeme akár szép is lehetett volna, ha a lány kezelésbe vette volna egy kis sötétbarna Stila szempilla-hosszab-bító spirállal. - Elkéstél - vetette oda barátnőjének, és adott a fénymásolatból neki is, meg a kilencedikes csajoknak is. - Sziasztok, Blair vagyok - fordult hozzájuk. -Ti pedig? - Mary Goldberg. - Vicky Reinerson. - Cassie Inwirht - mutatkoztak be a lányok gyakorlatilag egyszerre. Elise könyökével oldalba bökte Jennyt. Ez a három lány volt az évfolyam legidegesítőbben klikkesedő libafalkája. A szünetekben folyton egymás haját fésülték a folyosókon, és mindent együtt csináltak, pisilni is hármasával jártak. Blair belepillantott a fénymásolatba, és felolvasta az első sort: - Testkép. Hogyan alkossunk reális képet saját testünkről, és hogyan fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. - Felnézett a papírból és rámosolygott a kilencedikesekre. -Van valamelyikőtöknek problémája azzal, hogy hogyan néz ki? Beszélgessünk erről? Jenny érezte, ahogy a vér a nyakába, onnan pedig az arcába szökik; már-már elszánta magát, hogy bátran beszámol a csoportnak tervezett mellplasztikájáról. De még mielőtt egy szó is elhagyhatta volna az ajkát, Serena egy hatalmas hagymakarikát tömött gyönyörű szájába, majd közbeszólt: - Mondhatok valamit, még mielőtt ebbe belemennénk? Blair szúrós szemmel nézett barátnőjére, de Mary,Vicky és Cassie lelkesen bólogatott a kérdésre. Bármi mondanivalója van Serena van derwood-sennek, az biztos sokkal érdekesebb, mint holmi hülye testkép-probléma. Serena heves mozdulattal rákönyökölt a fénymásolt témavázlatra, és tökéletes metszésű állát gondosan manikűrözött körmű kezére helyezte. Hatalmas, sötétkék szeméből álmodozó tekintetet vetett észveszejtőén gyönyörű tükörképére a szemközti fal tükreiben. - Annyira szerelmes vagyok! - sóhajtott fel. Blair megmarkolta a villáját és beledöfte a csokis sütibe; hirtelen teljesen megfeledkezett Elise-szel vállalt koplalási szolidaritásáról. Serena valami kiborítóan tapintatlanul viselkedett! Először is, az a fiú, akibe annyira szerelmes", nem más, mint Blair frissen szerzett pszeudo-hippi, gitáros, rasztafrizurás mostohabátyja, Aaron Rose, ami már önmagában is nevetséges és képtelen dolog. Másodszor pedig igaz, hogy Nate még novemberben dobta őt, de nyilvánvaló, hogy Blair még nem tette túl magát a dolgon; így a szerelem puszta említésétől is okádhatnékja van. - Figyelj, az a dolgunk, hogy őket beszéltessük a problémáikról, nem az, hogy mi csacsogjunk nekik magunkról - sziszegte Serenának. Persze ha Serena vette volna a fáradságot, és megjelent volna a KCsT-vczetőképzésen, mindezt magától is tudná. Csakhogy Serena ellógta a képzést, mert moziba készült Aaronnal, Blair pedig,

mint amolyan igazi lúzer, falazott neki. Azt hazudta Ms. Dohertynek, hogy Serenát migrén gyötri, de majd ha jobban lesz, személyesen veszi át vele a képzési anyag főbb pontjait. Annyira jellemző volt ez az egész történet! Blair, valahányszor rendes volt valakivel életében, még mindig megbánta. Ez persze valamelyest magyarázza, miért volt álltalában önző és rosszindulatú. Serena megvonta vállát. Na, az ő válla annyira tökéletes volt, hogy nem kellett gondolkodnia rajta, felvegyen-e nyakpántos ruhákat! - Szerintem a szerelem egyszerűen jobb téma, mint a testkép. Különben is, kilencedikben egészségtanon rojtosra beszéltük a szánkat a testképről -mondta durcásan, és körbejártatta a szemét a csajokon. - Nem igaz? - Szerintem viszont kövessük a témavázlatot -ragaszkodott elképzeléséhez Blair csökönyösen. - Döntsétek el ti, csajok! - fordult Serena a kilencedikesekhez. Mary,Vicky és Cassie ugrásra készen várták, mikor értesülhetnek Serena szerelmi életének legfrissebb szenzációs eseményeiről. Elise kinyújtotta a karját, és egyik remegő, tövig rágott körmű ujja már hozzá is ért egy olajtól fénylő hagymakarikához, de aztán elkapta a kezét, mintha megégette volna. Jenny megnyalta a hideg téli széltől kicserepesedett ajkát. - Hát, ha már a testkép a téma, én szeretnék valamit elmondani - jelentette be félszeg hangon. Amikor felemelte lesütött szemét, azt látta, hogy Blair bólogat, és bátorítóan mosolyog rá. - Jól van, Jenny, kivele! Jenny ismét az asztalra szegezte a tekintetét. Mi a fenéért mondott el a dologról már ennyit is? Mert valakinek muszáj beszélnem róla - nyilallt belé a felismerés. Kényszerítette