A 13 éves Maria Merryweather szülei halála után nagybátyjához költözik Holdföldére. Egyetlen öröksége egy legenda a Holdhercegnőről, egy kis fehér

Átírás

1 A 13 éves Maria Merryweather szülei halála után nagybátyjához költözik Holdföldére. Egyetlen öröksége egy legenda a Holdhercegnőről, egy kis fehér lóról és két család ellenségeskedéséről. Amikor az árva Maria Holdföldére érkezik, úgy érzi, végre hazaért. Új gyámja kedves és jó kedélyű, és mintha mindenki régóta a barátja lenne. De a szépség és a kényelem mögött tragédia rejtőzik. A lány elhatározza: kideríti, mi árnyékolja be Holdfölde múltját, és visszahozza a békét Holdföldére. Csodálatos állatok, cégi-új ismerősök segítik Mariát, és a történet végén azt is megtudjuk, mi lett az első Holdhercegnővel. A Holdhercegnő egy gyönyörűen megírt tündérmese, amit újra és újra és újra és újra el akarsz majd olvasni. Ez a könyv ajtó egy szebb és tisztább világra. * * *

2 A történetből Csupó Gábor készített filmet. Elizabeth Goudge HOLDHERCEGNŐ Walter Hodgesnak ajánlva, köszönettel.. A mű eredeti címe: Elizabeth Goudge: The Little White Horse Első kiadás University of London Press Ltd. Fordította: Tóth Tamás Boldizsár Copyright 1946 Gerald Kealey Copyright 2009 A PEOPLE TEAM Milennium Kft. Pongrác Kiadója A szerző fenntartja magának a jogot, hogy a mű szerzőjeként elismerjék. A Pongrác Kiadó a PEOPLE TEAM Millennium Kft. imprintje ISBN: Minden jog fenntartva. A jogtulajdonosok írásos engedélye nélkül tilos a kiadvány bármely részét vagy egészét másolni sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, közzétenni vagy továbbítani bármilyen formában. Borító copyright Velvet Octopus c/o SC Films International Film copyright Eu röfi lm Studio/Davis Films Productions/LWH Films Ltd./UK Film Council 2008 Filmképek copyright LWH Films Ltd. A kötetet tervezte és tördelte: Nóvák Zoltán A magyar szöveget javításokkal ellátta: Cséplő Noémi, Gémes Szilvia, Machó Zsófia, Mácsik Péter, Palotás Attila Pongrác köszönetet mond a Hungaricom Kft. nek, Kálomista Zsuzsának és Dudás Viktornak Magyarországon kiadja a PEOPLE TEAM Millennium Kft. Pongrác Kiadója (2009) peopleteam.hu, pongrac.hu, ptm.hu Felelős kiadó: Palotás Zsuzsanna Felelős szerkesztő: Palotás Attila Nyomda: Pethő Nyomdaipari Szolgáltató Kft. Elizabeth Goudge HOLDHERCEGNŐ 2

3 A KIS FEHÉR LÓ A fehér hold alatt láttam meg őt, A kis fehér lovat egy éjjelen. Büszkén állt ott, de oly büszkeséggel, Mit nem ismer más, csak ki bűntelen; Kiben nem hordja eltemetett emlék Jó s rossz tudását, sötét napok terhét. Téged, kis ló, nem fojt a múlt, a bánat, S ezüst fák közt nincs zord jövő, mi bánthat, Csak szelíd, selymes fénybe vont jelen. Teste, mint a virág, fényből gyúratott Fény iramára, de most várt meredten; A tökéletesség pengeélén állt, Mint dombon ezüst fű, mely meg se rezzen A kasza előtt; mint napon a hó, És mint az ember, ha szól hozzá az Úr, S a csendes szóra a világ megáll De e tökély, mint sóhaj, tovaszáll, S a penge lassan megfordul a mellben. Emelt pata, lebbenni kész sörény, Már szállna el, de még a jelre vár. Egy pillantás, egy hangtalan fohász, Hogy óvja emlék, mit a szem nem lát már, Majd elfordult a test a fák alatt, Oly lágyan, mint a vízen sikló fény. Kis fehér ló, maradj, ó, ne menj el! Tovatűnt már, és nem több, csak remény Hogy egy fehér ló volt a tünemény, Nem csak egy éji kósza holdsugár. 3

4 Első fejezet 1. A kocsi ismét megrándult. Maria Merryweather, Miss Heliotrope és Wiggins újfent egymás karjába estek, levegőért kapkodtak, majd pihegve összeszedték magukat, és megint ki-ki arra irányította figyelmét, amiből ezekben az embert próbáló percekben bátorságot és erőt próbált meríteni. Maria a cipőjét bámulta. Miss Heliotrope megigazította a szemüvegét, felemelte az ülésről a francia esszéket tartalmazó kopott barna kötetet, bekapott egy mentacukrot, majd a gyér fényben újra silabizálni kezdte a remegő sárga könyvlapok fekete bolhabetűit. Wiggins ezalatt nyelvével a rég megemésztett vacsora ízemlékeit kereste a bajuszszálai között. Durva felosztással élve társadalmunk három csoportra oszlik: azokra, akiknek az irodalom, azokra, akiknek önmaguk ékesítése, és azokra, akiknek a táplálkozás nyújt vigaszt. Miss Heliotrope, Maria és Wiggins e kategóriák tipikus képviselői voltak. Először Mariát kell jellemeznünk, mert ő történetünk főhőse. Ekkor, az Úr 1842-ik évében tizenhárom éves volt, és kevéssé szép leányzónak minősült ezüstszürke, zavarba ejtően átható pillantású szemével, egyenes szálú vörös hajával és a csüggesztően sok szeplővel, melyek sápadt, sovány arcát pöttyözték. Szálegyenes tartása ugyanakkor méltóságot kölcsönzött tündérgyermeket idézően filigrán alakjának, és egészen pöttöm lábfeje volt. Ez utóbbi testi jelleg határtalan büszkeséggel töltötte el. Tudta, hogy az ő esetében a láb a szépség fő hordozója, ezért a cipők iránt, ha lehet, még élénkebben érdeklődött, mint a kesztyűk, köpenyek és kalapok iránt. A lábbeli, amit ezen a napon viselt, egy csüggedt szívbe volt hívatott derűt önteni: a legpuhább szürke bőrből varrták, szárán körben kristálygyöngyök ékeskedtek, bélése hófehér gyapjú volt. A kristálygyöngyök ugyan most nem látszottak, mert eltakarta őket Maria bokáig érő szürke szoknyája és hasonló színű meleg gyapjúkabátja, ami szintén hófehér gyapjúval volt bélelve de Mariát már a puszta tudat, hogy ott vannak a cipőn, olyan erkölcsi erővel töltötte el, aminek a jelentőségét aligha lehet túlbecsülni. Lelki támaszt nyújtottak neki a gyöngyök, ahogy, csekélyebb mértékben bár, de lelki erőt merített abból is, ha a kabát alatt karcsú dereka köré tekeredő mályvaszínű szalagra, a szürke bársonykalapja rejtekéből alig kilátszó kis csokor ibolyára vagy épp a szürke selyemkesztyűre gondolt, ami nagy fehér muffba bújtatott kacsóit fedte. Maria ugyanis vérbeli arisztokrata volt: a rejtett dolgok tökéletessége még fontosabb volt számára, mint a látható dolgoké. Nem mintha a külcsínnel nem törődött volna. Nagyon is törődött. Hivalkodó kis teremtés volt, még most is, mikor a gyászolók szürkéit és liláit viselte. Maria ugyanis árva volt. Édesanyja még csecsemőkorában halt meg, az apja pedig két hónapja. Utóbbi után annyi adósság maradt, hogy el kellett adniuk minden hagyatékát, még a szépséges londoni házat is, ahol Maria egész addigi életét töltötte a házat a világítóablakos bejárati ajtóval és a London Square csendes parkjára néző magas ablakokkal. Mire az ügyvédek a maguk módján mindent elrendeztek, Mariának épp csak annyi pénze maradt, hogy ő, Miss Heliotrope és Wiggins kocsin elutazhattak Délnyugat-Angliába, ahol egyikük se járt még soha, és ahol Maria másodunokabátyja, egyben legközelebbi élő rokona, a sose látott Sir Benjámin Merryweather várta őket kastélyában, az Ezüstharmat nevű falu melletti Holdszálláson. Mariát mindazonáltal nem árvasága csüggesztette el annyira, hogy a cipőjén való elmélkedésben kelljen vigaszt keresnie. Édesanyjára nem emlékezett; katona apja pedig, aki nemigen kedvelte a gyerekeket, és aki évei nagy részét külhonban töltötte a regimentjével, nemigen tarthatott számot a szeretetére. Úgy semmiképp, mint Miss Heliotrope, akit annak idején a néhány hónapos Maria 4

