56 után Isten- és tücsök-hangra Turcsány Péter verseibôl, 2003-2006
TURCSÁNY PÉTER költô, mûfordító, a Kráter Mûhely Egyesület kiadóvezetôje és a PoLíSz címû irodalmi lap fôszerkesztôje, közel félszáz könyv szerkesztôje.. Született Budapesten 1951. március 7-én. 12 éve Pomázon él. DÍJAI: Kölcsey-díj (1997), Pest megye Milenniumi Díja (2000). FÔBB MUNKÁI: Tarisznya (versek, 1982), Testamentum (versek, 1986), Mázsa és pehely (versek, 1995), Megmentett tisztásaink (versek, 1998), A mérleg közepén I-II. (tanulmányok, 2001), Emelkedj, Atlantisz! (versek, 2003), A Mezôség magyar öröksége (tanulmány, 2006).
56 után Isten- és tücsök-hangra Turcsány Péter verseibôl, 2003-2006
Turcsány Péter, 2003 Kráter Mûhely Egyesület, 2003 ISBN 978-963-9735-14-9 Felelôs kiadó Turcsány Péter Felelôs szerkesztô Kovács Attila Zoltán Mûszaki vezetô Stark Gergely Szöveggondozó Néráth Mónika Könyvtervezô, illusztrátor Pataki Tibor Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület 2013 Pomáz, Búzavirág u. 2. Telefon/fax: 06-26-328-491 www.krater.hu info@krater.hu Nyomás AduPrint Kft. Felelôs vezetô Tóth Béláné 4
Vigyázz, nehogy Ôt játsszad el, hanem Ô játsszon benned. (Álombeli szók) 5
6
A kimondhatatlan lángja Dante, Omar Cajam és Gilgames, ó, képzeletet elsöprô jelen. Ó, elmondhatatlanság görcse bennem, tercinák görcse, jambusok kopogó cipôsarka, töredékesség kegyelme, az úté, mi nem földi út, mert: Isten rendeli minden napunk, hogy gyôzzük bogozni gordiuszi rendeléseit, és a töménység lángja égeti szeszként torkom 7
Tengeren, havasokban, földeken (Gaia-szimultanizmus) Tenger melletti halászok kora reggel vonják föl hálóikat, mire a nép ébred, teli hálókkal visszatérnek. Havasi pásztorok gerinctôl gerincig vagy fenn a plájon nyájaikat vezetik s kutyákkal ôrzik ôket. Sovány, nehéz földeken páros lovakkal ritmusra szántják parasztok a sík vagy lejtôs határt. S mi, betûbúvárok, tengermélybôl bugyborékoljuk föl gondolatainkat vízpárát eloszlató Nap felé, s mi, gondolatpásztorok, védjük a végzet farkasaitól napról napra tovapásztorolt igazságainkat, s mi, lélek magvetôi, várjuk, hogy megáldja végre igénket a népeink jövôjét kalászba borító Isten! Muránó, Olaszország, 2003 június 27. 8
9
A vére-fogyott szarvas imája (Rapszódia az Új évezred elé) Fölösleges dolgok iszapjába süllyedt az emberfaj, vad ösztönök kígyói tekerednek nemes lelkére, angyal társainkat villás ördögszarvak rogyasztják térdre, állva kik maradunk e rettentô áradásban? Féltve ôrzött érfalaink mögül belôlünk tör elô a Gonosz, a Szeretet Pápája szeretettelen tátog világ-partjainkon, az Önégetô Példaadás pernyéjét a világszél fújja szemünkbe vissza. Mégsem haldokolni jöttünk, de az élet orgonabokrait nyitjuk az önútját választó ember szeme elé, mert a lélek-virágzásról sosem feledkeznek meg Isten napsugár-kölykei. Lesztek-e társaink a szárnyalásban? A sebzetteket fölemelik-e magukhoz angyalaink? Ó, megalázottak, lehet-e még tiétek a legszebb napfelkelte? Ó, dölyfösek, ti árulói az emberszívnek! Ti hullotok az elmúlás bugyrainak legmélyére! Ó, sebzett, legyöngült, vére-fogyott Szarvas, Isten vérátömlesztése mégis elôször téged talál meg! 2006 február 10
Nemez nemzet nemzetteink Nemez nemzet. Egy nemezsátor alá vont népek tanácsa nemzet. Nemzetem nemzôi nemzedékek. Nemzetteink! Mi az Igenben közös igékben hiszünk. Vidák Istvánnak és családjának, S az Elfelejtett ôsök árnyaira emlékezve a megmaradó idôbôl 2005 ôsz 11
Alakváltozások vagyunk Családjaink között egy folyó sodrának idô-kiegyenlítôdése örökké. vajon ugyanazzal a vándorral találkozunk-e a szolnoki híd alatt és a kécskei strandnál és a szombat esti diszkófények körbetekintô forgása a Missisipinél és Szabadkán egyetlen állóvíz alakváltozásai-e, a tegnapi borosta és a holnaputáni egyetlen vándor élethullámzása. de hát a tegnapi és a holnaputáni között is csak annyi a különbség: az egyiket Szolnokon vetette ki a Tisza a másik Nagyréven ért révbe. 2003. május 13. Jenei Gyula szolnoki levele Turcsány Péterhez Nagyrévre 12
