Beate Teresa Hanika Soha senkinek

Átírás

1 Beate Teresa Hanika Soha senkinek Malvina vagyok. Május elsején leszek tizennégy. Most április van. Még két bét. Tizennégy évesen lesz barátom. Kézen fogvajárunk majd, és egymás karjában alszunk el. Bulizni és táncolni fogok, akkor is, ha a szüleim nem engedik. Mindig megmondom a magamét, dühös leszek, nem szomorú. Olyan hangosan fogok kiabálni, hogy mindenki megrémül tőlem, és elrohan, amikor csak akarom. Még a szüleim is, a nagyapám is, mindenki. Most április van, és én tizenhárom éves vagyok. Péntek Egy péntek délután történik meg velem. A tavaszi szünet előtti utolsó pénteken. Péntekenként mindig zongoraórára kell mennem. Utána pedig a nagyapámhoz, mert ugyanabban az utcában lakik, ahol a zongoratanár, és apu ott szokott várni rám. Néha Anne, a nővérem is jön, vagy Paul, a bátyám, de ő egyre ritkábban, mert hat évvel idősebb, és már egyetemre jár. Anyu sosincs ott, mert nem bírja elviselni nagyapát, főleg, mióta meghalt a nagyi. Azóta nagyapa még undokabb vele. Ezért se látogatja meg többé. Ma, ezen az utolsó pénteken különösen boldoggá tesz, hogy vége a zongoraórának. Szünet van, délután három óra, süt a nap, átvágok az utcán, közben egy mozdulattal áthúzom a pulcsimat a fejemen, nem mintha olyan meleg volna, csak úgy döntöttem, hogy itt a tavasz. Ha velem lenne Lizzy, még boldogabb volnék. Lizzy a legeslegjobb barátnőm, és minden pénteken elkísér zongoraóra után a nagyapához, hogy ne unatkozzam nála annyira. Ott aztán minden pletykát jól kitárgyalunk, vagy megírjuk a házit -na jó, általában sugdolózunk, és közben úgy teszünk, mintha megírnánk a házit. Lizzy ma nem jött, mert rögtön suli után elutazott síelni. Még egy órával hamarabb el is mehetett, mint a többiek. Régen mindig a nagyi nyitott ajtót, és azzal köszöntött a tavaszi szünet előtti pénteken: újra itt a jégkorszak! A nagyinál ugyanis csak nyáron volt fagyi. Vaníliafagyi gumimacival. Mióta meghalt, mindig van fagyi a nagyapánál, egész évben. Biztosan furcsa, de nem örülök neki, inkább elszo-morít. Ma viszont nem szomorkodom, a lehető legjobb kedvemben vagyok, vadul nyomom nagyapánál a csengőt, hogy mindenki rögtön tudja, én vagyok az, és itt a szünet, és borzasztóan jó a kedvem. Nagypapa nyit ajtót. Hiszen ez az én Malvinám, a kedvenc kisunokám!, mondja. Megpuszilom az arcát, és besurranok mellette a lakásba. Mindig bor és penészes sajtok szaga terjeng, mert nagyapa délután három után bort iszik, és néha sajtot is eszik hozzá. Gusztustalan az a sajt, az orrom alá tolja, és halálra neveti magát az undorodó képemen. Ma valami eltér a szokásostól, de csak akkor jövök rá, hogy mi, amikor bemegyek a nappaliba. Nincs itt apu. Hol van apu?, kérdezem. Nagyapa leereszkedik egy fotelbe, keresztbe teszi a lábát. Nagyon hosszú lába van. Több mint egy kilencven magas - a magasságomat tőle örököltem, mindenki mondja. Tizenhárom éves vagyok, de már majdnem százhetvenöt centi. Erről igazán szívesen lemondanék, minden fiúnál magasabb vagyok, nem nagy öröm. Elment a nővéredért, mondja nagyapa. Feszengve ülök le a szemben lévő fotelbe, nem tudom, miről beszélgessünk. Rég nem voltam vele egyedül. Annak idején mindig itt 10 volt a nagyi meg Lizzy is. Amióta a nagyi meghalt, apu többet törődik nagyapával, nehogy magányosnak érezze magát. Mindenféléről beszélgetnek, többnyire a háborúról, hogy hol állomásozott a nagyapa és hasonlók. Lizzy meg én pedig csak üldögélünk és sugdolódzunk, és vicces megjegyzéseket írogatunk egymásnak kis papírfecnikre.

2 Gondolkozom, hogy mit kérdezhetnék nagyapától a háborúval kapcsolatban. Akárhogy is töröm a fejem, semmi nem jut eszembe, ezért aztán inkább meg se mukkanok, csak reménykedem, hogy apu és Anne nemsokára megérkezik. Hány éves is vagy most, Malvina?, kérdezi egyszer csak nagyapa, noha pontosan tudja, hogy tizenhárom. Tizenhárom, mondom, és még mindig a háborún gondolkodom. Épp amikor meg akarom kérdezni, hol is állomásozott, bár úgyis tudom már persze, megszólal: És van már barátod? Magginak, az unokatestvérednek már van, pedig csak fél évvel idősebb nálad. Elvörösödöm, és megrázom a fejem. Természetesen nincs barátom, de ha lenne, akkor se mesélgetnék róla nagyapának. Hiszen elég nagy vagy már, folytatja makacsul, nekem nyugodtan elmondhatod. Közben gyanakvón a szemembe néz, mintha valamit titkolnék előle. Egyre kínosabban érzem magam, legszívesebben felszívódnék, de semmi nem jut eszembe, a tanárnőnél felejtettem a kottáimat., mondhatnám, de a kották ott hevernek a lábam előtt. Ezért csak annyit mondok: Tényleg nincs barátom, nagyapa. El se hiszem, hiszen olyan csinos lány vagy. Te vagy a legcsinosabb kisunokám... Csak úgy kajtatnak utánad a fiúk, igaz-e? Újra csak megrázom a fejemet, és elnézek nagyapa arca mellett, ki az ablakon, a szemközti háztömbre. Egy nő éppen kirázza az ablakon a porrongyot, egy pillanatra rám emeli a tekintetét - de ez csak képzelődés, hiszen ebben a félhomályban nem is láthat. Határozott mozdulattal becsapja az ablakot, a csattanást persze nem hallom, de azt igen, hogy nagyapa leteszi a borospoharát a dohányzóasztalra. Azt állítja magáról, hogy ő egy széplélek. Igazából fogalmam sincs, hogy ez mit jelent. Csak azt tudom, hogy szeret nagy német költőket olvasni, például Goethét és Schillert, és filozófusokat is, van egy csomó régi hanglemeze, amiken a műveiket olvassák fel színészek mindenféle nyelven. És a bornak is van valami köze ehhez a széplel-kűséghez. A vörös folyadék fáradtan örvénylik a pohárban, bármit megadnék, csak jusson már eszembe valami más téma. De csak idegesen csúszkálok a fotel szélén. Talán nem vagy rá kíváncsi, milyen együtt lenni egy fiúval?, kérdezi nagyapa, és egyszerre egész közel tolja az arcát az enyémhez. O is előrecsúszott a fotel széléig, de ő nem ideges, dehogy, teljesen nyugodt. Öreg kezét a térdemre fekteti. Mintha cserzett bőrből lenne, még a farmeremen keresztül is érzem a tenyere durvaságát, száraz ujjait, a dagadt, kék ereket. Megcsap leheletének vörösborszaga meg 12 valami savanyú szag is. Ez az öregség szaga, gondolom, mi más lehetne. Újra csak megrázom a fejem. Ketyeg az óra a fülem mögött. Hallom a gyerekek kiabálását az udvaron. Különben teljes a csend. Tudod, hogy te vagy a kedvenc kisunokám, suttogja nagyapa, nem akarom, hogy fájdalmat okozzanak neked a fiúk. Visszafojtom a lélegzetemet, bizsereg a lábam. Menekülnöm kéne, de csak bólintok, mert nem jut jobb az eszembe. A térdemet markoló kézre meredek. Aztán végigsimítja a hajamat, összefogja a tarkómon. Világosbarna, és a vége göndör. Milyen gyönyörű is vagy, mondja. Annyira hasonlítasz a nagymamára. Nem tudom, miért nem mozdulok. Dermedten ülök, miközben szájon csókol, gyorsan és keményen. Mintha kőből volna öreg ajka, amikor az enyémhez csapódik. Felborítja a poharát, a bor végigfolyik az asztalon, és a földre csepeg. Ebben a pillanatban csengetnek. Megérkezett Anne és apu. Anne tizenhét éves. Hosszú szőke haja van, sápadt bőrét milliónyi szeplő pöttyözi. Tizenkettedikbe jár, és nagyon fenn hordja az orrát. Hazafelé ő ül elöl az autóban. Mindig ő ül elöl. És mindig zenét hallgat az ipodján. Ritmusra ringatja a fejét, és közben lehunyja a szemét, feketével kihúzott szemhéjától rosszul vagyok. Általában hátulról megbököm. Belefúrom hegyes térdemet a háttámlájába, jól feldühítem, ez a bosszúm, amiért nem hagy elöl ülni. De ma ehhez sincs kedvem.

