TERMINATOR 2 AZ ÍTÉLET NAPJA

Átírás

1 Randall Frakes TERMINATOR 2 AZ ÍTÉLET NAPJA Regény PHOENIX KÖNYVEK DEBRECEN Eredeti cím: Terminator 2 Judgment Day Copyright 1991 by Carolco Pictures Inc. All Rights Reserved! A fordítás Bantam Book júliusi kiadása alapján készült Fordította: Nemes István Hungarian translation 1991 by Nemes István ISBN PHOENIX Könyvkiadó és Terjesztő Kft. Felelős kiadó: Hajja Attila ügyvezetője Szedte és tördelte a Phoenix Könyvkiadó Nyomta az Alföldi Nyomda A nyomdai megrendelés törzsszáma: Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató Terjedelem: 11 (A/5) ív Készült Debrecenben, az Úr évében

2 Százhuszonhat nap (Buenaventura, Mexikó, július 19., 8:58) Sarah Jeanette Connor duzzadt esőfelhők beárnyékolta, derengő hegylánc felé hajtott egy kaktuszokból és homokból álló hatalmas tájon át. A felhők mögött villámok cikáztak, akár a villanófények. A vihar lába már a levegőben lógott. Bizonyos értelemben a Terminátor győzött, gondolta Sarah, miközben ellenőrizte a töltényeket 357-es revolverében, aztán visszacsúsztatta a fegyvert a nyitott dzsip műszerfala alatti tartójába. Már nem az a naiv tizenkilenc éves pincérnő volt, mint pár hónappal ezelőtt. Az a személy meghalt, amikor azt a két embert, akit még az életénél is jobban szeretett az anyját és testében hordott gyermeke apját brutálisan meggyilkolták. A haláluk még most is kísértette, bár már megtanulta, hogyan szorítsa ezt az érzést olyan helyre, ahol nem fogja akadályozni a túlélését. Mert életben kell maradnia. Jelen pillanatban ő, Sarah Connor a legfontosabb emberi lény a világon. Sarah a füléhez emelte a walkmant, és visszahallgatta, amit akkor vett fel, amikor megállt tankolni. Meséljek az apádról? Lepillantott dagadó pocakjára. Változtat ez valamit is azon, hogy ide küldd meghalni? Elképzelte azt a pillanatot a jövőben, amikor ezt a döntést meg kell majd hozni, és megborzongott. De ha nem küldöd Kyle-t, te sohasem születhetsz meg. Az őrült gondolat ott kavargóit a fejében. Kyle Reese, a fiatal harcos, aki önként jelentkezett, hogy átküldjék az időn, hogy megvédje őt a Terminátortól, és teherbe ejtse, hogy megszülethessen az a fiú, aki egy napon majd ki fogja adni a parancsot, hogy jöjjön vissza az időn át, és legyen az Ő apja... Az események ciklusa, mely önmagába tér vissza. Sarah-nak eszébe jutott, mit mondott középiskolai tanára, Mr. Bowland a paradoxonokról: a világegyetem olyan, akár egy farkába harapó óriáskígyó. Ettől úgy érezte magát, mintha csak a sors játékszere lenne, egyetlen kicsiny szem a láncban. Másrészt az események kimenetele azon múlik, hogy ő túléli-e. Vagy talán az emberi akarat is csak egy elem az előre elrendeltetett végzetben? Hátralévő élete választ adhat erre a paradoxonra. Hangja tovább hallatszott a magnóból. Azt hiszem, beszélnem kell az apádról. Tartozom neki ennyivel. És lehet, hogy téged is segít majd a tudat, hogy azalatt a néhány óra alatt, amit együtt töltöttünk, élethossznyi szerelmet szenteltünk egymásnak. Kikapcsolta a magnót. A szavak olyan elcsépeltnek, olyan fakónak tűntek ahhoz képest, amit érzett. Sarah azt akarta, hogy a fia egy napon ugyanúgy

3 szeresse majd az apját, mint most ő. Azonban ő sohasem tudott szépen beszélni... Csalódottan dobatta ki a kazettát, és berakta a kesztyűtartóba a többi C-90-es mellé. Úgy hívta, a Könyv". Hangos információk arról, amiket a fiának tudnia kell, hogy életben maradhasson. Sarah aznap reggel vette fel, hogyan érkezett meg a Terminátor százhuszonhat nappal ezelőtt. Hogyan semmisült meg három nappal később. És hogy miféle alapvető változások történtek az ő életében azalatt a három nap alatt... Azt a Sarah Connort, aki egyetemre akart menni, aki arról álmodott, hogy hozzámegy egy jóképű fiatalemberhez, és hogy egyszerű, kényelmes életet fog majd élni egy távoli, zöld kertvárosban, elsodorta a halál szele, mely a Terminátor személyében jelent meg. Ez a lény minden elképzelhetőnél nagyobb gyűlöletet oltott belé azzal, hogy megölte azokat, akiket ő szeretett. Sarah bosszút állt: összesajtolta a kiborgot egy hidraulikus prés alatt. Amikor azonban lenyomta a kapcsolót, aminek következtében a prés isten vasökleként sújtott le, a régi Sarah is elpusztult, és egy olyan véres és szomorú világban született újjá, ahol mindenkire a tömegpusztítás és az egyetemes szenvedés várt. Ő tudta, amit senki más nem: egy napon az a komputer, amit az USA nukleáris csapásának felügyeletére terveztek, váratlanul élni kezd", és Skynet első tudatos döntésével úgy ítéli meg, hogy az emberiség kora lejárt. A biztonságos földalatti bunker mélyéről kibocsátja az első csapást, azt követően a pusztító tűzvihart, s a felszínen férfiak, nők és gyerekek rúgják az utolsókat. A civilizáció csikorogva torpan meg, amikor beköszönt a nukleáris tél. Nem sokkal később azok a gépek, melyeket Skynet készített, szétterjednek a földön, hogy fülei, szemei és fegyverei legyenek, és birtokukba veszik a világot. Skynet egy olyan világot akart, ahol csak önmaga végtelen gépi kiterjedései léteznek, ő a végső egoista, aki közvetlen irányítással rendelkezik a gépgyárak fölött, hogy kivitelezhesse tervét. Ez volt az a jövő, amiről Kyle Reese beszámolt neki. És a Terminátor érkezése ezt be is bizonyította. Sarah megvakarta kutyája füle tövét. A karcsú, izmos németjuhász az utasülésen ült, és egy pillanatra rávetette hiperéber tekintetét, aztán visszafordult a keskeny úthoz, és a horizontot szemlélte. Ha bárki más próbálná megérinteni az állatot, valószínűleg ráfizetne, hacsak Sarah másként nem parancsolná. Ez az állat nem közönséges kutya. Szakértők képezték ki, hogy veszedelmes legyen, ha kell. Nem volt olcsó. Sarah felemésztette a bankszámláját, pénzzé tette anyja életbiztosítását, hogy megvegye az őrkutyát, a dzsipet és a pisztolyt. A Tervet hajtotta végre, délre autózott, akár a kontinens aljáig is, ha szükséges, hogy védelmet találjon a Végzet gyülekező vihara elől. Biztonságban fogja felnevelni a fiát, megvédi minden lehetséges veszélytől, ami idő előtt elrabolhatná a világ majdani megmentőjét. Ez volt élete egyetlen értelme, és a megmaradó emberiség egyetlen reménye.

