Kócsagtoll. suliújság GYÁSZA VAN AZ ISKOLÁNKNAK...

Átírás

1 Kócsagtoll suliújság A Tiszakécskei Református Kollégium diákújságja 2016 decembere 4. iskolaévfolyam/2. Különszám GYÁSZA VAN AZ ISKOLÁNKNAK november 30-án tragikus hirtelenséggel elhunyt az iskolánk főigazgatója, Hegedűs Béla esperes, református lelkipásztorunk. A Róla készült emlékezést kötöttük egy csokorba, így akarjuk, hogy emléke mindannyiunkban örökké éljen. Elismerésünk, hálánk, szeretetünk és tiszteletünk jeleként fogalmaztuk meg azokat az emlékképeket, amelyeket közzé adunk a tragikus pillanatoktól kezdve a temetési méltatásokon keresztül az emlékező püspök, presbiterek, kollegák és diákok vallomásáig. Nehéz a gyász, a család fájdalma a mi fájdalmunk is... Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek. Márk 5:9

2 2016. december 1. Döbbenten, fájdalomtól megtört szívvel, ám Urunk akaratában megnyugodva tudatjuk, hogy Hegedűs Béla a Duna-melléki Református Egyházkerület lelkészi főjegyzője, püspökhelyettese, esperes-lelkipásztor, iskolánk főigazgatója november 30-án életének 59., lelkészi szolgálatának 35. évében tragikus hirtelenséggel visszaadta lelkét a Teremtőjének. református áhítatokon; oktatta, nevelte a fiatalságot; együtt élt egyházával; tanácsaival, bölcsességével mindenkinek a rendelkezésére állt. Bár számos gyülekezet meghívta lelkészének, haláláig a Tiszakécskei Református Egyházközség lelkipáyztoraként szolgált. Tiszakécskei feladatain túl a Bács-Kiskunsági Református Egyházmegye esperesként, és a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökhelyetteseként is szolgált. Tagja volt a Magyarországi Református Egyház Zsinatának. <Azt nagyon jól tudja mindenki, hogy jó vezetés nélkül nincs eredmény! Ha nincs kikaparva a gesztenye, akkor semmi sem működik, illetve nagyon nehezen, döcögősen... Sem az egyház temploma, sem annak az iskolája nem vinné be a falai mögé a híveket, a tanulókat, a munkatársakat, ha nem hallatszik el hozzájuk a hívó szó! Ha nem alkotnának egy közösséget. Egy jó közösséget!> jelent meg nemrégen a tiszakécskei újságban róla egy cikkben, a negyedszázados munkáját dicsérve. Szolgálatát mindig lelkiismeretesen, fiatalos lendülettel végezte október 21-én Bács-Kiskun Megyéért Díjat kapott, mert kiemelkedően eredményes teljesítményével szolgálta a megye érdekeit és javát is. Nagyon rövid ideig lehetett büszke ezen elismerésre is, mert az Úr a Lelki Házába hívta. Korán, túl korán kérte Őt magához a Mindenható!... Nagyon sokan szerettük, tiszteltük Őt! Legyen örök otthona az atyai házban! Hegedűs Béla 1981 óta szolgált református lelkészként, 10 évvel később hazahívta Őt a szülővárosa, Tiszakécske lelkipásztorának. Legfontosellett a templom külső és belső felújítását és az egykori református iskola újraindítását tartotta. Iskolánkban 1993-ban alázatos és eltökélt munkájának köszönhetően folytatódott fél évszázad után a református nevelés, először általános iskolai, majd gimnáziumi formában is. Lelkészi munkája mellett 1884-től iskolánk igazgatója, majd 2005-től főigazgatója lett. Iskolánkban 23 esztendőn át hirdette Isten igéjét a Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokotokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. (Mt 25,34) A temetéséről később történik intézkedés. A Családján túl gyászolja Őt a Református iskola minden tanára, dolgozója, diákja; Tiszakécske református közössége, presbitériuma, és mindenki, aki szeretette és tisztelte. 2

3 Hegedűs Béla életrajza Hegedűs Béla július 11-én született Tiszakécskén. Általános iskolai tanulmányait követően a Szegedi Déri Miksa Gépészeti és Erősáramú Szakközépiskolában tanult között a Budapesti Református Theológiai Akadémia hallgatója volt ben kötött házasságot Nagy Máriával, házasságukból négy gyermekük született, Máté, Bence, Dorottya és Márk ban szentelték fel református lelkésznek. Már ezt megelőzően szolgált 1978-tól exmisszusként Kecskeméten,1979-től Tiszavárkonyon és Tószegen, majd 1980-tól újra Kecskeméten, ahol 1981-től segédlelkész volt ban a Lakitelek Nyárlőrinci Református Társegyházközség lelkipásztora lett. Nyolc éves szolgálata alatt épült fel a lelkészlakás és a gyülekezeti terem, és szépült meg a templom, illetve készült el az új nyárlőrinci imaház is ben hazahívta szülővárosa, Tiszakécske lelkipásztorának. Legfontosabb feladatának a lelki építkezés mellett a templom külső és belső felújítását és az egykori református iskola újraindítását tartotta. Az iskolában alázatos és eltökélt munkájának köszönhetően folytatódhatott fél évszázad után a református nevelés 1993-ban, először általános iskolai, majd gimnáziumi keretek között is. Lelkészi munkája mellett 1994-től az iskola igazgatója, majd 2005-től főigazgatója lett, és 23 esztendőn át hirdette Isten igéjét a református áhítatokon; oktatta, nevelte a fiatalságot; együtt élt egyházával; tanácsaival, bölcsességével mindenkinek a rendelkezésére állt. Bár számos gyülekezet meghívta lelkészének, haláláig a Tiszakécskei Református Egyházközség lelkipásztoraként szolgált. A Bács-Kiskunsági Református Egyházmegyében 1986 óta vállalt tisztségeket, először pénztáros, majd jegyző, később főjegyző lett, 2005-től pedig haláláig esperesként szolgált. Hasonló módon vállalta a rá váró szolgálatokat a Dunamelléki Református Egyházkerületben. Először a Gazdasági Bizottság tagjaként szolgálta a kerület 300 egyházközségét és a kerületben dolgozó lelkésztársait júliusától mint rangidős esperes megbízott főjegyzőként, majd 2016 tavaszától választott főjegyzőként, azaz püspökhelyettesként állt helyt. A Magyarországi Református Egyház Zsinatának 2009 óta volt tagja. Zsinati Tanácstag, később a Zsinat Gazdasági Bizottságának tagja is volt. Egyházi teendői mellett világi feladatokat is vállalt: önkormányzati képviselő volt Tiszakécskén , illetve között tól 2010-ig pedig a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Oktatási és Egyházi Bizottságának tagja, valamint a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat elnökségi tagja volt ben Tiszakécske településfejlesztéséért díjjal, majd tizenöt évvel később Bács-Kiskun Megyéért Díjjal ismerték el munkáját. Hegedűs Béla életének 59., lelkészi szolgálatának 35. évében hunyt el november 30-án. parokia.hu 3

4 KÖZÖS EMLÉKEZÉS Hegedűs Béla főigazgatóra Az első döbbenetes és fájdalmas órákban próbáltuk összegyűjteni azokat a gondolatokat, amelyek méltók a Főigazgatónk méltatására. Arra, hogy beszéljünk Róla... Idézzük fel, ki is volt, milyen ember is volt; emlékezzünk... Bohács Imre igazgató úr hívására azok a nyugdíjas kollegák jöttek el két nap egymás után, s beszélgettek velünk Róla, akik a legrégebben és talán a legjobban ismerték a kollegák közül. Velük együtt mindazon jelenleg is tanító kollegák elmondták az érzéseiket,megosztották a gondolataikat, akik úgy érezték, most már tudnak beszélni; az első döbbenetből már felocsúdtak... Rauszné Füleki Marika, mint Hegedűs Béla volt osztályfőnöke emlékezett; Lovas Béláné Anikó, Gál Antalné Erzsike régi tanítóik és kollegáik; Tekes Péter, Nagy Istvánné Gizike, Kovácsné Klárika, Dobosné Katika, Zoboki Mariann, Tóthné Bagán Ica, Csitári Éva, Berecz Márti, Csúzné Pesti Mariann régi-új kollegák; B. Tóthné Icu gazdasági vezető, valamint Bohács Imre igazgató, Balla Norbert igazgatóhelyettes beszélgetett sokszor a könnyekkel küzdve. (Én pedig Czinege Edit, a legkevesebb ideje 4. éve itt dolgozó tanárként próbáltam megjegyezni, lejegyezni, mi is kerülhetne be a rögtönzött Historia Dumusba a Főigazgatónkról.) Pontosan lehetetlen lenne visszaadni azt a hangulatot, azt a sok fájdalmat, s büszke mosolyt, mellyel mindenki igyekezett a legpontosabban, legjobban, lelkiismeretesen felidézni egy-egy feledhetetlen élményt, pillanatot, érzést, melyet közösen átélt a Főigazgatóval. Hatalmas űr tátong mindenkinek a szívében, a lelkében, de úgy éreztük, a Főigazgatónk, a Lelkészünk, Béla is itt van velünk... * * * Saját hazájában próféta lett! törte meg Tekes Péter elsőként a csendet; hiába mondja a mondás, hogy nem lehet! Dehogynem, az volt! A mi prófétánk! Majd elkezdődött a beszélgetés, az emlékezés, mindenki egy-egy apró emléket, mondatot fűzött a másik mondandójához; s egy közel sem időrendi, ám annál emberibb emlékezés, egy feloldó beszélgetés körvonalazódott ki. Emlékezünk a kezdetekre, amikor a renoválást a templommal kezdték, hiszen nagyon elhagyatott állapotban volt mind a templom, mind az iskola, amikor Béla átvette a lelkészi munkát. A renoválást a cserepekkel kezdték, mert hiányos, töredezett volt a cserép, beázott a templom. Amikor leszedték a cserepeket, mi pedagógusok is segítettünk átfesteni. Ekkor a belső alakítások miatt az istentiszteletek a templom előtti téren voltak! Aztán beindult az iskolabővítés átszervezése, a tanítás beindítása. Nagyon sok munkába telt, mire az első tanévet elkezdtük. Majd évek múltával került sor az iskolabővítés megszervezésére, átszervezésére, beindulására. Az iskolai, pedagógusi megválogatás hatalmas feladat volt! Nagyon jó főnök volt! mesélte könnyes szemmel Ica, a gazdasági vezetőnk, aki az első pillanattól kezdve együtt dolgozott Hegedűs Bélával az iskola működésén. Nem tudtunk tőle olyat kérni, amit ne teljesített volna. Ha nem azonnal, de egy kis idő múlva, visszatérőn, de megoldotta! Előteremtette a feltételeket. Emberséges volt, mindig a jót kereste! Ha volt is véleménye a dolgokról, soha nem úgy mondta, hogy bárkit is megbántott volna. Nagyon értette az iskolai szervezőmunkát a lelkészi feladatokon túl. Ahol szükség volt rá, azonnal ott volt, és segített. A nyári szünet elején táborokat szerevezett Béla Dunaszentbenedeken, Agárdon, a Balatonnál Erdei táborokat szerveztünk! Nagyon tetszett a gyerekeknek! Hányszor volt, hogy az egész iskola ment vonattal a tanév végén! Nagyon sok diák emlékezetes táborhelyei maradtak ezek! Remek programokkal állítottuk össze a diákoknak a feladatokat, játéksorokat, a tennivalókat. A tantestületi kirándulások alkalmával eleinte Magyarországon jártunk; voltunk Sopronban, Kőszegen, Őrségben, Szegeden; aztán bejártuk a környéket, külföldre vitt bennünket Prágába, Bécsbe, Cseh és Lengyelországba, Velencébe, Görögországba, Kárpátaljára, Szlovákiába, Erdélybe, Horvátországba Minden tanév végén volt kirándulásunk, és erre minden esztendőben a Főigazgatónk kereste meg a keretet; nekünk nem kellett fizetni. Soha nem jutottunk volna el ilyen helyekre, minden évben máshova! Közösségépítő kirándulások voltak ezek. Már akkor csapatépítő tréningeken vettünk részt, amikor még más helyen nem is tudtak ilyesmiről 4