3 Nézem az apámat, miközben vezet. Feje búbján a kerek kopasz foltot mintha kisuvickolták volna, ragyog a napfényben. Kefebajsza van. Innen hátulról persze a bajszának csak a hegyét látom. Útközben többnyire egyáltalán nem beszélgetünk, úgyis csak tíz perc az egész, ezzel az erővel bicildivel is mehetnénk. Inkább kinézek az ablakon, és azt képzelem, hogy van egy lovam, kötőféken vezetem, őt kell edzenem. Az autó mellett fut, az út menti füves sáv a futópálya, megsarkantyúzom, Mary-Lounak hívják, és gyors, mint a szélvész ostoba játék, főleg tizenhárom évesen, de úgyse tudja meg senki. Ma még ehhez sincs kedvem. Előrecsúszom az első ülések közti résbe, pedig apa azt nagyon utálja. Nagyapa ma megcsókolt, mondom, vagy inkább hallom, hogy ezt mondom. Nem akarom, hogy még egyszer megcsókoljon. Apu nem felel. Egy pillanatig azt hiszem, meg se hallotta. Aztán érzem, hogy engem néz a visszapillantó tükörben. Majd visszafordítja tekintetét az útra. Visszazuhanok az ülésbe, és a nővérem hátába fúrom a térdem. Hé, hagyj már, rohadt kis dög!, sziszegi, de ki nem venné közben az ipod fülhallgatóját a füléből. Belecsíp a lábamba, amilyen erősen csak tud. Legszívesebben bőgnék. 14 Vacsora után felülök a biciklimre, és lelépek. Anya nem szereti, ha egyedül biciklizem este, mert bármi történhet velem. Mindig félt, legalábbis ezt mondja, de már régóta sejtem, hogy egyszerűen csak unatkozik, ha nem vagyok otthon. Azt mondja, egy lánynak nem illik egyedül biciklizni. Ezért azt hazudom neki, hogy velem jön Lizzy is, a legjobb barátnőm. Elég gyakran hazudok, mert anya nehéz eset. Hazudok, hogy megnyugtassam, máskor elhallgatok dolgokat, hogy ne legyen ideges, mert ha felizgatja magát, migrénje lesz, és akkor elsötétített szobákban kell settenkednünk, óvatosan, nehogy zajt csapjunk. Ma tehát Lizzyvel megyek biciklizni. Mégis megrovóan és kicsit sértődötten néz rám, amiért nem maradok otthon. De fél nyolcra érjél haza!, kiált utánam. Úgy teszek, mintha nem hallottam volna, és habozás nélkül tovább tekerek. Szeretek egyedül lenni. Most elmegyek a villába. Ez egy régi, lakatlan ház, régen mindig ott játszottunk. Most már túl nagyok vagyunk hozzá. A játékokhoz. Én vagyok az egyetlen, aki még eljár a villába. Igazából elég gyakran járok oda. Az új lakótelep utolsó utcája után van, alma- és körtefák veszik körül, át kell mászni a kerítésen lévő lyukon, és aztán a derékig érő fűben elverekedni magunkat a házig. Olyan gyorsan tekerek, amilyen gyorsan csak tudok, míg szúrni nem kezd az oldalam. A nap már a látóhatár peremén jár, az árnyékom ferdén megnyúlt. A lábam túl hosszú a biciklihez képest. Olyan inas vagyok, mint egy csikó. Valószínűleg sose nő ki a mellem. Az új lakótelepen felfelé kell menni, ránehezedek a pedálra, borzasztóan régi ez a bicikli, már a bátyám is ezzel járt. A váltó nem működik, mire felérek, ég a tüdőm. Itt kezdődik a földút, van időm kifújni magamat. Úgy bújik meg a villa a fák mögött, mint egy öreg, szundikáló állat. Az utolsó pár kanyarban nem hajtom a bringát, csak gurulok. Bemászok a kerítés résén, átvergődöm az elszáradt, öreg füvön. Lizzyvel tavaly megvédtük a villát a telepi srácoktól. Egyikükkel még össze is verekedtem. O volt a legnagyobb, és legalább két évvel idősebb nálunk. Mennyire féltem tőle! Elbarikádoztuk a ház ajtaját, és nekifeszültünk belülről a vállunkkal. Sose tudják kinyitni, mondta Lizzy, és félresöpörte sötét haját a szeméből. Soha! A fiú meg simán berúgta az ajtót. Aztán minden nagyon gyorsan történt. Hátrébb akart szorítani minket, hogy a többiek is be tudjanak jönni mögötte. Benyomultak a lyukon, és ő, a vezetőjük,

4 engem lökdösött. Ettől bedühödtem - nem, már előtte is dühös voltam. Hirtelen felemeltem a kezem, és nagy lendülettel arcon vágtam, ököllel, ahogy a bátyám mutatta. Malvina, mondta sokszor, a lányok fordítva ütnek, az öklük puha felével. Aztán -megfogta a kezemet, összezárta az öklömet, és az alsó felével megütötte a mellkasát. Látod, mondta, ez egyáltalán nem fáj. A csontokkal kell ütnöd, az 16 ujjperceiddel, és a csuklódat egyenesen és mereven kell tartanod, hogy ne forduljon ki... Pontosan így ütöttem. És a fiú az arca elé kapta a kezét, az orra elé, amely lüktetve vérzett, és mindent összespriccelt, a földet, a pólómat, a meztelen karomat. A fiúk igyekeztek minél gyorsabban kijutni a szabadba. Azóta be van rúgva a villa ajtaja, és vége a harcnak. Nem jöttek vissza, egész nyáron nem. Ezért a nyár hátralévő részében unatkoztunk. Idén először jövök. íratlan szabály, hogy télen békén hagyjuk a villát. Télen még csak a lakótelep közelébe sem jövök. Minden úgy van, ahogy itt hagytuk. A berúgott ajtó ferdén lóg a zsanérjain. A padló deszkáin még látom a vérfoltokat, ha nagyon akarom. Az alsó szobákat nem igazán szeretem. Valamikor régen tűz pusztíthatott itt. A falak feketék, az egyik sarokban kormos dívány, a padlót régi újságok borítják. Női lapok a kilencvenes évekből, meg pornóújságok, semmi rémes, csak meztelen nők, annyira szétszakadozva és agyongyűrve, hogy amúgy sem igen látni belőlük semmit. Az első emeleten még épek a szobák. Van itt egy régi kandalló is, ahol tüzet lehet rakni, egy teljesen berendezett nappali, a falakon bekeretezett fotók, hódolattal bámuljuk őket minden egyes alkalommal. Az egyik képen egyenruhás férfi áll. Rettentő szigorúnak látszik. Gonosz Friedrichnek hívjuk. Húúú, itt jön a Gonosz Friedrich!, mondja mindig Lizzy, amikor ebben a szobában vagyunk, és ettől kiráz a hideg. Nem szeretnék összefutni a Gonosz Friedrichhel... A padlásszoba az én birodalmam. Felcaplatok a falépcsőn, a galambok túl későn vesznek észre. Ijedten verdesve menekülnek a gerendák közt a réseken. Tollúk finom pehelyként fedi a padlót. Csss... csss... pisszegek, ne féljetek, hiszen ismertek... Mégis elbújnak előlem, csapkodnak a szárnyukkal, idegesen topognak fel-alá a gerendákon. A szoba teljesen üres, csak egy hatalmas matrac van benne, rajta párnák és takarók, ezeket én hurcoltam fel ide saját kezűleg. Az egyetlen szegletbe pakoltam, ahova nem esik be az eső. Fölötte a gerendáról földig érő rózsaszín függöny csüng le, olyan az egész, mint egy baldachinos ágy. A függönyt Lizzy szerezte. Rengeteg giccses cucca van otthon, de ez itt igazán jól mutat. Akárhányszor újra eljövök ide, attól félek, valaki feldúlta a villát, vagy az egész egy csapásra eltűnik. Csukott szemmel beledőlök a párnákba. Széna- és egérszaguk van, tavasz- és régitoll-szaguk. Vége a télnek. A tetőormon egy fekete rigó ül, az éjszakáról énekel, hogy ez a nap is elmúlt, és most veszélyessé válik a világ. Jó lenne elaludni, legjobb volna örökre itt maradni a pár- 18 nák közt, és hallgatni a galambokat és a rigókat, itt, ahol senki nem talál meg. Kinyitom a szemem, mert árnyék vetül az arcomra. A fiú az. Egymásra meredünk. Hirtelen megrémülök, és igyekszem olyan dühösen nézni, amennyire csak tudok. Mit akarsz itt?, kérdezem határozottnak és bátornak tűnő hangon. A fiú megvonja a vállát. Előttem guggol. Egy kicsit ferde az orra, és félek, hogy ez az én bűnöm, és most rögtön leszámol velem, most, amikor egyedül vagyunk, és senki sem hallhatja meg a hangomat.

5 Biztosan sokkal erősebb nálam. Bár nem magasabb, de a válla szélesebb lett, mióta utoljára láttam. Rendes karizmai vannak, ezt még a pulcsiján keresztül is látom. Titokban ökölbe szorítom a kezemet, biztos, ami biztos. Erre elvigyorodik. Tudom, ki vagy, szólal meg. Egy pillanatra elakad a lélegzetem, és várom, hogy kimondja: Te törted el az orromat. Az apád a biológiatanárom. Igazi seggfej. Nem néz rám, és ennek örülök, mert összerándulok, mintha arcul csapott volna. Gőzöm sincs, mit válaszoljak. Meg kéne védenem az apámat, de nem jut eszembe semmi. Ráadásul tudom, hogy nem igazán szeretik a diákjai. Nagyon szigorú, nemcsak az iskolában, otthon is. O az egyetlen tanár az integrációs iskolában, aki buktat, és azt hiszem, még a többi tanár sem bírja túlságosan. A fiú feláll, és a korhadt tetőgerendáknak dől. A háznak ez a fele a lakótelepre néz. Fapofával előkotor a nadrágja zsebéből egy gyűrött cigisdobozt. Kérsz egy szálat?, kérdezi, de nem várja meg a választ, rágyújt. A füst ködként lepi be a szobát, feldühít, mert zavarja a galambjaimat. Borzasztó idegesek lesznek, kurrognak, és a lehető legmesszebbre húzódnak tőle. Felállók. Nem túl kellemes a lábánál ülni. Nem merek odamenni hozzá, végül is annak idején megszégyenítettem a többiek előtt, ráadásul az apám tanítja. Nem tudom, melyik a rosszabb. Igaz, hogy az apád régen bokszoló volt? Meglepetten nézek rá. Egymás mellett állunk, arcát vöröses fénnyel vonja be az alkony pírja. Most veszem csak észre, hogy egész helyes. Nem látom, milyen színű a szeme, de hosszú, sötét, szinte már lányos szempillák árnyékolják. Gyorsan elkapom a tekintetem, az új lakótelep felé fordulok, amerre ő is. Igen, valamikor, mondom, de már nagyon régen. Meg aztán nem is volt profi bokszoló. De ezt már nem mondom, úgyis mindegy. Még mindig szokott gyakorolni, teszem hozzá, a pincében van egy bokszzsákja. Mindennap edz. A fiú bólint, mintha előre tudta volna. 20 Egyszer lekevert egyet az egyik osztálytársunknak. Bénii inek hívták, idősebb volt nálunk, mert kétszer megbukott. Azt hitte, borzasztó ravasz, és az óra közepén a táblához vágott egy petárdát... sssssss...! Az apád pontosan tudta, ki volt az. Odament, egész nyugodtan, aztán... bumm... telibe a képébe. Azt hittem, Benni ott rögtön kinyiffan. Megdöbbenve hallgatok. Ismertem a sztorit; hirtelen elég szar érzés, hogy az apám így viselkedik. Hányinger. Ha három másodpercen belül visszaütsz, az csak reflex, azt szabad. Én visszaütnék, mondja, és felemeli a karját, mintha be akarna húzni valakinek. A galambok rémülten menekülnek. Mára elegük van, tesznek egy kört a villa felett, egymásnak verődnek, aztán elrepülnek a telep felé. Hirtelen megijedek, hogy megkérdezi, otthon is ilyen-e az apám. Szívesen mondanám, hogy ő a világ legkedvesebb apukája, és csak másokkal ilyen hülye, de ez nem igaz. Most látom csak igazán. És hogy ennek a fiúnak nem fogok tudni hazudni. De nem kérdezi meg. Kipöcköli az ablakon a csikket. Legurul az ereszcsatornába, még füstöl pár másodpercig, aztán kialszik. Arrafelé laksz?, kérdezem, bár úgyis tudom. Ühüm, mondja a fiú, a Napfényparkban. Nagyon gúnyos a hangja. Nemsokára még nagyobbra növekszik, ezt a galambtanyát is eldózerolják, egy nagy bolt lesz a

