Hermann Hesse NARZISS ÉS GOLDMUND

Átírás

1

2 Hermann Hesse NARZISS ÉS GOLDMUND Fordította Gáli József Illusztrálta Kováts Albert Hermann Hesse Narziss und Goldmund COPYRIGHT 1957 BY HERMANN HESSE Alle Rechte vorbehalten durch Suhrkamp Verlag. Frankfurt am Main

3 Első fejezet A mariabronni kolostorbejárat karcsú ikeroszlopokon nyugvó köríve előtt, az út szélén állt egy gesztenyefa, dél magányos fia, régi időkben Rómát járt zarándok hozta kemény törzsű nemes gesztenye; kerek koronája gyengéden borult az út fölé, teli tüdőből zúgott a szélben, tavasszal már zöldellt a környéken minden, a kolostorkert diófái is új lombruhájukban vöröslöttek, ő még sokáig váratott leveleire, majd a legrövidebb éjszakák évszakában sugarakba szökkentette lombozata sűrűjéből fénytelen, tejeszöld, oly intően, szorongatóan fanyar illatú, különös virágait, és sárguló koronája októberben, szüretután hullajtotta az őszi szélbe némely esztendőben be sem érő tüskés termését, hogy birokra kelhessenek érte a klastromi diákok, és az olasz földről származó Gregor perjelnek legyen mit megsütnie kandallója parazsán. Idegenül, szelíden lengette a kolostorbejárat fölött koronáját a szép fa, a más égtájról való, érzékeny természetű, könnyen borzongó vendég, a kaput tartó sudár homokkőoszlopok, az ablakíveket díszítő, kőből vert csipkék, párkányok, pillérek titkos rokona, akit szerettek a welschek meg a latinok, s jövevényszámba vettek az idevalósiak. A külországi fa alatt jó néhány nemzedék klastromi diák elhaladt már, hóna alatt írótáblával, fecsegve, játszva, nevetgélve, verekedve; mezítláb vagy saruban, ahogy az évszak változott, szájuk szögletéből csüngő virággal, diót ropogtatva vagy hógolyót gyúrva. Mindig újak jöttek, egy-két esztendő fordultán mind kicserélődtek a jószerint egymáshoz hasonló szöszke, göndör fürtös arcok. Némelyik ottmaradt, novícius lett, barát, fejét kopaszra nyírták, csuhát viselt, derekán kötelet; könyveket böngészett, oktatta a gyerkőcöket, megöregedett, meghalt. Mások, ha megtöltekeztek tudománnyal, visszatértek a szülői házba, a lovagvárakba, kereskedő- és kézmívesportákra, kikerültek az életbe, űzték játékaikat, mesterségüket, s egyszer talán, férfikorban, ellátogattak a kolostorba, fiúcskákat vezettek tanulósorba az atyák keze alá, egy pillanatra eltűnődve felmosolyogtak a gesztenyefára, aztán továbbmentek újra. A súlyos, kerek ablakívek, a zömök, vörőskő ikeroszlopok között, a klastrom celláiban, termeiben éltek, tanítottak, tanultak, irányítottak, kormányoztak: műveltek itt sokféle, egyik nemzedékről a másikra szálló művészetet és tudományt, jámbort és világit, világosat és titokzatosat. Könyveket írtak és magyaráztak, rendszereket építettek fel, összegyűjtötték a régiek írásait, másoltak képes kódexeket, ápolták a nép hitét, és mosolyogtak a nép hitén. Tudós okosság, jámbor kegyesség, együgyűség és agyafúrtság, evangéliumi bölcsesség, görög bölcsesség, fehér és fekete mágia, mindből tenyészett itt valami, mindennek volt helye, tere: remeteségnek, vezeklésnek, valamint társaságkedvelő vidám életnek is ; a mindenkori apát személyén és a kor uralkodó áramlatán múlott, hogy mikor melyik kerekedett felül, melyik divatozott. A kolostort híressé időnként ördögűzői, démonkergetői tették, olykor kitűnő zenéje, olykor egy szent, gyógyító és csodákat tevő atya kedvéért, máskor csukaleveséért, szarvasmájpástétomáért látogatták mindegyikért a maga idejében. A szerzetesek és tanítványok, buzgók és lanyhák, böjtösek és tokások seregében mindig akadt a számos érkező, itt éló és halálát itt beváró között, mindig akadt egy, akit mindenki szeretett, vagy akitől mindenki félt, a kiválasztottnak tetsző, a különleges, az egyéniség, akiről beszéltek még akkor is, midőn kortársait már régen elfeledték. Ez idő tájt is élt Mariabronn kolostorában két egyéniség, két különleges lakó, egy öreg és egy ifjú. A dormitóriumokat [1], iskolatermeket, templomot benépesítő barátok nyájában akadt kettő, akiről tudtak mind a többiek, akire valamennyien figyeltek. Dániel apát, az öreg és Narziss, az ifjú, a tanítvány, aki nemrégen lépett a novíciusok sorába, de rendkívüli tehetsége miatt minden hagyomány ellenére már taníthatott, különösképpen görögöt. Figyelmet és kíváncsiságot keltő tekintélye a házban kettőjűknek volt, az apátnak és a novíciusnak, csodálták és irigyelték, titkon rágalmazták is őket. Az apátot csaknem mindenki szerette, ellenséget nem szerzett magának, csupa jóság, jámborság, alázat volt. Csupán a kolostor tudósai vegyítettek szeretetükbe valamilyen leereszkedésfélét, mert Dániel apát szent lehetett ugyan, de tudós semmiképpen. Jám-borsága bölcsesség volt, latinul azonban gyengén, görögül egyáltalán nem tudott. Az apát együgyűségén alkalomadtán mosolygó keveseket annál jobban bűvöletbe ejtette Narziss, a csodagyerek, a szép ifjú választékos görög beszéde, kifogástalan lovagi viselkedése, nyugodt, mélyreható filozófustekintete, szép és szigorú vonalú keskeny szája. Bámulatos görög tudásáért megszerették a tudósok. Nemes voltáért, finomságáért csaknem mindannyian szerették, sokan beleszerettek. Néhányan rosszallották, hogy oly nyugodt, fegyelmezett és szerfelett udvari modorú. Apát és novícius, egyik is, másik is a maga módján viselte a kiválasztottak sorsát, a maga módján uralkodott, a maga módján szenvedett. Mindkettő rokonabbnak, közelebb állónak érezte a másikat a többi klastromi népnél, mégsem találtak egymáshoz, mégsem melegedtek fel egymás iránt. Az apát nagy gondot, nagy figyelmet szentelt az ifjúnak, s aggódott érte, mint ritka érzékeny, talán koraérett, talán veszedelemben forgó testvéréért. Az ifjú az apát valamennyi parancsát, intelmét, valahány dicsérő szavát makulátlan magatartással fogadta, sohasem ellenkezett, nem csüggedt el, és ha az apát helyesen ítélte meg, hogy egyetlen vétke a gőg, ugyancsak értette a módját, hogyan rejtse el ezt a vétket. Szó nem férhetett hozzá, tökéletes volt, különb mindenkinél. Csupán előkelősége lengett körülötte hűvös levegőként, csupán igazi barátja akadt kevés a tudósokon kívül. Narziss szólott hozzá egy gyónás után az apát. Vétkesnek vallom magam rólad formált kemény ítéletem miatt. Talán igaztalan voltam, gyakran dölyfösnek tartottalak. Nagyon egyedül, szerfelett magányos vagy, fiatal testvérem, csodálóid vannak, de barátaid nincsenek. Szeretve szeretném, bár lenne rá okom, hogy néha megfeddhesselek, de nem szolgálsz rá soha. Bár lennél hébe-hóba neveletlen, mint a korodbeli fiatalemberek. De nem vagy az soha. Olykor kissé aggódom érted, Narziss. Az ifjú az öregre vetette sötét szemét. Nagyon szeretném, tisztelendő atyám, ha nem okoznék gondot neked. Lehet, valóban gőgös vagyok. Kérlek, büntess meg érte. Időnként magam is szeretném magamat megbüntetni. Küldjetek remeteségbe, atyám, vagy engedjétek, hogy alantasabb szolgálatot végezzek. Túl fiatal vagy, kedves testvérem, mind a kettőre felelte az apát. Egyébként is annyira beszédre és gondolkodásra termettél, édes fiam, hogy Isten adományát pazarolnám, ha alantasabb szolgálatra rendelnélek. Minden bizonnyal tanító és tudós lesz belőled. Te talán nem erre vágyakozol? Megbocsásd, atyám, de én nem látom ennyire pontosan a kívánságaimat. A tudományban mindig örömömet lelem majd, hogyan is lenne másként? Nem hiszem azonban, hogy a tudomány lesz egyedüli világom. Az ember sorsát és küldetését nem mindig vágyai határozzák meg, hanem valami más, valami eleve elrendeltetett. Az apát elkomolyodva hallgatta. Oreg arcán mégis mosoly villant, mikor megszólalt: Amennyire az embereket megismertem, mindannyian, kivált ifjan, hajlunk arra, hogy vágyainkat összetévesszük a Gondviseléssel. Nos, te, aki úgy hiszed, tudod előre, mondj egy-két szót nekem, mire vagy hivatva? Narziss félig behunyta sötét szemét, és az elrejtőzött hosszú, fekete pillái mögé. Hallgatott. Beszélj hát, fiam buzdította hosszú várakozás után az apát. Narziss halk hangon, szemét lesütve beszélni kezdett. Azt hiszem, tudom, tisztelendő atyám, hogy mindenekelőtt klastromi életre vagyok hivatva. Azt hiszem, szerzetes leszek, pap, perjel és apát is talán. Nem azért hiszem mindezt, mintha kívánnám. Nem vágyom tisztségre, de mégis megbíznak majd vele. Sokáig hallgattak mind a ketten. Miből gondolod ezt? kérdezte tétován az öreg. Tudásodon kívül melyik tulajdonságodra épül ez a hit? Olyan tulajdonság ez felelte Narziss vontatottan, amellyel megérzem az emberek természetét és rendeltetését, nemcsak a magamét, másokét is. Ez a tulajdonság arra kényszerít, hogy uralkodjam a többiek felett, és így szolgáljam őket. Ha nem klastromi életre születek, bíró vagy államférfi válna belőlem. Lehet bólintott az apát, próbára tetted-e már emberismerő, sorslátó képességedet? Próbára tettem. Mondj hát nekem egy példát. Készen vagyok rá, atyám. Jól van. Mivel testvéreink titkaiba tud-tukon kívül behatolni nem szeretnék, mondd el, hogy mit gondolsz rólam, apátodról, Dánielről. Narziss felemelte tekintetét, és az apát szemébe nézett. Parancsod ez, atyám? Az. Parancsom. Nehéz erről beszélnem, atyám. Nekem is nehezemre esik, hogy téged szólásra kényszerítselek, fiatal testvérem. Mégis megteszem. Beszélj! Narziss lehajtotta fejét, és így suttogott: Kevés az, tisztelendő atyám, amit terólad tudok. Tudom, hogy Isten szolgája vagy, és szívesebben őriznél kecskéket, kongatnál kis harangot remeteségben, vagy hallgatnád parasztok gyónását, mintsem egy nagy kolostort kormányozz. Tudom, hogy különös szeretet fűz Isten Szent