5 Nagyon jó volt, hogy a nyugdíjas kollegáktól soha nem zárta el az utat az iskolától, minden rendezvényre, minden értekezletre meghívott bennünket, kérte a véleményünket, a segítségünket. Sokat és sokszor beszélgettünk. Nagyon felemelő, hogy számított ránk! Mindent maga csinált! Túl sokat vállalt! Mindig többet vállat bárkinél; mindannyian aggódtunk, hogy összeroppan a terhek súlya alatt! Az ő kezdeményezése volt a Reális nap, az év végi kerti partik. (Zenés vacsoraestek voltak az iskola udvarán, több száz vendégnek tették emlékezetessé ezekkel az estékkel az iskola és szülők közötti kapcsolatot!) Az Ő ajánlására indult be az iskolaújságunk! A számítástechnikát maximálisan támogatta, fejlesztéséhez mindenféle segítséget előteremtett, mert vallotta, hogy ez a jövő alapjául szolgáló tevékenység, szükség van és lesz rá! Maximálisan támogatta és hozzájárult a pedagógus továbbképzésekhez, mert nagyon jól tudta, hogy ez minden tanárnak a javára válik, s abból a diákok kamatoztatnak majd. Mindent megtett a diákok érdekében! Sőt, még azt is megtette, hogy beállt közéjük focizni, és ha úgy kellett, akkor énekelt is, játszott is. A felnőtt énekkarnak is tagja volt! A Reális napokon főzött is, a fakanalat is szívesen a kezébe vette! Igazi közösségi ember volt! Nem csak beszélt a tanár diák jó kapcsolatról, hanem igyekezett részt is vállalni benne. Ennek az iskolának volt valamikor a tanulója, de ez akkor még nem egyházi iskola, hanem Ókécskei Iskola volt. Szerény és szorgalmas diák volt, úgynevezett mintadiák emlékezett a volt osztályfőnöke, Marika. A Tanulmányi eredménye, a szorgalma kiváló.. Jó képességű, szorgalmas diák volt, csöndes, halk szavú. Hallgattak a gyerekek rá mégis. Szépen szavalt, jó előadó volt! Az édesapjuk halálát követően az édesanyjuk ott maradt egyedül a két fiúval. Zoltán akkor volt színi-hallgató. A taníttatását úgy segítette Béla, hogy mint nagyobb fiú, eljárt a vagonokból rakodómunkásnak, így egy kis zsebpénzt szerezett, s támogatta édesanyját. Béla embersége határtalan volt! Amikor a kórházi ágyon feküdtem tehetetlenül, ő telefonon tartotta bennem a lelket mondta könnyes szemmel Tekes Péter. Rendszeresen hívott, ha másért nem, közölte, hogy most imádkoztunk érted! Az embersége határtalan volt! Biztatott a kitartásra, erőt adott! Még azt is elintézte, hogy istentiszteleten vehettem részt, a kórházi lelkészt odahívatta hozzám! Ezt soha nem tudom elfelejteni! Hihetetlen emberséggel bírt! Épp ezért mondtam neki, amikor püspök-helyettesnek választották, hogy Béla, nem szavazok rád, mert akkor itt hagysz bennünket! Nem-mel szavaztam, mégis itt hagyott! Nem szó szerint, csak jóval kevesebb időt tudott már velünk tölteni. Nagyon hiányzott, hogy köztünk legyen, napi kapcsolatban legyen velünk! Az iskola és egyház kapcsolata (a presbitériummal közösen) maximális egységet képezett az életében, a munkásságában; az egész élete erről szólt! A diákok konfirmálását rendkívül a szívén viselte, lelkiismeretesen, lelkesen segítette őket. Munkatársként mindig, mindenben lehetett rá számítani. Bármilyen problémával lehetett hozzá fordulni akár éjfélkor is, hiszen az ablakból is lehetett látni a fényt, hogy még mindig fent van, még mindig dolgozik. Sokszor bizony kilátástalan helyzetünkben is fordulhattunk hozzá, egyéni problémáinkkal sem küldött el soha! Mindig talált jó szót, biztatást, segített a lelki nehézségek megoldásában is. Nem volt olyan probléma, amiben nem segített volna. Lehetett rá régen is, most is számítani. Régen azért több ideje volt ránk. De bármikor meghallgatásra találtunk. Szorgalmas, egyszerű, de nagyszerű ember volt, hihetetlen jó szándékú! Rágta magában a problémát. De azt tudom, ha nem lett volna pap, akkor sem lett volna másmilyen! 3-4 óránál többet nem tudott aludni. Sokat áldozott a munka oltárán! A hajnal sokszor köszöntött rá a dolgozószobájában. Te most fekszel, amikor más már kel? volt, hogy így köszöntötték hajnalban a munkatársak. Milyen volt az iskolánk? És milyen lett? Ehhez a hatalmas átalakuláshoz Ő kellett! Nemcsak a kapcsolatokon múlott, hanem a személyes munkájának is volt köszönhető. Még munkásruhában is itt volt, amikor kellett. A reális napokon is beállt szereplőnek! (A skótszoknyás szereplése ma is emlékezetes!) Levezette a rendezvényeket! Szavalt is a rendezvényeken! 5