magát, hogy folytassa vallomását annak ellenére, hogy arca tüzelt a szégyentől. - A hétvégén egész kevés választott el attól, hogy megkérdezzek egy plasztikai sebészt, lejjebb tudna-e faragni a mellemből. Mary, Vicky és Cassie olyan hirtelen hajoltak egyszerre az asztal fölé, hogy jobban hallják Jennyt, mint akiket egyszerre csípett fenékbe a bolha. Ezek szerint a KCsT nemcsak hogy kitűnő alkalom lesz arra, hogy a suli két legmenőbb végzősétől ellessék a legújabb divatot, hanem első osztályú pletykaforrásnak is ígérkezik! - Be is jelentkeztem konzultációra - folytatta Jenny -, de végül nem mentem el. - Eltolta maga elől a tányérját és ivott egy korty vizet; igyekezett kerülni a többiek kíváncsi, tolakodó tekintetét. Igen, mindenki őt bámulta; márpedig kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy Blairről és Serenáról akár egyszer is magukra tudták terelni a figyelmet. Elise elvett egy hagymakarikát, egy egészen aprót harapott belőle, aztán visszatette a tányérra. - Miért gondoltad meg magad? - kérdezte. - Erre a kérdésre nem muszáj válaszolnod! -szólt közbe Blair, mert eszébe jutott, amit Ms. Dohcrty mondott a képzésen: nem szabad erőltetni, hogy a csoportban bárki kimondjon olyat, aminek a kimondására még nem áll készen. Csopveztársára sandított: Serenát azonban teljesen lekötötték töredezett végű hajszálai, ezeket

bámulta álmodozó, távolba vesző tekintettel, mint aki egy szót sem hallott abból, ami itt az előbb elhangzott. Blair ismét Jennyre nézett, és azon gondolkodott, mit mondhatna neki bátorításképpen, amiből azt érezheti ki, hogy nem ő az egyetlen a csoportban, akinek problémája van a melle méretével. - Hát igen, én viszont mindig is szerettem volna, ha nagyobb lenne a mellem. Egyszer még azon is komolyan elgondolkoztam, hogy felturbóztatom szilikonnal. - Ezzel nem is hazudott nagyot: Blair B-kosaras melltartót hordott, és tényleg vágyott rá, hogy egy C-set is kitöltsön. Vagyunk ezzel így még néhányan...! - Komoly? - kapta fel a fejét Serena visszapoty-tyanva a földre. - Nem is tudtam! Blair mérgében még egyet harapott a sutiból. Ez a liba szántszándékkal tépázza itt az ő vezetői tekintélyét? - Mi a fenét tudsz te rólam egyáltalán? - förmedt rá. Serena kiskacsái bokán rugdosták egymást az asztal alatt. Kezdett baromi izgalmas lenni a dolog! Serena van der Woodsen és Blair Waldorf egymás torkának esnek, és ők itt lehetnek, és az első sorból nézhetik! Elise lerágott körmű ujjaival beletúrt sűrű szőke bubifrizurájába. - Szerintem, Jenny, nagyon... hogy is mondjam... fasza dolog, hogy ezt elmondtad - bökte ki, és rámosolygott Jennyre. - És tudod, mit? Tök bátor döntést hoztál! Blair mogorván ráncolta össze szemöldökét. Miért nem ő dicsérte meg Jennyt a bátorságáért? Sokkal több értelme lett volna, mint a szerencsétlen, hülye benyögésének a szilikonról! Miket fognak róla összehordani ezek a kis nyomoronc kilencedikesek, ha vége a KCsT-nek, és felkelnek az asztaltól? De erről szerencsére eszébe jutott még valami, amit Ms. Doherty a lelkükre kötött a képzésen. - Figyeljetek, valamit még az elején le kellett volna szögeznünk. Merthogy ezek a beszélgetéseink bizalmas természetűek. Szóval, ami itt elhangzik, azt tilos továbbmondani a csoporton kívül, oké? Késő. Tíz perc sem kell hozzá, és az egész Constance arról fog pusmogni, hogy Blair Waldorf szilikonoztatni fogja a mellét. Én úgy tudom, megvárja, amíg túl lesz az érettségin, de másnap azonnal... stb. stb. - Engem nem érdekel - vonta meg a vállát Jenny. - Annak mondjátok el, akinek akarjátok. - Persze, de hát úgysem tudja hova rejteni a hatalmas melleit. Azok ott vannak, és kész. Elise lehajolt és felvette a földről bézsszínű Kenncth Colé hátizsákját. - Figyeljetek, nyolc perc múlva már úgyis becsengetnek, nagy baj lenne, ha én most kimennék egy joghurtért? - kérdezte a társaságtól. Serena taszított egyet a hagymakarikás tányéron Elise irányába. -Vegyél még ebből! - kínálta nagylelkűen. Elise megrázta a fejét, és szeplős arca rózsaszín árnyalatot öltött. - Koszi, de nem. Nem bírok úgy enni, ha mások látnak. - Tényleg? - szaladt fel Serena szemöldöke a homloka közepére. - De furi! - Ekkor összerándult, mert Blair oldalba vágta a könyökével, mégpedig kegyetlenül. - Aú! Basszus, ezt most miért kaptam? - Ha ott lettél volna a vezetőképzőn, tudnád -morogta az orra alatt Blair.