4 Volt ötnapi élelme és vize, egy benzinnel teli tankja, spanyol-angol szótára. Olyan távol megy, amennyire csak bír, mielőtt kifogy a készlete, aztán majd talál rá módot, hogy gondoskodjon magáról és a kicsiről. Nem félt. Sarah azalatt a három rettenetes nap alatt olyan rejtett erőforrásokat fedezett fel magában, amiknek létezéséről nem is álmodott; roppant értékű bátorságot, mely képessé teszi szembeszállni szinte a lehetetlennel is. A veszteség óriási volt, de végül mégis ő nyerte a csatát. És még ha lesznek is új Terminátorok, amiket azért küld vissza Skynet, hogy elvégezze azt, amire az első képtelen volt, ő készen fog állni, hogy harcoljon ellenük. Egyetlen gépnek sem engedi meg, hogy bántsa a fiát. A vágyakozó, sajgó szeretet, amit születendő fia iránt érzett, túltette a rettenetes tudaton, hogy ezentúl sohasem bízhat meg senkiben. Mivel bárki lehet a Terminátor, akit Skynet arra programozott, hogy hatoljon át az örökkévalóságon, és semmisítse meg őt. Kyle Reese tanította erre a paranoiára, ő a sok éves háború utáni küzdelemben tanulta meg, ahol gyilkos kiborgokkal és áruló emberekkel kellett harcolnia. Élete nagy részében katona volt, mondta. A jövőben más életforma nem létezik. Úgy nevezte: Odafönn. Ahol hatalmas harcigépek gördülnek milliók csontjain; a holtakon, a szénné egeiteken, a sugárzás áldozatain. Azonban John Connor elszánt ellenállóerőt kovácsolt a túlélőkből. És fokról fokra az emberiség elkezdte visszahódítani a területet a fémuraktól. Amíg egy napon a csata áradata megfordult, és Skynet kétségbeesett erőfeszítéssel megalkotta az időátvivőt, az első taktikai időfegyvert. Az időn keresztül visszaküldte halálos követét, hogy keresse meg és likvidálja Sarah-t, hogy John Connor sohase születhessen meg. Azonban John csapatai megszerezték az időáthidaló berendezést, és visszaküldték Kyle-t, hogy állítsa meg a Terminátort, ha lehetséges. Ez lényegében öngyilkos vállalkozás volt, Kyle mégis önként jelentkezett rá. Egyszerű katona volt, aki azért sétált be a Végzet tátongó pofájába, mivel szerette Sarah-t. Sarah eleinte nem értette, hogyan kelthetett az ifjúban ilyen heves szenvedélyt. Viszonylag átlagos külsejű lány, barna hajú és barna szemű, elég kedves vonású, de nem lehengerlő. Kyle azonban szinte kezdettől imádta őt. Nem, nem így van; Kyle azt imádta, amivé majd válni fog: John Connor anyjává, a nősténytigrissé, aki biztonságosan átvészeli fiával a katasztrófát, így hát Kyle visszatért az idő kavargó maelströmén át abba a gazdag és nyüzsgő, lehetetlen világba, amiről sokat meséltek neki az öregek, amikor ő még csak gyerek volt. Kimentette Sarah-t a Terminátor halálos tekintete elől, és gyengéd tisztelettel szerette. És abban az égető pillanatban, amikor egymás karjában hevertek, Sarah teste és lelke egybeolvadt Kyle-éval, és csak akkor döbbent rá, hogy ez igazi szerelem. Kyle akkor nemzette John Connort, aki

5 majd felnő, és egy napon visszaküldi az apját az időn át, hogy megmentse Sarah-t a Terminátortól, és teherbe ejtse John Connorral, aki majd... a farkába harapó óriáskígyó. Ahogy a dzsip élesen kanyarodott, valami Sarah ölébe hullott a műszerpultról. Egy polaroid fotó volt, ami őt ábrázolta. A félreeső benzinkútnál pár mérfölddel visszább egy mexikói fiúcska szaladt oda hozzá, lefényképezte, és öt dollárt kért érte. Ő megsajnálta a szegény kis kölyköt, adott neki négy dollárt, a képet pedig szórakozottan a műszerpultra rakta. Most jobban megnézte, és meglepetten látta, hogy egy érett asszony bámul vissza rá. A nő arca még sima a fiatalságtól, kissé kipirult a terhességtől, de a szeme ugyanolyan vén, akár az öreg benzinkutasé. Vén, mivel a fájdalmas múltba és az iszonyatos jövőbe nézett. Ám ami még idősebbé tette, az a szomorúság volt, mely ott lebeg Mona Lisa mosolya alatt is. Abban a pillanatban, amikor a fiú elkattintotta a gépét, ő Kyle-ra gondolt. Csak most döbbent rá, hogy ez az a fénykép, amiről Kyle azt mondta, hogy John Connor adta neki régesrég, amikor együtt kuporogtak valami mocskos gödörben, miközben az égen Skynet légi hadserege húzott el. Valamikor a jövőben Sarah majd odaadja a képet Johnnak, ő pedig Kyle-nak. És Kyle beleszeret az ő rejtélyes, szomorkás mosolyába, és örökké azon jár az esze, vajon mire gondolhatott, de sohasem tudja meg, hogy ezt a mosolyt épp a miatta érzett, szerelem és gyász keltette. Lehet, hogy ez a kör kezdete. Persze a köröknek nincs kezdetük, sem végük. Azonban most nem szabad Kyle-ról gondolkodnia. Az előtte álló utat kell néznie, és találni egy biztonságos menedéket az elkövetkező vihar és éjszaka elől. Eleredt az eső; forró, csípős zápor, amitől benedvesedett a szeme. Sietve húzta fel a kocsi vászontetejét. Azonban amikor a tető már védte, a szeme továbbra is nedves maradt. Letörölte könnyeit, és a dzsippel megindult felfelé a hegyekbe. Odafönn (Los Angeles, Kalifornia, július 11., 9:01) A hold már felkelt, de vasfekete radioaktív gomolyfelhők vastag rétege akadályozta, hogy bármi fény is keresztülszűrődjön. Autók rozsdásodtak hosszú sorokban, egymásba rohanva, merev szoborcsoportot alkotva, melyet valaki Az utolsó csúcsforgalom" néven nevezett el. Az épületek, melyek egykor az út mentén tornyosultak, most valami ismeretlen erő hatására leomlottak, akár a szétrugdosott homokvárak. Szél zúgott keresztül a pusztuláson, tízmillió holt lélek nyüszített. Hő kavargott, vakító fehéren tapadt

6 az összeégett maradványokra. Itt-ott megszenesedett emberi csontok hevertek, koponyák roppant sivataga lepte a töredezett betont. Egy közeli játszótéren a heves lángok félig megolvasztották a mászókát, a léglökés ledöntötte a hintát, és a forgó elrepült a tűzviharban. Az ugróiskola halovány vonalai még látszottak, beleégve az aszfaltba. És közvetlenül mellettük kicsi testek szintén beleégtek az aszfaltba játék közben. Egy szétégett és szétrozsdállt tricikli mellett apró koponya szemüregei meredtek vádlóan a hópelyhekre. Hárommilliárd emberi élet ért véget augusztus 29-én. A nukleáris tűz makacs túlélői ezt a háborút az ítélet napjának hívták. Azoknak, akik tűrőképességükkel túlélték az elképzelhetetlen pokoli tüzet és az azt követő jeges hideget, egy új lidércnyomással kellett szembenézniük... Fémláb tiport a gyermekkoponyára, akár egy porcelánra, ahogy a krómozott fém csontváz megtorpant egy pillanatra a hideg széllökésben, és egy vaskos harci karabélyt emelt fel. A lerombolt város visszatükröződött a kiborg hidraulikus belső fémvázán, mely a 800-as Terminátor-sorozat harci alváza volt; hiányzott róla az álcázásként felpakolt szerves bőr. Ez volt a Skynet által vezérelt elsődleges pusztítófegyver, mely arra szolgált, hogy felderítse a város pincéit és rejtekhelyeit, ahol az emberi áldozatok meghúzódtak. A fémváz vöröslő szeme érzéketlenül söpört végig a területen, és minden intelligenciájával, látó- és hőérzékelőjével a vadászatra koncentrált. Hirtelen felfedezett egy célt. Egy távoli, futó alak bukkant fel hirtelen egy digitalizált, geometrikus térképen az érzékelői előtt. Jelek és számok villantak fel a kijelző közepén, ahogy a gép bonyolult ostyaáramkörös agya néhány lehetséges pályagörbét rajzolt fel a célpontra. A legvalószínűbb görbe villogni kezdett. A fémváz gyorsan felemelte karabélyát, egy Westinghouse M-25-ös, negyven wattos fázismodulált plazmafegyvert. Egy töltet villant elő a csőből. Az alakot, a rongyos, fiatal fiút, telibe kapta. A mellkasa szétrobbant, vörös cseppek szálltak szerte a megdermedt levegőbe. A megcsonkított test füstölgő mellkassal rogyott a megfeketedett salakra. Egy RPG rakétavetőt tartó katona emelkedett fel hirtelen a fémváz mögött. A kiborg meg akart perdülni, de a katona kilőtte a rakétát, mely egyenesen a humanoid gépnek repült, robbanásával letépte a felső részét. A fémváz maradványa tett-néhány bizonytalan lépést, aztán összecsuklott, lábai görcsösen rángatóztak a hóban. A katona odament, és leköpte a fémszörny maradványát, aztán intett valakinek, aki az árnyékban lapult. Egy remegő tízéves lányka volt, aki szinte megfagyott szakadozott pulóverében. Óvatosan közeledett apja felé. Rettegve pillantott le a hóban heverő fémvázra. A férfi megnyugtatóan tette a kezét a lányka vállára.