4 Anyjához, leggyakrabban hozzá imádkozol. Imádkozol olykor, hogy a görög és mind a többi kolostorunkban művelt tudomány zavart és veszedelmet ne keltsen alárendeltjeid lelkében. Imádkozol olykor azért, hogy türelmed Gregor perjel iránt el ne hagyjon. Olykor pedig csendes végért imádkozol. Úgy hiszem, meghallgatásra találsz, és szelíd halálban lesz részed. Az apát kis társalgójára csend települt. Végül megszólalt az öreg. Rajongó vagy, és látomásaid vannak kezdte az ősz úr barátságosan. Jámbor és jóindulatú látomások is lehetnek csalókák, ne hagyatkozz hát rájuk, mint ahogy én sem teszem. Rajongó testvér!... látod-e, mit gondolok erről szívem mélyén? Látom, atyám, megértőek a gondolataid. Ezt gondolod: Ez a fiatal tanítvány itt kissé veszélyben forog, sejtései vannak, talán túl sokat meditált. Nem ártana neki, ha valamiféle vezeklést rónék rá. A kiszabott vezeklést azonban én is megosztom vele." Erre gondolsz éppen. Az apát felállt. Mosolyogva intett búcsút a novíciusnak. Nos, jól van mondta, ne vedd túlságosan lelkedre a sejtéseidet, fiatal testvérem. Isten mást is kíván tőlünk, nemcsak látomásokat. Vegyük úgy, hogy a könnyű halál ígéretével hízelegtél egy öregembernek. Vegyük úgy, hogy az öregember pillanatidőre szívesen is hallgatta ezt az ígéretet. Most azonban elég volt. Holnap a hajnali mise után imádkozz el egy olvasót, alázattal és odaadással imádkozz, ne pedig felszínesen, és én is ezt teszem. Menj hát, Narziss, eleget beszéltünk. Egy másik alkalommal Dániel apátnak egyengetni valója támadt a legfiatalabb tanítóatya és Narziss között, akik a tanítás rendjének egy pontjában nem tudtak megegyezni: Narziss nagy buzgalommal bizonyos változtatásokra törekedett, és ezeket meggyőző érvekkel igazolta is, de Lorenz páter valamiféle féltékenységből ellene szegült, és az újabb megbeszéléseket mindig a lehangolt némaság duzzogó napjai követték, amíg Narziss igaza tudatában újra csak előhozakodott a dologgal. Végül is Lorenz atya kissé sértődött hangon így szólt: Nos, Narziss, fejezzük be a vitát. Tudod jól, a döntés az enyém, és nem a tied, nem vagy kollégám, csak kisegítőm, alkalmazkodni köteles. De mivel ezt az ügyet oly nagy fontosságúnak tartod, és mivel én csupán hivatalbeli hatalmam, nem pedig tudásom és tehetségem révén vagyok felettesed, nem akarok magam dönteni, hanem apát urunk elé járulunk, és rábízzuk, tegyen igazságot. Így is tettek, Dániel apát meg türelmesen és jóindulatúan hallgatta végig a két tudós grammatikatanításról vallott nézeteinek összecsapását. Mind a kettő aprólékosan elmagyarázta és megokolta véleményét, majd az öregúr kedélyesen rájuk nézett, kicsit megcsóválta ősz fejét, és így szólt: Kedves testvérek, remélem, egyikőtök sem hiszi, hogy ehhez a dologhoz éppoly sokat értek, mint ti. Narziss, aki ennyire szívén viseli iskolánk dolgát, és a tanítás megjavításán fáradozik, dicséretet érdemel. Ám ha elöljárója másként vélekedik, Narziss dolga a hallgatás meg az engedelmesség, mert hiába minden javítás, ha érte a rendet és engedelmességet e házban megszegik. Megrovom Narzisst, amiért engedni nem tudott. Nektek, fiatal tudósok, kettőtöknek meg azt kívánom, ne legyetek soha olyan elöljáró híján, aki ostobább nálatok; gőg ellen ez a legjobb orvosság. E kedélyes tréfával bocsátotta el őket. A következő napokban azonban semmiképpen sem mulasztotta el, hogy fél szemét rajtuk tartsa, vajon helyreáll-e a jó egyetértés a két tanító között. Történt pedig, hogy a kolostorban, amely annyi érkező-távozó arcot látott már, új arc bukkant fel, és ez nem tartozott az észrevétlen maradók, gyorsan feledésbe merülők közé. Az ifjú, akinek jöttét apja már régen jelezte, egy tavaszi napon érkezett, hogy tanulmányait a klastrom iskolájában végezze. Apa meg fiú a gesztenyefához kötötték lovaikat, s a bejáratnál fogadta őket a kapus. A fiú felnézett a még téliesen kopár fára. Ilyen fát mondta életemben nem láttam még. De szép, de furcsa fa! Tudni szeretném a nevét! Az apa gondterhelt és kissé fancsali képű, idősebb úr ügyet sem vetett az ifjú szavaira, de a kapus, akinek egykettőre megtetszett a fiú, választ adott neki. Az ifjú kedvesen megköszönte, és kezet nyújtott: A nevem Goldmund, itt fogok iskolába j árui. A kapus barátságosan rámosolygott, aztán elindult a jövevények előtt, át a kapun, föl a széles kőlépcsőkön a kolostorba, ahová Goldmund félelem nélkül lépett, azzal az érzéssel, hogy ezen a helyen két olyan élőlénnyel találkozott már, akikben barátra lelhet, a fával meg a kapussal. A vendégeket először az iskolafelügyelő páter, estefelé pedig maga az apát is fogadta. Goldmund apját, a császári hivatalnokot, miután mindkét helyen bemutatta fiát, meghívtak, legyen egy ideig a ház vendége. De a vendégjoggal csupán egy éjszakára élt, mivel, ahogy mondotta, reggel tovább kell utaznia. Két lova egyikét felajánlotta a kolostornak, és az adományt elfogadták. Illedelmes és hűvös volt az egyházi urakkal folytatott társalgás; de az apát és a páter is örömmel nézegette a tisztelettudóan hallgató Goldmundot, mert a bájos, szelíd ifjú nyomban elnyerte tetszésüket. Apját másnap minden marasztalás nélkül engedték útjára, a fiút azonban szíves örömest tartották maguknál. Bemutatták a tanítóknak, s kijelölték ágyát a diákok hálótermében. Goldmund tisztelettudóan és szomorú arccal búcsúzott apjától, mikor az lóra szállt, mozdulatlanul állt, úgy nézett utána, amíg el nem tűnt a magtár és a malom között a külső kolostorudvar keskeny kapuján át. Amikor megfordult, hosszú, szőke szempilláján egy könnycsepp ült; de a kapus kedveskedően vállon veregette. Sose búsulj, ifjú uracskám vigasztalta, kezdetben majdnem mindenki hazavágyik egy kicsit, apja, anyja és testvérei után. De hamar meglátod: itt is lehet élni, és nem is olyan rosszul. Köszönöm, kapus testvér mondta az ifjú. De nekem nincsenek testvéreim, anyám sincs, csak apám. Helyettük itt majd vigaszra lelsz, pajtásokra, tudományra, zenére, ismeretlen új játékokra, erre is, arra is, majd meglátod. Ha meg szűkségét érzed valakinek, aki jó szívvel van Hozzád, gyere hozzám bátran. Goldmund a kapusra mosolygott. Ó, nagyon köszönöm. Ha csakugyan örömet akarsz szerezni nekem, mutasd meg egyszer, minél előbb, kérlek, hol találom a lovacskánkat, akit atyám itt hagyott. Üdvözölni szeretném, és látni, vajon neki is jól megy-e a sora? A kapus nyomban magával vitte, és a magtárral szomszédos istállóba vezette a fiút. A langyos félhomályban, hol ló, árpa és trágya csípős szaga terjengett, Goldmund megtalálta az egyik állásban a barna lovat, amelynek hátán ideérkezett. Mindkét karjával átölelte az állat nyakát; a ló megismerte, és már messziről feléje nyújtogatta fejét, fehér foltos, széles homlokához szorította arcát, gyengéden megsimogatta, s a fülébe sugdosott Adj' isten, Holdas, adj' isten, jószágocs-kám, jó kis cimborám! Hogy megy sorod? Szeretsz-e még? Enni kapsz-e? Úgye neked is hiányzik az otthoni rét? Haj, kedveském, lovacskám, Holdas pajtás! De jó is, hogy itt maradtál, gyakran jövök majd hozzád, hadd lássalak. Ujjasából elővett egy darab, reggelijéből maradt kenyeret, és kis falatonként megetette vele. Aztán búcsút vett tőle, és ment a kapus után, át a széles, nagy város piacteréhez hasonló, hársfákkal szegélyezett udvaron. A belső kapunál köszönetet mondott a kapusnak, már a kezét nyújtotta, mikor észrevette, hogy elfeledte a tanterembe vezető utat, hiába mutatták meg neki az előző napon; kicsit nevetett, s elpirult, úgy kérte a kapust, vezetné tovább, s az szívesen megtette. Ezután belépett az iskolaterembe: tucatnyi gyerek meg ifjú ült a padokban, és ahogy belépett, Narziss, a famulus hátrafordult. Goldmund vagyok, az új diák mondta ő. Narziss kurtán, mosoly nélkül üdvözölte, s helyet mutatott neki az egyik hátsó padban, s tüstént tovább folytatta a tanítást. Goldmund leült. Meglepődött, milyen fiatal a tanító, alig néhány esztendővel idősebb, mint ő maga, csodálkozott, és szívből örült, hogy a fiatal tanító olyan szép, előkelő, komoly, és még megnyerő és kedves is. A kapus kedves volt hozzá, az apát barátságosan fogadta, az istállóban egy darabka otthon Holdas várja, és íme, most itt van ez a meglepően fiatal tanító, komoly, akár egy tudós, előkelő, akár egy herceg, és mennyire fegyelmezett, hűvös, tárgyilagos, lenyűgöző a hangja! Hálás szívvel figyelte, ha nem is értette mindjárt, miről beszél. Jól érezte magát. Kedves, szeretetre méltó emberek közé került, szeretni akarta őket, a barátságukra vágyott. Reggel az ágyban, ébredés után szorongás fogta el, a hosszú út is kifárasztotta, sírt is, amikor apjától elbúcsúzott. Most minden jó, most elégedett. Nézte, csak nézte hosszan a fiatal tanítót, gyönyörködött kemény, sudár alakjában, hideg fénnyel villámló szemében, örvendezett a szavakat tisztán, keményen formáló szájának, lendületes, szárnyaló hangjának. Ahogy véget ért azonban az óra, és a diákok lármásan felkerekedtek, felriadt Goldmund, és szégyenkezve vette észre, hogy elaludt. Ha csak ő vette volna észre de látták a padszomszédok is, akik suttogva adták hírül egymásnak. Álig lépett ki a fiatal tanító a teremből, a pajtások mindenfelől lökdösni, taszigálni kezdték Goldmundot. Kialudtad magad? kérdezte vihogva az egyik. Finom diák! csúfolta a másik. Ebből lesz csak pompás örökmécses! Már az első órán ki is alszik! Ágyba a kicsikével ajánlotta valamelyik, és már meg is ragadták lábánál, kezénél fogva, hogy nagy nevetve elcipeljék. Ilyen ébresztés után haragos lett Goldmund, csapkodott maga körül, szabadulást keresett, csépelték-páholták, végül is leejtették, míg az egyik lábát megmarkolta valaki. Ezt erőnek erejével lerázta, rávetette magát az elsőre, aki elébe akadt, tüstént heves harcba keveredett vele. Ellenfele erős fickó volt, mindannyian felajzottan figyelték a párviadalt. Hogy Goldmund nem maradt alul, és néhány jó ökölcsapást mért a vasgyúróra, mielőtt

5 egynek is tudta volna a nevét, máris akadtak barátai a diákok között. Egyszerre eliszkolt valamennyi, és alighogy egyedül maradt, szembe találta magát az iskolafelügyelő Martin páterrel. A páter elcsodálkozott a lányos és kissé szétvert képű, kék szeméből zavartan rábámuló fiú láttán. Hát veled mi történt? kérdezte. Te, úgye, Goldmund vagy, igaz-e? Csak nem bántottak ezek a mihasznák? O, dehogy felelt a fiú, én láttam el a baját. Kiét, te? Nem tudom. Egyiket sem ismerem. Valamelyikkel megverekedtem. Úgy. A valamelyik kezdte? Nem tudom. Nem. Azt hiszem, én. Addig csúfolkodtak, amíg megharagudtam. No lám, te is szépen mutatkozol be, édes gyermekem. Jegyezd meg hát jól: ha még egyszer, itt, az iskolateremben csatakürt leszel, nem marad el a büntetés. Most pedig szaporán, hogy az estebédhez idejében érkezz! Indulj Mosolyogva nézett a szégyenkezve elfutó Goldmund után, amint útközben nagy igyekezettel ujjaival próbálta megfésülni kusza, aranyszőke haját. Goldmund maga is úgy vélekedett, első kolostori tette igazán illetlen és balga volt, meglehetősen lógó orral kereste és találta meg az estebédnél iskolatársait. De azok tisztelettel, barátságosan fogadták, lovagiasan kibékült ellenfelével, és e pillanattól fogva joggal érezhette: körük befogadta.

6 Második fejezet Ha jó barátságban is volt valamennyivel, igazi barátra mégsem talált oly hamar; iskolatársai között egy sem akadt, akihez különösebb rokonszenv vagy vonzalom fűzte volna. Azok meg módfelett csodálkoztak, hogy a kötekedőnek hitt, talpraesett ökölvívóban oly békés lelkű, és úgy látszott, inkább mintadiáki dicsőségre pályázó társra leltek. Két ember volt a klastromban, akihez húzott Goldmund szíve neki tetsző, gondolatait betöltő, benne csodálatot, szeretetet és tiszteletet keltő: Dániel apát és Narziss, a famulus. Az apátot szinte már szentnek tartotta, jámborsága és jósága, tiszta, figyelmes tekintete, ahogy a parancsolást, kormányzást alázattal, mintegy szolgálatképpen végezte, nyugodt, jóságos mozdulatai mind hallatlan erővel vonzották. Legszívesebben e jámbor barát személyes szolgájaként mindig csak körülötte lett volna engedelmesen és szolgálva őt, alázat és odaadás utáni fiús vágyódását örök áldozatul néki felajánlva, hogy tőle tiszta és nemes, istenes életet tanuljon. Mert Goldmund szándéka nem csupán a klastromtudományok megszerzése volt, hanem egyszer s mindenkorra a klastromban akart maradni, Istennek szentelvén életét. Így akarta ő maga, így kívánta és parancsolta apja, és bizonyára így rendelte el, ezt követelte Isten is. Senki sem vette észre, és mégis teher nehezedett a szép, sugárzó fiúra, származásából eredő teher, vezeklésre és áldozatra szólító titkos rendeltetés. Még az apát sem látta meg, holott Goldmund apja elejtett előtte néhány célzást, és érthetően tudtára adta óhaját fia maradjon örökre a kolostorban. Valami homályos szeplő tapadhatott Goldmund születéséhez, valamiféle elhallgatott titok vezeklést követelt. Az apát azonban nem nagyon rokonszenvezett Goldmund apjával, szavait, egész, kissé fontoskodó lényét hűvös udvariassággal fogadta, célozgatásainak pedig nem tulajdonított nagy jelentőséget. Az a másik, aki Goldmundban szeretetet ébresztett, élesebben látott, többet sejtett, de türtőztette magát. Narziss tudva tudta, milyen ékes aranymadár röppent hozzá. 6, az előkelőségében magára maradó, hamarosan megérezte Goldmundban rokonát, holott az mindenben ellentétének látszott. Narziss sötét, szikár, Goldmund meg fénylő és viruló volt. Narziss gondolkozó és elemző elmének, Goldmund álmodó, gyermeki léleknek tetszett. Az ellentétet azonban áthidalta valami közös vonás: mind a ketten kiválasztottak voltak, mindkettőt látható adottságok és jelek különböztették meg a többitől, és mindkettőnek különös intést adott a sors útravalóul. Forró rokonszenvet érzett Narziss e fiatal lélek iránt, akinek természetét és sorsát hamar felismerte. Izzó csodálattal csüngött Goldmund szép és páratlanul okos tanítóján. De Goldmund félénk volt, nem talált más utat Narziss megnyerésére, hát kimerülésig fárasztotta magát, hogy figyelmes, tanulékony diák lehessen. Félénkségén kívül más is gátolta. Úgy érezte, Narziss veszélyt jelent. A jóságos és alázatos apát mint eszmény és mintakép nem fért össze egyszersmind a túlontúl okos, tanult, éles szellemű Narzissszal. Mégis, fiatal lelke minden erejével mindkét eszmény után törekedett, egyesíteni akarta az egyesíthetetlent. Gyakran szenvedett emiatt. Diákélete első hónapjaiban néha oly zilált, szétszaggatott volt a szíve, hogy erős kísértésbe esett, meneküljön-e, vagy pajtásai között eressze szabadjára minden keservét, elfojtott dühét. Gyakran valamiféle kis pimaszkodás, diákcsíny hirtelenében úgy felbőszítette, olyan vad haragra lobbantotta, hogy ő, a békés lelkű, csak a legnagyobb erőfeszítéssel türtőztette magát, csak így tudott lehunyt szemmel, halálsápadtan, némán sarkon fordulni. Ilyenkor meglátogatta az istállóban Holdast, a lovacskát, nyakára hajtotta fejét, megcsókolta, úgy sírt. Szenvedése lassacskán úgy megnőtt, hogy mindenki észrevehette. Orcái megfogyatkoztak, tekintete gyakran elveszítette fényét, mindenkinek kedves nevetése ritkán hallatszott. Maga sem tudta, hányadán áll. Őszintén akarta, vágyott arra, hogy jó diák, mihamarabb novícius, majd pedig az atyák jámbor, csöndes testvére lehessen; hitte, minden képessége, adottsága e szelíd, jámbor cél felé vezeti, más célokról mit sem tudott. Milyen különös, elszomorító volt, ha látnia kellett, hogy ez a szép, egyszerű cél oly nehezen érhető el. Mennyire kedvét szegte, ha olykor megdöbbenve észrevette kivetnivaló hajlamait, lelke rossz hangulatait: ha szórakozottan, kelletlenül tanult, ha ábrándozott, álmodozott, vagy elálmosodott a leckeórák alatt, ellenszenvét és ellenszegülését a latintanárral, ingerlékenységét és dühös türelmetlenségét iskolatársaival szemben. De mindennél jobban felkavarta, hogy Narzisst övező szeretete oly nehezen fért össze Dániel apát iránt érzett szeretetével. Ámbár néha, lelke mélyén rejlő bizonyossággal úgy érezte, Narziss is szereti, rokonszenvez vele, és várja őt. Narziss gondolatai sokkal gyakrabban időztek a fiú körül, mint ahogy az gyanította. Vágyott a szép, kedves, derűs ifjú barátságára, megsejtvén benne ellenpólusát és másik felét, szívesen maga mellé vette volna, hogy vezesse, tanítsa, fölfelé segítse, virágát bontsa. De türtőztette magát. Több okból tette ezt, és szinte mindet megfontolta. Főként a diákokba, novíciusokba szerelmes jó néhány szerzetes és tanító láttán felébredt undora gátolta, tartotta vissza. Nemegyszer érezte utálkozva ő is idősebb férfiak rajta nyugvó, sóvárgó tekintetét, nemegyszer hárította el néma védekezéssel nyájaskodásukat, becézgetésüket. Most már jobban megértette őket őt is csábította, hogy a bájos Goldmundot szeresse, tündökletes nevetését előcsalogassa, aranyszőke haját gyengéden megsimogassa. De nem tenné meg soha, sohasem. Egyébként is ő, a famulus, tanítói rangban, de tanítói hivatal és hivatalos tekintély nélkül különös elővigyázathoz, óvatossághoz szokott. Megszokta, hogy a nála néhány ével fiatalabbak fölött úgy álljon, mintha húsz esztendővel idősebb lenne, megszokta, ahogy szigorúan vigyázzon, egyetlen diákját előnyben ne részesítse, különös gondot fordított valahány, neki ellenszenves tanítványára, igazságosságot kényszenített magára velük szemben. Szolgálata a szellem szolgálata volt, ennek szentelte szigorú életét, és csak titokban, óvatlan pillanataiban adta át magát a nagyravágyás, okoskodás, tudálékoskodás élvezetének. Nem, bármilyen igézőnek látszott Goldmunddal való barátsága, veszély rejlett abban, nem hagyhatta, hogy élete velejét érintse. Élete veleje és értelme a szellem, az Ige szolgálata volt, hogy nyugodtan, megfontoltan, önző érdek nélkül vezesse tanítványait s nem csupán saját tanítványait magas szellemi célok felé. Egy esztendőnél is több idő eltelt már, amióta Goldmund a mariabronni kolostor diákja lett, ki tudja, hányszor játszotta pajtásaival az udvar hársfái és a szépséges gesztenyefa alatt a diákok játékait: versenyt futottak, labdáztak, rabló-pandúrosdi járta, hógolyócsatákat vívtak; most tavaszba fordult, de Goldmund fáradt volt, gyengélkedett, feje gyakran megfájdult, és próbára tette erejét, hogy a leckeórák alatt el ne aludjon, figyelni tudjon. Ekkortájt, egy este, megszólította Adolf, az a diák, akivel annak idején ökölharcban ismerkedett meg, és akivel ezen a télen Euklidészt kezdte tanulmányozni. Estebéd után történt, abban az órában, szabad időben, amikor játszhattak a dormitóriumokban, cseveghettek a tanulószobákban, és sétálni is lehetett a külső kolostorudvaron. Mondanék neked valamit, Goldmund, valami vidámat szólt, miközben lefele vonszolta a lépcsőn. De te mintagyerek vagy, egyszer bizonyára püspök akarsz lenni, ígérd meg hát, betartod a cimboraságot, nem árulsz el az atyáknak. Goldmund habozás nélkül szavát adta. Tudta jól, van klastrombecsület, de létezik diákbecsület is, a kettő pedig hébe-hóba összeütközésbe kerül, ám mint mindenhol, itt is erősebb írottnál az íratlan, és ameddig csak diák volt, sohasem szegte volna meg a diákélet törvényeit, a diákbecsületet. Adolf suttogva a kapu felé húzta, a fák alá. Van itt néhány merész jó barát mesélte, közibük való ő is, akik régebbi nemzedékek szokásához híven olykor-olykor megemlékeznek arról, hogy voltaképpen nem is szerzetesek, egy estére elhagyják a kolostort, és beruccannak a faluba. Mulatság, kaland is ez, jóravaló fickó nem maradhat ki belőle, s még az éjjel vissza is térnek. Hanem éjjelre bezárják a kaput szólt közbe Goldmund. Bezárják, persze, de ez a móka savaborsa. Értik a módját, hogyan kell titkos utakon észrevétlen besurranni, nem az első eset ez. Goldmund tudott erről. Hallotta már a falubaruccanás" kifejezést, a növendékek kalandot, mindenféle titkos örömet kereső éjjeli kirándulását értették rajta, szigorúan tiltották a klastromi törvények. Megriadt. A falubaruccanás" bűn volt, tiltott dolog. Tudta jól azonban, hogy épp a veszély kockázata miatt számíthat ez a valamirevaló fickók" között diákdicsőségnek, és az ilyen kalandra szólító meghívás különös kitüntetést jelent. Szíve szerint nemet mondott volna, visszafordul, és ágyába bújik. Oly fáradt volt, oly nyomorultul érezte magát, egész délután fájt a feje. De Adolf előtt kissé szégyenkezett. Azután meg, ki tudja, talán a szabadban, a kaland közben találkozhat valami széppel, valami újjal, főfájás-kábultság mulasztóval, amitől minden nyomorúságát elfelejtheti. Kirándulás ez a világba, titkos és tiltott ugyan, nem éppen dicséretes, de talán mégis felszabadító, élményt hozó. Tétovázva hallgatta Adolf nógatását, de hirtelen elnevette magát, és rábólintott. Észrevétlenül tűntek el Adolffal a hársfák alatt, a sötétedő, tágas udvaron, melynek külső kapuját ebben az órában már bezárták. A cimbora a malomhoz vezette, ott a szürkületben, a kerekek szüntelen zúgása közepette, nesztelen-látatlan könnyűszerrel kisurranhattak. Már koromsötétben, egy ablakon át, nedves, csuszamlós cölöprakásra jutottak, egy szálat kihúztak, a patakra fektették, hogy átjuthassanak. Végre hát kint álltak a feketéllő erdőben eltűnő, tompa fényben derengő országúton. Izgató, titokzatos volt minden, és ez roppantul tetszett a fiúnak. Az erdőszélen már ott álldogált az egyik cimbora, Konrád, és hosszas várakozás után még valaki, a hosszú Eberhard cammogott oda.