- Szóval? Elmehetek? Blair úgy vélte, KCsT-s kilencedikesei a szívükbe zárnák, ha mindannyiukat elengedné korábban; egyébként az így nyert nyolc perc neki is jól jön, ha oda akar érni időben a fodrászhoz. - Menjünk el mindnyájan - mosolygott a csoportra nagyon-nagyon kedvesen. - Kivéve persze, ha van, aki még szeretne maradni; Serena biztosan szívesen mesél a szerelemről egész becsengetésig. Serena nagyot nyújtózott, és mosolyogva bámult valahová a mennyezeten. -Tudnék én mesélni a szerelemről egész estig! Jenny felállt. Mióta Nate elhagyta, a szerelemről hallani sem akart. Milyen érdekes: arra számított, hogy a csopvezetői közül Blair lesz az, akivel nem fog tudni kijönni, de az derült ki, hogy inkább Serenát viseli nehezen. Elise is felkelt az asztaltól, és néhány rántással tágított rózsaszín pulóverén széltében, mintha szűk lett volna rá, pedig egy-két számmal nagyobb is volt a kelleténél. - Ne haragudjatok, de ha nem eszem meg egy joghurtot az ebédszünet végéig, matekon kiájulok a padból. - Várj, elkísérlek, veszek egyet én is - mondta Jenny, mert jól jött egy ürügy, amivel távozhat az asztaltól. - Megyek én is, nekem is van dolgom - csatlakozott Blair, és miközben felkelt a helyéről, hatalmasat ásított. - Dolgod van? Mit csinálsz? - kérdezte Serena ártatlan képpel. A hétfői ebéd utáni dupla lyukas órában a két lány rendszerint a legközelebbi Jack-son Hole gyorsétteremben üldögélt, itták a kapucsínókat, és szőtték az elképesztőbbnél elképesz-tőbb és vadabbnál vadabb terveket az érettségi utáni nyárra. - Semmi közöd hozzá - mordult rá Blair. Eredetileg úgy tervezte, hogy magával hívja Serenát a fodrászszalonba, de azok után, hogy a szőke lány ilyen dühítőén kizárólag magával volt képes foglalkozni az egész KCsT alatt, erről már szó sem lehetett. Ideges mozdulattal a háta mögé dobta a haját, és karjára vette táskáját. -Hát akkor a jövő héten találkozunk, csajok -köszönt még el Marytől, Vickytől és Cassie-től; aztán követte Jennyt és Elise-t ki az iskola kapuján, majd fel a hátsó kijárat lépcsőjén a 93. utcára. A zsúfolt étteremben Vicky előredőlt és áthajolt az asztal fölött, aminél már csak négyen ültek. - Na, akkor mesélj! - nyaggatta Serenát. Mary belekortyolt az egyszázalékos tejbe, amit hozott magának, aztán bólogatva csatlakozott barátnőjéhez: - Igen, igen! Mesélj! Cassie feszesebbre igazította világosbarna lófarkát. - Mesélj el mindent!

Egy egészen rendhagyó házi - Na jó, én kész vagyok. Mit veszünk föl először? -kérdezte Dan Humphrey Vanessa Abramstol, aki három éve volt nagyon jó barátja, és most már hat hete egyúttal a barátnője is. Dan a jó nevű Riverside Fiúiskolába járt, Vanessa pedig a Constance Billardbe, de engedélyt kaptak rá, hogy együtt dolgozzanak egy Hogyan születik a vers című, kifejezetten tizenkettedikeseknek kitalált projektmunkán. Vanessa, a szárnyait bontogató rendező filmre készült venni, ahogy Dan, a szárnyait bontogató költő (valamint Vanessa egynémely filmjének főszereplője) verset ír, illetve javítgatja korábbi költeményeit. Nem tipikusan az a téma, ami hatalmas kassza-sikerrel kecsegtet, ám Dan a maga kissé ápolatlan, torzonborz, szorongó küllemű módján annyira helyes volt, hogy a közönség ennek ellenére minden bizonnyal látni óhajtotta a róla készült filmet. - Ülj oda az asztalhoz, és kezdj el írni a jegyzetfüzetedbe, ahogy szoktad - rendelkezett Vanessa, miközben belepillantott digitális kamerája keresőjébe, hogy ellenőrizze a fénymérőt. - Le tudnál szedni néhány kupac szart az asztalodról? Dan karjának egy mozdulatával a barna szőnyeggel borított padlóra söpört maga elől tollakat, gemkapcsos dobozokat, papírfecniket, befőttes gumikat, könyveket, üres cigis dobozokat (mezítlábas Camelt szívott), néhány levél gyufát, valamint kiürült kólás flakonokat. Dan szobájában forgattak, hiszen többnyire itt dolgozott versein. Egyébként pedig a Humphrey család lakása, amely a Nyugati 99. utca és a West End sugárút sarkán állt, a Central Parkon keresztül nyílegyenesen megközelíthető volt a Keleti 93. utca Ötödik és Madison sugárút közti szakaszára eső Constance Biliárdból. - És esetleg vedd le a pólódat - tette még hozzá Vanessa. A Hogyan születik a vers terveik szerint a művészi alkotói folyamatról szól majd, és azt is bemutatja, hogy az, ami végül nem lesz része a műalkotásnak, ugyanolyan fontos, mint az, ami igen. Lesz egy csomó jelenet, amiben Dan összegyűr egy papírlapot és mérgesen a szoba túlsó sarkába vágja. Vanessa meg akarta mutatni, hogy a versírás (mint egyébként bármilyen alkotómunka) nemcsak szellemi erőfeszítést követel: fizikait is. Nem beszélve arról, hogy Dan csenevész hátizmai borzasztó helyesek, és Vanessa már alig

