A XX. század első felének építészete Előzmények: A modern építészet legfőbb jellemzője a rendeltetés gondos elemzésén alapuló, az anyag tulajdonságainak és a szerkezet követelményeinek megfelelő funkcionális alakítás. Már az XIX. század húszas éveiben megjelent ez az elv. Schinkel figyelt fel arra, hogy bizonyos szempontból az ipartelepek, a sivár gyárépületek sem visszataszítóak. Megvan bennük a rendeltetésnek ésszerűen megfelelő forma szépsége. Ebben a szellemben később ő is tervezett. A romantika korában is voltak hasonló kezdeményezések, legjelentősebb a Philipp Webb (filip veb) által tervezett ház London központjában - a Vörös ház (1859) - ez az épület a modern építészet előhírnöke. Philipp Webb: Vörös ház A modern építészet felé vezető úton a következő lépést a szecesszió tette meg. A formaszabályok kötelékétől szabadította meg az építészetet. Ezen a téren az amerikai szecesszió jutott legmesszebbre. Ott alakult ki a Chicagói iskolának nevezett építészcsoport, amelynek tagjai a fém vázszerkezet alkalmazásában értek el kimagasló eredményeket. A Chicagói iskola legjelentősebb képviselője Louis Sullivan (luiz szaliven)(1856-1924), a szerkezeti rend legnagyobb mestere. Egyik főműve a chicagói Carson, Pirie és Scott áruház acélvázas, 12 szintes épület. Homlokzatain alig található díszítő többlet-forma. A sík felületeket a mellvéddel megemelt födémsávok, és a pillérek világosan kirajzolódó derékszögű hálózata osztja. A szecesziós formák annyira visszafogottan jelentkeznek, hogy az összképben a szerepük szinte elhanyagolhatóan csekély. Sullivan alapelve szerint "a forma követi a funkciót", ezen a korai modern épületen példamutató teljességgel valósul meg. Louis Sullivan: Carson áruház
Auguste Perret (1874-1954) nevéhez fűződik a XX. század egyik legfontosabb építőanyagának, a vasbetonnak első építészeti alkalmazása. 1903-ban vasbeton vázzal épített Párizsban egy hatemeletes lakóházat. 1907-ben a gyárosokat, kereskedőket, művészeket, építészeket és iparművészeket egyesítő Deutscher Werkbund szövetkezés fő célja az volt, hogy az új művészet formatörekvéseit és az ipar, a korszerű technika lehetőségeit egyesítve jó minőségű, az egyedi formálás művészi szintjén alakított, de gépi munkával sorozatban termelt használati tárgyak előállítását segítse. Hermann Muthesius szerint csak az lehet modern, ami célszerű, tárgyilagos, a használat követelményeinek pontosan megfelel, s formája az anyag sajátosságait tiszteletben tartó szerkezet ésszerű rendjéből következik. Peter Behrens: Hoechst festékgyár (1920-25) Berlin Az új felfogás egyik képviselője Peter Behrens, ő építette 1909-ben a berlini Turbinagyár szerelőcsarnokát. Ez az első művészi igényességgel megtervezett ipari épület. Az acélpillérek a hosszoldalon jelennek meg. Az acél mellett a másik, az épület jellegét döntően meghatározó anyag az üveg. A pillérközöket a lábazati sáv fölött teljes felületen üvegfal tölti ki. Peter Behrens: Turbinagyár (1909) Berlin Valter Gropius: Fagus Művek (1911) Walter Gropius a modern építészet fejlődésében új szakaszt nyitott. Műve a Fagus Művek háromszintes műhelyépülete. Különválasztotta egymástól a teherhordó és a térhatároló