6 Igen, szerette a költészetet, hányszor szavalt az istentiszteleteken! Verssel fejezte be nagyon sokszor a vasárnapi istentiszteleteken is! Idézeteket mondott a Hősök napján, vagy bármikor, amikor kellett! Tökéletes ökumenét tartott fent! Nagyon jó volt a kapcsolata a katolikus atyával is! (Lám, milyen megható, hogy most is egyszerre harangoznak a két templomban az emlékének!) Gémes atyával is nagyon jó kapcsolatot tartott fent, Lajos atyával szintén. Ami nagyon nagy emberré tette őt mesélte Gizike, ha bármelyik kollega hibát követett el, nem hívott senkit sem érte a szőnyeg szélére... Nem ugrott a torkának. Kivárta mindig az igazságot! Soha nem szólt bele a másik ember beszédébe! Úgy tűnt, hogy szigorú, morózus, de nagyon kedves és jópofa ember volt. Nem volt túlságosan közvetlen, nem bratyizott senkivel sem; igazi munkatársi kapcsolatot tartott fent mindenkivel. Panaszkodásra sem dorgált. Viszont rendkívül aggódott a másikért; de még a hozzátartozókért is. Az első volt, aki szaladt hozzá, kezet fogott vele, kérdezte, mi újság. A hozzátartozót is elismerte. A másik ember sorsa érdekelte. Tökéletesen illett rá: Egy ember úgy cselekszik, ahogy a közösség elvárja tőle. Ő ilyen ember volt. Ha hibáztunk is, soha nem a közösség előtt tette azt szóvá! Az iskolabővítéskor nagyon sokat dolgozott, igazi építő lelkész volt vette át a szót, s mondta maga elé Klárika. A templompadok borításaiban a saját két keze munkája is ott van! Rengeteget dolgozott! Sokszor emberfeletti munkát magára vállalva. Már régebb óta mondogatták az idősebbek is, hogy nagyon aggódnak érte! Nem tudott leállni. Nem bírt lazítani! Bárkinek is volt problémája, mindent el lehetett neki mondani, soha nem adta tovább, inkább segített azt megoldani. Négyszemközt egészen más volt, mint máskor. Igazi lelkész, aki példásan törődött a nyájának a lelki életével is! Minden pozitív gondolatot átvette tőle az ember. Sokszor egyetértett veled! Próbált reálisan csapatot építeni; a közösségszervezésért, a csapat összekovácsolása mindig elsődleges célja volt. Nem volt egyszerű a dolga! Amíg nem volt nagyon sok más dolga, addig komoly részt vállalt az adventi napokban, az országos mesemondó versenyekben. Nem engedett a gyerekektől nagyon sokszor pénzt szedni, igyekezett úgy megoldani a dolgokat, hogy minél könnyebb legyen a családoknak. Segített, ahol csak tudott! Juttatás nélkül adott még a nyugdíjas pedagógusoknak is mindent! A kirándulásokra ugyanúgy elvitt bennünket, mint az állományban lévőket. Élvezettel táncolt is, ha kellett! Nem derogált neki! Ez is ő volt! Szeretett a kollegákkal, a gyerekekkel együtt lenni! Szívesen vállat részt mindenféle közösségi feladatban. Közvetlen is tudott lenni; egyfajta angol humorra fűszerezve. Sokszor érzetem úgy, hogy igazi naív gyermeki lélek, hitt abban, hogy megoldódnak olyan dolgok is, amik lehetetlennek tűntek; de ő úgy érezte, nem kell miatta erélyesen fellépni. Tiszta lelkével mindig hitt a megbeszélés erejében. A békés utat választotta minden alkalommal. Túlságosan is türelmes ember volt. A sérelmeket is magában tartotta; nem adta ki a mérgét. A feszültséget önmagában hordozta. Ezt sem kellett volna! Nem volt igazán a szavak embere. Keveset beszélt, de amit mondott, azt komolyan gondolta. Megrágta a szavakat. Visszafogott volt. Bizony olvasni kellett a szavai között. A szigorú tekintet emberséges embert takart! Nem beszélt fölöslegesen. Legtöbbször nem is kapott választ az, aki hozzá fordult. Megfontoltsággal gondolta végig, mit is, és hogyan kellene cselekedni, megoldani a problémát, Igen, nagyon alapos és megfontolt volt! Nagyon sok jó emberi tulajdonsággal volt megáldva. Nagyon bántotta, ha gond volt az iskolában. Mindig mélységes alázattal fordult a gyerekekhez. A főigazgatónak nagyon fájt, hogyha nem a diák volt az első! Úgy éljen és munkálkodjék a pedagógus, hogy a diákokat szolgálja. Neki a tapasztalatait kell átadni! Minden alkalommal tiszteletben tartotta az elért eredményt! Tiszteletben tartotta azt is, aki tette a tevékeny dolgát! Nem volt a szavak embere, nagyon keveset dicsért, ritkán gratulált. Viszont tudni kellett olvasni az arcáról, és akkor észre lehetett venni az elismerést is! A tekintetéből is látni lehetett, mire gondol! Az egész napos oktatás bevezetésére nagyon büszke volt a kezdetekkor; ezt Lübeckében hallotta, s fogadta el ötletként. Béla ötlete volt a fejlesztő pedagógus fontossága is, s ez nagyszerű volt! 6

7 Kereste a lehetőségeket! Amikor hozzá fordultam, hogy szeretném kihasználni a diplomámat, más intézménybe megyek, akkor azt mondta, ne menjek el, mert néhány év múlva lesz nálunk gimnáziumi oktatás! emlékezett a kezdetekre Csúzné Pesti Mariann ; és tényleg lett! Kereste, s meg is találta erre a lehetőséget. Az iskolára vigyáztok, ugye? tette fel Béla az aggódó kérdést, amikor kinevezték a magas pozícióra. Mindig fontos volt neki a templom és az iskola! Akár Reményik Sándornak, ahogyan a versében megfogalmazta. Szívóssága határtalan volt! emlékszik vissza Dobosné Katika. A táborokra emlékszem, amikor éjjelnappal fent volt, ott volt, óvta, védte a gyerekeket, nehogy bármelyiknek is bármilyen baja essen. Soha nem tudott leengedni! Túl sokat vállalt! A terhelhetőség jó, de a végletekig való túlfeszítettség veszélyes! Elpattan a húr! Békéltető személyiség volt! emlékezik Mariann. Ha nem tudott segíteni, a konfliktusokat megpróbálta békéltetéssel megoldani. Nyugtatott bennünket, igazi lelki pásztor volt! A munkaközösségek nagyon önállóak voltak, a munkatársak véleménye nagyon fontos volt az iskolai munkában. Elismerte a vezetőket! A csapatépítésnek nagy híve volt! Legyen jó hangulatú a közösségünk vallotta Béla, amilyen volt is az a kezdetekben! Baráti, emberséges csapat voltunk a kezdetekben. S folyamatosan arra törekedett Béla, hogy visszahozza azt az időt; erre nagyon sokat áldozott; majd pedig ez a szándék a nagyon sok feladat között elsikkadt. Nagyon jó memóriája volt Bélának. Arcokat, embereket, élményeket, helyszínt fel tudott idézni évek múlva is. Évszámra, eseményre, mindenre tudott emlékezni! Minden diákot az iskolában névről ismert! Igazán illett rá a SEGÍTŐ KEZEK! mondta Éva. Nem lehetett úgy odamenni hozzá, hogy ne keressen az illető problémájára valamiféle megoldást. Kompromiszszumkészsége maximális volt Az első református hittanos voltam, aki hittanból érettségizett emlékezett Márti. Az érettségizőknek mindenféle segítséget megadott! Emlékeszem a gárdonyi hittantáborra, melyet szintén a főigazgatónk szervezett, ott pingpongozott velünk, kártyáztunk, szócsatáztunk együtt. Igazi segítő magatartású, és támogató lelkészünk volt. De ugyanígy segített a konfirmációs vizsgánkon is! A felügyelet, a rend meglegyen erre mindig ügyelt! Ez nagyon fontos volt neki! Egyszer kellett igazán bizonyítani, hogy jól végezzük a munkánkat, utána megbízott bennünk emlékezett Mariann. A diákolimpiát is támogatta mesélte Éva, pedig először félve kérdeztünk rá, lehet-e szervezni! Nagyon is a támogatója lett ennek is, és több más rendezvénynek is. Sokszor nem engedett az elveiből, de a hagyományteremtés híve volt, s a már működő rendezvényeket, programokat maximálisan támogatta * * * A gondolattöredékek itt nem értek véget, hiszen folytatódott a beszélgetés a folyosón, az ebédlőben, az udvaron, mert mindenkinek volt méltató, emlékező gondolata De nem mind íródott le papírra... Ám többen mégiscsak tollat fogtak, s leírták érzéseiket, gondolataikat; mások az internet segítségével küldték el a lelkükből áradó szeretet és tisztelet, megbecsülés és a köszönet jeleit Összegyűjtöttük ezeket is. Rauszné Füleki Marika egy idézetet küldött: Nem veszendő magból születtetek ugyanis újjá, hanem Isten élő és maradandó igéje által, mert Minden test olyan, mint a fűszáll, s egész dicsősége, mint mező virága: elhervad a fűszáll és lehull a virág, de az Úr igéje örökké megmarad. Ez pedig az az ige, amelyet nektek hirdettek (1 Péter 1, 23-25) Fazekasné Nagy Erzsike írása: Imre! Amikor kérted, hogy szedjem össze a gondolataimat Bélával kapcsolatos emlékeimből, azok a régi jó hangulatú hittanórák jutottak eszembe, amikre bekéredzkedtem a kezdetek kezdetén. Bögön tanítottam akkor és az osztályomban tanítás végén hittan órát tartott az alsósoknak. Akkor ismertem meg. 7