7 Négyesben vonultak az ifjak az erdőn keresztül, fejük felett éjjeli madarak rebbentek fel, néhány harmatos fényű csillag bukkant elő a csendes felhők közül. Konrád tréfált, mókázott, s noha a többi is vele nevetett, mégis ott lebegett körülöttük az éjszaka szorongató és ünnepélyes áhítata, szívük szaporábban vert. Röpke óra sem telt bele, s az erdőn túl a faluba értek. Már aludni látszott minden, a házak sápadtan csillámló alacsony oromzatait feketén erezték a gerendák, sehol semmi fény. Adolf haladt az élen, loppal lopakodva megkerültek néhány házat, átmásztak egy sövényen, egy kertbe jutottak, virágágyak puha földjén tapostak, lépcsőkön botladoztak, és egy ház fala előtt megálltak. Adolf megzörgette az ablaktáblát, várt, majd még egyszer zörgetett, bentről nesz hallatszott, fény villant, az ablak kitárult, és egymás után sorra bemásztak egy fekete kürtős, döngölt padlójú konyhába. A tűzhelyen kis olajlámpa állt, keszeg kanócán fáradt láng pislákolt. Egy lány várta őket, szikár parasztcseléd, kezet nyújtott mindegyik betolakodónak; a háta mögül a sötétből még valaki, egy hosszú, sötét hajfonatú kislány lépett elő. Adolf vendégajándékul fél kolostori fehér cipót hozott, és papírzacskóban még valamit, amiről Goldmund sejtette, hogy kevés lopott tömjén, gyertyaviasz, vagy valami hasonló lehet. A copfos kislány kiment, lámpát se vitt, úgy tapogatózott ki az ajtón, jó sokáig maradt távol, majd szürke, kék virágos agyagkorsóval tért vissza, amit Konrádnak nyújtott át. A fiú ivott belőle, azután továbbadta. Ittak mind az erős almaborból. Letelepedtek az aprócska láng fényében, kis merev zsámolyra a két lány, a diákok meg körbe, körülöttük a földre. Suttogva beszéltek, közben borozgattak; Adolf és Konrád vitte a szót. Hébe-hóba az egyikük fölállt, megsimogatta a szikár lány haját, nyakát, fülébe suttogott, de a kicsihez nem nyúlt senki. Úgy lehet gondolta Goldmund, a nagyobbik a cseléd, a csinos kicsike pedig a ház leánya. Különben mindegy, miért is érdekelné hiszen úgysem jön már többé ide. A titkolt szökés, az éjszakai séta az erdőn keresztül szép volt, szokatlan, izgató, titokzatos, de mégsem veszedelmes. Tiltott volt ugyan, de a tilalom megszegése nem nehezedett nagy súllyal lelkiismeretére. Ez az éjszakai látogatás azonban, ez itt a lányoknál, már több volt, mint tilos; ezt már bűnnek érezte. Lehet, hogy a többinek ez is aprócska félrelépés csupán, ő azonban hitt szerzetesi életre, aszkézisre szólító elrendeltetésében, neki tilos volt minden lányokkal való játszadozás. Nem, soha többé nem jön el újra. Szíve azonban vadul és szorongva vert az ámpolna fényében derengő szegényes konyhában. Pajtásai hősködtek a lányok előtt, fontoskodva latin szólamokat kevertek beszédjükbe. Mindhárman, úgy látszott, a cseléd kegyeiben állnak, időnként félszegen ügyefogyott becézgetéssel közeledtek hozzá, de legmerészebb bókjuk sem volt több félénk csóknál. Látszott, pontosan tudják, meddig mehetnek. S mivel a társalgás mindvégig susogó hangon folyhatott csupán, tulajdonképpen volt valami nevetséges a jelenetben; de Goldmund nem találta annak. Csendesen guggolt a földön, konokul bámult a lámpa aprócska lángjába, meg se szólalt. Néha kissé vágyódva, lopva megleste a többiek egy-egy gyengéd mozdulatát, egymás közötti kedveskedését. Mereven maga elé bámult. Legszívesebben csak a kis copfost nézte volna, de ezt tiltotta magának leginkább. Am valahányszor akarata elgyengült, és tekintete a szelíd, bájos kislány arcára vetődött, látta, hogy a lány sötét szeme állhatatosan az ő arcára tapad, őt nézi, mint a megbabonázott. Egy óra telt el talán soha nem élt meg ily hosszú órát Goldmund, mire elfogyott a diákok minden tudósszólama, bókja, csend lett, kissé elfogultan üldögéltek, majd Eberhard ásítozni kezdett. Ekkor a cseléd jelt adott az indulásra. Valamennyien feltápászkodtak, kezet fogtak a cseléddel, Goldmund utoljára. Aztán valamennyien kezet fogtak a kislánnyal, Goldmund utoljára. Konrád mászott ki elsőnek az ablakon, Eberhard és Adolf a nyomában. Amint ő került sorra, Goldmund érezte, hogy egy kéz vállánál fogva visszahúzza. Nem tudta megállni, ahogy földet ért, tétován megfordult. Az ablakból a kis copfos hajolt utána. Goldmund suttogta. Goldmund egy helyben maradt. Eljössz-e majd újra? kérdezte. Félénk hangja lehelet volt csupán. Goldmund nemet intett. A lány kinyújtott két kezébe fogta Goldmund fejét, s ő halántékán érezte a kis kezek forróságát. A lány mélyen kihajolt, amíg sötét szeme közel nem ért Goldmund szeméhez. Gyere újra suttogta, és szája gyermeki csókkal Goldmund szájához ért. Gyorsan a többiek után szaladt, keresztül a kis kerten, bukdácsolt a virágágyakon át, nedves föld és trágyaszag csapott orrába, rózsabokor tépte sebesre kezét, átmászott a sövényen, és rohant a többiek után, ki a faluból, neki az erdőnek. Soha többé!" parancsolta akarata. Holnap újra!" esengett zokogva szíve.

8 Senki sem találkozott az éjjeli madarakkal, észrevétlen tértek vissza Mariabronnba, patakon, malmon át, az udvar hársai között, kiugró tetők és oszloptagolta ablakok rejtekútjain jutottak a kolostorba, a dormitóriumba. A hosszú Eberhardot reggel ütlegekkel kellett ébreszteni, olyan mély volt az álma. Valamennyien időben értek a hajnali misére, a reggeli leveshez és a tanterembe, de Goldmund sápadt volt, annyira sápadt, hogy Martin páter meg is kérdezte, nem érzi-e rosszul magát? Adolf figyelmeztető pillantást vetett feléje, és ő azt felelte, hogy semmi baja sincs. Görögórán azonban, déltájban, Narziss le nem vette róla a szemét. O is látta, hogy Goldmund beteg, de nem szólt, csak élesen figyelte. A tanítás után magához szólította. A könyvtárba küldte egy megbízással, hogy a diákok fel ne figyeljenek rá. Azután utánament. Goldmund kérdezte tőle, segíthetnék? Látom szenvedsz. Talán beteg vagy? Ha igen, ágyba fektetünk, küldünk neked erőlevest meg egy palack bort. Ma máshol járt az eszed, nem a görögön. Sokáig várakozott a válaszra. Feldúltan nézett rá a sápadt fiú, fejét lehajtotta, majd újra felemelte, ajka megvonaglott, beszélni akart, de nem tudott. Hirtelen leborult, fejét egy pulpitushoz szorította, a padot szegélyző, tölgyfából faradott két kicsiny angyalfej közé, és zokogni kezdett oly nagyon, hogy Narziss zavarba jött, pillanatra el is fordította tekintetét, mielőtt a zokogót megragadta és fölemelte volna. Nos, jól van mondta olyan barátságos hangon, ahogy Goldmund még sohasem hallotta beszélni őt. Jól van, amice, sírj csak! Ettől jobban leszel! Úgy, ülj le, nem kell beszélned. Látom, torkig vagy. Reggel óta fáradozhatsz abban, hogy ne vegyenek észre rajtad semmit. Igen derekasan megálltad. Sírj csak, ez a legjobb, amit tehetsz. Nos, már elég is? Már újra talpra álltál? Jól van, akkor gyerünk a betegszobába, ágyba fekszel, és estére, meglásd, sokkal jobban leszel. Gyere csak! Megkerülve a diákszobákat, a betegszobába vezette, két üres ágy közül kijelölte neki az egyiket, és amint Goldmund engedelmesen vetkőzni kezdett, kiment, hogy az elöljárónak megjelentse betegségét. Ígéretéhez híven a konyhán megrendelte a levest, és a betegek borát; a kolostori szokás szerint járó e két benefíciumot [2] a gyengélkedők igen kedvelték. Goldmund feküdt az ágyban, a betegszobában, és kiutat keresett zűrzavarából. Egy órával ezelőtt talán még tisztázhatta volna, mi okozza kimondhatatlan fáradtságát, azt a halálos lelki megerőltetést, amelytől feje üres lett, szeme égett. A minden pillanatban megújuló, minden pillanatban kudarcot valló kegyetlen erőfeszítés miatt volt ez, feledni a tegnapi estét, nem is annyira az estét, nem is a bolondos és vidám kiröppenést a zárt ka-pujú kolostorból, az erdei vándorlást, a sötét malompatakot áthidaló csúszós szükségpallót, nem a ki-be bujkálást a sövényeken, ablakokon, folyosókon keresztül, hanem egyedül azt a pillanatot, ott, annál a sötét konyhaablaknál, a lány leheletét és szavát, kezének érintését, ajkának csókját. De most még valami járult ehhez, új rémület, új élmény. Narziss törődik vele, Narziss szereti őt, Narziss fárad érette ő, a nemes, az előkelő, az okos, a keskeny, kissé gunyoros szájú Narziss. Es ő ő pedig szeme láttára elhagyta magát, szégyenkezett, hebegett, végül még bőgött is előtte.

9 Ahelyett, hogy e felette álló lelket a legnemesebb fegyverekkel, görögtudással, filozofálással, szellemi vitézséggel és méltóságteljes sztoával [3] nyerte volna meg, szánalmasan és gyengén csuklott össze a jelenlétében. Ezt sohasem bocsátja meg magának, sohasem nézhet szégyenkezés nélkül Narziss szemébe. Am a sírással feloldódott a nagy feszültség, a csendes szoba magánya, a puha ágy jót tett kétségbeesése jócskán alábbhagyott. Egy kurta óra múlva szolgáló testvér lépett be, rántott levest, darabka fehér kenyeret, kis kupa vörös bort hozott, bort a diákok egyébként csak ünnepnapokon kaptak; Goldmund evett, ivott, tányérját félig kikanalazta, majd félretette, és újra gondolkodni kezdett; de hiába, nem sikerült, erre újra maga elé vette a tányért, s megint evett néhány kanálnyit. Midőn később az ajtó halkan kinyílt, és Narziss belépett, hogy megnézze betegét, az már mélyen aludt, és orcája újra rózsállott. Hosszan figyelte, szeretettel, kutató kíváncsisággal, de némi irigységgel is. Látta: Goldmund nem beteg, holnap már nem kell bort küldeni neki. De tudta, megtört a varázs, barátok lesznek. Ma Goldmund szorult őrá, ma ő szolgált neki. Egyszer talán ő lesz a gyenge, segítségre, szeretetre szomjazó. Ettől a fiútól el is fogadná, ha egyszer sor kerülne rá.