7 Mondtam, hogy nincs végzet, csak ha bevégzed. A kislány komolyan bólintott. John Connor szlogenként használta ezt a mondást a seregében. Ez adott reményt és erőt az embereinek, hogy tovább harcoljanak. Skynet nem értette meg az emberi makacsságot. Még akkor is küzdenek, amikor a szintetikus intelligencia logikája jelzi, hogy már legyőzte őket. Nyughatatlanul özönlenek elő a romok alól, mint a csótányok, ellencsapásaik ügyesek, nehéz őket előre kiszámítani. És az emberek roppant mértékben szaporodnak, szexuális étvágyuk nyilvánvalóan megnövekedett, hogy a teljes kihalás fenyegeti őket. Még ha nyolc évbe telik is, mire az újszülöttből fegyvert fogó harcos lesz, mégis túltettek Skynet gyártó képességein. És gyorsan megtanulták, hogyan találják meg az élcsapat gyenge pontjait, és megtizedelték Skynet gyilkológépeinek seregét. Hamarosan több lesz az emberi katona, mint a gépi. A hiperkomputer valamit nagyon kihagyott a számításból, amit most már dühösen próbált elemezni: az emberi akaratot. Ez idáig még nem jutott eredményre. És a háború csikorogva lépett harmincegyedik évébe... A felbömbölő turbinák hangjának hatására a férfi megragadta a lányát, és az egyenetlen terepen fedezék után iramodott. Keresőfények villogtak, ahogy a járőröző Vadász-Gyilkos repülők szálltak el feje felett s elsuhantak a horizont felé, ahol folyamatos villanások és távoli robbanások jelezték, hogy kemény harc dühöng. Abban a körzetben, mely egykor Pico és Robertson volt, most elszánt harc dühöngött. A rongyos gerillahadsereg a Doberman család ifjú férfiaiból és nőiből állt. Ők délről jöttek, legtöbben Afrikából, Dél-Amerikából, egy kevesen pedig Ausztráliából. Az északi félteke szuperhatalmai közötti gyilkos atomháború túlélőinek többsége az egyenlítőtől délre élt. John Connor parancsnoksága alatt jöttek a romba dőlt nagyvárosokba, hogy visszafoglalják azokat Skynet acél légióitól. Energialövedékek cikáztak a csatamezőn, lidérces fénnyel világítva be a közeledő gépek sorait. A komputer hadserege Vadász-Gyilkosnak nevezett tankszerű, önjáró fegyveres gépekből, Centuriónak hívott négylábú, futó fegyvergondolákból, repülő HK-kból, Ezüsthernyónak nevezett százlábú bombákból állt, melyek besurrannak az emberi bunkerekbe és felrobbannak, és az álcázás különböző fázisaival készített emberformájú Terminátorok. Sugárfegyverek villogtak, mintha koncentrált villámok lennének, nagy ívben vetve fel épületeket, földet, fémet és húst a bélszorító robbanásokban. Egy ütött-kopott platóskocsi, a szokásos páncélzattal borítva, kiszáguldott a szabadba, és a hátul ülő katona felemelkedett, hogy leszedjen egy HK-t a levegőből a vállhoz szorítós Stinger rakétával. A HK páncél tornya haragosan

8 fordult oda épp abban a pillanatban, amikor a harcos lőtt. A rakéta úgy szántotta keresztül az éjszakát, akár egy lángoló kés, és betalált a HK hajtóművei közé. Az eget bevilágították a lángok, ahogy a hatalmas gép két darabban hullott alá a csatatérre, az egyik egy épület megszenesedett maradványainak csapódott, a másik belepasszírozott egy kis csapat Centuriót a talajba. A harcos diadalmasan felüvöltött, de megfordult, amikor földet megrázó dübörgés hallatszott mogulé. Hirtelen egy vaskos HK-tank kapaszkodott fel a roncsok tetejére, és megindult felé, akár egy acélfal. A férfinek csak annyi ideje maradt, hogy felsikoltson, máris gránátok vágódtak a kocsiba, és összelapították, akár egy sörösdobozt. Néhány háztömbnyire onnan a hatalmas kőrakás zugaiban és repedéseiben, mely valaha a Westside Pavilon bevásárlóközpont volt, heves tűzharc folyt terminátor fémvázak ellen. Az emberi katonák ugyanolyan állapotban voltak, mint John Connornak szinte minden embere: vérezve, összefagyva, rongyokba bugyolálva... ez Valley Forge volt, jobb fegyverekkel. Cowan, egy tizenhét éves gerilla kiugrott a fedezékből, és kézi gránátvetőjét rásütötte a három rohamozó terminátorra, ledöntve ezzel őket a lábukról. Azok mozdulatlanul hevertek, átlyukasztott koponyával, összeégett áramkörökkel. A fiú sietve igyekezett újratölteni. Egy férfi lépett ki az árnyékből. Majd én segítek mondta nyugodtan, és a gránátvetőért nyúlt. Cowan ösztönösen érezte, hogy valami nincs rendjén. Az idegen gerillakarpántot viselt, az igaz, de a múlt heti színt. Cowan becsúsztatta a vaskos gránátot a csőbe, elhúzta a ravaszt, és ugyanazzal a mozdulattal egy betonkupac mögé vetette magát. A tarkóját megperzselték a kicsapó lángok, a léglökés megtaszította. Kábán ült fel, és ahogy a fejéhez nyúlt, érezte, hogy vér szivárog a bal füléből. Cowan növekvő iszonyattal döbbent rá, hogy bal fülére soha többé nem fog hallani. Azonban elégedetten elmosolyodott, amikor megpillantotta, mit művelt a gránát az emberrel". A földön hevert, közel kétfelé szakadva, húsa lemállott róla, alóla szétzúzott fémváz villant elő. A robot gerince", vagyis idegcsöve szétégett, egyik vége még mindig izzott a megpörkölődött húsban. A Terminátor görcsösen vonaglott, akár egy hálóba gabalyodott bábu. Egy pillanatra rá a szervóízületek a talajra hullottak, a parázsló szemek kihunytak. Cowan nem pazarolta az időt, hogy sikere fölött örvendezzen. Túlságosan lefoglalta az újratöltés. Egy Ezüsthernyó surrant ki egy roncshalom alól, és megállt a fiú két lába között. A fiú lepillantott, és felsikoltott. Hanyatt vetette magát. Az Ezüsthernyó felrobbant, borotvaéles, sziszegő srapnelek repültek szerte.