várta, hogy lefilmezhesse őket. Dan felállt és áthúzta a fején fekete pólóját, aztán bevetetlen ágyára hajította, ahol Marx, a család kövér, öreg kandúrja aludt a hátán fekve, mint egy partra vetett, szőrös bálna. Dan apja, Rufus, aki kevésbé ismert beatköltők kiadásával foglalkozott, valamint húga, Jenny élt még ebben a lakásban, ahol minden lepukkant volt: ami nem éppen a szétesés határán állt, azt legalábbis ellepte a macskaszőr meg a por. Tágas, világos és nagy belmagasságú lakás volt, de az utóbbi húsz évben nem takarították ki alaposan, és az omladozó falak sóvárogtak egy újrafestés után. A Humphrey család tagjai arról sem voltak híresek, hogy azonnal megszabadultak volna minden feleslegessé vált holmitól; ennek következtében a roskadozó bútorokon és az összekaristolt padlón hegyekben álltak az újságok, folyóiratok, könyvek szerkesztői példányai, hiányos kártyapak-lik, lemerült elemek és kitört hegyű ceruzák. Humphrey-éknál a kávéba abban a pillanatban került macskaszőr, ahogy az ember kitöltötte magánaki ezzel a problémával Dannek folyton-foly-vást szembesülnie kellett, ugyanis totál koffeinfüg-gő volt. - Mi lenne, ha szembenéznék a kamerával? -kérdezte a fiú, miközben leült elnyűtt fa karosszékére, és Vanessa felé fordult vele. - Mert tarthatom a jegyzetfüzetet az ölemben is, és akkor mondjukgy tudnék írni bele - mondta, és be is mutatta elképzelését. A lány letérdelt és belenézett a keresőbe. Szürke constanceos rakott egyenszoknya volt rajta fekete harisnyával; a barna plüss-szőnyeg dörzsölte a térdét. - Igen, ez így jó lesz - dünnyögte. Jaj, milyen sima és fehér a bőr Dan mellkasán! Vanessa gyönyörködött a fiú kiugró bordáiban és a nadrággombjától a köldökéig felfutó világosbarna pehelycsíkban. Térden állva közelebb araszolt az asztalhoz, amennyire csak anélkül lehetséges volt, hogy a képbeállítás sérülne. Dan a tolla végét rágta, mosolygott magában, aztán írni kezdett: A fejét borotválja, csupa feketében jár, ráférne egy pár új bakancs; de az arcát soha nem festi. Mégis olyan lány ő, aki hisz a barátjában, és titokban beküldi legjobb versét a The New Yorker-nek. Igen, nem túlzás ez a szó: ő az én szerelmem. Ennyire csöpögős dolgot talán még sosem írt le, de hát nem is a Válogatott művek kötetbe szánta. Vanessa még közelebb kúszott hozzá: meg akarta örökíteni Dan ujjperceinek izzó fehérségét, ahogy a papíron futó tollat tartották. - Mit írsz? - kérdezte, és lenyomta a RECORD-SOUND gombot, hogy a hangot is rögzítse. Dan felnézett, és csillogó, aranybarna szemébe lógó haja mögül Vanessára mosolygott. - Most nem verset, csak egy kis történetet rólad. Vanessa érezte, hogy egész testét forróság lepi el. - Olvasd fel hangosan!

A fiú zavartan megvakarta az állát, aztán megköszörülte torkát. - Na jó. A fejét borotválja,..." - kezdte, és felolvasta végig. Vanessa elpirult, miközben hallgatta, aztán letette a kamerát a földre. Térden járva odament Dan-hez, lelökte a jegyzetfüzetet a fiú öléből, és a helyére odahajtotta a fejét. - Istenem, Dan, annyit beszélünk folyton a szexről, de még sosem bújtál ágyba velem! - suttogta; a fiú khakiszínű cargo nadrágjának durva anyaga hozzáért ajkához, miközben a szavakat formálta. - Gyere, most azonnal le akarok veled feküdni! Arca alatt érezte, hogy Dan combizma megfeszül. - Most azonnal? - kérdezte. Lenézett a lányra, és ujjával megcirógatta a fülcimpáját. Négy-négy lyuk volt Vanessa mindkét fülében, de fülbevalót soha nem hordott. Dan nagyot sóhajtott. Mindig úgy képzelte, hogy a szex egy emelkedett pillanatban fog elkövetkezni az életében, amikor majd úgy érzi, pont ezt kell tennie. Igen, a mostani egy ilyen pillanat, ennél spontá-nabbul nem történhet meg a dolog. Különösen amiatt tűnt helyénvalónak, és egyben izgalmasnak is, hogy kereken egy óra múlva ott kell ülnie megint a Riverside Fiúiskolában, hallgatnia Dr. Werdet az utolsó órában, latinon, ahogy túlfűtött szenvedéllyel, latinbuzi hanghordozással Ovidiust szaval.iskolánk a végzős évfolyamon, a tavaszi félévben bevezeti a dupla lyukasórás gyakorlati szexfoglalkozást. - Oké - bólintott Dan. - Gyere!