10 Harmadik fejezet Csodálatos barátság kezdődött Narziss és Goldmund között; de csak keveseknek tetszett, s néha úgy látszott, mintha ők maguk sem békéltek volna meg vele. Először Narzissnak, a gondolkodónak támadt nehézsége. Számára szellem volt minden, a szeretet is; megfontolatlan vonzalom rabul nem ejthette, ez nem adatott meg neki. Ő volt e barátság vezető szelleme, és sokáig csak ő ismerte fel tudatosan barátságuk végzetét, lényegét, értelmét. Sokáig magányos maradt a szeretet kellős közepén és tudta, hogy barátja csak akkor tartozhat igazán hozzá, ha már benne is tudatosította e felismerést. Szívvel-lélekkel, játékosan és felelőtlenül adta át magát Goldmund az új életnek, józanul és felelőséggel fogadta Narziss a kivételes sorsot. Goldmundnak ez a barátság legelébb megváltást és gyógyulást hozott. Fiatalos szeretetszomja csak az imént ébredt fel hatalmasan egy csinos lány láttára, csókjára, de legott reménytelenül vissza is rettent. Mert lelke mélyén megérezte, élete minden eddigi álma, minden, amiben hitt, minden, amire hivatva, rendelve érezte magát ott, az ablakban attól a csóktól, attól a sötét szempártól gyökeréig veszélybe került. Apja kívánságára és a maga őszinte akaratából is szerzetesi életre készülőben, első, fiatalos felbuzdulásának lelkesedésével egy jámbor, aszketikus ideál felé törekedőben az első futó találkozásból, az érzékeit szólító élet első hívására, az Asszony első üdvözletére csalhatatlanul megérezte, hogy ellensége, démona jelent meg, és az asszony az ő veszedelme. Es íme, a sors most menedékkel szolgált, égető szükségében ráköszönt ez a barátság, vágyának virágzó kertet, hódolatának új oltárt kínál. Igy szerethetett, most bűntelen átadhatta magát, odaajándékozhatta szívét a csodált, idősebb, okosabb barátnak, hogy az érzékiség veszedelmes lángja átszellemüljön, nemes áldozati tűzzé változzék. De már a barátság első tavaszán különös akadályokba, váratlan, talányos hidegségbe, riasztó követelményekbe ütközött. Benne fel se merült, hogy barátjában ellentétét, ellenpólusát lássa. Úgy vélte, a szeretet, az őszinte odaadás elegendő, és kettőből egy lehet, feloldódhat minden különbség, híd kötheti össze az ellentmondásokat. De mennyire hűvös és magabiztos, mennyire világos és könyörtelen volt ez a Narziss! Úgy tetszett, ismeretlen, idegen néki az ártatlan odaadás, az örömet adó közös vándorlás a barátság országában. Úgy tetszett, nem ismerte, nem is tűrte a céltalan utakat, az álmodozó ide-oda csapongást. Jóllehet, amidőn Goldmund színre beteg volt, aggódónak mutatkozott, jóllehet az iskola és a tudomány minden dolgában híven segítette, tanácsokkal szolgált neki, megmagyarázta a könyvek fogas részeit, kitárta előtte a grammatika, logika, teológia birodalmának kapuit, de sohasem látszott, hogy igazán elégedett lenne barátjával, és egyetértene vele, igen gyakran úgy látszott, mintha mosolyogna rajta, és nem venné komolyan. Goldmund érezte ugyan, hogy az nem pusztán iskolamesteri fogás, nem az idősebb és okosabb merő fontoskodása, valami más, valami mélyebb, jelentősebb rejlik mögötte. E jelentősebb felismerésére azonban képtelen volt, és így gyakran elszomorította, tanácstalanná tette ez a barátság. Valójában Narziss tudta jól, mi megy végbe barátjában, nem volt vak, látta ragyogó szépségét, természetes életerejét, virágzó túláradását. Nem olyan iskolamester volt, aki egy izzó, fiatal lelket göröggel abrakoltat, aki ártatlan szerelemre logikával felel. Túlságosan is szerette a szőke ifjút, és ez veszélyt jelentett, mivel a szeretet számára nem természetes állapot, ha nem csoda volt. Ő nem lehetett szerelmes, nem gyönyörködhetett e bájos szempár, e virágzó, világító szőkeség közelségében, nála nem volt helyénvaló a szerelem, még egy pillanatra sem időzhetett az érzékinél. Mert ha Goldmund úgy érezte is, hogy szerzetességre, aszkétaságra hivatott, és mindvégig szentéletűségre kell törekednie Narzissnak valóban ez volt a rendeltetése. O csak egyetlen módon, a legtökéletesebb formában szerethetett. Narziss azonban kételkedett Goldmund aszkéta hivatásában. Jobban olvasott az emberekben, mint bárki más, és itt, a szeretet fényénél még világosabban látott. Ismerte Goldmund természetét, és hiába minden ellentét, mélységesen megértette, mivel sajátjának másik, elveszett fele volt. Látta, ezt a természetet képzelődések, nevelési hibák, atyai szavak kemény héjú páncélja borítja, és régen sejtette már e fiatal élet teljes, nem is bonyolult titkát. Tudta feladatát: fel kell tárni a titkot hordozója előtt, meg kell szabadítani páncéljától, és így visszaadhatja neki tulajdon természetét. Nehéz lesz, de mindennél nehezebb, hogy emiatt el is veszítheti barátját. Végtelenül lassan közelített céljához. Hónapok múltak el, amíg egyetlen komolyabb támadásra, mélyebb beszélgetésre sor kerülhetett. Hiába minden barátság, oly nagy távolságot ívelt át a közöttük feszülő híd. Látó és vak így haladtak egymás mellett; s hogy a vak nem tudott vakságáról, ez csak neki magának jelentett könnyebbséget. Az első csatát akkor nyerte Narziss, mikor azt az élményt próbálta kifürkészni, amely annak idején a megrendült fiút gyenge órájában hozzá kergette. A kutatás nem volt olyan nehéz, mint gondolta. Régen szomjazta már Goldmund, hogy meggyónja ama éjszaka titkát, de nem volt senki az apáton kívül, akiben eléggé bízott volna, csakhogy nem az apát volt a gyóntatója. Midőn tehát Narziss egy kedvezőnek látszó órában barátját szövetségük kezdetére emlékeztette, és óvatosan puhatolta a titkot, az kertelés nélkül így szólt: Sajnálom, amiért nem vagy még felszentelve, és nem hallgathatod meg gyónásomat; szívesen megszabadulnék attól a dologtól, meggyónván azt, szívesen vezekelnék érte. De a gyóntató atyámnak nem tudom elmondani. Nyomra lelvén, elővigyázatosan, okosan bolygatta tovább Narziss. Arra a reggelre emlékszel így próbálkozott, amikor betegnek látszottál. Nem felejtetted el, hiszen voltaképpen akkor lettünk barátok. Én sem tudom elfelejteni. Talán nem figyelted meg, de akkor nagyon gyámoltalan voltam. Te voltál gyámoltalan!? kiáltotta barátja hitetlenül. Hiszen én voltam tehetetlen! Én voltam az, aki ott álltam, nyeltem, egy szó se jött a nyelvemre, és végül, mint egy gyerek, sírni kezdtem! Fuj, még ma is szégyellem, azt az órát; azt hittem, soha többé nem lesz merszem a szemed elé kerülni. Oly szánalmasan gyengének láthattál! Narziss tovább tapogatózott. Megértem mondta, bánthatott ez téged. Valóban nem illett hozzád, ilyen keménykötésű, bátor fickóhoz, hogy sírva fakadjon egy idegen előtt. Kiváltképp a tanítója előtt. Nos, hát épp ezért tartottalak akkoriban betegnek. Ha a láz kirázza, még Arisztotelész is furcsán viselkedhet. De te nem is voltál beteg! Nem volt semmi lázad! Ezért szégyellted magad. Ki szégyellné, ha legyőzi a láz, úgye, igaz? Te azért röstelkedtél, mert valami más tepert le, mert valami legyőzött. Valami különös dolog történt? Goldmund vonakodott egy kicsit, aztán lassan így felelt: Igen, valami különös történt. Hadd hinnem, hogy te vagy a gyóntató atyám; egyszer úgy is el kell mondanom. Lehajtotta fejét, úgy mesélte el barátjának ama éjszaka történetét. Mosolyogva így felelt rá Narziss: Nos, igen. A falubaruccanás", való igaz, tilos. De sok tiltott dolgot cselekedhet az ember, mosolyoghat rajta, vagy meggyónhatja, s ezzel vége, többé senkire sem tartozik. Miért ne kóstolhattad volna meg egyszer, mint csaknem minden diák, e kis bolondság ízét? Hát olyan nagy vétek ez? Gáttalan, haragosan tört ki Goldmund. Úgy beszélsz valóban, akár egy iskolamester! Nagyon jól tudod, miről is van szó! Persze hogy nem tartom nagy bűnnek, ha egyszer felrúgom a házirendet, és részt veszek egy diákcsínyben. Még ha nem is tartozik éppen a klastromi élet előgyakorlatai közé. Allj! kiáltott rá Narziss hevesen. Talán nem tudod., barátom, hány jámbor atyának használt épp az efféle előgyakorlat? Nem tudod, hogy éppen a korhely életből vezet a legrövidebb utak egyike a szentéle-tűséghez? O, hallgass! védekezett Goldmund. Amit mondani akartam: nem az a kis engedetlenség terhelte lelkiismeretemet. Valami más. A lány. Le sem írhatom, miféle érzés fogott el. Ha nem állok ellen a csábításnak, ha csak a kezem kinyújtom, és megsimogatom azt a lányt, soha többé nem térek vissza, elnyel a bűn, mint a pokol mélye, és soha többé vissza nem ad. Minden szép álomnak, minden erénynek, Isten és a Jó iránt érzett minden szeretetemnek vége szakadt volna. Narziss mélyen elgondolkodva bólintott. Isten szeretete mondta lassan keresvén a szavakat nem mindig egy a jó szeretetével. b, ha ez ilyen egyszerű lenne! Hogy mi a jó, tudjuk, meg vagyon írva a parancsolatokban. Am az Isten nemcsak a parancsolatokban van jelen, tudod-e, azok csak parányi részei. A parancsolatok talapzatán is távol állhatsz Istentől. Nem értesz hát engem? panaszolta Goldmund. Minden bizonnyal megértelek. Az asszonyiban, a nemiségben mindannak summáját érzed, amit világ" és bűn" néven nevezel. A többi bűn, úgy gondolod, nem ejthet hálójába, vagy ha el is követed, úrrá nem lesz rajtad, meggyónhatod, és jóváteheted mind. Csupán ezt az egy bűnt, ezt nem! így igaz, éppen így érzem. Lásd, megértelek. Nem is tévedsz oly nagyon. Éva és a kígyó története valóban nem hiú mese. És még sincs igazad, kedvesem. Ha te Dániel