6 helyén... Gyorsan rám pillant a válla felett. Most már tényleg rosszul vagyok, mintha fojtogatnának. Égetik a szemem a könnyek. Egész nap arra vártak, hogy végre kitörhessenek. Rosszabb pillanatot már nem is választhattak volna. Indulnom kell, mondom, és megpróbálom összeszedni magam, aztán megfordulok, és lerohanok a lépcsőn. Hé, kiált utánam, hogy hívnak egyáltalán? Már kint vagyok a villából, legfőbb ideje volt, mert csak úgy ömlenek a könnyeim. Dühös könnyek, alig tudnak áttörni a torkomon. Legszívesebben hangosan bőgnék a sok igazságtalanság miatt. A fiú ott áll fenn, míg el nem tűnök a telepen. Rohadt lakótelep! 22 Szombat Amikor Lizzyvel felfedeztük a villát, a srácok még sehol sem voltak. Valahol persze igen, csak nem errefelé laktak. A lakótelep helyén mezők és földek húzódtak, és volt egy kis békalencsés tavunk is. Nyáron ott fürödtünk. Nekifutottunk, beugrottunk a stégről a vízbe. Kézen fogva. Olyan messzire, amilyen messzire csak tudtunk. Tanulunk repülni, mondogattuk. A tavat betemették, túl sok helyet foglalt, most két ikerház egy-egy fele terpeszkedik rajta. A lakóknak fogalmuk sincs, hogy Lizzy meg én nemrég még ezen a helyen fürödtünk. Amikor eltűnt a tó, átköltöztünk a villába. Fehér lepedőkre fekete halálfejeket festettünk, és kilógattuk a zászlókat az ablakon. A villa azóta a miénk. Csak a miénk, és Lizzy szerint nem számít, hogy a kalózzászlóknak épp fordítva vannak a színei. Fekete alapon fehér halálfej. Csak az a fontos, hogy megcsináltuk. Szükség esetén rögtönözni kell, mondta. A srácok persze kiröhögtek a zászló miatt. A villa körül köröztek a bringáikkal, és sugdolóztak, hogy ne halljuk, min törik a fejüket. Aztán köveket dobáltak be az ablakokon. Hé, pudingok, megijedtetek?, üvöltötték. Lizzy és én lélegzet-visszafojtva húzódtunk be a Gonosz Friedrich nappalijának sarkába. Te Lizzy, szólaltam meg, ezek fasírtot csinálnak belőlünk, ha elkapnak. Csak úgy záporoztak körülöttünk a kövek, nem túl nagyok, pont akkorák, hogy fájjon, ha véletlenül eltalál egy. Az egyik a Gonosz Friedrichnek csapódott, aki rémisztő arccal feszített az egyenruhájában. Hatalmasat csörrent az üveg, ahogy összetört, a kőzápor abbamaradt. Még egy kő, és megnézhetik magukat, ha velünk kezdenek, suttogta Lizzy. Szerinte ugyanis a fiúk hibája, hogy felszámolták a tavat. Valakinek muszáj bűnösnek lenni, és ők kerültek elsőként a szemünk elé. Az egyikük ráadásul, egy alacsony, kövér srác, abban a bizonyos ikerházrészben lakott. Örökké ragozott, és hatalmas almazöld lufikat fújt belőle. Meg kell bűnhődniük, hogy most ott laknak. Aztán repült a következő kő, és eltalálta Lizzy vállát. Felugrottunk, és mi is dobálni kezdtünk. Mindent, ami csak a kezünk ügyébe került, és amikor Lizzy kihajított az ablakon egy régi ónvázát, hallottuk, ahogy káromkodnak, aztán felpattannak a bringájukra. Kilestünk a zászló mögül, hogy tényleg elhúztak-e. A kis kövér gyerek még bosszúból rányomta a rágóját az ülésemre, hatalmas zöld gombóc, még most is látszik a nyoma. Láttuk, ahogy kivette a szájából, még mindig jobb, mintha leköpte volna, gondoltam magamban. Ezt még megkeserülik!, mondta Lizzy. * * * Szombaton nagyapa elesett. Le akart menni a lépcsőn, hogy kidobja a szelektívbe az üvegeket, és megbotlott, legalábbis ezt mesélte. Mert Bitschek néni, a szomszédasz-szony már megint a lépcsőház közepén hagyta a babako- 24 csit. Bitschek néni kezdettől fogva szálka nagyapa szemében, mert lengyel, és öt gyereke van, akik mindig a lépcsőházban randalíroznak és ugrándoznak, és ha a nagyapa beszélni akar vele, hogy maradjanak már nyugton a gyerekei, akkor csak megrázza a fejét: Nem értem! Nagyapa szerint nagyon is érti, csak nem akarja megérteni.

7 Ez a baj az effélékkel, hogy nem akarják, mondogatja. Esés közben felhorzsolta a kezét, és megütötte a térdét. Éppen azt, ami amúgy is állandóan fáj, mert meglőtték a háborúban. Úgyhogy most egyáltalán nem tud járni, jegelnie kell a térdét, és szép nyugodtan kell feküdnie, különben az egész testét átjárja a fájdalom, a nagyujjától a feje búbjáig. Mit tehetek én arról, hogy elesett, mondom. Fekszik az anyám az elsötétített hálószobájában, és ez jól van így, legalább nem kell a szenvedő arcát néznem. Az ágya mellett gyógyszerek és egy pohár víz, csak a körvonaluk látszik. Szorosan fogja a kezemet, mert tudja, menynyire kínos nekem az állapota. Amikor ennyire rosszul van, át szoktam menni Lizzyhez. Fogom a bringámat, hagyok egy cetlit a konyhaasztalon, és megyek. Anya pedig rendszerint megsértődik, amikor megtalálja a cédulát. Hogy én miért nem törődöm vele. Lizzy mamájával senkinek sem kell törődnie, neki sosincs migrénje. Lizzynél olyan hangosak lehetünk, amilyenek csak akarunk, bömböltethetjük a zenét, és ha kedvünk támad, hát egész nap kiáltozhatunk. Néha, ha túl hangos a zene, és túl sokat ugrálunk a szobában, az alsó lakó feldörömböl. Akkor kicsit abbahagyjuk. Lizzy mamája bejön a szobába, és az ujját a szája elé tartja. Tartsunk egy kis szünetet, mondja, és Lizzy meg én csöndben ülünk, míg ki nem robban belőlünk a nevetés. Hát így megy ez Lizzyéknél. Malvina, szólal meg anya, kérlek! Kínaibalzsam-szaga van, azt ken a halántékára, mert azt képzeli, attól jobban lesz. Hát szerintem attól lesz csak igazán rosszul az ember. Egész gyerekkoromat áthatja ez a szag, nem emlékszem, hogy anyának valaha másmilyen szaga lett volna. Pontosan tudom, mit akar tőlem: hogy törődjek nagyapával. Nekem akarja kiosztani a Fekete Pétert, mert retteg azoktól a csípős megjegyzésektől, amelyekkel nagyapa rendszeresen kínozza. Mindig olyan gyengécske voltál, szokta mondani anyának, ha így folytatod, soha többé nem fogsz tudni elhelyezkedni. Mennyi idős is Malvina tulajdonképpen, tizenhárom?, kérdezi aztán. Na, te aztán jó sokáig vagy otthon a gyerekkel. Nagyapa igazán gonosz tud lenni. Vigyen neki a Bitschek néni enni, elvégre az ő babakocsija a hibás, nem?, mondom. Az anyám csak halkan sóhajt. Pontosan tudjuk mindketten, hogy nagyapa valószínűleg egyáltalán nem is esett el. Kitalál ilyesmiket, amikor magányos, és mióta meghalt a nagyi, elég gyakran az. Nem megyek egyedül, mondom, sose szoktam egyedül menni. Megint sóhajt, és megszorítja a kezemet. Tegnap is egyedül voltál, mondja, nem kell sokáig maradnod. 26 Csak azért fáj a fejed, mert te sem akarsz menni, támadok neki. Összerándul a teste, elhúzom a kezem. A konyhában találod az ételt. Részéről az ügy lezárva. Az egész házban sötét van. Anne a szobájában telefonálgat, hangja tompán átszűrődik az ajtón. Kihozom a konyhából a kosarat. Néha te is csinálhatnál valamit!, üvöltöm a szobája előtt. Extra hangosan. Hogy anya megrázkódjon, és még jobban fájjon a feje. Kapd be!, üvölt vissza Anne. A kosarat a bicikli kormányára akasztom, és nekilódulok. Könnyűnek tűnik, de nem az: a kosár ideoda himbálódzik, ezért pokolian kell koncentrálnom, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat. Valójában semmit sem szabadna a kormányra akasztani, túl veszélyes. De ma minden mindegy. Át kell vágnom az egész városon, le az Akasztó fa-hegy meredek lejtőjén. A menetszél az arcomba vág, de nem fékezek. Be merjem hunyni a szemem, ahogy Lizzy szokta néha? Nem tudom. Csak azért csinálja, hogy felhúzzon. Vak vagyok, kiáltja, szólj, ha már a lámpánál vagyunk... A lejtő végén ugyanis van egy lámpa, és ha igazán lendületbe jön az ember, akkor jól be kell húzni a féket, mikor odaér. Ilyenkor úgy teszek, mintha egyáltalán nem félteném, pedig nagyon is féltem, nem tehetek róla, végül is ő a legjobb barátnőm. Nehogy még egyszer megpróbáld!, mondom mindig, amikor már egymás mellett állunk a