9 Cowan a padlónak csapódott, továbbgördült, máris ugrásra készen állt fel, s eközben gyors mozdulattal sikerült megtöltenie gránátvetőjét. A területet sűrű füst és por lepte be. Cowan felkelt, megmászott egy új roncshalmot, és besántikált a folyosóba, szeme könnyezett a csípős kigőzölgésektől. És most alig hallott. Ráadásul a srapnel egy jókora húst és izmot kiszakított az alkarjából. Egy pillanat múlva kínzó fájdalmai lesznek. Mégis szerencsésnek tartotta magát. De hogy mennyire, szerencsés, ezt csak később fedezte fel. Ahogy egy elágazáshoz ért, hirtelen egy homályos tömeg emelkedett fel a padlóba vájt üregből. Egy Terminátor fémváz. Acélos ököl fúródott a bordái közé, és a fiú a hátsó falnak repült. A gránátvető kihullott a kezéből, és kartávolságon kívül csattant a padlóra. A fiú levegőért kapkodott, és érezve a belenyilalló fájdalmat, tudta, hogy legalább egy bordája eltört. A kiborg felemelkedett, megállt fölötte, és harcikarabélya csövét Cowan feje felé lendítette. Ezúttal nincs menekülés. A Terminátor fegyverének fekete csöve a végtelenségig látszott rámeredni. Szóval ez a halál, gondolta a fiú. A gép a következő pillanatban szét fogja lőni a fejét, és akkor... de furcsamód, az idő mintha lelassult volna. Cowan a Terminátor arcába" pillantott. Ajaktalan szájából fényezett titániumfogak csillogtak elő, örökös vigyorra emlékeztetve. A csillogó halálfej mintha nevetne rajta. Egy továbbfejlesztett aratógép, gondolta a fiú. A parázsló, vörös démoni szempár rámeredt. Nem tud hibázni. És mégsem lő. A fiú lélegzetet vett, és meglepődött azon, hogy képes rá. Most már úgy tűnt, mintha számos másodperc eltelt volna. Aztán döbbenten fedezte fel, hogy a Terminátor nem mozdult. Sőt, a szeme is kihunyt. A fiú fájdalmasan vonszolta magát a falhoz, és remegő lábakkal feltápászkodott. A kiborg még mindig arra a helyre bámult, ahol az előbb ő ült. Habozva lépett oda a krómvázhoz, és meglökte a mellkasát. A Terminátor megingott, aztán hangos puffanással elvágódott. Egy gerilla tűnt fel a folyosó végén. Cowan felnézett. Bryn volt az. Sokszor harcoltak már együtt a lánnyal. De nem tudott megszólalni, csak tátogott, érzékeit megbénította a megrázkódtatás és a lüktető fájdalom. Bryn óvatosan közeledett, és lepillantott az élettelen Terminátorra. Egy... szerűen... megállt... sikerült a fiúnak végre kinyögnie. Nem szoktak megállni mondta Bryn. Karját a fiú nyaka köré fonta, és gyengéden visszavezette oda, ahol a csoportjukból megmaradottak várakoztak. Néhány perccel később mindketten felfedezték, mitől állt le a fémváz az alagútban.

10 Egy saját készítésű fegyverállásból a harctér szélén egy férfi, aki túl fontos volt ahhoz, hogy a tűzvonalban az életét kockáztassa, távcsövön figyelte a távoli harcot, és szinte szobornak tűnt a rohangáló technikusok és tisztek között. Gerilla tábornoki egyenruhát viselt. Szomorúan eresztette le a messzelátót, és feltűntek negyvenöt éves arcvonásai, melyeket elmélyített az állandó feszültség. Arcának bal felén súlyos sebhelyek sorakoztak. Ennek ellenére még mindig tekintély sugárzott belőle, megedzette az élethosszig tartó háborúskodás. A zubbonyára varrt névkártyán egy név állt: CONNOR. Hallotta maga mögül a rádióadó sercegését, a csata izgalmában elfúló hangokat, a helyzetjelentéseket kérő hívásokat. Más harcmezőkről, más városokból, más államokból is érkeztek jelentések: San Franciscóból, Seattle-ből, Albuquerque-ből, Chicagóból (New Yorkot évekkel ezelőtt megtisztították a gépek). A hangok számos nyelven beszéltek; spanyolul, szuahéliul, japánul és angolul. Ez volt az első igazi nemzetközi hadsereg. Az önkéntesek olyan országokból jöttek, melyeket kevésbé pusztított el a háború. Azért gyűltek össze, hogy életben maradhassanak. Ma már mindenhol harcban álltak Skynet csapataival szerte a világban. Ám a két legfontosabb csata egyikét a Cheyenne-hegységben vívták, ahol Skynet központja rejtőzködött. A másikat pedig itt, a Westside-on, ahol igazi főnyeremény várt rájuk: Skynet második legnagyobb és legjobban őrzött föld alatti komplexuma. A roppant méretű zárt bunkert halálos védelmi fegyverek csapata vette körül. Az utolsó két napban az emberi veszteség rettenetes mértékű volt. John azonban tudta, hogy végül is győzni fognak. Most már volt megfelelő fegyverük, és ami ennél is fontosabb, elszántságuk. Azonban az elvesztett harcostársak miatt fájt a szíve. Annyi fiatalemberre és nőre volt szükség, hogy újra megindulhassanak, amint a kiontott vér megszáradt. A látvány, ahogy azok a rohadék fémszörnyek lemészárolták azokat, akik annyi éven át harcostársai voltak, ilyen közel a harc végéhez, feldühítette Johnt. Nem valami jó világ ez, nem kedves a lakóihoz. Ha van isten, a szeretete annyit sem ért, mint az a negyvenöt cent, amiért kávét lehetett venni. Úgy tűnt, már senki sincs a kozmikus irányítópultnál. Minden ember maga formálta a sorsát, mindaddig, amíg Skynet életre nem kelt, és betöltötte azt az űrt, ami a látszólag érdektelen isten után maradt. A gép látásmódja nagyon egyszerű volt. Végre akarta hajtani mindazt, amit az ember már régóta szeretett volna: elpusztítani a gonoszságot az emberekből. Csakhogy minden emberben van legalább egy szikrányi gonoszság, és Skynetnek fogalma sem volt róla, hogy vonhatná ezt ki belőlük. Vagyis nem az embereket akarta kiirtani, a biológiai masszát elpusztítani, csak a gonoszságtól akart megszabadulni. És ebbe a gépbe nem programoztak bűnbocsánatot. Csak hideg megtorlást a múlt bűneiért.