5 mellé vettek fel, hogy előbb dajkája, később nevelőnője legyen, s aki csak úgy elárasztotta a kislányt imádatával. Nem, Maria elkeseredésének oka a viszontagságos utazás volt, valamint a vidéki élet azon kellemetlenségei, melyeket ez az utazás előre sejtetett. Maria semmit sem tudott a városon kívüli világról. Tősgyökeres londoni úrikisasszony volt, szerette a fényűző életet, s része is volt benne a London Square-re néző szépséges házban jóllehet, mint apja halálakor kiderült, a luxust nem is engedhették volna meg maguknak. Mi vár most rá? A Holdszállásról küldött kocsiból ítélve a kastély nem lehetett valami komfortos hely. A rémséges jármű, ami Exeterben vette fel őket, kényelmetlenebb volt még a postakocsinál is, amivel Londontól odáig utaztak. A molyrágta üléspárnák kőkemények voltak, s a padlóról csirketollak és szalmaszálak röppentek fel a rosszul csukódó ajtók résein besüvítő jeges huzatban. A két tarka ló öreg, megtestesedett és lassú mozgású volt, bár fényes szőrük azt mutatta, hogy szerető és gondos ápolásban van részük ez nem kerülte el Maria figyelmét, már csak azért sem, mert élthalt a lovakért. A kocsis egy töpörödött vénember, aki inkább erdei manónak, semmint emberi lénynek tűnt folt hátán folt nagy-kabátot viselt, aminek az eredeti színét már sejteni se lehetett, s hozzá jókora, elnyűtt, kunkori karimájú hódprémes kalapot. A fejfedő túl nagy volt neki, lecsúszott az orra közepéig, aminek következtében az arcából csak egy fogatlan vigyor és egy szürke borostával borított áll látszott. Ezzel együtt jóravaló embernek tűnt, s csak úgy dőlt belőle a szó, miközben féltő gonddal egy rongyos pokrócba bugyolálta utasai térdét de mivel fogatlan volt, szavaiból nem sokat lehetett érteni. S most a sűrű, februári ködben utasai őt magát is alig látták a kocsi kis elülső ablakán keresztül. A vidékből, amin áthaladtak, még annál is kevesebbet érzékeltek. Annyit tudtak csak, hogy az út csupa gödör és kátyú a kocsi ugyanis szüntelenül jobbra-balra, fel és le dobálta őket, mintha csak labdázna velük. Közeledett az alkonyat, de Maria tudta, hogy itt nyomuk se lesz a londoni utcákat megvilágító divatos új gázlámpáknak, helyettük a vidék borzasztó, sűrű, fekete sötétsége vár rájuk. Ehhez jött még a dermesztő hideg Ügy tűnt, mintha már egy évszázada tartana ez az utazás, de még mindig semmi jele nem volt annak, hogy egyhamar megérkeznének. Miss Heliotrope szorosan az orra elé emelte könyvét, mert eltökélte, hogy még a sötétség beállta előtt végigolvassa az állhatatosságról szóló esszét. Ezt, valamint a soha el nem fogyó szeretetről szóló fejtegetést a következő hónapokban sokszor elő kell majd vennie, afelől nem volt kétsége. Az utóbbi esszét, mint arra jól emlékezett, annak a napnak az estéjén olvasta először, amikor munkába állt a kis anyátlan Maria mellett. Kiderült, hogy gondozottja a bizarr ezüstszínű szemek tulajdonosa, akiből már csecsemőkorában sugárzott, hogy tudatában van kékvérűségének, ennélfogva gondolatai jobbára önmaga körül forognak a legkevésbé rokonszenves nőnemű gyermekpéldány, akivel valaha dolga volt. Mindazonáltal az említett esszé elolvasása után elhatározta, hogy lankadatlan kitartással szeretni fogja Mariát, míg a halál el nem választja tőle. Miss Heliotrope Maria iránti jóindulata tehát kezdetben kissé erőltetett volt. Zord eltökéltséggel és fájdalmasan kevés képzelőerővel varrta és javította Maria ruháit, s bármilyen haszontalan volt is a leányzó, igen takarékosan használta a pálcát, előrébb valónak tartva a gyermek rokonszenvének elnyerését halhatatlan lelkének üdvénél. Ám ahogy teltek az évek, hozzáállása lassanként megváltozott. Ha Mariát valami baj érte, Miss Heliotrope immár buzgó gyengédséget mutatott; ha varrt a gyermeknek, szenvedélyes igyekezetében műalkotássá tökéletesítette a legkisebb ruhadarabot is; és kegyetlen veréssel torolt meg minden apró vétket, mert már nem az érdekelte, hogy Maria szeresse, hanem csak az, hogy nemes, finom hölgyet faragjon a kisleányból. Ez már igazi szeretet volt, és Maria érezte ezt; ha úgy fájt a hátsó fele, hogy ülni sem tudott, akkor sem csökkent Miss Heliotrope-hoz való ragaszkodása. És most, lánykából immár tizenéves ifjú hölggyé érve tudta, hogy ez a legnagyobb érték az életében. Tudni kell ugyanis, hogy Mariának csecsemőkora óta kiváló szeme volt az értékes dolgokhoz. A legkiválóbbra vágyott mindenből, és csalhatatlan ösztönnel ismerte fel a jót, még ha az aranyló tartalmat megtévesztő külső burok rejtette is. Maria volt talán az egyetlen ember, aki rájött, milyen 5

6 angyali teremtés Miss Heliotrope valójában és nem kétséges, hogy éppen ezzel sikerült felpezsdítenie a nevelőnő iránta való érzelmeit. Miss Heliotrope esetében a külső burok igencsak furcsa volt, s hogy Maria oly hamar átlátott rajta, jól mutatja, milyen éles volt ezüstszínű szeme. A legtöbb ember Miss Heliotrope orrával és öltözködési stílusával szembesülve megtorpant, és azután egy lépéssel sem jutott tovább. Miss Heliotrope orra horgas volt, mint a sas csőre, és sötét vörösbarna színben éktelenkedett, azt a gyanút ébresztve az emberek zömében, hogy Miss Heliotrope túl sokat eszik és iszik. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy Miss Heliotrope alig evett és ivott, mert idült emésztési zavarok kínozták. Az orrát tehát a betegség, nem pedig a mértéktelenség csúfította el. Miss Heliotrope sosem panaszkodott, némán hordta keresztjét, s épp ezért keltett téves benyomást mindenkiben Mariát kivéve. Nem mintha neveltjének említést tett volna emésztési zavarairól az édesanyjától azt tanulta, hogy Igazi Úrihölgy soha senkinek nem mond semmit önmagáról. Az éles eszű Maria azonban idővel kikövetkeztette Miss Heliotrope mentacukor-fogyasztási szenvedélyének valódi okát. A kisasszony orra annyira megdöbbentő látványt nyújtott sápadt sovány arca közepén, hogy mellette észrevétlenül maradt szépséges nefelejcskék szeme, csakúgy mint finoman ívelt, vékony, fekete szemöldöke. Gyér, szürke haja feszes dugóhúzó fürtökben keretezte arcát ez a frizura tizennyolc éves korában, amikor először viselte, bizonyára jól állt neki, most, hatvanévesen viszont már annál kevésbé. Miss Heliotrope magas volt, sovány és görbe, de soványsága nem tűnt fel, mert régimódi lila bombazinruháját* abroncs terebélyesítette, felül pedig jól kipárnázta a fekete kendő, amit télennyáron hordott. Házon kívül terjedelmes, elnyűtt fekete köpenyt és lila tollal díszített hatalmas fekete kötőkalapot viselt, valamint mindig volt nála egy nagy fekete ernyő. A kalapot házon belül fekete bársonyszalaggal szegélyezett hófehér főkötőre cserélte. Kezét mindig fekete selyemkesztyű fedte, és volt egy elmaradhatatlan fekete retikülje, amiben levendulával illatosított, makulátlan fehér keszkenőt, a szemüvegét és a mentacukrát tartotta. Nyakában kacsatojás méretű aranyfüggeléket hordott, amiről Maria nem tudta, mit rejt, mert hiába kérdezte erről nevelőnőjét, sosem kapott választ. Miss Heliotrope nem sok mindent tagadott meg imádott Mariájától azon dolgokon kívül, amelyek árthattak a leány halhatatlan lelkének, de az aranyfüggelék tartalmának felfedésétől következetesen elzárkózott Az, jelentette ki, csak őrá tartozik Mariának arra sem lett volna lehetősége, hogy maga fürkéssze ki a titkot, mert Miss Heliotrope nappal sosem vált meg a függőtől, éjszakára pedig a párnája alá tette. De Maria amúgy se nézett volna titkon az ékszerbe; nem olyan lány volt ő, aki ilyet tenne. Maria, amellett hogy tagadhatatlanul hiú és túlságosan kíváncsi volt, olyan nemes tulajdonságok birtokosának mondhatta magát, mint a becsület, a bátorság és az igényesség; Miss Heliotrope pedig csupa szeretet és türelem volt. Wiggins erényeit ezzel szemben nehéz lenne felsorolni Sőt, lehetetlen, tudniillik nem rendelkezett erényekkel Wiggins mohó, öntelt, ingerlékeny, önző és lusta volt. Maria és Miss Heliotrope abban a hitben ringatta magát, hogy Wiggins rajongva szereti őket, mivel mindig a sarkukban volt, udvariasan csóválta a farkát, ha megszólították, és alkalomadtán puszit is adott. A baj csak az volt, hogy Wiggins mindezt nem gyöngéd érzelmektől vezérelve, hanem stratégiai megfontolásból tette. Jól tudta, hogy Mariától és Miss Heliotrope-tól származik minden, ami az életét kellemessé teszi: az ennivaló, ami mindig megbízható minőségben és pontossággal érkezett egy zöld edényben, amihez Wigginst szoros érzelmi szálak fűzték; a zöld bőr nyakörv; a kefe, a fésű, az illatos púder és a szappan. Wiggins a parkban látott alantasabb kutyák beszélgetéseiből kikövetkeztette, hogy más gazdasszonyoknál nem minden esetben élvez abszolút prioritást kedvencük igényeinek kielégítése Az övéinél igen Wiggins ezért zsenge korában úgy döntött, megszeretteti magát Mariával és Miss Heliotrope-pal, s kitart mellettük mindaddig, amíg kielégítő bánásmódban *Eredetileg Felső-Olaszországban készített selyemszövet, melyet régebben gyapotból, teveszőrből és selyemből szőttek, újabban azonban gyapjúból készítenek. 6