8 kereszteződésnél. Lizzy csak megrántja a vállát, és rám vigyorog. Egy pillanatra lehunyom a szemem, de nem teljesen, a szemhéjam keskeny résén át látom közeledni a lámpa elmosódott fényét. Zöld karácsonyfaizzók. Kétoldalt elsuhannak a házak, valaki felém kiált az út szélén parkoló autók közül, mintha integetne is, csak egy elmosódott, kék foltot látok, de a hangját tisztán hallom. Hé, Piroska!, kiáltja. Kinyitom a szemem. Már mellettem áll, a lakótelepi srác az. A lámpánál mindketten lefékezünk, persze épp most váltott pirosra, hogy a fene egye meg. A srác karon ragad. Te teljesen meg vagy őrülve!, kapkod levegő után. Nem tudhatja, hogy nem is volt egészen csukva a szemem, én meg úgy teszek, mintha mindennapos eset volna, hogy így közlekedem, tök normális dolog. Megrántom a vállam, és fölényesen vigyorgok. Ahogy Lizzy szokott. Tepersz le a lejtőn, mint az őrült, és még a szemed is csukva van! Nem hiszem el! Nem kérdeztem a véleményedet, felelek, és lerázom magamról a kezét, hogy meg tudjam igazítani a kosaramat. Tényleg már csak ez hiányzott. Épp elég rossz, amit a villa jövőjéről mesélt. Ráadásul úgy, mintha még örülne is, hogy egyre nagyobb lesz a lakótelep, hogy lebontják a villát, épp most, amikor már eldőlt, hogy csak a miénk, 28 I.izzyé meg az enyém, és nem az övék. Persze hogy ez böki I csőrét. Én is csalódott volnék. Soha ne bízz meg a telepi srácokban, mondta Lizzy.ikkor, soha ne állj szóba velük! A lámpa zöldre vált, és én beletaposok a pedálba. Hova igyekszel ennyire?, kérdezi, és olyan szorosan teker a nyomomban, hogy az első kereke majdnem hozzáér a hátsó kerekemhez. A fiúk mindig ezt csinálják, nem értem, miért, milliószor előfordult már az iskolába menet is. A végén többnyire az iskolatáskámmal együtt elesek, vagy le kell szállnom, hogy ne essek el, mindenesetre megalázó az egész, főleg a többiek előtt, akik kinevetnek, és utánam kiabálnak, hogy legközelebb pótkerekes bringával jöjjek. Közöd?, mondom, de nem fordulok hátra. Füttyent egyet, és még közelebb jön, míg a kerekeink már éles, sípoló hangot adnak, az enyém veszélyesen kacsázni kezd. Hülye liba! Bekanyarodom egy mellékutcába, ez ugyan egy kis kerülő, de nem akarom, hogy nagyapa házáig kövessen. Ha nem veszek róla tudomást, talán békén hagy. Itt nem járnak autók, a srác begyorsít, míg fej fej mellett nem haladunk. Miért rohantál el csak úgy tegnap?, kérdezi. Eszében sincs békén hagyni. Úgy néz ki, baromira ráér, mintha az összes barátja egyszerre utazott volna el síelni, vagy mind elkapta volna az influenzát, mintha irtóra unatkozna, és a leghőbb vágya az lenne, hogy összefusson velem a lámpánál. Haza kellett mennem, mondom. Tisztában vagyok vele, hogy ez mekkora ostobaság. Senki nem rohan el csak úgy, mert éppenséggel pont akkor kell hazamennie, de semmi más nem jut az eszembe. Az meg nem hangzana túl jól, hogy egész úton hazafelé egy régi, romos villa miatt bőgtem, neki legalábbis nem szeretném elmondani. Meg aztán elég gyakran elrohanok csak úgy. Aha, mondja, és lopva a kosaramra pillant, ételhordó dobozok tornyosulnak benne, mellettük egy üveg bor. Nagy ívben megkerüljük a háztömböt, ahol nagyapa lakik. A harmadik kör után végül befordulok a megfelelő utcába, be a közös, koszos kis hátsó udvarba. Mosott ruha lóg a szárítókról, mint mindig. Kibuggyan a szemét a kukákból. Az udvar túlsó végén Bitschek néni üldögél a gesztenyefa alatt egy padon, és a babakocsiját ringatja. A kicsi torkaszakadtából üvölt. Akárhányszor láttam, mindig sírt, Bitschek néni szerint az elektroszmog az oka, mert a ház mellett közvetlenül egy kis trafóház áll, még a surrogását is hallani, ha fülel az ember. De nagyapa szerint ez ostobaság, a gyerek azért üvölt, mert ezek az emberek a határon túlról, ezek a lengyelek mind így ordítanak, ilyen a természetük. Bitschek néni meg azt mondja, elektro, nem jó. Megint a nagyapához jöttünk?, vijjog a hangja az udvarban, és közben szüntelenül ringatja a kocsit.

9 Bólintok, és kicsit bosszant, hogy megtudta a srác, miért jöttem. Letámasztjuk a bringánkat, és szándékosan hosz-szan vacakolok a számzárral, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Remélem, a fiú egyszer csak köddé válik, de amikor vöröslő fejem felbukkan a bicikli mellől, még mindig ott áll, és vigyorog. 30 Piroska a meséből, mondja, és összefonja a karját a mellkasa előtt, mintha nem lenne más dolga, mint itt állni és bámulni engem. Bitschek néni lassan áttolja hozzánk a babakocsit az udvaron keresztül, szőkített, dauerolt hajának töve sötéten lenőtt, kerek, barátságos arcát toka keretezi. Na, ő a barátod?, kérdezi. A srác csak vigyorog. Mi az hogy!, mondja, és legszívesebben a föld alá süly-lyednék szégyenemben, de Bitschek néninek fel sem tűnik, arcán mennyei boldogsággal néz hol rám, hol a fiúra. Ifjú szerelmesek, de szép is az!, mondja. A ház kapuja nyitva áll, felrohanok a lépcsőn, a kosár a térdemnek csapódik, nagyapánál ott a zárban kívülről a kulcs, hogy ne kelljen csöngetnem. Forró arcomat az ajtónak szorítom. Ifjú szerelmesek! Na persze. Ha tudná! Még itt fenn is hallom, ahogy telebeszéli a fiú fejét, hogy én micsoda egy kedves lány vagyok, gondoskodom a nagyapámról is, és mennyire megszépültem az elmúlt évben, és mindezt a maga tört németségével. Még azt is elmondja, hogy tavaly meghalt a nagymamám, na miben, hát persze hogy rákban. A fiú meg sem szólal. Még azt sem tudja, hogy hívnak. Elfordítom a kulcsot a zárban, az ajtó kitárul, a lakásban meleg van, és büdös. Túl meleg. Nagyapa mindig felcsavarja az összes fűtőtestet, nehogy fázzon. A nappaliban fekszik, a kanapén, egy barna kockás pokrócba csavarva. Malvinkám, hát itt vagy végre! A kosarat leteszem az asztalra. Már van rajta egy üveg bor, egy pohár és egy morzsákkal borított vágódeszka. Szóval már evett. Nincs is felkötve a kezed, mondom. Ráncos karja egy karcolás nélkül nyugszik a takarón. Úgy tesz, mintha meg se hallotta volna, amit mondok. Persze hogy megint hazudott. Megpaskolja maga mellett a díványt, üljek csak oda. Ne beszélgess a Bitschek nénivel!, mondja, csak hogy tudjam, meglesett minket az ablakból. Nem szabad szóba állni az effélékkel, nem tartoznak közénk. Leülök a földre, átkulcsolom a lábam. Anya szerint nagyapának nem szabad ellentmondani, mert felizgatja magát, és dühös lesz, és ha nagyon dühös, akkor már nem igazán tudja, mit csinál. Akkor elfelejti, hogy ő valójában egy széplélek. Jobb, ha hagyja beszélni az ember, gondolatban meg hozzáteszi a magáét. De Lizzy szerint az ember mindig mondja ki, amit gondol, méghozzá rögvest. Én viszont többnyire nem merek megszólalni, mert különben most azt mondanám, hogy én igazából kedvelem Bitschek nénit, akkor is, ha folyton bőg a gyereke, a nagyobbak meg fel-alá rohangálnak a folyosón. Ki volt az a fiú?, néz rám szigorúan. Belevájom a körmömet a bokámba, és megrántom a vállam. Nem tudom. Nagyapa felül. Nem akarom, hogy úgy nézzen rám, mintha eltörtem volna valamit. 32 Ne hazudj, mondja, hiszen pontosan hallottam, mit mondott. Azt mondta, hogy a barátod. Szóval ne hazudj nekem! És aztán elkezdi mondani, hogy mennyire csalódott bennem, és hogy igazán megbízhatok benne, ő aztán nem pletykálja el az én kis titkomat, ami most már a kettőnk titka, őt nem érdekli, hogy folyton azt ismételgetem, hogy nem is ismerem azt a fiút, és azt se tudom, mi a neve. Pedig tényleg nem tudom. Annak idején sose beszéltünk a lakótelepi srácokkal. Mindegyiknek adtunk egy titkos nevet, a kis rágózóst például Hubba Bubbának hívtuk, a másikat, aki olyan sápadt

10 és beteges külsejű volt, Tócsának, aztán volt egy, akinek soha meg sem rezdült az arca, csak vigyorgott bele állandóan a világba, na ő volt a Pókerarc. És aztán ez a fiú. Őt egyszerűen csak Zakónak hívtuk. Lizzy nevezte el így, mert szerinte határozottan meg van zakkanva. A Zakó nem teljesen komplett, szokta mondani, őt rendesen szemmel kell tartanunk. Én a többieket legalább annyira borzasztónak tartottam, de Lizzy szerint ez a srác volt messze a legrosszabb. Láttad a szemét?, kérdezte néha. Nem, feleltem, mert akkor még nem álltam vele soha szemtől szembe. De én, én bizony láttam!, mondta Lizzy vészjóslóan. Nagyapának persze nem mondhatom, hogy a srácot Zakónak hívják. Ezért csak annyit mondok, mennem kell, anya vár, migrénje van. De nagyapa nyilván egy szavamat se hiszi, azt gondolja, hogy csak azzal a fiúval akarok újra talál-kőzni. Számára ez olyan egyértelmű, mint ima végén az ámen. Maga mellé von a kanapéra, ami olyan régi és törődött, hogy feljajdul a súlyunk alatt. Érzem, ahogy a rugók a fenekembe nyomódnak. Biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem esett le a lépcsőn. Kutya baja. Nem úgy néz ki, mintha fájna valamije. Nagyon nem tetszik nekem, mondja, hogy fontosabb neked ez a fickó, mint én. Tudod jól, hogy mennyire szükségem van rád. Most, hogy beteg vagyok, és a nagymama is itt hagyott engem. Szomorú képet vág, mintha rögtön elsírná magát, amiért már nem ő a kedvencem. Persze csak megjátssza, az arca olyan, mint egy álarc. Mintha felhúzta volna egy szomorú bohóc álarcát, és bármikor egy mozdulattal letehetné. Hiszen szeretsz, húzza végig az ujja hegyét a homlokomon, végig az orrom nyergén, a számon, le a nyakamon a pólóm kivágásáig, ott várakozón megpihen egy pillanatra, mintha választ várna. Bólintok, és nyomorultul érzem magam, mert egyáltalán nem szeretem, épp ellenkezőleg, félek tőle, nem tudom, régen is ezt éreztem-e, de most eltölt a tekintetétől a félelem. Akkor adj még egy puszikát, mielőtt elmész!, mondja és átölel. Olyan szorosan, hogy minden bordáját érzem. A csontos kezét a hátamon. A lapockámat simogatja. A saját szívdobogásom visszhangzik a fülemben, egyre gyorsabban lüktet a halántékom. Mintha ki akarna ugrani a szívem a helyéről, hogy elmeneküljön. 34 Nem vagyok rá képes, mondom, mert az embernek mindig őszintén meg kell mondania, amit gondol. Erre nagyapa elneveti magát, és megcsókol, ugyanúgy, mint előző nap. Visszafojtom a lélegzetemet, és összeszorítom az ajkaimat, míg azt nem érzem, hogy az ájulás kerülget, nem bírom tovább levegő nélkül, most rögtön meghalok. Úgyis eljössz holnap is, mondja. Vasárnap Most megesküszünk, hogy soha nem haverkodunk a telepiekkel, mondta tavaly nyáron Lizzy, miután együttes erővel levakartuk a zöld rágót a biciklim üléséről. Azért együtt, mert mindketten undorodtunk tőle, ezért így volt igazságos, és Lizzy még egy picit többet is vakargatta, mint én, hiszen nekem kell életem végéig az összerágózott ülésen ülnöm. A levegőben még ott szállingózott a por, ahol elhúztak a fiúk. A Gonosz Friedrich nappalijából kidobált tárgyak szanaszét hevertek körülöttünk. Pfuj!, mondtam, és beletöröltem az ujjam a farmerembe, leghőbb vágyam volt megesküdni rá, hogy soha nem haverkodom a telepiekkel. Amúgy sem tenném, gondoltam, ki a fene akarna olyan idiótákkal szóba állni, akik köveket dobálnak be az ablakon, és képesek összerágózni egy bicildi ülését. Végül visszamentünk a villába, mert Lizzy szerint ezt az esküt vérrel kell megpecsételni. Vér nélkül csak szócséplés, komolytalan hablaty. A villában nekiláttunk valami vér-fakasztáshoz megfelelő eszközt keresni.