11 John már alig várta, hogy véget érjen a háború, új világot kezdhessen, és korrigálhassa a történelem hibáit. De, akárcsak más tábornokok a történelem más háborúiból, ő sem tudta, miféle világ megalkotására lesz képes. Csak arra volt ideje, hogy a háború stratégiáját kigondolhassa. Nem sokkal ezelőtt ötlött csak az eszébe, hogy milyen lehet majd az élet a konfliktus után. Ez az idő olyan távolinak tűnt, mindig a láthatáron túl, mindig elérhetőségen kívül, nem számít, mennyi ideje közeledtek már felé. Valami történt Picón és Robertsonon. John ismét a szeméhez emelte a távcsövet, és egy repülő HK-t nézett, ami hirtelen pörögni kezdett, akár egy hajítókorong, aztán éles szögben vágódott a talajba, jókora tűzlabdává változott, és körös-körül felégette a roncsokat. Valaki szépen leszedhette. Ha életben maradt, ki fogja tüntetni. Ám hirtelen két másik HK is őrülten megperdült, és lezuhant anélkül, hogy az őket ért találat látszott volna. A felcsapódó lángok fényében bizarr látvány tárult John szeme elé; egy menetelő fémváz Terminátor-szakasz furcsán megmerevedett lépés közben, akár az ólomkatonák, fém felületükön a lángok csillogtak. A sugárfegyverek villanásai ritkultak, aztán csodamód, teljesen megszűntek. John katonái óvatosan másztak elő az állásaikból, és megközelítették a mozdulatlan gépeket. Körülbelül egymérföldnyire tőlük ismét lezuhant egy HK, és lángolni kezdett. John döbbenten látta, hogy az égen egyetlen fegyveres gép sem lebeg. A harcmezőt fürkészte. Skynet egyetlen gépe sem mozdult! És ekkor rettenetes dolog történt. Csend lett. John most már semmi mást nem hallott, csak a szél süvítését. Nincsenek fegyverdörrenések. Nincsenek robbanások. Nem hallatszik hajtóművek nyüszítése, sem motorok zúgása. Még a rádió is elcsendesedett, amíg valaki meghökkentett bele nem szólt a sercegésbe: Itt a New Orleans Divízió! Nem mozognak! Egy... szerűen megálltak! Újabb hang hallatszott az éterből, izgatottabban: Itt Chicago. A HK-k lezuhannak... istenem, mind felrobbannak... Másik hang vágott közbe. San Francisco jelentkezik. Képtelen vagyok felfogni. A Terminátorok csak állnak......semmi sem jön megállítani bennünket. Már benn vagyunk a gyárban... Aztán minden harcmezőről minden rádióból egyszerre kezdett harsogni az újság. De John már tudta, mit fognak mondani. Egész életében tudta. Fuentes hadnagy közeledett, megállt mellette, és szájtátva meredt a látványra. Olyan halkan szólalt meg, John alig értette: Most kaptam a megerősítést... Skynetet megtalálták és megsemmisítették.

12 A két férfi egymásra nézett, arcuk kifejezéstelen volt a megdöbbenéstől és attól a tudattól, milyen ostobának tűnik a monumentális konzervhegy. A háborúnak vége, John. Győztünk. Fuentes hatalmasat sóhajtott, valószínűleg most először száz év óta. A levegővel együtt azonban érzelmek is beléhatoltak. Először csak szivárogtak, aztán egyre jobban összesűrűsödtek, és a végén egy hatalmas, felszabadult diadalordításban szakadtak ki belőle. Ez az ordítás pillanatokon belül égzengető éljenzéssé vált, mely a nap folyamán és éjszaka többször is felharsant, amikor a győztesek a gépektől mentes égre emelték tekintetüket, és felfogták, hogy a hosszú háború valóban... véget ért. John Connor mindössze annyit tudott tenni, hogy térdre roskadt. Azonban sok tennivaló vár még rá a világban... sok munka, mielőtt ő is nagy levegőt vehet. És ezt a Bestia hasában kell elkezdenie. Felkapta a rádiómikrofont, és parancsokat kezdett osztogatni. Parancsolásra született... A Végzet Kereke Nem ülhettek ölbe tett kézzel. Igaz, hogy a központi komputer Coloradóban elpusztult, több száz független Terminátor, ami nem állt közvetlen összeköttetésben a parancsnokával, még mindig szabadon vadászik emberi célpontokra, hogy megsemmisítse őket. Belső energiaforrásuk akár száz éven át is halálossá teszi őket. John rájött, hogy a veszteségeik tovább fognak nőni, hiába nyerték meg a háborút, amíg minden Terminátort el nem pusztítanak. Egy tucat vad Terminátoron kellett átverekedniük magukat, mire bejutottak a komplexumba. Három órával később a helyet teljesen megtisztították. Válogatott műszaki katonái alkottak védőfalat Johnnak és a technikusoknak, ahogy lementek a teherliften az épület mélységeibe. Parányi alakok voltak a tágas emelvényen, amely negyvenöt fokos szögben ereszkedett a betonfalú alagútban, és gyorsan olvadt bele a bordázott, gyári látképbe. Néhány perccel később a lift zökkenve megállt, és az emberek kiléptek abba a bizarr világba, amit gépek terveztek gépek számára. A szerkezet idegen volt, minden esztétikát nélkülözött, még olyan alapvető emberi dolgokat is, mint a kilincsek és a világítás. És mégis, gondolta John dobogó szívvel, hányszor álmodtam már arról, hogy itt lehessek. Egész életemben próbáltam elképzelni, milyen lehet. És most itt vagyok John a nyugtalan embereket elvezette a szoborszerű Terminátorok mellett, melyek ugyanúgy nem működtek, mint a fentiek. Az út során technikusokkal találkoztak, akik olyan tisztelettel mozogtak, mintha élősködők lennének a

13 most már élettelen Skynet beleiben. Amikor John melléjük ért, vigyorogva szalutáltak neki, pedig nem is viselt rangjelzéseket, őt mindenki ismerte. Azon kevés tábornokok közé tartozott, aki a háború folyamán igazán kivívta katonái elismerését. Amikor a túlélők legtöbbje összekuporodott Skynet kolosszális árnyékában, John Connor kiugrott a fénybe egy pár gránáttal a kezében, és felrobbantotta a feléjük gördülő HK-t. Ahelyett hogy fedezéket keresett volna, odarohant a lángoló géphez, és kiszivattyúzta belőle az el nem égett üzemanyagot, hogy legyen mivel hajtani páncélozott kocsiját. John semmi olyat nem kért az embereitől, amit ő ne tett volna már meg; de ami még fontosabb, hátborzongató tévedhetetlenséggel tudta, mit lehet megtenni és mit nem. Ez olyan lojalitást és bizalmat teremtett körülötte, amit egy gép nem tudott volna megtenni. John azonban olyan ember volt, akit nehéz kiismerni. Fuentes, aki az utolsó öt évet szinte folyamatosan parancsnoka mellett töltötte, érezte, milyen távolság van közöttük. Bajtársak voltak, akik egymásra bízták az életüket, de ez nem jelentette azt, hogy barátok is. John nyitottabb és megközelíthetőbb volt évekkel ezelőtt, amikor nekikezdett a hadsereg kialakításához, és jó kapcsolatot épített ki az egyre érkező idegenekkel. Az embernek az a benyomása támadt, hogy barátságossága is csak a verbuváló technika része volt; szívélyes volt, de inkább kötelességből, semmint jókedvéből. Ám amikor húszas évei közepén járt, egy személyes tragédia miatt még inkább visszahúzódott a felelősség szürke börtönébe. Fuentes hozta a hírt. John egy bombakráterben kuporgott, és végső utasításokkal látott el egy csapat tizenéves katonát. Eszes, buzgó és engedelmes csapat volt. Valamivel később mindannyian meghaltak egy elterelő hadműveletben, ami egy nagyobb győzelemhez vezetett. Ahogy nézte, mint surrannak ki a holdvilágította romokba, Fuentes odafordult hozzá, és nyugalmat erőltetve magára megtette éjszakai jelentését. A Mexikóból utánpótlást szállító konvojon rajtaütött egy csapat HK. Nem maradtak túlélők. John csak hallgatta, aztán bólintott. Végül is ez csak egy a sok veszteségből, amivel a háború sújtotta őket. Az utánpótlás fontos lett volna, de maradtak még tartalékaik. És John megacélosodott az évek folyamán ért csapások alatt. Ebben a háborúban rengetegen halnak meg. Mint azok a tizenévesek is, akik épp az előbb surrantak ki járőrözni. Még a halál rettenete is megszokottá válhat, ha gyakorta megtörténik. Fuentes mindezt tudta. És normális körülmények között Fuentes nem is találta volna John reagálását különösnek. Amikor nem volt rá szükség, a tábornok gyakorta félrehúzódott, magában merengett, főképp azután, hogy emberek százait vezényelte reménytelennek tűnő csatákba, csak hogy időt nyerjen, amíg sereget gyűjt. De ezeken mindig túltette magát, buzgón folytatta