szerkezetet. A vasbeton váz pilléreire kívülről rögzítette rá az üvegfalat úgy, hogy a sarkokon csak az üvegfelületek találkoznak. A modern építészet irányzatai és nagy mesterei: A 20. század építészetét három irányzat együttesen, egymást áthatva határozta meg. A három irányzat a következő: 1. funkcionalizmus: Elsődleges a funkció (rendeltetés, használhatóság), a forma ennek alárendeltje. Az épület szerkezetét, kinézetét az határozza meg, mire használják. 2. organikus építészet: Az építész igyekszik harmonikus kapcsolatot teremteni az épület és a természet között. Az épület formájával igazodik a környezethez, illetve természetes építőanyagokat alkalmaz. 3. formalizmus: Az építész az épület funkcióját alárendeli a formának. Az épület szoborszerű, egyedi, érdekes, vagy végtelenül leegyszerűsített. Walter Gropius (valter grópiusz) (1883-1969): 1911-ben tervezte a Fagus Művek gyárépületét. Későbbi munkái közül a legjelentősebb a dessaui Bauhaus épülete. "Pedagógiai" főműve a Bauhaus életre hívása, évekig ő igazgatta. A tanári karba Gropius a haladó művészet nagy mestereit hívta meg. (pl. Klee, Kandinsky, Moholy-Nagy László...). A Bauhaus nem művészeti iskola volt, hanem alkotóműhely. Valter Gropius: A Bauhaus épülete A dessaui Bauhaus épülete: a szabadon kibontakozó alaprajz, a geometrikussá letisztult forma a funkcióból és a szerkezet rendjéből következik. A három emeletet egységes raszterben osztott, a vasbeton pillérek konzolaira függesztett fém-üveg függönyfal határolja. Ludwig Mies van der Rohe (ludvig mísz fan der róe)(1886-1969): a korszerű térszervezés, a nagyipari gyártás lehetőségeit hasznosító acélszerkezetek, a mérnökien pontos racionális formálás felülmúlhatatlan mestere. Legjelentősebb munkái a barcelonai Világkiállítás német pavilonja (az alaprajzból nem lehet megállapítani, hogy hol végződik a külső és hol kezdődik a belslő tér, a kettő folytonosan vált egymásba át. Görögkereszt metszetű, krómozott acélpillérek hordják a tetőlemezt. A falak márványból, ónixból és travertinból készültek), a Michigen tó partján épült chicagói magasházak (két acélvázas, 26 emeletes lakóház, az alaprajz befoglaló formája mindkettőnél szabályos négyszög és azon belül négyzetes
raszterben 4x6 acélpillér áll) a chicagói Műszaki Egyetem építészcsarnoka (osztatlan belső terű, acélvázas épület, az egyterű belsőt az acélbordák közé helyezett nagyfelületű üvegtáblák határolják, Vizuálisan ez nem választja el a külsőt a belsőtől. Az épület semleges keretét a funkciónak megfelelő térré a benne tevékenykedő ember alakítja.) és a New York-i Seagram irodaház. Mies van der Rohe fogalmazta meg a modern építészet alapelvét, amely szerint "a kevesebb több"; vagyis az építészet annál közelebb kerül a saját műfajához, minél kevesebb építészeten kívüli, járulékos formai eszközhöz folyamodik. Frank Lloyd Wright (frenk lojd vrájt) (1869-1959) a modern építészet organikus irányzatának kiemelkedő mestere. Szemléletét meghatározó egyik élménye távol-keleti utazása volt. Itt fedezte fel azt a mire maga is törekedett: az őszinte anyaghasználatból, a szerkezet műves egyszerűségéből és a funkció természetességéből fakadó közvetlen emberséget. A japán építészetben a szerkezet kizárólagos anyaga a fa volt. Díszítést nem használtak. Az alaprajz szabályos derékszögű rendszerbe szerveződött. A térelválasztást s többnyire a külső elhatárolást is eltolható, könnyű falelemek adták. Wright legfontosabb alkotásai a chicagói Robbie ház, Bear Run: Vízesés-ház, Taliesin West, Racine, Bartlesville, New York: Guggenheim Múzeum. Frank Lloyd Wright: Vízesésház, 1936 A pennsylvániai vízesésház az organikus építészet egyik legjelentősebb példája. Az építész harmonikus kapcsolatot teremt az épület és természet között.