Visszatérés (Rapszódia a görög szigetvilág déli partjairól) 13 Mottó: Atyám, kik véled egyek vagyunk! Istenek magánya és Istené! A nem szûnô mosoly, a megbocsátásé, Melpomenéé, a szeretôé, a balgáé, de az egyetlen teli kehely, a csordulatlan, mi asztalunkra helyezve örök. O ország, o ember, o szigetek, ti mind, ami kedves, ami görög. Férfiak szigete, Vulcanosé, Apollóné, árnyaké, Hádes árnyakba vont portáié, s Artemis fénydárdáinak zuhanásáé mit a testvérek titkos otthona, csöndje, várakozása és horizontja megáld. És a miénk, akik itt kikötöttünk s a déloszi Napé, mely fényeit-árnyait ontja reánk. A félsziget erôs tömege! Napnak emelt, tányérra épült város. Apollón szentélye és Artemisé, a szent testvérpár oszlopcsarnoka, s a nagy delelôre tekintô dionysosi fórum, a színház megnyúlt árnyai este a tengerre vetôdve. Az úszó karok, a mindörökké tartó lágy csapások, Vulcanos parányi ember-mása, ahogy veszne a hullámzó elmúlásba, a karjaival még szeletelhetô vékony sávba. O, Poseidon mélysége, Tûzkovács üllôje! A tenger tömeg kénye-kedve és Poseidon arca, ahogy ôt közeledni látja elképedve. Lágyulnak a szigorú tengervonások! Szakadék-peremre nyílik a mélybôl az úszó tekintet s az este ajándékai kiszabadulnak szikla-fogságukból, hogy évezredek árny-hamvait lerázva visszatekintsenek az érkezô parányra, korokon át és idôkön túl egymásba feledkezve.
Keletre nézô sziklasánc és nyugvó fények lisztharmata. Kicsoda szabdalta, nyomta rá sziklák indigójára, üzenve messze tekintô parancsait, ábrajátékát a létnek? Elsôül a keleti dac hadvezére, kezét eskü-tevôen a szívre s kard-nyugtatón a markolatra téve mért tekint fenyegetve északi vészre? Farkasok, kutyák, mintha köntösébe kapva, juhászodnak vissza oltalmába. S ott a kettôs fájdalmú emberpár egymásba kapcsolt örök szirtje: a férfié, ki a rettenetes hálót nyugat sötét habjaiba veti, könnyed mozdulattal, lépve is hozzá elôre, tekintete a megfeszült erôtôl szinte láthatatlan, felhôs vagy felhôtlen; s az asszonyé, az örök fiatalé, a zárt combú telt anyáé, osztályrésze a puszta remény arca keletrôl várja a visszaérkezôt, fájdalom-fátyolú ragyogás, alkonyban lágyan elpiruló. O, te merészkarú úszó, ahogy az ismeretlen fokozza vágyaid! Szakadék árnyán fénybe ragyogva a göndör hajú ifjú még bátorít, s egy asszony a képzelt amfiteátrum hátsó soraiból küldve bíztatón int feléd, mint gladiátoroknak kacér szajhák. De téged kék hullámok arany selyme lassan átvezet vacogó sötétbe. Visz, visz a kaland fuvalma, visz esteli árnyba borult Keleti Oltárfô színe elé... 14
15
Phoibos! Te itt, háttal a bukni eresztett Napnak, itt is átragyogod a lét kormahodó hunytát, most is fölveted arcod, Kelet örök fényére visszasugárzón nem hûl le rólad a fény, te Pásztor! Királyi palástod alá vont asszonyod féltve tekint föl a Magasságos árnyaira, de Néked népedet óvja palástod, hogy mögéje sorolva a béke vigyázza, az éj kígyómarásaitól is rejtve. Délos krisztustestû királya, te! Lám, hogy eléd borul íme a bojtár, messzi keletrôl, kezét kulcsolva-emelve imádkozik érted. Még bojtár-kutya puli is sziklaként üli tenger moraját, hogy hallja hajnali köszönésed: Serkenj fel, o Nap, mindnyájunk gyönyörére! De lesi még este is, lesi elnyugvó sóhajodat. S a keskeny szoros, mit bátortalanul megkerülsz, merészkarú, szabadabb tengermezôkre vágyva, hogy teljesedjék a félsziget össznépi látomása, nyílik a vének karára lapulnak Apollón palástjába; még sodor tovább az út, egyre erôsebb hullámokba ásva, de szamárháton, mintha a partra csak érted jönne le, a Gyermek ül, ôrizetlenül, s mosolya mintha csordultig reád ömlene. Félbevágott kupolában a Dél Portája feszeng, fentrôl, s oldalról is tekintve: feltört tojáshéj. Örök délre áhít, istennôje Aphrodité? Eurydiké? Félgömbhéj magasában mióta, s kire vár még? Mélyre bukva, de örök erôben Orpheus-árnyék tekint be öbölszegélyt s tenger-körívet, szeme, a szomorú-sanda tekint le reád, merész-karú: Hogy ide jutottál, mire a büszkeséged? De a Napkorong! O, az atyai pillantás hûsége visszatér, a félsziget sziklái közül bujdokolva, ismét arany karokkal ránt magához örve, kavarjon mindent fel, mit rád atyáid hagytak örökbe! 16