8 Hozta magával a gyermek énekeskönyveket, kiosztotta, mindenki választott egy neki tetsző éneket, aztán elénekeltük őket sorra. A gyerekek sokat ismertek és nagy részét könyv nélkül fújták, volt aki kettőt is kikönyörgött, mert két kedvence volt. Felolvasott egy történetet, aztán mindenki elmondta, hogyan látja a lényegét. Aztán megbeszéltük, hogy ki miért imádkozott, miért jó Istenhez fordulni a mindennapokban. Megkapó volt, hogy a gyerekek milyen fesztelenül és természetesen beszélnek dédelgetett, esetleg féltve őrzött érzéseikről. Tiszteletes Úr részéről nem volt követelmény csak egymás meghallgatása és Isten közelhozása, és mindannyian feloldódtunk ebben a bizalommal telt közegben. A gyerekekkel együtt vártam a pénteki hittan órákat. Később, amikor kirepültek a negyedikeseim, akkor vette át az egyház az ókécskei iskolát, egyértelmű volt, hogy ott szeretnék tanítani és oda szeretném íratni az első osztályt kezdő fiamat. Az első néhány év nehéz volt de jó volt részese lenni az indulásnak. Legyen áldott az emléke. Zoboki Mariann küldeménye: Hegedűs Bélának köszönhetem, és örömmel tölt el, hogy felnőttként konfirmáltam! Régtől ismertük valamelyest egymást. Tiszakécskére való visszakerülésétől kollégák is lettünk, nagyon jó ismerősök. Amellett, hogy Béla igaz keresztyén szellem volt, lelkiismeretes és tiszteletre méltó lelkész, törekvő és tudatos egyházi iskolaalapító, hétköznapi ember is volt, mint mi mindannyian. Sokszor megfordultunk egy társaságban, vidám hangulatú rendezvényeken. Szerette a zenét annak jó néhány műfaját, s habár alig-alig táncolt, kedvencei voltak a fülbemászó, örökzöld és örök érvényű slágerek. S bizony a jó, találó viccek is. Színház, zenés darabok, musicalek! Kitűnő memóriája révén, kötetlenebb mondandójában, szövegekben, beszélgetésekben nem egyszer idézett ilyenekből a megfelelő helyen. Soha nem zárkózott el a Reális napi vidám, zenés szereplésektől. Ha iskolai műsorral készültünk egy-egy eseményre, akkor sem nézte rossz szemmel a populárisabb zenei betétek felhasználását, ha az odaillő és hatásos volt. Biztosan tudom, elfogadja ott, az öröklétben, ha én most Alex Tamás Sztankay István Búcsúdalának soraival nem csak a saját, hanem jó kollégái nevében veszek fájó búcsút tőle: Itt állunk mind,úgy hallgatunk. Mit mondhatnánk,nincsen szavunk... Figyelmetekbe ajánlom, ha időtök engedi, keressétek meg és olvassátok el a You Tube-on úgy e dalt, hogy a szövege is kiíródjon, mert szerintem tökéletesen tükrözi az űrt, amit hagyott bennünk; mindazok döbbent érzéseit, akik megértették, elfogadták és kedvelték őt, azokét akik itt maradtak őnélküle, akiknek mindig is hiányozni fog! Z. M. Gyalai Béla kézzel írott levelét bemásoljuk ide: Imre! Ígéretem szerint írok néhány gondolatot, emlékképet Béláról. Először is mély megrendüléssel kívánok őszinte részvétet a Családnak! Bardócz Lajos kiállításának megnyitóján találkoztunk utoljára. Szóvá is tettem, hogy bezzeg az én kiállításomon nem volt ott. Kissé szabadkozva válaszolt, miszerint szándékában volt eljönni higgyem el, de valami fontos dolog közbejött. Azzal zártam végül a témát, hogyha valakinek, neki van jó sok elfoglaltsága. Bólintott és elmosolyodott. Tudod, ahogyan ő szokott. (Az utóbbi évek vállalásairól semmit sem tudtam.) Úgy kerültem a régi-új iskolához 1993-ban, hogy megfogalmaztam a szakmai elképzeléseimet a szaktanteremről, Galériáról, a vízuális környezet fontosságáról, kiállításokról, működésről. Semmi másról. Béla az ügy mögé, és így mellém, mögém állt. Hagyott dolgozni. Óriási dolog! Ezt a támogatást mindvégig megtartotta. Bármilyen iskolát érintő, de személyes kérdéssel fordultam hozzá kopogva a Templom térre tekintő irodája ajtaján, vagy azt mondta, hogy jól van, vagy azt, hogy megoldjuk. Ezzel a teendőt, gondot részben, vagy egészben átvállalta. 8

9 Soha nem beszéltük ki a részleteket, a megoldási módokat. Attól kezdve az a rész az ő vállát nyomta. Ami a lényeg: Mi volt ez az egyéb teendőkhöz viszonyítva?! Mindezt magában tartotta! Ilyenek jutottak eszembe. Köszönöm neki a könyvemhez nyújtott segítségét. Köszönöm azt, amikor édesapám válságos helyzetben a kórházban feküdt, Béla hazahozott az iskolai táborból. Köszönöm a tantestületi kirándulások csoda élményeit. Gyalai Béla Gergely Jánosné Bea így írta meg Emlékezését: (Csupán pár sort írtam, de kiemeltem a kulcsszavakat, amelyek igazán ŐT jelentették számomra. Sajnálom.) <Hegedűs Béla nevének hallatán a segítőkészség, az emberség, és a hivatástudat jut az eszembe. Bármikor fordultam hozzá azért mert bajba voltam, vagy csak beszélgetésre volt szükségem a lelki problémáim megoldása miatt soha nem küldött el, ha kevés ideje volt akkor is szánt időt a másikra. Mindig az embert nézte, és a másik józan eszére igyekezett hatni. Minden esetben éreztem a biztonságot amit ő adott még akkor is ha nem tetszését fejezte ki, mert nem voltam valamilyen kötelező rendezvényen.> Balla Norbert igazgatóhelyettes emlékezése: Edit! Sok minden eszembe jutott az elmúlt napokban, a történtekről, a múltról. Felmerült bennem az a kérdés, hogy méltó vagyok-e én arra, hogy megosszam a gondolataimat, emlékeimet egy ilyen Nagy Emberről! Most itt ben megteszem neked. Minden, amit idáig elértem, ahol tartok neki köszönhetem. Ő egyengette utamat, ő kísérte figyelemmel minden léptem, akár jó, akár rossz irányba is haladtam. Legrégebbi emlékem az első osztályos koromból származik. A mai iskolánk akkor még állami iskola volt és ő tartotta a hittanórát. Egy nagy alakú színes könyvből tanultunk. Előttem van a könyv és az arca, ahogy tanított minket. A következtő élményem az konfirmáció. Akkor nagyon rossz tanuló voltam, kérdéses volt, hogy sikerül-e bukás nélkül tovább lépnem a 9. osztályba. Nem tanultam, sok mással foglalkoztam, de a tanulással nem. A konfirmáió után bementünk a Lelkészhez, hogy megnézzük a konfirmációi képeket. Tudott a gyenge tanulmányi eredényemről, ezért megpróbálta kideríteni, mi az oka. Kérdezett, és megpróbált rávilágítani, hogy ez így nem jó. Ez a beszélgetés volt az, ami megváltoztatta az életemet. Egy szégyenérzet alakult ki bennem, és elhatároztam, hogy elkezdek tanulni. A tanévet sikeresen zártam, nem buktam meg semmiből. Apa ekkor azt mondta, hogy ő örül neki, ha sikeres érettségit teszek. Kilencediktől lett látszata a tanulásnak. Év végén már csak egy közepes osztályzatom volt, a többi mind e felett. A további gimnáziumi években is mind egyre próbáltam a jegyeimet felfelé tornászni... Emlékszem, a szalagavatón bíztatóan beszélt az addig elér eredményekről, és bíztatást kívánt nekem a továbbiakhoz. Már ekkor is példaképként tekintettem rá, és örömmel hallgattam az istentiszteleti prédikációit. Mindig csodáltam, csak ittam a szavait! Egyetemi éveim után kerültem vissza az iskolához. Hatalmas örömmel és boldogsággal jöttem vissza a volt iskolámba. Többen kérdezték, hogy nem jelent-e problémát bemennem a tanáriba és a volt tanáraimmal együtt dolgozni? Erre mindig azt mondtam, hogy nem! Hatalmas örömmel jöttem, mert nem éreztem, hogy bárkivel is rossz viszonyba lettem volna, és tudtam, hogy a vezető a példaképem. Tanári éveim után Esperes Úr lehetőséget adott arra, hogy munkámmal még inkább hozzájáruljak az iskola mindennapjaihoz. Ez számomra hatalmas megtiszteltetés volt. Úgy éreztem, hogy óriási ajándékot kaptam és nem tudtam, hogy méltó vagyok-e én rá, kiérdemeltem-e ezt. Még nagyobb lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába, hiszen az iskola nekem nem munahelyet jelent, hanem annál sokkal többet. Szavakkal nem tudom kifejezni ezt, de azt érzem, hogy saját erőmből mindent meg kell tennem azért, hogy minden a lehető legnagyobb rendben legyen a rám bízott feladatokban. A mai nehéz helyzetben ez még inkább nagyobb hangsúlyt kap. 9