7 részesül. Még valamiféle érzést is táplált irányukban, de az nem érdemelte meg a szeretet nevet, inkább a birtokos leereszkedő jóindulata volt. Szánalmas lények így tekintett gazdáira Wiggins, de mégiscsak az övéi. Bár, mint beláthattuk, Wiggins jelleme sok kívánnivalót hagyott maga után, ne higgyük, hogy ő maga haszontalan tagja volt a társadalomnak! A szépség az öröm örök forrása, és Wigginst a szépségnek az a foka jellemezte, mely csak a trombitaként harsogó felülmúlhatatlan szóval írható le. Wiggins a King Charles spánielek nemes fajtáját képviselte. Szőrzete sötét krémszínű volt, fényes és sima mindenütt, kivéve a mellén, ahol hullámok pompás zuhatagában omlott le, mint holmi fodros ingmell. Akkoriban nem volt divat levágni a spánielek farkát, s Wiggins farka olyan volt, akár egy strucctoll. Büszke is volt rá módfelett, magasan hordta, mint egy lobogós lándzsát, s néha, mikor a nap átsütött finom szőrszálain, e farok oly szikrázóan ragyogott, hogy szinte belekáprázott a szem a látványba. Wigginsnek csak hosszú, selymes füle és a szeme fölötti folt nem volt krémszínű ezek a gesztenyebarna lehető legszebb árnyalatában ékeskedtek. Barna volt a szeme is, s tekintetében olyan olvadós gyengédség ült, hogy minden szív behódolt neki. Azt nem sejtették a meghódított szívek tulajdonosai, hogy Wiggins gyengédsége nem rájuk, csakis önnönmagára irányul Wiggins mancsán és lábszára hátsó oldalán finoman rojtos volt a szőr, s ez címerállathoz tette őt hasonlatossá. Hosszú, arisztokratikus orrának szurokfekete, hideg hegye mögött fegyelmezetten meredtek a vékony arany bajuszszálak, s gyönyörű rózsaszín nyelve sosem volt gusztustalanul nedves. Wiggins ugyanis nem tartozott azon szentimentális kutyák közé, akik bajszukat remegni, orrukat átforrósodni és nyelvüket nyáltól csöpögni hagyják. Wiggins tudatában volt annak, hogy a heves érzelmek rombolják a szépséget, ezért sosem adta át magát nekik Kivéve talán, egy kissé, a táplálkozás kapcsán. A jó ételek felkorbácsolták érzelmeit, egyrészt mert roppantul tudta élvezni őket, másrészt mert mélységes hála töltötte el azért, hogy a jó tündérek, akik születésekor tökéletes emésztéssel áldották meg, arról is gondoskodtak, hogy a falánkság ne tegye tönkre kifogástalan, karcsú alakját Milyen pompás is volt a vacsora, amit az exeteri fogadóban kebelezett be! A hús, a zöldség és a héjában sült krumpli, ami eredetileg Miss Heliotrope-nak készült, de amit az nem tudott elfogyasztani Az emlék hatása alatt szépséges rózsaszín nyelve végigsimított aranyló bajuszszálain. Ha vidéken mindig ilyen jó lesz a koszt, higgadt türelemmel tudja majd viselni akár a jeges ködöket és a huzatos hintókat is. Immár koromsötét volt; a fura öreg kocsis leszállt a bakról, utasaira vigyorgott, majd meggyújtotta a kocsi két oldalán lengő, ódivatú lámpásokat, melyek azonban csupán gyér fénnyel szolgáltak, s világuknál nem látszott más az ablakon át, csak nedves páfrányokkal borított, meredek töltésoldalak. Az út egyre keskenyebb lett a páfrányok kétfelől szinte már súrolták a kocsit, egyre hepehupásabb és mind meredekebb dombok tarkították, így vagy csigalassúsággal kaptattak, vagy meg-megcsúszva araszoltak lefelé, mintha rémisztő szakadékba ereszkednének. Miss Heliotrope a sötétben már nem tudott olvasni, és Maria se szemlélhette a cipőjét. Mégsem sopánkodtak, mert igazi úrihölgyek sosem sopánkodnak. Maria összefűzte ujjait muffja mélyén, Miss Heliotrope ugyanígy tett utazóköpenye alatt, és mindketten összeszorított fogakkal tűrtek. 2. A hideg ellenére nyilván mindhárman elbóbiskoltak a kimerültségtől, ugyanis egyszer csak döbbenten konstatálták, hogy a kocsi megállt. Öntudatuk elvesztése és visszanyerése között hosszú utat tehettek meg, mert időközben minden megváltozott. Mindenekelőtt eloszlott a köd, kisütött a hold, s immár tisztán látták egymás arcát. Levertségük is teljesen elmúlt, helyét a kaland szívet dobogtató öröme vette át. Miss Heliotrope és Maria gyermeki izgalommal kinyitották kétoldalt a kocsi ablakait, kihajoltak rajta, s még Wiggins is befurakodott Maria mellé, hogy kidughassa a fejét. Kétoldalt a páfrány-borította töltés eltűnt, helyette szép ezüstszürke sziklafalak emelkedtek a kocsi ablakától karnyújtásnyira, s elöl is tömör szikla állta útjukat. Csak nem tévedtünk el? aggodalmaskodott Miss Heliotrope. 7

8 Van egy kapu a sziklán! újságolta Maria, aki olyan messze kihajolt az ablakon, hogy már-már kizuhant a keskeny útra. Nézze, Miss Heliotrope! Ez a nevelőnőt is arra buzdította, hogy dacoljon a kiesés veszélyével. Maria igazat mondott. Ódon tölgykapu volt a sziklafalba ágyazva; fáját olyan szürkére pácolta az idő, hogy szinte teljesen összeolvadt környezetével. Jókora kapu volt, elég nagy ahhoz, hogy egy lovaskocsi beférjen rajta. Közvetlenül mellette rozsdás lánc lógott ki egy, a sziklába fúrt lyukból. Leszáll a kocsis! jelentette Maria, s izgalomtól csillogó szemmel figyelte a gnómszerű emberkét, aki most a rozsdás lánchoz sietett, két lábát felhúzva ráakaszkodott, s úgy lógott rajta, mint majom a mászórúdon. A mutatvány eredményeképpen mély, öblös kondulás hangzott fel valahol a szikla méhében. A harmadik harangszó után a kocsis a földre huppant, rávigyorgott Mariára, majd visszamászott a bakra. A hatalmas kapu lassan kitárult. A kocsis csettintett a foltos lovaknak, Miss Heliotrope és Maria visszahúzódtak az ablakból, és a kocsi megindult. A kapu, mely ugyanolyan zajtalanul csukódott be mögöttük, ahogyan kinyílt, útját állta a holdsugaraknak, így ismét be kellett érniük a lámpa táncoló fényével, mely most egy alagút nedves, mohával benőtt falaira vetült. Maria tekintete átsiklott valamin, ami egy ember sötét alakjának tűnt, de nem mert volna megesküdni rá, hogy jól látta. A kocsi pedig továbbhaladt, így alaposabban nem tudta megnézni. Uh! nyögött fel Miss Heliotrope. Iménti derűjét lehervasztotta a véget nem érő alagút nyirkos hidege és a kocsikerekek mennydörgésszerű robajjá erősödött zaja. Azonban még mielőtt a hölgyeknek idejük lett volna alaposabban megijedni, a kocsi ismét kiért a holdfényre, s olyan gyönyörűséges helyen találták magukat, mely mintha nem is ezen a világon lett volna. Körös-körül minden csupa ezüst volt. Jobbra-balra sudár fatörzsek emelkedtek ki az elnyúló pázsitból, ami víztükörként ragyogott, olyan ezüstösre festette a holdfény. A ritkásan álló fák között gyönyörű tisztások nyíltak az ezüst csillagokkal kirakott, ébenfekete ég alatt. Semmi sem mozdult. Olyan volt, mintha a hold bűvös erővel megdermesztette volna a tájat. Az ezüst fatörzsek fölött az ezüstös gallyak és ágak finom szövedékén ezüstporként szűrődött át a holdfény. Volt élet a fák között, de az élők is mozdulatlanok voltak. Maria látott egy ezüst baglyot az egyik ezüst ágon, egy ezüst nyulat, mely a hátsó lábára állva pislogott a kocsi lámpája felé, ezüst szarvasok pompás, szoborcsoportszerű csapatát És az egyik tisztás túlsó szélén egyszerre csak megpillantott egy kis fehér lovat, mely a levegőben úszó sörénnyel és farokkal, fejét felszegve lebegett a föld fölött, mintha Maria láttán megállt volna röptében az örömtől Nézze! kiáltotta Maria, de Miss Heliotrope hiába pillantott oda, nem látott semmit. A kocsi vastag mohaszőnyegen gurult, kerekei most nem csaptak zajt. Hosszú ideig haladtak így, majd egyszerre csak átgurultak egy szürke fal boltíves nyílásán. Ez a fal nem természetes képződmény volt, hanem emberkéz emelte, csipkézett oromzattal ékes várfal. Mariának épp csak egyet dobbanhatott a szíve a lőrések láttán, aztán már be is értek a falon belülre. A gyönyörű parkerdő után most épített kertet láttak maguk körül virágágyásokkal, kövezett ösvényekkel, vízililiomos tóval és tiszafaszobrokkal, melyek kukorékoló kakasokat és lóháton ülő lovagokat mintáztak. A kert, akárcsak a park, csupa ezüstszürke és fekete volt a holdas ég alatt. Mariát enyhe reszketés fogta el, mert úgy látta, mintha a fekete lovagok és a fekete kakasok felé fordítanák a fejüket, hogy fagyos pillantást vessenek rá. Wigginst, bár ő a padlóról nem láthatta a sötét alakokat, nyilván szintén rossz érzés fogta el, mert morogni kezdett. Miss Heliotrope hangulata sem lehetett felhőtlen, mert hangja nem csekély mértékben remegett, amikor megkérdezte: Nem közeledünk még a házhoz? Már meg is érkeztünk a házhoz! felelte örvendezve Maria. Nézze ott azt a fényt! Hol? 8

9 Ott! Fent magasan, a fa mögött. Maria egy narancsszín fényfolt felé mutatott, amely vidáman pislogott át az előttük tornyosuló, hatalmas fekete cédrus legfelső ágain. Mint ékkő a foglalatban, úgy világított ez a sárga szem a sok ezüstszürkén és feketén át, s volt benne valami csodálatosan megnyugtató. Egy kis földi dolog a sok földöntúli között, valami, ami örömmel fogadta, üdvözölte Mariát, nem úgy, mint az ellenséges hideg, fekete tiszafák. De hisz az az égben világít! adott hangot döbbenetének Miss Heliotrope. Aztán a kocsi nagy ívben megkerülte a cédrust, és kiderült, hogy miért van oly magasan a fény forrása. A ház nem olyasféle modern épület volt, amilyenekhez hőseink szoktak, hanem igen régi, szinte erődszerű várkastély, s a fény egy égbe nyúló torony legfelső ablakából mosolygott le rájuk. Miss Heliotrope lelki szemei előtt egerek és pókok irtóztató képe jelent meg, s az ijedtség hangja tört elő torkából (de gyorsan elnémította, hisz csak a bárdolatlanok jajdulnak fel rémisztő kilátásokkal szembesülve), Maria ellenben örömkiáltást hallatott. Tornyos kastélyban fog lakni, akár egy mesebeli királykisasszony! És milyen pompázatos volt ez a büszke kastély! Az időtlen erő, ami az árnyak lepte kerttel farkasszemet néző, hatalmas falakból áradt, épp olyan megnyugtató volt, mint a toronyablak narancsszínű fénye. Maria életében először látta ezt az épületet, de máris az otthonának érezte. Hisz Merryweatherök nemzedékeinek szolgált lakóhelyül ez a kastély, és ő maga is a Merryweather család tagja. Már szégyellte korábbi félelmét ettől a helytől. Most tért haza igazán, a londoni ház sosem volt valódi otthona. Szívesebben lakik itt nélkülözés közepette, mint akár a világ legfényűzőbb palotájában. Amint megáll a kocsi, úgy fut majd be otthonába, akár a menedéket kereső kiscsibe anyja szárnyai alá, mert itt soha többet nem érheti semmi baj. És valóban, mire a kocsi megállt, Maria már le is ugrott róla. A falnak támaszkodó kőlépcsőn felszaladt a nagy tölgyfa bejárati ajtóhoz, és öklével verni kezdte. Se könnyű lába, se apró ökle nem csapott nagy zajt, de valaki odabent bizonyára már felfigyelt a kocsi zörgésére, mert szinte azonnal kinyílt az ajtó, s a küszöbön, égő lámpással a kezében ott állt a legmeglepőbb külsejű javakorabeli úriember, akit Maria valaha látott. Isten hozott, unokahúgom! szólt mély, telt, zengő hangon a férfi, és szabad kezét Maria felé nyújtotta. Nagyon örvendek, uram felelte Maria. Pukedlizett, s mikor kezét unokabátyjáéba helyezte, már tudta, hogy mindig tisztelni és szeretni fogja őt. A kastély ura tényleg roppantul különös látványt nyújtott, s Maria, miután alaposabban szemügyre vette őt, le sem tudta venni róla a tekintetét. A valószínűtlenül magas és széles alak szinte teljesen betöltötte a nagy ajtónyílást. Kerek, vörös, simára borotvált arca közepéből akkora sasorr állt ki, hogy Miss Heliotrope szaglószerve pisze kis nózinak tűnt mellette. Az uraságnak tripla tokája, széles, mosolygós szája, és meleg, sárgásbarna, hunyorgó szeme volt, mely szinte elveszett fehér szemöldökének dús bozontja alatt. Öltözékét meghökkentően ódivatú ruhadarabok furcsa összeállítása alkotta. Jókora, karfiolszerű fehér parókát viselt, s állát drága honitoni* csipkéből készült kravátli dúcolta alá. Halványkék alapon sárga rózsákkal és piros szegfűkkel hímzett, szépséges atlaszselyem mellénye meghökkentő ellentétet alkotott kifakult, foltos lovaglókabátjával, bricseszével** és sárfoltos keményszárú csizmájával. Kissé ó-lábú volt, mint az olyan férfiak, akik nyeregben élik az életüket. A keze arcához hasonlóan nagy és vörös volt, tenyere kérges a kantár markolásától, de csuklójára gyönyörű csipke hullott, és hatalmas, lángoló fényű rubinttal ékes gyűrű ragyogott az ujján. *Honiton városa Devon angol grófságban, 26 km-nyire Excterről, az Orter völgyében fekszik, levél- és virágmintás vert csipkéitől híres. **Lovagláshoz viselt csizmanadrág, a combon erősen kibővül, a vádlinál beszűkül. A térdek belső oldalán és sokszor az ülepen is bőr rátét van. 9