O, arany-tajték! O, ember mily keveset adtál, hogy ily hatalmasat kaptál! Hányszor és mily mélyrôl jövôn maradtunk mind adósod, Mi Atyánk, kik voltunk s vagyunk véled egy mert kimondatott, de máig nem hallgattatott meg: Egy vagyok Vele! Arany, ezüst és kék alkonnyal áldott földi verejték és tenger-hullámú lélek, mik összekötnek szigetet, múltat s jövôt; sodrás, mi az égô naphoz minket, tékozlókat, visszavezet köszönjük az apai kezet. Bár vissza se kéne fordulni soha! Bár vinne a sodrás, Örök Dél, kikötôdbe, a túlnani partra de nem! Szólít mélyrôl a szó: Ugyanazt! Minden karcsapást! Ugyanúgy, ha nem kimondhatatlan nehezebben! Visszatekintve még fürödj meg apád egy mosolyában, de várnak kardcsapásként nyilalló karcsapások. Érted-e már Orpheus fanyar, de cinkos szomorúságát? S a szamaras Gyermek mégis-mégis biztatását? Mert nem nyílt tengerek tág ölelése jövôd, partszakaszok bolyhán vissza nehéz az utad, algacsomókba fogózz, métereket araszolj, lám, csak cél lebeg ott: Vissza te is fiaidhoz! Poseidon, te örök mélység, könnyû lebegésû fiadat megcsapta nem egyszer fagyos leheleted, de látod, adózott, kegyelmes, várakozó halál, tenéked, tenger pusztulás életszívû komondora, mikor felé nyújtottad mancsaid, nyirkos bundádhoz bújt, téged feledhetetlenül bezézett. O, te merészkaru úszó, mégse feledd el a fény isteni testvérpárját, s közbül Apollón védô karját ott, hol senki se állta a puszta szelet, csak ô, a király, s mellette az imádó bojtár egyre sötétebb valósága. Mert hiszen ott, épp az öböl sodrában visszafelé lanyhulni kezdett újra a vesszô-futamú sodrás, hogy csapást csapással váltva merészen az északi öblöt elérd lebegj nyugodtan taraján apály-nyugalmú csöndes éjben, visszafogadó anyaméhben. 17
Utóhang O, dráma, életünk drámája, kilépünk kavicsos partra! Sarunkat ôrzi nékünk visszavárás örök nyugalma. Santorini, 2003 nyár Istenek kalderája, Hargita Hintázik fenn a napsugár, felhôtündér szoknyája száll. Hol a magasságnak tere nô, zöld palástban vár sok fenyô. Állok a Hargita peremén, testvérhegyekrôl zeng a szél. Bent sûrû mélyben bújik a vad, távol havasok oromlanak. Magyarok szíve dobog itt még, nem vesz erôt rajtunk a nemlét! Patakok csöndes partjainál tisztások enyhe szellôje száll. Ösvények futó szalagjai 18
piros virággal bomlanak ki. A lélek és a hegy varázsa olykor összeér, gyógyul a szívünk, gyógyul, gyógyul szegény. Te gyönyörû, te forró lüktetô, te sziklákon túli magas tetô, te bujkáló vadakkal ékes keselyûetetô, 19
Prométeusz láncait kötô és oldozó életerô, tudom, pihenni vágysz, istenek kalderája, te, sorsunk fölénkterített szalvéta-menyezete, örök hûség és örök zene, lelkünk jobbik térfele, erdeid zsolozsmája egekbe ér, Istent, embert és népet egyre dicsér. Napfelkelték pára-gyûrûs poharát néked nyújtom, jövendô élet: kész a mixer, egymást erjesztô népek keserû íze bomlik édes keverékké, bódulatától részeg egem hódolatát énekelem. 2003 nyár, Hargita, Márton-tanya 2004 tél, Eger, Lisztóczky-ház 20
Hargitai hangulat O, Caldera, völgyeid mélyén tisztások csöndje vár elvadult kedves, utak szalagjai tested nem cifrázzák. Sziklák martján Ahol velünk szemben már csak Isten ül, ott az ember fejet hajt és istenül. 21