badgirl.net topics previous next post a question reply Figyelem: a valódi neveket, helyszíneket és eseményeket megváltoztattam, hogy megvédjem az ártatlanokat. És megvédjem magamat - "az ártatlanok" dühétől. Hey, people! Mellplasztika vagy nem mellplasztika, az itt a kérdés! Én világéletemben frászt kaptam a plasztikai hókuszpókuszok gondolatától, nem mintha úgy gondolnám, hogy Dolly Parton szarul néz ki. Egy nappal sem tűnik idősebbnek negyvennél, márpedig legalább kétszáz éves. De totál be lennék tőle tojva, hogy a dokik elszúrnak valamit: kipukkasztják az egyik cicimet, bevarrják az egyik orrlyukamat, vagy ilyesmi. Félre ne értsetek, én is lányból vagyok, és pontosan tudom, milyen fontos, hogy az ember jól érezze magát a bőrében, meg legyen elégedve a külsejével. Csakhogy a plasztikai műtéttel kapcsolatban nekem mindig az a jelenet lebeg a szemem előtt, amikor egy csajszi meglát az utcán egy állati helyes srácot, és mindjárt belecsíp a barátnőjébe, hogy Odanézz, milyen jó pasi!", mire a barátnő fintorog egy nagyot, hogy Az?! Fúj!" Az embereknek annyira különböző az ízlésük, hogy biztos lesz, aki elalél, ha rád néz, tökmindegy, hogy te magad mit gondolsz a külsődről. Aztán már csak meg kell tanulnod azt látni a tükörben, amit ő lát, ha rád néz. A mailjeitekből: Kedves B-Girl! Azt hallottam, bejutottál a Bryn Mawrra előfelvételivel, és már totál rá vagy izgulva a témára, mert bejön neked, ha csupa csajjal jársz egy suliba, mert kurva nagy röplabdás lesziboszi vagy. Há-há! -hatökör Hello, hatökör! A felhasználóneved telitalálat! Nem fogok lesüllyedni a te humorod" szintjére, és azt sem árulom el, hogy melyik egyetemre jelentkeztem. Azt

viszont jó, ha tudod, hogy az anyám és a nővérem is a Bryn Mawron végzett, és, láss csodát, mindkettőjük után döglenek a pasik. -BG Bocs, most muszáj hazarohannom, hogy megnézzem, mi lapul abban az A4-es méretű borítékban, ami a mai postával érkezett a nevemre. Lehet, hogy az egész jövőm függ attól, ami benne van! Szorítsatok nekem! Imádom ha utáltok! badgirl.net

A szöke hercegnek füre fáj a foga Alig ért véget a nap utolsó órája, a francia, Nate Archibald egy gyors á demain-t intett St. Jude-os osztálytársainak, és már húzott is a Madison sugárút és a 86. utca sarkán álló pizzázóba, ahol bejáratott és megbízható anyagszállítója, Mitchell dolgozott. Nate szerencséjére a St. Jude, amely Manhattan legrégebbi fiúiskolája volt, tartotta magát ahhoz a hagyományhoz, hogy délután kettőkor minden évfolyamon befejeződik a tanítás, még ha a város legtöbb középiskolája csak négykor engedi is haza diákjait. Ez a gyakorlat abból az elvi megfontolásból fakadt, hogy a fiúknak maradjon idejük mind testmozgásra, mind annak a tetemes mennyiségű házinak az elvégzésére, amivel nap mint nap elhalmozták őket tanáraik. De így persze jutott idő lazításra is: a srácok gond nélkül betéphettek, miközben rúgták a bőrt a parkban, illetve csinálták a leckét. Amikor Nate utoljára látta a híresen jó dumájú dílert, aki talán csak alváshoz vált meg Kangol sapkájától, Mitchell azt mondta, hamarosan hazautazik Amszterdamba. Itt volt az utolsó lehetőség, hogy Nate szert tegyen egy brutálisan nagy zacskó édes perui fűre, ugyanis Mitchellnek ez volt a specialitása. Blair annak idején, amikor még együtt voltak, folyton cseszegette Nate-et amiatt, hogy füvezik; nyavalygott, hogy milyen unalmas, hogy a fiú csak ül Blair szobájának padlóján, és tíz percekig bámulja meredten a perzsaszőnyeg mintáit, ahelyett hogy marháskodnának egyet kettesben, vagy elmennének bulizni, vagy valami. Nate, ha a téma felmerült, mindig azzal érvelt, hogy neki a fű ugyanolyan gyengéje, mint másnak a csoki, nem több ennél - és bármikor le tud állni róla. Hogy ezt be is bizonyítsa (nem mintha bármit is bizonyítania kellett volna Blair előtt, mióta szakítottak), eltökélte, hogy minden átmenet nélkül abbahagyja a füvezést, amint elfogyott az utolsó levél is a ma beszerzendő óriási adag marihuánából. Ha óvatosan bánik az anyaggal, jó nyolc hétre elég lesz a zacskó tartalma. Addig viszont gondolni sem akart a leállásra. - Két Margarétát kérek - rendelt Nate a pizzázó hórihorgas, kopaszodó, Welcome to Loserville feliratú pólót viselő séfjétől. Rákönyökölt a vörös linóleummal borított pultra, ami azzal járt, hogy odébb lökdösött néhány fűszertartót, amiknek rekészeiben oregánó, fokhagymás só és morzsolt erős paprika volt. - Mitchell itt van? A pizzázó dolgozói előtt nem volt titok, hogyan egészíti ki jövedelmét Mitchell. A