10 Melegszívű és ragyogó ilyen volt Sir Benjámin Merryweather egész valója, minden porcikája: vörös, kerek arca, mosolya, hangja, sárgásbarna szeme, rubintos gyűrűje. Miután a kezébe zárta Maria kacsóját, vizsgáló tekintettel végignézett unokahúgán, mint aki kérdésekre keres választ. Mariát ez feszélyezte kissé, még reszketett is, mintha attól félne, hogy hiányzik belőle valamely keresett erény, de azért rezzenéstelen tekintettel nézett unokabátyja arcába. Ízig-vérig Merryweather szólalt meg végül öblös, mély hangján a férfi. Az ezüst Merryweatherök egyike, szókimondó, gőgös és kényes, bátor és becsületes lelkű. Teliholdkor jött a világra. Kedvelni fogjuk egymást, angyalom, mert én délben születtem. A holdas és a napos Merryweatherök mindig is jól kijöttek egymással Hirtelen elhallgatott, mert megpillantotta Miss Heliotrope-ot és Wigginst, akik némi késéssel kászálódtak ki a kocsiból, de mostanra felértek a lépcsőn, és megálltak Maria mögött. Drága asszonyom! harsogta Sir Benjámin egy Miss Heliotrope-ra vetett hosszú, nyájas pillantás után. Drága asszonyom! Engedje meg! Azzal mély meghajlás kíséretében megfogta Miss Heliotrope kezét, és szertartásosan átvezette őt a küszöbön. Hódolatom! Isten hozta szerény, méltatlan hajlékomban. És ezek a harsány, bókoló szavak maradéktalanul őszintén csengtek. Sir Benjámin tényleg úgy gondolta, hogy háza méltatlan szálláshely Miss Heliotrope számára. Tisztelt uram szólt a nevelőnő, aki fülig pirult, mert előnytelen külseje folytán ritkán volt része ilyen hízelgően lelkes figyelemben, kedvessége igazán túlzás! Maria felemelte Wigginst aki horkantásokkal jelezte bosszúságát, amiért vele senki sem törődik, becsukta a bejárati ajtót, majd elégedett sóhajjal elindult az idősebbek után. Tisztában volt vele ugyanis, hogy Sir Benjámin első pillantásra megállapította, milyen csodálatos lény a drága Miss Heliotrope Igen, mind nagyon fogják szeretni egymást. De nem, talán mégsem mind Ekkor ugyanis a karjában tartott Wiggins rosszkedvű morgására válaszul távoli mennydörgést idéző moraj érkezett annak a gerendás mennyezetű, kőpadlós teremnek a kandallója felől, ahova Sir Benjámin bevezette őket. Egy állat, egy rémisztően hatalmas jószág, mely fektében a hosszú kandallószőnyeg egyik végétől a másikig ért, felemelte bozontos fejét a mellső lábáról, és a Maria hóna alól kileső Wiggins szépséges kis pofijára meredt. Ezt követően szusszantott egy hangosat, kiszűrte a levegőből Wiggins egyéniségének illatát, de az látszólag nem nyerte el tetszését, mert ezután megvetően pislantott, és visszaeresztette fejét a mancsára. Mindazonáltal éber maradt: szeme az elé hulló vöröses szőr függönyén át sárga lámpa módjára, zavarba ejtően világított a társaság felé. Azért zavarba ejtően, mert vesébe látó pillantása volt. Sir Benjámin is tudott áthatóan nézni, de messze nem úgy, mint a kandalló előtt heverő, lompos bestia. Maria eltűnődött, hogy miféle állat lehet. Kutyának kellett tartania, de valahogy mégsem volt egészen kutyaszerű Ő Wrolf, az eb válaszolta meg a kimondatlan kérdést Sir Benjámin. A külseje félelmetes, de biztosíthatom a hölgyeket, hogy nincs okuk tartani tőle. Amúgy is benne van már a korban. Immár több mint két évtizede annak, hogy szenteste kiballagott a ház mögötti fenyvesből. Aztán jó darabig velünk maradt, de miután volt némi békétlenség a házban, elment. Azután bő egy éve megint csak szenteste visszatért, és azóta itt él velem. Tudomásom szerint soha egy egérnek se ártott. Talán vannak itt egerek? suttogta elszorult torokkal Miss Heliotrope. Százával dörmögte derűsen Sir Benjámin. De az egérfogók megtizedelik őket. Az egérfogók, no meg Zachariah, a macska. Ő e pillanatban nincs itt. No, de gyerünk tovább, megmutatom a hölgyeknek a szobáikat, hogy felesleges ruháikat letehessék. Azután jöjjenek vissza, ide a nagyterembe, hogy elköltsük a vacsorát. Sir Benjámin magához vett három jókora réz gyertyatartót a kandalló melletti asztalról, és meggyújtotta rajtuk a gyertyákat. Miután a hölgyek kezébe adott egyet-egyet, átvezette őket egy 10

11 szomszédos helyiségbe, amit Maria szalonnak nézett, bár a gyér fénynél alig látott belőle valamit. A helyiség túloldalára érve Sir Benjámin kinyitott egy falba süllyesztett ajtót, amelyen áthaladva egy csigalépcsőre értek. A lépcső kőfokai középen mélyen kikoptak, jelezve, hogy sok láb taposta őket az évszázadok során, s oly szűken kanyarodtak a lépcsőorsó körül, hogy szegény Miss Heliotrope valósággal beleszédült. Nem úgy Sir Benjámin, aki gyertyájával a sort vezette, s kora és alkata ellenére úgy sietett felfelé, akár egy jókedvű fiúcska. A sereghajtó Maria szintúgy fürgén szedte a fokokat. Hatszáz esztendős a kastély mesélte kedélyesen brummogó hangján Sir Benjámin. A 13. században építtette családunk alapítója, Wrolf Merryweather, aki I. Edward király pajzshordója volt. A csatában tanúsított hősiességéért kapta ezt a földet az uralkodótól. Mi a családban, Miss Heliotrope, duplavével írjuk a Wrolf nevet, mert vikingek leszármazottai vagyunk, és vérbeli harcosok. Hát igen, sejtettem sóhajtott Miss Heliotrope. Mikor Maria kicsi volt, nagyon nehezen tudtam megetetni vele a rizspudingot. A kutyát, ami a fenyvesből jött ki, az után a régi Wrolf után nevezte el, uram? kérdezte Maria. Kicsit habozott, mielőtt a nagyteremben fekvő bestiát kutyának nevezte, mert valamiért még mindig nem tudott ebként gondolni rá. Ahogy mondod bólintott Sir Benjámin. A családi hagyomány szerint Wrolf Merryweathernek aranybarna haja volt, Wrolfnak, az ebnek pedig rőt sörénye van. Igen, azt láttam mondta Maria. Sir Benjámin most megállt egy ajtó előtt. Itt magukra is hagyom a hölgyeket szólt. Ez itt Miss Heliotrope szobája, Mariáé még feljebb van, a torony legtetején. Azzal a kastély ura meghajolt, és gyertyáját maga elé emelve elindult lefelé a csigalépcsőn. Miss Heliotrope arra is fel volt készülve, hogy talán sással felhintett padlójú helyiségben, szalmazsákon kell aludnia, így szobáját látva megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle. A helyiség kényelmesen tágas volt, s tölgypadlóját majdnem faltól falig karmazsinszínű szőnyeg borította. Ez kopott volt ugyan, és jókora lyukak tátongtak rajta, de mégis szőnyeg volt, nem gyékény. Fekvőhelyül nagy baldachinos ágy szolgált, két lépcső vezetett fel hozzá, és piros bársonyfüggöny védte a benne fekvőt a huzattól. Volt még a szobában egy íves hasú mahagóni komód, egy jókora mahagóni ruhásszekrény, egy toalettasztal és egy füles karosszék lábzsámollyal. A kőfalakat meleg, sötét színű faburkolat fedte, az ablakon a zsalut kartonfüggöny takarta el. Akárcsak a szőnyeg és az ágy függönye, ez is javításra szorult, de a bútorok szépen fénylettek, és patyolattiszta volt minden. Úgy tűnt, valakinek igen fontos Miss Heliotrope kényelme, mert a kandallóban hasábfák lángoltak, a komódon és a toalettasztalon gyertyák égtek, és ágymelegítő lapult a takaró alatt. Kettejük poggyásza a baldachinos ágy lábánál várta őket, csinos halomba rakva. De Maria nem időzött sokáig Miss Heliotrope szobájában. Miután meggyőződött arról, hogy nevelőnője mindennel elégedett, gyertyájával csendesen kiosont az ajtón. Hosszú ideig csak ment körbe-körbe a csigalépcsőn. Saját szobát kapott! Soha nem volt még saját szobája. Világéletében együtt aludt Miss Heliotrope-pal, de mégis, az utóbbi időben néha eszébe jutott, milyen jó is lenne egy saját, külön szoba. 3. A csigalépcső egy ajtó előtt ért véget egy olyan kis ajtócska előtt, amin egy átlagos felnőtt nem fért volna be, de egy karcsú, tizenhárom éves lánynak éppen megfelelt. Maria megtorpant, és szaporán dobogó szívvel nézte. A keskeny és alacsony ajtó nyilván többszáz éves volt, ő mégis úgy érezte, hogy külön az ő számára készült. Ha ugyanis ajtót választhatott volna magának, hát épp ilyet választott volna. Nem olyan volt ez, mint ami hálószobába nyílik, hanem inkább bejáratiajtó-szerű, mintha az ő saját házának az ajtaja lenne. Az anyaga ezüstszürke tölgyfa volt, ezüst szegek 11