11 apát, vagy patrónusod, ama szent Krizosztomus, ha püspök, pap vagy akár csak egy kis egyszerű szerzetes volnál, igazad lenne. De hiszen egyik sem vagy. Diák vagy, még akkor is, ha kívánságod, hogy örökre a kolostorban maradj, még ha apád kívánsága is ez, akkor sem tettél fogadalmat, nem vagy felszentelve. Ma vagy holnap, ha elcsábít egy csinos lány, és engedsz a kísértésnek, nem szegtél esküt, nem sértettél fogadalmat. írott fogadalmat nem kiáltott Goldmund nagy izgatottan. De az íratlant, a legszentebbet, amit magamban hordozok, azt igen. Miért nem látod hát be, hogy amit sokan mások megtehetnek, nekem tilos? Te sem tettél fogadalmat, te sem vagy fölszentelve, és mégsem engednéd meg magadnak, mégsem érintenél asszonyt soha. Tévednék talán? Nem ilyen lennél? Nem az vagy, akinek hittelek? Nem köt-e téged is ugyan nem elöljáróknak fogadott, de szívedben már régóta elhangzott néma eskü, amely örökre elkötelez? Nem egy tőről sarjadtunk mi ketten? Nem, Goldmund. Nem egy tőről sarjadtunk, nem úgy ahogy te hiszed. Valóban én is betartok egy el nem hangzott fogadalmat, ebben igazad van. De magadfajta semmiképp nem vagyok. Mondok néked ma valamit, amire egykor majd emlékezni fogsz. Mondom néked: a mi barátságunknak nincs más célja, és nincs más értelme, minthogy tapasztald, mennyire más vagy te, mint én. Döbbenten állt Goldmund; Narziss tekintete és hangja lenyűgözte. Hallgatott. Vajon miért mondta Narziss neki mindezt? Miért lenne szentebb Narziss néma fogadalma? Hát egy cseppet sem veszi őt komolyan? Gyereknek tartja? A különös barátság kuszasága, szomorúsága újra feltámadt. Narziss többé nem kételkedett Goldmund titkának természetében. Éva, az ősanya, ő állt a háttérben. Hogyan eshetett mégis, hogy egy ilyen szép, viruló, egészséges ifjúban az ébredő nemiség oly ádáz ellenállásba ütközött. Démon, titkos ellenség műve, minden bizonnyal, az tette meghasonlottá e pompás embert, az fordította szembe ősi ösztöneivel. Jól van, meg kell találnia a démont, ha felidézte, láthatóvá tette: legyőzheti. Időközben a pajtások mindjobban kerülték, cserbenhagyták Goldmundot, vagy inkább ők érezték, hogy cserbenhagyta, úgyszólván elárulta őket. Narziss-szal kötött barátságát senki sem nézte jó szemmel. A kaján lelkek természetellenes hírüket költötték, főként az olyan, aki egyikükbe szerelmes volt. De még azok is csóválták fejüket, akik látták, hogy bűnös szenvedélyt gyanítani nincs okuk. E két ember barátságát nem pártolta senki; úgy tetszett, frigyükkel gőgös arisztokrataként elkülönültek a hitványszámba vett többitől ; ez nem volt kollegiális, klastromba illő, nem volt keresztényi. Dániel apátnak fülébe jutott egy s más a két barátról, szóbeszéd, panasz, rágalom. Negyven esztendőnél is hosszabb kolostori élete alatt látott már fiatalok közti barátságot sokat, a kolostor világához tartoztak ezek, kedves velejárói voltak, olykor mulatságot, olykor veszélyt jelentettek. Nem avatkozott közbe, szemét nyitva, magát távol tartotta. Az ilyen szenvedélyes, minden mást kirekesztő barátság ritka volt, való igaz, nem veszélytelen, de mivel tisztaságában pillanatra sem kételkedett, hagyta, menjen a maga útján. Ha Narziss nem áll kivételes helyen a diákok és a tanítók között, az apát habozás nélkül néhány intézkedéssel falat emel közéjük. Goldmundnak nem használt, hogy diáktársaitól elszakadt, és egyesegyedül egy idősebbel, egy tanítóval került közelségbe. De felmenthetné-e tanítói tisztjéből, megzavarhatja-e kedvelt pályafutásában a páratlan, nagy tehetséggel megáldott Narzisst, akit minden tanítója szellemileg egyenrangúnak, sőt kiválóbbnak tart. Ha Narziss nem állja meg a helyét mint tanító, ha ez a barátság részrehajlásra, pártoskodás-ra csábítja, nyomban leváltotta volna. De nem szólt ellene semmi, csak koholmányok, csak a többiek féltékeny gyanakvása. És az apát ismerte Narziss különös adottságát, tudott figyelemre méltó, mélyre ható, talán kissé fennhéjázó emberismeretéről. Az efféle tehetséget nem becsülte túlságosan sokra, egyéb adottságait szívesebben fogadta volna, de nem kételkedett abban, hogy Narziss Goldmund tanítványban valami különöset vett észre, és sokkalta jobban ismeri, mint ő, vagy bárki más. Maga az apát Goldmundban lénye megnyerő kedvességén kívül feltűnőt, egyebet annyit vett csak észre, hogy valamiféle korai, sőt kissé koravén buzgalommal még diák és mint vendég már a kolostorhoz tartozónak, szinte szerzetestestvérnek érzi magát. Attól, hogy Narziss e megható, de éretlen buzgalmat tovább érlelné, ösztökélné, nem kellett félnie. Inkább félthette Goldmundot holmi szellemi önteltség, tudós gőg fertőzetétől, ám ez a veszedelem ezt a tanítványt éppen nem fenyegette túlságosan, bátran próbára tehette. Ha arra gondolt, mennyivel egyszerűbb, békességesebb, kényelmesebb az olyan elöljáró dolga, aki hatalmas és erős egyéniségek helyett átlagembereket kormányoz, rögtön sóhajtozni és mosolyogni támadt kedve. Nem, nem fertőzheti meg a gyanakvás, nem fizet hálátlansággal azért, amiért két ilyen kivételes embert bíztak a kezére. Narziss gondolatai sokat időztek barátja körül. Különös emberlátó, lényeg és rendeltetésfelismerő, megértő képessége régen ítélt már Goldmund személyéről. Az ifjú élénksége, minden, ami sugárzott belőle, oly világosan beszélt: magán viselte egy tehetséges, érzékeiben lelke mélyéig bő kézzel megáldott ember, talán művész, de mindenképpen nagy érzelmi erejű, lángolásra, odaadásra termett, hivatását csak így betöltő, boldogságát csak ebben fellelő ember valahány ismertetőjegyét. Miért ragaszkodott hát ez a csupa szív, finom és gazdag érzékű, virágillattól, reggeli napsütéstől, madár röptétől, egy ló láttára, egy dallam hallatára mélyen meginduló, mindent átélni és szeretni képes ember miért ragaszkodott hát megszállottként ahhoz, hogy a szellem embere és aszkéta legyen. Sokat töprengett Narziss ezen. Tudta, ezt a rögeszmét Goldmund apja táplálja. De hogyan idézte elő? Milyen varázslattal babonázta meg a fiát, hogy ilyen hivatásban és kötelességben higgyen? Miféle ember vajon? Holott gyakran terelte rá szántszándékkal a szót, és Goldmund elég sokat beszélt apjáról, Narziss mégsem tudta elképzelni, nem látta maga előtt. Nem különös és gyanús ez? Ha Goldmund egy pisztrángról beszélt, amit egyszer gyermekkorában fogott, ha pillangót írt le, madárfüttyöt utánzott, ha egyik pajtásáról, egy kutyáról vagy egy koldusról mesélt, akkor képek jelentek meg, és valami életre kelt. Ha azonban apjáról szólt, Narziss nem látott semmit. Nos, ha az apa Goldmund életében valóban oly fontos, hatalmas, uralkodó személy lett volna, másként írja le, más képekben jeleníti meg! Nem tetszett Narzissnak ez az apa, nem sokra becsülte, olykor kételkedett még abban is, hogy valóban Goldmund apja lenne. Üres bálvány volt. De honnét a hatalma? Hogyan tölthette meg Goldmund lelkét lelke lényegétől oly idegen álmokkal? Goldmund is sokat töprengett. Bármenynyire is bizonyosnak érezte barátja szívbéli szeretetét, meg-megújuló nyomasztó terhétől, hogy még most sem veszi eléggé komolyan, még most is kissé gyereknek tekinti nem szabadulhatott. És miért hangoztatja folyton-folyvást ez a barát, hogy nem hozzá hasonló? Goldmund napjai azonban nem merő töprengésben teltek. Töprengésre amúgy sem volt hajlandósága. Akadt egyéb tennivalója reggeltől napestig. Gyakran kuksolt a kapustestvérnél, akivel jóban volt nagyon. Hol könyörgő szóval, hol csalafintasággal újra meg újra alkalmat szerzett egy-két órára, hogy meglovagolja Holdasát; a klastrom néhány szomszédja egytől egyig igen kedvelte, kiváltképp a molnár, kinek inasával gyakran vidrára lesett, vagy lepényt sütött finom prelátuslisztből, amelyet behunyt szemmel, csak az illatáról is kiválasztott a többi lisztfajta közül. Habár sok időt töltött Narziss társaságában, azért néhány órája régi szokásaira és örömeire is maradt. Többnyire az istentiszteletek is örömére szolgáltak, szívesen énekelt a diákok kórusában; szívesen morzsolta olvasóját valamelyik kedves oltára előtt, hallgatta a mise szép, ünnepélyes latinját, nézte a tömjénfelhőben a templomi edények, cirádák aranyos csillogását, az oszlopokon álldogáló, hallgatag, tiszteletre méltó szentek szobrait, az evangélistákat állataikkal, a kalapos szent taxabot zarándoktáskájával. Ezek az alakok vonzották, ezeket a kőből és fából faragott figurákat szívesen hozta titokzatos összefüggésbe saját személyével, mintha életének halhatatlan, mindentudó patrónusai, oltalmazói és útmutatói lennének. Hasonlóképp szeretet és titkos szelíd vonzalom fűzte az ablakok és ajtók oszlopaihoz, oszlopfőihez, az oltárok díszítéseihez, a szépen tagolt, pálcadíszekhez és koszorúkhoz, az oszlopok kövéből előtörő, beszédesen, elevenen kibomló virágokhoz, buján burjánzó levelekhez. Becses, bensőséges titok világosodott meg előtte: a természeten kívül, a növényeken és állatokon kívül létezik egy másik, néma, emberalkotta természet, kőből és fából teremtett emberek, állatok, növények világa. Nemegyszer töltötte szabad idejét e levélcsomók, alakok, állatfejek rajzolgatásával, és néha valódi virágok, lovak, emberi arcok rajzolásával is megpróbálkozott. És szerette nagyon az egyházi dallamokat, kiváltképp a Mária-énekeket. Szerette dallamuk szigorú, zárt menetét, a mindig újra visszatérő könyörgéseket, dicsőítéseket. Imádságos lélekkel tudta figyelni magasztos tartalmukat, de képes volt e tartalmat feledve csupán a versek ünnepélyes ritmusát szeretni, átengedve magát a lelkét betöltő elnyújtott, mély hangoknak, a telten hangzó vokálisoknak, jámbor ismétléseknek. Szíve legmélyén nem a tudományt, nem a grammatikát és logikát szerette, holott azoknak is megvolt sajátos szépségük, hanem sokkal inkább a liturgia kép és hangvilágát. Újra meg újra, ha csak pillanatokra is, de magához édesgette elhidegült társait. Bosszantotta, untatta, ha sokáig elutasítás, ridegség vette körül, rászánt egy óra fáradságot, versengett, kedveskedett, és rövid időre egy-egy tekintet, néhány arc, néhány szív újra meghódolt neki, megmegkacagtatta valamelyik mogorva padszomszédját, csevegésre csalta egyik-másik hallgatag ágyszomszédját. Ilyen közeledésekkel kétszer elérte, nagyon is szándéka ellenére, hogy ismét falubaruccanásra" hívták. Ettől megijedt és visszahökkent. Nem, nem ruccan többé a faluba, sikerült elfeledni a copfos kislányt, nem gondolt rá soha, vagy legalábbis alig.

12 Negyedik fejezet Goldmund titka sokáig állta Narziss ostromát. Sokáig fáradozott látszólag hasztalan Narziss, hogy felébressze, megtanítsa arra a nyelvre, amelyen a titok közölhető. Amit barátja származásáról és otthonáról mesélt, abból kép nem kerekedett. Az árnyszerű, alaktalan, de tisztelt atya személye, és a nagyon régen eltűnt vagy talán elpusztult, ködös névnél többet nem jelentő anya legendája ez volt minden. A lélekben oly jártasan olvasó Narziss lassanként felismerte, barátja azok közé tartozik, akiknek életéből elveszett egy darab, s valamiféle kényszer parancsoló nyomására vagy varázslat igézete alatt beletörődtek abba, hogy múltjuk egy részét elfelejtsék. Narziss belátta, a puszta kérdezősködés és oktatás itt céltalan; látta azt is, túlságosan hitt az értelem hatalmában, és sok mindenről hiába beszélt. Nem volt hiábavaló azonban a szeretet, amely barátjával összekötötte, sem a sok megszokottá vált együttlét. Bár lényük nem egy vonása mélységesen különbözött, mindketten sokat tanultak egymástól; a szavakba foglalt beszéd mellett lassanként kialakult közöttük egy lélek és jelbeszéd, mintha két város között csak egy út vezetne, amelyen kocsik mehetnek, lovasok vágtathatnak, de azon az egy úton kívül számos kis játékút, kis mellékút, rejtekút keletkezik, utacska gyerekeknek, ösvény szerelmeseknek, alig észrevehető csapások kutyák és macskák nyomában. Lassanként Goldmund lelkes képzelőereje mágikus utakon belopakodott barátja gondolkodásmódjába, valamint beszédébe, ő pedig szavak nélkül is megértett sok mindent együtt érezvén vele Goldmund lelkületéből, természetéből. A szeretet fényében lassan új szálak érlelődtek lélektől lélekig, és csak nyomukban jöttek a szavak. így kerekedett egy napon, egy iskolai szünnapon, a könyvtárban váratlan beszélgetés a két barát között, hirtelen barátságuk lényegébe, értelmébe, velejébe vágó, messzire új fényeket vető beszélgetés. A kolostorban ismeretlen és tiltott asztrológiáról esett szó; az asztrológia mondta Narziss kísérlet arra, hogy rendet, rendszert teremtsen az emberi természetek, sorsok, rendeltetések sokféleségében. Ekkor szólt közbe Goldmund: Örökké a különbségekről beszélsz, lassan észrevettem, ez a te legkülönösebb tulajdonságod. Ha a nagy ellentétről szólsz, mely példának okáért közted és közöttem lenne, úgy tetszik nekem mindig, hogy e különbség nem más, mint éppenséggel a te furcsa különbségkereső rögeszméd! Narziss: Most biztosan fején találtad a szöget. Valóban, neked nem fontos a különbség, nekem azonban mindennél fontosabb. Természetemnél fogva tudós vagyok, az én rendeltetésem a tudomány. A tudomány pedig, hogy szavad idézzem, nem más, mint éppen a különbségkeresés rögeszméje, lényege jobban nem is jellemezhető. Nekünk, tudománnyal foglalkozó embereknek, semmi sem fontosabb, mint hogy megállapítsuk a különbségeket; a tudomány a megkülönböztetés művészete. Ha például az egyes emberben megtalálod azt a jegyet, amely őt a többitől megkülönbözteti, akkor megismerted. Goldmund: Nos, igen. Az egyiknek parasztbocskora van, és paraszt. A másiknak korona van a fején, hát király. Ezek mindenképpen különbségek. De ezt egy gyerek is észreveszi, nem kell hozzá tudomány. Narziss: Ha a paraszt és a király egyforma ruhát ölt, a gyerek már összetéveszti őket. Goldmund: De a tudomány is. Narziss: Talán mégsem. Nem okosabb ugyan, mint a gyerek, megengedem, de türelmesebb, és nemcsak a legdurvább ismertetőjeleket veszi észre. Goldmund: Erre valamennyi okos gyerek képes. Megismeri a királyt tekintetéről vagy tartásáról. Kurtán szólván: ti, tudósok, gőgösek vagytok, minket, többieket folyvást ostobábbnak véltek. Minden tudomány nélkül is lehet nagyon okos az ember. Narziss: Örülök, hogy ezt már látod! Nos, nemsokára majd belátod azt is, hogy nem az okosságra gondolok, ha a kettőnk között levő különbségről beszélek. Hiszen nem azt mondom: te okosabb vagy ostobább, jobb vagy rosszabb lennél. Én csak azt mondom: más vagy. Goldmund: Ezt megértem könnyen. De te nemcsak az ismertetőjelek, hanem a sorsok, hivatások különbözőségéről is gyakran beszélsz. Miért lenne más a te rendeltetésed, mint az enyém? Te, éppúgy, mint én, keresztény vagy, éppúgy, mint én, klastromi életre szántad magad, és éppúgy, mint én, a jóságos mennyei atya gyermeke vagy. Kettőnk célja azonos: az örök üdvösség. Rendeltetésünk is egy: megtérés Istenhez. Narziss: Remek. A dogmák könyvében, persze, az egyik ember éppolyan, mint a másik. Az életben azonban nem. Úgy gondolom, a Megváltó legkedvesebb tanítványa, akinek keblén megpihent, és az a tanítvány, aki őt elárulta, mégsem lehettek azonos rendeltetésre szánva. Goldmund: Te szofista vagy, Narziss. Ezen az úton nem kerülünk egymáshoz közelebb. Narziss: Semmiféle út nem vezet minket egymáshoz közelebb. Goldmund: Ne beszélj így! Narziss: Komolyan gondolom. A mi feladatunk nem az, hogy egymáshoz közelebb kerüljünk, éppoly kevéssé az, mint ahogy nap a holddal, tenger a szárazfölddel nem egyesülhet. Mi ketten, kedves barátom, nap és hold, tenger és szárazföld vagyunk. Célunk nem az egybeolvadás, hanem egymás megismerése, hogy egyik a másikban felismerje és megbecsülje azt, aki valójában: a másik ellenpárja és kiegészítője. Megrendülve, fejét lehajtva állt Goldmund. Arca szomorúra változott. Végül így szólt: Ezért becsülöd le oly gyakran a gondolataimat?

13 Narziss kissé késlekedett a felelettel. Azután csengő, komoly hangon megszólalt: Azért. Bele kell nyugodnod, Goldmund, kedvesem, hogy csak téged magadat becsüllek. Higgy nekem, hangod minden árnyalatát, minden mozdulatodat, minden mosolyodat komolyan veszem, de a gondolataidat, azokat már kevésbé. Azt becsülöm benned, amit lényegesnek és fontosnak tartok. Miért akarod mindenáron, hogy gondolataidnak különösebb figyelmet szenteljek, ha annyi más adottságod van? Keserűen