séf felvonta bozontos fekete szemöldökét. Az is lehet, hogy Ray-nek hívták; Nate nem tudta biztosan, pedig évek óta járt ide pizzát és füvet venni. - Nem, már elment. Lecsúsztál róla. Nate megpaskolta khakiszínű nadrágjának farzsebében dagadozó Coach pénztárcáját, és érezte, hogy torkában nagyobbfajta gombóc keletkezik a rémülettől. Mert az oké, hogy nem függő, de azért nagyon nem szeretne egy fél gramm cucc nélkül maradni pont akkor, amikor éppen egy szép kövér spanglit akart sodorni magának, hogy valamivel agyonüsse a délutánt. Meg a holnap délutánt, meg a holnapután délutánt... - Hogy micsoda?! Már haza is repült Amszterdamba? Ray (de lehet persze, hogy Roynak hívták) kinyitotta a pizzasütő kemence fényes krómacél ajtaját, és rutinos mozdulattal egyszerre két sistergő pizzaszeletet ugrasztott ki onnan a dupla papírtányérra, aztán a pulton keresztül az egészet Nate elé csúsztatta. - Bocs, kishaver - mondta csak félig-meddig barátságosan -, mostantól fogva nálunk kizárólag pizza és üdítő kapható, oké? Nate elvette a tányért, de aztán újból letette a pultra. Ki volt akadva: ekkora pechje nem lehet! Előhúzta a tárcáját, kivett a jókora köteg tízesből egy bankjegyet, és a pultra dobta. - Nem kérek vissza, kösz - morogta, aztán fogta a pizzáját és kiment az utcára. Határozatlan léptekkel indult el a park felé. Úgy érezte magát, mint egy kivert kutya. Nyolcadikos kora óta Mitchelltől szerezte be az anyagot. Egy májusi délutánon haverjával, Jeremy Scott Tompkinsonnal véletlenül éppen ebbe a pizzázóba tértek be egy-egy pizzaszeletre, és Mitchell meghallotta, hogy Jeremy arra hecceli Nate-et, hogy nyúlja le az asztalról az oregánót, aztán vigyék haza és sodorjanak belőle cigarettát. Mitchell azt mondta, ő némi pénzért tud nekik olyan cuccot adni, ami nagyobbat dob a kedélyállapotukon, mint az oregánó - ők pedig haverjaikkal együtt azóta is törzsvásárlói voltak. Most akkor mi a francot csináljon? Kezdjen tízcentes csomagokat venni a Central Parkban őgyelgő rosszarcú alakoktól? Azok általában száraz, szar, texasi füvet árulnak, nem azt a finom, nedvdús, zöld ínyencséget, amit Mitchell közvetlenül a Peruban élő nagybátyjától szerzett be. Egyébként pedig úgy hírlik, hogy a Central Park-i dílerek kábé fele zsaru, és a magafajta srácokra utaznak, hogy lekapcsolják őket. Bevágta megkezdett pizzaszeleteit az első kukába, aztán nekiállt átkutatni tengerésztiszti szabású Hugó Boss kabátjának zsebeit, hátha van valamelyikben egy dzsointvég. Talált is egyet: azzal átment az Ötödik sugárút túloldalára, be a parkba, ott pedig ledobta magát egy padra (rá sem hederítve a Constance Biliárd sötétkék egyenruháját viselő tízedikes lányok vihorászó csapatára, akik, miközben elhaladtak mellette, kihívó pillantásokkal méregették), és rágyújtott. A Central Park keleti oldalán Nate Archibald volt a lányok forró álmainak sztárja: ellenállhatatlan volt magabiztos mosolya, mézszőke haja, smaragdzöld szeme, télen is barna bőrei de vonzóvá tette még a hajóépítésben és a vitorlázásban való jártassága is. Nate nem szorult rá, hogy lányok után fusson. Azok maguktól hulltak az ölébe. A szó szoros értelmében.

Nate nagyot slukkolt a dzsointvégből, aztán elővette zsebéből a mobilját. A dologban az volt a leg-szarabb, hogy iskolatársai, akikkel együtt szoktak szívni: Jeremy Scott Tompkinson, Charlie Dern és Anthony Avuldsen is mind Mitchellnél vásároltak. Mitchell volt a tuti. De azért volt értelme körbetelefonálni a srácokat: hátha valamelyiküknek még sikerült beszereznie egy nagyobb adagot, mielőtt a dílerük felszívódott. Jeremy éppen taxiban ült, a középiskolás squash csapatbajnokság egyik mérkőzésére igyekezett a 92. utcai Goldman Centerbe. - Bocsi, öreg - hallatszott Jeremy hangja a telefonvonal sistergésén keresztül -, én is egész nap az anyám Zoloftján tengődöm. Szerintem egyelőre menj és vegyél egy tízcentes csomagot valamelyik dílertől a parkban. Nate vállat vont. A parkban vett tízcentes csomagot valahogy olyan... béna dolognak érezte. - Jól van - felelte Jeremynek. - Akkor majd holnap beszélünk. Charlie-t a Virgin Megastore-ban érte Nate hívása, ahol éppen DVD-ket válogatott az öccsével. - Szar ügy! - mondta, amikor Nate vázolta neki a helyzetet. - De hát most ott vagy a parkban, jól értettem? Na. Hát akkor vegyél egy tízcenteset! - Jól van, oké - sóhajtott Nate. - Akkor holnap! Anthony éppen vezetni tanult saját BMW M3- as sportkocsiján, amit a múlt hétvégén kapott a szüleitől tizennyolcadik születésnapjára. - Nézz szét anyád gyógyszerei között - tanácsolta Nate-nek. - Kibe kapaszkodjon az ember, ha nem a szüleibe? - Oké, szétnézek - felelte Nate. - Na, csá! Kinyomta a telefont és egy utolsót slukkolt a kurta dzsointvégből. - A kurva életbe! - fakadt ki belőle. A papírcsonkot belepöckölte a koszos hóba a lába előtt. Arról volt szó, hogy ez az utolsó félév egyetlen hatalmas buli lesz! Novemberben tök jól sikerült a felvételi elbeszélgetése a Brownon, és arról is meg volt győződve, hogy a jelentkezéséhez mellékelt esszék zúznak, mint állat, és csont nélkül bekerül az egyetemre. Ráadásul már a kis Jenny Humphrey sem lóg a nyakán, aki ugyan nagyon aranyos kiscsaj volt, és állati jó mellei voltak, viszont Nate-nek mocskosul sok szabadidejét kellett beáldoznia a kapcsolatért. A tanév hátralévő részét Nate partikon, befüvezve, kellemesen lebegő állapotban tervezte eltölteni egészen az érettségiig; de a bejáratott díler felszívódása miatt mindezt, úgy tűnik, máris bukta. Nate hátradőlt a zöld fapadon és felnézett az Ötödik sugárút fényűző mészkő bérházsorára. Ha jobbra nézett, éppen csak egy szegletét látta Blair-ék házának, ami a 72. utca sarkán állt. A toronyház tetején épült luxuslakásban Blair orosz kékmacskája, Szőrpamacs biztos most is a lány rózsaszín ágytakaróján fekszik elnyúlva, és türelmetlenül várja, hogy gazdasszonya hazajöjjön, és végre megvakargassa korallszínű körmeivel az álla alatt. Nate gondolkodás nélkül nyúlt a telefonjáért, és már hívta is gyorstárcsázással Blair számát. A készülék hatszor csengetett, mire a lány felvette.