12 díszítették, és a kopogtatója a legapróbb, legkecsesebb lópatkó, amit Maria valaha látott olyan szépen ki volt fényesítve, hogy ezüstként ragyogott. Az elragadó kis fehér lovat juttatta Maria eszébe, amit a parkban látni vélt, s amit Miss Heliotrope-nak is próbált megmutatni de Miss Heliotrope nem látta Az ajtót ezüst kilincs nyitotta, s mikor Maria lenyomta, olyan barátságosan kattant, mintha üdvözölné őt. Belépett, becsukta maga mögött az ajtót, gyertyáját óvatosan letette a földre, majd az ajtónak vetette a hátát, és csak nézett és nézett. Ajka szétnyílt, máskor oly sápadt arca kipirult, mint a rózsa, és szemei ragyogtak, akár a csillagok. Nincs a világon toll, amely képes lenne méltó módon papírra vetni Maria szobájának páratlan szépségét, elragadó báját. Mivel a torony henger alakú volt, a helyiség is kerek volt; méretét tekintve sem túl nagy, sem túl kicsi, épp megfelelő egy fiatal lány számára. Az íves falon három ablak nyílt, két keskeny csúcsíves és egy nagy, melynek a vastag falba mélyedő fülkéje ülőhelyként is szolgált. A függöny nem volt összehúzva, így Maria kilátott a csillagokra. Az ablakokban egyegy szép, háromágú gyertyatartó állt, égő gyertyákkal. Ezeknek a gyertyáknak a fénye volt az, döbbent rá Maria, amit odakintről a cédrus lombkoronáján átszűrődni látott. A fal nem volt fatáblákkal burkolva, mint Miss Heliotrope szobájában, de Maria örült ennek, oly szépnek találta az ezüstszürke köveket. A mennyezet kupolát alkotott; Maria feje fölött karcsú kőbordák íveltek felfelé, akár egy fa ágai, s a mennyezet közepén, a legmagasabb ponton csillagokkal körülvett holdsarló faragott képében futottak össze. Az ezüstszínű tölgypadlót nem fedte semmi, de az ágy előtt kis, fehér gyapjas báránybőr feküdt, hogy reggel felkeléskor Maria tapogatózó, meztelen lábát puha és meleg szőnyeg fogadja. Akárcsak az ablakokéi, a kis baldachinos ágy függönye is ezüst csillagokkal hímzett világoskék selyemből készült, a szívderítően szép ágyterítőt pedig a szivárvány minden színét felvonultató bársony és selyem négyszögletű foltokból varrták. A szobát igen takarékosan bútorozták be: két ezüstszürke tölgyláda állt benne Maria ruhái számára, az egyik fölött a falon kis kerek tükör függött, s volt még egy támlátlan szék, amelyen ezüst vizeskancsó és mosdótál állt. Maria úgy érezte, nincs is szüksége egyébre. Az olyan nagy, nehéz bútorok, amilyenek Miss Heliotrope szobájában álltak, csak tönkretették volna a szobácska hangulatát. Az se zavarta, hogy a falba süllyesztett kandalló a legkisebb, amit életében látott ahhoz elég nagy volt, hogy elférjen benne a fenyőtobozzal és almafával táplált, illatos tűz. Mikor Maria végül elindult az ajtótól, hogy körbesétálva alaposabban szemügyre vegyen mindent, felfedezte, hogy szobája többet is rejt a legszükségesebbeknél. A kandalló fölötti polcon kék dobozt talált, ami tele volt cukormáz virágokkal díszített, finom süteménnyel nyilván arra az esetre, ha étkezések között megéhezne. A kandalló mellett pedig hasábfával és tobozokkal teli nagy kosár állt tartalma elég volt ahhoz, hogy reggelig kitartson a tűz. A kis helyiség maga volt a tökély. Maria ilyen szobát tervezett volna magának, ha lett volna elég tudása és ügyessége hozzá. Rádöbbent ugyanis, milyen rengeteg tudás és ügyesség hozta létre mindazt, amit maga körül lát. Szakmájuk mesterei faragták ki a holdat és a csillagokat, készítették a bútorokat, és arany keze volt a varrónőnek, aki a foltvarrott ágyterítőn és a függönyök hímzésén dolgozott. Maria tipegett jobbra, tipegett balra, kabátját, kalapját és muffját elrakta az egyik ládába, rendbe szedte haját a tükör előtt, kezet mosott a vízben, amit a kis ezüst kancsóból töltött az ezüst mosdótálba, ujja hegyével sorban megcirógatta a sok gyönyörű tárgyat, ismeretlenül is hálával gondolva készítőikre, és arra, aki elhelyezte itt őket. Ki lehetett az? Talán Sir Benjámin? Nem, biztosan nem, hisz ő be se férne az ajtón. Ekkor kopogtatás és Miss Heliotrope riadt hangja hatolt Maria fülébe s ez ráébresztette, hogy az ajtó magasra nőtt, abroncsos szoknyás nevelőnőjének is útját állja. Bármennyire szerette is Miss Heliotrope-ot, megremegett a szíve az örömtől Ez a szoba tényleg csak az övé Mikor ajtót nyitott, olyan huncut gödröcske ült a bal orcáján, amilyen mindaddig soha. 12

13 Szent ég! Szent ég! sápítozott Miss Heliotrope, aki időközben levetette úti ruháit, s immár fehér főkötőjét és fekete vállkendőjét viselte. Milyen lehetetlenül kicsi ez az ajtó! Hogy fogok így bemenni a szobádba? Sehogy! kacagott Maria. De hát mihez kezdünk, ha beteg leszel? aggodalmaskodott szegény Miss Heliotrope. Nem leszek beteg felelte Maria. Itt soha nem leszek! Gyógyszer az itteni levegő, azt meg kell hagyni bólogatott a nevelőnő, de mikor pillantása végigfutott a szobán, a szeme kerekre tágult a borzadálytól. Istenem, ez meg miféle különös szoba? Jaj, szegénykém! Hogy tudnál ilyen helyen aludni? Hisz reszketni fogsz a félelemtől! Nekem nagyon tetszik itt felelte Maria. És Miss Heliotrope, látva Maria kipirult arcát, csillogó szemét és azt a bizonyos vadonatúj gödröcskét, nem kételkedhetett abban, hogy neveltje őszintén beszél. S mikor újra, immár figyelmesebben szemügyre vette a szobát, belátta, hogy az valóban illik a leányhoz. Ahogy Maria ott állt a szürke ruhájában, karcsún, szálegyenesen, az íves fal úgy ölelte körül, mint virágot a szirmai a szoba és lakója kiegészítették egymást. Nos, jól van szólt Miss Heliotrope. Ha jól érzed itt magad, kedvesem, az más. De most, úgy vélem, ideje lemennünk vacsorázni. Így aztán, gyertyával a kezükben és a sarkukban Wigginsszel, elindultak lefelé a szédítő csigalépcsőn. Kíváncsi lennék rá jegyezte meg Miss Heliotrope, hogy ki takarítja ezt a nagy házat. Szobalánynak színét se láttam, mégis tökéletes rend és tisztaság van. Nyilván észrevetted, hogy sok minden varrótű után kiált, de egyéb kivetnivalót mindeddig nem találtam a személyzet munkájában De vajon hol rejtegetik a személyzetet? Talán a vacsorát ők szolgálják majd fel vélekedett Maria. 4. De tévedett. Nem volt felszolgálás, maguknak kellett megtölteniük a tányérjukat. Csupa finomság került terítékre: ropogós héjú házikenyér, forró hagymaleves, ízletes nyúlbecsinált, sült alma ezüsttálon, méz, körömvirágszínű vaj, forralt bordói bor egy nagy kék kancsóban, és kendőbe csomagolt forró sült gesztenye. Miss Heliotrope csupán vajas kenyeret evett, aprókat kortyolva hozzá a forralt borból, de azt olyan jó étvággyal fogyasztotta, hogy ő maga is elcsodálkozott rajta. Maria a kényes ízléséből fakadó óvatossággal előbb mindenbe belekóstolt, de aztán légies karcsúságát meghazudtoló élvezettel és étvággyal evett. Unokabátyja ezt kedélyes kuncogással üdvözölte. Vasból van a gyomrod, mint minden Merryweathernek jegyezte meg elismerően. És úgy látom, a kiskutyád étvágyával sincs baj. Wiggins egy tányér becsinálttal harcolt, s nem volt kétséges, hogy el is fog bánni vele vitézül. Wrolf és ő megosztoztak a kandalló előtti szőnyegen, s bár ettől nem váltak barátokká, pillanatnyilag a viszálynak sem volt jele köztük. Úgy tűnt, arra a döntésre jutottak, hogy legjobb, ha tudomást sem vesznek egymásról A széles kandalló előtt pedig bőven volt hely mindkettőjüknek. Hallomásból tudom, hogy a délnyugati nők kitűnően főznek jegyezte meg kissé kérdő felhanggal Miss Heliotrope. Kegyed és Maria előtt húsz évig a gyengébbik nem egyetlen képviselője sem tette be a lábát ebbe a házba közölte ünnepélyesen Sir Benjámin. Maria ezüstkanala megállt a levegőben. De hát mi okból, uram? kérdezte. Talán nem rokonszenvez a nőkkel? 13