14 nevetett Goldmund. Mondtam én, gyereknek tartottál mindig, nem másnak. Narziss nem lágyult el. Gondolataid egy részét gyerekesnek tartom. Emlékezz, az előbb arról beszéltünk, hogy egy okos gyerek nem feltétlenül ostobább, mint egy tudós. De ha a gyerek tudományba üti az orrát, a tudós éppenséggel nem veheti komolyan. Hevesen kiáltott Goldmund: Ha nem tudományról szólok, akkor is mosolyogsz rajtam. Például úgy véled, jámborságom, tanulásban való fáradozásom és haladásom, vágyam, hogy szerzetes legyek, gyerekség csupán! Narziss eltökélten nézett rá: Ha valóban Goldmund vagy, komolyan veszlek mindig. Ámde nem mindig vagy Goldmund. Nem kívánok mást, csak ennyit: légy egészen és teljességgel Goldmund. Te nem vagy tudós, nem vagy szerzetes, tudóst, szerzetest hitványabb fából is faragtak már. Te azt hiszed, hogy az én szememben nem vagy elég művelt, nem vagy elég logikus vagy jámbor. O, nem. Te nem vagy eléggé magad. E beszélgetés után, ha meg is rendült, sőt sértődötten vissza is vonult Goldmund, néhány nap múlva maga kívánta folytatását. Ezúttal Narziss olyan képet rajzolt természetük különbözőségéről, amit Goldmund inkább megértett. Narziss tűzbe jött, ahogy beszélt. Érezte, Goldmund ma kitártabb szívvel fogadja be szavait, érezte, hatalma van fölötte. A siker arra csábította, hogy többet mondjon, mint amennyit akart, saját szavai magukkal ragadták. Lásd mondta, egyetlen ponton állok fölötted: ébren vagyok, miközben te félálomban élsz, és olykor teljesen alszol. Ébren az van, aki értelmével, tudatosan ismeri saját magát, legrejtettebb oktalan erőit, ösztöneit, gyengeségeit, és számolni tud velük. Velem való találkozásodnak értelme az, hogy ezt megtanuld. Nálad, Goldmund, szellem és természet, öntudat és álomvilág nagyon messzire került egymástól. Te elfelejtetted gyermekkorodat, lelked mélyéből nyúl az feléd. Addig lesz szenvedésben részed, amíg meg nem hallod szavát. Ebből elég!... Az ébrenlétben, ahogy mondtam, erősebb vagyok nálad. Ébren én vagyok fölényben, és hasznodra lehetek. Minden másban, kedvesem, te jársz előttem. És annál inkább így lesz, ha megtaláltad önmagadat. Goldmund álmélkodva hallgatta, de annál a szónál, hogy elfelejtetted gyerekkorodat" megrándult, mintha nyíl találta volna el, ám Narziss nem vette észre, mivel szokása szerint beszéd közben szemét gyakran, hosz-szan behunyta, vagy maga elé bámult, mintha szavait így jobban megtalálná. Nem látta Goldmund hirtelen megvonagló, felhősödő arcát. Előtted járnék... én!? csodálkozott Goldmund, csak hogy mondjon valamit. Úgy érezte, mintha megbénult volna. Így van folytatta Narziss. Az olyan természetű emberek, mint te, a tehetséges és érzékeny lelkűek, az álmodók, a költők, a szeretet tudói, csaknem mindig fölöttünk, szellemi emberek fölött állnak. A ti származástok anyai. A teljességben éltek. Tiétek a szeretet ereje, és néktek adatott meg az átélés művészete. A mi életünk, szellemi embereké, holott úgy tetszik gyakran, mi vezetünk és kormányozunk benneteket, nem a teljességben telik, mi a sivárságban élünk. Tiétek az élet gazdagsága, a gyümölcs leve, a szerelem kertje, a művészet szép országa. A ti hazátok a föld, a miénk az eszme. A ti veszedelmetek, hogy belefulladtok az érzéki világba, mi szomjan pusztulhatunk a légüres térben. Te művész vagy, én gondolkodó. Te anyamellen álmodsz, sivatagban virrasztok én. Nékem a nap világít, néked a hold és a csillagok ragyognak. Te lányokról, én fiúkról álmodom... Tágra nyílt szemmel hallgatta Goldmund, ahogy Narziss bizonyos szónoki önkábítással beszélt. Több szava kardcsapásként érte; az utolsó mondatoknál elsápadt, lehunyta szemét. Midőn Narziss észrevette, és rémülten faggatta, halálsápadtan, elhaló hangon felelt: Emlékezz rá, egyszer megesett, hogy összeroskadtam előtted, és sírnom kellett. Még egyszer ez nem fordulhat elő, sohasem bocsátanám meg magamnak, de neked sem! Menj gyorsan, hagyj magamra, rettenetes szavakat mondtál. Narziss megrémült. A szava elragadta, úgy érezte, jobban beszél, mint máskor. Döbbenten látta, szavainak egyike milyen mélyen felkavarta barátját, valahol az elevenébe talált. Nehezen hagyta el e pillanatban, másodpercekig tétovázott, de Goldmund összeráncolt homloka figyelmeztette őt. Felbolydult lélekkel sietett el onnét, hogy megadja barátjának a magányt, amelyre vágyott. Goldmund feszültsége ezúttal nem oldódott fel könnyekben. Mély, reménytelen sebbel, mintha barátja hirtelen kést döfött volna melle közepébe, úgy maradt ott, nehezen lélegezve, halálra sebzett szívvel, viaszsápadt arccal, bénán csüggő karokkal. Megint úrrá lett rajta a múltkori nyomorúság, csak kegyetlenebbül, újra szorongatta bensejét, mintha valami iszonyatos, teljességgel elviselhetetlen erő kényszerítette volna, hogy a szeme közé nézzen. De megváltó zokogás most nem enyhítette nyomorúságát. Szűzanyám, mi is volt ez? Mi történt? Megölték? Vagy ő gyilkolt volna? Milyen szörnyűségeket mondtak itt ki? Zihálva szedte a levegőt, mint akit megmérgeztek, pattanásig feszítette egy érzés, hogy valami halálos, velejébe ivódott veszélytől kell most megszabadulnia. Szinte kibukott a szobából, öntudatlanul a kolostor legcsöndesebb, legelhagyatottabb részébe menekült, folyosókon át, lépcsőkön keresztül, ki a szabadba, a levegőre. A klastrom legelrejtettebb menedékébe, a keresztfolyosóra jutott, ahol néhány zöld ágyás felett napfényes, ragyogó égbolt feszült, s a hűvös, nyirkos pincelevegőt tétova foszlányokban édes rózsaillat szőtte át meg át. Narziss mit sem sejtve, ebben az órában véghez vitte régen áhított célját: néven nevezte, megidézte a démont, amely barátját megszállta. Ki tudja, melyik szava érintette meg Goldmund szívében a titkot, és az őrjöngő fájdalommal felszakadt. Narziss sokáig bolyongott a klastromban, kereste barátját, de nem találta sehol. Goldmund a keresztfolyosó kicsiny kertjére nyíló, súlyos, kerek kőboltozatok egyike alatt állt, a boltozat oszlopairól háromhárom állatfő, kutyák vagy farkasok kőfeje meredt le rá. Se világosság, se értelem sehol, kiúttalan gyötörte iszonyatos sebe. Halálfélelem fojtogatta gégéjét, szorongatta gyomrát. Gépiesen felpillantott, meglátta maga fölött az egyik oszlopfőt három állatfejével, s legott, mintha a beleiben, a zsigereiben fészkelt, csaholt, vicsorgott volna a három vad pofa. Mindjárt meghalok érezte borzadva. S azon nyomban, reszketve félelmében, úgy érezte: Most elhagy az eszméletem, most rögtön felfalnak." Fájdalma túl nagy volt, határtalan, megvonaglott, úgy zuhant az oszlop tövébe. Ájulás vette ölébe, halálra vált orcával tűnt el az áhított nemlétezésben. Dániel apátnak ma nem volt valami jó napja, két idősebb barát kereste fel, izgágán, zsörtölődve, vádaskodva, holmi ősrégi féltékenykedő semmiségeken újfent dühödten összekaptak. Meghallgatta őket, kelletlen, sokáig, intette őket, de hasztalan, elbocsátotta végül szigorral mindkettőt, illő keménységgel büntetést róva rájuk, titkon azzal az érzéssel, hogy amit tett, úgyis hiábavaló. Kimerülten vonult vissza az alsó templom kápolnájába, imádkozott, de nem kapott új erőre. Ekkor, a gyöngéden csalogató rózsaillat hívására, hogy kortyoljon egyet belőle, kilépett egy pillanatra a keresztfolyosóra. Ott találta Goldmund diákot ájultan a kőlapokon. Elszomorodott, megijedt a máskor oly viruló, fiatal arc viaszos élettelensége láttán. Csak ez hiányzott még, ezen a jó napon! Megpróbálta felemelni az ifjút, de nem futotta erejéből. Fájdalmasan sóhajtott és továbbment, szegény öreg, két fiatalabb testvért szólított, felvitette velük a terhet, és hívatta Anselm atyát, a gyógyfüvek tudóját. Egyszersmind Narzissért is üzent, aki, hogy nemsokára megtalálták, megjelent előtte. Tudod-e már? kérdezte tőle. Goldmundot kérdezed?... Igen, tisztelendő atyám, az imént hallottam, beteg lett, vagy szerencsétlenül járt, ájultan vitték. Valóban, a keresztfolyosón feküdt, ott leltem rá, ahol voltaképp semmi keresnivalója. Nem szerencsétlenség érte: elájult. Nem tetszik ez nekem. Úgy gondolom, közöd lehet a dologhoz, de legalábbis tudnod kellene róla valamit, hiszen bizalmasod ő. Ezért hívattalak. Beszélj. Narziss szokásához híven uralkodott magán, és fegyelmezett hangon, röviden beszámolt Goldmunddal folytatott mai beszélgetésükről, s a meglepő heves hatásról, amit az kiváltott. Az apát rosszallóan csóválta fejét. Furcsa beszélgetés az ilyeténvaló mondta nyugalmat erőltetve magára. Ez a beszélgetés idegen lelket érő beavatkozásnak nevezhető, hogy úgy mondjam, lelkiatyai feladat. Ámde nem te vagy Goldmund lelkiatyja. Senkié sem, amíg fel nem szenteltetsz. Hogyan beszélhetnél tanácsadó hangján egy tanítvánnyal, csakis lelki atyjára tartozó dolgairól? Amint látod, rossz vége lett. A végét felelte Narziss szelíd, de határozott hangon nem ismerhetjük még, tisztelendő atyám. Magam is kissé megrémültem a heves hatástól, de nem kételkedem, beszélgetésünk következménye jót hoz majd Goldmundnak. A következményeket meglátjuk. De most nem azokról, hanem arról beszélek, amit te cselekedtél. Mi ösztönzött arra, hogy Goldmunddal ekképpen társalogj? Amint ismeretes előtted, atyám, barátom ő. Különös rokonszenvet érzek iránta, és azt hiszem, mindenkinél jobban megértem. Lelkiatyainak nevezed bánásmódomat. Holott nem éltem jogtalanul semmiféle egyházi tekintéllyel, csak hittem, jobban ismerem, mint ahogy ő ismeri önmagát. Az apát vállat vont. Tudom, ez a te sajátos mesterséged. Reméljük, nem ártottál vele. Hát beteg Goldmund? Úgy értem, nem lenne egészséges? Gyengélkedik? Rossz alvó? Etvágytalan? Fáj valamije? Nem, mindmáig egészséges volt. A testében.

15 Hát egyébként? A lelke; minden bizonnyal, beteg. Tudnod kell, atyám, az ő korában kezd birokra kelni az ember nemi ösztönével. Tudom. Hány éves is? Tizenhét? Tizennyolc. Tizennyolc. Hát igen, elég későn. Azonban e harcok amolyan természetesek, mindenki megvívja őket. Ezért még nem mondható lelki betegnek senki sem. Nem, tisztelendő atyám, magában ezért valóban nem. De Goldmund lelke már régóta beteg, így számára veszedelmesebb ez a harc, mint másoknak. Azért szenved, úgy hiszem, mert elfeledte múltja egy darabját. Miféle darabját? Az édesanyját, és mindazt, ami vele összefügg. Többet én sem tudok erről, csupán csak azt tudom, betegségének forrása innen ered. Goldmund, úgy lehet, keveset tud anyjáról, mindössze annyit, hogy korán elveszítette. 1=Tgy # rémlik azonban, mintha szégyenkezne miatta. Mégis legtöbb adottságát tőle örökölhette, mert apjáról amit elmondhat, abból nem olyan ember képe kerekedik, akinek ilyen kedves, nagy tehetséggel megáldott, rendkívüli fia lehet. Mindezt nem közlésekből tudom, jelekből következtetem. Az apát holott eleinte, mint koravén, felfuvalkodott beszédet, magában megmosolyogta, s az egész história nyomasztotta, fárasztotta most elgondolkodott. Visszaemlékezett Goldmund apjára, arra a kissé fontoskodó, kellemetlen férfiúra, s ahogy jobban felidézte, hirtelen eszébe jutott néhány szava, amit Goldmund anyjáról akkoriban néki mondott. Szégyenbe hozta, és megszökött tőle mondotta, ő pedig azon munkálkodott, hogy fiacskájában anyja emlékét és a netalán tőle örökölt bűnös hajlandóságokat elfojtsa. Ennek gyümölcse sikerrel be is érett, és a fiú anyja vétkéért vezekelendő Istennek akarja szentelni életét. Soha még ennyire nem idegenkedett Narzisstól az apát, mint ezen a napon. Ámde mégis milyen jól eltalálta titkát, valóban milyen jól ismerheti Goldmundot ez a töprengő! Végezetül, hogy még egyszer felelnie kellett, így beszélt a ma történtekről Narziss: A heves megrázkódtatást, amely Goldmundot érte, nem szándékosan okoztam. Emlékeztettem ismeretlen önmagára, elfelejtett gyerekkorára, édesanyjára. Egyik szavam elevenébe talált, és bevilágított a sötétségbe, amellyel már oly régen viaskodom. Mint az eszelős, úgy nézett rám, mintha nem ismerne engem, és magát sem többé. Gyakran mondtam neki: alszol, nem vagy egészen ébren. Most végre fölébredt, ebben nem kételkedem. Feddés nélkül, de azzal a tilalommal bocsátotta el az apát Narzisst, hogy egyelőre nem látogathatja meg a beteget. Ezalatt Anselm atya az ájult Goldmundot ágyba fektette, és mellette maradt. Nem tartotta tanácsosnak, hogy erőszakos eszközökkel térítse magához. Az ifjú fölöttébb rossz színben volt. Az öregúr jóságos, ráncos arca jóakaratúan tekintete a fiúra. Egyelőre csak a pulzusát figyelte, és szívét hallgatta meg. Bizonyára valami képtelen vackot ehetett a legényke gondolta, jó csomó vadsóskát, vagy más efféle badarságot, látott ő már ilyesmit. A nyelvét nem tudta megnézni. Igen, ezt a Goldmundot kedveli, de a barátját, a koraérett, zöldfülű fiatal tanítót nem állhatja. Lám, most itt a baj! Mert bizonyára Narziss is vétkes ebben az ostoba históriában. Hát kellett ennek a fénylő szemű, üde fiúnak, e kedves természetgyerekének, éppen e rátarti tudóssal barátkozni? E hiú grammatikussal, akinek a világon minden élőlénynél fontosabb a görög. Amikor nagy sokára kinyílt az ajtó, és belépett az apát, Anselm páter még mindig egy helyben ült, és az ájult arcába meredt. Milyen kedves, fiatal, ártatlan is volt ez az arc, és most íme, csak ül mellette, segítenie kellene, és ki tudja, segíthet-e majd? Bizonyára kólika okozta a bajt. Forralt bort rendel, talán rebarbarát. De minél tovább nézte az eltorzult, sárgára sápadt arcot, gyanúja egyre inkább más, meggondolandóbb irányba terelődött. Elég tapasztalatot szerzett. Hosszú élete során többször látott már megszállottakat. Még maga sem akart hinni gyanújában. Várni és figyelni fog. Ámde, ha a szegény fiút valóban megbabonázták gondolta fel-bőszülten, nem kell messze keresni a bűnöst, aki akkor tudja rossz véget ér." Az apát közelebb lépett, megnézte a beteget, óvatosan kissé felhúzta egyik szemhéját. Fölébreszthetjük? kérdezte. Várnék vele. A szíve egészséges. Nem engedhetünk hozzá senkit. Veszélyben forog? Nem hinném. Sehol sérülés, ütés vagy zuhanás nyoma. Ájult, kólika kínozta meg talán? Nagyon erős fájdalomnál elvész az öntudat. Ha mérgezés lenne, láz lépne fel. Nem, magához tér majd, és életben marad. Nem származhat-e mindez a kedély változásaiból? Tagadni éppen nem tagadnám. Ki tudja, talán nagyon felindult valamitől. Halálhírtől, heves vitától, valaki megsértette... ez mindent megmagyarázna. Nem tudhatjuk. Viseld gondját, senkit be ne engedjenek hozzá. Kérlek, maradj mellette, míg magához nem tér. Ha rosszra fordul, hívass, még ha éjszaka lenne, akkor is. Távozása előtt az aggastyán még egyszer a beteg fölé hajolt; Goldmund apjára gondolt, arra a napra, amikor e kedves, vidám, szőke buksit elébe vezették mennyire megszerették legott mindannyian. Ő is örömmel nézte mindig. De Narzissnak valóban igaza van, ez a fiú semmiben sem emlékeztet apjára. b, mennyi gond mindenütt, milyen hiábavaló is minden tettünk! Talán e kedves fiúnál is elmulasztott volna valamit? Vajon jól választották-e meg gyóntatóját? Rendjén való, hogy ezt a diákot ebben a házban Narziss ismerje legjobban? Segíthet-e rajta egy novícius, még nem szerzetes, még föl sem szentelték, akinek minden gondolatában, nézetében kellemetlen fölény, szinte valamiféle ellenséges érzület rejtezik? Isten a tudója, talán Narziss dolgában is régóta tévúton járnak. Isten a megmondhatója, vajon az engedelmesség álarca nem takar-e rosszat, talán még pogány is lehet. S mindazért, amivé egykor e két ifjú válhat, ő is felelős. Sötét volt már, mire Goldmund magához tért. Szédült, feje zavaros volt. Erezte, ágyban fekszik, nem tudta hol, nem is törődött vele, nem érdekelte: De hol járt? Honnét tért vissza? Ismeretlen élmények milyen világából? Valahol nagyon messze járt, valamit látott, valami rendkívülit, csodálatost, iszonyatost és egyben feledhetetlent de mégis elfeledte. Merre járt? Mi bukkant fel ott előtte, mi veszett ködbe újra, oly hatalmas, fájdalmas, oly üdvözítő? Kutatva szállt önmaga mélységeibe, oda, ahonnét ma valami feltört, ahol valami történt de vajon mi? Kusza képfoszlányok kavarogtak féktelen táncban, kutyafejeket látott három kutyafejet, és rózsák illatoztak. Jaj, mennyire fájt! Behunyta szemét. O, milyen iszonyatosan fájt! Újra elaludt. Ismét felébredt, és a sebesen tovasikló álomvilág tűnő ködében még meglátta, meglelhette újra a képet, és megvonaglott, mintegy fájdalmas gyönyörben. Látott, látóvá lett. Őt látta, őt, a hatalmast, a sugárzót, telt sziromajkával, fénylő hajával. Anyját látta. Es mintha hangot is hallott volna ekkor: elfelejtetted gyermekkorodat. Kié lehet ez a hang? Figyelt, eszmélt, emlékezett. Narziss volt. Narziss? Hirtelen szélsebes forgással minden visszapergett, emlékezett, és tudott már mindent. O, anya, anya! Eltűnt a hamuhegy, el a feledés tengere, fenséges tiszta kék eget kiáltó szemével újra rátekintett az elveszett, az elmondhatatlanul szeretett. Az ágy mellett, karosszékében bóbiskoló Anselm atya fölébredt. Eszrevette a beteg mozdulását, meghallotta lélegzését. Óvatosan fölemelkedett. Van itt valaki? kérdezte Goldmund. Ne aggódj, én vagyok, mindjárt világot gyújtok. Meggyújtotta az ámpolna lángját, a fény ráncos, jóságos arcára hullott. Beteg vagyok? kérdezte az ifjú. Elájultál, fiacskám. Add csak ide a kezed, megnézzük az érverésed. Hogy érzed magad? Jól, köszönöm, atyám, nagyon jóságos vagy hozzám, de már nincs semmi bajom, csak fáradt vagyok. Hát persze hogy fáradt vagy. Nemsokára megint elalszol. Előbb azonban igyál egy korty forró borocskát, ide is készítettem. Igyunk egy kupával, fiacskám, kettőnk paj-tási kedvére. Már előre gondoskodott egy kis kancsó forralt borról, forróvizes edényben tartogatta. Jót aludtunk mind a ketten nevetett az orvos. Szép kis ápoló, mi gondolhatod, akit elnyom az álom. Hát bizony, emberek vagyunk mind. Most pedig, kedvesem, igyunk egy csöppet e varázsitalból, nincs párja az efféle kis meghitt éjjeli dorbézolásnak. No, egészségedre! Goldmund nevetett, koccintott, és megkóstolta a bort. Forró volt, fahéjjal, szegfűszeggel fűszeres, cukorral édesített, még sohasem ivott hasonlót. Eszébe jutott, volt már egyszer beteg, s akkor Narziss viselte gondját ezúttal Anselm atya gyámolítja. Kedvére volt nagyon ez a kellemes, ritka alkalom, fekve, lámpácska fénye mellett, éjnek évadján az öreg páterrel édes, forró bort iszogatni. Nem fáj a hasad? kérdezte az öreg. Nem. Azt hittem, kólika kínoz. Tehát nem ez a baj. Mutasd a nyelved. No, ez rendben van, a ti öreg Anselm atyátok megint csak bakot lőtt szépen.