14 a harcot, a végső győzelem bizonyosságától hajtva. Az életveszteség a győzelem szükségszerű velejárója. De Fuentes is tudta azt, amit John tudott... Azt a konvojt Sarah Connor vezette. Azt a parancsot kapta, hogy ő ne szálljon akcióba, de Sarah mindig azt tette, amit jónak látott, és kevés embernek volt olyan rangja vagy olyan bátorsága, hogy visszatartsa. Még John is tartott tőle egy kicsit. Sarah nemcsak szuperharcos volt, de kitűnő taktikus is. Azonban előbb vagy utóbb még a legjobb harcosokat is legyűri a túlerő. Ahogy ebben az esetben is. Ezért találta Fuentes különösnek, hogy John csak bólintott, amikor közölte vele, hogy az anyja meghalt. Amikor a hír kitudódott, még azok az emberek is sírva fakadtak, akik csak hírből ismerték. Sarah Connor majdnem olyan legendás volt, mint a fia. John azonban csak megköszönte Fuentesnek a tájékoztatást, és ment dolgára. Később Fuentes látta, hogy John egy sarokba húzódva, összegörnyedve zokog. Nesztelenül elhátrált, nem akarta megzavarni. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor sírni látta a nagy embert. Azóta John egyetlenegyszer sem említette az anyját. Úgy tűnt, a lelke eggyé vált egyenruhája szövetével. Fuentes szerette John Connort, de nem mindig érezte jól magát vele, és egyáltalán nem szeretett volna a helyében lenni. Amikor Fuentes jobban megnézte, szomorúságot látott John szemében, mintha a győzelemért fizetendő árat túl magasnak tartaná, túl mély sebeket viselt ahhoz, hogy könnyen begyógyuljanak. Sőt, minél mélyebben hatoltak be Skynet főhadiszállására, Johnon annál nyomasztóbb hangulat lett úrrá, mintha lenne ott lenn valami, amitől retteg. Valami rettenetes, amivel még meg kell küzdeni. Egy roppant méretű, nyitott, boltíves ajtóhoz értek. Sietős tevékenység zaja hallatszott odabentről. Akkora méretű volt, mint egy középiskolai tornaterem, mindenfelé érthetetlen gépi műszerpultok látszottak. Technikusok térdeltek előtte, mintha imádkoznának a gépisten oltára előtt, és szondákat dugtak az ostya-áramkörös terminálokba, melyek felhőkarcolókként emelkedtek a műszerpultok között. A technikusok megszállottan másolták ki a rendszerfájlokat, és összevetették az adatokat azokkal, amiket már dekódoltak, és ellenőrizték az információt, amit Johntól kaptak, aki nem tudni, hogyan jutott hozzá. John és emberei egy csapat szorgos technikushoz mentek oda, akik felszedtek néhány lapot a padlóból, és közvetlenül a gép kábeleit csapolták meg, használva hordozható terminálokat, amiket ők görgettek be. Ebben a háborúban számos katonából lett technikai specialista; zseniális gyermekek, akik szétbombázott könyvtárakból és a harcmezőkről szerezték a tudásukat.

15 Olyan emberek, akik nem csak egy helyben tudnak gondolkodni, de futás közben is. John maga köré gyűjtötte a legjobbakat, hogy feltörjék Skynet gépi kódját, olvassanak a gondolataiban és a terveiben, és elemezzék az adatait. Tűzzel harcolt a tűz ellen, gondolta John, miközben figyelte, ahogy technikusai gyors magabiztossággal mozognak. Ez volt a fő oka annak, hogy megnyerték a harcot. Winn technikus specialista felpillantott. Jő érzékű ember volt, aki hatalmas kitartással és intelligenciával irányította a chrono-csoport munkáját. Idegesen köszöntötte Johnt, és közölte, hogy már majdnem elkészültek. Itt van? kérdezte John reszelős hangon. Winn bólintott, és a terem távolabbi végében álló technikuscsoportra mutatott. Egy fiatal katona állt közöttük, akit úgy vettek körül, mintha ő lenne a király. John behunyta a szemét, és leküzdötte feltörő érzelmeit. Kyle Reese volt az. John megindult felé, és a déjá vu vibráló érzését érezte. Teste anyagtalanná vált, a síri szomorúság tava fölött lebegett. Úgy áhítozott már erre a diadalmas napra, és rettegett attól, amit most tenni fog, amit meg kell tennie. Kyle épp most vetette le harci egyenruháját. A technikusok máris elkezdték bekenni a testét a kesernyés szagú zselével. Fuentes befogta az orrát. Mi ez? Winn odafordult hozzá. Vezetőzselé, hogy az időmező felvegye az alakját. Fuentesnek halvány gőze sem volt róla, mit jelenthet ez, de akkor még azt sem tudta, miért van szükség erre az időutazásra. John megpróbálta elmagyarázni neki, de a férfi csak valami technikai zagyvaságnak tartotta. Fuentes nem szeretett itt lenni, annak a gépnek a belsejében, ami ellen olyan keményen harcolt, hogy legyőzze. Gyűlölt minden gépet, kivéve azt az egyszerű szerkezetet, ami a vállán lógott. Csak a fegyverek a jó gépek. Tudta, hogy a gyűlölete értelmetlen. John türelmesen elmagyarázta neki, hogy a gépek sem jók, sem rosszak. Az emberek igen. Skynetet emberek építették. Emberek, akik annyira féltek egymástól, hogy fegyverkezni kezdtek, így hát építettek egy eszközt, ami bizonyos fokig csupán azt hajtotta végre, amire programozták. Oké. Fuentes akkor is szerette volna, ha tisztulnak innen. Odafönn az emberei már saját készítésű sörrel és a tartalékból felbontott konzervekkel ünnepelnek, amit néhány nappal ezelőtt szereztek. Az asszonya ezóta már bizonyára várja odafenn. John azonban azt mondta, még munka vár rájuk. Fuentes ebben egyetértett. De nem itt lenn, hanem ott fenn a győzelem "meleg tüzei mellett. Azonban Fuentes bárkinél jobban tapasztalta már, hogy Johnnak mindig igaza van, hát megpróbálta leküzdeni növekvő klausztrofóbiáját.

16 John Kyle arcát figyelte. Olyan különös érzés volt egy fiatalabb férfi arcába nézni, tudván, hogy ő az apja. Kyle lassan, mélyen lélegzett, mutatva, hogy úrrá lett idegein, és készül valamire, amire fel sem készítették: időutazásra. Csak John érzékelte a roppant iszonyatot Kyle elszánt kifejezése mögött, miközben az orvostechnikus injekciót döfött a karjába, és szintetikus adrenalint nyomott bele, amitől izmai harcra készen duzzadtak ki. A technikusok oldalra léptek, és John ott állt Kyle mellett. A két férfi egymásra nézett. Nem voltak barátok. Ha több idejük lett volna, talán összebarátkoznak. De John mindössze ötször látta Kyle Reese-t eddig a napig. És John csak a második alkalommal, amikor meghallotta a nevét, döbbent rá, hogy ki is ez a Kyle. Akkor nem mondott neki semmit. Bár az anyja beszélt Johnnak az apjáról, és hogy mi lesz a végzete, ő nem akarta elfogadni azt. Sőt, egy időben John valósággal fellázadt elrendelt végzete" ellen. De aztán bekövetkezett a háború, a gépek uralma, és mindaz, amit Sarah Connor mondott neki, egyszerre beigazolódott, minden előrejelzett esemény bekövetkezett, mintha valami kozmikus óra ketyegése vinné előre a történelmet vak kegyetlenséggel. És most ez az őrá elüti mind közül a legkegyetlenebb időpontot. Annyi minden volt, amit mondani szeretett volna, de ha egyvalamit is mondana, el kellene beszélnie az egészet, és arra nincs idő. Csak összezavarná Kyle-t, pedig épp arra van szükség, hogy tudjon koncentrálni. Végül Kyle volt az, aki megszólalt, megtisztelve érezvén magát John Connor jelenlétében. Tudta, hogy én leszek az, aki önként jelentkezik? John meglepetten bólintott, és kikényszerített egy bátorító mosolyt. Mindig is tudtam, Sarah mondta. Az ifjú katona szeme tágranyílt az elképedéstől. Kyle most kezdte már megérteni, miért az ő nevét választották ki az önként jelentkezők listájáról a jóval tapasztaltabb harcosok közül. Ezért volt az, hogy John olyan furcsán reagált, amikor először megmondta neki a nevét. Ő egy olyan történelem része, ami még meg sem történt, de John mindig is tudta. Talán ezért került John egységébe. Miért érezte őt olyan közel magához? És mégis oly távolinak? Egyszer Kyle ott találta magát a parancsnoka mellett egy rajtaütés folyamári. Úgy tűnt, mintha felindultságában cselekedne, John véráztatta zubbonya zsebébe nyúlt, és odaadott neki egy kifakult, gyűrött fényképet az anyjáról. Aztán szó nélkül felugrott, és rohamra vezette csapatát. Kyle emlékezett rá, hogy tátott szájjal meredt Sarah Connor kicsi, foltos képére. Bár számos ember magával vitte a nő képét a csatába, hogy bátorítsa őket, azok ócska másolatok voltak. Ez viszont az eredeti volt! Ez hatalmas megtiszteltetés volt, és ugyanakkor furcsa gesztus a parancsnoka részéről, aki sohasem dicsért