11 Kéne egy kés, mondta Lizzy, és én már a szótól is rosz-szul lettem, mert valójában látni sem bírom a vért, már a legkisebb cseppjétől is irtózom. De tudtam, hogy Lizzyt senki és semmi nem térítheti el a tervétől. Ő egyszerűen ilyen - amit kitalál, azt végre is hajtja, nem mérlegeli a hátrányokat. 36 Igyekeztem egy kést sem találni. Persze hiába, tudtam előre. Lizzy hamarosan előbányászott egyet a kiégett szobából, a pengéje tiszta rozsda volt. A lehető legmegfelelőbb egy vérszerződéshez, állapította meg Lizzy. A késsel felmentünk a padlásra, a galambok közé. Lizzy a gerendák között ugrabugrált, hadonászott a késsel, a galambok rendesen megijedtek. A szertartásos vértestvér tánc!, kiáltozta, aztán lehuppant mellém a baldachin alá, a matracra. Törökülésben ültünk egymással szemben, Lizzy kapkodta a levegőt, én féltem a késtől, ami ott hevert megfeketedett élével felfelé kettőnk között. Nem szabad éllel felfelé tenni, mondtam, mert akkor megszakad egy barátság, a nagymamám mondogatta mindig, ha véletlenül így tette le valamelyikünk a kést. Tudom, épp ezért tettem így, felelte Lizzy. Hármat találhatsz, kiknek a barátsága ér véget... Megfogtuk a kés felett egymás kezét. Hiszen sose voltunk jóban a telepiekkel, vetettem még közbe. Ne legyél szőrszálhasogató, vágta rá Lizzy, fogd be a szád, vagyis inkább mondd utánam az esküt! A fejünk felett galambok csapkodtak, visszaszálltak a gerendáikra, tollak szállingóztak a matracra, és Lizzy titokzatosan azt suttogta: Én, Lizzy, ezennel örök bosszút és háborúságot esküszöm a telepi fiúk ellen! Pecsételje meg a vérem! Megszorította a kezemet, és mélyen a szemembe nézett. Mogyoróbarna szemében arany pöttyök csillogtak. Én, Malvina, suttogtam, ezennel örök bosszút és háborúságot esküszöm a telepi fiúk ellen... és megesküszöm, hogy mindegyiknek egy doboz almaízű Hubba Bubbát ragasztok a bicikliülésére. Egymásra vigyorogtunk. Lizzy megfogta a kést, és nekinyomta az élét az ujjbegyének, kibuggyant egy apró vér-csepp, rácseppentette az aranyszegélyű tányérra, amin összekeveredik majd a vérünk. Gyorsan, te jössz! Nagyon bátornak éreztem magam, ahogy fenséges képpel átvettem a kést, és megvágtam a mutatóujjamat. Nem is fájt, a vérem Lizzy vérére hullott. Vértestvérek vagyunk, amíg a halál el nem választ, suttogta Lizzy. Aj-aj, rosszul vagyok!, mondtam, és elsötétült előttem a világ. * * * Minden vasárnap arra várok, hogy Paul, a bátyám végre hazaérjen. Akármilyen hideg van is, hacsak nem esik, kiülök az utcára néző alacsony kőkerítésre, hogy rögtön észrevegyem, ha befordul autójával az utcánkba. Néha nagyon hosszan üldögélek, főleg, amikor anya szokás szerint beteg, és az egész ház el van sötétítve, és apa ideges, mert anya beteg, és dolgozatokat kell javítania, és Anne folyton az ezernyi barátnőjével telefonálgat. Ilyenkor órákig tudnék ott ülni és bámulni az utcát. Nincs jobb dolog a világon, mint amikor Paul hazajön az egyetemről. Mielőtt bemegyünk, leül mellém a kerítésre. Mesélj, mondja, és én mindent de mindent elmesélek, ami hét közben történt velem, csak úgy árad belőlem a 38 szó. Mindent, amit nem tudok elmondani anyának, mert túlságosan felizgatná magát miatta. Az iskoláról meg I.izzyről és rólam, hogy miben mesterkedünk. Csak beszélek vagy tíz percig megállás nélkül, amíg már nem jut eszembe semmi, ő meg hallgat. Együtt mindent megoldunk, mondja a végén. Lizzy féltékeny Paulra. Nincs testvére, és bármit megadna, hogy legyen egy olyan bátyja, mint nekem. Amikor kicsik voltunk, megegyeztünk, hogy megosztozunk rajta. Cserébe félig megkaptam Montyt, a tengerimalacát. De aztán Monty meghalt, és végtére is az embernek saját báty kell, egy tengerimalac nem szállhat versenybe, bár Monty tényleg cuki volt. Egy testvéren osztozni hülyeség. Nem ér semmit. Végül is nekem sem volna kedvem hármasban ücsörögni a kerítésen, hiába Lizzy a legjobb barátnőm.

12 Már pontosan negyvenhárom perce ülök a falon. Anyának még mindig migrénje van, tegnap kijött a háziorvos, adott neki injekciót, amitől másnap reggelig alszik, aztán kezdődik minden elölről. Ma reggel arra ébredtem, hogy anya hány. Ez a legrosszabb, amikor már reggel hány. Ilyenkor igyekszem egész napra eltűnni. Ha egymás után elhúz a ház előtt egy ezüstszínű és két fekete autó, akkor a következő biztosan Paul. Ha igazán összpontosítok, sikerül a varázslat. Persze nem mindig, de néha. Ma sem ezüst, sem fekete autó nem jár erre, kihalt az utcánk, mintha a fél világnak migrénje lenne. Csak én ülök itt kinn, a nap felé fordítom az arcomat és meztelen karomat. Sápadt bőrömet világosbarna szeplők pettyezik. Végre motorzúgást hallok, ez Paul, biztosan tudom, még mielőtt meglátnám az autót. Befordul a sarkon, vadul integetek neki, a szélvédő szikrázik a napfényben, mégis felismerem szőke tincseit és a napszemüvegét. Azért hordja, mert menő, és a csajok a menő srácokra buknak. Válaszul rám dudál, valószínűtlenül hangosnak tűnik, olyan mozdulatlan itt minden. Leugrom a kerítésről, nem bírom kivárni, hogy beszéljek vele. Paul megáll az utca szélén. Hahó, hogy van az én kis húgocskám? Felkap és megforgat, míg egészen el nem szédülök. A motorháztetőre ültet. Többet kéne enned, mondja, és végigmér, túl sovány vagy. Ezt majdnem mindig elmondja, mióta hirtelen megnyúltam. El akartam neki mesélni, mi volt nagyapával, hogy megcsókolt, és hogy van ez a srác, de most összeszorul a szám, gombóc van a torkomban, mintha lenyeltem volna azt az összenyomott zöld rágót régen, és beletapadt volna a torkomba meg valahova sokkal mélyebbre is. Ha eszembe jut nagyapa, szégyellem magam, nagyon kellemetlen érzés, mintha én lennék a hibás. Mintha nekem kéne kínosan éreznem magam a csók miatt. Akárhányszor eszembe jut, felfordul a gyomrom, mintha körhintán ülnék, csak rosszabb. Ezért igyekszem minél ritkábban erre gondolni, nagyapára, és hogy megint meg kell majd látogatnom. Egész jól megy. Inkább gyorsan Lizzyre vagy a srácra gondolok, és ma délelőtt többnyire Paulra, és nagyon-nagyon drukkoltam, hogy értsen 40 meg, és mondja azt, hogy soha de soha többet nem kell nagyapához mennem, legalábbis egyedül nem. Paul le-föl hintáztatja az autót. Régen sokszor játszottuk ezt az öreg Fordban. Paul felült elöl a motorháztetőre, és hintáztatta a kocsit, mi meg Annéval úgy tettünk, mintha hajótörést szenvedtünk volna. Süllyed a Titanid, ez volt a játék neve. Ha behunytam a szemem, láttam a tengert, a hatalmas hullámokat, a szörnyű vízi lényeket és a cápákat, éreztem, milyen lehet megfulladni, egész tisztán éreztem. Ahogy elnyel az örvény, és egyre mélyebbre szippant, egyre sötétebb lesz körülötted. Hideg és sötét, tudod, hogy meg fogsz halni. Azt hiszem, Anne egy másodpercig sem gondolt ilyesmikre. Addig visongtunk, amíg be nem rekedtünk, addig visongtunk, amíg Paul rá nem unt a hintáztatásra. Az a dolog nagyapával..., kezdi Paul, bocsánatot kell kérned tőle. Összerándulok. Szóval apa elmondta neki. Apa elmondta Paulnak a nagyapaügyet, a hátam mögött kibeszéltek. Milyen megalázó! És ráadásul szerintük bocsánatot kéne kérnem, mert árulkodtam. Paul abbahagyja a hintáztatást, és átkarolja a vállamat. Hirtelen jéghidegnek érzem minden tagom. Nagyapa nem úgy gondolta, tudod, mennyire szeret. Te vagy a kedvence. Nem felelek. Még szorosabban átkarol, erősen, mintha meg akarna érteni, de a lelkem mélyén tudom, hogy fogalma sincs semmiről. Egyszerűen fogalma sincs. Sem rólam, sem nagyapáról. Hiszen nem volt ott, nem látta nagyapát, nem hallotta, hogy beszélt velem. Hogyan is magyarázhatnám el? Most azt kéne neki mondanom, nagyon elkeserít, hogy halvány fogalma sincs senkinek rólam. De a