10 Emlékszem, hogy bármikor odamehettem hozzá segítségért, ő mindig segített. Úgy érzem, nem elégszer éltem ezzel a lehetőséggel! Tiszta szívű, türelmes és alázatos embernek ismertem meg őt, és mind az utolsó pillanatig az is volt. Soha nem felejtem el azt az alkalmat, amikor valamilyen gyülekezeti összejövetel után ketten maradtunk az iskolában. Beszéltünk, már nem tudom miről; és személyesen kísért ki a kapuig. Ott kezett fogott velem és meghajolt előttem. Nagyon zavarba jöttem. Azonnal az jutott eszembe, hogy ki vagyok én, hogy meghajoljon előttem? Hol vagyok én tőle? Valahol fényévek távlatában vélem én, amely távolságot emberi ésszel fel sem lehet fogni. És most elment... Mindent, mindenkit itt hagyott! Még nem tudtam felfogni a történteket, de abban biztos vagyok, hogy ezernyi személyes élmény, számtalan beszélgetés, a prédikációi, a jelleme, az alázatossága, a türelme, az embersége örökre bennem marad. Alázatos szívvel: Norbi Bohács Imre igazgató úr is megosztotta velünk személyes emlékezését: Nagyon régóta ismeretem Hegedűs Bélát, a lelkészt, majd iskolalapítót, Főigazgató urat. Tanítottam mind a négy gyermekét. Nagyon sokat beszélgettünk iskoláról, oktatásról, az élet különböző területeiről. Az iskola visszakerülése után 1993-tól Tiszabögön tanítottam, ahol tagintézmény-vezető, igazgatóhelyettes lettem. 96-tól újra itt dolgoztam óraadóként, majd a sok beszélgetés eredményeként 98-ban ismét főállású pedagógusa lettem a református iskolának. Fő feladatunk volt az informatika-érettségire való felkészítése a diákoknak. Még régi Commodore 64-es-gépeink voltak; Tekes Péter tanár úrral együtt szedtük össze a jobb gépeket. Ebben hatalmas segítséget kaptunk a főigazgató úrtól! Tudta, hogy a világra így tudunk kitekinteni, ha működik a rendszer; sőt, minél jobb rendszer! 2008 márciusában neveztek ki igazgatónak. Neki már túl 10 sok volt a megsokasodott feladat, teendői, funkciói egyre több munkát adtak. Bízott bennem. Közvetlen volt a viszonyunk, bár érdekes módon soha nem tegeztük egymást, csak akkor, ha kis társaságban voltunk, vagy ha kettesben, a megbeszéléseken. Ez így alakult. Ő engem mindig igazgató úrnak hívott, én meg főigazgató úrnak őt. Talán a kölcsönös tisztelet jeleként rögzült ez így 2008 júliusától neveztek ki az első 5 éves igazgatói ciklusra. Kipróbált engem is, mint minden más kollégát, hogy mennyire lehet terhelni. Nagyon sok iskolai dokumentációhoz megadta a segítséget! Még ehhez is értett! Egyházi körökben is tapasztalt iskolaigazgatónak, az igazgatói feladatok megoldásában jártas embernek tartották! Nemcsak lelkésznek volt kiváló, hanem a tanügyekért felelős igazgatói munkájában is! Minden pedagógus munkáját elismerte, nem gátolta, sőt, segítette minden jó ötletében! Nyitott volt a továbbképzésekben is. A felnőttképzésekben is benne volt! Számtalanszor adott iskolánk bérbe géptermet, más tantermet Másik iskola több tanára is részt vett nálunk oktatásban, továbbképzésben. Remekül együtt tudtunk működni más iskolák pedagógusaival. Óriási eredmény volt, amikor ECDL-vizsgalehetőséget tudtunk nyújtani a diákoknak. Volt olyan évfolyam, amikor 25 bizonyítványt szereztek diákjaink! Rendkívül büszke volt erre nyilván Ő is, mi is! Mindenféle technikai, időbeli segítséget megadott a sikerhez. Nem adott ki számtalan olyan feladatot a kollégáknak, amivel lehetett volna a vállára nehezedő hatalmas súlyon csökkenteni. Elcsüggedni nem engedett senkit sem! Mindig, mindenkor ott állt mellettünk, meghallgatott, de megfontolta a mondandóját, mielőtt bármit is közölt volna Rendkívül empatikus ember volt. Mindenről őszintén lehetett vele beszélgetni. Meghallgatott, amiben tudott, abban mindig segített. Az iskolai ügyekben is, ha új ötlettel állt elé bárki, nem azonnal bólintott rá, hanem jóval később, ha már megérett a megvalósításra! Az intézmény irányításában szabad kezet kaptam. Bár mindent megbeszéltünk, a tantárgyfelosztástól kezdve a legkisebb tervet, feladatot is; de hagyott dolgozni, a feladatot végrehajtani. Amikor megismerte valaki, eleinte tartott tőle, akár a lelkésztől, akár a főigazgatótól, vagy mint munkatárstól, de aztán egyszer csak felszabadultan tudott beszélgetni vele, dolgozni mellette. Soha nem éreztette a felsőbbrendűségét! A tiszteletet mindenkinek megadta, s viszont meg is kapta! Ha valaki ismerte már, az tudta, hogy a tekintetéből is ki lehetett mindent olvasni. Mikor, meddig mehet el valaki A dolgozóit sokszor elvitte belföldi, illetve külföldi kirándulásokra, hogy még jobban egy csapattá kovácsolódjunk.

11 Erre nagyon sok időt szánt! Azt viszont elvárta, hogy mindenki tegyen le valamit az asztalra. Ehhez ő mindig, minden körülményben biztosította a feltételeket! Szellemi örökségét kötelességünk megőrizni, tovább vinni! Tudott volt, hogy mindig a tantestület egy-ségességéért tevékenykedett. Úgy érzem, az iskola dolgozói összefogással, tenni akarással az iskola jövőjét biztosítja, biztosítani képes. Bízunk benne, hogy akarata szerint helyt tudunk állni! Nyugodjék békében! A Gergely fiúk emlékezései: János: Az én példaképem Béla bácsi volt. Az ő élete és cselekedetei inspiráltak arra, hogy lelkész akarjak lenni. Úgy emlékszem rá, mint aki mindig segített annak, akin tudott. Közvetlen volt és mindenkiből, a legjobb teljesítmény hozta ki. Számomra ő volt az ideális lelkész. Dávid: Számomra Béla bácsi volt, aki példát mutatott elhivatottságból, és munkabírásból. Tiszteltem a szorgalmát és a töretlen hitét, amivel a céljai felé haladt. Tóth Patrik egykori diák emlékezését is köszönettel adjuk közre: Amikor 23 évvel ezelőtt átléptem a református iskola kapuját, és Hegedűs Béla átadta az első kócsagos nyakkendőmet, nagyon magasnak és igen szőrösnek tűnt. Egy kisgyermek gondolatai voltak ezek. Azóta az én szakállam is kinőtt, talán magasabb is lettem nála, egy dolog azonban nem változott: még mindig felnézek rá. Az egykor terhesnek vélt reggeli áhítatok alkalmával olyan erkölcsi alapokat helyezett el bennem, amelyekre a mai napig büszkén támaszkodhatok. A nagy emberek nem vágyják a rivaldafényt és az elismerést, ő sem tette soha. Nem harsányak és nem akarják felhívni magukra a figyelmet, hiszen szavaiknak és tetteiknek súlya van. Hegedűs Béla bár nekem mindig Béla bácsi marad pedig tette a dolgát és mindig helyt állt, ha újabb kihívások elé sodorta az élet; amiből kijutott neki bőven. Isten szolgájaként ugyanis nem csak önmagáért és családjáért tartozott felelősséggel: szűkebb és tágabb értelemben vett gyülekezete mindig számíthatott józan bölcsességére és szilárd erkölcsi útmutatásaira. Fáradhatatlanul segítette az embereket, olykor csupán egy jó szóval, amely átlendítette őket a nehézségeken. Gimnáziumi éveim végén ő tűzte fel a szalagot az öltönyömre, majd évekkel később vele beszéltem meg az esküvőm részleteit. Bárhová is sodort az élet, mindig része volt az életemnek, én legalábbis így éltem meg. Nem tudom, hogy sikerült-e kifejeznem a hálámat mindazért, amit adott nekem. Abban azonban biztos vagyok, hogy soha nem várt viszonzást. Képtelen vagyok elképzelni egy vasárnapi áhítatot nélküle, ahogyan azt is nehéz feldolgozni, hogy leendő gyermekemet már nem ő kereszteli meg. + A kócsagos nyakkendő azonban még megvan egyszer elmesélem neki, hogy kitől kaptam... Búcsúzik a 11. g osztály Habár tekintélyt parancsoló volt Béla bácsi és sokszor mogorvának tűnhetett, ám ha segítségért fordultunk hozzá, mindig számíthattunk rá. Csak az osztálynak egy részét tanította, de mindenki számára legendásak voltak a tanórái; s ahogy a templomban tartott áhítatok, és az istentiszteletek is. Mindig értékeltük, és sokáig számon tartottuk. Köszönjük, hogy ebbe az intézménybe járhattunk, mely az ő irányítása alatt védőszárnyat adott nékünk. Engem ugyan nem tanított. nekem mégis mindig Isten rendíthetetlen emberét jelentette. Isten igéje élt benne, ezért nagy példaképem a vallásban. Sipka Gergő Nagyon jó ember volt, mindenben lehetett rá számítani, mert mégiscsak ő volt a főigazgató, de okom igazán sose volt rá, mert mindig barátságos volt. Még most sem hiszem el, hogy elment, de már egy jobb helyen van. Isten nyugosztalja. Gergely Viktor A 12. g emlékezése Béla bácsira Váratlanul és fájdalmasan érintette az osztályt a megrendítő hír, hiszen egy hét sem telt el a szalagavatónk napja óta, amikor előttünk állva elmondta a jó tanácsait, amit mi mindannyian annyira vártunk! Hihetetlen belegondolni, hogy mi lettünk azok, akikre azt mondják: Az utolsó osztály, akit Béla bácsi szalagozott fel!... Amikor elkezdett minket tanítani, féltünk Tőle, a poénokon sem mertünk nevetni. Azonban ez az idő múlásával pozitív irányba változott; jobban megismertük. Az idei évben már oldottabb volt a kapcsolatunk. 11