17 meg senkit, legfeljebb, ha kitüntetést osztott. Azóta John szinte hozzá sem szólt, legfeljebb ha parancsot adott. Úgy tűnt, mintha valósággal kerülné, mégis megpróbálna a közelében maradni. Miért? Hát ezért. Heves büszkeség és izgatottság áradt szét Kyle-ban. Eligazították? kérdezte John. Igen, uram. Tudom, mit kell tennem, de abban nem vagyok biztos, hogy miért. Tudja, mit kell tennie, hogy végrehajtsa a feladatát? Kyle kihúzta magát. Igen, uram. Ekkor John olyasmit tett, ami még Fuentest is meglepte. Megragadta a férfi vállát egy kemény, bajtársi szorításba. Kyle büszkén állt. És sikerrel fog járni tette hozzá John. Rettenetes bizonyossággal mondta ki. John összeszedte magát, és valamivel hivatalosabb hangon folytatta. Figyelmeztetem, egyetlen pillanatra se lankadjon az ébersége. Nem fog, uram. Megjegyezte, hogy mit kell majd mondania neki? A parancsnok enyhén-remegő hangjából Kyle megértette, hogy ez nagyon személyes és rendkívül fontos. Sóhajtva válaszolt. Minden szót, uram. John behunyta a szemét, és elfordult. Kyle látta, ahogy mélységes szomorúság jelenik meg parancsnoka szemében a mosoly fölött. Nem ilyen pillantásra számított. Ez zavarba ejtette, de akkor Winn lépett oda hozzá. Készen áll, őrmester? Kyle bólintott, és elvezették néhány saját készítésű védőpajzs között, melyek az időáthelyező generátor két roppant krómkarikájához vezettek; egyik a másik belsejében volt, egy a padlóban lévő kör alakú lyuk fölött lebegtek szabadon a zümmögő mágneses mezőn. Kyle habozva lépett az első karikára. Az enyhén meglibbent a súlya alatt. Aztán gondosan fellépett a belső karikára, és izgalmát elnyomva lepillantott a lyukba. Alatta a roppant, visszhangzó sötétség tátongott. Visszanézett Johnra. A messiása azt várja tőle, hogy belépjen ebbe a feneketlen kútba. Néha egy gépbe kell helyeznie a bizalmát mondta John. Kyle azonban csak egyvalamiben bízott: a parancsnokában. A tizenkilenc éves harcos sóhajtott, aztán belépett a nyitott üregbe. Mindenki megfeszült. Kyle megrökönyödötten nézett le. A levegőben állt, egy láthatatlan erő tartotta fenn a karikák közepén. Winn a technikusokhoz fordult, és megparancsolta, hogy kezdjék el az időáthelyező eljárást. Néhányan koordinátákat gépeltek be a hordozható termináljukon.

18 A karikák lassan forogni kezdtek egymás körül, különböző szögekben, akár valami bonyolult giroszkóp. Az erőterek zümmögése erősödött, és a hangszínük kezdett megváltozni, furcsán egymásba érni. Mindannyian hátraléptek, amikor a padló elkezdett szétnyílni, akár egy torta, amiből a tortaszeleteket egyszerre húzzák ki a középtől. A karikák gyorsabban pörögtek a levegőben a széthúzódó szeletek fölött. Aztán ereszkedni kezdtek, és magukkal vitték Kyle-t is. A harcos Johnra tapasztotta a szemét, és őt nézte, ahogy lefelé ereszkedett a hihetetlenül hatalmas, kör alakú térbe az időmező generátorba. John a lyuk széléhez lépve nézte, hogyan távolodik, amíg Kyle már csak egy parányi alakként látszott. A karikák most már olyan sebesen pörögtek, alig látszottak, csak villogó gömbnek tűntek. A zümmögések egyre magasabbakká váltak, véletlenszerű dallamot formáltak, amitől a hallgatók libabőrösek lettek. Apró elektromos szikrák pattogtak a generátor falából. John úgy hajolt a lyuk széle felé, mintha megigézték volna. Fuentes gyorsan visszarántotta, mielőtt egyensúlyát vesztve belezuhan az időgépbe. Villámok vágódtak fel a generátorból, és a technikusok feje fölött sültek ki. Winn lebukott, erős ózonszag terjengett. Roppant tömegű energia kezdett gyűlni. Mindenki visszahúzódott a saját készítésű védőpajzsa mögé, és sietve rakták fel biztonsági szemüvegüket. Ez hatalmas lesz. És Kyle Reese ott van a közepén. A kamra energiapokollá változott a fiatal katonával a közepén. A generátor zúgása és sercegése már lüktető dübörgéssé változott. John szíve olyan sebesen vert, mint ahogy a karikák pörögtek. Fülhasogató sikoly hallatszott, mintha istent belezték volna ki. A terem megtelt forrófehér fénnyel. A szemüvegek nélkül megvakultak volna. Amikor a ragyogás elhalványult, a lebegő karikák üresek voltak. Lassan lefékeztek, izzottak és füstölögtek. Az időáthelyezés pillanatában Kyle Reese eltűnt. Furcsamód a helyén egy gömb volt, telve a legkülönfélébb szeméttel: összenyomott sörösdobozokkal, 1984-es dátumú, megsárgult újságpapírokkal, és egy abból az évből származó szeméttel telt szemetes zacskóval. Fuentes lassan levette a szemüvegét. Madre di Dios! Winn óvatosan közelítette meg a lyuk szélét, és lenézett. Szikrák pattogtak, aztán elhaltak. A szemét leülepedett. Sikerült! mondta Winn izgatottan, aztán folytatta. Az a térszakasz 1984-ből származik. Kicserélődött az innen odatovábbított térszakasszal. John odalépett, levette a szemüvegét, és pislogott; a szeme még nem szokott vissza a kevesebb fényhez.