- Halló - szólt türelmetlen hangon a telefonba Blair. Az új Garren's fodrászszalonban ült, a Keleti 57. utcában; az üzletbelső kialakítása egy török háremet idézett. A plafonról fátyolszerű, rózsaszínsárga sálak lógtak, a padlón pedig rózsaszín-sárga huzatú párnák hevertek minden rendszer nélkül: a vendégek ezekre telepedve kortyolgathatták török kávéjukat, amíg a sorukra vártak. A fodrászszékekkel hatalmas, aranyozott keretű tükrök néztek szembe. Blair új fodrásza, Gianni épp eddigre fejezte be a lány frissen mosott és kondicionált tincseinek kifésülését. Blair nedves fülcimpájához nyomta a mobilját, és közben megnézte magát a tükörben. Most jött el a kritikus pillanat: a megfelelő hajhossz belövése? - Szia, én vagyok az, Nate - búgta a fülébe egy régről ismerős hang. Blair szóhoz sem jutott a meglepetéstől. Szilveszterkor beszélgetett utoljára Nate-tel, és az sem sikerült igazán jól. Mi a franc jutott eszébe, hogy éppen most hívja fel? - Nate?! - kérdezett vissza. Hangjában fele-fele arányban vegyült egymással ingerültség és kíváncsiság. - Figyelj, nagyon fontos ügyben hívsz? Mert nekem most nagyon nem jó. Tudunk később beszélni? - Persze. Nem, egyáltalán nem fontos - felelte Nate, és nagyon törte a fejét, hogy mire hivatkozzon, miért hívta fel egyáltalán Blairt. - Csak gondoltam, hátha örülsz neki, hogy úgy döntöttem, leállók. Mármint a fűről, érted? - Belerúgott egy összefagyott szemétkupacba. Komolyan mondja, hogy leáll? Tényleg, végleg? Blair a vonal másik végén zavartan hallgatott. Nate a hirtelen döntések embere volt, de ez még hozzá képest is szokatlanul hirtelen jött. Gianni hátulról türelmetlenül kocogtatni kezdte a fodrászszék támláját szarufésűjével. - Jól teszed - felelte végül Nate-nek. - Bocs, de most le kell tennem. Blair zavartnak tűnt, és Nate maga sem értette pontosan, miért telefonált neki. - Oké, szia - motyogta a telefonba, aztán visszatette a mobilt a kabátzsebébe. - Szia - mondta Blair, és ezüstös rózsaszín Nokiáját bedobta bowling stílusú piros táskájába. Aztán kihúzta magát a bőrhuzatú forgószékben, és Giannihoz fordult. - Készen vagyok - mondta a tőle telhető leghatározottabb hangon. - Szóval akkor tudja: rövidre, de nőiesre! A fodrász napbarnította, szándékoltan borostás arcán ráncok gyűrődtek fel a mosolytól. Hosszú pillájú, sötétbarna szemével rákacsintott Blairre. - Udzs minta Káteríná Hepburn, igáz? Ajaj! Blair meghúzta az övet a köntösön, amit azelőtt terítettek a vállára, hogy helyet foglalt a fodrászszékben; a tükörben Gianni kissé túlságosan bezselézett haját nézte, és abban reménykedett, hogy fodrásza nem annyira agyatlan és kontár, mint amilyennek szövege alapján tűnik. Bízzunk benne, hogy bénázása nyelvi nehézségeinek számlájára írható. - Nem, nem Katherine Hepburn! Audrey Hepburn! Tudja, az Alom luxuskivitelben, a My Fair Lady és a Mókás arc főszereplője! - Blair lázasan kutatott agyában olyan mai sztár után, akinek elfogadható rövid frizurája van, és akire hivatkozhat Gianni előtt. - Vagy legyen olyan, mint Selma Blairé - mondta jobb híján, mert Selma frizurája azért fiúsabb volt annál, amilyet magának elképzelt.

Gianni egy szót sem felelt, csak ujjaival babrált Blair nedves barna tincsei között. - Ó, de dzsonyoru 'aj - sóhajtott fel sóvárogva, miközben jobb kezébe vette az ollót, Blair haját pedig összefogta a ballal. Azután, minden további teketória nélkül, egyetlen brutális nyisszantással egészben levágta a lófarkat. Blair behunyta a szemét, amikor hallotta, hogy a hajköteg a padlóra hullik. Istenem, add, hogy csinos legyek így - imádkozott magában -, meg finom, előkelő és elegáns! Kinyitotta a szemét, és elszörnyedve nézte tükörképét. Az a vizes, fénytelen, pár centis csimbókokból álló csutka, amit a fején hordott, szanaszét állt minden irányba. - Nem aggód - igyekezett megnyugtatni vendégét Gianni, miközben lecserélte hatalmas ollóját egy jóval kisebbre. - Most fogok formáz. Blair mélyet sóhajtott, nyugalmat erőltetett magára. Most már amúgy sem volt visszaút. Hajkoronájának nagyobb része a padlón hevert. - Oké - nyögte. Ekkor viszont újból megszólalt mobilja, ő pedig ugrott, hogy felvegye. - Egy pillanat - mondta Gianninak, aztán a telefonba szólt: - Halló! - Jó napot kívánok, Blair Waldorfot keresem, Harold lányát. Blair a tükörbe bámult. Már maga sem tudta pontosan, azonos-e még Blair Waldorffal, annak a Harold Waldorfnak a lányával, aki két évvel ezelőttig híres, cégjoggal foglalkozó ügyvéd volt, de akkor elvált Blair anyjától, és azóta Franciaországban, egy cháteau-ban él és bortermeléssel foglalkozik élettársával együtt, aki történetesen férfi. Úgy érezte, sokkal inkább hasonlít egy frissen elítélt fegyencre, akit épp most nyírt meg a börtön