Történelmi ôsz Székelyföldön Az ember, mint a földi párák összegyûlt hada, felhôvé burkolva száll, már nem önmga. Vonzza ôt az idôtlen múlt szellem serege, de terheit nincsen sehol hely - letennie. Kifakad olykor, villámlik, körlángja pusztít, táncba hívja egy-egy vidék szellem-seregeit. Máskor csöndes bánatában könnycseppje pereg, s lelkek rezonanciája véle együtt lebeg. Ó, a nap sütése ritka ezen a tájon, Székelyföldi ôsz, havad fensége ránk találjon. Sûrû függönyt von körénk a történelmi ég, de földi párák lelke vonz: Isten-buborék! Orbán Balázs, Tompa László s a ma élôk lelki üdvéért 22
23
Fohász fohásztalan népért (Évnyitó ének) Keccsel a mente fölött, jaj hogy sátrat vert az asszonyi hajzuhatag, már lobogó kopiák ûzték csöndteli órák hajnalodó utasát, kürt és trombita harsant, sohase várta a part kikötôi nyugalma. L. Kecskés András barátomnak ajánlom Balassi-évfordulók esztendejében Bár noha békére szív s pihenôre a lélek sohse éhezett jobban, ûzi ôt mégis parancs, ôt, a kitagadottat, szemét se hunyja hosszan, háza, családja nincs már, szerelmét zárja zord vár, szítják ôt csak dalai, s ama furcsa valami, honszerelem ôs-szele bordái közt viharzott, leverni nem tudta benn soh sem a férfi-vágyat: borulni anyaföldre s egy csóktól Anteuszként lóra ülni s a pusztán társakra lelve szállni! Mégis nemzetünk röpte, sólyma az idôk egén ô volt, Balassi Bálint, ha kellett bûnösként gyónt, máskor a nyakas fôúr éneke szárnyalt fennen, térdet is hajtott nôknek, hogyha rájuk talála soh se ránk törô hadnak. Példa is voltál, örök várvédô, gyászszalagos, ha nem szólhattunk nyílt szót, bújtunk mi is dobogó szívedhez mente alatt, röptess a múltba vissza, tudtuk, így vészeljük át az eljövendô nagy kárt, lovon - lázálmainkban. 24
Nincs, ki ne értse már, ha szabadságunkról szólnál, ôszi darvak közt elsô, krúgatsz gyülekezôre, most is hívogatsz minket, hová s mire szólítasz, nem mehetünk mi délnek, tudod te jól ezt régen, legfeljebb Lélek-égnek: áldjon minket az Isten, süssön reánk a napja, imázzon Fia érte, nem lehetünk utolsók, ha te vagy, drága gyarló, vezérünk, örök ráró, Isten kezére szállunk, hazánk mellén is nyugszunk, jövônkért szól fohászunk. (Ehangzott a Balassi Év nyitóhangversenyén, a Magyar Zeneakadémia dísztermében 2004 január 9-én.) Né! ma. Egy neo-neo... feltámasztási kísérletre És BALASKÓ JENÔ nincsen az elôadók között?????????????! Pedig nem hulla még s nem hull/ma MÉG! Akitôl mindenki lop, lop és lop ötletet, ritmust, képet, szófacsarást: de egyet NEM tanul el: Uraim! RITMUSRA UNATKOZNI NEM SZABAD! No, szép kis összekutyulás és egymásra halmozás lehet eme kisded utójáték egy halott mozgalom fölött... (pedig hajdan még Balassa Péter is tisztelettel emelt érte szót, könyvét Szörényi László, Göncz Árpád, Csaplár Vilmos és mások árulták az Astoria aluljáróban...) Ó, hanyag és ártatlan (??????) emlékezetkiesés! A MA címû lapot Kasi még nagy betûkkel írta a fejlécre, ti már annyira kicsik volnátok, hogy csak kicsivel idéznétek meg Ôt is??? a KHÁNONT!! Ó khánaániták!!! Né! ma. Üdvözlettel Turcsány Péter és elröpült talpa alatt egy nemzedék... 25
Arad, 2003 nyár Mindenütt az elveszettség szépsége, mindenütt az elveszettség, mindenütt a szépség kecsessége, pompák lassú múlása, fájdalmak gyásza, elmúló életek gazdagsága. Minden házfal mögött egy rejtôzô város a legyôzött idôvel határos. Induljunk hát, mert mit ér a séta, ha nem ragyog velünk a múlt mámoros hagyatéka. 26
Az anyaföld transzcendenciája Transzcendens ütemek lépnek a földön távolból érkezve, mégis az anyaföldön Gy. I. ausztáliai verseskönyvére Elhalasztott mámorok parazsán Szerelem-csírák karéja veszi körül az emberi élet vetemény-fókuszait; a rávillanó kedvesség pírba borítja még a legridegebb páncélba öltözött szíveket is; jaj, kicsoda hajkurássza el az éjszaka örve alatt a lélek alá lopakvó emlék-mosolyokat, vissza-visszaváró körömszorítást, könnypárákba borult napfelkeltéit a szerelem elsô pillantásainak? Még csak nem is a vágy satuja szorítja össze a lelket, hanem a pillanat váratlan fénycseppje szakítja föl hétköznapjaid komor pányváit elhalasztott mámorok izzó parazsán jár-kel a sorsunk. 27