13 torkomban még mindig gombóc van. Megpróbálok nyelni egy nagyot, de a gombóc makacsul kapaszkodik, míg úgy nem érzem, most rögtön megfulladok. Paul karja, ahogy átfogja a vállam, csak még fullasztóbb. Ha nem fogna, le tudnék ugrani a motorháztetőről, és úgy tehetnék, mintha egyetértenék vele. Lenyelném azt az átkozott gombócot, és nevetnék az egészen. Én vagyok nagyapa kedvence. Pontosan, mondanám, én vagyok nagyapa kedvence. Tudom jól. Érzem, milyen könnyedén ki tudnám ejteni ezeket a szavakat a számon. Elmosnák a gondolataimat, kitörölnék az agyamból, minden újra rendben lenne. Vajon a gondolatokat ki lehet festeni hibajavítóval, mint az írást? És az érzelmeket? Fel kéne találni. De fogva tart az a kar, és ebből tudom, hogy valami nem stimmel. Ha valaki annyira kedveli az unokáját, mint nagyapa engem, ott valami nem stimmel, ebben biztos vagyok. A cipőm orrát bámulom, az aszfaltot, a szeplős karomat. Csak nehogy elsírjam magam. A hátunk mögött valaki egyetlen rántással felhúzza a redőnyt, biztosan apa az. Ideje, hogy anyátok összekapja kicsit magát. Nem betegeskedhet valaki állandóan! Kinyitja az ablakot, és kiparancsolja anyát az ágyból, 42 kihajtja a fürdőszobába, megvárja, hogy felöltözzön. Nemcsak úgy köntösbe, hanem tényleg. Ettől a heverészéstől aztán nem fog elmúlni a fejfájásod, mondja, és anya büntetésül némán, szenvedő arccal kering a lakásban, kezében a kínai balzsamos tégelyt szorongatja, hogy mindenki láthassa, min megy keresztül, milyen szörnyen rosszul van. Apa csapkodja az ablakokat, legalább amikor a fiad hazajön, hallom, anya válaszát nem értem, mindenesetre sírós a hangja. Megcsókolt, mondom halkan. Paul nevet. De hát én is összevissza csókolgatlak, mondja. És közben puszilgat. Az arcomon, a fülemen, a hajamon. Nem úgy, ahogy nagyapa. Hanem ahogy kell. Ahogy azt csókoljuk, akit igazán szeretünk. Látod, ilyen egyszerű. Aztán leugrik a motorháztetőről, mintha most már gyorsan be kéne mennie, hirtelen szörnyen sietős lett neki. A fémlap benyomódott alatta. Fenéknyom. Mosolyogva elfintorítja az arcát, mintha nem volna biztos a dolgában, én visszamosolygok. Ilyen egyszerű az egész. Bezárkózom a fürdőszobába. Nem akarok ebédelni, nem akarok többé szóba állni Paul-lal. Semmi mást nem akarok, csak egyedül lenni. Apa az ajtót veri. Mi a fenét csinálsz odabenn?, üvölti. Fürdők, a fürdőkádban fekszem! Persze hazudok, apa meg ordít tovább, hogy kész bolondokháza, az egyik a délután kellős közepén fürdőzget, a másik egész nap csak az ágyban döglik. Nem lehet kibírni, üvölti, de vele mindent meg lehet csinálni. Hogy neki mennyit kell fizetnie a meleg vízért, az persze eszembe se jut, ő csak mindent fizessen ki, ezt az állandó fürdőz-getést, ha így folytatom, kiönti cementtel a kádat. Cementtel!, üvölti. A fülemre szorítom a kezem, míg már csak halk dübörgést hallok. Ez már nem az apám, ez a szívem hangja. Összekucorodom az üres kádban, hallgatózom, hogy biztosan elment-e, hogy biztosan egyedül vagyok-e. Apa a kezembe nyomott pár eurót. Nagyapa küldi, hogy menjél csak megint, és vigyél neki ennivalót. Mindennap, amíg jobban nem lesz. Cserébe ad egy kis zsebpénzt. Amiért elbiciklizel hozzá, és rászánod az idődet a szünetben. Nagyapa nagyon hálás neked, mondta, és megsimogatta a fejemet. Máskor sose szokta. Anya szerint egyszerűen ilyen ember. Nem tudja jól kimutatni, hogy mennyire szeret minket, de ez nem jelenti azt, hogy ne szeretne. Másképp mutatja meg, talán nem is értjük elsőre, hogy hogyan. Dolgozik, hogy ilyen szép házban lakhassunk, és évente kétszer elmehessünk nyaralni. Más

14 többnyire nem jut eszébe. Csak azért veszekszik veled, mondogatja anya, mert jót akar neked, aggódik érted, szeretné, ha jó sorod lenne, és ha nem megy jól az iskola, fél, hogy nem találsz rendes munkát. Ezért kiabál, ha rossz jegyet hozok haza. Azaz egészen megvadul a nagy aggódástól. 44 Nem mindenki tudja kimutatni az érzéseit. Mégsem megy ki a fejemből, hogy valami nincs rendben apa érzései körül. Nem megyek, mondtam, és bezárkóztam a fürdőszobába. A pénz még mindig a kezemben van, izzadságtól maszatos, gyűrött papírgombóc. A konyhából tompa hangok szűrődnek be. Ha odafigyelnék, és a fülemet az ajtóra tapasztanám, pontosan hallanám, amit mondanak, de így is el tudom képzelni. Fölösleges kimásznom a kádból. Apa azt mondja, hogy olyan makacs vagyok, nem is tudja, mihez kezdjen velem. Mintha meg se hallana, az egyik fülén be, a másikon ki. Kamaszodik, mondja Paul. Megcélzóm a vécét a papírgombóccal, csak a peremét találom el, aztán valami zajt hallok kintről. Mégis feltápászkodom. A fürdőszoba ablaka sajnos tejüvegből van, csak foltokat látok, semmi többet, akárhogy meresztgetem a szememet. De szerencsére bukóra van állítva, és ha kilesek a résen, látom az utcát, a kert kapuját, a fal egy darabkáját, a háztól az utcára vezető ösvényt. És az utcán ott a fiú. Elviharzik a házunk előtt. Olyan gyorsan teker, hogy először fel sem ismerem, azt hiszem, tévedtem, de aztán visszajön kicsit lassabban. Zakó. Ijedtemben majdnem beleesek a kádba. Mi a fenét akar ez itt? Tesz pár kört az ajtónk előtt, olyan lassan, hogy meg kell támasztania magát a lábával. Csak nem fog becsöngetni! Istenem, add, hogy ne csöngessen be! Arrébb kúszom az ablaktól. Talán kínos lenne, ha észrevenné, hogy figyelem. Aztán megint kikukucskálok. Elég jól néz ki, ezt sajnos el kell ismernem, és egyáltalán nem akarok arra gondolni, mit mondana erre Lizzy. Azt mondaná, úgy néz ki, mint egy őrült, aki meg van zakkan-va, és még hozzátenné, verjem ki a fejemből, akármi is van benne, egyszerűen eszembe se jusson. Az eskü az eskü. A vértestvérség vértestvérség. És ebben igaza is lenne. Kurta copfba fogta a haját, eláll a nyakán, mint egy vastag lószőr ecset. Világos farmert hord, amely a térdén és fenekén szakadtra van vágva, meg egy fekete pólót. Pedig nincs túl meleg. A fiúk, úgy látszik, nem túl fázósak. A farzsebén kirajzolódik a cigarettásdoboz. Tényleg csak reménykedhetek, hogy anya nem veszi észre. Biztosan antiszociálisnak tartaná. Már csak a szakadt farmer miatt is. Szerinte nem járhat ilyesmiben az ember. A ruha teszi az embert, mondja sokszor. Általában csak Lizzynek papol, mert Lizzy is lyukas nadrágban jár, és csíkos harisnyát vesz alá, vagy semmit, és az még rosszabb. Lyukak, ami alatt csak a bőr van. Én persze tudom, mit hord alatta, zsinórtangát, múlt héten fel is próbálhattam, mielőtt elutazott síelni. Szörnyen kényelmetlen ez a tanga, mondtam. Bébi, gőzöd sincs semmiről, nyögte be Lizzy, és halálra nevettük magunkat, és a fejünkre húztuk a tangát. Zakó a kertajtónknak támasztja a biciklijét. Egy erőtel- 46 jes mozdulattal kinyitja az ajtót, és határozott léptekkel elindul a ház felé. A fürdőszoba ablaka előtt megáll, és felnéz rám. Látom, hogy ott lógsz az ablakban, mondja. Rémülten visszahuppanok a kádba. Ilyet nem csinál az ember, ha nem akarja a nyakát szegni. A kádak ugyanis rettentő veszélyesek tudnak lenni, főleg, ha nem figyel az ember, és elcsúszik. Azt mondtam, pontosan látom, hogy ott lógsz az ablakban, ismétli meg, és meghajítja egy kővel az ablakkeretet, valószínűleg csak megszokásból. Ez a baj a rossz szokásokkal, kényszeresen ismételgetjük őket. Anne például rágja a körmét, de a körömágyig, akkor is, ha fáj, időnként

15 szörnyen néznek ki az ujjai, és mégis. Anya régebben még megpróbálta leszoktatni róla, keserű körömlakkal kente a körmét, de semmit sem ért el vele, lakkal együtt is megette a körmeit. Zakóval és a kődobálással is kábé ez lehet a helyzet. Mi a fenét akarsz, sziszegek ki a résen, tűnj már el innen! Kis csend, majd halkan felnevet. Felvesz egy kavicsot, és egyik kezéből a másikba dobálja. Tényleg nem teljesen normális! Ma nem mész a nagyapádhoz?, kérdezi. Vártalak. Jaj, ha Lizzy ezt hallaná, talán dühös lenne. Várt rám, hogy oda ne rohanjak! Leskelődtél utánam, ezt akartad mondani, ehhez aztán értetek! Ezt már megtapasztalhattuk tavaly nyáron is elégszer. Most meg már a saját otthonomban sincs nyugtom tőlük. Na, majd ha Lizzy hazajött, alaposan tisztázzuk a viszonyokat. Hova bújtak a cimboráid, kérdezem dühösen, ott lapulnak a fal mögött, vagy tévednék? Körbekémlel. Egyet se látok, és csak vigyorog tovább. Egyik lábamról a másikra állok. Épp a csap alatti tócsába léptem, ráadásul zokniban. Apa mindig felhúzza magát a csöpögő csap miatt. Energiapazarlás. Ezért be kell dugnunk a dugót a kádban, nehogy elfolyassuk a csöpögő vizet. Néha a fél kád megtelik jéghideg vízzel. Talán egyszerűbb volna kihívni a vízszerelőt, mondja anya, amire apa mindig azt feleli, hogy majd ha anya újra dolgozik, akkor kifizetheti a szerelőt a saját pénzéből, de addig ott marad a dugó a kádban. A lábam mindenesetre már csuromvíz. Figyu, kijössz holnap a villához?, kérdezi a srác. Átdobja a feje fölött a kavicsot, és elkapja a háta mögött. Persze az egész mutatvány nekem szól. De nem dőlök be az efféle játszadozásnak, nem nagy kunszt elkapni egy hülye kavicsot. Kitalálhatna valami meggyőzőbbet. Nem felelek, csak hangosan fújtatok. Aki akarja, ebből megérti, mi a véleményem a javaslatáról. Hogy baromság. Gondold csak meg, mondja, és megfordul, látványos közönnyel visszasétál az utcára, megáll a kertkapuban, és eldobja a kavicsot. Nem látom, mit talált el, csak a halk koppanást hallom, biztosan a számtalan madáretető egyikét, amiket anya aggat a fákra a kertben. Ugyanis órákig képes elnézni a madarakat. Ha éppen nincs migrénje. 48 Aztán Zakó felpattan a biciklijére, nagyon férfiasan, még egyszer megszemlélhetem a fenekét. Tesz egy kört, és elteker. Vissza se néz. A délután hátralevő részét a kádban töltöm. Leveszem a zoknimat, és kiteszem a kád szélére száradni. Elnézem, ahogy csöpög a csap, és növekszik alatta a tócsa, nézem, ahogy lassan besötétedik, ezt még a tej üvegen át is látni. Az apám időnként dörömböl egy kicsit az ajtón, néha Anne is, mert meg szeretné nézni magát a tükörben, ugyanis folyton a tükörben nézegeti magát, hogy még mindig fekete-e a szemhéja, vagy elkenődött-e a szempillafestéke. Lizzyvel eldöntöttük, hogy sosem fogjuk festeni magunkat. Anne miatt. Ha idegesíteni akarjuk, gyöngybagolynak csúfoljuk, mert úgy néz ki, mint a bagoly képe a biológiakönyvben. Tollászkodó gyöngybagoly, áll a kép alatt. Lizzy oldalba bökött, állhatna alatta az is, hogy Tollászkodó Anne, azzal áthúzta a szöveget, és ceruzával mellé írta: Tollászkodó Anne. Húúú, húúúl, huhogunk, ha elmegy mellettünk. Anne persze dühöng, és undok békáknak nevez minket. Nem bánom, ha undok kis béka vagyok, mondja ilyenkor Lizzy. Inkább undok vagyok, mint buta. Ostoba tyúk!, sikítja Anne az ajtóban állva, de én süketnek tettetem magam. Még akkor is a kádban ülök, amikor Paul elindul. Elmegy a fürdőszoba ablaka alatt, hátán a laptoptáskája, meg sem áll.