14 Alapvetően nem válaszolta Sir Benjámin, aztán roppant gálánsán meghajolt előbb Miss Heliotrope, majd Maria felé, és így folytatta: De különös örömömre szolgál megtapasztalni, hogy vannak kivételek e szabály alól. Ezt olyan megkérdőjelezhetetlen őszinteséggel mondta, hogy se Miss Heliotrope-nak, se Mariának nem szorult el a szíve az amúgy riasztó gondolatra, hogy egy nőgyűlölő agglegény házának lakói lesznek. Hogy mégis döbbent pillantást váltottak, az azért volt, mert nem tudták elhinni, hogy holmi férfi képes lehet ilyen zamatos leves és fenséges becsinált elkészítésére. Több kérdés mégsem hangzott el, ugyanis Wiggins jóvoltából a figyelem ekkor másra terelődött. A mohó eb nyelve túl lendületesen csapott az ételbe, aminek következtében egy darabka répa kiröppent a tányérból, és Wrolf orrán landolt. Ez a méltatlanság túl sok volt Wrolfnak. Felállt, lassú, kimért léptekkel az ajtóhoz sétált, orrával felemelte a kilincsnyelvet, és elhagyta a termet. Oly fenségesen, olyan utolérhetetlen méltósággal ment ki, hogy az már nem is egyszerű távozás, hanem a tekinteteket rabul ejtő királyi kivonulás volt. A szájak egy percre felhagytak mind a beszéddel, mind a rágással, és Maria most először teljes nagyságában is alaposan szemügyre vette a hatalmas állatot. Kutya volna? Nem tudta elhinni, hogy az, még ha Sir Benjámin ebnek mondta is. Sose látott még kutyát, aminek ilyen hatalmas feje, széles mellkasa s hozzá ilyen karcsú dereka lett volna vagy akár ilyen pompázatos, leomló sörénye. A farka, azzal a furcsa bojttal a végén, az se kutyára vallott, de még a járása se, és Jó lovas vagy, Maria? kérdezte váratlanul Sir Benjámin, mire Maria illedelmesen ráirányította a figyelmét. Szeretem a lovakat, uram, de nem tanítottak meg lovagolni felelte. Hát téged nem tanítottak meg lovagolni?! szörnyülködött Sir Benjámin. Hát ezt meg hogy képzelte apád? A Merryweatherök, úgy a férfiak, mint a nők, csak a nyeregben igazán boldogok. Apám keveset volt otthon velünk magyarázta Maria. Lovaglóruhája sincs vetette közbe az aggódó Miss Heliotrope, akit rémület járt át a gondolatra, hogy az ő drágalátos Mariája egy vágtázó ló hátán üljön. Az nem számít legyintett kedélyesen Sir Benjámin. Egyedül az számít, hogy van egy pónim, ami méretre épp megfelel neki. Maria sápadt orcája ismét kipirult, és felragyogott a szeme. A fehér? kérdezte kissé talán illetlen mohósággal. Sir Benjámin meghökkenve nézett rá. Fehér? Nem. Almásderes. Talán bizony egy fehér hátasló a szíved vágya? N-nem felelte Maria, nem teljesen őszintén. Csak mintha láttam volna egy kis fehér lovat, mikor áthaladtunk a parkon. Ha a házigazda az imént meghökkent, hát most egyenesen megrökönyödött. Úgy koppantotta az asztalra poharát, hogy a pompás bordói kilöttyent belőle. Aztán rámeredt unokahúgára, s arcára az elképedés, a megkönnyebbülés és a mélységes gyengédség olyan keveréke ült ki, amitől Maria egészen zavarba jött. Örült hát, mikor Sir Benjámin levette róla a tekintetét, megitta maradék borát, és felállt. Két ilyen kimerült utazó szólt, illetve három, ha a kiskutyát is számolom, bizonyára már csak az ágy melegére vágyik. Miss Heliotrope-ot és Mariát meglepte ez a hirtelen felszólítás a távozásra, mégis minden felháborodás nélkül vették útjukat ágyaik felé. Belátták ugyanis, hogy a némileg furcsa viselkedés teljességgel természetes egy olyan férfiúnál, aki húsz éven át nélkülözte a hölgyek jómodorra szoktató társaságát És mi tagadás, fel is zaklatták a kastély urát. Ügyelned kell rá, kedvesem, hogy ne kelts megütközést Sir Benjáminban intette neveltjét Miss Heliotrope, miközben ismét lakótornyuk lépcsőit rótták, kezükben gyertyatartóval s a nyomukban Wigginsszel. Unokabátyád tisztes korú és telt alkatú férfiú, a legkevésbé sem használ a szervezetének, ha felzaklatják. 14

15 De hát én nem akartam felzaklatni őt védekezett Maria. Csak annyit mondtam, hogy láttam Nagyon furcsa dolgokat látsz te néha fojtotta belé a szót Miss Heliotrope. Engem is nem egyszer felingereltél már olyan dolgokkal, amelyeket csak te láttál, senki más. Volt idő, mikor látni vélted, hogy a kakukkos órából kiröppen a kakukk, ráül a tetejére, és tollászkodik. Aztán ott volt az a különös, képzeletbeli játszótársad, akit kiskorodban kitaláltál magadnak, a tollas kalapos fiú, aki a téren játszott veled. De hát ő nem kitalált volt tiltakozott Maria, hanem húsvér fiú! És most is az. Tudom, hogy él és megvan valahol, még akkor is, ha már nem jön el, hogy játsszon velem. Robinnak hívják, úgy fest, mint egy vörösbegy, csillogó szeme van, piros arca és Kis drágám vágott újra a szavába Miss Heliotrope, immár némi szigorral, ezerszer elmondtad már, hogyan fest, és én csak ismételni tudom, hogy nem létezik, és sosem létezett az a gyermek. Maria nem akart összeveszni Miss Heliotrope-pal, inkább elhallgatott. Robin léte vagy nemléte volt az egyetlen olyan téma, amelyben indulatokat ébresztő nézeteltérés volt kettejük között. Miss Heliotrope-ot mélységesen felkavarta, hogy Maria képtelen meghúzni a határt képzelet és valóság birodalma között, míg Mariát az kavarta fel, hogy nevelőnője kételkedik a szavában. Ő mindig a színtiszta igazat mondta, s ha kijelentette valamiről, hogy úgy volt, semmi sem bosszantotta jobban, mint ha valaki mástól azt kellett hallania, hogy nem úgy volt. Mire elérték az ezüstkopogtatós ajtócskát, már rég elfeledték kis összezördülésüket, és szerető csókkal vettek búcsút egymástól éjszakára. Jobb lesz, ha Wiggins Miss Heliotrope-nál tölti az éjszakát vélekedett Maria. Ha esetleg egerek jönnek, ő majd elkergeti őket. Wiggins azonban más véleményen volt. A nyitott ajtón át megpillantotta a kis baldachinos ágyat a foltvarrott terítővel, s rögtön látta rajta, hogy sokkal puhább Miss Heliotrope ágyánál És ez a halvány illat talán sütemény? Beügetett hát a szobába, és egy ugrással az ágyon termett. Ó, milyen megható! kiáltott fel Miss Heliotrope, szemében az elérzékenyültség könnyeivel. Vigyázni akar az ő kis gazdájára! Érzi, hogy őrködnie kell melletted most, hogy életedben először egyedül fogsz aludni. Wiggins kényelembe helyezte magát az ágyon, és vidáman csóválta zászlós farkát. Szép szeme lágyan csillogott a gyertyafényben. Ö, édes, aranyos Wigginsem! Maria már szaladt is megcsókolni a kutyát, miután Miss Heliotrope becsukta az ajtót és távozott. Szerető, hűséges Wiggins! Kapsz egy süteményt, jó? Neked adom a legnagyobb cukros süteményemet! Wiggins oldalra hajtott fejjel fogadta a csókokat. A süteményevés reményében kissé kinyílt szájából halvány rózsabimbóként kukucskált ki a nyelve hegye. Pontosan tudta, mekkora szerencse, hogy külsejének megtévesztő tökéletessége miatt az emberek a legnemesebb indítékokat feltételezik tettei mögött Élete során a jóindulat megannyi kellemes jelét köszönhette már ennek. Maria miközben elővette Wiggins számára a legnagyobb süteményt: egy kerek darabot, aminek rózsaszín cukorrózsa volt a tetején észrevette, hogy egy gondos kéz időközben rakott a tűzre, megtöltötte forró vízzel az ezüstkancsót, és egy pohár tejet állított a polcra a süteményes doboz mellé. Ki járhatott a szobában? Nem az öreg kocsis, az biztos. Ő ugyan elég alacsony, beférne a kis ajtón, de Maria vacsora közben nem látta a nagyteremben az öreget, márpedig a toronyba csak azon át mehetett volna fel. De akárki legyen is a jótét lélek, mindenképp boldogító érzés volt Maria számára, hogy ilyen gondoskodásban van része. Miközben levetkőzött, kortyolgatott a tejből ami meleg volt és édes, épp ahogyan szerette, és elrágcsált hozzá egy hosszúkás, zöld cukorlóherével díszített finom süteményt. Mégsem lesz hát olyan elviselhetetlen ez a vidéki élet, gondolta. Hiba volt korai következtetéseket levonni az ütött-kopott lovaskocsiból. 15

16 Miután levetkőzött és megmosakodott, felvette hosszú, fehér hálóingét és csipkés hálósapkáját, aztán elfújta a gyertyákat, és ágyba bújt. Az egyik ablak nyitva maradt, de éji hideg szél helyett friss, édes illatú levegő áramlott be rajta. Maria megállapította, hogy derékalját puha pehellyel tömték ki, s a levendulaillatú lepedők és a párnahuzat a legfinomabb vászonból készült. Ahogy Miss Heliotrope ágyában, úgy az övében is lehetett valamikor az este folyamán ágymelegítő, mert kinyújtott lábát kellemes langyosság fogadta. Puha, meleg fészkükben Maria és Wiggins elégedett sóhajokkal elmajszolták süteményeik utolsó morzsáit, majd álomra hajtották fejüket. Wiggins azonnal mély álomba merült, Maria viszont még egy percig alvás és ébrenlét között lebegett; felidézte magában a gyönyörű parkot, amelyen kocsijuk a kastély felé közeledve áthaladt, s gondolatban futni kezdett a park egyik tisztásán keresztül. Az elképzelt jelenet aztán álomként szövődött tovább a fejében: ott volt a parkban, virágillat vette körül, és tavaszi lombok sugdolóztak a feje fölött. De ekkor, álmában, már nem volt egyedül: Robin mellette futott és vele nevetett. A fiú semmit se változott ugyanolyan volt, mint egykor a parkos téren, ahova Mariát kiskorában leküldték játszani, és ahol, ha kicsit is egyedül érezte magát, Robin már futott is ki a fák közül, hogy magányát elűzze. Éppen egykorúak voltak vagy a fiú talán egy kicsit öregebb, mert egy fejjel magasabb és sokkal termetesebb is volt, mint ő. Robin cseppet volt éteri jelenség inkább az ellenkezője, s Maria ebben is annak bizonyítékát látta, hogy játszópajtása nem képzeletének szülötte, hanem hús-vér ember. Erőt sugárzó, izmos, pirospozsgás arcú legény volt, bőrét barnára cserzette a nap és a szél. Erős rajzú, sötét szemöldöke alatt ülő fekete szeme mindig vidáman és kedvesen csillogott a rövid, sűrű, sötét pillák keretében, s széles, nevetős száj terpeszkedett pimaszul fitos orra és markáns, vágott álla között. Mélyen a homlokába nőtt göndör, gesztenyebarna haja olyan szoros csigákban borította a fejét, mint bárányt a gyapja, s hátul a tarkóján a legalsó, kilógó fürt játékosan felkunkorodott, akár egy sárkány farka. Mindig tetőtől talpig barnába volt öltözve: a lehullott bükkfalevél színét idéző durva ujjast viselt, hozzá barna bőrbricseszt harisnyával, fején pedig félrecsapva egy viharvert barna kalapot, melyre hosszú zöld pávatoll volt biggyesztve Ilyen volt Robin, mikor lent a téren Mariával játszott, és ilyen volt most, a Holdszálláson töltött első éjszakán, mikor Maria társául szegődött álmában: erős és jó és vidám, meleg és ragyogó, mint a nap, a legkedvesebb játszótárs a világon A kis toronyszobában az ezüst holdsugár a tűz aranyló fényével vegyült, és Maria mosolygott álmában. Második fejezet 1. Maria arra riadt fel, hogy a szemébe süt a nap, s egy pillanatra zavarba ejtette a fény, a csend és a friss levegő. Azután eszébe jutott, hol van Egyetlen gyors, izgatott mozdulattal ledobta magáról a foltvarrott ágytakarót, rá a még alvó Wigginsre, és felült az ágy szélén. Meztelen lába hálásan süppedt a kis irhaszőnyeg puha melegébe. Bár nagyon korán volt még, kellemes meleg töltötte be a szobát. Maria körülnézett, és csodálkozva látta, hogy a kandallóban friss tűz aranyló lángjai kapkodnak a kémény felé. Igen takaros kis tűz volt, de csak egy tündérmód nesztelen léptű valakinek sikerülhetett úgy beosonnia és megraknia, hogy ő, Maria ne ébredjen fel rá. Kezeit a lángoknál melegítve körülnézett, hogy lássa, tett-e még valamit a kényelmére tündéri jótevője. Amint azt sejtette, megint friss meleg víz került a kancsóba és vajon mi fekszik ott az egyik ládán? Egy új ruha? Maria odalépett, felemelte, s lám, egy gyönyörű lovaglóruha volt, a legfinomabb sötétkék anyagból, ezüst paszománnyal. Kalap is tartozott hozzá, szintén sötétkék, rajta fehér strucctoll. Volt még ott egy lovaglópálca, egy pár kesztyű és egy pár erős kis lovaglócsizma A halom tetején pedig egy csokor harmatos hóvirág feküdt. Maria az örömteli izgalomtól remegve öltözködött fel, s öröme csak fokozódott, mikor kiderült, hogy minden darab tökéletesen illik rá. Tudta, hogy a ruha nem az ő számára készült, mert régimódi 16