12 A hittanórákat már nagyon vártuk, több embernek a kedvenc tartárgyává vált. Sokat viccelődött, de ugyanakkor nagyon sok dologra megtanított minket. Mindig hálásak leszünk ezekért az élményekért. Tudjuk, ő már sosem jön vissza, de emléke és nekünk mondott szavai örökre megmaradnak a szívünkben és a lelkünkben. Ti nem akartok semmi rosszat, Isten a tanútok reá. De nincsen, aki köztetek E szent harcot ne állaná. Ehhez Isten mindannyitoknak Vitathatatlan jogot ád: Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát! Ti megbecsültök minden rendet, Melyen a béke alapul. De ne halljátok soha többé Isten igéjét magyarul?! S gyermeketek az iskolában Ne hallja szülőjé szavát?! Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát! E templom s iskola között Futkostam én is egykoron, S hűtöttem a templom falán Kigyulladt gyermek-homlokom. Udvar Tibor búcsúszövege: Azóta hányszor éltem át ott Lelkem zsenge tavasz-korát! Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát! A ko l d u s n a k, a p á r i á n a k, A j ö t t m e n t n e k i s va n j o ga Is t e n é h e z ap á i m ó d j á n É s nye l v é n f o h á s z ko d n i a. Csak nektek ajánlgatják templomul Az útszélét s az égbolt sátorát? Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát! Kicsi fehér templomotokba Most minden erok tömörülnek. Kicsi fehér templom-padokba A holtak is mellétek ülnek. A nagyapáink, nagyanyáink, Szemükbe biztatás vagy vád: Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát! 1925 Istenünk, légy velünk e gyászszertartás fájdalmas pillanatiban és erősíts a hitben. Segíts hinnünk a halált meghaladó és azon túl, terád mutató örökéletben. Mélyítsd bizonyossággá reményünket, miszerint nem hagysz árva magunkra a gyász nyomasztó súlya alatt, és idővel megtanítasz együtt élni a fájdalommal, ezáltal nyújts lelki megnyugvást. Ámen. Az Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké, mert az ő számára mindenki él. 12 Reményik Sándor: Templom és iskola Gyászoló család, iskola dolgozói, testvérünk Hegedűs Béla, az isteni útnak szomorú és fájdalmas állomásához érkezett. Elhagyta a földi világot, és elment, hogy lelkének megnyugvást találjon istennél, ősei lelkének közösségében, teste pedig végleg megpihenhessen az anyaföld ölén. Elhunyt testvérünknek a megélt élet tartalma és igazán meghatározó, a szeretet, megértés, amely összekapcsolta hozzátartozóval és embertársaival. A család iránt érzett szeretet kapcsolta össze Őt a feleségével és négy gyermekével, mely a búcsú pillanatában tűnik a legerősebbnek; ilyenkor érezteti a legfájdalmasabbnak annak a hozzátartozónak a hiányát, aki eltávozott közülünk. Vigasztalónak, s egyben figyelmeztetően hangzanak nagy költőnk, Reményik Sándor szavai, a Mi mindig búcsúzunk című versében: Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk./ Az éjtől reggel, a nappaltól este,/ A színektől, ha szürke por belepte,/ A csöndtől, mikor hang zavarta fel,/ A hangtól, mikor csendbe halkul el./ Minden szótól, mit kimondott a szánk,/ Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,/ Minden sebtől, mely fájt és égetett,/ Minden képtől, mely belénk mélyedett,/ Az álmainktól, mik nem teljesültek,/ A lángjainktól, mik lassan kihűltek,/ A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,/ A kemény rögtől, min megállt a lábunk./ Elfut a perc, az örök idő várja,/ Lelkünk mint fehér kendő, leng utána, Azonban a hívő ember tudja, hogy ezzel nincs vége mindennek. És jól teszi az ember, ha nem kételkedik, hanem hisz a végtelenben, az örök életben. S bár a gyász súlya próbára teszi ezt a hitet, meggyőződéssel valljuk ilyenkor is, hogy az élet örök és a lélek halhatatlan. Mi, reformátusok, üdvözülésünket az erkölcsi jellem által tartjuk folyamatosan megvalósulandónak, ami a földi életben kezdődő folyamatként a halálon túl, az Isten közeli örök életben teljesedik ki. A testileg elhunyt Hegedűs Béla testvérünk vonatkozásában is megerősödik e hitfelfogásunk, miszerint neki nem csak joga, de birtoka is az örök élet állapotában való részesedés. Hisszük, hogy a jó Istennél a tovább élő lelke személyesen üdvözül. Bármilyen nehéz is, most a figyelmünket Isten gondviselő voltára kell irányítanunk. Még sokáig siratni fogják az eltávozott szerettük emlékét és hiányát, de könnyeik idővel letörlődnek a vigasztaló istenhit által. És akkor, amikor majd kezdenek belenyugodni a megváltozhatatlanba, lesz lelki erejük a másik világba távozott szerettük sírkövére az elment mellé ráírni azt is, hogy hazament, és találkozunk, hiszen akihez ő ment, és akihez halálunk alkalmával lelkünkkel mi is kerülünk, az nem a holtak Istene, hanem az élőké, és az ő számára mindenki él. Adjon a jó Isten ilyenforma vigasztalást; gondviselő szeretete sugározzon elhunyt testvérünk lelkére és az őt gyászolók vigaszra váró életére. Ámen. * * *

13 Összefoglalva elmondhatom, hogy megható, s felemelő, hogy részese lehettem ennek az emlékezésnek; annak összeállításában segíthettem; s ezt a különleges összeállítást elvégezhettem. Köszönöm, hogy Bohács Imre igazgató úr felkért, hogy legyek a koordinátora ennek az emlékező összeállításnak. Megbízott bennem. Fájdalmas, de megtisztelő. Szeretném most megfogalmazni, hogy az én lelkemben milyen gondolatok járnak a sok kedves, kellemes, lelket melengető, s a hiány fájdalomától átitatott beszélgetések hatására. Alig négy esztendeje, hogy ennek az iskolának a pedagógusa lehetek. Az első pillanattól kezdve büszkén vállalom, hogy tagja vagyok ennek a közösségnek. Szeretem, tisztelem a kollegákat, a nyugdíjasokat is, pedig nagyon keveset ismertem közülük. A Főigazgató titokzatossága mindig rejtély maradt számomra. A titokzatosság talán minden lelkipásztort, s valamennyi papot beburkol, hiszen ő a kapocs az Úr és a hívei között! Ők sokkal többet tudnak, éreznek, mint mi, hívő emberek. Nélkülük sokkal nehezebb lenne megtalálnunk az utat a Mindenhatóhoz fogalmaztam meg ez év szeptemberében a 25 esztendős szolgálat emlékére írt cikkemben. Akkor még senki sem gondolhatta, hogy ilyen hamar nekrológot kell Róla írni! Rettenetesen fájó! Sajnos nem volt alkalmam arra, hogy sokat, elegendőt beszélgessek vele. De szerettem, tisztelem őt. Jók voltak az érzéseim, kedves, segítőkész, szigorú és igazságos ember volt. Engem is mindig segített, az elképzeléseimet jónak, támogatandónak bírálta el. Szabad kezet kaptam az iskola diákönkormányzatának a munkájához, az újságszerkesztéséhez, és bármilyen kiállításhoz, dekoráláshoz, rendezvényhez Rendkívül hálás vagyok ezért! Biztosan tudta, hogy nem élek vissza a bizalmával! Könnyeket csalt a szemembe az az alázat, ahogyan írtak RÓLA a gyerekek, a kollegák! Nem értek egyet azzal a mondással, hogy minden ember pótolható! Dehogyis! Minden ember PÓTOLHATATLAN!!! Mert mindenki egyszeri és megismételhetetlen! Mindenki egyszeri csoda a Földön! S ezt hittel hiszem, vallom! Ez az idő nagyon nehéz! Úgy érzem, mintha az apánk halt volna meg! Itt állunk, nem tudjuk, mi lesz tovább Mi, miért is történt, történik S az üresség is hasonló, mely kong a lelkünkben, a szívünkben Sajnos ismerem az érzést édesapám elvesztése óta, aki december 23-án hagyott itt bennünket hat esztendeje... Most itt állunk, s döbbenten keressük a biztonságot nyújtó kezet! Bár felnőttek vagyunk, mégis gyengék, erőtlenek Pedig most az a legfontosabb, hogy össze tudjunk kapaszkodni, hogy egymásból, egymástól erőt merítsünk! Hiszen a feladat adott; megoldásra vár! S itt vannak a diákok, akik tőlünk várják a biztonságot. Meg is van bennünk minden szükséges! Elegendő is! Csak most újult, megújuló erővel kell hozzáfognunk a feladatok megoldásának. A gyász nem múlik el! A fájdalom még sokáig itt marad! Viszont az élet megy tovább hallatszik a közönyös mondás. Ez igaz, így van. A világ is megy tovább. Ma is ugyanúgy felkel a nap, mint tegnap, s így lesz holnap is. De más Már minden más... Egyszer, talán nem túl sokára az iskolánk új nevet kap: Hegedűs Béla Református Iskola. Biztos vagyok benne, hogy ez így lesz, hiszen a főigazgatónkban annyira egy volt a templom és az iskola! Egy? Elválaszthatatlan! Az élete is e kettő között volt felosztva. E kettőért élt, dolgozott, harcolt, munkálkodott Büszke vagyok arra, hogy az életem részévé vált az iskola, s benne Ő, Hegedűs Béla esperes, főigazgató. Hálás vagyok a Sorsnak, hogy ide vezérelt, s most is köszönöm, hogy befogott. Ő, s vele együtt ez az iskola. Emléke örök a lelkemben és a szívemben. A család fájdalmában osztozom, osztozunk. Czinege Edit 13