16 Jövő héten látjuk egymást, mondhatná, vagy hogy ne hagyd magad. Valamit, csak hogy tudjam, gondol rám. Becsapódik a kocsi ajtaja. Sírok egy kicsit, mert tudom, hogy soha többé nem fogom a kerítésen ülve várni Pault, és hallgatom, ahogy elhal a motor zúgása a távolban. 50 t Hétfő Nagyi tavaly májusban halt meg. Kgészen vékony lett, és kihullott a haja, nem ilyennek ismertem. Mintha addig fogyott volna, amíg semmi nem maradt belőle. Malvina, mondogatta, egyre kisebb és kisebb leszek, nemsokára beleférek egy cipősdobozba, mit szólsz? Nem szóltam semmit, mert a nagyi mindig is nagyon kicsi volt, épp csak másfél méter, ráadásul tudtam, hogy igaza van. A nagyinak mindig igaza volt. Mindenben. Okos, finom asszony volt, soha nem ordított, és ha nagyapa ordított, hát ő csak mosolygott. Mindig az az erősebb, aki nem tombol, csak mosolyog, mondogatta. A temetése napján mosolygott a nap. Alltunk a sír körül, mindannyian bőgtünk, főleg nagyapa és Anne meg az öregasszonyok a gyülekezetből, de azok úgyis folyton bőgnek. Az anyám nem sírt, otthon maradt, mert előjött a migrénje. Nem bírja a temetéseket, a tömeget és a tömjént, meg a végén a részvétnyilvánításokat. Ha mindenki megszorítja a kezét, és elrebegi, hogy őszinte részvétem, kiszalad a világból. A saját szüleinek a temetésére sem ment el, apának egyedül kellett elmennie Paullal és Annéval. Én még túl kicsi voltam ahhoz, hogy elvigyenek. Életemben most voltam először temetésen. Mellettem ott állt Lizzy. Túl meleg fekete cuccokba bújtunk, tűzött a nap. Nézd, a nap mosolyog, mondta Lizzy, mert örül a Jóisten, hogy a nagyid végre a mennybe jutott. Csak mi ketten nem bőgtünk. A koporsóra dobtuk a virágainkat. Nem tudtam elhinni, hogy a nagyinak ezentúl ott lenn kell feküdnie. Olyan nagy volt a koporsó, sokkal nagyobb, mint amilyennek képzeltem. Sokkal nagyobb, mint egy cipősdoboz. Biztosan egészen elvész benne, gondoltam. A temetés után úgy, ahogy voltunk, elbicikliztünk a villába. Az emeleti ablakokban mászkáltunk, és azt reméltem, arra járnak a srácok, igazán dühös, üvöltözős, ablakon kidobálós kedvemben voltam. Olyan üresnek tűnt a villa, mintha elköltözött volna belőle a lélek. Pontosan, gondoltam, mintha eliszkolt volna innen egy lélek. Hosszan vártuk a fiúkat, kacarásztunk, idióta kis játékokat találtunk ki, és izzadtunk, mert meleg volt, és nem mertük levenni a fekete ruháinkat. Lizzy szerint nem szabad a temetés napján átöltözni, talán nevetgélni sem szabad, feleltem. Hülyeség, hogy jut ilyesmi az eszedbe? Később felkapaszkodtunk a padlásra, és akkor nem bírtam tovább az ürességet. Annyira nyomorultul éreztem magam, mint még soha. Elbőgtem magam, belefúrtam a fejem az egérpárnába, Lizzy simogatta a hátamat. Örökre itt marad veled, mondta, és simogatott és simogatott, és engem elöntött a harag, mert nem akartam hinni neki. Egyáltalán nincs velem, kiáltottam, ne hazudj nekem! Nem válaszolt. Csak abbahagyta a simogatást, és vissza- 52 húzta a kezét. Komolyan rám nézett. Lizzy még sosem hazudott nekem, tudtam jól. Ugyan hol van?, üvöltöttem, és vadul rohangáltam a padláson fel-alá, közben bőgtem, mert úgy éreztem, szétszakítja a mellkasomat a fájdalom. Lizzy nem rohangált. Csendesen ült a matracon, és amikor egy pillanatra megálltam, mert szúrt az oldalam a futástól, és csuldottam a bőgéstől, észrevettem, hogy a nap besüt a cserepek között, arany pászmáiban táncol és kavarog a por, a levegő ragyog, és glóriát rajzol a fejünk köré.

17 Megígéred?, kérdeztem. Lizzy bólintott, és megígérte, hogy a nagymamám nem tűnt el csak úgy, mindig velem lesz, és vigyáz rám, mint egy védőangyal. Az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó, suttogtam, mert az ígéretekről sokat tudok. Világos, mondta Lizzy. Később láttuk, hogy a telepi srácok lejönnek az úton a villához, de már nem volt kedvünk csatázni velük, kimásztunk egy hátsó ablakon, és titokban meglógtunk. Egy darabig még messziről figyeltük, ahogy a villában bóklásztak, de hamar leléptek, úgy látszik, egyedül nem tudtak mihez kezdeni. Unják magukat, mondta Lizzy. Még vissza fogják sírni, hogy itt unatkoztak. Megyünk nagyapához. Csak apa és én. Útközben jeges hallgatás telepszik ránk. Néha fontolgatom, hogy csinálnom kéne valamit. Ma reggel apa bejött a szobámba; nyomatékosan becsukta maga mögött az ajtót, és leült az íróasztalom elé. Furán nézett ki, mert soha nem szokott ide ülni, szinte sosem jön be hozzám. Egy darabig az ágyam fölé ragasztott posztereket mustrálta, énekesek, akiket szeretek, fényképek, amiken együtt vagyunk Lizzyvel, ezeket különösen hosszan nézte, mintha eddig fel sem tűnt volna neki, hogy van egy barátnőm. Szóval ez az a híres Lizzy, mondta, és nagyon nem tetszett, hogy híres Lizzyt mondott, nevezhette volna egyszerűen csak Lizzynek, vagy Lizzynek, a legjobb barátnődnek. Bólintottam, és elnéztem a feje mellett a falra, ott is lógott egy fénykép Lizzyről és rólam. Azt szeretem a legjobban. Tavaly nyáron készítette Lizzy anyja. Átöleljük egymást a képen, belenevetünk a fényképezőgép lencséjébe. Lizzy szeme kék. Hatalmas ibolya, úgy néz ki, mint egy kalóz vakmerő lánya. Most beszéltem telefonon nagyapával, mondta apa, nagyon bánkódik miattad. Egyáltalán nem érti, miért nem akarod többé meglátogatni. Ettől a mondattól hirtelen zúgni kezdett a fejem, nem tudtam, mit feleljek, ezért csak az ajkamat harapdáltam, és meg se mukkantam. Vártam, hogy apa elmenjen, és békén hagyjon. Az a baj, hogy túlságosan eluralkodnak rajtad az érzéseid, teljesen ész nélkül cselekszel, mint egy őrült. Ekkor már annyira szédültem, hogy pörögni kezdett a szemem előtt Lizzy arca a fényképen, egyre közelebb jött, lehunytam a szemem. Minden fekete, ez jó, gondoltam. Apa pedig csak mondta a magáét, nem érdekelte, hogy 54 lehunyom a szemem, neki csak az számított, hogy szépen kioktasson, mi a helyzet az érzelmekkel, hogy nem szabad rájuk hagyatkoznunk, csak az eszünkben bízhatunk, és ha csak egy szikrányi értelem is van bennem, beláthatom, hogy a család mindig a legjobbat akarja. És nagyapa a család része. Végül elismételte: Egyik füleden be, másikon ki, nálad sajnos mindig ez volt a módi... És aztán anya is bejött a szobámba, fogta a fejét, és hunyorgott, mintha szörnyen de szörnyen világos volna a szobámban, és éppen a szemébe tűzne a nap. Te csak ne szólj bele, vetette oda neki apa, még csak ez hiányozna, a megjegyzéseid!, és anya erre szó nélkül kiment. Nagyapa megint a zárban hagyta kívülről a kulcsot. Ne csináld, mondja neki apa, már csak a Bitschek miatt se! Nagyapa a kanapén fekszik, és betegnek látszik, az állá-ig felhúzta a barna kockás pokrócot. Drága Malvinám!, szólal meg. Egyetlen másodpercig sem bírom ki ebben a lakásban. Elmormolok egy elnézést, és magamra csapom a fürdőszoba ajtaját. Felrántom az ablakot, mélyeket lélegzem. Áramlik befelé a langyos tavaszi levegő. Mélyen kihajolok, innen az egész hátsó udvart belátni. A gesztenyefák felöltötték pompás virágruhájukat, mintha nehéz, fehér gyertyákat hordoznának. Az égen hasas felhők húznak, mint óriás vattapamacsok. Közvetlenül alattam apró játszótér. A hin-tát és a libikókát leszerelték. Régen sokszor jöttünk le ide a nagyival, szinte mindig. Volt egy mászóka, ami úgy nézett ki, mint egy