Ithaka elsô éjszakáján Isteni sarj maradéka nyitottam a partra szemem: üllô-fényes a dombhát alkonyi csöndre feszül, esti darázsraj a nép, hazaszáll, kikötôkbe szorul, indul az ösvény, megnyíló repedése a völgynek fölvezet arra, ahol csak a hold meg a cédrus az út, pillanat-íve a földnek kéken az égre vetül! Árny-lugasában az ember bújik társaival, mulatozik s dala veri el baglyok tûznézô huhogását. Isteni sarj maradéka nyitottam a csöndre fülem, vártak a csúcsok után az öbölbe bukó ligetek; és ó, a márvány, idô-szobrászta csoda hát mikor a tengeren taraj se rebben és hal se a vándornak, kit úti célja hoz, enyhelyet át. Fölötte valahol, sétatéren erôs emlék, a múlt erôszakából bûneit nem vonszolva már egy ôslakos félisten, kémlelô szem tekinti: ideért, ideért a távoli testvér, s osztozik terhén. Odüsszéusz szigetén Ó, Omér, mivel is lennék hû én szavaidhoz, fúrtagyu és leleményes Odysszéusz földjére ha léptem? Lám, csak a hála hevével szólhatok én Hekatéról, s Posszeidon, a szakállas, mint fogadott a kegyébe! Jöttem Szkítia szikjeirôl, s dajkál e csodás táj, körte elébb, majd szôlô, lágy lugasokban a szép kedv, mind, mit a gyermek Odysszéusznak az apja adott már, itt van hát körülöttem ez esteli dús fogadáson! Senki se hinné el de az ifjak halk dala várt itt, éjjeli szóval lágy muzsikákba sikoltó völgy! Csábításnak nincs helye már, csak dal s zene árad, versemet írom, s béke köszönti a cédrusok álmát. Fenséges a táj, fenséges az ember és az Isten, mintha a király épp most lépett volna hajóra, kecskehodályban az álmok fái vigyáznak a népre, mintha a kút kávája is elhagyó urára várna. 28
Dajkál és kedves a tenger, fényben úsznak a partok, hajóm úszik lágy vizeken, tenger, ég és föld ti vagytok! Sztavrosz, Ithaka szigete, 2004 augusztus 17. Nauszikaá Ô fogadott szigetén pajtásaival lugas árnyban, s lelkem a tenger volt, körbe ölelte szivét. Ébredés, Nauszikaával Az éjszaka megelevenedô fehér virága te vagy, kinek soha nem látott táncára ébredek, ó, halk zenék lendülete, ó, görög forma virágzása, tiszta edény felém nyúló karja átfonod elmúlásom. Odysseus búcsúja Odysseus búcsúra vonja vitorláját, a szellem új hydra-fejei várják, nehéz partok, gondok kopár szigetei között hányódik még az ôszülô hajó. De madárhangok s lélekszárnyak, elkísérik a legszebb vágyak, átkísérik, át az elmúlás sziklái közt nyugodni ôt enyhe öbölbe. Szigetére Nauszikaá már visszatért, búcsúkendôje minden esti égbolt, s csengô hangját kibontja minden hajnal, légyen elsô, légyen utolsó 29
Bükkszentléleki följegyzések (staccató) Künn ülök, Bükkfák körbefogta sziklaormon, lentrôl erdô óvja, föntrôl sas szemléli, s karnyújtásnyira aranygallérban kél a nap. Hol zsenge tölgy ver hegytetôn tanyát, sejtelmes hercegnôink: a csipkebogyók ringanak ó, a hajadon természet lágy fülbevalói a nyúlánk nyak hajlatához bújva; s facsoportok vállra vetett barnás kendôje alá lángot lop pár pillanatra óvatlan csókkal a hajnal. Hersegett fönn a kerengô héja, trillákat csilingeltek a lombközök, de hirtelen árnyék ült hegyre, fákra, a daloló trubadúrra, s kolostor csendben mögénk lopódzott az esô. 30
31
Négy sor Hallgatásba fojtom minden csodálatom, ki felnyitja hallgatásom, arra csodálkozom. 32
Transzcendens ütemek lépnek a földön Teremtmények csillagvilága Az élet megszámlálhatatlan szeretetéhes fénypont ragyogása. Isten kísérletezése A szeretet Isten kísérletezése az örökkévaló sokszorozására angyali vegytan. 33