14 * * *...És elérkezett a temetés napja december 10-e, 10 óra Bohács Imre igazgatónk e sok emlékképből összeállított búcsúszöveget mondta: Szabó Tamás nagytiszteletű lelkész úr (a Főigazgatónk sógora) nagyon sokszor adott nekem lelki segítséget, most is elküldte vigasztaló gondolatait. Megosztom mindenkivel, bizonyára segít másnak is a lelki fájdalom enyhítésében: Kedves Edit! Hasonló érzésekkel vagyunk tele mi is. Mi ugyan szomorúak vagyunk, de hiszem, nagyobb öröm van a mennyben"! Próbatétel ez a családnak, a gyülekezetnek, az iskolának, az egyháznak, és persze mindnyájónknak is, s csak azt kérhetjük Istentől, hogy Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!"/zsolt 90,12./ Vannak idők, s talán ez most itt van, Isten szívén megpihenve Forrjon szívünk egybe hát...szeretetben összeforrva, Egy közös test tagjai, Tudjuk egymásért harcolva, Ha kell, vérünk ontani... /395.ének 1-2.v./ Tudod, a legnehezebb közös imádságunk egy rövid gondolatát kimondani, de hittel ki kell tudnunk mondani akkor is, ha beborul fölöttünk az ég... Atyám, legyen meg a Te akaratod! Ez a bizonyosság erőforrásunk, s ezt kívánom Nektek is, az iskola minden tanítójának, és mindazoknak, akik Béla emlékezetét szívükön hordozzák. Együttérzéseteket köszönjük. Adj erős szívet, Hogy legyünk hívek. És ha terhet kell viselnünk, Panaszt mégsem ejt a nyelvünk. Rögös bár útunk, Hozzád így jutunk." /434.ének 2.v./ Béla hazajutott, megérkezett! Isten áldjon Benneteket: Tamás A gyertya leégett, a láng földi fénye kialudt, meghalt egy szeretett, köztiszteletben álló személy. Meglepően korán, túl fiatalon, élete és munkássága teljében történt Vele. Egyénisége kiemelkedő, életműve jelentős, kollégái, tanítványai, barátai számára mégis lezáratlan. Hegedűs Béla Főigazgatónk koporsója előtt összetört szívvel állunk. A végtisztesség órája ez, a visszatekintésé, az emlékezésé, mely egyfajta időutazás azon évekbe, amelyek során részünk volt találkozni Vele. Kavarog a múlt és a közelmúlt; minden, ami a találkozásunkat, beszélgetéseinket, a mindennapokat és az ünnepnapokat meghatározta. Ki volt ez az ember? Mit tudunk tanulni az ő életéből? Miért tevékenykedett, dolgozott oly sokat? Miért égette az életét jelképező gyertyát a két végén, sőt, a közepén is sok esetben? Jól végeztük-e az általa kijelölt feladatainkat? Megfeleltünk-e az elvárásainak? Megannyi kérdés, amire a választ külön-külön megadhatjuk. De olyan választ adni, amivel mindannyian egyet tudjunk érteni, talán nincs hallhatnánk a bizonytalan választ. Pedig van, mert szinte valamennyi pedagógus kolléga ugyanazokkal az emlékképekkel, jelzőkkel emlékezett, méltatta, amikor Róla beszélgettünk. Felidézek néhány gondolatot, hogy választ adjak a fenti kérdésekre. Szerény és szorgalmas mintadiák volt Béla, így beszélt róla a volt osztályfőnöke. Jó képességű, jó előmenetelű, komoly, csöndes, halk szavú diák volt. Hallgattak rá a gyerekek! Mindenki szerette őt. A mondás szerint senki nem lehet a saját hazájában próféta mesélte egy másik kollega. 14

15 Dehogynem! Lehetséges! folytatta lelkesen. Íme, itt az Ő példája! Ennek az iskolának volt a tanulója, majd lett a főigazgatója! Egész élete, a munkássága mintaértékű! A templom és az iskola! E kettő egy volt benne. Ez volt az élete! Reményik Sándor a Templom és iskola című versében mintha róla fogalmazott volna! Csak az egyik szakaszt idézem: «E templom s iskola között Futkostam én is egykoron, S hűtöttem a templom falán Kigyulladt gyermek-homlokom. Azóta hányszor éltem át ott Lelkem zsenge tavasz-korát! Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát! «Nagyon fontosnak tartotta az iskola, s benne például a számítástechnika fejlesztését, hiszen ez lesz a jövő kulcsa mesélt róla egy másik tanártársunk. Emlékezetesek maradnak a pedagógus továbbképzések folytatta! Az év végi értekezletek, ahova minden nyugdíjas kollegát meghívott, mert fontosnak tartotta a további kapcsolatot velük. Elmentünk az általa szervezett pedagóguskirándulásokon olyan helyekre az országhatáron belül és kívül, ahová másként soha nem jutottunk volna el. És a kollegákkal együtt voltunk! Erre az adományra kivétel nélkül kellemes emlékként gondolnak vissza a pedagógusok. A csapatépítő tréningeket a főigazgatónk már jóval előbb bevezette iskolánkban, mint gondolt erre bárki is! A közösséget eggyé kovácsolni! ez volt a leghőbb vágya! Az ember gyermekkorával, szavaival, mozdulataival, játékaival egy kissé beleéli magát abba, amelynek éveken keresztül bejárja minden eseményét. Valamiképpen otthagy magából is valamit. Te sem tudsz elmenni nyomtalanul, belőled is itt marad valami! Bizony, Főigazgató úr, nagyon sok tanárba, diákba beleégett az üzeneted, a példabeszéded ugyanúgy, mint a kimondott és a ki nem mondott szavak, jelzések, mozdulatok is, melyeknek hatalmas súlya van, volt! Örök érvényűvé váltak a jellemzésedben, az emlékezők emlékezetében Mindig többet vállalt, féltettük, hogy összeroppan a terhek súlya alatt fogalmazták meg többen is az aggodalmukat. Te most fekszel le, amikor mi meg már felkeltünk? Ne aggodalmaskodj, nekem elég 3-4 órai alvás volt rá a válaszod Most már tudja mindenki, hogy az aggodalom nem volt ok nélküli! Mélységes alázattal fordult a gyermekekhez! Ugyanakkor szívesen beállt közéjük focizni, pingpongozni; de ha kellett, énekelt, szerepet is vállalt más emlékezők így beszélnek róla. Két diákvéleményt idézek a sok közül: Az én példaképem Béla bácsi volt. Az ő élete és cselekedetei inspiráltak arra, hogy lelkész akarjak lenni. Úgy emlékszem rá, mint aki mindig segített annak, aki rászorult. Közvetlen volt és mindenkiből, a legjobb teljesítményt hozta ki. Számomra ő volt az ideális, a minta lelkész. Nekem Béla bácsi volt, aki példát mutatott elhivatottságból, és munkabírásból. Tiszteltem a szorgalmát és a töretlen hitét, amivel a céljai felé haladt. Emberséges ember volt fogalmazta meg ezt is több kolléga is! Úgy tűnt, hogy nagyon szigorú ember! Komolysága, komorsága sokszor erre engedett következtetni. Pedig kedves, vidám lelkű volt a szakáll alatt. Sokszínűsége határtalan volt. Angol-humora igazi felüdülést adott a bajban is. Keveset beszélt, de amit mondott, azt komolyan gondolta. Visszafogottságában sokszor nem adott azonnal választ egy adott kérdésre. Olvasni kellett a szavai közötti reakciókból is! Sőt, a tekintetéből, az arcáról is le lehetett olvasni üzenetet! vélekednek róla sokan! Bármikor odamehettem hozzá segítségért, ő mindig segített emlékezik más. Tiszta szívű, türelmes és alázatos embernek ismertem meg őt, és az utolsó pillanatig az is volt. Ezernyi személyes élmény, számtalan beszélgetés, a prédikációi, a jelleme, az alázatossága, a türelme, az embersége örökre bennem marad. Hegedűs Béla nevének hallatán a segítőkészség, az emberség, és a elhivatottság jut az eszembe. Minden esetben éreztem a biztonságot, amit ő adott... mondta egy kolléganő. Ahol kérték, azonnal ott termett. Bármikor lehetett hozzá fordulni a problémával, számítani rá, akár éjfélkor is. Mindig, mindenben segített! emlékezett egy másik. Megtapasztalhattuk az ő életén keresztül a testvéri szeretetet minden hőfokát.. A békességszerzésnek, a megerősítésnek, a vigasztalásnak, a tanításnak, a példaadásnak folytatására rendel minket. emlékezik egy tanártárs. 15

16 Hihetetlen jó memóriája volt Bélának meséli egy férfi kolléga! Arcokat, élményeket, neveket, eseményeket évekkel később is pontosan fel tudott idézni! Minden diákot az iskolában név szerint ismert! Tiszteletben tartotta az elért eredményt, s azt, aki s z o r ga l m a s a n tette a dolgát, de az ő szívósságát nem lehetett felülmúlni! B ö l c s n y u g a l m a t, csendes derűt árasztott, a közelében biztonságban érezhette magát bárki. Igazságosság és minden ember felé egyaránt megnyilvánuló segítőkészség jellemezte. Véleményét soha nem erőszakolta másokra. Észrevételei, tanácsai mögött emberi bölcsesség húzódott ezért volt hiteles minden megnyilvánulása. Iskolánk arculatát nehéz időkben is megtartotta. Szó szerint is építő lelkész volt, hiszen kivette a részét a tervezésből és a fizikai munkákból is, ha kellett! Szorgalmazta, hogy gimnáziumi képzés is legyen az iskolánkban, de az egész napos oktatás is az ő fejében fogalmazódott meg, egy lübeckei iskolalátogatás kapcsán. Kitartóan harcolt az iskola korszerűsítéséért, jelentős eredményként élte meg az iskola új szárnyának felépülését" idézték fel az eseményeket mások. Békéltető személyiség volt. Embersége mindenekelőtti. Valódi LELKI PÁSZTOR! Segítő, támogató lelkésztanár volt!" mondta könnyes szemmel egy másik emlékezőnk. Főigazgató Úr! Elmondhatom tehát, hogy mélyen tiszteltek, őszintén szerettek a tanítványaid, a szülők, a pedagógustársak egyaránt. Azok, akiknek nevében most könnyek között búcsúzom; de Isten iránti hálával, mert elmondhatjuk, hogy a munkatársunk, a tanárunk, a lelkészünk voltál! Most már emléked bennük él tovább. Köszönjük munkádat, fáradságodat, küzdelmeidet és tanításodat. 35 év lelkipásztori életed alatt szeretetet árasztottál híveidre; vigasztaltál, bátorítottál kicsinyeket és felnőtteket. Tűréseddel, csendes szelídségeddel példát mutattál. Zárkózott lelkedben ott élt a hűséges, meleg szeretet. Lelkipásztori, esperesi, főjegyzői munkádban szerény, kedves, nagy tudású, tevékeny, tekintélyt parancsoló személyiséged példaképpé vált a hívek körében. Mindig csodáltuk, de ma már tudjuk is, hogy hited, vallásod, az iskolában kitartó szép és eredményes munkád adták vissza újra hitedet az emberekben, és vezettek át a nehézségeken. Egyszerűnek látszik életedből felvillantani egy keveset, pedig mi tudjuk, hogy a sok szép és jó mögött mennyi keserűség, küzdelem is húzódik... Főigazgató Úr! Lelked itt él és közöttünk marad, hiszen példáddal bennünket is tanítottál szeretni pályánkat, a ránk bízott gyermekeket. Becsüljük azt az olthatatlan lángot, mely benned lobogott, tiszteljük a végsőkig feszített akaratot és elszántságot, mellyel a kécskei, s vele a magyar oktatásügyet is szolgáltad. Értelmesen pusztítom az életem s megcsókol majd szívemnek két nagy rokona: az Időtlen és a Végtelen. Valóban értelmesen pusztítottad életedet, és ezért nem tűnsz el nyomtalan. Egész életedből ránk maradt a követendő példa: hogyan kell tartalmas életet élni, tanítani, nevelni, igaz lelki gondozóvá lenni. Búcsúzunk a kollégától, a lelki pásztortól, a főigazgatótól, aki példaértékű szakértelemmel, felelősségtudattal vezette nyáját, tantestületét, akinek semmi sem kerülte el figyelmét, mert nagyon jól ismert mindnyájunkat. Búcsúzunk az Embertől, aki életével mutatta a példát Most pedig elfogyott a szó. Itt állunk mind, úgy hallgatunk. Mit mondhatnánk, tovább nincsen szavunk... Hála Érted, Főigazgató Úr! K ö s z ö n ü n k Téged az Úristennek, menj be Urad végtelen ö r ö m é n e k Országába, ég Veled! Adjon az Isten számodra csöndes pihenést, hozzátartozóidnak megnyugvást! * * * 16