16 Holnap ágyban maradsz, majd eljövök, és újra megvizsgállak. A bort megittad-e? Jól van, váljék egészségedre. Hadd lám, maradt-e még az alján? Maradt, no, elosztjuk igazságosan, fél kupával még jut mindegyikünknek. Te aztán alaposan ránk ijesztettél, Goldmund! Fekszel a keresztfolyosón, akár egy halott gyerek. Mondd, csakugyan nem fáj a hasad? Nevettek mind a ketten, és becsületesen megosztoztak a maródi bor maradékán: a páter tréfálkozott, Goldmund pedig hálásan, fölvi-dultan nézett rá, szeme újra fénylett. Aztán elment az öreg, hogy ő is nyugovóra térjen. Goldmundot egy ideig még kerülte az álom, tudata mélyéből lassan ismét felszínre törtek emlékképei, fellángolt barátja szava, és újra megjelent lelkében a szőke, sugárzó asszony, az anya; mint déli szél, járta át látomása, élettel, meleggel, szelídséggel, mély figyelmeztetéssel teli felhő. Ó, anya! O, hogy is tudta elfeledni!

17 Ötödik fejezet Goldmund eddig is tudott ugyan anyjáról egyet s mást, de csak mások elbeszéléseiből. Képét már nem őrizte magában, és annak a kevésnek is, amit róla tudni vélt, csak forgácsát mondta el Narzissnak. Az anya neve a tiltott szavak közé tartozott, említésére szégyen fogta el. Táncosnő volt, szép, vad asz-szony, előkelő, de tisztátalan, pogány származású. Goldmund apja így mondta ő a szegénységből és szégyenből kiváltotta, és mivel kétsége támadt, vajon nem pogány-e, megkereszteltette; hittanra taníttatta, majd oltár elé vezette, és köztiszteletben álló asszonnyá tette. Néhány évi jámbor és tisztességes élet után azonban eszébe jutott régi művészete és bűbája, botrányt okozott, férfiakat csábított el, napokra, hetekre elhagyta otthonát, boszorkány hírébe került, és végül, miután férje többször érte ment és visszafogadta, egyszer örökre eltűnt. Egy ideig még hallatszott híre, rossz hír, lángolt, akár az üstökös csóvája, aztán kialudt. Férje a nyugtalan élet, a rémület, a szégyen, az örökös meglepetések évei után lassan magához tért. S rossz útra tévedt asszonya. helyett felnevelte alakra, arcra anyjához igen hasonló fiacskáját. A megkeseredett; szenteskedővé lett apa Goldmundba azt a hitet oltotta, hogy anyja bűneiért vezeklendő, életét Istennek kell áldoznia. Valahogy így mesélt az apa elveszett asszonyáról, Goldmund bemutatásakor célozgatott erre az apát előtt is, holott nem szívesen emlegette. S ez volt minden, amit rémítő mondaként fia ismert, bár megtanulta, hogy ne gondoljon rá, sőt, majdnem elfeledje. Teljesen és nyomtalanul elfelejtette, elveszítette azonban anyja igazi arcát, azt a másik, merőben különböző képet, amely nem az apa és a cselédek elbeszéléseiből, nem sötét, vad híresztelésekből kerekedett. Elfelejtette anyjának igazi eleven emlékét, és most ez a kép, hajnali éveinek csillaga ismét felragyogott. Megfoghatatlan, hogyan feledhettem el mondta barátjának. Soha életemben senkit oly feltétlenül, oly izzóan nem szerettem, mint anyámat, soha senkit úgy nem tiszteltem, nem csodáltam, O volt a napom és a holdam. Isten a tudója, hogyan történhetett, hogyan homályosulhatott el lelkemben ez a sugaras kép, és válhatott lassanként azzá a gonosz, sápadt, alaktalan boszorkánnyá, ahogy apámban és bennem is hosszú éveken át élt. Narziss novícius ideje nem régen letelt, és beöltöztették. Goldmund irányában jelentősen megváltozott. Ugyanis Goldmund, aki azelőtt Narziss intelmeit és figyelmeztetéseit nyomasztó tudálékoskodásnak, akadékoskodásnak érezve elutasította, megrendítő élménye óta csodálattal bámulta barátja bölcsességét. Hány szava teljesedett be próféciaként, milyen mélyen a lelkébe látott e félelmetes szellem, mennyire pontosan eltalálta élete titkát, rejtett sebét, és mily bölcsen gyógyította meg őt! Mert az ifjú gyógyultnak látszott. Ajulá-sának nem voltak rossz következményei, természetéből is kivesztek játékos, koravén, hamis vonásai, szertefoszlott éretlen hivatástudata, az a hite, hogy Isten szolgálata különös elkötelezettsége lenne. Az ifjú, amióta magára talált, fiatalabb is, öregebb is lett. Mindezt Narzissnak köszönhette. Narziss azonban egy idő óta sajátos óvatossággal bánt barátjával, nem fölényesen és oktatóan, hanem nagyon szerényen, miközben a másik szerfelett csodálta. Látta, hogy Goldmundot titkos források számára idegen erőkkel táplálják, kibontakozásuknál bábáskodhatott, de köze nem volt hozzájuk. Örömmel látta, barátja a maga lábára áll, de mégis olykor elszomorodott. Atlépett lépcsőfoknak, eldobott gyümölcshéjnak érezte magát, látta e neki oly drága barátság közeli végét. Még így is többet tudott Goldmundról, mint ő magamagáról, mert bár Goldmund újra megtalálta lelkét, és készen állt hívó szavát követni, de vajon ez a hívó szó merre vezeti, azt még nem is sejtette. Narziss sejtette, de tehetetlen volt; kedvence útja olyan tájakra vezetett, ahová ő nem léphet soha. Goldmund tudományszomja alaposan megcsappant. Vitázó kedve, amely baráti beszélgetések közben fűtötte, szintén elszállt, szégyenkezve emlékezett néhány régebbi beszélgetésükre. Eközben Narzissban talán mert novícius ideje letelt, talán Goldmunddal való élménye miatt újabban magányra, aszkézisre és lelkigyakorlatokra ébredt igény, böjtölésre, hosszú imákra, gyakori gyónásra, önkéntes vezeklésre szólító hajlandóság, amit Goldmund megértett, sőt, szinte osztozott is benne. Felgyógyulása óta ösztöne nagyon kifinomult, jövendő céljairól semmit sem tudott még ugyan, de mégis erősen, gyakran szorongató világossággal érezte, hogy sorsa készülődik, az ártatlanság és nyugalom biztonságos kíméleti ideje immár lejárt, feszül és készen áll benne minden. Ez a sejtés sokszor fellelkesítette, mint édes szerelem fél éjszakákon keresztül ébren tartotta, nem ritkán azonban sötét volt, mélységesen nyomasztó. Az anya, a régen elvesztett, visszajött hozzá újra. Ez mérhetetlen boldogság volt. De hová vezeti majd csalogató hívása? Az ismeretlenbe? Zűrzavarba, ínségbe, talán a halálba? A nyugalomba, csöndbe, biztonságba, szerzetesi cellába, egész életén át tartó klastromi közösségbe nem vezeti, hívása nem egyezik azzal az atyai paranccsal, amelyet oly sokáig tulajdon kívánságának is hitt. Ez a gyakran erős, aggasztó és égető, heves testi vágyhoz hasonló érzés táplálta Goldmund jámborsárgát. Újra meg újra hosszan imádkozott Isten szent anyjához, így engedte szabadjára édesanyjának szóló túláradó érzését. Imái azonban többnyire csodálatos, különös, mostanában oly gyakran álmodott álmaiba torkolltak: napközben félig ébren őróla álmondott minden érzékével. Körüllengte illatával az anyai világ, sötéten nézett rá rejtélyes, szerető szemekből, zúgott mélyen, mint a tenger és paradicsom, gügyögve dédelgette értelmetlen, inkább érzelemmel teli becéző szavakkal, íze édes és sós volt, selymes hajjal simogatta szomjazó ajkát és szemét. De nem csupán a szépség telje, nem csupán édes, szeretőn kéklő tekintet, boldogságot ígérő ékes mosoly, becéző vigasz rejlett az anyában, valahol bájos leple mögött benne élt minden iszonyat és sötétség, minden szenvedély és félelem, a bűn, a nyomorúság, a szülés és minden elmúlás. Mélyen zuhant az ifjú álmaiba, az átlelkesült érzékek sok szálú szövevényébe. Nemcsak a kedves múlt varázsa támadt föl bennük újra: a gyerekkor és az anyai szeretet, nemcsak az élet aranyfényi hajnala, mélyükön ott vibrált a fenyegető, ígéretes és igézetes, veszélyes jövő. Olykor ébredés után úgy rémlett neki, hogy anyát, madonnát, szeretőt egybefonó álmai szörnyű vétkek és istenkáromlások, soha le nem vezekelhető halálos bűnök, olykor pedig bennük látta a megváltást; a harmóniát. Titokkal teli lesett rá az élet, a sötét, feneketlen világ, mesebeli veszedelmekkel zsúfolt meredező tüskeerdő, de az anya titkai voltak ezek is, tőle eredtek, hozzá vezettek, világos szeme kis sötét bogarát, fenyegető mélységét alkották. A mélyen eltemetett gyerekkor tört fel anyás álmaiból, a végtelen feledésből számos apró emlékezetvirág hajtott ki, aranyos fényű, sejtelmes illatú ; gyerekkori érzésekre, talán élményekre, talán álmokra való emlékezések. Almaiban olykor halak úsztak feléje, feketén és ezüstösen, hűvösen és simán, át meg átúsztak felette, boldog üzeneteket hozó hírnökei egy szebb valóságnak, sejtelmesen suhantak, siklottak tova, híradás helyett újabb titkokat hozva tűntek el. Gyakran álmodott úszó halakkal, repülő madarakkal, és minden hal vagy madár az ő teremtménye volt, belőle eredt, irányíthatóan, mint a tulajdon lélegzete, belőle sugárzott, akár tekintete vagy gondolata, újra visszatérve hozzá. Gyakran álmodott egy kerttel, varázskerttel, mesebeli fákkal, hol óriási virágok nyíltak, barlangok sötétkék mélye tárult, a fűben ismeretlen vadak fénylő szeme villant, az ágakon karcsú kígyók surrantak simán, a szőlőtőkékről s a bokrokról nagy, nedves fényű, óriási bogyók csüggtek, s ahogy szedte őket, kezében szétpattantak, a meleg lé, mint vér folyt belőlük, s némelyiknek szeme is volt, amit sóvárogva, alattomosan forgatott; tapogatózva nekidőlt egy fának, és ahogy ága után nyúlt, érezte, látta, hogy a törzs és az ág hajlatában bozontos sűrű, kusza hajzat fészkel, akár hónaljárokban a szőrzet. Egy ízben magáról, azaz névadó szentjéről, Goldmundról, vagyis Krizosztomuszról álmodott, akinek szája aranyból volt, és aranyló szájából a szavak, kis csapongó madarak, röppenő rajokban szálltak tova. Egyszer azt álmodta, hogy nagy volt és felnőtt, de mégis, mint egy gyermek, a földön ült, agyag volt előtte, és az agyagból, akár a gyermek, figurákat gyúrt; kis lovat, ökröt, egy apró embert meg egy apró asz-szonyt. A gyurmázásban kedvét lelte, az állatoknak meg az embereknek mulatságosan nagy nemiszerveket formált; s álmában mindez nagyon mókásnak tetszett. Aztán, amikor megunta a játékot, és továbbment, érezte, hogy valami él mögötte, valami hangtalan és hatalmas közeledik, hátrapillantott, és nagy megdöbbenéssel, ijedten, de nem éppen öröm nélkül látta: kis agyagfigurái megnőttek, megelevenedtek. Erőteljes, nagy, néma óriások, így vonultak el mellette tovább toronymagasan a világba. Többet élt ebben az álomvilágban, mint a valódiban. A valódi világ: az iskolaterem, a klastromudvar, a bibliotéka, a dormitórium és a kápolna csak felszín, csak vékony, remegő hártya volt az álombeli, valóság fölötti képvilágon. Egy semmiség elegendő volt, és lyuk szakadt a vékony hártyán: egy görög szó sejtelmes csengése a száraz lecke közepette, egy illathullám a füvészkedő Anselm atya füvestáskájából, egy pillantás a köríves ablak oszlopfőjéről előkunkorodó karcsú kőlevélre, efféle kis ingerek már elegendők voltak ahhoz, hogy áttörjék a valóság burkát, és a békés, sivár valóság mögött felszabadult a lelkében gyökerező képvilág minden morajló mélysége, áradata és tejútja. A latin iniciáléból az anya illatos arca bukkant elő, az Ave Maria hosszan elnyújtott hangja a paradicsom kapuja lett, egy görög betű száguldó paripává, ágaskodó kígyóvá változott, virágok alatt némán tovatekergett, és máris ott állt újra a helyén, a grammatikakönyv élettelen lapján. Ritkán beszélt erről, csak egy-két alkalommal tett célzást Narzissnak álomvilágáról. Azt hiszem mondta egyszer, hogy egy virágszirom, egy kis hernyó az úton sokkal többet mond, sokkal többet jelent, mint bibliotékánk valamennyi könyve. Betűkkel és szavakkal semmit sem lehet elmondani. Néha leírok egy görög betűt, tétát vagy omegát, s miközben kissé elfordítom a tollat, farkát csóválja a betű, hallá változik, és abban a pillanatban máris a világ valamennyi patakjára és folyamára, minden