1956 örök októbere Gérecz Attila októbere, a fiatalság októbere, a gyermekek októbere, a fegyveres felkelôké, a tankcsövek árnyékában tárgyalóké, a lépre csaltaké és a becsapottaké. 56-ban a világ még csak csodált bennünket, talán, ma már a szívéig, az értelméig is eljutott, hogy mit jelent föllázadni az önkény, a hazátlanság és a diktatúra ellen; 2004-ben a világnak már kötelessége tudni, hogy a glóbusz égô sebeként, mint a lázrózsa, küzdenek nemzetek ma is a demokrácia és a függetlenség álmáért; palesztinok, irakiak, kurdok, csecsenek, erdélyi, kárpátaljai, felvidéki és délvidéki magyarok mi, 1956 budapesti tapasztalataival, tudjuk: a múlthoz méltó jövôért nem adjátok fel sem a szellemi, sem a kézi fegyverek harcát! Megadásról, önfeladásról nem lehet szó. De még a kifárasztásról sem! Megtanultuk: csak elvérzés lehetséges. Csak a megszállás terrorhulláma és a konszolidációk árulás-ragálya, hazugság-áfiuma. Sajnos, ma is, a magyarság számára és a világ szabadságra vágyó nemzetei számára is: 1956 és 2004 egyet jelent! A 19. század 1848-as magyar példáját, a 20. század 1956-os magyar példáját szívével és karjaival értette meg a világ 2004-re NINCS ÖNFELADÁS! 34
Az önmegôrzés, az önépítés az egyetlen út: magyarnak, horvátnak, szlávnak, románnak, kurdnak, arabnak, csecsennek, tibetinek, kereszténynek, mohamedánnak, zsidónak és buddhistának. Európának, Ázsiának, de Amerikának is. 56 magyar szabadsága példa és mértékegység a 21. Század emberisége elôtt. Ha Ady Endre azt írhatta Petôfi nem alkuszik. Mi, mai emberek és költôk azt írhatjuk fel zászlainkra: Gérecz Attila nem teszi le a fegyvert a tankok elôtt. Mansfeld Péter nem hátrál meg a bitófától. Tóth Ilona örök mosolya talpra állítja a sebesülteket. És Nagy Imre szemüvegét újra és újra felvesszük, hogy lássuk meg az élet szándékát kedves nemzetünk jövôjében, gyermekeink jövôjében, az ifjúság jövôjében. 1956 ezt követeli tôlünk: a szabadság, a hûség és a meg nem alkuvás példái legyünk mi magunk! 35
Jöhet a vers, jöhet a tánc, jöhet egymásba akaszkodó csatárlánc; de jöhet az aljas aknavetô is ellenünk, de jöhet a sajtóból a hazugságok szennyáradata is ellenünk, de jöhet a rakétáktól befelhôzôdött égbolt is miránk, ha igazságunkat nem adjuk fel, ha céljainkat, anyanyelvünket, eszményeinket nem adjuk fel, ha példaképeink az 56-os srácok éppúgy, mint 56 magyar munkástanácsai és diplomatái, akiknek kezébôl csak kiütni tudták a puskát, a péklapátot, a telefont, a szabadság fegyvereit és szerszámait; de akiknek szelleme végre nyílt lánggal tovább lobog olykor könnyeinkkel küszködve bennünk és közöttünk. Pomáz, 2004. október 22. Elhangzott október 22-én Dunakeszin a Gérecz Attila költô szülôházánál elhelyezett emléktábla avatáson és október 23-án a Békés-megyei Újkígyós nemzeti ünnepén. Új Végvári-versek 1 2004. december 5-én nekünk az idô megállt Komor magyar karácsonyunk I. Idô elôtt táncba vitték a magyart, táncolj bolond, vakulj bolond, no rajta! Leszakadt a veséje, nem lesz néki farsangja. 36
Most nyílna fel csak a szemünk, jaj, késôn, himnusztalan, szomorú a nótavég: magyart magyar árulta, magyar magyart tagadta. Jézus gyermek, komor a te jászolkád, béna karunk, béna lábunk hadonász fél testünket guta ütte, ami ép még azt a gyász. Komor magyar karácsonyunk II. Már régen minket Isten orsóján pörgetnek, mint nagyanyáink, mikor szôtték a téli ruhát, te is egy szál, mi is néhány, fájdalmas szôttes a nemzet, ki tudja, hogy melegíti-e, vacogtatja-e jövendônket? Mire szövik ezt a ruhát? Fátyol lesz, hogy eltakarja bûneinket? Szemfedô lesz búcsúztatni véreinket? Komor magyar karácsonyunk nem hoz nekünk ajándékot, árván didereg Jézuska, nincs aki rá ruhát tegyen. 2004. december 9. 1 A címválasztás Reményik Sándor Végvári-versek (1918-1921) címû nagyhatású és felrázó ciklusára utal, amely a szerzô valódi nevének ismerete nélkül is a Trianoni Diktátum elleni tiltakozás szimbólumává vált. 37