17 volt, (nem mintha ez számított volna ezen az időtlen helyen), és látszott rajta, hogy már használták. Volt a szegélyénél egy négyszögletű szakadás, amit pókfonálvékony cérnával gondosan összevarrtak, s a kesztyű és a csizma is kissé kopott volt itt-ott. A kabát egyik zsebe fátyolkönnyű keszkenőt rejtett, sarkában hímzett L. M. monogrammal. A máskor oly finnyás Mariát ezúttal nem zavarta, hogy olyan ruhadarabokat kapott, amelyeket előtte már használt valaki. Miközben begombolta a kabátot és rátűzte a hóvirágcsokrot, úgy érezte, mintha L. M., bárki is ő, a karjaiba zárná szinte úgy, ahogy az édesanyja tenné, ha élne. Mikor ezt a lovaglóruhát viselem, biztonságban vagyok gondolta. Senkit nem érhet baj az anyja karjaiban. A kis kerek tükör előtt állva kikefélte egyenes szálú, vörös haját, feltűzte a feje búbjára, és már indult is, hogy kinézzen az ablakokon. Először a déli nagy ablakhoz ment, aminél le lehetett ülni, s ami a tavas díszkertre nézett. Ennek az ablaknak a fénye köszöntötte őt érkezésekor, ez előtt terpeszkedett a nagy cédrusfa koronája. Az ablakból egy ügyes és mozgékony ember minden nehézség nélkül átmászhatott a fára, s annak ágain le a kertbe. Maria elhelyezkedett az ablakülésen, szélesre tárta az üvegezett szárnyakat, és kihajolt. A fától nem sokat látott, csak a napfény ezüstös áradatát, fent a halványkék, felhőtlen eget, lefelé pillantva pedig a cédruságakon túl a kertet, mely már nem ébenfekete és ezüstös volt, hanem fehér és aranyló a hóvirágoktól és téltemetőktől, s ragyogóan színes itt-ott, ahol az első aranyló és lila krókuszok felemelt kelyhükbe gyűjtötték a napfényt. A bizarr kakasokká és lovagokká nyírt tiszafák ezen a reggelen nem voltak félelmetesek, sötét komorságuk behódolt a tavaszi virágok áradó szépségének. Maria most már látta, hogy a kert kissé gondozatlan. A tiszafák nyírásra, a vízililiomos tavacska körüli virágágyások gyomlálásra szorultak, a köztük kanyargó ösvények köveit élénkzöld moha nőtte be. Ez az elhanyagoltsága azonban csak fokozta a kert szívmelengető báját, könnyed, barátságos hangulatot kölcsönözve neki. Mariát kiskorában megszidták, ha lent a téren Robinnal kergetőzve belelépett a makulátlan virágágyások valamelyikébe itt viszont nem kellett attól tartania, hogy bármiért rászólnának. Bár visszatérne Robin, és megint játszana velem! suttogta. De hiába, Robin jó pár éve eltűnt az életéből; eltűnt örökre, mikor ő, Maria felnőttes szokásokat vett fel, és elkezdte feltűzve hordani a haját. Lemászott az ablakülésről, és odasétált a nyugati oldali csúcsíves ablakhoz, mely olyan gyönyörűséget tárt elé, hogy a lélegzete is elállt tőle. A torony tövében ágas-bogas rózsakert terült el, közepén rózsaszín lugassal és kanyargós füves ösvényekkel a szív alakú ágyások között. A kuszára nőtt, tüskés bokrokon még csak néhány apró zöld levél mutatkozott, de így is szép volt a kert, és Maria el tudta képzelni, milyen csodálatos lesz júniusban, amikor virágtengere tömény illatfelhőkkel és ragyogó színek hullámaival ostromolja majd a ház csipkés oromzatú, ódon falait. Bár színekben most sem volt hiány, mert a rózsakert tele volt madarakkal: kék szárnyú cinegékkel és rózsapiros mellényű, vidám pintyekkel, melyek szépségükkel máris belopták magukat Maria szívébe. De az apró madárkákon kívül akadtak ezen a reggelen más tollas állatok is a közelben. Maria rikoltozást hallva a magasba nézett, és fehér sirályokat pillantott meg, melyek a kastély fölött szálltak el keletről nyugat felé. Egymás után érkeztek, s nagy, verdeső szárnyuk köré glóriát festett a reggeli napfény. Maria szíve izgatottan dobbant meg furcsa, éles rikoltásuktól, mellyel azt a hírt hozták neki, hogy valahol a háta mögött, kelet felé, nem is túl messze, ott a tenger. A tenger, amit ő még sose látott A szárnyak ragyogó fénykerete elvakította, megdörzsölte hát káprázó szemét, hogy mielőbb tovább fürdethesse a kinti csodákban. A csipkézett ormú várfalon túl Holdszállás parkja terült el csodálatos fáival, melyhez foghatót Maria még nem látott életének addigi röpke tizenhárom éve alatt: ezüstös páncélba öltözött óriási bükkök, göcsörtös tölgyek, pompás gesztenyék és derengve fénylő karcsú nyírfák. Leveleket még nem hoztak, de dagadtak rajtuk a rügyek, és ágaik között mintha sápadtan színes pára lengett volna: halványlila, krómsárga, rózsaszín és kék egymásba olvadva, akár a szivárványon, ami egy pillanatra átsüt a felhőkön, aztán meggondolja magát és tovatűnik. 17

18 A fák ritkás ligetként vették körül a tisztásokat, amely előző este ezüstszürkébe, most pedig a kora tavaszi fű homokszínébe öltöztek. Hamarosan kizöldül az a fű, gondolta Maria, és megtelik kankalinokkal. A sünzanót* már virágzott aranyló csomói majdnem olyan diadalmasan ragyogtak, mint a díszkert virágai. A nyílt részeken juhok legeltek ugrabugráló bárányaikkal, és Maria néhány szarvast is megpillantott. A kis fehér lovat azonban nem látta sehol, hiába meresztette utána a szemét. A parkon túl dombok emelkedtek, Délnyugat-Anglia lágyan gördülő, zöld dombjai, melyek iránt nemsokára szenvedélyes szeretet ébredt Mariában. Innen nézve a dombok éppen úgy ölelték körül a völgyet, mint a csipkés ormú-falak a kastélyt. A közelebbi dombok közül az egyik, egy magas, kúp alakú, fákkal benőtt tetejű különösen tetszett Mariának: jóindulatú, nagy szellemalakot látott benne. A dombok előterében magas, szürke templomtorony emelkedett, sejtetve, hogy ott van a falu, Ezüstharmat. Maria most átment az északi ablakhoz. Lenézve régi, mohos cserepek tengerét látta: a kastélynak az északi falig futó tetejét. Közvetlenül a falon túl fenyőerdő kezdődött, mely a közeli domboldalon felfutva terjedt a messzeségbe. Látványa megrémítette Mariát. Olyan sűrű, sötét és titokzatos volt A szintén titokzatos és félelmetes Wrolf is a fenyvesből érkezett Valahonnan az erdő mélyéből most kakaskukorékolás szűrődött ki, s Maria most még ezt a meghitt, ártatlan hangot is furcsán riasztónak érezte. A háta mögött felhangzó parancsoló ugatás ismét a toronyszobára irányította Maria figyelmét. Wiggins felébredt, és a reggeli sétáját követelte. Londonban reggeli előtt mindig levitték a térre levegőzni, s úgy vélte, a lakhelyváltoztatás nem indok arra, hogy lemondjon erről a szokásáról. A reggeli előtti könnyű testmozgás igen jótékony hatással volt az emésztésére. Na, gyere, Wiggins! Maria magához vette kalapját, pálcáját és kesztyűjét, kinyitotta a kis ajtót, majd Wigginsszel a nyomában leszaladt a csigalépcsőn, és a lenti ajtón át belépett a kis szalonba. 2. A helyiség, mely az este homályba burkolózott, most a nyugati ablakokon beáradó fény és a kandallótűz jóvoltából teljes, megejtő szépségében tárult Maria elé. Mert káprázatos kis helyiség volt, de sajnos olyan, ahol szemlátomást sosem tartózkodott senki. Pedig a kis szalon hívogatóan kínálta magát, a gyönyörűséges tárgyak könyörögtek azért, hogy használják őket, de mivel ez hölgyszoba volt, és Holdszállásra húsz évig nem tette be nő a lábát, könyörgésüket nem hallotta meg senki... Most viszont már volt, aki meghallja Maria, bele se gondolva, mit csinál, odaszaladt a régi csembalóhoz, leült elé a székre, kalapot, kesztyűt, pálcát eldobott, s ujjai már futkároztak is a billentyűkön. A londoni házban is volt csembaló, és Miss Heliotrope megtanította őt ügyesen játszani rajta, sőt, még énekelni is. Maria játszott hát, és közben gyönyörködve nézett körül. A csodás kis szalonnak tölgyfaborítású falai voltak, és széles, fülkeüléses nyugati ablaka a rózsakertre nézett. Talán ezért volt, hogy berendezője rózsás szobát csinált belőle. Az ablak itt-ott szakadt, de szépséges függönyének krémszínű brokátját elszórtan kis lángszínű rózsabimbókkal mintázták, és ugyanazzal a brokáttal volt behúzva a kandalló előtti füles karosszék is. A padlóra terített perzsaszőnyegen tengerzöld alapon nyíló aranysárga rózsák ékeskedtek. A szigorú őrökként a falaknál posztoló hat sheratonszék** üléskárpitjának pontöltéssel hímzett mintáját a szőnyeg tengerzöldjével összecsengő alapon elhelyezett fehér vadrózsák és arany szívek alkották. Rózsaszín rózsa egy se volt sehol. A szoba berendezője nyilván nem szerette a rózsaszínt. *Vitorlás virágú, ágas-bogas, tövises cserje. *1790 és 1800 között megjelenő, neoklasszikus bútorstílus. Nevét Thomas Sheraton angol asztalosmestertől kapta. Jellemzője a letisztult formavilág, egyszerűség, praktikusság. 18