19 Mi fog történni Reese őrmesterrel, uram? Úgy értem, mi az, ami már megtörtént vele? kérdezte Fuentes. John pillantása a semmibe révedt. Végrehajtja a feladatát, és... meghal. Fuentes bólintott. Jó katona. És ő lesz az apám tette hozzá. John sötét, komor tekintettel, ünnepélyesen. Fuentes döbbenten meredt rá. Már tudta, miért rettegett John lejönni ide. És miért nem tudott felengedni a győzelmük láttán. Túl magas árat kellett fizetnie. John elfordult a füstölgő kamrától, évekkel öregebbnek tűnt, vonásai elmélyültek, bőre megereszkedett. Rátámaszkodott Fuentes vállára. Fuentes rádöbbent, hogy most először látja a parancsnokát erőtlennek. Látta már kimerültnek, magányosnak, csüggedtnek ezelőtt is, de ilyennek még soha. Odakiáltott spanyolul egy parancsot a műszakisoknak. Aknázzák alá! Robbantsuk vissza ezt a helyet a pokolba! John erőt vett magán, a fejét rázta. Még ne! Van még valami, amit meg kell tennünk. Winnhez fordult. Mit lát? Winn az övén lógó, tenyérnyi műszert nézte. Zavart kifejezéssel pillantott Johnra. Pontosan, ahogy mondta. John mély lélegzetet vett, úgy érezte, mintha a végzet kereke a közelben Csikorogna. Aztán összeszedte a bátorságát, és kisietett onnan. Winn megindult utána. Fuentes összevonta a szemöldökét zavarában, utánalépett, és megfogta a technikus karját. Mit látott? Miről beszélnek? Winn a műszerre mutatott. Ez az energiajelet méri, amit az időáthelyező bocsát ki. Két egyforma jelzést fogtam, miközben beverekedtük ide magunkat. Kettőt? Winn türelmetlenül indult meg. Fuentes nem tágított mellőle, Miről beszél? Az első az a Terminátor lehetett, aki 1984-be ment. Fuentes még mindig nem értette. Igen? Winn kilépett a folyosóra, és meggyorsította lépteit, hogy utolérje parancsnokát. Fuentes tovább faggatta a technikust. És a második? Valószínűleg egy másik Terminátor.

20 John léptei a kemény padlón csattogtak, ahogy végiglépkedett a boltozatos folyosón, a nyomában Fuentes és Winn. Számtalan most már hideg és mozdulatlan, vaskos géppel telt galériát hagytak maguk mögött; annak a roppant stratégiai technológiának a roppant könyvtárát, amit Skynet tervezett és épített. Még John dicsekvő technikusainak is évekre lesz szükségük, hogy teljesen átnézzék. És amikor rájönnek a gépek funkcióira, John kezében lesz a döntés, hogy megsemmisíti őket, vagy bízik abban, hogy egy új társadalom jön létre a hamvakból, mely képes lesz majd felelősséggel használni őket. Ezzel a jövővel kapcsolatban semmilyen információt nem kapott a múltból. Arról, hogy a mai napot követően mi fog történni, Johnnak sejtelme sem volt. Ám ahogy a vaskos acélajtóhoz ért, a múltbéli emlékek kitódultak a jelenbe. John tudta, hogy most a végzet ajtaja előtt áll. Tudta, hogy mögötte meg fogja találni, amit keres: a végső választ arra a kérdésre, mely egész élete folyamán kísértette. Igaz volt mindez? Végül mégiscsak bebizonyosodik? Winn is odament az ajtóhoz, és egy kis szondát csatlakoztatott a vezérlőpanelhez. Bepötyögtette a kódszámokat, melyeket egy sérült HK belső termináljáról szerzett meg, aztán sietve hátralépett. A záró reteszek elektronikusan széthúzódtak, az ajtó a vákuumba tóduló levegő sziszegésétől kísérve kitágult. John átlépett a küszöbön, harcilámpáját a helyiség hátsó részére emelte, aztán a szája is tátva maradt. Fuentes és Winn odaléptek mögé, és ők is bevilágítottak. Egy hatalmas sajtológépet láttak, mely a padlótól a mennyezetig betöltötte a helyiséget. Meleg tápcsövek nyúltak ki a falakból, és a gőzölgő présbe csatlakoztak, küllőket vagy pókhálót formázva. Ezek alatt mentek oda a helyhez, ahol a két húsztonnás lap találkozott, és bevilágítottak a lámpáikkal a kicsiny résbe, mely legfeljebb akkora volt, amelyen egy ember beférhetett. Ráadásul a rés emberi körvonalú volt. John felfedezett valami fényeset a kerek nyílás szélénél, körülbelül a nyak magasságában. Fegyvere csövével nyúlt oda. A csillogó fémcsepp, ami higanyszerű volt, erőtlenül rácsöppent a fémcsőre, és mintha az magába szívta volna, eltűnt. John kihúzta a fegyvere csövét, hogy a többiek is rávilágíthassanak. Hova lett? hördült fel Fuentes. Winn úgy vizsgálta John fegyverének csövét, mintha csodát látott volna. Észrevett egy parányi dudort, mely alig kétmilliméternyire emelkedett ki a cső eredeti felületétől és követte a cső görbületét. Ott van mondta Winn. Hol? Úgy tűnik, hozzákötött a fegyver csövéhez, és hibátlanul felvette a színét, alakját. Megdöbbentő...

21 John tudatából a bizonytalanság utolsó szikrája is eltűnt. Ideje megtenni az utolsó lépést abban a sakkjátszmában, melyet akaratlanul játszott Skynettel tizenöt hosszú éven át. Sok mindent tudott arról, hogy mi fog történni, de egy bizonyos ponton túl az események kimenetelét nem ismerte. Egy kerti asztalba döfött kés és az asztallapba vésett NINCS VÉGZET szavak adták az el választóvonal át aközött, amiről tudta, hogy megtörtént, és ami csak megtörténhet. Teljes létezését ki lehet törölni. De az is lehet, hogy minden ugyanúgy fog végződni. Vagy... másképp? Gyerekkora óta először, John nem tudta a választ. Növekvő nyugtalansággal nyújtotta a fegyvert Winn-nek, elvette a szondát, és sietve odament a szoba túlfelén lévő, olvadó jéglappal borított súlyos acélajtóhoz. John bepötyögte a kódot és várt... Jég tört szilánkokra, akár az üveg, amikor az ajtó széttörte pecsétjét, és befelé nyílt. John be akart menni, de Fuentes elé lépett, lövésre kész karabéllyal, besurrant előtte, és szemügyre vette a szoba potenciális veszélyeit. Lehelete meglátszott előtte. Egy hűtőkamrába jutottak. Fuentes felszisszent, amikor lámpája sugara csupasz testek sorára vetődött, melyek felfüggesztett acélkampókról lógtak alá. John körbevillantotta a lámpáját. Több száz férfi és női test sorakozott ott, tízes sorokban. Mindegyik sorban a testek tökéletesen egyformák voltak. Terminátorok suttogta Fuentes, keze nyugtalanul szorult fegyvere agyára. John nyugodtan a szintetikus testek sorának végéhez sétált, és habozott. Az arcokat szemlélte. Nem, nincs itt. Aztán megnézte a következő sort. Itt sincs. Idegenek a számára. Aztán... egy másik sorhoz lépett, és megtorpant. Egyforma, ismerős arcok töltötték meg. A széles csontú, brutálisan markáns vonások láttán John megrázkódott a felismeréstől. Ő volt az. Oly réges-rég és oly távol, még az ítélet napja előtt, amikor a világ félig még ép volt és színektől ragyogott. John szemében érzelmek lángoltak. Bizonyos értelemben majdnem ugyanolyan rossz érzések szállták meg, mint Kyle-lal kapcsolatban. Fuentes lépett oda, komor hangja visszazökkentette Johnt a jelenbe. Élvezettel fogom felrobbantani ezt a helyet. Aztán észrevette John kifejezését. Mi van? John a legközelebbi ismerős Terminátorhoz fordult. Annak csukva volt a szeme. De nem aludt. Várt. Aztán John Fuenteshez fordult, és rekedten felelt a szavaira. Az időutazással az a baj... hogy nincs végzet, csak ha bevégzed. John visszasietett Winnhez, aggódva megállt az ajtónál. Fuentes csak nézte, ahogy John rámutat az egyik felaggatott Terminátorra, néhány percen át