A lemondás apoteózisa Amirôl lemondunk, s másnak engedjük, elnyerjük azt és miénk marad, kettôs szál köt a távolihoz: a lélek belénk horgonyzott csomója s a remény jövôbe merített hálója. (2004. Karácsony) Hol van az ember? Látom körülöttem az Alpok hûs hegyeit, s bévül Hölderlin dús izzása hevít. Hol van az ember? Végzete fönn a Zéusz-i ég, s a Léthe-mélybôl éneke száll: buborék! Ôrült tisztaság fénye íveli át a napszakokat, vakít a tél, hogy mennyei ország nyissa szemünket. Kolbnitz, 2004. december 27-28. A dunai hajós Jacques Maritain emlékére Vajúdok már és szinte sírok, magányomban otthon van Isten, feléleszt már és vele vívok: a Minden Ô és én a Nincsen. Áradj, Megváltó, a világra, legyek szélkakas, jöttöd jelzô, ne legyen a Minden: árva, s küldöttje csak: makacs kereplô. Kolbnitz, 2004 december 30. 38
Téli tízsorosok I. Az élet tanulható, minden, mint az ÁBC, a gyermekek, a hó, a hûség, a szerelem, pályán fölbukkanónak a ködbôl kibukó nap, a játék és a hit, mit a sors elénk terít, s nélkülünk nem végzi be sem Isten, sem senkise. II. Mit is tanulhatunk még? Isten szemével látni a vonuló nap ívét, a csúcsokat, völgyeket érintve, melegítve, s alant ragyogni arcok fölhevült csillagait, miket újjá Ô alakít, s nélkülünk ki lesné meg titkait földnek, égnek! Hetesek Ó, hol a szellem már a honos, kicsoda lopja az égi tüzet? Hozza le, rejti tenyérrel a fényt, jaj, szétosztani tudja-e ô? Légy te a fáklya, az általadott, légy te a csók, a megtagadott, égiek útjáról sose térj ördögi sors csapdája felé! Kolbnitz, 2004. december 31. 39 Hölderlin-Prométeusz emlékére
Dési pársorosok Folyótorkolat völgyébe hull a táj, az elsô lovas itt szólott: Népem, megállj! s azóta hányszor dombok ernyôje véd, de végzeted bent s kint egyre rág s tép! Magyarom, kit népek hordája ma is fal, miért itt az emlék, a templom, a várfal, ha minden holnapoddal emberöltô vész, s Megállj! -t mutatni nincs köztönk merész? Folyótorkolat völgyére riad a nap, csobog a télutó, víz jeget harap, tudsz-e még emelni lelket és falat, hogy vigadni merjünk e bércek alatt? Kárpátok népe, kívánsz-e jobb hazát, hogy ne lehessen senki a mostohád, de a Borgó, a Szamos, a Beszterce csillantva jövôjét egymást örvendje? Lám ez a pad is, hol versemet zárom, délre felszikkadt sok száz napsugártól: magyarom, kit népek falkája ma is fal, vezessed nyájad gyeplôt szorító karral. Dés, 2005. február 16. 40
Füzesi hálaének Dombok közötti lankás völgy, óvó óriások tenyere védi, álmok és lápok mámora tölt, ragyog minden, ami ó, ami égi. Ó, téli nap, kegyelmet ígérô, csendül a szájon igénk, vágyunk és jövônk, az istenfélô, szerelmet fúj köribénk. Isten-szerelem, falusi templom, csizmák a jégen, át a hídon, Teremtônk, nézz le reánk: látod, a lelkünk érted kiált! (Sükösd Sándornak, családjának s gyülekezetének Ördöngösfûzesen) A zord idôk földjén Színmagyar Füzes patakként csordul, fekete csizmás tündérek jönnek, barna a kucsma férfiak szívén, havat föléjük zord idôk szônek. Köréjük fagynak a dombok bezáruló vaspántjai, vagy engedik-e álmaikat Isten szárnyán szállani? A hó, a jég, a zord idô tavaszra fordul, fölenged; de sorsuk bánatcseppje szívük falára rádermed. Füzes Istenarc-mású népe harangszóra érkezik, virágzásba borítsd, Isten, tavaszéhes gyöngyeit. Ördöngösfüzes, 2005. Böjtfô napján 41
Mezôségi éjszaka Behavaz minket, mint mesejáró mackót a tél, behavaz minket életfelejtô szépség, ledér, elrejti sorsunk kacagó titok, komor remény, mégis, mégis a a Minden nászáért él, aki él. A Feltámadás disztichonja Már száll újra a szó, könnyûvé téve a sorsot, hangja tör át az idôn, szívemet oltva belé, szélsebesen derülünk ki borúlatos éjek alól is, mert akadálya nincs, hogyha a lélek evez. Ars vivendi Verseimmel a lélekszabadság hômérsékletét szeretném a teremtés izzó erejének közelébe vinni! Nem a hangerô, de a lelki tisztaság gyôz le távolságokat a földi téreken és az égi akusztikában egyaránt. 42