fodrásza. Jelen körülményei közepette Blair egyáltalán nem bánta volna, ha valaki egészen más lehet; ez volt az egyik oka annak, hogy úgy döntött, aláveti fejét Gianni ollójának. Kiegyezett volna ő Audrey helyett Katherine Hepburnnel is, ha ez az ára annak, hogy totálisan új külsőt ölthet. - Én vagyok az - felelte tehát minden meggyőződés nélkül. - Remek! - mondta az ismeretlen férfi a vonal túlsó végén. A hangja mély és behízelgő volt, olyan, amiről nehéz megmondani, milyen életkorú pasihoz tartozik: tizenkilenc vagy harmincöt éveshez. -Én pedig Owen Wells vagyok. Az édesapja keze alatt dolgoztam, amikor kezdő voltam a cégnél. Mindketten a Yale-en végeztünk, és, úgy hallom, maga is szeretne oda járni. Hogy szeretne? Ez enyhe kifejezés! Blair egyetlen életcélja az volt, hogy ayale diákja legyen. Különben mi a halálért vett volna fel öt tárgyat is emelt szinten? - Igen, úgy van - nyekegte. Felpillantott Gianni-ra, aki a szalon plafonjára erősített hangszórókból diszkréten szóló nyálas Celine Dion-szám szövegét tátogta. - De az előfelvételi elbeszélgetést kissé elügyetlenkedtem. Igazság szerint az történt, hogy Blair kissé elmondta életének szomorú történetét a felvételiz-tető tanárának, és utána kissé lesmárolta a pasast, ami azért több, mint egy kissé jókora ügyetlenség. - Hát igen, tudom, és pontosan emiatt telefonálok - felelte Owen Wells. A hangja úgy búgott, mint egy cselló, amikor a legmélyebb hangokat játsszák rajta: állati izgató volt. - Az egyetem nagyon sokra becsüli a támogatást, amit az édesapjától kap, ezért a dékán szeretne biztosítani magának még egy lehetőséget. Én felajánlottam a

segítségemet, hogy mint voltyale-es, találkozom és elbeszélgetek magával; a tanulmányi dékánhelyettes pedig megígérte, hogy az én beszámolómat veszik majd alapul a döntésnél a novemberben keletkezett feljegyzések helyett. Blair szóhoz sem jutott. Még egy lehetőség? Ez hihetetlenül jól hangzott. Gianni, aki megunta a várakozást, ledobta kezéből az ollót a fodrászszék mellett álló kerekes asztalkára, elvette Blair öléből a Vogue legfrissebb számát, és finomkodó járással odébb vonult, hogy panaszkodjon vendégére kollégáinak. - Szóval? Mikor érne rá? - sürgette Owen Wells. Akár most azonnal, szerette volna rávágni Blair. De azt mégsem kérhette Owentől, hogy üljön le itt a fodrászszalonban, nézze végig, ahogy Gianni levágja a haját, és közben tegye fel unalmas, sztereotip felvételi kérdéseit, mint például hogy Kit tekint példaképének és miért?". - Bármikor - felelte lelkesen. Aztán észbe kapott, hogy ez talán túl elkeseredetten hangzik, különben is, ő ugye egy zsenigyerek, akinek zsúfolt a heti időbeosztása. - Illetve hát a mai napom egy kicsit zűrös... a holnapi szintén eléggé tele van... jobb lenne szerdán vagy csütörtökön, iskola után. - Hát én elég későig szoktam bent lenni, és ezen a héten rogyásig vagyok tárgyalásokkal is... De milyen lenne a csütörtök késő este? Mondjuk fél tíztől? -Teljesen jó - csapott le rá Blair. - Hová menjek akkor, a munkahelyére? Owen nem felelt azonnal. Blair hallotta, hogy irodai forgószéke nyikorog alatta, és maga elé képzelte, ahogy a férfi körüljártatja a szemét Tribeca negyedbeli, a kikötőre néző szobáján, aminek berendezési tárgyait persze mind Philippe Starck tervezte, és azon gondolkodik, hogy vajon alkalmas-e ez a helyszín a találkozásra. Lelki szemei előtt Owen Wells magas volt és szőke, bőre a teniszpályán sült le egészséges barnára - azaz leginkább Blair apjára hasonlított, csak tíz évvel fiatalabb kiadásban, és annyival jobban is nézett ki. Vajon tudja, mennyire kúl dolog, hogy mindkét nevében van zü? - Találkozzunk inkább a Compton Hotelban. Annak van egy nagyon kellemes kis csöndes bárja - javasolta Owen, majd felnevetett. - Ott meghívom egy kólára, bár az édesapja azt súgta, hogy a Dom Pérignont jobban szereti. Blair arca elvörösödött. Mekkora egy hülye segg az apja! Mit mondott még el róla? - Jaj, nem, a kóla nagyszerű lesz, köszönöm -hebegte. - Hát jó. Akkor csütörtök este találkozunk. A Yale-es nyakkendőm lesz rajtam, arról megismer. - Örülök, hogy akkor személyesen is megismerkedhetünk - igyekezett megőrizni a hivatalos tárgyalás hangnemét Blair annak ellenére, hogy egyre jobban izgatta az elképzelt Owen az irodájában" jelenet. - Nagyon köszönöm, hogy hívott, viszontlátásra! - Letette a telefont és szembenézett aranykeretes tükörképével. Kék szeme máris nagyobbnak és kifejezőbbnek tűnt így, hogy nem vette körül annyi haj. Ha Blair élete egy film, amiben (ahogy mindig is szerette képzelni) ő a főszerepet alakító színésznő, akkor a film cselekménye most ért fordulópontjához: azon a napon, amikor a főhősnő radikálisan megváltoztatja külsejét, és elkezdi próbálni