18 sárkány. Át lehetett kapaszkodni a testén keresztül a szájáig, onnan pedig egy jó hosszú csúszdán lecsúszni. Amikor fenn másztam, nagyi mindig úgy tett, mintha rettenetesen aggódna értem, én meg úgy, mintha mindjárt lepottyannék. Malvina, nem bírom, ne ijesztgess!, és a szívéhez kapott. Persze sosem estem le. Lecsúsztam a csúszdán, egyenesen a karjába. Már rég nincs meg a sárkányos csúszda. Pár éve valaki kirántotta a földből, és felborította. Vandálok, jegyezte meg nagyapa. A szomszéd háztömbben lakó nagyfiúkra értette. Bitschek néni jön keresztül az udvaron, üvegeket dob a kukába, nem néz fel, a kicsi a csípőjén ül és sír. Nem olyan hangosan, ahogy szokott, az üvegek sokkal hangosabban csörömpölnek, valószínűleg még háromháznyira is hallani. Annyira hangosan, hogy nem hallom, ahogy apa becsukja az ajtót. Csak akkor veszem észre, hogy elment, amikor lemegy a lépcsőn. Kurta biccentéssel köszön Bitschek néninek, aztán eltűnik, háta mögött hagyja a piros-fehér sorompót, ami elválasztja a házat az utcától. Sokáig nézem a sorompót. Pontosabban annyira sokáig, hogy nagyapa bekopog a fürdőszobába. Malvina, kérdezi nagyon gyengéden, mit csinálsz olyan sokáig odabenn? 56 Nagyapa még mindig az ajtó előtt áll, amikor kilépek. Megfogja a kezem, és a nappaliba húz. Nekünk kettőnknek most fontos megbeszélnivalónk van. Nagyon fontos. Leülünk egymás mellé a díványra, olyan közel, hogy összeér a könyökünk és a térdünk. Elküldtem az apádat, mondja. Közben átkarolja a vállamat. Érzem, hogy remeg a karja, hogy miért, nem tudom, remeg, és annyira súlyos, hogy egyre erősebben présel a kanapéba. Ugye tudod, miért küldtem el?, kérdezi ugyanazon a lágy és halk hangon, ahogy egy kismacskához vagy egy cinkéhez beszélünk, ha a markunkban tartjuk. Elfordítom a fejem. De nagyapa megfogja az állam, és maga felé fordít, nem tudom elkerülni a tekintetét. Az egyik szeme üvegből van, ez is háborús sebesülés, eltalálta egy repesz. Ömlött belőlem a vér, mint egy disznóból, mint egy megszúrt süldőből, szokta mesélni. Az igazi szeme vizes, szürke. Az üvegszem tisztább. Belenézek. Nem volt szép, hogy mindenfélét összevissza meséltél rólunk apának és Paulnak. De apa úgysem hitt neked. És tudod, miért? Szünetet tart, én azon gondolkodom, milyen érzés lehet egy üvegszem, vajon ilyenkor is nedves a szemgödör? Tud egy üvegszem sírni? Milyen fura, hogy én belenézek, de az nem lát engem. Mert mindig nekem fog hinni. Mert én vagyok az apja. Akármit is mesélsz neki, nem fog hinni neked. Négy üvegszem táncol a szemem előtt. Az egyik nagyapa homlokán, elmosódva, mintha távolodna. Paul és az apád nagyon ostobák, folytatja, nem értenének meg, azt hinnék, nem stimmel veled valami, de én megértelek, én tudom, mi zajlik benned. Megcsapja az arcomat a lehelete, dohos, pállott szag. Össze vagy zavarodva, kicsikém, és megsimogatja a fejemet gyengéden, finoman, és tényleg, minden összezavarodott bennem, átkozott zűrzavar, felforgatott, magára hagyott szoba a bensőm. Szétdobált ruhák, könyvek, cédulák és régi iskolai füzetek, én meg csak állok, és rendet kéne tennem, de újra és újra felborul minden. Látod, Malvinkám, igazam van, nem tudod, milyen csodálatos dolog a szeretet, ezért undorító dolgokat gondolsz a nagyapádról, el sem tudom hinni, micsoda csúnyaságokat, pedig én annyira szeretlek... Lenyom a kanapéra, az üvegszemek szürke, gomolygó köddé folynak össze, kiöntenek, el akarnak nyelni, mint egy tengeri szörny, mint egy óriási polip. És ez a polip rám tapad a szívókorongjával. Kiszippantja a számból a levegőt, és belém lövelli a saját bűzét, szürke nyelv, a számat nyalogatja. Hiszen jólesik ez neked, Malvina, jól kell hogy essen, mondja, és tovább csókol remegve. Különös dolog történik. Érzem, ahogy kivonulok a testemből. Lassan, először a lábamat hagyom

19 magára, aztán a gyomromat, és így tovább, felfelé. Eltűnök. Meghúzódom a fejemben. Nagyon messziről hallom nagyapa hangját. Hiszen megígérted, ismételgeti. Nem értem, mit akar ezzel. 58 Csak a felhőket látom, ahogy elhúznak a szemem előtt. Mint kint, csak nagyobbak, puhábbak. Most már világos, itt ülök a szemgolyóm mögött. Egészen apróra összementem, behúzódtam ide, itt nem talál meg senki, gondolom megkönnyebbülve. Megígérted a nagymamának, mondja, tudod jól, emlékszel, te és a nagymama, tavaly májusban... Leveszi rólam vén kezét, megráz, mert nem mozdulok, lelök a kanapéról, mintha hirtelen megharagudott volna. Összeszedem magam, és kibotladozom a fürdőszobába. Nem könnyű lépkedni, ha a saját szeme mögött ül az ember. Tisztázódott minden?, kérdezi apa, amikor értem jön. Nagyapa megfogja a nyakamat. Értem, mit jelent a mozdulat. Annyit tesz: tartsd a szád! Persze, mondja, Malvina okos kislány. És elenged. A villánál minden csendes. Nagyon csendes. Zakó még nem ért ide. A földre dobom a biciklim a kerítés lyuka előtt, átrohanok a kerten, keresztül a száraz füvön, a berúgott ajtón. Fel a lépcsőkön, fel a padlásra. Letépem a rózsaszín függönyt a tetőről, nem nehéz, levitorlázik a földre, mint egy kipukkadt léggömb, beborít, mint egy menyasszonyi fátyol. Igazán ronda, mondta Lizzy, amikor felakasztottam. Fejjel lefelé lógott éppen egy gerendáról, a gerenda pontosan illeszkedett a térdhajlatába. Meg is lehet hülyülni, ha túl sok vér megy az agyadba, mondtam, mert Lizzy arca már pipacspiros volt a fejjel lefelé lógástól, erre ő felmondta az egyszeregyet, és közben hintáztatta magát, ezzel bizonyítva, hogy nem hülyült meg. Fel-alá ugrálok a matracomon, míg ki nem szakad a huzat, és kibuggyan a szivacs. Ekkor megérkezik Zakó. Csendesen áll a feljáróban, és nézi, ahogy tombolok, ahogy szétverem a saját padlásomat. Mit bámulsz?!, ordítok rá. Hozzávágom az első dolgot, ami a kezembe akad, az egyik egérszagú párna az, a mellkasát találom el. Ne nézz így!, üvöltöm tovább, és hallom, ahogy elcsuklik a hangom. Egész más a hangom, mint ahogy megszoktam. Olyan, mint amikor vadul zümmögnek a lódarazsak. Nem vagyok túl félelmetes, tudom jól. A hangom mindig halk és érdes, mintha homokot nyeltem volna. Látom, hogy Zakó nem vesz komolyan. Sose vesz senki komolyan, mert nem tudok rendesen üvölteni. Bezzeg Lizzy: az egész utca zeng tőle, ha olyan kedve van, és gyakran van olyan kedve, ha megdühödik. Én nem. Lizzy szerint biztosan a hangszálaimmal van valami baj, de én tudom, hogy egyszerűen csak nem merek. Nyugodtan el is tűnhetsz rögtön!, üvöltözök tovább mégis, és hozzávágok még pár dolgot. Még egy párnát és még egyet, aztán gyertyákat, piros 60 viaszgöböket, széttörnek a padlón, minden csupa piros szilánk. Hát mégis eljöttél, ennyit mond csak. Egy pillanatra megmerevedem, érzem, ahogy az arcomba szökik a vér. A látszat csal, nem miattad jöttem, felelem, nehogy már azt hidd, egyáltalán nem miattad. Zakó bólint. Azt hittem, nem jössz, mondja. Tesz felém egy lépést, csikorog a viasz a léptei alatt. A tető résein vad széllökések törnek be. Április van, az égen felhőfoszlányok száguldoznak, pillanatokra kivillan a nap, gyorsan futnak Zakó arcán az árnyak.

20 Hagyj békén, kiáltom megint, egyszerűen csak hagyj békén! A függöny a lábam köré tekeredett, le akarom rúgni, mint a bolond rugdosok magam körül, mindegy, mit gondol rólam, a lényeg, hogy hagyjon már békén, és tűnjön el, a lényeg, hogy ne érjen hozzám. Mi bajod van? Egy pillanatra, a másodperc törtrészére felvillan a szemem előtt egy kép vakító élességgel, szinte már fáj, a nagymamámat látom, fehér, hullámos haját. Mint selyempapír, simul a fejére, az izzadságtól kicsit összekunkorodik, arca megtört és sápadt, ajka ráncos. Világosan látom, fogja a kezem, megszorítja, amilyen erősen csak tudja, azaz nem túl erősen, mintha egy kisegérrel próbálna kezet fogni az ember. Erre gondoltam akkor, mintha egy egér mancsát szorítanám. Semmi bajom, visítom, nem bírod megérteni? Tesz még egy bizonytalan lépést, a zsebébe markol, mintha kavicsokat keresgélne. Mivel nem talál, még mélyebbre nyúl, és ökölbe szorítja a kezét. Miért törsz össze mindent?, kérdezi. A matrac megadja magát, mintha egy felhőben járnék. Porló habszivacs és szétmállott anyag felhőjében. Ezt a galambtanyát is hamarosan eldózerolják, utánozom, pont eltalálom a hanghordozását, kicsit unott, közönyös, szinte még a cigijét is érzem a szájam sarkában. És most tűnés! Körülnézek, hogy meg tudnám-e dobni valamivel. Van még itt pár zsindely és deszka, rozsdás szögek állnak ki belőlük. Ilyesmit még Lizzy sem vágna hozzá. Nem merné, tudom, mert a mamája megmondta nekünk, hogy ha túl messze megyünk, akkor komolyan megharagszik. A túl messze alatt azt értette, hogy nem szabad komolyan fájdalmat okoznunk senkinek, akkor sem, ha dühösek vagyunk. Azt mondta, hogy mindenen levezethetjük a dühünket, csak embereken, állatokon és növényeken nem, és ehhez lehetőség szerint tartottuk is magunkat mindig. Lizzy soha nem vágna senkihez egy tetőcserepet. Soha az életben. A fiú óvatosan eltapogatózik a lépcsőig, mintha mindent üvegcserepek borítanának, mintha a vörös szilánkok nem is viaszból volnának. Bár nincs a kezemben cserép, sem deszka rozsdás szöggel. Eltűnik a feljáróban, ki sem veszi a kezét a zsebéből. Nyilván senki nem mondta még neki, hogy a lépcsőn nem szabad zsebre tett kézzel lemenni, micsoda egy zakkant alak. Hogy hívnak?, kiált fel az udvarról, onnan, ahol ta- 62 valy berúgta az ajtót, amikor már azt hiszem, elment. Végleg. Malvina, suttogom halkan, ezt biztosan nem hallhatta meg. Malvinának hívnak, suttogom. A hangomban ezernyi lódarázs hangja dong. Kedd Kezdetben a fiúk nem mertek eljönni a villáig. Megálltak a domb tetején, nem sokkal a telep után, és távcsővel kémleltek minket. Mi meg lebuktunk Lizzyvel az ablak alá. Miért nem jönnek ide, ha akarnak valamit?, mondogattam. Talán azt hiszik, sokan vagyunk, suttogta Lizzy, és kikandikált az ablakdeszka fölött, épp csak annyira, hogy a srácok ne vehessék észre. A telep mögött nagy homokos tér húzódik. Ott köröztek állandóan a bringáikkal, a nyakukban lógott a, távcső. Messziről is meg tudtuk különböztetni őket, Zakó például főképp hátsó keréken egyensúlyozott. Hülye magamutogató!, mondta Lizzy. Hubba Bubbát is könnyű volt felismerni, mert túl kicsi sárga kempingbicajjal nyomult, még mi is szégyelltünk volna ilyenen tekerni. Egy centit se mennék egy ilyen bringával, mondta Lizzy. Szerintem az enyém se sokkal jobb, vallottam be, de Lizzy megrázta a fejét. Legalább nem sárga. Félóra múlva a fiúk visszamentek a telepre, mi pedig haditanácsot tartottunk. Sötét sejtelem fojtogatott: a fiúk nem fognak megmaradni a telepen, ahova tartoznak, mert tökéletesen megbízhatatlanok, mindig azt teszik, ami a legtöbb bajjal jár, ezért Lizzy úgy döntött, fel kell