18 hűvösségére és nedvességére, Homérosz Oceánjára, és arra a vízre emlékeztet, amelyen Szent Péter vándorolt, madárrá változik a betű, farkát billegteti, tollát borzolja, fölfújja begyét, nevet, és messzire röppen. Nos, Narziss, te bizonyára nem sokra tartod az ilyen betűket? De mondom neked, velük írta Isten a világot. Sokra becsülöm őket mondta Narziss szomorúan, varázsbetűk ezek, valamennyi démont felidézik. Természetesen a tudomány művelésére alkalmatlanok. A szellem a szilárdat, a megformáltat szereti, megbízható jelekre hagyatkozik, a létezőt, nem a keletkezőt, a valóságost, nem a lehetségest szereti. Nem tűri, hogy az Omega kígyóvá vagy madárrá változzék. A szellem nem tud a természetben élni, csak annak ellenére, csak mint ellentéte. Elhiszed-e már nékem, Goldmund, hogy te soha nem leszel tudós? O, igen, Goldmund régen tudta már ezt, és megbékélt vele. Én már nem is törekszem makacsul a ti szellemetek után mondta kissé mosolyogva. A szellemmel és a tudománnyal éppúgy jártam, mint apámmal: hittem, hogy nagyon szeretem, és hasonlítok hozzá, esküdtem mindenre, amit csak mondott. Am alighogy anyám újra megjelent, akkor tudtam csak meg, mi is a szeretet; az ő képe mellett apám hirtelen eltörpült, közömbössé, csaknem ellenszenvessé változott. Hajlandó vagyok ma már arra, hogy mindazt, ami szellemi, apainak, mostohának, az anya ellenségének lássam, s kissé le is becsüljem. Tréfálva beszélt, de mégsem tudta barátja szomorú arcát felvidítani. Narziss némán nézett rá, tekintete mintha becézte volna. Aztán így szólt: Értelek jól. Nincs már szükségünk vitára; fölébredtél és felismerted végre a különbséget: a közöttünk valót, az anyai és apai származásét, a lélekét és szellemét. Nemsokára pedig azt is felismered, hogy klastromi életre, szerzetességre törekedned tévedés volt, apád leleménye, aki ezzel akarta anyád emlékét megtisztítani, de jóllehet, így akart bosszút állni rajta. Vagy még most is azt hiszed, az a rendeltetésed, hogy életedet a kolostorban éljed? Elgondolkozva figyelte Goldmund barátja előkelő, szigorú s egyben szelíd, keskeny, fehér kezét. Senki sem vitathatja, aszkéta és tudós kezei ezek. Nem tudom felelte éneklő, kissé vontatott, minden szótagnál hosszan elidőző hangon, úgy, ahogy már egy ideje beszélt. Valóban nem tudom. Kissé szigorúan ítéled meg apámat. Nem volt könnyű dolga. De lehet, hogy ebben sem tévedsz. Három esztendeje tanulok már itt a klastromiskolában, de még soha meg nem látogatott. Abban reménykedik, hogy örökre itt maradok. Talán ez lenne a legjobb, hiszen magam is mindig ezt kívántam. Ma már azonban nem tudom, voltaképpen mit akarok, mire vágyom? Régen minden olyan egyszerű volt. Egyszerű, mint a betű az olvasókönyvben. Most már semmi sem egyszerű. A betűk sem azok többé. Minden annyi értelmet és arcot kapott, nem tudom, mi lesz belőlem, nem tudok most ezekkel gondolni. Ne is tedd vélekedett Narziss, majd elválik, hová visz az utad. Elindultál rajta, hogy visszavezessen anyádhoz, s még közelebb is kerülsz hozzá. Ami azonban apádat illeti, nem ítélem meg túl keményen. Talán hozzá akarsz visszatérni? Nem, Narziss, semmiképpen. Megtehetném, mihelyt iskoláimat elvégeztem, vagy akár most is. Mivel nem lesz belőlem tudós, voltaképpen elég latint, görögöt és matematikát tanultam. Nem, nem térek vissza apámhoz... Elgondolkozva nézett maga elé. Majd hirtelen felkiáltott: Hogyan lehet az, hogy mindig olyan szavakat találsz, és olyan kérdéseket teszel fel nekem, amelyek belém világítanak, és fényt vetnek előttem önmagamra? Most is csak a te kérdésed, vajon apámhoz visszatérek-e, mutatta meg nekem hirtelen, hogy nem akarok. Mivel éred ezt el? Mindentudónak látszol. Néhány szót mondtál magadról és rólam, az első pillanatban meg sem értettem őket igazán, aztán valamennyi oly fontos lett nekem! Te nevezted származásomat anyainak. Te fedezted fel, hogy igézet hatalmában állok, és elfelejtettem gyerekkoromat! Honnét ismered olyan jól az embereket? Nem tanulhatnám meg én is a tudományod? Narziss mosolyogva intett nemet fejével. Nem kedvesem, ezt nem tanulhatod meg. Akadnak emberek, akik sok mindent megtanulhatnak, de te nem tartozol közéjük. Tanítvány nem leszel soha. Minek is? Nincs rá szükséged. Más adottságaid vannak. Több adottságod, mint nekem, gazdagabb is, szegényebb is vagy nálam, a te utad szebb és nehezebb lesz, mint az enyém. Gyakran nem értettél meg, olykor berzenkedtél, mint a csikó, nem volt mindig könnyű dolgom veled, s néha bizony fájdalmat is kellett okoznom. Aludtál, fel kellett hát ébresszelek. Fájdalmat okozott az is, mikor először emlékeztettelek anyádra, mint egy halott feküdtél a keresztfolyosón, úgy találtak rád. Nem történhetett másképp. Ne, ne simogasd a hajam! Hagyd! Nem szeretem. Tanulni hát nem tanulhatok semmit? Ostoba gyerek maradok örökre? Akadnak majd mások, akiktől tanulhatsz. Amit tőlem tanulhattál, te gyerek, annak végéhez értünk. Ó, ne! kiáltotta Goldmund. Nem ezért lettünk barátok! Miféle barátság lenne is ez, ha ilyen rövid út után céljához ér, és egyszerűen félbeszakad! Megelégeltél talán? Nem vagyok már kedves neked? Narziss heves léptekkel fel-alá járkált, tekintetét a földre szegezte, majd megállt barátja előtt. Hagyjuk mondta szelíden. Hiszen tudod jól, hogy kedvellek. Töprengve nézett barátjára, aztán újrakezdte ide-oda tartó vándorlását, majd még egyszer megállt, és kemény, szikár arcával eltökélten nézett Goldmundra. Halkan, de szigorú és határozott hangon mondta: Figyelj rám, Goldmund! A mi barátságunk jó volt. Eddigi célját elérte, felébredtél. Remélem, még nem ért a végéhez, remélem, újra meg újra feltámad majd, új célokhoz vezet. Ebben a pillanatban nincs célja. A te célod bizonytalan, így sem vezetni, sem elkísérni nem tudlak. Kérdezd anyádat, az ő képét faggasd, őreá hallgass! Az én célom azonban nem a bizonytalanban rejlik, hanem itt, a kolostorban, s minden órámat betölti. A barátod lehetek, de nem lehetek szerelmes. Szerzetes vagyok, fogadalmat tettem. Mielőtt fölszentelnek, felmentésemet kérem tanítói hivatalomból, és hosszú hetekre visszavonulok, böjtölök, lelki gyakorlatokat végzek. Ez idő alatt világi dolgokról nem beszélek, még veled sem. Goldmund megértette. Szomorúan mondta: Nos, hát úgy cselekszel, ahogy én is tettem volna, ha örökre belépek a rendbe. Ha elvégezted mind a lelkigyakorlatot, ha már eleget böjtöltél, imádkoztál és virrasztottál, mi lesz további célod? Tudnod kell felelte Narziss. Hát igen. Néhány esztendő, és első leszel a tanítók között, talán iskolafelügyelő is lehetsz. Tökéletesíted majd az oktatást, gyarapítod a könyvtárat. Talán könyveket írsz magad is? Nem? Nos, hát nem. De mi lesz a célod? Narziss elmosolyodott. A célom? Talán mint iskolafelügyelő, mint apát, vagy mint püspök halok meg egyszer. Mindegy. De a célom az, hogy mindig ott álljak, ahol legjobban tudok szolgálni, ahol egyéniségem, minden tulajdonságom, adottságom a legjobb talajra, a legnagyobb sugarú hatókörre talál. Más célom nem lehet. Goldmund: Szerzetesnek más célja nem lehet? Narziss O, igen! Sokféle cél akad. Egy szerzetes életcélja lehet, hogy hébert tanuljon, Arisztotelészt kommentáljon, felékesítse klastro-ma templomát, bezárkózzék és elmélkedjék; vagy százféle más dolgot műveljen. Nékem ez egyik se célom. Sem a klastrom gazdagságát növelni, sem a rendet, sem az egyházat megreformálni nem akarom. Amennyire nekem megadatott, a szellemet akarom szolgálni, úgy, ahogy én értelmezem, semmi egyebet. Nem tartod ezt célnak? Sokáig fontolgatta magában Goldmund a választ. Igazad van mondta végül. Mondd, nagyon nagy akadály voltam célodhoz vezető utadon? Akadály? O, Goldmund, senki sem ösztönzött annyira, mint te. Nehézségeket okoztál ugyan, de én nem vagyok a nehézségek ellensége. Tanultam belőlük, s részben legyűrtem őket. Goldmund félig tréfálkozva közbevágott: Csodálatosan legyűrted mindet! De felelj nekem: azzal, hogy segítettél, vezettél, felszabadítottál, meggyógyítottad lelkemet, valóban a szellemet szolgáltad-e? A klast-romtól minden bizonnyal egy szorgos és jó akaratú novíciust oroztál el, a szellemnek pedig talán ellenséget toboroztál, aki homlokegyenest, mást cselekszik, mást hisz, fordítottjára törekszik annak, amit te jónak tartasz. Miért ne szolgáltam volna a szellemet? kérdezte Narziss igen komolyan. Még most sem ismersz eléggé, barátom. Minden bizonnyal egy eljövendő szerzetest rontottam meg benned, de helyette utat nyitottam neked rendkívüli sorsod felé. És még ha holnap ezt az egész takaros klastromot felgyújtod, vagy valami bolondos tévtant hirdetsz is meg majd a világban, egy pillanatra sem sajnálom, hogy erre az útra segítettelek. Mindkét kezét barátságosan barátja vállára tette. Lásd, kicsi Goldmund, az én célomhoz ez is hozzátartozik: legyek tanító vagy apát, gyóntató atya vagy bárki, nem szeretném, ha olyan helyzetbe kerülnék, hogy erős, értékes, különös emberrel találkozván, ne értsem meg, ne nyissam zárját, ne segítsek neki. Én mondom neked: lehet belőlünk ez vagy az, menjen jól, vagy rosszul sorunk, abban a pillanatban, ha komolyan hívsz, és szükséged van rám, sohasem fogok előled elzárkózni. Soha. Úgy hangzott ez, mint a búcsúzkodás, és valóban a búcsú előjátéka volt. Goldmund, ahogy barátja előtt állt, és figyelte őt, arcának határozott kifejezését, céljára szegzett szemét, csalhatatlanul érezte, nem testvérek, nem pajtások, és nem hasonlók immár, szétválnak útjaik. Az, aki ott áll

19 előtte, nem álmodó, nem vár a sors valamiféle hívására: szerzetes, aki elkötelezte magát, szigorú rend és kötelesség kormányozza, a szerzet, az egyház, a szellem szolgája és katonája. Ő maga pedig ma világosodott meg előtte nem tartozik ide, hontalan, ismeretlen világ vár reá. így történt egykor anyjával is. Házat és udvart, férjet és gyereket, közösséget és rendet, kötelességet és tisztességet hagyott el, az ismeretlent választotta, ahol bizonyára már régen elpusztult. Célja neki sem lehetett. A cél másoknak adatott meg. Neki nem. Milyen jól látta ezt Narziss már régen, mennyire igaza volt! A következő napokban Narziss eltűnt, szinte láthatatlanná vált. Másik tanító tanított helyette, olvasópulpitusa a könyvtárban üresen állt. Még itt volt, még nem vált teljesen láthatatlanná, néha feltűnt a keresztfolyosón, a kápolnában olykor hallani lehetett mormolását, ahogy a kőpadlón térdelt; tudták, elkezdte a nagy lelkigyakorlatot, böjtölt és éjjel háromszor felkelt, hogy lelkigyakorlatait elvégezze. Még itt volt, de már egy másik világban járt, ritkán ugyan, de látták, mégsem érhették el, közös dolguk egymással már nem lehetett, szólni sem volt szabad hozzá. Goldmund tudta: Narziss egyszer újra megjelenik, elfoglalja helyét, székét a refektóriumban, ismét beszélni fog, de abból, ami volt, nem tér vissza már semmi. Narziss többé már nem tartozhat hozzá. Ahogy mindezt végiggondolta, világossá vált, egyedül Narzissért kedvelte a klastromot, a szerzetesi életet, miatta volt fontos grammatika és logika, a tanulás és a szellem. Példaképe csalogatta, eszményképe volt. Igaz, még az apátot is tisztelte és szerette, benne is csodálatos eszményképet látott. Ámde a többiek, a tanítók, iskolatársak, a dormitórium, az ebédidő, az iskola, mind a lelkigyakorlatok és az istentiszteletek, az egész kolostor Narziss nélkül mit sem jelentett neki. Mi dolga még itt? Úgy állt a kolostor fedele alatt, akár tétovázó vándor áll esőben valamilyen tető alatt, vagy fa tövében, csupán azért, hogy várjon-álljon, mint a vendég, csupán a barátságtalan messzeségtől való félelem miatt. Ebben az időben Goldmund élete már csak halogatás és búcsú volt. Felkeresett minden kedves és emlékezetessé vált helyet. Álmélkodva ütközött meg azon, milyen kevés embertől, arctól esik nehezére a búcsúzás: más alig volt, mint Narziss és az öreg Dániel apát meg a jóságos, kedves Anselm atya, és talán még a barátságos kapus meg a vidám molnár szomszéd, de ezek is már szinte valószínűtlenné váltak. A kápolna nagy kőből faragott Madonnájától, a kapubejárat apostolaitól nehezebben búcsúzott, mint tőlük. Sokáig álldogált előttük, és a kórus padjainak szép faragványai, a keresztfolyosó kútja, a három-kutyafejes oszlop előtt, megsimogatta az udvar hársait, és sokáig támaszkodott a gesztenyefához. Ezekből egyszer emlék lesz, kis képeskönyv a szívében. Most még közöttük élt, de máris távolodni kezdtek tőle, elhalványult valószerűségük, kísértetiesen múlttá homályosultak. Anselm atyával, aki őt szívesen látta, eljárt gyógyfüveket keresni, a molnárnál a kolostormalomban elnézegette a cselédek munkáját, és elfogadta, ha időnként megkínálták borral és sült hallal, de már minden idegenné, félig emlékké vált. Ahogy odaát a templomi homályban és vezeklőcellában barátja, Narziss, bár járt, és élt ugyan, de számára árnyékká változott, úgy lett körülötte minden valószerűtlen, őszt és elmúlást lehelő. Valóságos és élő csupán belső élete volt, szívének szorongó verése, a sóvárgás fájó tövise, álmainak öröme és rettenete. Hozzájuk tartozott, övék volt egészen. Olvasás vagy tanulás közben, iskolatársai között is magába mélyedt, ha akart; ilyenkor mindent feledve átadta magát lelke áradatának, hangjainak, amelyek komor dallamokkal teli mély kutakba, mesebeli élményekkel teli színes mélységekbe sodorták; hangjukban anyja hangja csengett, ezernyi szemükből az anya szeme nézett rá.

20