DDD Zene a világ, csak legyen szívünk meghallani. DDD Zene (és összhang) a világ, csak legyen szívünk (és szemünk) meghallani (és fölfedezni)! DDD Istenem, hogy te vezetsz minket életünk adománya, ha nem nézel ránk, akkor is követjük lábad nyomát. 43
Koronaékszerek Britániából Édua lányomnak, Zoárd unokámnak közös útjaink emlékére Kérdés Swanseaben Dylan Thomasról szólva Hogy is próbáljuk értelmünk hálójával felfogni a halált, a nagy nincset, ha minden arról szól, hogy emlékeink ficánkoló halai túléljék életünket? Ó, akik az életet választják, elhullanak az elsô kanyarban, de akik az örökkévalóságot, feltámadnak egy végsô napban. Az Úton Mi megkísértjük napra nap Istent, Isten pedig elkísér útjainkra napra nap. Mint tengerhabok sziklaparton Ó, mennyi részre porladunk mi minden mohó napunkban, de aki szolgálja az öröklétet, összeáll egy végsô napban. Twickenham-i hattyúk Vakító tavasz, napsütés, templom, Temzepart. Hattyúk a lágy hullámokon, csónaksziget, harsány zölden szédít a liget. 44
Temzeparti éjfél Visszahajtja csôrét s elalszik éjjel egy magányos madár a parton. Mi is alszunk már, csoportba verôdô emberiség: visszahajtott álmainkkal önmagunkba. Twickenham Wales a déli partok felôl Költôk nyoma, hattyúváros, tengeröblök, óceáni szél. Esôs hírû walesi dombvidék napkoronát helyez a fejünkre. A hosszú híd fénypálcikái hosszan ragyogják át a fényes estét. Chepstow Síremlék a szigetrôl Napba öltözött arcú asszony Urának tartja kézben a csokrot, s a dombok mögött az óceán hullámgyöngyei mormolják a végtelennek rózsafüzéreinket. Rhoselli, Gower félsziget 45
Wales Szivárványhídon léptettünk át a tartományba, hol Arthur király kivágott szívét ôrizte meg a domb. Oxfordi séta Szivarfüst, biliárd, beatzene, fûzfák a Themze mellett, Tolkien kocsmája, Oxford hideg rendjében meghitt diákzajok. Itt állok, búcsúzom, de zöldek már a fák, virágosak a bokrok, s az esôszemekkel keringôt jár a kibukó napfény. 2005. április 2-9. 46
Itáliából Európáért Olyan mintha a jövôben lépdelnénk, pedig mennyit kell még szenvednünk érte, hogy tegyük azt, amit ôk már tesznek. (József Attila és Salvatore Quazimodo közös emlékére) Európa! Minden határban gondos emberek ne bántsátok azt, amit megépítenek. minden határ alatt titkos szú a história, minden, mit emeltünk, omlással fenyeget! Padok és hársak enyhe s a kertek gondja közös, a találkozások mosolya többszörös, madarak hangja, ég kékje tiéd Itália, enyészik a múlt, s a jövô fölénk köröz. Európa! Hegyeid élén ritmusodban lépek szivárványálmok fognak itt össze népet a néppel, add meg, jövendôdet lássam én, Víziók Fia: kutak, források, fenyvesek vidító menhelyével, mint gyanták a szent fákat, gyógyítsuk sebeinket tavasz van, kapjunk magunkra ünnepi inget! Tolé, 2005. Április 13. 47
Tavasz, én énekellek Európa kaleidoszkópom, s a világ új zeném, összhangtanát elrejtem mélyen, már annyira enyém. Kanyargó walesi dombok, folyója én vagyok, s Kárpáton túli fenyvesekkel a szél velem vacog. Árkádok, dokkok, temetôk, sziklákra hányt habok, holtak fölé egy sírkô szô glóriás holnapot. Makacs hegyek ha konokon felhôknek intenek, túl a megôrzött romokon zöldellnek fenyvesek. (Nincs befejezve) A vénülés elmarad Öregedés döccenô hája derékon, hason, mért adjam meg magam elsô rohamodnak, a hajdan arany haj már ezüst veretre vált, ôszi nádasok közt surran a róka ész, a szem kékjén mégis mély fények lobognak, új lázak, új angyalok foglalják vissza elrablott éveink hamuhodó szédületét! Kerengô sasok szárnya fölötted ível; könnyed, szépítô, királyi mozdulattal láthatárodra szivárvány égbolt borul, ha kapu, hát lépj be, rajta, fogadd el! 48