19 Nagyon helyes mondta magában Maria. Én se szeretem a rózsaszínt. Egyenesen utálom. Nem megy a hajamhoz. Tovább játszott a csembalón, s közben szeme folytatta felfedezőútját. A szoba fűtéséről egy kecses, Adam-stílusú* kandalló gondoskodott, melynek faragott faburkolata a párkány fölött képkeretbe ment át, kétoldalt karcsú oszlopokat mintázva, a felső, vízszintes oldalán vésett felirattal: Együtt örökli a királyságot a bátor lélek és a tiszta szellem, víg és szerető szívvel. A keretbeli kép egy furcsán homályos-fakó olajfestmény volt. Mariának fürkésznie kellett egy darabig, mire ki tudta venni rajta az alakokat, akkor viszont megdobbant a szíve az örömtől. A kép egy kis hófehér lovat és egy Wrolfhoz nagyon hasonló, bátor tartású, rőt állatot ábrázolt, amint együtt ügetnek egy erdei tisztáson. Annak ellenére, hogy a homályos festményen az alakok alig voltak kivehetőek, az jól látszott, hogy öröm tölti el őket, boldogok együtt, akár egy szerelmespár. A kandallópárkányon nem állt semmilyen dísztárgy, fölötte nem lógott más kép a fal felső részét a kis fehér ló és a rőt állat uralta. Lent viszont, a fal mellett álló asztalon feküdt egy faragott cédrusfa varródoboz szorosan lezárt teteje azt sugallta, hogy hosszú évek óta nem nyitották ki s mellette egy sakktábla szabályszerűen felállított elefántcsont figurákkal. A művészien faragott készletben kis tollas sisakok helyettesítették a huszárokat, a sötét gyalogok kutyafejet viseltek, a világosok pedig kis fehér lovak voltak. Dermedt tetszhalottak benyomását keltették ezek a figurák, oly régen nem játszott velük senki. Maria sürgető vágyat érzett, hogy kinyissa a varródobozt, és újra csatába küldje a sakkfigurákat, de képtelen volt abbahagyni a játékot a csembalón. A húrokról egy kedves, gyöngyöző dallam kelt szárnyra, egy olyan melódia, amit nem is ismert. Mindig is ügyesen rögtönzött az instrumentumon, ahogy Miss Heliotrope a hangszert nevezte, de erről a dallamról úgy érezte, nem az ujjai alatt születik. Az volt az érzése, hogy a hangok sora ott maradt a csembalóba zárva, amikor legutóbb eljátszották, és most, hogy megnyílt az út előtte, kiröppent. Pompás kis dallam volt ez, és Maria egészen belefeledkezett, de aztán egyszerre megállt a keze Valaki hallgatja őt Egyetlen neszt sem hallott, mégis határozottan érezte, hogy valaki feszült figyelemmel hallgatja a játékát. Felállt, a nyitott ablakhoz futott, és kinézett rajta, de a rózsakertben nem volt senki és semmi, csak a madarak. Erre odaszaladt a nagyterembe vezető ajtóhoz, és kinyitotta. Először Wrolfot pillantotta meg, aki a kandalló előtt ült, azután Sir Benjámint, aki épp akkor lépett be a túloldali ajtón, sötétzöld lovaglóöltözetben. A ház ura rámosolygott Mariára mosolya olyan jóságos és meleg volt, mint a felkelő nap sugarai az első tavaszi hajnalon, de nem szólt a zenéről, és Maria nem is gondolta, hogy unokabátyja hallhatott valamit. Hogy aludtál, kedvesem? kérdezte Sir Benjámin. Jól aludtam, uram felelt pukedlizve Maria, majd lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja unokabátyját. Ez nem volt kimondottan illedelmes dolog tőle, ugyanis abban az időben a gyermekek szokás szerint csak felszólításra csókolták meg felnőtt rokonaikat. De Maria így akarta kifejezésre juttatni túláradó szeretetét, és Sir Benjámin nem vette zokon a gesztust. Ellenkezőleg, örülhetett neki, mert fittyet hányva rá, hogy egy majdnem felnőtt, tizenhárom éves ifjú hölggyel van dolga, karjába kapta Mariát és mackósán keblére ölelte. Aztán letette őt, és Maria akkor valami meleg és nedves dolog érintését érezte a kezén. Odanézett, és ámulva látta, hogy Wrolf áll mellette, és lompos farkát komótosan csóválva nyalja a kezét. Íme, a bizonyság! kiáltott fel diadalmasan Sir Benjámin. Wrolf ösztöne csalhatatlan. Ízig-vérig Merryweather lány vagy, gyermekem, Wrolf érzi rajtad. **Neoklasszikus építészeti-belsőépítészeti stílus, nevét Robert Adam skót építészről kapta. 19

20 Maria félénken rátette a kezét a kutya busa fejére, majd összeszedte bátorságát, és dobogó szívvel belenézett a különös, sárga tűzben égő szemekbe. Wrolf visszanézett rá, és egyetlen pillantással a szívébe költözött. Megszerezte magának Mariát, aki, azon kapva magát, hogy félelme nyomtalanul elszállt, átölelte Wrolf nyakát, és beletemette arcát a rőt sörénybe. Azután újra Sir Benjáminra nézett. Gyönyörű kilátás nyílik a szobám ablakaiból szólt. Az ön szobája merre néz, uram? Délre és keletre, kedvesem hangzott a felelet. A szobám Miss Heliotrope szobájának a párja a másik toronyban. Jó anyám használta, amíg élt, de most már én alszom benne. Afölött is van egy kis szoba, olyan, mint a tiéd, csak kevésbé díszes, és rendes méretű ajtaja van. Gyerekkoromban az volt a szobám, de most már kicsi nekem, úgyhogy üresen áll. Sir Benjámin fogott egy elszenesedett végű botot, és vonalakat húzott vele a kandalló hamujába, felvázolva a kastély alaprajzát. Az épület földszintjén raktárakat rendeztek be, és ott volt Digweed szobája is. Az első emeletet a tetőig érő, gerendás mennyezetű nagyterem, valamint az abból nyíló konyha és szalon foglalta el. Miss Heliotrope szobája a szalon, Sir Benjáminé a konyha fölött volt. És most szólt Sir Benjámin megmutatom, mi vesz körül minket. Kihúzta a fal mellett álló antik íróasztal egyik fiókját, és kivett belőle egy pergamentekercset, amit aztán kiterített az asztal lenyitott lapján. Ezt vedd majd magadhoz, és tanulmányozd, amikor csak tetszik mondta. Felséged egész birodalmát, Holdfölde királyságot láthatod rajta. Most csak vess rá egy pillantást, hogy fogalmat nyerj a terepviszonyokról. Maria szaporán dobogó szívvel hajolt a birtok régi pergamentérképe fölé az ugyan a délnyugati országrész egy néhány négyzetmérföldes darabkáját ábrázolta csak, de olyan néhány négyzetmérföldet, amit Sir Benjámin azt övének mondott az ő birodalmának. És a térkép jobb szélén félhold alakú folt kéklett: a tenger, a Merryweather-öböl Ha ez nem álom, ő, Maria Merryweather, aki sose látta a tengert, immár egy egész félholdnyi kék víz birtokosa A bal oldalon pedig ott volt a templom, amit a nyugati ablakból látott a Szent Szűz Temploma, így hívták, a gyönyörűséges dombot mögötte meg Paradicsom-dombnak. A térképre írt nevek, jóllehet, közönséges, hétköznapi nevek voltak, egy meghitten ismerős zenedarab hangjaiként csengtek Maria számára. Felemelte pillantását, és mosolyogva, de szótlanul Sir Benjáminra nézett. Unokabátyja megértően bólintott. Hazatértél, gyermekem mondta. De nem tudod szavakba önteni, amit érzel. Egyetlen Merryweather se képes rá. Mi nem a mellényünkre tűzve hordjuk a szívünket. Kérem, uram szók Maria, árulja el, mi az értelme annak a mondatnak, ami a szalonban a kandalló fölött olvasható! Együtt örökli a királyságot a bátor lélek és a tiszta szellem, víg és szerető szívvel idézte Sir Benjámin. Ez családunk jelmondata, gyermekem, ez a mottónk Sir Wrolf kora óta. Úgy sejtem, arra utal, hogy a napos és a holdas Merryweatherök mindig vidámak, amikor szeretik egymást. Meg talán arról is szól ez a mondat, hogy a bátorság, a tisztaság, a szeretet és az öröm együtt alkotják a tökéletességet. Sir Benjámin egy pillanatra elhallgatott, aztán a végtelen megkönnyebbülés hangján hirtelen elbődült: Kolbász! Maria az első pillanatban azt hitte, hogy Kolbász szintén a tökéletesség eléréséhez szükséges valami, de aztán az orrát megcsapó illatból rájött, hogy unokabátyja csupáncsak hirtelen leszállt a szellemi síkról az anyagira, ahol minden jel szerint sokkal otthonosabban mozgott. Ekkor kinyílt a szalonba nyíló ajtó, s fekete vállkendővel és fehér főkötővel kiegészített suhogó bombazinruhájában feltűnt a mosolygó Miss Heliotrope, aki kitűnő hangulatban volt egy kivételesen nyugalmas, az emésztési zavarok okozta lidérces álmoktól szokatlan módon mentes 20