Wright: Guggenheim Múzeum (New York) Alvar Aalto (alvar altó)(1898-1976): Finn építész, a 20. század egyik legeredetibb egyénisége. Munkáit főleg a természetes anyagok iránti fokozott érdeklődés jellemzi. Édesapja erdész volt, így elmélyíthette tudását a különböző fafajták sajátos tulajdonságairól. E természetes ősi finn építőanyagot ösztönösen, az éppen divatos áramlatoktól eltérő módon tudta a modern építészet igényeivel és formáival kapcsolatba hozni. A természetes építőanyagok közül az égetett tégla alkalmazásában is újító szerepe volt. Alvar Aalto: Községháza (Söynütsalo) 1949-53 La Corbusier (lö korbüzié)(1887-1965): A XX. század egyik legjelentősebb polihisztora, nemcsak építész, hanem szobrász, festő, író is, a plasztikus formálás mestere. Építészeti elképzeléseit legteljesebben a vasbeton jól alakítható anyagával tudta valóra váltani. Pályája elején a funkcionalizmus jegyében tervezte épületeit, vagyis az épület formáját, szerkezetét a
használhatóság határozta meg. Az új építészettel szemben támasztott alapkövetelményeket híres "öt pont"-jában fogalmazta meg: 1. a lábakra állítás, hogy az épület ne foglaljon el a természetből szabad területet; 2. a tetőkert kialakítására lehetőséget adó lapostető, mert így az építés - ahelyett, hogy csökkentené - megnöveli a természetet; 3. a pillérvázzal biztosítható szabad alaprajz, hogy a tartószerkezettől független térosztás hajlékonyan igazodhasson a funkcióhoz; 4. a teherviselés kényszerektől mentesült homlokzat szabad alakítása végigfutó ablaksávokkal s a tartóvázra függesztett határoló szerkezetekkel; 5. az előbbi következményeként a belsőkben faltól-falig nyúló szalagablak, a minél teljesebb megnyitás a külső tér felé. Később, az 1950-es évektől az organikus építészet felé fordult, illetve jelentősen hatott rá a formalizmus (az épület formáját a rendeltetés fölé helyezte, szinte szoborszerűek az általa tervezett épületek). Fő művei: Savoye villa, Párizs egyetemi városrészében a Svájci diákok pavilonja, a Marseille-i Unité d habitation (marseilles-i nagy lakóház), a Chandigarh-i Igazságügyi palota és a Ronchamp-i zarándokkápolna. Le Corbusier (lö korbüzié): A ronchamp-i zarándokkápolna A francia ronchamp-i zarándokkápolna (1950-55) Le Corbusier leghíresebb műve. A második világháború idején elpusztult, régebbi templom helyén, a megmaradt kövek felhasználásával épült, részben falazott, részben vasbeton szerkezettel. A szabad vonalvezetésű, íves határfalak sejtelmes hatású, félhomályban úszó teret zárnak körül. Fölötte függesztett ponyvaként befelé hajolva vasbeton-lemez tető ível át, alig észrevehető kis pillérekre támaszkodva úgy, hogy közte és a falkorona között keskeny sáv marad. Ezen a sávon s az oldalfalakba vágott, lőrés-szerű ablakokon át szűrődik be a belső térbe a fény, misztikus hangulatot teremtenek a szabálytalanul elhelyezett, különböző méretű, színes üvegekkel ellátott kicsiny ablakokon össze-vissza beeső fény nyalábok kusza egyenesei. Az imateret a délnyugati sarokban s az északi oldalon íves alaprajzú, kívül toronyként felmagasodó kisebb mellékkápolnák bővítik. Legkülönösebb része a lőrés-szerű nyílásokkal áttört, döntött síkú, vastag déli fal (a szerkezete üreges vasbeton). Olyan, mintha valami bunker oldala lenne: a régebbi templomot elpusztító háborúra emlékeztet. Ezen az oldalon, a torony mellett nyílik a főbejárat. A belépés helyétől indított erődfal a végén ívben kihajolva szinte túlfut az épületen. Lendülete az egész tömeget magával mozdítja. Részben ezért, és a
tető vitorlát idéző formája miatt is szokták a kápolnát az idők végtelen óceánján úszó hajóhoz hasonlítani, s nem véletlenül. Ez a dombtetőn álló, fehérre meszelt, minden nézőpontból másként feltáruló kis templom ugyanis valóban olyan, hogy formáihoz az ember önkéntelenül valami mélyebb jelentést társít. S ez benne a leglényegesebb. A plasztikus építészetnek ez a szoborszerű remekműve kihívás volt a modern építészet főirányát meghatározó technicizmus ellen. Olyan változást indított el, amelynek hatása még napjaink építészetében is érezhető. Az 1950-es években a vasbeton, az üveg-acél szerkezetek az egész világon elterjedtek. A közlekedés, tömegkommunikáció, számítógépes technológia fejlődése felgyorsult. A több tíz milliós metropoliszok magas telekárai miatt főként az üzleti világ központjaiban hatalmas felhőkarcolók épültek. A közlekedés fejlődésével egyre nagyobb távolságokat átívelő hidak, a tömegkommunikáció fejlődésével rádió és tévétornyok épültek. A világ nagyvárosai versengtek az egyre nagyobb és magasabb épületeikkel, sportcsarnokaikkal. Renzo Piano és Richard Rogers: Pompidou központ, Párizs (1971-77)
Pier Luigi Nervi: római Sportcsarnok 1957 Kenzo: tokiói olimpiai csarnok 1964 Hundertwasser: bécsi lakóház (1980-82)