17 A temetésen felidézték a gyászhírt: Elhunyt Hegedűs Béla református lelkipásztor, Bács- Kiskun megyei esperes, a Dunamelléki Református Egyházkerület főjegyzője életének 59. évében. Hegedűs Béla otthonában lett rosszul szerda este és azonnal meghalt erősítette meg a hírt családja. Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökének megemlékezése: Pár hete, amikor az egyházkerületi közgyűlésen megnyitottuk a Bibliamúzeum alagsori részét, azon humorizáltam, hogy mi a főjegyző úrral egykor ott kazánfűtösködtünk, s lám, mi lett a régi, sötét pincéből Szerényen mosolygott és szokása szerint nem igazított ki (nem volt szokása más szavába vágni), hogy inkább és rendszerint és megbízhatóan és hűségesen, jobbára csak ő végzett ott munkát, mint mindig is egész életében. Nem keresett új feladatokat, rátalált az, amit csak ő tudott megoldani. A páratlan emlékezőtehetségű, szerény tiszakécskei fiú ezzel a hűségajándékkal kezdte a tanulmányait a budapesti teológián, és lett néhány évnyi segédlelkészség után otthon, Ókécskén lelkipásztor. Csodálatos megtapasztalásai voltak az imádságok meghallgatásáról, ahogyan Isten elrendezi a külső körülményeket, alkalmat teremt jó munkára és megszilárdítja a hívők szívét a legrettentőbb kilátástalanságok között is. Ezernyi munkában, gyülekezetépítésben, iskolaalapításban, közegyházi feladatokban mindegyre ez a bizonyosság tartotta a józan belátásnál, akkor is, amikor mások már összeroppantak a kétségek alatt: a mi országunk mennyekben van, honnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk. (Filippi 3, 20) Olykor úgy tűnt, hogy inkább kerüli is a szavakat de csak a hangzatosakat. Kerülte a komázást is de véghetetlenül hűséges volt barátaihoz. Nem volt engedékeny mert tudta, az irgalom és a könyörület nem a gyengék erénye, hanem a szabad istengyermekek nagyszerű kiváltsága. Határozott volt de nem elhatárolódó. Tudott utolsó is lenni más félbe-szerbe hagyott dolgát is elvégezte, mindet a maga során. Nem keresett érdemet mert hálás ember volt, a megváltás titkának boldog ismerője. Tiszakécske, a Bács-Kiskunsági Egyházmegye, a Dunamelléki Egyházkerület, egyházunk egész közössége mély megrendüléssel siratja őt, és sír hitvesével és családjával együtt. Nagy és megrendítő igazság van Jézus szavaiban: az egyik felvétetik, a másik ott hagyatik (Máté 23,40). Hanem az vigasztal, amit ugyanitt mond Megváltónk a hű és bölcs szolgáról: Boldog az a szolga, akit az ő ura, mikor haza jő, ily munkában talál. (Máté 23,46) A hű szolga felvétetett, igaz barátunk nincs már velünk. De a gyengeségünk és végességünk közepette is, itt a halál árnyékának völgyében, a feltámadás boldog hitében adunk hálát Istennek azért, hogy Hegedűs Béla nem volt híjával a hálás élet jó gyümölcseinek. Bizonnyal, mi nem voltunk készek arra, hogy Illésként elragadja őt tőlünk az Úr bizonnyal, ő kész volt minden órán, mert jó munkával készült Üdvözítője elé állni. ABFRA Bogárdi Szabó István * * * Varga László nyugalmazott református lelkész emlékbeszéde ekként szólt: Drága Béla! december 12- én Tiszakécskén beiktatásomkor, mint 2. osztályos hittanos, Ő köszöntött. Azóta mi együtt szolgáltunk, a gyermekkel aki az aranymondás versenyen mindig első volt, az ifjúságban, majd a teológussal, a kecskeméti exmisszussal, több évig beosztott lelkészemmel, a Bács-kiskunmegyei Lakiteleki lelkipásztorral és Tiszakécske építő, Kollégiumot Alapító lelkészével, esperessel... sőt követett a főjegyzői szolgálatban is. Összenőttünk, valóban nem sok beszédű volt, de szavának súlya volt, gyermekként és püspökhelyettesként, amit kimondott, amit megígért, azt betartotta. Egyet sajnos nem! 80. születésnapomon arra kértem, ha eljön az idő, Ő ismer legjobban, Ő mondjon majd nekrológot felettem... Csak mosolyával mondott igent, a mosoly talán már azt jelentette: ez nem biztos Laci bácsi. Sajnos a csendes mosolynak lett igaza. Mélységesen fáj! Kedves gyermekemet, szolgatársamat, sok mindenben utódomat gyászolom. Béla, a boldog viszontlátásra. Laci bátyád 17

18 Az ökumené jegyében olvassuk el JÁVORKA LAJOS érseki tanácsos, plébános írását, mely a Kécskei Újságban jelent meg: Kedves Béla, kedves Szolgatársam! Szerettem volna beszélgetni Veled azon a szerdán, november 30-án. Nem láttalak a templomban, ezért az áhítat végén odaléptem Marikához. Mondta, hogy mostanában különösen sokat dolgozol, a szolgálatod miatt gyakran kell utaznod, de ma remélhetőleg megérkezel Rövidesen megérkeztél előbb Kécskére, azután a mi Urunkhoz. Aznap reggel Izajás prófétával ismerkedtünk az áhítaton. Ezt a részt olvastuk: Hallottam az Úr szavát: Kit küldjek el? Ki megy el nekünk? Én így válaszoltam: Itt vagyok, engem küldj! (Iz 6,8) Kedves Béla, köszönöm, hogy szolgálatod kezdetén, és életed során igen sokszor mondtad, nehézségek közepette is, hogy Itt vagyok, engem küldj! Ezen a napon az Úr újra szólt, és Te indultál! Köszönöm a mindig készségedet! Aznap nem tudtam elmondani, miért kerestelek. Most mondom el, így talán még személyesebb. Szerettem volna megbeszélni Veled, hogyan legyen januárban az ökumenikus imahét rendje? Mindig előre terveztük, mert az ünnepek miatt sokasodnak teendőink. Mindkettőnk számára fontos volt, hogy jól fölkészüljünk a közös szolgálatokra, hogy időben tudjunk hívni kecskeméti kollegákat is. Kiss Jánost és Feczák Lacit, akik egyetemes egyházunk szívességét hozták a maguk evangélikus és görög katolikus értékeivel. János hívott föl elsőként, még bizonytalanul, hogy hallottam-e Rólad valamit, mert hozzá egy fájó hír érkezett Kedves Béla, köszönöm az együtt ünnepelt ökumenikus heteket! Hogy együtt dolgoztunk azon, hogy egymás templomában Isten igéje méltóképpen hangozzék el. Hogy szép rendben tudjunk együtt imádkozni, hogy egymásnál közösségeink otthon érezzék magukat. Köszönöm a Tőled, vagy inkább Istentől Általad kapott tanításokat! Köszönöm a két egyháztanács szépen megrendezett közös vacsoráit, hogy együtt örülhettünk annak, hogy munkatársaink az utcán és a közéletben is becsülik egymást, és tudnak együtt dolgozni. Köszönöm, hogy barátok voltunk, és hogy azok maradtunk! Jól emlékszem néhány nehezebb esetre, amelynek megoldásán együtt gondolkodtunk. Te segítettél, hogy megtaláljuk e gondok megoldását. Köszönöm azokat az alkalmakat, amikor együtt szolgálhattunk az új kenyér megáldásakor, a városi ünnepeken, a trianoni emlékmű megáldásánál, és számos más alkalommal. Református barátom mesélte egy hitújító álmát: A Mennybe érkezve érdeklődtem: Vannak-e itt katolikusok? Azok nincsenek, hangzott a válasz. És reformátusok? Azok se! Hát evangélikusok? Nem, azok sincsenek! Hát akkor kik vannak itt? Ezt a választ kaptam: Itt azok vannak,. akik fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében (vö Jel 7,14) Béla Testvérem, aki megérkeztél, jól látod már, hogy a sokféle keresztény között nem lehet ellentét, csak a sokféleségben megnyilvánuló egység. Imádkozz értünk, segíts nekünk, hogy becsüljük és segítsük egymást. Hogy nagy elszántsággal törekedjünk újjászületni, megtisztulni és értünk önmagát szeretetből föláldozó Jézus, a Bárány vérében! szolgatársad, Lajos 18